2013. I-VI
 

Európa keresztény öröksége (Visszatekintés egy történeti vitára)
René Rémond

A történelmi esemény, amely – ha a most zajló folyamat a végére ér – a teljes kontinens alkotmányának elfogadásában ölt testet, csaknem zátonyra futott egy szorosabb értelemben vett történelmi kérdésen: a kereszténység részét képezi-e az európai örökségnek? Így az európai kontinensen, ahonnan már eltűnt a politikai hatalom valamely vallás alá vetésének illetőleg a civil társadalom valamely egyház gyámsága alá rendelésének minden régi formája, és, viszont, a vallás közhatalom általi instrumentalizációja is; ahol nincs már olyan állam, amely hitvallást tenne valamilyen vallás mellett; és amely a közmegegyezés szerint a szekularizáció útján van; a vallási kérdés megosztotta a politikusokat, csaknem vakvágányra vitte a kormányközi Konferenciát, és már-már lejáratta – talán a véglegesség kockázatával – azt a temérdek kezdeményezést és erőfeszítést, melyek – az alig kecsegtető remény árnyékában – vették célba az európai építkezési folyamat sikerre vitelét. Miközben könnyű megérteni, hogy az Európai Unió huszonöt tagja közötti szavazatisúly-megoszlás vagy a bizottsági biztosok száma nézeteltérések forrása, hiszen mindkét kérdés a jövőben a népek sorsára nézvést jelentős következményekkel járó döntések meghozatalának folyamatát érinti, annál nehezebb megérteni a vallások és különösképpen a kereszténység múltban játszott szerepének a készülő Alkotmány premabulumában való egyszerű megemlítése elleni fellépés motívumait. Hiszen e szerep felidézése nem járna sem jogi, sem gyakorlati következménnyel: egyszerű ténymegállapításról van szó, melyhez nem kapcsolódik semmilyen értékítélet, mely nem jelenti azt, hogy bárki is magáénak ismerné el az egyházak dogmatikai tárgyú kinyilatkoztatásait, és nyitva hagyja annak értékelését is, hogy a kereszténység pozitív vagy negatív hatást gyakorolt-e az egyének létezésére és a népek sorsára. A kérdés tisztán szimbolikus. Az a jelentőség, amelyet a közéleti vitákban kapott, és a szenvedélyek ama hevessége, melyet kiváltott, a nem anyagi jellegű tényezők fontosságát bizonyítják a politikában.
Ugyanakkor jelzi – más tényezőkkel együtt –, hogy egyre határozottabban tér vissza a közéleti vitákba és a politikai megfontolások közé a vallási kérdés. Korábban még azt hihettük, hogy az európai társadalmakban a vallási és a politikai szféra mind határozottabb különválásával, még ha ez nem is ölt olyan radikális formát, mint az egyház és az állam francia típusú elválasztása esetében, többé nem kerül kormányülések vagy a parlamenti törvényehozás napirendjére a vallási kérdés, és végleg távozik a politikai színtérről. Ma már nyilvánvaló: távolról sem ez a helyzet, a vallás ismét tárgya a közéleti vitáknak, mégpedig több csatornán is, mintha a politikusok nem is tudnák figyelmen kívül hagyni a valóságnak ezt a szféráját, és nem hagyhatnák válasz nélkül a létezéséből származó problémákat. Mindenesetre a vallás kérdésnek ez a visszatérése a politikába azt sugallja: nem spórolható meg egy valláspolitikai stratégia kidolgozása. Ugyanakkor ez a visszatérés nem jelenti a vallásossághoz való visszatérést: a hívő közösségek jelenlétéből származó kérdések visszatérte a politikába egy dolog, az egyes egyének hitéhez való viszony egy másik, és a kettő között nincs szükségszerű összefüggés.

(A három vitatott pont) Az uniós alkotmánytervezettel kapcsolatban folytatott viták során legalább három ponton merült fel a vallási kérdés. Mégpedig három olyan különböző címszó alatt, amelyeket nem különböztettek meg egymástól úgy, ahogy az helyénvaló lett volna. A fogalmak tisztázatlansága nem csekély szerepet játszott az indulatok elszabadulásában. Érdekes módon éppen azok a kérdések váltották ki a legkevesebb vitát, amelyek megoldása a legdöntőbb következményekkel jár a vallás jövőjére és politikához való viszonyára Európában, és azok keltették a leghevesebb szenvedélyeket, melyek pusztán szimbolikus jelentőségűek. Így sokszor csak politikai harcról van szó.
