2013. I-VI
 

Emberi sorsok és embertelen "reformok". (Az egészségügyi rendszer átalakítása és az orvostársadalom 1918-1919-ben.)
Németh György

Magyarország 1918 őszén az Osztrák-Magyar Monarchia részeként és Németország oldalán nem csupán katonai értelemben lett az I. világháború vesztese, hanem a dualista állam szétesésével, teljes társadalmi és gazdasági dezorganizálódással, s ami a kortársaknak csak hosszú hónapok alatt lett nyilvánvalóvá: lakosságának és területének jelentős hányadával is fizetett. A vereség oka nem annyira az ellenséges haderőnek a harctereken aratott katonai győzelme volt, mint inkább az iszonyúan kimerült, elfáradt, végsőkig kizsigerelt hátország háborúellenes lázadása, mely megindította a hadsereg, a frontok felbomlását. Az 1918 őszén rohanva közeledő véget egyre többen látták, s csak azt tudták egészen biztosan, hogy a történelem cezúrát húz, egy teljesen új világ következik, de hogy milyen, az nyitott kérdés volt. Azt sokan tudták, hogy nincs visszatérés a háború előtti világ liberalizmusához, és a háború hozadékaként a szocialitás felértékelődik. Azt is sokan tudták – ki tartott tőle, ki remélte –, hogy a bolsevikok uralma alá került forradalmi Oroszország jelentős társadalmi csoportokra gyakorol komoly vonzerőt. 1918. október 31-én a gróf Károlyi Mihály vezette, politikailag sokszínű Nemzeti Tanács kezébe került a hatalom. Mint a történelem átmeneti, útkereső időszakaiban, tömegesen jöttek létre és haltak el szervezetek.
A legelső olyan szervezet, melyet szinte napokkal a háború után megalakítottak volna, s melynek létrehozásában orvosok tevékeny szerepet játszottak, a Nemzeti Tanács mintáját követő Közegészségügyi Munkások Tanácsa volt. 1918. november 5-én este a régi Sándor utcai képviselőházban orvosok, gyógyszerészek és kórházi tisztviselők népes gyűlésén elhatározták, hogy a Tanács megalakításának előkészítésére nyolctagú bizottságot küldenek ki. Az egybehívók nevében Flamm Sándor ismertette a Tanács célját: orvosok, gyógyszerészek és közegészségügyi kérdésekkel foglalkozó hivatalnokok tömörítése szociális, kulturális és politikai céljaik elérése érdekében, továbbá a fölállítandó közegészségügyi minisztérium keretében megvalósítandó közegészségügyi programok előkészítése. A gyűlést vidékről számos távirat köszöntötte, melyekben orvosok és körorvosok jelentették be csatlakozásukat. A politikai fejlemények és pressziók azonban gyorsan elsodorták a kezdeményezést, a közegészségügyben dolgozók szakmai és érdekvédelmi ernyőszervezetének létrehozását.
A szakszervezetesedés és pártosodás lett a főirány. Egy nappal később (november 6.) Budapest főváros közkórházainak orvosai gyűlést tartottak a Városi Alkalmazottak Országos Szövetsége helyiségében, s két előadás meghallgatása után a munkásság mozgalmához csatlakozásról döntöttek, amit azzal juttattak kifejezésre, hogy mindannyian beléptek a Városi Alkalmazottak Országos Szövetségébe. Ezután nem sokkal tette közzé a Népszava – a szociáldemokraták napilapja, mely a történelmi Magyarország összeomlásának heteiben-hónapjaiban az ország legfontosabb napilapjává lett –, azt az orvosoknak címzett felhívást, mely egy már tisztán orvosszervezethez, a Magyarországi Szociáldemokrata Orvosok Szakszervezetéhez való csatlakozásra szólít fel. A felhívás szerint „Magyarország nagy átalakulása … megmutatta ..., hogy azok a módok, amelyekkel a szellemi munkások eddig a munkájuk jogaiért [sic!] küzdöttek, ezeknek a jogoknak a kivívására nem alkalmasak. Megmutatta nekünk is, hogy szervezkedésünk eddigi módjai nem juttatták előbbre a magyar orvosi karnak és vele a magyar egészségügynek jogos és sürgős érdekeit. Most, amikor minden eddiginél sürgősebb és nagyobb föladatok várnak Magyarország orvosaira, szervezkednünk kell ezeknek a föladatoknak az érdekében és abban a biztos tudatban, hogy a közegészségügynek minden elősegítése írott malaszt az orvosok helyzetének méltó rendezése nélkül. … A szakszervezet Magyarország orvosi karának minden jogos érdekéért a szociáldemokrata szervezkedés nagy erejével fog küzdeni s ezzel egyszersmind a haza legfájóbb sebeinek a közegészségügy rettentő hiányosságainak tetterős és radikális gyógyításáért is.” A felhívást az öttagú előkészítő bizottság (Hahn Dezső, Bíró Ödön, Glück József, Kammar Manó, Pártos Zoltán) tette közzé, mindannyian a munkásbiztosító alkalmazottai és a szociáldemokrata párt tagjai voltak. (A szociáldemokrata pártnak az összeomlás előtt alig több mint tíz orvos tagja volt. ) Egyúttal minden érdeklődőt meghívtak az előkészítő bizottság másnap este nyolc órára, az Országos Munkásbiztosító Pénztár felülvizsgáló intézetének vizsgálóhelyiségébe hirdetett értekezletére. Kétszáz orvos jelenlétében az értekezletből végül is alakuló ülés lett. Hahn Dezső „lelkes szavakban üdvözölte a nagy idők szellemét átérző orvosokat, megállapította azokat a nagy érdekeket, amelyek szükségessé teszik, hogy az orvosok a szociáldemokrata párt kebelében tömörüljenek. A szociáldemokrácia világmozgalma azt az új társadalmat fogja megteremteni, amelyben mindenki megkapja munkájának teljes ellenértékét … [s amely] nem nélkülözheti az orvos produktív munkáját és kell, hogy ezt megbecsülje.” A szociáldemokrácia nem csupán a bérmunkások pártja, nyugtatta a magukra nem (bér)munkásként tekintő és a szakszervezeti formától idegenkedő orvosokat, hanem „az emberiség megváltásáért küzdő tömegmozgalom”. De az orvosnak azért is helyt tud adni soraiban a szociáldemokrácia, mert bár nem (bér)munkások, de nem is kizsákmányolók, mert az orvos „csak a maga munkájából él és joga van e munkája megbecsüléséért küzdeni.” És persze az is fontos szempont, hogy e zűrzavaros időkben a szociáldemokrácia – a kommunisták megjelenéséig – az egyetlen szervezett erő.
A szakszervezet gyakorlati teendői közül az első az orvosok munkaközvetítő és tanácsadó irodájának felállítása volt, mely nyilvántartja az ország összes orvosi állását és „az állásnélküli, a harctérről hazatért és az itthoni viszonyokhoz alkalmazkodni nem tudó [sic!] orvos elvtársakat álláshoz juttatja.”
A tömeges belépésnek csak a nyitánya volt, hogy két nap múlva a Ferenc József Kereskedelmi Kórház orvosi kara tartott értekezletet „a mai társadalmi viszonyok között való elhelyezkedése ügyében”, s hogy e zűrzavaros időkben a biztos pont a szociáldemokrata orvosok szakszervezete, erről az annak képviseletében megjelent Török Lajos egyetemi tanár, Bíró Ödön és Goldner Viktor győzte meg a jelenlévőket, s még sok új Népszava és Szocializmus előfizetőt is sikerült toborozniuk. Egy hét múlva a Népszava már tömeges belépésről számol be, s arról, hogy „Nincs intellektuális elem, amelyből oly sokan tömörülnének a szociáldemokrata táborban.” (Ez végtére is természetes: az orvosok azt ismerték fel – ahogy majd 1945-ben is –, hogy megélhetésük egyre inkább az állam döntésein múlik, az államot pedig a politika szereplői igazgatják, ezért kell hozzájuk közel kerülni. Ez más értelmiségi szakmákra nem ennyire erősen volt igaz.) Bár a belépés tömeges, de a „gomba módra szaporodó orvosi gazdasági egyesületek és tanácsok címe sok orvost megtévesztett”, ezért tudatják, hogy „a szociáldemokrata párthoz csatlakozott orvosoknak csak egy szakszervezetük van … Minden más orvosi egyesület, szervezet, tanács, akármilyen legyen is a címe, polgári alakulat, amelynek semmi köze a szociáldemokráciához”. S bár Budapest főváros közkórházainak orvosai egy másik szociáldemokrata szakszervezetbe tévedtek be, „azok csatlakozása is kívánatos”.

