2013. I-VI
 

Hány katasztrófa kell még nekünk?
Jürgen Krönig

A Baliban befejeződött tárgyalások mutatják: az emberiség még nincs kész arra, hogy feladja a növekedés és a jólét politikáját. Ezért másik klímavédelmi politikára van szükségünk.
Balinak nem sok nyoma maradt – a költségeken és a bőséges széndioxid-kibocsátáson kívül. A klímakonferencia a megszokott rend szerint zajlott le: felfokozott várakozások az elején, majd a mély pesszimizmus fázisa következett. Végül amikor a kudarc fenyegetett, az éjszakai finisben, amikor létrejött a kompromisszum, egyesek az előrelépést üdvözölték, míg a „zöldebb” kortársak a kétségbeesésre láttak okot.
A bevált rituáléhoz tartozik még az is, hogy Bush Amerikája, mint mindig, a bűnbak szerepét játszotta. Jó lenne tudni, hogy ez a szereposztás megismétlődik-e a két év múlva rendezendő koppenhágai utókonferencián.
A dícséretes határozatok (az erdők védelme, segélyek és technológia-átadás a szegényebb országoknak) listáján kívül a világ államai csak egy dologban értenek egyet: tovább kell tárgyalni. A drasztikus klímavédelmi intézkedések tovább váratnak magukra.
Mindebből azt lehet levezetni, hogy a tudományos élet fenyegető figyelmeztetései egyelőre nem győzték meg a világ kormányait. Vagy meggyőzték ugyan őket az ENSZ klímatanácsának érvei, de nem merik ráerőltetni népeikre a gyógykúrával járó fájdalmakat (a Nyugaton) illetőleg lemondani a gyors növekedés áldásairól (Kínában, Indiában). Jóllehet tudják, hogy mindkettőre szükség lenne. A szennyezőanyag-kibocsátás csökkentését célzó akarat hiánya azt a félelmet váltja ki, hogy az ökológiai katasztrófák elkerüléséhez szükséges drákói intézkedések szükségképpen katasztrofális szociális és gazdasági viszonyokhoz vezetnek. Baliban valószínűleg mindkét probléma a mérlegre került.