A három témából, mellyel a Konventnek meg kellett ismerkednie, az, amelyikről azt gondolhattuk volna, hogy a legtöbb figyelemre tarthat számot, a mindennapi életre és a vallási közösségek tevékenységére való kihatása miatt, nyilvánvalóan a vallásgyakorlat, vagyis a lelkiismereti szabadság és a hitélet szabályozása volt. Hiszen az elmúlt két évszázadban ez volt az a téma, mely körül a legtöbb jogi csatározás folyt az állam és az egyház között, és amely a hitviták középpontjában állt. Nos, ezzel a kérdéssel kapcsolatban semmiféle valóságos vita nem alakult ki. Való igaz, hogy az államok és az európai intézmények közötti hatáskörök megosztásának rendezése során az amszterdami szerződés a vallásgyakorlás szabályozását – a szubszidiaritás elvének alkalmazásával – az államok hatáskörében hagyta. Ezen túlmenően az első Konvent – mely feladatul kapta, hogy összeállítsa az alapvető jogok európai chartáját – előkészítette a talajt: a második Konventnek már csak vissza kellett utalnia erre a mellékletként az alkotmányhoz csatolni javasolt szövegre, ami egyúttal jogi hatóerőre emelését is jelentette volna. Az első Konvent éppen azért tudott elég könnyen megállapodni a vallásszabadság kérdésében, mert széleskörűen felhasználta a vallásgyakorlat európai államok többségében bevett szabályozását: tudomásul vette a nemzeti jogalkotások közötti közeledési folyamatot. A megállapodás világossá tette, amit a szakértők amúgy is tudtak, de az emlékek továbbélése elrejtett a közvélemény elől: nevezetesen, hogy ha az egyes országok jogalkalmazásában vannak is a nemzeti fejlődés sajátosságait tükröző és a domináns vallás különbözőségéből fakadó különbségek, idővel létrejött a közös alapelveknek egy olyan corpusa, amely teljes mértékben garantálja az állampolgárok lelkiismereti, a felekezetek vallásgyakorlati szabadságát és az állam függetlenségét. Az állampolgárság elvált a hitvallástól, a felekezeti hovatartozásnak nem lehet semmiféle – sem pozitív, sem negatív – diszkriminatív hatása a személyek státusára, állampolgári és politikai jogaik körére. Az állam semlegessége szavatolja a szabadságjogokat, az állam köteles minden vallás gyakorlásának egyenlő feltételeket biztosítani. Semlegessége nem tiltja az államnak, hogy elismerje a vallások létezését, és hogy figyelembe vegye a vallási hit szociális dimenzióját. Ezek az alapelvek, melyek benne foglaltaknak az alapvető jogok kartájában, olyan vívmányt jelentenek, melynek az uniós tizenötök általi korábbi elfogadása miatt nem lehet többé az egyház és a vallás szétválasztásának francia koncepcióját és gyakorlatát, a laicitás francia elvét puszta kivételnek tekinteni.