(A szakszervezet első közgyűlése) A szociáldemokraták mellett hamarosan megjelentek a kommunisták. Meg sem kísérelték új, illetve saját szervezet létrehozását, hanem a szociáldemokrata párt által létrehozott szervezetek elfoglalása volt a céljuk, amit a tagság maguk mellé állításával és a vezetés átvételével kívántak elérni. A rivalizálás nem nélkülözte az erőszakot sem, gyakoriak voltak a tettleges összetűzések, halálos áldozattal is járó verekedések, lövöldözések. Arató Emil visszaemlékezéseiben megörökítette a kor orvosainak hangulatát, véleményeit, tipikus megnyilvánulásait, egyes gyűlések lefolyását stb.
A szakszervezet megalakulásának helyszínén három asztalt állítottak fel, melyeknél az ott kapott belépési nyilatkozatot vették át kitöltve és lajstromozták, s melyek elé szűk ajtón át tódultak az orvosok. Az a hír terjedt el ugyanis, hogy akinek alacsonyabb belépési, illetve tagsági száma lesz, az bizonyos esetekben előnyt élvez. Nézte mindezt Arató Hahn Dezső és Bíró Ödön társaságában, „meghatódva a tényen, nem a látványon, és szinte egyszerre mondtuk, nagyon halkan, hogy íme ezt is megértük. De egyebet is mondott Hahn: és ezekkel az emberekkel kell majd nekünk a szocialista egészségügyet megteremteni.” [Kiemelés – NGy]
Arató nagy nehezen a Hungária körúti hatalmas helyőrségi kórházban kapott állást, melynek nagyszámú orvosi karától hallhatott véleményt az orvosok szakszervezetbe gyűjtéséről: „íme mi is a munkások nívójára kerültünk, ez köszönhető a forradalomnak, mi is szakszervezetbe szervezett orvosok vagyunk”. A pártokról is sokszor hangzottak el megjegyzések, de „ezek inkább összehangolt együttesekben hangzottak el, mert különben az orvos urak szörnyen tartózkodóak, zárkózottak voltak. A kommunistákról a lehető legrosszabb véleményük volt. A szociáldemokrata párttal még valahogy meg tudtak volna békülni, ha nem lettek volna benne munkások is”, a Jászi Oszkár-vezette polgári radikális párttól is húzódoztak, kifogásolva a radikális elnevezést.
A szakszervezet 16 tagú vezetésében a kommunisták rövid idő alatt elérték a paritást, nyolc szociáldemokrata mellett nyolc kommunista alkotta a végrehajtó bizottságot, a kommunistákat egy-két kivétellel régebbről nem ismerték, fiatalok voltak (szociáldemokrata) mozgalmi múlt nélkül, legfeljebb a Galilei-körbe járhattak. A szociáldemokratákat Hahn, Bíró, Goldner Viktor, Berkes Jenő, Szőllős Henrik stb., a kommunistákat Bettelheim Frigyes, Lantos Albert, Ripper Borbála (Lantos felesége), Bloch, Rajka Ödön stb. képviselték, az elnök Hahn, a főtitkár Szőllős Henrik lett, ami valamicske szociáldemokrata fölényre utal, de a határok ekkor még nagyon elmosódottak. A tágabb (választmány-szerű) vezetőség „elég vegyes összeállítású volt, tagjai között sok volt az »aranypraxisú« orvos is, így polgári, nagypolgári mentalitásúak, akik összejöveteleinken, gyűléseinken nagyon igyekeztek az új államhoz való tartozásukat hangoztatni.” Arató konkrétan Mutschenbacher Tivadar magántanárról, Verebély Tibor sebészprofesszor tanársegédéről, a háborút végigszolgált törzsorvosról emlékezett meg, aki egy gyűlésen „büszkén szónokolt, hogy mi magyar orvosok sohasem tettünk különbséget beteg és beteg között, kórházainkban ... akár magyar, akár szerb, akár orosz betegről volt szó, egyforma elbánásban részesült”. Amire Arató azzal replikázott, hogy munkahelyén, a helyőrségi kórházban „külön tisztiszobák, tisztiápolónők vannak, és ez a körülmény valahogyan azt, amit tanár úr mondott, kellő értékére szállítja le”. Nyilvánvaló, hogy a két fél nem ugyanarról beszélt. Mutschenbacher a gyógyító tevékenység orvosi tartalmáról, míg Arató – ezt talán természetesnek véve – a beteg elhelyezésének körülményeiről.
A szakszervezet első közgyűlése egyedül Arató leírásában maradt ránk. Az eseményre a Sándor utcai régi képviselőházban (ma Bródy Sándor utca, Olasz Kultúrintézet) került sor. Az érdeklődők az üléstermet, a karzatot, a lépcsőket, az előcsarnokot is megtöltötték, sőt még az utcán is álltak. A napirendről hosszú vita folyt a vezetőségben, a kommunisták csak egyetlen napirendi pont, az orvosok helyzetének tárgyalását kívánták. A szociáldemokraták Budapestnek a csecsemők, a szoptatós anyák és a betegek szempontjából különösen fontos tejellátásáról beszéltek volna, de nem zárkóztak el a kommunista javaslat második napirendi pontként való tárgyalása elől. A kommunisták a hatalom megszerzése érdekében tudatosan hergelték, radikalizálták a háború következtében mély nyomorba süllyedt társadalmat, amivel a szociáldemokraták nem tudtak és nem is kívántak versenyre kelni, egyéb híján és fölöttébb sikertelenül a kommunisták megnyilatkozásait igyekeztek akadályozni. A szociáldemokraták most is ezt tervezték: az első napirendi pontot elhúzzák, a másodikra pedig majd alig marad idő. A szociáldemokraták azonban sejtették, s nem ok nélkül, hogy a kommunisták készülnek valamire.
