2013. I-VI
 

Liliputiak és Gulliver avagy az európai elitek amerikaellenessége
Sören Kern

Bill Clinton megígérte: Hillary Clinton annak érdekében, hogy Amerika az ifjabb Bush tevékenysége következtében állítólag súlyos károkat szenvedett külföldi kapcsolatait helyrehozza elnökké választása után külföldi körútra küldi majd őt és az idősebb Busht. Hillary Clinton maga is azt mondja, hogy „üzenetet küld, amelyet az egész világ hallani fog. Vége a cowboy-diplomáciának”.
De hogyan javíthatja meg Amerika a róla alkotott képet külföldön? Az elnökjelöltek erre a kérdésre adott válaszai egyértelműek. John McCain azt ígéri, hogy „azonnal bezárja Guantanamót”. Ron Paul és Barack Obama kifejezte szándékát, hogy kivonja az amerikai csapatokat Irakból.
Mindebből magától értetődően következnék, hogy George W. Bush idején csorba esett Amerika hírnevén a világban, és hogy legvitatottabb politikai cselekedetei közül néhánynak az egyszerű megtagadásával az Egyesült Államok ismét visszanyerheti a népszerűségét. Bárcsak ez ilyen egyszerű volna!
Bár a felmérések kétségtelenül mutatják, hogy Bush elnök idején a világ számos részén megerősödött az amerikaellenesség, az ellenségesség gyökerei sokkal mélyebben vannak annál, mint ameddig egy ember és politikája le tud hatolni. Attól, hogy az amerikaiak új elnököt választanak, az antiamerikanizmus problémája nem fog megszűnni.
A mai közvélekedéssel az antiamerikanizmus nem új jelenség. Európában például olyan régi, mint az Egyesült Államok maga. Valójában ahány ország, annyi ága van az antiamerikanizmusnak az öreg kontinensen.
Itt van például Spanyolország, ahol addig a spanyol-amerikai háborúig nyúlnak vissza az antiamerikanizmus gyökerei, ami az utolsó szöget jelentette a spanyol birodalom koporsójában és egyben véget vetett a kubai gyarmatosításnak. Sok spanyol haragszik a Franco tábornoknak nyújtott amerikai támogatás miatt is, aki akkoriban az erős antikommunizmusa okán népszerű volt az amerikaiak körében.
Németországban az antiamerikanizmus újjgyakorlatnak számít az erkölcsi relativizmusban. A németek kétségbeesett harcot folytatnak azért, hogy normális országként fogadtassák el hazájukat a világban, és elitjeik politikai eszközként használják fel az antiamerikanizmust arra, hogy felmentsék önmagukat és szüleiket a második világháború alatt elkövetett bűnöktől. Rutinszerűen egyenlőségjelet téve például Irak amerikai megszállása és a holokauszt közé, egyfajta pszichológiai csellel próbálnak megszabadulni a múltban rájuk rakódott lelki terhektől.
Franciaországban az antiamerikanizmus a felsőbbrendűségi komplexus mezébe bújt alsóbbrendűségi komplexus szerepét játssza. Ez az ország tulajdonképpen az antiamerikanizmus bölcsője (melynek nyomai egy 18. század végi francia ügyvédig vezetnek vissza), ahol az Egyesült Államok ostorozása a Franciaország elmúlt nagyságáról és virágzásáról szőtt szárnyaló fantáziaszülemények olcsó eszközének számít.
Az antiamerikanizmus ugyanakkor ugyanolyan zsigeri reakció a globális hatalommegoszlás jelenlegi rendszere ellen, mint amilyet már a politikai valóságérzékkel jól megáldott Thuküdidész (ie. 460-395) is lefestett a maga korában. Amerika befolyása gazdasági, katonai és kulturális téren olyan szintű, hogy emiatt a világon számosan irigyek, ellenségesek, sőt mérgesek rá és félnek tőle. És az antiamerikanizmus legtöbb élharcosa addig fogja ostorozni Amerikát, amíg az Egyesült Államoknak mint domináns szereplőnek a befolyását nem ellensúlyozzák a globális hadszíntéren, sőt nem lépnek a helyébe (természetesen ugyanazok az Amerika-ellenes erők).
Európában például, ahol az önmagukba bezárkózó elitek beteges módon szükségét érzik annak, hogy „ellensúlyt” képezzenek az Egyesült Államokkal szemben, manapság az antiamerikanizmus az uralkodó ideológia a közéletben. Valójában arról van szó, hogy az európai antiamerikanizmus látványos megerősödése pont egy időben következett be azzal, amikor az Európai Unió, amely gyakran küzd az egységes hangon való beszéd képességének hiányával, politikai súlyának érezhetővé tételére törekedett, otthon és külföldön egyaránt.
Miközben annak lehetőségét keresik, hogy miként lehetne Európát egy az Egyesült Államokkal szemben is a siker esélyével fellépő szuperhatalommá tenni, az európai elitek felhasználják az antiamerikanizmust egy új, páneurópai identitás kialakítására. Ez a mesterséges, posztmodern európai állampolgárság, amely a hagyományos nemzetállam helyett az arctalan és bürokratikus, brüsszeli szuperállam iránti állampolgári hűséget követel meg, az Egyesült Államokkal való szembenállásban szerveződik meg. Európainak lenni annyit jelent – nem kevesebbet és nem többet – „nem amerikainak” lenni.