Az európai politikusoknak nem sikerült elérniük a világos célt, hogy az üvegház hatású gázok kibocsátásának csökkentésével kapcsolatban kötelezően betartandó számokat foglaljanak a záróközleménybe. Európa ugyanakkor felhasználta a kudarcot arra, hogy legalább egy tisztességes állapotfelvétel készüljön a jelenlegi helyzetről. Az Európai Unió országai túlságosan gyakran kombinálták a klímavitában a szenteskedő retrikát a kellemetlen valóság kitartó elhallgatásával. Az Európai Uniónak fel kellene hagynia azzal a politikával, hogy a mintagyerek szerepét játssza, és szüntelenül a saját erkölcsösségét állítja szembe Amerika e téren elkövetett bűneivel. Az Európai Unió egyetlen tagállamának sem sikerült az elmúlt tíz évben csökkentenie a károsanyag-kibocsátását. Európa ma több széndioxidot enged a levegőbe, mint bármikor korábban.
Klímapolitikai értelemben Kyoto sok hűhó volt tehát a semmiért. Da facto úgy tetszik, mintha semmi eredménye nem lenne a kyotói szerződésnek.
Ezzel szemben gazdasági területen Európa most kezdi érezni a kibocsátási kvóta fájdalmas következményeit. Nemsokára a nagy energiakonszernek besöprik az égből pottyant mesés hasznot, miközben a fogyasztók kénytelenek lesznek kifizetni a magasabb villany- és gázszámlát.Ugyanakkor megkezdődött a pénzügyi jövedelmek átáramlása Indiába, Kínába, Oroszországba egy olyan időszakban, amikor az európai választók körében érezhetően megnőtt a globalizációtól való félelem, és amelyben a kínai és indiai óriásra egyre inkább, mint veszélyes konkurensekre tekintenek.
Az európai stratégiát, nevezetesen: jó példával a többi nemzet előtt járni, más, iparilag fejlett országok, Kanada, Japán és Amerika mellett Ausztrália is elutasítja. (bár az új ausztrál kormány előbb készséget mutatott a kyotói jegyzőkönyv aláírására, nem sokkal később azonban, amikor a kemény számok betartása iránt kötelezettséget kellett vállalni, nemet mondott.) A saját, most életbe lépő, gazdasági versenyképessége figyelembe vételére vonatkozó kötelezettségvállalása miatt Európának égetően szüksége van arra, hogy más országok hasonlóképpen erre az útra lépjenek. Ebből azonban mindezideig semmi sem valósult meg. Ebből következően Európa valószínűleg nem fogja tudni megcalósítani a saját hosszú távú elképzeléseit.
A tárgyilagos leltárhoz az is hozzátartozik továbbá, hogy belátható időn belül a széndioxid-kibocsátás nem csökkenthető jelentősen, már csak azért sem, mert a megfelelő környezetkímélő technológiák nem állnak rendelkezésre. A világ népessége gyorsan növekszik, mindenütt a Földön ugrásszerűen emelkedik a mobilitás, a kényelem és az elektromos áram iránti igény. (Az áramfelhasználás társadalmaink villamosítása, a digitális kommunikáció és szórakozás tömeges felhasználásának elterjedése következtében 20 év alatt megduplázódott.)
Ez megfelel a legtöbb ember igényeinek az egész földkerekségen, akik anyagi létfeltételeik javulását óhajtják. Ebben a kérdésben, amit a jólét elsődlegességének nevezhetnénk, messzemenő egység tapasztalható az emberiség körében. A számlát pedig, az államok és politikai vezetőik fizetik, attól függetlenül, hogy demokráciáról vagy tekintélyuralmi rendszerről van-e szó. Alig van olyan ország, amely kész arra, hogy búcsút intsen a gazdasági növekedésnek. A mai civilizáció krédója még mindig a „határtalan növekedés”. Csakhogy ez egy olyan véges planetáris rendszer esetében, mint amilyen a Föld, hosszú távon nem tartható.
Nem létezik az államoknak olyan, az egész világra kiterjedő közössége, amely globális szinten kereskedne. Csak nemzeti vagy regionális érdekek léteznek, mint ahogy ez Bali szigetén újra bebizonyosodott. Csak az oly sokat emlegetett klímakatasztrófa bekövetkezte tudná talán a világ országait egységbe kovácsolni. Bár még az sem biztos.
Hány katasztrófára van szüksége az embernek ahhoz, hogy tanuljon belőlük? Ezt kérdezte egykor a német könyvkereskedők békedíjának odaítélésekor a filozófus, Hans Jonas. Ennek csaknem 20 éve már. Az ENSZ Klímavédelmi Kormányközi Bizottsága (IPCC), az ENSZ Klímatanácsa komputeres számításai, és fenyegető előjelzései az antropogén felmelegedés hatásairól, akárcsak a politikusok és a média széles körű ökoriadója mindenesetre nem voltak elégségesek ahhoz, hogy fordulatot hozzanak. Az európai nemzetek csaknem felénél messzemenő szkepszissel találkoznak. Nyitott kérdés, hogy kiszorítási mechanizmusról vagy jogos szkepszisről és arról a reményről van-e szó, hogy – technológiával és innovációs szellemmel – meg lehet még találni az utat a klímarendszer összeomlásának elkerülése felé. Kellő betekintési lehetőség híján mindenesetre nem lehetséges ilyen út.
Még a globális felelősségre való felhívás is nagyon korlátozott visszhangra talál. A felhívás mindenekelőtt a Nyugatnak szól, amely az elmúlt 250 év ipari forradalma révén a CO2-kibocsátás kerek 70 százalékáért felelős. Az érvet komolyan kell venni.
Mégis nyomban megválaszolásra vár a következő kérdés: vajon azoknak az ázsiai ipari óriásoknak, amelyek a nemzetközi klímakonferenciákon oly szívesen soroltatják be magukat más szegény, tényleg alulfejlett afrikai és ázsiai állammal együtt a „fejlődő országok” közé, joguk van-e ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint amelyeket korábban Európa és Amerika elkövetett? Vajon nem kellene-e – a korábban nem létező új tudományos ismeretek fényében – ugyanilyen joggal a globális felelősséget, és ezzel a jólét növelésével együttjáró, ugrásszerű szennyezőanyag-kibocsátásnövelésről való lemondást megkövetelni a kínaiaktól, indiaiaktól és braziloktól?:
Mivel eme országok közül számosat a jelzett felmelegedés súlyosabban érintene, mint a mérsékelt égövben elterülő országokat, ezek az országok tulajdonképpen még jobban érdekeltek a jövő generációiért érzett globális felelősségen túl az aktív klímavédelemben, mint amazok. Hiszen, ahogy Martin Wolf a Financial Timesban jogosan megállapítja: „Az északi félteke polgárai nem akarnak most fázni, azért, hogy ezzel hátráltassák a világ túlmelegedését a jövőben.” Hasonlóképpen a kínaiak és az indiaiak nem fognak lemondani a növekedési lehetőségekről, aminek mindig vannak következményei a jövőre. Ez a valóság, amin az erkölcsi hivatkozások és az álszenteskedő képmutatás semmit sem tud változtatni.
(die Zeit)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969