2013. I-VI
 

Fejezetek az orvosi művelődés történetéből
Kapronczay Katalin

„Az orvostörténelem tanulmányozásának többféle indoka van. Eltekintve attól, hogy az orvostörténelem része a művelődéstörténetnek, túlmenően a szorosan vett szakmatörténeten, integráns része a tudománytörténetnek. Szorosan összefügg azonban a köztörténettel, az un. általános történelemmel is. Nem tagadható a betegségek, járványok, a közegészségügyi hely-zet hatása gyakran egyes történelmi személyiségek megbetegedésének – s ezek kapcsán a me-dicina befolyása a történelmi események – alakulására. Egy-egy korszakban az orvosok ma-gatartása, eljárásmódja, megnyilatkozása a korszak egész kultúráját tükrözi. Jobban megis-merhető egy kultúra, ha tudjuk, hogyan bántak a beteg emberrel, miként gondolkodtak a be-tegségekről, mint ahogyan az is jellemző egy társadalomra, mikor és miként szervezte az or-vosi ellátást.” Ezekkel a mondatokkal kezdődik Schultheisz Emil - a magyar orvostörténészek európai szaktekintélyként tisztelt doyenjének - legújabb tanulmánykötetének első írása (De medicohistoriographia avagy az orvostörténelem szükségességéről). A történészek, kultúrhistorikusok szempontjain túllépve - vagyis a múltról alkotott teljesebb kép megalkotá-sának igényén kívül – számos, a jelen gyógyító gyakorlatát is gazdagító tanulságot hordoz a medicina története. „Az orvostörténelem feladata az is, hogy a jelen problémái iránti érzé-kenységet fokozza, elgondolkoztassa az orvost mai tudásáról, gondolkodásmódját tudatosab-bá tegye. Rávezesse az orvost a beteggel való kontaktusának évezredes törvényszerűségeire, világossá tegye a tudománytól független orvosi magatartásformákat.” – fogalmazza meg a szerző.
A két kiragadott gondolat nyomán logikussá válik az a következtetés, hogy az orvoslás történetének kutatása fontos és értékes adatokat szolgáltat bölcsésznek és orvosnak egyaránt. A múlt emlékeinek, eredeti forrásainak hiteles elemzése megkívánja a mindkét disciplinában való jártasságot, vagyis a kútfőkutatás filológiai módszereinek ismeretét csakúgy, mint a régi kéziratokban, könyvekben rejtett információk szaktudományi jelentésének értelmezését. Schultheisz professzor úr mindkét irányú tudás birtokában végzi orvostörténészi munkásságát sok évtizede, „filoszként és orvosként mer véleményt nyilvánítani” a múlt gyógyítás-történetének elfeledett, vagy vitatott kérdéseiről, eseményeiről, személyiségeiről.
A kötet hosszabb-rövidebb írásai tematikus csoportosításban kerültek kiadásra. A Mes-terek és tanítványok fejezetcím alá besorolva találjuk az orvosképzés múltjáról szóló közle-ményeket a kolostori medicina korától egészen a XVIII. század végéig, az első magyar nyelvű tankönyv megírójának, vagyis Rácz Sámuel élettani munkásságának ismertetéséig. A Híres könyvek, híres kéziratok c. fejezet mutatja meg talán leginkább Schultheisz professzor úr el-mélyült filológiai búvárkodásokkal való azonosulását. A nagy ókori mesterek, Hippokratész, Galenus munkáinak (Corpus Hippocraticum, Corpus Galenicum) elemzése kiegészül a kevés-sé ismert, ám a korszak tudománytörténeti értékeléséhez szinte nélkülözhetetlen Corpus Medicorum Syriacum taglalásával. A továbbiakban az arab orvostudomány sebészeti ismere-teinek összefoglalásáról, amelyet a X. században, Cordobában tevékenykedő Abulcasis készí-tette el, olvashatunk, majd Avicenna munkásságának lélektani, vagyis pszichoszomatikus szemléletet tükröző vonatkozásairól. A középkori orvoslás színvonalát nem mérhetjük le a lakosság felvilágosítását szolgáló, éppen ezért a könnyebben megjegyezhető verses formában írott, un. Regimenek alapján, amelyek elsődlegesen életviteli szabályokra oktatták a laikuso-kat, az egészség megtartása, illetve visszaszerzése érdekében (Egy orvosi tanköltemény, a salernoi „Regimen sanitatis”). A kéziratok és nyomtatásban napvilágot látott művek taglalása egészen a XIX. századig terjed. Hasonlóan nagy ívű A magyar medicina klasszikus századai-ból c. fejezet, amely a járványok történetéről épp úgy értekezik, mint a kevésé ismert hazai bányaorvostanról, a hadiegészségügy XVII. századi állapotáról csakúgy, mint az egyik első hazai orvos-természettudományi folyóirat tervéről. Hazánk kulturális és tudományos életére évszázadok óta jellemző volt a külfölddel való kapcsolattartás. A magyarok külföldi iskolázá-sának elsődleges oka az egyetem hiánya volt, különösképp érvényes volt ez az orvosképzésre. A magyarok tanulmányaik idején tanáraikkal, hallgatótársaikkal, a külhoni tudós testületek-kel, akadémiákkal szoros kapcsolatot létesítettek, amelynek hatása hazatértük után sem ma-radt nyomtalan, a szakmai eszmecsere alapja a levelezés volt, amely a későbbi kutatások fon-tos forrásául szolgált. Többen tanulmányaik befejeztével fontos tudományos megbízatást, egyetemi katedrát kaptak, így öregbítették a magyar tudomány hírnevét külföldön. Igazi kuri-ózumokat rejt a Művészek és orvosok c. alfejezet sok írása, hiszen zeneszerzők (Händel, Mo-zart és Haydn) orvosokkal való kapcsolatáról, betegségeikről olvashatunk, de talán nem sokan tudják azt sem, hogy Schiller eredetileg orvosnak készült.
Ebből a – nem egyszer ötletszerű – rövid ismertetésből is talán kiviláglik, hogy Schultheisz professzor úr kötete a témák sokszínűsége okán is, nem kizárólag a szakma törté-nete iránt érdeklődők számára nyújt ismereteket. A kötetet sajtó alá rendező Gazda István „ezt a hatalmas „kalandregényt” a medicina története iránt érdeklődők, remélhetőleg folyamato-san bővülő táborának” ajánlja, Sótonyi Péter pedig „mindazoknak, akiket érdekel az emberi megismerés zegzugos, buktatókkal és bukdácsolással teli útja”.
A kötetet a szerző munkáinak bibliográfiája zárja.
A kiadvány a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársainak igényes szerkesztői, kiadói munkáját is dicséri.

/SCHULTHEISZ Emil: Fejezetek az orvosi művelődés történetéből Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, MATI, 2006. 416 p. /


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969