Az ülésterem közepén zárt tömbben nagyszámú katonaorvos, zömmel hivatásos állományúak, köztük sok magasabb rendfokozatú (ún. aranygalléros, közülük néhány már szociáldemokrata párttag) foglalt helyett. Egyik oldalukon a katonaorvosoknál nagyobb számban a szociáldemokrata orvosok, másik oldalukon a párton kívüli idősebb orvosok ültek. A kommunista orvosok kis csoportja a sajtópáholy előtt állt. Miután az elnök megnyitotta az ülést és átadta a szót a napirendi pont előadójának, a kommunisták kórusban tiltakoztak, aminek élénk visszhangja támadt a karzaton. De, mint Arató észrevette, ott valójában nem orvosok, hanem munkások voltak, akik orvos-elvtársaik támogatására jelentek meg. Az elnök rázta a csengőt, rendet akart teremteni, de nem volt rá képes. Végül leléptette az előadót, s a második napirendi pont előadóját, Szőllős főtitkárt már hagyták szóhoz jutni. Referátuma „az ország anyagi helyzetét tekintve reális volt … Keveset ígért, de mentes volt az üres frázisoktól”. Az első felszólaló Cristián törzsorvos, a Hungária körúti helyőrségi kórház sebészeti osztályának vezetője, aki a hivatásos katonaorvosok nevében komor és éles hangon munkájuk és személyük megbecsülését követelte, s közben utalt arra, hogy ettől függ a testületének viszonya az új rendszerhez. Az ezt követően szót kapó Lantos Albert szavait Cristianhoz és a katonaorvosokhoz intézte: „Ne fenyegetőzzenek az urak! Mi nem vagyunk ijedősek. Ne szabjanak feltételeket! Dolgozzanak rendesen, mert aki azt hiszi, hogy szabotálhat, az a szénbányába kerül munkásként, de megtörténhet az is, hogy a Lánchídról a Dunába repül.” Az ülésteremre a döbbenet csendje telepedett, majd morajlani kezdett, a kommunisták elleni indulat készült kitörni. Az ekkor szót kapó Arató szerencsétlennek mondta mindkét felszólalást, majd a szakszervezet feladatára tért, mely abban állt, hogy „az ország orvosait állítsa be, nyerje meg a mi államunk számára. Mi a legosztálytudatosabb vas- és fémmunkásokkal – így mondtam – sem tudnánk az ország egészségügyét ellátni, nekünk ehhez orvosokra van szükségünk. Ezért kérjük kartársainkat, teljesítsék orvosi, emberi kötelességüket, legyenek józanok, ne ártsanak önmaguknak, de ne is féljenek, sem a pártoknak, sem a szakszervezeteknek nincsen szándékában orvost sem bányamunkára, sem a Dunába küldeni. Aki szavaimat nem érti, az magára vessen, ha bajba kerül.” Ezzel Arató a szocialista-kommunista hatalom és az orvostársadalom közötti, az utóbbiak számára nagyon is korlátos modus vivendit fogalmazta meg, mely több mint négy évtizedig lesz majd érvényes Magyarországon. A feszültség mindenesetre oldódott – az elnök „Hahn feltűnően erősen és hosszan tapsolt” –, „a tőlem egy lépésnyire álló csoport arcából azt olvashattam ki, hogy érzik, Lantos nagyon elvetette a sulykot, tekintetükből nem olvashattam ki haragot, de együttérzést, barátságot sem.”

(A Pénztári Orvosok Ötös Tanácsa) 1918 decemberében vagy 1919 januárjában a pénztár igazgatóságának kezdeményezésére alakult meg a Pénztári Orvosok Ötös Tanácsa. A Kerületi Munkásbiztosító Pénztár Fiumei úti székházába hívták az orvosokat. A földszinti váró tömve volt, a megjelentek „túlnyomórészt a háborúból kerültek haza, alig volt köztük civil ruhás, valószínű azért is, mert nem volt már és nem volt még civil ruhájuk. A civil ruhásokról feltételezhettük, hogy felmentettek, itthon maradottak voltak. … A hangulat elkeseredett, türelmetlen volt, nem kaotikus, mert volt egy irányelv: az állások. Állást kértek a háborúból visszatérők és tudták, hogy kevesebb az állás, mint az arra rászoruló.” Az orvosok tudták, hogy a pénztár relatíve gyengén fizet, de „még magánpraxisra alig lehetett számítani, ha volt ilyen ugyan, az az itthon maradottak kezében volt.” A pénztár azért kezdeményezte a tanács megalakulását, hogy legyen kivel tárgyalnia felmerülő kérdésekről.
Tagok lettek Eisler Hugó sebész, pénztári főorvos, Sági Lajos, pénztári körzeti orvos, a háborúban ezredorvos, Rotter Henrik , a háború előtt és után a Zsidókórház nőgyógyászati osztályának főorvosa, egyben pénztári főorvos, aki hadifogságból került haza, Lukács Pál belgyógyász, pénztári orvos, a háborúban ezredorvos, öccse a kolozsvári pénztár igazgató-főorvosának, így az egyetlen, akinek a később oly hasznosnak bizonyuló kommunista kapcsolata van. Az ötödik tag a visszaemlékező Arató Emil lett, aki 1913-1914-ben a pénztár Váci út és Hungária körút kereszteződésében álló rendelőintézetében volt orvosgyakornok, s aki megválasztását felszólalásának és „a tőle nem messze álló nagyon hangos, nem nagy baráti kör ajánlásának köszönhette”. Arató volt a tanács egyetlen párttag tagja. A frissen megválasztott bizottság levizitelt az idősebb vezető orvosoknál, köztük is elsősorban a tisztét 1910 óta betöltő Friedrich Vilmos igazgató-főorvos, magántanárnál. (Aki a pénztár első és addig egyetlen igazgató-főorvosa, és nem mellékesen az első szociáldemokrata párttag orvos, Csillag Zsigmond utóda volt. Miután Csillag öngyilkossága után helyére került, hetekig tartó kíméletlen támadást intézett ellene a Népszava. Ki nem mondva, szociáldemokrata párttagot láttak volna szívesen a helyén, de azokból alig volt féltucatnyi, s egyik sem bírt azzal a szakmai előélettel, mely e kinevezéstől joggal volt megkívánható. ) Érdekes és jellemző, jegyzi meg Arató, hogy „Friedrich egész csomó cikkét összeszedve, ezekkel is minden erővel bizonyítani akarta, hogy ő már régi szocialista, de hát lássa be az elvtárs [mármint Arató, a régi és befolyásosnak gondolt párttag], hogy ő nem léphetett be a pártba, mert ő a munkaadó és munkás igazgatósági tagok között taktikusan kellett képviselje az orvosok és természetesen a munkások érdekét.”
Az Ötös Tanács egyszer kerül a Pénztár igazgatója, a tekintélyes szociáldemokrata mozgalmi és harcos politikai cikkírói múlttal rendelkező Kiss Adolf színe elé, aki mellett a jogi végzettségű Györki Imre, majdan (1922 és 1939 között, minden alkalommal Debrecenben megválasztott) országgyűlési képviselő, „a nélkülözhetetlen, felmentett, jó modorú, jószívű, sokat dolgozó ember” volt a személyi titkár. Az idősebb és tekintélyesebb kollégái Aratót vették rá, hogy Kiss előtt helyettük is vigye szót, aminek fő oka, hogy velük ellentétben Arató párttag volt. Miután Györki ismertette a körzeti és rendelőintézeti orvosok különböző kategóriáinak tervbe vett fizetését, azzal reagáltak, hogy „ez a bér nincsen arányban a körzeti orvosok munkájával”. Kiss Adolf azzal vágott hangosan és haragosan vissza, hogy „azért a napi két óráért nem fizetek maguknak többet”. Ekkor szólalt meg szociáldemokrata öntudattal Arató: „először is nem Ön fizeti az orvosokat, hanem a pénztár, vagyis a munkások. Másodszor, mit szólna ahhoz, ha mi elmondanánk a munkásoknak, hogy Ön a bérünket a napi két órai munkához méri, vagyis nem vár tőlünk többet napi két óránál a munkások egészségének szolgálatában”. Néma csend támad, Kiss Adolf Györkire tekint, aki fülébe súgja, ki áll vele szemben, majd azt mondja: „Ne védje elvtársam tisztelt kollégáit. Én magánál jobban ismerem őket. Hogy maga nem két órát dolgozik, hanem nyolcnál is többet, arról meg vagyok győződve, de higgye el nekem, kollégái nem érdemlik meg a maga védelmét.”
Az Ötös Tanács elhalt, a tanácsköztársaság alatt a fizetéseket a népbiztosság állapította meg, ehhez legfeljebb a szakszervezet véleményét kérte ki.

(Szép új világ – orvosoknak) A történelem átmeneti, útkereső időszakaiban, amikor a jövőre vonatkozó régi elgondolások már érvényüket vesztették, azonban az új elgondolások még nem kristályosodtak ki, viszont – úgy tűnik –, hogy a jövőt megalkotni csak akarat kérdése, születnek az utópiák, a megvalósíthatóság reális feltételeivel kevéssé számoló gondolati konstrukciók. Az összeomlástól a tanácsköztársaság kikiáltásáig tartó időszak ilyen vákuumhelyzet, azután nagyon gyors lesz a szembesülés a való világgal, az átléphetetlen határokkal.