Miközben a vallásgyakorlás szabályozása semmilyen nehézséget nem jelentett; senki, vagy csak nagyon kevesen ábrándoztak arról, hogy megkérdőjelezzék az elmúlt évszázadban oly aprólékos gondossággal kidolgozott kompromisszumot; egészen másként alakultak a dolgok két olyan, vallási oldalról felvetődő kéréssel kapcsolatban felmerülő pontnál, amelyeknek sem hatásuk, sem jelentőségük nem mérhető az előbbiekéhez. Az első Isten nevének megemlítését célozta az alkotmányos szerződésben, ezzel mintegy isteni oltalom alá helyezvén azt, például az Emberi és Állampolgári Jogok francia Nyilatkozata mintájára, melyett 1789-ben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés részvevői nem haboztak a Legfelső Lény oltalma alá rendelni. A több kormány által is támogatott kérés élénk tiltakozást váltott ki. Nem műfaji keveredésről volt itt szó? Egy olyan jogi dokumentumnak, mint az Alkotmány, alapvetően az a feladata, hogy létrehozzon intézményeket, meghatározza a jogköröket, és pontosítsa ezek egymáshoz való viszonyát. Nem az, hogy hitvallást tegyen. 1789-ben majdnem minden francia, még a leginkább vallásellenes emberek is hittek isten létezésében: az ateisták csak egy jelentéktelen, rejtőzködő kisebbséget alkottak, akik ha másért nem, hát már hitetlenségük miatt is gyanakvást keltettek: kétséges volt, hogy egy olyan ember, aki nem hit egy legfelső bíró létezésében, egyáltalán képes lenne morális életvitelre. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tartózkodott is attól, hogy másként említse meg az istenséget, mint körülírással – Legfelső Lény –, ami nem foglalt állást a teológiai vitákban a természetéről, és éppenséggel semmit sem mondott magáról a lényről. Két évszázaddal később egészen másképp fest a helyzet: az istenben való hit többé nem általános, minden országban tömegesen lehet találni olyan embereket, akik nem hisznek istenben. A személyes transzcendenciára való hivatkozás ebből következőleg ellentétek forrása lett. Furcsa lenne, ha egy olyan szöveg, amelynek azt a feladatot szánták, hogy hozzájáruljon a népek közötti egység megteremtéséhez, ezt a célt mindenekelőtt egy megosztó állítással szeretné elérni. Ennek a kérésnek, melyet egyébként megfogalmazói az utolsó pillanatig védelmeztek, nem sok esélye volt tehát arra, hogy meghallgatásra találjon.
A hívő szempontjából felmerül egyébként a kérdés, hogy célszerű-e isten létezésének kérdéséből olyan kontradiktórikus vitát generálni, amelynek végén a szavazatok megoszlása dönt arról, hogy elismerjük-e létezését. Vajon nem kerülünk-e ily módon szembe azzal a parancsolattal, mely arra hív fel, hogy ne vegyük Isten nevét hiába a szánkra? Különben a Szentszék, aki mindvégig kiállt Európa keresztény gyökereinek szó szerinti elismerése mellett, soha nem tette magáévá az invocatio Dei követelését.
Mindaz, amit elmondottunk a fentiekben az Isten létezésére való hivatkozás következményeiről, jól mutatja – a megfelelő összehasonlítás után – a különbséget a harmadik, az európai identitás alapjaira vonatkozó kérdéshez viszonyítva. Ez a kérés, amely váratlanul már az első Konvent idején, a charta preambulumának kidolgozása során felmerült, nem volt mentes bizonyos politikai hátsó gondolatoktól azok körében, akik beterjesztették, nem volt a korábbihoz hasonló jelentőségű és horderejű; itt már nem közvetett hitaktusról volt szó, még csak nem is a vallás szerepének értelmezéséről, hanem a történelem egy meghatározott pontjának valóságáról alkotott egyszerű tényállításról. Mert hiszen mi is a keresztény örökségnek nevezett kérdés lényege? Az, hogy a kereszténység az európai hagyomány része, és annak szerves alkotórésze. Vagy, hogy ugyanezt a kérdést ellenkező előjellel fogalmazzuk meg, a mai Európa nem volna-e más, ha története nem fonódott volna egybe a kereszténység történetével? Ténykérdés, amely tényszerű választ kíván. Akár még azt is elképzelhetnők – mint ahogy az gyakorlattá vált olyan kérdésekben, amelyek megosztják a politikusokat vagy megzavarják a közvéleményt –, hogy olyan szakértőkhöz lehetett volna fordulni, akikről feltételezhető, hogy szakértelmük garantálja az objektív ítéletalkotást, hogy felkérhettek volna egy történészbizottságot: formáljon véleményt az Európa keresztény örökségére vonatkozó kérdésben. Megalapozottan gondolhatjuk, hogy válaszuk eloszlatta volna a kételyeket.
