2013. I-VI
 

Putyin, az antikapitalista
Alan Greenspan

Túl naív volt a Nyugat, amikor abban reménykedett, hogy a szabad piacgazdaság és a demokrácia diadalmaskodik Oroszországban? Az Egyesült Államok jegybankjának egykori vezetője visszaemlékezéseiben elemzi a Kreml gazdaságpolitikáját. Következtetései kijózanítóak.
Ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban elképedtem, enyhén fogalmaznék. 2004 októberében, egy az oroszokkal folytatott kétoldalú tárgyalást követően a Nemzetközi Valutaalapban odajött hozzám Vlagyimír Putyin gazdasági tanácsadója, Andrej Illarionov, és azt kérdezte: „Megtenné nekem azt a szívességet, hogy amikor legközelebb Moszkvába jön, találkozik velem és néhány barátommal, hogy beszéljünk Ayn Randról?” A tény hallatán, hogy Randnak, a laissez-faire kapitalizmus megalkuvás nélküli védelmezőjének és a kommunizmus eltökélt ellenségének az orosz értelmiség kolostori magányába kellett visszavonulnia. elakadt a szavam. Putyinnak, amikor bevette Illarionovot a kormányába, a piacgazdaság meggyőződéses híveként kellett őt ismernie. Gyakorolt-e Illarionov kinevezése valamilyen hatást Putyin politikai nézeteire? El lehet-e szakadni ilyen gyorsan attól a kultúrától, amelyben valamennyi orosz ember felnőtt? Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a valamikori KGB-s Putyin ilyen rövid idő leforgása alatt a szovjet gondolkodástól ilyen távol álló világszemléletet alakítson ki magában.
A valóság, mint mindig, ennél bonyolultabb. Amikor 1999 szilveszterének estéjén Borisz Jelcin átadta a kormányzást Putyinnak, akkor ez egy olyan meglepő felemelkedési folyamatnak a megkoronázását jelentette, amely már négy évvel korábban, Putyin elnöki tanácsadóvá történt kinevezésével megkezdődött. Az 1997. évben Putyin a kancellária helyettes vezetője volt, majd 1998-ban – amikor az orosz förderáció belső biztonsági szolgálata vezetőjének minőségében az orosz csapatok csecsenföldi bevonulását vezényelte – került a nemzetközi közvélemény érdeklődésének középpontjába. A reformpártiak üdvözölték elnökségét, mert azt remélték, hogy felgyorsítja a piacgazdaság irányába vezető átmenetet. Putyin kezdettől fogva arról beszélt, hogy támogatja a reformokat, bár azt is hangsúlyozta, hogy azoknak összhangban kell lenniük az orosz valósággal és a hagyományosan patriarchális állammal.
AZ első két évben Putyin és Illarionov egy adóreformból, deregulációból és a földtulajdon privatizációjából álló igen agresszív programot vert keresztül a dumán. A cél világos volt: Oroszországot bekapcsolni a globális gazdaság vérkeringésébe.
Mégis, ez után a sokatmondó kapitalista fordulat után Putyin lassan visszatért az autokratikus vezetési stílushoz. Szemmel láthatóan megrettent attól, hogy Oroszországot kitegye ama piacgazdaság hatásainak, mely felett semmilyen ellenőrzési jogkörrel nem rendelkezett, és amelynek működését nem értette. Mindenekelőtt az oligarcháktól félt, azoktól az ügyes vállalkozóktól, akik a kilencvenes években hiteleiket részvényekre cserélték a Kremllel, így az ország termelő javaiból óriási részt sszakítottak ki maguknak, és ezáltal abba a gyanúba keveredtek, hogy vagyonukat a kormányzat elleni tevékenységre kívánják felhasználni.