Az időszak legteljesebb, a konzisztencia igényével megfogalmazott jövőképét Pártos Zoltán, a polgári radikálisoktól a szociáldemokratákon át a kommunistákig jutó fiatal orvos vázolta fel 1919 elején, a Galilei-kör folyóiratában, a havi megjelenésről ekkor kéthetire váltott, majd a tanácsköztársaság alatt betiltott Szabadgondolatban. A Galilei-kör 1908 őszén orvostanhallgatók segélyegyleti választásából nőtt ki, kezdeményezője Kende Zsigmond és Rohonyi Hugó volt, tagsága „túlnyomóan a zsidó értelmiségi proletáriátusból toborzódott, amely akkorában jelentkezett mint statisztikai tény”, az „évek során sok ezerre rúgó tagok lajstromában tudtommal egyetlen vagyonos körülmények között élő diákról sem szól a krónika” – emlékezett vissza első elnöke, Polányi Károly –, a „Kört nemcsak a dzsentri, hanem a Lipótváros is úgy kerülte, akár a bélpoklost”. A Galilei-kör a hagyományos – sovén, hazafiaskodó, 1848-as függetlenségi gondolatkörben mozgó – egyetemi diákegyesületekre adott válaszként is értelmezhető, de azokkal ellentétben nem politizáló szervezet volt. Ezen alapjában diákmozgalom leginkább polgári radikálisként határozható meg, de a kor polgári radikalizmusának megfelelően a szocialista eszmékre is nyitott volt, utolsó generációja pedig, az 1917-1919-esek – hiába küzdött Polányi Károly maga is „a rettenetes erővel feltörő bolsevista eszmevilág” ellen – hithű kommunistává lesz, de legalábbis társutas. Tagjainak jelentős hányada volt orvostanhallgató: 1908-1909-ben 871 tag közül 301, 1910-1911-ben 1104 tag közül 399 fő (a budapesti orvoskar hallgatóinak száma ugyanezen tanévek I. félévében 1734 és 2170). Semmiképpen sem esetlegesség tehát az, hogy 1919 elején éppen a Galilei-kör folyóiratában fogalmazódnak meg az egészségügy és benne az orvostársadalom jövőjével kapcsolatos víziók.
A szerzőről, Pártos Zoltánról keveset tudunk. Nem tartozott a Kör első nemzedékéhez. Még a háború előtt lefordította Sigmund Freud Totem és tabu című tanulmányát, írt egy-egy nem túlságos irodalmi tehetségről tanúskodó verseskötetet és regényt, de azokat legalább olyan nagyságok recenzálták a Nyugatban, mint a költő Tóth Árpád és a kritikus Schöpflin Aladár. A tanácsköztársaság alatt előadásokat tartott, irodalmi tevékenységet folytatott, annak leverése után a Szovjetunióba emigrált, ahol nem foglalkozott politikával, és bizonnyal ennek is köszönhetően elkerülték a tisztogatások, orvosként dolgozott az 1960-as években bekövetkezett haláláig.
1918 őszén a jövővel kapcsolatos gondolatok még fölöttébb elnagyoltak voltak. Az új világban nem lesz nehéz helyet találni az orvosoknak, akik közül bár sokra ráfér a szocialista nevelés, de érthetően fogékonyabbak is a szocialista tanításra – vallja a Népszava –, ráadásul az orvosok „Osztályhelyzete közel áll a proletárságéhoz. Csak a maga munkája után él, nem dolgoztathat maga helyett mást. Ha van szeme és szíve, akármilyen elfogult környezetben nevelkedett is, látnia kell, hogy a nyomor a leggyilkosabb betegség”. Ha pedig majd a „háborúcsináló nyomorúságos gazdasági rend” átadja helyét az új világrend szociális államának, abban „az orvos csak nemes hivatásának fog élni, gondtalanul, nem hajszoltan, fáradtan, mint most, de oly munkabeosztással, amely az élet élvezésére, továbbképzésére is bőven időt fog engedni.”
A jövő tehát szép lesz, kérdés azonban, miképp lehet odáig jutni. Az egészségügy, s benne az orvoskérdés rendezésének útját adja meg nagy vonalakban és hite szerint Pártos. Az egészségügy szocializálására van szükség – mondja a –, „komoly és minden vonalon keresztülvitt, minden részletre kiterjedő államosításra, melynek egyetlen jelszava: ingyen orvos és ingyen gyógyszer minden vonalon.” Ez az államosítás – hangsúlyozza –, nem azonos a már annyiféle formában diszkreditált, néhány évtizede kísértő játékállamosítással.
Az államosítás célja az általános népbiztosítás megvalósítása. Az államosítással az orvosi foglalkozás szabadfoglalkozás jellege a múlté lesz, ahogy a magánorvoslás, a magánorvos és a magánbeteg fogalma is. A magánorvoslás megszűnésével megszűnik a betegek fizetési kötelezettsége, „az orvos teljesen ingyen áll mindenki rendelkezésére, teljesen egyforma mértékkel mért tudománnyal és lelkiismeretességgel”. Az orvos mellett ingyen lesz a gyógyszer és a gyógyászati segédeszköz is, mindennek fedezetét, mely – mint mondja – tagadhatatlanul igen nagy anyagi megterhelést jelent majd, „becsületesen és erősen progresszíve megszabott adók útján” teremtik elő. S egy költségelem eltűnik: a szocializálás fölöslegessé teszi a pénztári orvosi állásokat, nem kár értük, a „pénztári orvos ma úgyis tiszta sarlatán-munkát végez, oly tömegmunkát ad, melynek semmiféle értéke nincs”. Pártos hangsúlyozza, hogy itt az egészségügynek a mai államban való szocializálásáról beszél, a majdani marxi államban sok minden egészen más lesz, például nem lesznek adók sem.
Amikor a frissen végzett, fiatal orvos kilép az egyetem falai közül, államhivatalnok lesz, aki felett egyedül a köztársaság rendelkezik. Bár ez sokaknak nem tetszhet, de „ha el lehetett rekvirálni közcélra a paraszttól a termését azért, hogy mindenki jóllakhassék, el kell rekvirálni az egészségtermelőtől az ő egészségtermelő tudományát azért, hogy mindenki egyformán férhessen hozzá a köz, az állam érdekében”. Az államhivatalnokká tett orvost pedig „az állam odadobja, ahová akarja, ahol reá és tudására a legnagyobb szükség van: a vidékre, kórházba, ahonnan csakis megfelelő idő elteltével, megfelelő szolgálati pragmatika alapján jöhet mind közelebb és közelebb a fővároshoz előléptetés gyanánt. (Ha nem akar jönni, természetesen maradhat.) Az előbbre jutást csakis fegyelmi ügyek hátráltathatják, de nem segítheti elő a protekció és az atyafiság.” Mindez azt jelenti, hogy az egyetemről kikerült orvosok körorvosként vagy községi orvosként kezdik pályájukat, s bizonyos szolgálati idő elteltével lehetnek járásorvosok, megyei tisztifőorvosok stb., a kórházba került orvos pedig „először segédorvos, alorvos és csak ezután lehessen főorvos, vagy osztályvezető vagy egyetemi tanár”. Az államosítás megszünteti a nehezen összeegyeztethető orvosi szerepeket, azt, hogy egyazon orvos egy személyben lehet gyógyító, illetve fizetett háziorvos és hatósági orvos (ezzel a magánpraxist folytató tisztiorvosokra, városi-kerületi, községi és körorvosokra céloz). Ezek a feladatok elvileg nem összeegyeztethetetlenek, de tisztes összeegyezetésük olyan hatalmas etikai erőt kíván, mely csak kevesektől elvárható.
Pártos orvos- és egészségügyirendszer-utópiájának ezen a pontján sérül a konzisztencia. Az előbbre jutásban nem mindenki, és nem minden szintig lehet részes, körorvosból mindig többre lesz szükség, mint professzorból. Üzenete azonban nyilvánvaló: az orvossal túlzsúfolt főváros – kisebb mértékben a városok – orvosfeleslegét vidéken látná szívesen. S orvosolná azt az akkor már több évtizedes problémát, hogy „nem kell majd körorvosként, letörve ambíciójában és tehetségben halnia meg annak, aki nagyobbra hivatott”.