Hiszen kétségbevonhatatlan tény, hogy – eltekintve a jeruzsálemi keresztény közösségtől és a Szent Pál által alapított ázsiai egyháztól – Európa volt az első és sokáig a maga teljességében az egyetlen evangelizált földrész. Krisztianizációja több szakaszban ment végbe; a Római Birodalom részét képező régiók lényegében az 5. században befejeződő evangelizációját követően következett a perifériához tartozó területek és népességük keresztény hitre térése. Ez a második szakasz az első évezred végén ért véget, amikor Észak- és Kelet-Európa uralkodói keresztény hitre tértek és bevezették népüket a civilizált Európa körébe. Még ma is – és ez az első válasz a feltett kérdésre – többek között Lengyelország és Magyarország nemzetük születésének időpontját uralkodójuk megkeresztelkedésére vezetik vissza. Oroszország is, még a Szovjetunió részeként is, úgy ünnepelte 1987-ben a kijevi Vlagyimír fejedelem megkeresztelését, mint fennállásának ezeréves évfordulóját. Nem véletlen, hogy Európa keresztény eredetének elismerése mellett a végsőkig harcoló országok csoportjában négy ország található ebből a második csoportból: Lengyelország, Litvánia, a Cseh Köztársaság és Szlovákia. A kereszténység tehát ezer éve Európa történelmi vallása. És ma is az maradt az európaiak nagy többségének szemében.
Szintén Európa volt az, amely elterjesztette a kereszténységet az egész Földön, a felfedezésekkel és az európaiak általi meghódításával elvivén azt a többi kontinensre, az evangelizáció a gyarmatosítással párhuzamosan. A kereszténység tehát igenis részét képezi a kontinens történetének. A visszája viszont nem egészen igaz: az igaz, hogy Európa keresztény; a kereszténység azzal, hogy igényt tart arra, hogy egyetemes vallás legyen, automatikusan tiltakozik az ellen, hogy elfogadja, hogy szerepét egyetlen kontinens vallásának szerepére szűkítsék. Az Európa eredetével kapcsolatos kérdésre a válasz kétségkívül az: a kereszténység, mint szociális, kulturális, sőt politikai tény az örökség része. A kételynek itt nincs helye.
A tagadásnak még kevésbé. Talán nem feltétlenül szükséges, hogy az Európai Unió majdani alkotmányának legyen preambuluma: ez döntés kérdése. Talán arra sincs feltétlenül szükség, hogy tételesen és korltáozóan felsorolja azokat a különböző forrásokat, amelyekből civilizációja merítkezett: ez egy másik döntés. Ha azonban elfogadjuk egy preambulum szükségességét, mert hasznosnak ítéljük, hogy emlékeztessünk rá: Európának hosszú történelme van és abból eredezteti identitását, továbbá ha megegyeztünk abban, hogy megnevezzük az örökség legfontosabb alkotórészeit, akkor nem lehetséges az – az igazsághoz való ragaszkodás legelemibb követelményeinek figyelmen kívül hagyása nélkül – hogy ne vegyünk tudomást és hallgassunk a vallások szerepéről. Az alkotmány a kidolgozás legvége felé úgy nézett ki, hogy az örökség alkotó részei között megemlíti a görög-latin antikvitást és a felvilágosodás filozófiáját, de egy szót sem ejt a zsidó-keresztény hagyományról. És ami még meglepőbb, volt egy politikus, aki a szekularizációhoz való ragaszkodás szellemében tiltakozott a kereszténység megemlítése ellen, miközben nem habozott azt állítani, hogy Európa mindenekelőtt a görög-római civilizáció, az arab világgal való kereskedelem, a felvilágosodás filozófiája, és, igen, a szocialista eszméknek is az örököse. És közben a legcsekélyebb hivatkozás sincs a kereszténységre. Fel sem merül a kérdés, miért Európában született meg a felvilágosodás és hogy vajon nem a kereszténység volt-e az az ideális táptalaj, ahol megszülethetett a szocializmus. Elutasítani annak elismerését – bármit is gondoljunk a népekre gyakorolt hatásáról –, hogy a kereszténység részese volt a kontinens kétezer éves történelmének, az ész ugyanolyan eltévelyedéséről tanúskodik, mint a Holokauszt tagadása: ugyanolyan negacionizmus. Minden bizonnyal kevesebb következménnyel jár persze, mint ama evidens tény elismerésének elutasítása, hogy kb. hat millió embert a zsidó fajhoz való tartozása miatti szisztematikusan kiirtottak, és nincs olyan szimbolikus jelentősége, ha azonban az igazsággal szembeni kötelezettségeinket vesszük tekintetbe, az elkövetett bűn éppoly nagy.