Innen, 2003-tól kezdődött a Putyin-féle gazdaságistratégia-váltás. Új és már fennálló törvények szelektív alkalmazásával biztosította a Kreml befolyását az energiaszektor java részében. Fokozatosan állami tulajdonú konszernek és monopóliumok, mint a Gazprom (földgáz) és a Rosznyeft (kőolaj) ellenőrzése alá vonta az orosz gazdasági fellendülésben főszerepet játszó kőolaj és földgáztermelést. A Jukosz nevű kőolajkonszern létrehozója, Mihail Hodorkovszkij börtönbe került, vagyonát az állam elkobozta, vállalkozását beolvasztották a Rosznyeftbe.
Nem kívánok állást foglalni abban a kérdésben, hogy Hodorkovszkij elkövette-e vagy sem azokat a bűncselekményeket, amelyekkel vádolják. Mégis, a Kremlnek a kezdeti liberalizációs politikától való elfordulása csalódást okozott Illarionovnak, aki nem sokkal később nyilvánosan is bírálni kezdte főnökét. A Jukosz ellen kirótt adóbírságot és a Rosznyeft javára elkövetett pénzügyi manipulációkat nyíltan az „Év csalásának” nevezte.
Valószínűtlennek tartom, hogy Putyin igazán értené a szabad piacgazdaság működését, kiváltképpen, ha figyelembe vesszük KGB-és múltját és azt, hogy egy kommunista társadalomban nőtt fel. Az, hogy Illarionovot választotta legfőbb gazdasági tanácsadójául, arra enged következtetni, hogy az életszínvonal javításában elért nyilvánvaló sikerei miatt egész vonzónak találta a kapitalizmust. Végül azonban az a fenyegetettségérzés, ami a jelcini kapitalizmus alatti anarchia miatt keletkezett benne, erősebbnek bizonyult, mint a piacok önszabályozó erejébe és az Adam Smith-i „láthatatlan kézbe” vetett remény. Habár én kétlem, hogy Putyin valaha is gondolt volna Adam Smithre. Az orosz olaj- és gázkonszernek újraállamosítása és az Ukrajnába és Nyugat-Európába vezető gázcsapok kudarccal végződő kétnapos elzárása 2006 januárjában inkább talán Oroszország korábbi befolyása visszaállításának szándékára engednek következtetni. Mindennek ellenére Illarionov elég sokáig tartotta magát, mígnem elveszítette pozícióját. Miután a G-8-ak találkozóján élvezett kormányképviselői megbízatása megszűnt, azzal a magyarázattal lépett vissza közfunkcióiból, hogy Oroszország többé nem szabad ország. Illarionov további maradása a Kremlben igazolásul szolgálhatott volna arra, hogy Putyin még mindig a kapitalizmus híve, holott ennek már éppen az ellenkezője volt igaz. A jelcini demokratikus törekvések melletti határozatlan kiállásától való búcsúját jól tükrözi az a szórakoztató eszmecsere, amelyet az egykori szovjet elnökkel, Mihail Gorbacsovval folytatott, és amelyről Gorbacsov 2006-ben egy rádióinterjúban számolt be. Gorbacsov a következőképpen idézte fel Putyin szavait: „A mafiacsoportok és az ahhoz hasonló csoportok befolyása olyan erős, hogy a választások tulajdonképpen egyszerű üzleti alkuvá váltak.” Mindez ezért olyan nagy baj – folytatta Putyin –, mert egy demokrácia nem tudja felvenni a küzdelmet a bűnözéssel, ha a bűnöző elemek ilyen könnyen beszivárognak a kormányzati hatalomba.”
Hogy Putyin a bűnözés és a korrupció széleskörű elterjedésével továbbra is a demokrácia híve maradt-e, vagy egy lopakodó autokratikus rezsim ügyesen előretolt bástyája lett? Gorbacsov, úgy tűnik, az előbbi válaszra szavaz. Kétségtelen, hogy az orosz gazdaság mind nagyobb része szabadul meg az orosz központi tervgazdaság bilincseitől, és mindez arra utal, hogy elfogadja a mind nagyobb szabadságot.