Az ingyenesség pozitív közegészségügyi hatása jelentős lesz. Ha az orvos a betegtől pénzt el nem fogadó államhivatalnok lesz, az „a betegek oly tömegét fogja orvoshoz vinni, amely azelőtt soha orvoshoz nem fordult”, s mivel „az orvos megszűnik pénzkereső ember képében állani a rászorulók előtt, nőni fog a bizalom az orvosi rend iránt, amely az ország egészségügyére teljesen pontosan megállapíthatóan jótékony hatású lesz”. Azért is, mert „nemcsak a betegek fogják felkeresni az ingyen dolgozó orvost [hanem] … egészségesek, és tanácsot fognak kérni tőle, hogyan óvhatják meg magukat a megbetegedések elől úgy, hogy az orvos csakugyan preventív hivatásának élhet majd”.
Az új világ államhivatalnok-orvosait legfeljebb három kategóriába sorolják az előlépések rendje szerint, az első és az utolsó között kétszeres a szorzó. Az orvosok fizetése munkájuk fontosságával áll arányban és a magángyakorlat megszűnte miatti veszteségért is kompenzál. Minden orvos állami fizetése megszünteti az orvosi proletáriátust.
Az orvosoknak pontosan körülhatároltan meg lesz szabva, hol és hány embert látnak el („Egy falut, két falut, egy utcát, kettőt, mindegy”), ha pedig „a beteg nem elégszik meg orvosa tudásával, vagy maga az orvos akad meg tudásában, az orvos útján hívhatja a konziliáriust, akinek szintén megvan a maga köre, amelynek rendelkezésére áll. Sőt az emberek és az ország egészségügyének abszolút biztosítására a hármas tagozású konziliáriusi rendszert is elfogadhatónak tartom, a három fizetési kategóriának megfelelőleg.” Az a rendszer megszűnteti az orvosok túlterhelését, lehetővé válik a 8 órás munkaidő, „Nem állhat majd elő az a helyzet, melyet egyrészt az orvosok között dúló konkurencia, másrészt a betegek szimpátiája idézett elő. Végül felállítandók „az orvosi kamarák [!], melyeknek megadandó minden döntési jog az orvosok felett, minden ítélkezési jog, mely kiveendő eszerint a rendes polgári bíráskodás kezeiből.”
Pártos Zoltán írása nem maradt visszhangtalan. A következő szám már jelezte, hogy a témáról Gimesné Hajdú Lilly – az 1956-os szerepléséért 1958-ban Nagy Imre és mártírtársaival együtt kivégzett Gimes Miklós édesanyja – és Flamm Sándor (mindketten orvosok) írása lesz olvasható, valamint attól nem függetlenül Iván András cikke a szellemi munkáról. Pártos újabb írása ezekre felel. A leghevesebb vita, úgy tűnik, az orvostársadalom szerepe és megítélése körül folyt, míg az egészségügy szocializálását és az általa vázolt rendszert azon keresztül, csupán közvetve illették bírálattal. A vita azonban csak a felszínen folyt az orvostársadalomról, valójában és érthetően az általa felvázolt rendszer volt roppant ellenszenves. Pártosnak ezért olyan gondolatmenetet kellett konstruálnia, mely a kor orvostársadalmáról alkotott meglehetősen lesújtó véleményéből vezeti le az egészségügy teljes szocializálásának szükségességét, a minden részletében ingyenes egészségügyet, azt nem csupán evidenciaként, magától értetődő igazságként mondja ki.
Pártos gondolatmenetének kiindulópontja kétfajta orvosi hivatás-felfogás éles megkülönböztetése. Megkülönböztet diagnosztizáló-gyógyító orvost és a közegészségügy orvosát, s ha az előbbi „az orvos hivatása, állítom, hogy a magyar orvosi kar hivatása magaslatán áll és semmi szerepe nincs az egészségügy rosszaságának tényében”. De nem ez a helyzet. Magyarország fő közegészségügyi problémáira – a magas csecsemő- és gyermekhalandóság, tbc, fertőző betegségek, nemi betegségek, alkoholizmus, ipari megbetegedések – a közegészségügy orvosának működésével megvalósított prevenció jelenti a valódi gyógyírt. Ellenben a „gyógyító orvosnak alig van szerepe abban a valamiben, amit mi egészségügynek nevezünk … a magyar orvosokat nem a közegészségügy számára képezték ki, de az orvosi hivatásnak véleményem szerint kevésbé fontos részére: a gyógyításra.” Állítását Nékám Lajos professzor statisztikájával támasztja alá, aki szerint a háború alatt itthon maradt 2178 orvos közül (a háborút közvetlenül megelőzően 5737 orvost tartottak nyílván, ebből 3559 szolgált hosszabb-rövidebb ideig a hadseregben) minden huszadiknak volt számba vehető ismerete a nemi betegségekről, a Wassermann-reakciót csak minden huszonegyedik ismerte, s minden hetediknek volt mikroszkópja.
Mindebből azt a következtetést vonta le, „ha mi egészségügyet akarunk csinálni, új orvosi karról kell gondoskodnunk, melyet e célnak megfelelőleg képeztek ki, avagy a régi orvosi kart kell átalakítani olymódon, hogy részt vehessen az egészségügy szolgálatában.” De ahogy új orvosi kart szervezni máról-holnapra lehetetlen, épp annyira lehetetlen a régi orvosi kar olyképpen való átalakítása is, hogy „eredmény reményével legyen felhasználható”. A megoldást tehát másutt kell keresni.
De mielőtt az észérvekkel alátámasztott megoldással előállna, érzelmi húrokon is játszva, az orvostársadalomra húzza a kor ideológiai vizeslepedőjét: „a burzsoá-államnak antiszociális és antihigiénés munkájában talán egyetlen társadalmi osztály sem állott oly feltétlenül szolgálatára, mint az orvosi rend, amely hivatását félreértve távol tartotta magát minden, a proletáriátus higiénés életlehetőségeit megadni akaró politikai és társadalmi akciótól, magától a hivatalos szociáldemokráciától is. Egy társadalmi osztályban sem volt oly erősen megszilárdulva a burzsoáziához való tartozás érzése, mint éppen abban az osztályban, amely tele szájjal hirdette a népbetegségek ellen való papíros küzdelem szükségességét és amely ugyanekkor a legkevesebbet tett a küzdelem sikeressége érdekében a valóságban.” Nem kímélte (bár személyükben nem támadta) a kor orvosi nagyságait. Müller Kálmán és Nékám Lajos hosszú évek óta a tbc és a nemibeteg-ügy kormánybiztosai, de „álljon elő az az ember, aki e két úr több évig tartó kormánybiztossága által elért higiénés eredményről bármit is tud”. Ami ezután következik, az – hárítja el Pártos – nem vád az orvosok ellen, nem az orvosi kar tudatos rosszakaratának ténye. Csak éppen bűn. Az orvosi kar bűne, hogy „nem ismerte fel igazi hivatását és nem küzdött az orvosi hivatás ily félremagyarázásával szemben”. De „miért is csinált volna az orvosi kar valamit is azok ellen a népbetegségek ellen, amelyek legjobb keresetforrással szolgáltak számára, miért lépett volna fel erkölcsi súlyának (ha ugyan valaha is volt ilyen) minden erejével a tuberkulózis, a szifilisz, a csecsemőhalandóság okai ellen, az ipari betegségek ellen, a nők, a gyermekek munkája ellen, amikor ebben a munkában szembe kellett volna helyezkednie az államhatalommal, amikor ezért a jövedelemforrásról-lemondásért semmivel sem volt őt hajlandó kárpótolni a burzsoá-állam”. Mivel az országnak ilyen orvostársadalma van, ezért „az egészségügy rendezésének legelső feltétele, legalaposabb alapja: az államosítás, az ingyen gyógyszer, ingyen orvos jelszavával”.
Kritikusai előtt Pártos annyiban hajlik meg, hogy elismeri a kétfajta orvos létjogosultságát, a kizárólag higiénét csináló és népbetegség ellen küzdő, valamint a gyógyító orvosét. Két hónappal előbbi írásában a két szerep még egy orvosban egyesült. Így viszont álláspontja közel sem forradalmi, de előremutató. Egyre több törvényhatóság tiltja meg előbb tisztifőorvosának, majd tisztiorvosainak is a magángyakorlatot, hogy így vegye elejét a két tevékenységből származó, szinte kizárólag a közszolgálat rovására kiütő érdekellentétnek.