(Az örökség pluralitása)A keresztény örökség esetleges elismerése más következtetéseket is magával hozna, melyeket történészekből álló bizottság nem mulasztott volna el jelezni, és amelyet a vallásos örökségről elfogadott formula alkalmasint magában rejteget. Ha a kereszténység Európa legfőbb vallása volt – és az is maradt mind a mai napig, –nem volt az egyetlen, és szóba sem kerülhet, hogy megkaphassa a hit monopóliumát. Egyébiránt az, hogy a Szentszék bejelentette, hogy igényt tart a keresztény felekezetek közötti vezető szerepre, csupán annyit célzott meg végső formájában, hogy a vallásos forrásokra való általános utalás mellett megjelenjen egy közbevetés –„nevezetesen keresztény” – ami egyet jelentett volna a vallási örökség pluralizmusának elismerésével. Hiszen eltűnt-e minden régebbi – ha mondhatjuk így – pogánynak nevezett vallás?
A zsidó közösségek jelenléte Európa földjén a korai keresztény egyházak idejétől ismert tény. Az iszlám esete más, mert ha voltak is a békés egymás mellett élésre példák a kereszténységgel, hosszú évszázadokon keresztül, a spanyol Reconquistától kezdve a 19. századi filhellén felkelésig, a lepantói csatán és Bécs kétszeri ostromán keresztül, anélkül, hogy megfeledkeznénk a keresztes háborúkról, egész Európa összefogott az arab vagy török veszély ellen és a hitetlenekkel szemben határozta meg magát. Ennek a történetnek a felelvenítése nem ok arra, hogy ellenkezésünket fejezzük ki Törökországnak az Európai Unióba való esetleges felvételével szemben, de nem lehet belőle levezetni, mint ahogy azt teszi egynémely politikus, a felvételének szükségességét sem, azon az alapon, hogy a kontinens történelmének részét képezi. Ettől persze még lehetséges, hogy kiváló érvek sorakoztathatók fel Törökország felvétele mellett, csakhogy ezek nem a vallások történetéből vonhatók ki.
Európa szellemi és kulturális története a keresztény hit mellett mindig tartalmazott egy, a felsőbb tekintély által ránk erőltetett dogmatikus tanítást elutasító, a felülről származó kinyilatkoztatásban való hittől mentes, a kritikai ész jogait és a lelkiismereti szabadságot kikövetelő szabadgondolkodói hagyományt. Ennek a tradíciónak, amelynek civilizációnk számos, a gondolkodó emberiség örökségének részét képező művet köszönhet, sok országban a humanizmus nevet adják. Ez az elnevezés vitatható lenne, ha a humanizmust a hitetlenség szinonímájaként használnánk. Mintha Európa történetében nem lett volna egy olyan humanizmus, amely nemcsak hogy jól megfért a kereszténységgel, hanem ihletet is merített belőle, és amely maga is számos, az európai szellemet jól reprezentáló mű létrehozója volt.
A vallásos örökségnek ez a túlságosan is summás számbavétele felhívja a figyelmet Európa egyik eredeti jellemvonására a vallással kapcsolatban: a hitélet pluralitására és a vallási közösségek sokszínűségére. Kíméletlen harcot vívtak egymással az elmúlt századokban, de van emellett egy másik eredeti vonásuk is, ami csak a közelmúltban tárult fel, nevezetesen, hogy különbözőségüket, ami oly sokáig konfliktusok forrása és megosztó tényező volt, a sokszínűségben való egyetértés váltotta fel. Olyan példa ez, amit Európa talán követendő mintaként állíthatna a világ többi része elé, és különösen azok elé a társadalmak elé, amelyek még mindig egy domináns és uralkodó vallás rendszerében élnek.