Putyin úgy viselkedik, mintha a szabad piacgazdaságot tekintené az Oroszország előtt álló, követendő útnak. Azonban valószínűleg azon a véleményen van, hogy a legfontosabb energiacégek állami ellenőrzés alá vonásával megvédheti az orosz gazdaság koronaékszereit az oligarchiák kizsákmányoló hatalmának növekedésétől. Ezek a koronaékszerek ma annál is inkább értékesek, mert a nyersolaj és fölgázárak 1998 óta a sokszorosára emelkedtek.
A hidegháború idején őrzött katonai presztízsétől megfosztott Oroszország igen mérsékelt szerepet játszik a 21. század eleji világpolitika színpadán. Ukrajna, Grúzia és más korábbi szovjetköztársaságok kivonták magukat Oroszország ellenőrzése alól. A befolyásvesztést azonban Putyin azzal tudja némileg ellensúlyozni, hogy az orosz energiahordozó-készletek „csapásereje” nagyobb, mint az egykori Vörös Hadseregé. A szovjet hadsereg – az USA ellencsapásának potenciális fenyegetése alatt – soha nem merte próbára tenni hatalmának valódi erejét. Ezzel szemben a mai Oroszországnak nem kell tartania tömeges megtorló intézkedéstől, ha, akár gazdasági, akár politikai eszközként beveti a „földgázfegyvert”. Oroszország piaci befolyása, Nyugat-Európa vagy olyan korábbi szovjet köztársaságok gázbeszállítójaként, mint Ukrajna, kétségbevonhatatlan. Ezenkívül az ország a nemzetközi nyersolajpiac egyik legjelentősebb beszállítója, ha részesedése ott kisebb is, mint a földgázpiacon, hiszen az olaj esetében nehezebb a monopolhelyzet elérése, mint a földgáznál.
Putyin valószínűleg meglepődött azokon a reakciókon, amelyek a Gazprom Ukrajnával szemben magasabb gázárak kierőszakolására indított akciójára válaszul születtek. Amikor fellépésére a Gazprom rövid időre elzárta a gázcsapot, zsarnoki szovjet módszerekkel kezdték el vádolni őt. Azonban felmerül a kérdés, hogy mire számítottak a kapitalisták: arra, hogy csak Oroszország határain belül akar beleszólni az árképzésbe, és hogy nem használja ki saját javára az adódó gazdasági előnyt? Azonkívül senki nem számított arra sem, hogy az Ukrajnának korábban évekig biztosított támogatás eltörlésével Nyugat-Európa gázellátása is válságba került. Vajon Cornelius Vanderbilt vagy Andrew Carnegie, a 19. századi amerikai pénzmágnások nem ugyanígy viselkedtek volna a helyében?
Nem hiszem. A valódi kapitalisták a hosszú távú rentabilitás és a jó ügyfélkapcsolatok fenntartása érdekében fokozatos árkiigazításra törekedtek volna. Még ha úgy is tetszik, mintha Ukrajna a gázcsapok elzárása óta alkalmazkodóbb szomszédságpolitikát követne Oroszországgal szemben, az eset arra ösztökélte a nyugat-európai ügyfeleket, hogy alternatív, mindenekelőtt folyékony halmazállapotú és más, csővezetéken keresztül elérhető gázt kínáló szállítók felé forduljanak az orosz partnerrel szemben. Mindez nem használ Oroszország hosszútávú érdekeinek.
Rövid távon azonban Putyin energiapolitikája átütő sikert aratott. Kevesebb, mint húsz évvel azután, hogy elvesztette a Szovjetúnión belül játszott vezető szerepét, ismét Oroszországra figyel a világ. És bár Putyin fokozatosan felszámolta a Jelcin idejében létrejött demokrácia lényeges eredményeit, szívesen hinnék Mihail Gorbacsovnak, aki 2006 augusztusában azt mondta, hogy Oroszország „oly nagy mértékben megváltozott, hogy a visszarenddeződés lehetetlen”.