Fontos megjegyezni, hogy a ma egyenesen brutálisnak tűnő (és sok kortárs számára is túl erősen hangzó) olyan kitételek, mint a kötelezően államhivatalnokká lett orvossal „a köztársaság rendelkezik”, „odadobja, ahová akarja”, s a köz- és az állam érdekében az orvos is „rekvirálható”, csak a háborút járt nemzedékek tapasztalatai alapján érthetők meg. E nemzedékek tapasztalata az volt, hogy a kényszerű és szükséges rosszként megteremtett hadigazdaság valójában hatékonyan működő rendszer, a szocializmus előszobája. Ha pedig a hatékony működésnek az egyén szabadságának korlátozása az ára, akkor ezt az árat meg kell fizetni.

(A tanácsköztársaság – az orvosszakszervezet) Annak ellenére, hogy 1919 elejére politikai értelemben csak a szociáldemokraták és kommunisták voltak szervezett erőnek tekinthetők, az orvostársadalom döntő többsége távol tartotta magát az általuk kézben tartott Magyarországi Szociáldemokrata Orvosok Szakszervezetétől. E szakszervezet tagságának többségét az Országos Munkásbiztosító testületileg csatlakozott orvosi személyzete, a kerületi pénztár bizalmi testülete – a kerületi pénztár orvosait már nem sikerült testületileg beléptetni – és a Ferenc József Kereskedelmi Kórház orvosi testülete jelentette, tagságuk 1919 első negyedévében 950 fő volt. Taggyűléseiken ismert szociáldemokrata politikusok tartottak előadásokat, például Garbai Sándor, az Országos Munkásbiztosító Pénztár munkavállalókat képviselő társelnöke (majdan a Forradalmi Kormányzótanács elnöke, így pro forma a tanácsköztársaság első számú vezetője; a tényleges vezető Kun Béla volt) „Az orvos szerepéről a szociáldemokrata mozgalomban” címmel, de meghallgatták Schwarc József orvos „Miért legyen az orvos szocialista?” című előadását is. A szakszervezet által kiküldött bizottság elkészítette az 1907. évi XIX. törvény („az ipari és kereskedelmi alkalmazottaknak betegség és baleset esetére való biztosításáról”) és a hozzá tartozó rendeletek módosításának tervezetét, egy másik bizottság pedig az orvosi kamarákról szóló törvény tervezetét.
A tanácsköztársaság kikiáltásáig nem sikerült az orvostársadalom többségét a Magyarországi Szociáldemokrata Orvosok Szakszervezetébe tömöríteni, viszont sikerült létrehozni a Progresszív Orvosok Szindikátusát, mely az őszirózsásforradalom-párti orvosszervezeteket tömörítette. A tanácsköztársaság aztán 8-10 nap alatt új helyzetet teremtett. Miután feloszlattak a szociáldemokrata és kommunista párt egyesülésével létrejött Magyar Szocialista Párton kívül minden más politikai formációt, azok orvosszervezeteinek tagjai az Alkalmazott Orvosok Szakszervezetének átnevezett (volt) szociáldemokrata, de már a tanácsköztársaság előtti hónapokban a kommunistákkal paritásban működő orvosszakszervezetbe léptek be, így annak taglétszáma napok alatt megközelítette a négyezret. A Progresszív Orvosok Szindikátusához tartozó, de párton kívüli orvosok március 30-án tartott közgyűlésükön határozták el az önfeloszlatást, majd testületileg léptek be az orvosszakszervezetbe, és így döntött a budapesti orvoskar tanári testülete is. Az országos orvosszövetség is önmagát oszlatta fel, s tagjai az orvosszakszervezetbe léptek, így Budapest minden orvosa, kevés kivétellel, orvosszakszervezeti tag lett.
A tömeges szakszervezetbe lépés nem holmi politikai nekibuzdulás volt. Az okok nagyon is prózaiak: ezentúl orvosi állás csak szakszervezeten keresztül volt betölthető és orvosi műszerhez, eszközökhöz, felszereléshez stb. is csak a szakszervezet véleményezése után lehetett hozzájutni. De mindennél fontosabb ok volt, hogy élelmiszerjegyet is csak szakszervezeti tagként kaphattak. Így annak az orvosnak, aki nem akart éhen halni, elemi érdeke volt a szakszervezeti tagság. A tagság mindenesetre nem volt túlságosan fegyelmezett. Bíró Ödön pénztáros 1919. május 26-i jelentésében azt írja az 1919. évről, hogy a 3551 szakszervezeti tagnak alig több mint a fele, 1876 „orvoselvtársunk tett eleget tagdíjfizetési kötelezettségének”.
Az orvosszakszervezhez tartoztak ifjúmunkásként az orvostanhallgatók (hivatalos nevük Alkalmazott Orvosok Szakszervezetének Egyetemi Csoportja ), a május 18-i titkári jelentés szerint azon a napon 4442-en voltak, többen mint maguk az orvosok. Eredetileg egységes, a különböző fakultások hallgatóit összefogó szocialista diákszövetség működött, a Lukács György vezette közoktatásügyi népbiztosság azonban elérte, hogy az egyes fakultások hallgatói, mint ifjúmunkáscsoportok csatlakozzanak a hasonló szakmában már végzett kollégák szervezetéhez. Ennek valószínű oka az volt, hogy így akarták elejét venni a diákszövetség esetleges szélsőbalos radikalizálódásának, ami politikai problémát jelentene a rendszer vezetőinek. Az orvostanhallgató ifjúmunkások szervezetének titkára Julius Dezső, akit majd augusztus 2-án a Budapestre bevonult román csapatok végeznek ki – miután hallgató-társai kezükre adták.
A kommunisták április 11-én, a tömeges belépések lezajlása után látták elérkezettnek az időt, hogy az orvosszakszervezet vezetéséből kitegyék a nem átállt, a kommunistákkal való együttműködéstől vonakodó szociáldemokratákat. Az új vezetés megválasztására puccsszerűen került sor. Az orvosszakszervezet taggyűlését az orvosi munka szocializálása kérdésének megvitatására hívták össze. Napirend előtt azonban megállapították, hogy a „proletárság orvosi ellátásának megszervezése és az orvosproletárság foglalkoztatásának ügye nem halad előre a kívánt gyorsasággal. Kimondotta tehát a proletárság megjelent orvosainak egyhangú határozatával, hogy haladéktalanul megkezdendő az orvosi munka beillesztése a kommunista államszerkezetbe”, amihez azonban okvetlenül szükségét látták a szervezőbizottság felfrissítésének, s azt nyomban újraválasztották. A tizenkét tagú testület tagja lett Lukács Hugó, Hahn Dezső, Goldner Viktor, Lantos Albert, Ripper Borbála, Bettelheim Frigyes, Bauer Ervin, Mannheim Géza, Pártos Zoltán, Háy László, Szegő Jenő, László Sándor. Nem világos, hogy az időzítés összefüggésben volt-e azzal, hogy a Szakszervezeti Tanács éppen akkor vette fel tagjai sorába az orvosok szakszervezetét – az újságírók, a zenészek és a kertészek szakszervezetével egyidejűleg.