A közelmúlt vívmányáról van szó, és a történészek, ha megkérdezték volna őket, mindkét oldalon lévő politikusok figyelmét felhívták volna arra, hogy a vallási örökségre való hivatkozás maga után vonta kétértelműségének elfogadását is, beleértve az európai egységre vonatkozót is. Miközben lehetetlen eltagadni, hogy az a tény, hogy Európa valamennyi nemzetének keresztény gyökerei vannak, még ha nincs is valamennyi tudatában ennek és ha egyesek nem is hajlandók elismerni – rokoni kapcsolatot hozott létre köztük, az sem kevésbé nyilvánvaló, hogy a vallás megosztottá tette és szembeállította őket egymással, aminek hatásai még ma is érezhetők. Az az évezredes szkizma, ami elválasztotta a görög Keletet a latin Nyugattól, továbbra is megterheli az Európa népei közötti kapcsolatokat; Görögország, nyolc évszázad elteltével, továbbra sem bocsátotta meg Konstantinápoly kifosztását. A vallásháborúknak, melyek a kereszténység reformáció után bekövetkezett kettészakadását kísérték, a mai napig érezhetők a nyomai: Észak-Írországban katolikusok és protestánsok továbbra is szemben állnak egymással, még ha a köztük meglévő antagonizmusnak hosszú ideje többé nem is a felekezeti ellentétek a fő okai. Európa politikai térképe még mindig a kontinensnek a keresztény hit három kifejezési formája közötti megosztottságát tükrözi. Három Európa van: az egyik a római katolikusoké, a másik a reformációé, a harmadik az ortodoxoké. Ez a hármas megosztottság továbbra is a geopolitika alapvető fontosságú ténye és kulcs a népek közötti kapcsolatok megértéséhez. A Jugoszláv Államszövetség felbomlása és az azt követő konfliktusok vérrel rajzolták újra azokat a történelmi, vallásfelekezeti alapon kialakult határokat, amelyek elválasztják egymástól a katolikus Horvátországot, az ortodox Szerbiát és a muzulmán Boszniát. Ezek a megosztottságok és háborúk szintén részét képezik annak a keresztény örökségnek, amelyet a majdani uniós alkotmány preambuluma felidéz.
Akárcsak azok az elmúlt évszázadokban elkövetett kártételek és gaztettek, amelyekért a keresztény közösségek és híveik felelősséggel viseltetnek. Ha igényt tartunk a keresztény örökségre, és ráadásul ezt be is akarjuk vezetni az alkotmányba, akkor el kell ismernünk a hibákat, és megbánást kell tanúsítanunk azokért az időkért, amikor az igazukban biztos Egyházak nem kételkedtek abban, joguk van fizikai vagy morális erőszakhoz folyamodni, hogy elfogadtassák hitüket vagy tiszteletben tartassák kultikus, morális előírásaikat. Ebből a szempontól II. János Pál beszéde teljesen következetes: amikor Európa keresztény forrásainak elismerését kéri, akkor egyúttal bűnbánatra is kéri a hívőket, és ő maga megjelöli azokat a magatartásokat, amelyek a múltban ellenkeztek a lelkiismereti szabadsággal.

(Közös értékek) Igazság szerint, ha a kérdés csak egy holt örökséget érintene, nem kavart volna ilyen vitát és ennyi ellentétes indulatot: az antik görög örökségre való hivatkozás a legcsekélyebb problémát sem okozta, istenei halottak. Más a helyzet a kereszténységgel: a görög templomokkal szemben a keresztény katedrálisokban ma is folyik a vallásgyakorlás. Éppen azért, mert a legnagyobb vallásokban és különösképpen a kereszténységben még manapság is több tízmillió hívő praktizál, tölti ki a szociális mezőt és mellékesen a politikai erők terepét, lehetséges az, hogy összeütközések forrásai: egyesek attól tartanak, hogy ha elismerik a keresztény örökséget, akkor ezzel egyszersmind legitimáljuk az Egyházak igényét arra, hogy irányítsák a magán- és a közszférát. Vagyis, a szekularizáció egy régebbi felfogásához nyúlnak vissza, hogy száműzzék a közélet valamennyi színteréről a vallást. Ha tehát vita van, akkor ez inkább politikai jellegű, mintsem a történelemről folynék, nem annyira a múltról, mint inkább a jelenről szól, és kevésbé a kereszténység Európa létrejöttében játszott szerepének fontosságát és Európa kultúrájának kialakulását, mint inkább azt érinti, amit ma jelent, és azt, hogy milyen jót és rosszat várhatunk tőle.