Minthogy az európai antiamerikanizmusnak jóval több köze van az európai identitás politikájához, mint az amerikai külpolitikával való szembenálláshoz, az európai elitek nem igazán akarják, hogy megváltozzon az Egyesült Államok. Az amerikaellenesség intellektuális támasza nélkül az új Európa elveszítené a maga raison d’être-jét, vagyis a létokát.
Az antiamerikanizmus vezérli Európa, a diplomáciai és gazdasági soft power alternatívával kapcsolatos rögeszméjét is, mint ami egyfajta gyógyírt hozna a világ problémáira. Európa lenézi Amerika katonai hatalmát, a hard powert, mert az felnagyítja az Egyesült Államok hatalmi túlsúlyát és befolyását a világban, és ezzel demonstrálja Európa szuperhatalmi törekvéseinek illuzórikus jellegét.
Az európaiak tudják, hogy a hard power területén soha nem vehetik fel a versenyt Amerikával, ezért úgy akarják megváltoztatni a nemzetközi játékszabályokat, hogy a soft power jelentse a szuperhatalmiság egyetlen elfogadható ismérvét. Eme cél elérése érdekében az európai elitek megpróbálják delegitimizálni az amerikai befolyás egyik fő pillérét azzal, hogy a nemzetközi közvéleményben megróbálják megfizetethetelenül drágára felsrófolni az árát anak, hogy az Egyesült Államok felhasználja katonai erejét a jövőben. Az Egyesült Nemzetek Szervezete keretei között kiépített nemzetközi jogrendszer sáncai mögé bújva remélik gátak közé szorítani Amerika hatalomgyakorlását. Az európaiak számára a multilateralizmus az amerikai hard power semlegesítését és nem a nemzetközi problémák megoldását jelenti. Ahogy az már közhellyé vált: a liliputiak megpróbálják lekötözni Gullivert.
Számos amerikai külpolitikai szakember nem kíván szembenézni ezzel a ténnyel. Gyakran „hasraesnek” az európai soft power előtt, legfőképpen azért, mert osztják az európaiak hitét, hogy a multilaterális világrend a megfelelő ellenszere a globális antiamerikanizmusnak.
A washingtoni székhelyű Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja (Center for Strategic and International Studies, CSIS) nemrégiben új jelentést adott ki a smart powerről. Ez a dokumentum egy olyan fikcióra épülő tanácsot fogalmaz meg, mely szerint az amerikaellenességért teljes egészében az Egyesült Államok felelős. Arra ösztönzi az új elnököt, hogy az antiamerikanizmus problémáján egy új, liberális értékalapú külpolitikával javítson, úgy érvel, hogy Amerika az ENSZ-ben, a kyotói jegyzőkönyvhöz és a Nemzetközi Büntetőügyi Bírósághoz való csatlakozással javíthat a világban róla kialakult képen.
Azonban egyetlen szó sem olvasható a jelentésben az európai „felső körök” alaptalan és megrögzött antiamerikanizmusáról. Azt sem ismeri el, hogy az antiamerikanizmus legtöbb európai propagátora sokkal inkább Amerikával magával, mint a tetteivel áll szemben. Elsősorban nem az amerikai külpolitikát kívánják megváltoztatni. Amit az európaiak (és számos amerikai hívük) akarnak, az Amerika beillesztése a posztmodern, pacifista európai tablóba.
Hogy az álszent európai elitek helyeslését megnyerje, a következő amerikai elnök kénytelen lesz lemondani a katonai erő bármilyen alkalmazásáról, alárendelni az Egyesült Államok szuverenitását az ENSZ-nek, elfogadni a szocialista gazdasági modellt, felszámolni a halálbüntetést, elfogadni, hogy Irán atomfegyvert gyárt, felhagyni Izrael támogatásával, a „civiliációk szövetsége” címszó alatt lecsendesíteni az iszlámista világot … és így tovább.
Az antiamerikanizmus (legalábbis az előreláthetó jövőben) zéró összegű játék, mert legfőbb propagátorai tagadják azoknak a veszélyeknek a meglétét, amelyekkel a világ ma szembesül. Azt hiszik, hogy az Egyesült Államok okozza a problémát, és hogy a kiutat a posztmodern, szocialista, multikulturális utópia jelenti. Mit számít az, ha a legtöbb európai maga sem bízik eléggé a saját modelljében, ahhoz képest, hogy át kívánná örökíteni azt az elkövetkező generációra.
Nos, ez az a dilemma, amellyel Amerikának farkasszemet kell néznie: ha népszerű akar lenni külföldön, akkor ennek az árát a kisebb biztonságban kell megfizetnie. Ha viszont úgy dönt, hogy megvédi az amerikai modellt, az amerikai életformát a globális fenyegetésektől, akkor ez együtt fog járni a csekélyebb népszerűséggel külföldön.
Azonban ha Amerika kudarcot vall a globális terrorizmus és az iszlán fundamentalizmus jelentette egzisztenciális fenyegetés elleni küzdelemben, akkor ezt ismét csak Amerika nemzetközi imázsa szenvedi meg.
Ezért jobb, ha Amerika következő elnöke arra koncentrál, hogy Amerika erős és biztonságos legyen, inkább, mint, hogy azoknak tetsszen, akik soha nem fogják szeretni az Egyesült Államokat, még akkor sem, ha külpolitikája megváltozik.
És jobb, ha a következő elnök az amerikai hatalom okos felhasználására koncentrál, mert ez többet használ Amerika (irigyelt) tekintélyének, és a modern államvezetésre jellemző, gyorsan változó kapcsolatok játékában sokkal fontosabb szerepet játszik, mint a szeretet.

(American Thinker)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969