A tanácsköztársaság vezetői már május elején érezték, hogy túlfeszítették a húrt, s tompítani igyekeztek az orvostársadalom ellenérzéseit. Ennek nagyszabású lépése az orvosszakszervezet vezetésének a hagyományos szervezeti minta szerinti átalakítása és újraválasztása volt, ami lehetővé tette a már egyszer kiszorított csoportok újbóli, bár korlátozott reprezentációját, ezzel támogatottságuk növelését. A szervezőbizottság arra való hivatkozással mondott le, hogy nem rendelkezik „minden oldalon” (ez jelenti az orvostársadalmat) azzal a tekintéllyel, melyre munkájának eredményességéhez szükség volna, ezért lemondott és június 22-ére, egy vasárnapi napra kitűzte a szakszervezeti választásokat. A kommunista hatalom természetének ismeretében biztosan állítható, hogy a kezdeményező nem az orvosszakszervezet szervező bizottság volt, és a végső döntést sem az hozta. A szavazás nem kapcsolódott gyűléshez, titkos és kötelező volt. Szavazni reggeltől este hatig lehetett a volt Budapesti Orvosegyesület orvosszakszervezeti székházzá lett Szentkirályi utcai épületében. A hadban lévő orvosok levélben történő szavazását legalábbis tervezték. Bár a szavazás kötelező volt, csak 1738-an szavaztak, ami a tagság létszámának kevesebb mint fele.
Az eddigi tizenkét tagú, a kommunista mozgalom gyakorlata szerint strukturálatlan és szervező bizottságnak nevezett vezetése helyébe a hagyományos struktúrát reaktiválták. Elnök Hahn Dezső lett, alelnök Holzwart Jenő és Rotter Henrik, titkárok Szőllős Henrik és Goldner Viktor, pénztárosok Bíró Ödön és Pollák Miksa, ellenőrök Frankl Oszkár és Pártos Zoltán, jegyzők Parassin József és Rajka Ödön, háznagy Orbán Rezső, könyvtáros Friedmann Teréz. Bíró Ödön megőrizte és az 1945 utáni orvosszakszervezetnek átadta az 1919-es orvosszakszervezet összbizalmi testületének 1919. június 10-i ülésén elfogadott jelölőlistáját, melyen alelnökként még Török József egyetemi tanár, az orvoskari oktatási reform kidolgozója szerepelt a megválasztott Holzwart helyett. Volt főtitkári tisztség, melyre Szőllőst javasolták, aki végül is „csak” titkár lett (a főtitkári tisztséget nem hozták létre), a két titkár közül pedig törölték Bauer Ervint, s Pollák Miksa személyében lett még egy pénztáros.
A tisztikar mellé 14 tagú választmányt választottak tíz póttaggal. A választmány tagja lett Berkes Jenő (Budapest főváros egészségügyi ügyosztályának vezetője) , Décsi Imre (a szakszervezet Az orvos című, egy számot megért lapjának szerkesztője), Glück József, Guth Antal népbiztos, Hollós József, Korányi Sándor egyetemi tanár, Lantos Albert, Lévai József, Lévy Lajos (a zsidókórház majdani igazgató-főorvosa), Madzsar József, Pólya Jenő, Rohonyi Hugó, Rottman Ármin és Sági Lajos. A választmány póttagja lett Barsi Dezső, Kammer Manó, Bánóczi Margit, Szegő Jenő, Haraszti Miklós, Beretvás László, Kocisch Pál, Lukács Pál (Lukács Hugó öccse), Pető János, Ertl János. (A június 10-i listáról a választmányba nem került be Makai Endre kórházi főorvos és Szabó Sándor fővárosi tisztifőorvos, helyettük viszont bekerült Sági Lajos. Nem lettek póttagok Nagy Tivadar és Posta Sándor, viszont a listán nem szereplők közül az lett Pető János és Ertl János.)

(A tanácsköztársaság – a mindennapok) A tanácsköztársaság létrejötte után pár nappal már napirendre tűzték a szocializálást. A Vörös Újság március 27-i számában közölte, hogy az egészségügyet – rendkívüli fontosságára tekintettel – kivonják a népjóléti és munkaügyi népbiztosság hatásköréből és önálló egészségügyi népbiztosságot hoznak létre, melynek „hatáskörébe kerül minden olyan ügy, amely a közegészség fenntartásával és biztosításával összefügg. Így elsősorban az orvosok ügye. Az orvosok a Tanácsköztársaság alkalmazottai lesznek, úgy hogy a jövőben nem lesz magánorvos, aki külön honoráriumot vehet fel a betegektől, hanem minden orvos a szovjetköztársaságtól állandó fizetést fog húzni.” (Egészségügyi népbiztosság végül is nem jött létre, de a népjóléti és munkaügyi népbiztosságot átnevezték népjóléti és közegészségügyi népbiztossággá.) Ezt (és a különböző orvosszervezetek beolvasztását) követően egymást érik a tanácskozások a megvalósítás módjáról. Az április 11-i taggyűlésnek, amikor puccsszerűen új szervező bizottságot állítanak, is ez volt a meghirdetett tárgya, néhány nappal később pedig arra kérik az orvosokat és ifjúmunkásokat (orvostanhallgatókat), hogy lehetőleg nagy számban legyenek 15-én hat órákor az egyetem központi épületének kupolacsarnokában, ahol az egészségügy szocializálásának alapelveit fogják ismertetni. A szocializálás végül is elmaradt. Ennek okát az orvosszakszervezet lapja június végén abban látta, hogy bár „részletesen foglalkoztunk az orvosi munka szocializálásával, de ezt a munkánkat megszakítottuk a hadműveletek következtében beálló személyi eltolódások miatt.”
A szocializálás célja semmiképpen nem a proletárok ingyenes orvosi ellátásának biztosítása volt, ugyanis a Forradalmi Kormányzótanács március 29-én, a „polgári elemek” kivételével az ország valamennyi lakosára kiterjesztette a betegségi- és balesetbiztosítást. Így az állam által fizetett szocializált orvosok éppen azokat kezelték volna ingyen, akiknek ideológiai okokból a munkásbiztosítóban nincs helyük. A vita arról folyhatott – ezt forrás híján csak valószínűsíteni lehet –, hogy a társadalombiztosítás intézményrendszere (Országos Munkásbiztosító Pénztár és a kerületi pénztárak) szűnjön meg, s mindenki ahhoz az orvoshoz forduljon, akihez akar, illetve akit lakóhelye (esetleg munkahelye) alapján számára kijelölnek. Ez utóbbi volt a Pártos Zoltán által felvázolt modell, melynek egyik sarokpontja a pénztári orvosok sarlatán munkája, ebből következően a pénztárak felszámolása. A hatalom számára a kérdés viszont az volt, hogy a meglévő, minden hibája és rossz megítélése ellenére mégiscsak működő rendszert felszámolva új kiépítésébe kezdjen, vagy a meglévőt vegye alapul. Az utóbbi mellett döntött, hangsúlyozottan átmeneti időre, s ezzel véget vetett a vitának. Május 9-én Guth Antal népbiztos nyilatkozatott tett közzé a Vörös Újságban. Ebben elmondja, hogy „meg fog történni végre … az orvosi működés szocializálása. A cél az, hogy minden dolgozó ember ingyen, kellő orvosi kezeléshez és gyógyszerhez jusson. Átmenetileg ezt a célt a munkásbiztosító pénztárak működésének nagyarányú kiterjesztésével fogjuk elérni, mert nemsokára minden dolgozó proletár tagja lesz a pénztáraknak.” E döntésben szerepet játszhatott, hogy a pénztári és a pénztáron kívüli orvosok egyaránt nyugtalanok voltak a várható fejlemények miatt, a pénztárak megtartásának kinyilvánítása ennek vetett véget. A rendszerátalakítás hívei sem szenvedtek vereséget, csak éppen a jövőbe tolták a megvalósítást.
