2013. I-VI
 

Európa megújulása

Osztozom ugyanis az alábbi írás mérvadó premisszáiban és perspektíváiban, a bárminemű Európa-központúságot meghaladó, új keletű európai politikai felelősségvállalásban, továbbá az arra való felhívásban, hogy újólag erősítsék meg és hatékonyan módosítsák a nemzetközi jogot és annak intézményeit, különösen az Egyesült Nemzetek Szervezetét, dolgozzák ki az államhatalom új koncepcióját és megosztásának új gyakorlatát, s mindezt olyan szellemben, sőt, talán olyan értelemben, amely a Kant-féle hagyományra utal. Egyébként Habermas megállapításai számos ponton megegyeznek azokkal az elgondolásokkal, amelyeket jómagam az Aszfaltbetyár — két esszé az értelemről (Galilée Kiadó, 2002) című, nemrég megjelent könyvemben fejtettem ki. Habermasszal közösen olyan könyvünk jelenik meg az Egyesült Államokban, amely mindkettőnknek egy 2002. szeptember 11-e után New Yorkban folytatott beszélgetését adja közre. A megközelítésünkben és érvelésünkben mutatkozó mindennemű különbség ellenére az interjúkban kifejtett nézeteink egybevágnak a nemzetközi jog intézményeinek jövőjét és Európa új feladatait illetően. (Jacques Derrida)

Nem szabad megfeledkeznünk két dátumról: arról a napról, amikor az újságok beszámoltak elképedt olvasóiknak a Bush elnöknek címzett hűségnyilatkozatról, amelyre a spanyol miniszterelnök szólította fel a háborúra hajló európai kormányokat a többi európai kormányfő háta mögött, valamint 2003. február 15-éről, amikor a London és Róma, Madrid és Barcelona, Berlin és Párizs utcáin tüntető tömegek választ adtak e merényletre. A második világháború vége óta nem került sor ilyen nagyszabású tüntetésekre. E lenyűgöző megmozdulások időbeli egybeesése úgy említhető majd a történelemkönyvekben, mint az európai közvélemény megszületésének tanújelét.
Az iraki háború kitörését megelőző nyomasztó hónapokban erkölcsileg kárhoztatandó munkamegosztás korbácsolta fel az érzelmeket. A feltartóztathatatlan katonai felvonulás nagyszabású logisztikai művelete és a humanitárius segélyszervezetek lázas ügyködése fogaskerekek módjára illeszkedett egymásba. A látványos mutatvány zavartalanul zajlott az emberek szeme láttára, akik — a saját kezdeményezés lehetőségétől megfosztva — áldozataivá válhattak volna az egésznek. Európa polgárait kétségkívül az érzések ereje késztette közös fellépésre. Az iraki háború közös külpolitikájuk régóta érlelődő kudarcára is ráébresztette az európaiakat. A nemzetközi jog könnyed megsértése Európában éppúgy, mint világszerte vitát robbantott ki a nemzetközi berendezkedés jövője körül. Minket, európaiakat azonban mélyebben érintettek a meghasonlást előidéző viták. Ezeknek során ugyanis még élesebben kiütköztek a törésvonalak. A szuperhatalom szerepét, az eljövendő világrendet, a nemzetközi jog és az ENSZ mérvadó voltát érintő ellentétes állásfoglalások nyilvánvalóvá tették a rejtett ellentéteket. Elmélyült a szakadék egyrészt a kontinentális Európa országai és az angolszász államok, másrészt a „régi Európa” országai és az Európai Unióhoz csatlakozni szándékozó közép-európai országok között. Nagy-Britanniában korántsem vita nélküli az Egyesült Államokhoz fűződő különleges kapcsolat, ám a brit kormány prioritási listáján változatlanul előkelő helyen szerepel. A közép-európai országok ugyan az EU felé törekszenek, de még korántsem készek arra, hogy a nemrég visszanyert szuverenitásukat ismét korlátozzák. Az iraki válság a katalizátor szerepét töltötte be. Még a brüsszeli alkotmányozó gyűlésben is ellentét mutatkozik azon országok között, amelyek tényleg el akarják mélyíteni az EU-t, s azok között, amelyeknek érthető érdekük fűződik a kormányközi hatalomgyakorlás jelenleg bevett módszerének befagyasztásához, illetőleg legfeljebb kozmetikai jellegű módosításához. Ezt az ellentétet nem lehet többé elmismásolni.
A jövendő alkotmányunk európai külügyminiszterrel fog megajándékozni bennünket, de mi haszna egy új hivatalnak, ha a kormányok nem állapodnak meg közös politikában? Hiába kapna Joschka Fischer német külügyminiszter új hivatali titulust, hatalomnak éppannyira híján lenne, mint Javier Solana, az EU jelenlegi külügyi megbízottja. Egyelőre csak az EU magvát képező tagállamok hajlandók némi állami jelleget kölcsönözni e tömörülésnek. Mi a teendő, ha csupán ezek az országok tudnak megállapodni „saját érdekeik” definíciójában? Ha el akarjuk kerülni Európa széthullását, akkor ezeknek az országoknak ki kell használniuk a „fokozott együttműködés” Nizzában kialakított mechanizmusát, hogy a „különböző sebességekkel haladó Európában” kezdeményezni tudják a közös külügyi, biztonsági és védelmi politikát. Ennek olyan magával ragadó hatása lenne, amelynek a többi tagállam nem tudna tartósan ellenállni. A majdani európai alkotmány keretében nem lehet helye szeparatizmusnak. A haladás a kirekesztés mellőzését jelenti. Az Európa magvát alkotó országok együttese nem merevedhet meg valamiféle kisebb Európaként, hanem — mint előzőleg is oly gyakran — a mozdony szerepét kell vállalnia. Az EU egymással szorosan együttműködő országai már csak a saját érdekükből is nyitva fogják tartani a közösség kapuit. E kapukon annál hamarább fognak belépni a meghívottak, minél előbb cselekvőképessé válik kifelé az Európa magvát képező államközösség, s minél előbb bebizonyítja, hogy nemcsak a hadosztályok számítanak, hanem a felvetett tárgyalási témákban, kapcsolatokban és gazdasági előnyökben megtestesülő „puha hatalom” is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969