Nem lehet eltagadni, hogy Putyin bizonyos esetekben támogatja a piaci nyitást és lényeges előrehaladás történt a jogállamiság felé. A kollektivista szovjet jogrendszer maradványait srasztikusan felszámolta. A megvesztegetések és a politikai manipuláció felszámolása érdekében a közismerten korrupt bírók és bíróságok szerepét újradefiniálták. Így például 2001-től kezdve megszűnt számos gazdasági szempontból haszontalan törvény, amelyek engedély beszerzését, helyszíni vizsgálatot vagy hitelesítési eljárást írtak elő a vállalkozásoknak, és amelyek utat nyitottak a korrupciónak. (Nem csoda, hogy a rosszul fizetett hivatalnoki posztok oly nagy becsben voltak.) Az utóbbi évben megerősítették a tulajdonlással kapcsolatos jogokat, akkor is, ha a mezőgazdasági földterületek adás-vételével kapcsolatban ugyanolyan ideológiai „macskajajhoz” vezettek, mint ahogy az Kínában is történt. Bár az orosz népnek nincs meg a hatalma ahhoz, hogy kétségbe vonja a Kreml hatalmát, de ma már szabadon utazhat a világban, érvényesülnek a gyülekezési jog szabályai, és működnek a demokratikus intézmények.
A mai orosz gazdaságot a legjobb esetben is mint egy korlátozott jogállammal rendelkező piacgazdaságként lehet definiálni. A nemzet legértékesebb javainak jelentékeny része az állam vagy szövetségeseinek kezében van. A média növekvő mértékű felügyeletén és a „szigorú” öncenzúrára való késztetésen keresztül erősödött a politikai kontroll. Putyin és politikája töretlen népszerűségnek örvend. Az orosz nép soraiból alig hallatszik bírálat a vezetők nevére címezve, a jelcini demokráciában uralkodó káosz, és mindenekelőtt azok a politikai hibák, amelyek felemésztették a polgárok megtakarításait, mély és tartós kiábrándulást okoztak az emberekben. Egy 2006-ban készült felmérés szerint az oroszoknak több, mint a fele fontosabbnak tartja a jólétet a szabadságnál és az emberi jogok érvényesülésénél. A demokrácia és a szólásszabadság nem számítanak különösképpen tiszteletben tartandó értéknek. Ha választaniuk kell, hogy inkább a Jelcin-korszak demokratikus szabadságát és gazdasági bizonytalanságát vagy Putyin kibontakozóban lévő gazdasági stabilitását és tekintélyuralmi kormányzását választják, az orosz emberek többsége Putyin mellett teszi le a voksot.
Mindez elég szomorú, de nem különösképpen meglepő. Talán túlságosan naívak voltunk mi itt a Nyugaton, amikor radikális változásban reménykedtünk olyan embereknél, akik gondolkodását több, mint hetven évig határozta meg a kommunizmus ideológiája. Ahogy 2006. július 12-én a Financial Times-ban írta: ”A legnagyobb nyugati nemzetgazdaságoknak évtizedekre és évszázadokra volt szükségük, hogy kifejlődjenek és éretté váljanak. Oroszországban a totalitárius állam és a központi tervgazdálkodás kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt ért véget, és a reformok egy kicsit több időt követelnek, még nekünk is.” Mégis a történelem azt sejteti, hogy az oroszok, aki fellázadtak a kilencvenes évek káosza ellen, előbb vagy utóbb elveszítik türelmüket a politikai szabadság korlátozásával szemben is. Ebben a tekintetben az emberi természet rendkívül kiszámítható. A kérdés nem az, hogy reagálnak-e az oroszok vagy sem. Hanem az, hogy mikor.
Alan Greenspan 1987-től 2006-ig az Egyesült Államok jegybankjának vezetője volt. A szöveg részlet önéletrajzából.
(Cicero)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969