Hogy mit jelent ma a kereszténység? A vélemények eltérőek, de bármennyire is ellentétesek egymással, a hivatkozás elutasításában egységesek. A hitélet visszaszorulása, a vallási közömbösség terjedése, a társadalmi élet fokozódó szekularizációja mind-mind érv egy olyan örökségnek a preambulumban való megemlítése ellen, amelynek ma már nem látszanak az örökösei. Miért tennénk említést olyan forrásokról, amelyekből ma már nem táplálkozunk? De ugyanakkor mások, vagy néha ugyanazok, akik azt képzelik, hogy a vallásokban még elég élet van ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek az emberek szabadságára, az állami szuverenitásra, a demokráciára, és akadályozzák az emberiség haladását, félnek attól, hogy felidézzék ezt az örökséget, mert attól tartanak, hogy arra ösztönzik a vallásokat: próbálják meg visszaszerezni gyámságukat a társadalom felett.
Vajon igazolja-e a vallási kérdés jelenlegi állapota Európában e két helyzetértékelés valamelyikét? Eleget veszített-e befolyásából a kereszténység ahhoz, hogy ne kelljen számolni vele a kontinens identitásának meghatározásában? Vagy megvan-e a megfelelő beágyazottsága ahhoz, hogy igazolható lenne vele szemben egy cordon sanitaire felállítása? Nem ez a megfelelő hely arra, hogy megválaszoljuk ezeket a kérdéseket, az előítéletmentesség követelménye azonban arra kötelez bennünket, hogy elismerjük: Európában, csaknem valamennyi országban, még mindig messze többségben vannak azok, akik kereszténynek vallják magukat. Az örökség tehát még nem teljesen enyészett el.
De vajon mit jelenthet a kereszténység a jövő Európájának? Milyen hozadéka lehet az épülőben lévő Európa számára? A válasz összefügg annak értékelésével, hogy mi volt a hozadéka az örökségben. Feltételezi, hogy különbséget tegyünk ama intézmények, elvek és értékek között egyfelől, melyeket Európa a kereszténységnek köszönhet, valamint, másfelől, a rá hivatkozó közösségek cselekedetei és stratégiái között. Ezenkívül szükséges lenne felismerni a társadalmainkban tisztelt értékek és a mindenki által elfogadott eszméink eredetét, mert olyan jól alkalmazkodtak a mai világhoz, hogy kialakulásuk emléke kitörlődött a kollektív emlékezetből. Anélkül, hogy feltalálásuk monopóliumát magáénak vindikálhatná a kereszténység, az, hogy gyökeret vertek az emberek tudatában és széles körben elterjedtek, nagy mértékben köszönhető a kereszténység terjedésének; vajon nevezhető-e puszta véletlennek, hogy még mindig a keresztény országokban tartják leginkább tiszteletben az emberi jogokat? Vagy legalábbis ezek az országok azok, ahol mindig vannak, akik felemelik a szavukat megsértésük ellen, és ébren tartják az emberek lelkiismeretét. A személy elismert elsőbbsége, valamennyi ember egyenlő méltósága, a szolidaritás kötelezettsége, – ami kizárja, hogy közömbösek legyünk a gyengék sorsa iránt, – mind-mind ennek az örökségnek egy-egy eleme. Bármilyen paradoxnak is tűnjék a feltételezés, vajon nem merül-e fel a kérdés, hogy a vallás és a társadalom viszonyáról alkotott ama koncepció, amely ma uralkodónak tekinthető Európában, és amely e két szféra megkülönböztetésén és illetékességi területének kölcsönös elválasztásán alapul, nem köszönhet-e sokat a kereszténységnek, annak a kereszténységnek, amelyet a kivonuló vallás vallásának nevezhettek el. Mert ha ez igaz, akkor a keresztény örökség preambulumban való megemlítésének elutasítása is ennek az örökségnek magának a hatása.
Azonban ha az Európai Unió nem egy egyszerű stratégiai szövetség vagy érdekközösség, hanem egyet jelent a közös értékek elfogadásával, lehet-e valaminek is nagyobb jogosultsága, mint megnevezni ezeket az értékeket és elismerni, hogy egy részüket örököltük? Ez volt persze az az álláspont, amelyet a vita végén a Konvent és a nemzeti kormányok elfogadtak. Annak a végül elfogadott megfogalmazásnak, amely megemlíti a kulturális, szellemi, vallási örökséget, ha nem is elégíti ki teljes mértékben azokat, akik a kereszténység explicit formában való megnevezéséért léptek fel, sem azokat, akik a vallásra való hivatkozás minden formáját elutasították, legalább megvan az az érdeme, hogy a pluralizmus, a történelem terméke, Európa identitásának ismertető jegye.
(Vingtième Siècle)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969