A tanácsköztársaság orvosi karral szembeni magatartásának megítélése még az azzal élesen szembenállók között sem volt egyértelmű. Az orvosi munkát első osztályú munkaként határozták meg, az orvosokat a proletár-idáltípus vas- és fémmunkásokkal egy rangba helyezték, s a tanácsköztársaság vezetői nem győzték hangsúlyozni az orvosok kivételes megbecsülését, s hogy „a »proletárság jóvátette mindazt a bűnös mulasztást«, melyet a társadalom velük szemben elkövetett”. Ez, állapította meg Győry Tibor, „valamiféle hálaérzés kifejezése akart lenni azért a sok megbecsülhetetlen szolgálatért, melyet ősidők óta éppen a munkásosztálynak tett az orvosi kar”, s a „munkásság tömeghangulata az orvosi karral szemben bizonyos tekintetben kedvezőnek volt mondható” – más tekintetben viszont nem. A tanácsköztársaság alatt a munkások és hivatalnokok munkabérei jelentősen emelkedtek, ennek köszönhetően „orvosaikat csakugyan nagyon jól is honorálták”, csakhogy ez a tanácsköztársaság „fehér” pénzét jelentette, melyért szinte semmi nem volt kapható. De nem ez volt az érzékeny veszteség, hanem az, hogy a „kereskedők és tőkepénzesek, szóval az orvosi magángyakorlat fő támaszai nagy anyagi zavarokkal küzdöttek és orvosok díjazását beszüntették”. S még ennél is nagyobb gondot okozott, mint volt róla szó, az orvosok szocializálásának kérdése. Győry Tibor emlékezése szerint a „szerencsétlen szocializálási kérdés fölvetése mélyen érintette minden orvos gondolat- és érzelmi világát. Mindnyájan ezen probléma hatása alatt állottak. Az orvosi rend helyzetének bizonytalansága óráról-órára változó volt, újabb megoldási tervek, existentiák veszélyeztetése, öreg orvosok izgalma a jövőjüket illetőleg, a fiatalok kapkodása a szakma megválasztásánál, letelepedési helyük megválasztása, állandóan foglalkoztatta a kartársakat.”
Az orvosok nagyobb részének azonban a fix fizetés jövedelme alapja. Május 18-án tudtul adja a Vörös Újság, hogy előző nap rendeletet adott ki a népjóléti és munkaügyi népbiztosság a kórházi orvosok fizetésének április 1-től való, visszamenőleges felemeléséről. Mint a közlemény hangsúlyozza, a rendelet kiadását a „botrányos fizetési viszonyok” tették szükségessé, az ideiglenesnek tekinthető a „végleges rendelkezés elkészítéséig” és hosszan tárgyalja a „régi állapotok egyik legkirívóbb visszásságát”, a fővárosi orvosok legutóbbi, még a háború alatt történt fizetésrendezését, mikor is a kórházigazgatók fizetését tisztességesen megemelték, de a legtöbbet dolgozó al- és segédorvosokét, akik a „kórházak legrosszabbul fizetett munka-páriai”, változatlanul hagyták. Május 20-án viszont a népbiztosság hivatalos közleményben tudatta, hogy „ily rendeletet nem bocsátott ki, s a közlemény, amely a népbiztosság megkerülésével látott napvilágot, csupán egy tárgyalás alatt lévő javaslat tervezete”. A furcsa közjáték oka, hogy a látványosan beharangozott rendelet, illetve a tanácsköztársaság szakszervezethez eljuttatott egységes bérlista általános felháborodást keltett. Az egységes bérlistát az orvosszakszervezetben tartott szűkebb körű értekezlet tárgyalta Hahn Dezső elnökletével. Megrökönyödve tapasztalták, hogy például a kerületi pénztárak körzeti orvosai közvetlenül a temetkezési vállalatok kantárfogó lovászai mögé kerültek, 900 korona havi fizetéssel. Arató Emil emlékezetében évtizedek múlva is elevenen élt a reagálás: a „felzúdulás talán nem is szavakban, hanem inkább a csodálkozás elnyújtott hangjában nyert kifejezést”. Az egyetlen hozzászóló Arató volt. Azt követően az elnök azzal vette elejét a „meggondolatlan” megjegyzéseknek, hogy a tervezetet levette a napirendről, mondván, későn érkezett és áttanulmányozni nem volt idő. Az értekezlet után Hahn Dezső halkan, „négyszemközt, atyai hangon azt mondja: Fiam, fiam! Miért nem vigyázol a nyelvedre? A Duna olyan közel van a lakásodhoz, erre nem gondolsz ilyenkor?” A történetet, személyes momentum nélkül, megörökítette Győry is: a „bértervezet … hirtelen a világra jött, mint egy szörnyszülött, melyet az orvosok szakszervezetének bérmegállapító albizottsága véleményezés végett kézhez kapott, még pedig 48 órai elintézési terminussal. Az orvosi karnak legfanatikusabb communistái is nevettek és bosszankodtak e tervezet ostobaságain és lehetetlenségein.”

(Két tűz között) A rövid életű tanácsköztársaság ahhoz elég hosszú ideig tartott, hogy világosabb fejű hívei ne kerülhessék el gazdasági, társadalmi és morális csődjével való szembenézést. Varga Jenő, a tanácsköztársaság pénzügyi népbiztosa, majd a Népgazdasági Tanács elnöke, ebbéli tisztségeiben szerzett tapasztalatait írta Népszava-vezércikké már az agónia idején, két héttel az összeomlás előtt. A lap július 15-i számában A korrupció címmel megjelent cikkében harcra szólít „az elharapódzott laza erkölcsi fölfogás, a korrupció ezernyi apró esete ellen”, ami abban nyilvánult meg, hogy „nemcsak maga a nagyközönség, hanem a közhatóságok alkalmazottai, a munkásság bizalmi emberei is lépten-nyomon áthágják a rendeleteket, sógorság-komaság alapján ítélkeznek, egyéni érdekeket hajszolnak”. Az okokat keresve az ideológia-építésben odáig merészkedik, hogy az egy tömbnek tekintett, társadalmilag-ideológiailag diszkreditált burzsoáziát két részre osztja, s az egyik részt ártatlannak nyilvánítja („a burzsoázia tehetségesebb és tisztességesebb része túlnyomóan távol tartja magát, nem vesz részt a termelés és szervezés munkájában”), hogy a másikat, a csőcselék-burzsoáziát (a „burzsoázia alja, szemetje”) annál erőteljesebben tehesse bűnbakká. A csőcselék-burzsoázia „már elhelyezkedett és korrumpálja a velük együtt dolgozó proletárokat is”, valamint kitűnően érvényesül: „A legnagyobb csirkefogók öklömnyi pártjelvényt tűznek ki, mindenkit le-elvtárs-oznak, befurakodnak a munkástanácsokba, a hivatalokba és a bizalmi állásokba és ott százszorosan harácsolnak, lopnak és csalnak”. Varga Jenő letargikusan jegyzi meg, hogy „Kétségbeejtő ez az állapot és a tisztességes embert a produktív munkára képtelenné teszi az a folytonos rettegés, hogy bárkire bíz valamit, panama lehet belőle”. Az orvosokat a csőcselék-burzsoáziába sorolja. „Az orvosok zöme a leggyalázatosabb módon segédkezik a proletárállam kirablásában – így Varga Jenő –, amidőn minden tisztviselőt, aki jelentkezik, betegnek nyilvánít és nyolc heti fürdőre küldi.” Varga Jenő szakma szerint csak az orvosokat állította pellengérre.
Varga Jenő sarkos megállapítása akkora felháborodást keltett az orvosok között, hogy az orvosszakszervezet vezetőségének tisztázó megbeszélésre szóló meghívója elől nem térhetett ki, s azon megjelent Guth Antal népbiztos is. A vezetőségi ülésről beszámoló híradás szerint Varga Jenő kijelentése „mélységesen elkeserítette a most nagyon nehéz viszonyok között becsületesen dolgozó orvosi kart”. Varga az ülés végén roppant óvatosan úgy nyilatkozott, hogy „a tárgyalás alatt azt a benyomást szerezte, hogy csak kivételekről van szó, és azt szívesen megállapítja, mert nem akart megokolatlanul fájdalmat okozni”. A szakszervezet üléséről több lap is beszámolt, volt, mely Varga Jenő „körmönfont” fenntartására hívta fel a figyelmet.
A legterjedelmesebb válasz a Gyógyászat hasábjain érkezett Linhardt Alfréd tollából, s alighanem csak azért csúzhatott át a cenzúrán, mert ugyan bírálja a rendszer egyik vezetőjét, de magát a rendszert nem, sőt a cikkből erősítésének szándékát is ki lehetett olvasni. Linhardt panaszolja, hogy az orvostársadalmat, a szellemi munkások elit gárdáját a proletárdiktatúra majd mindennapján folytonosan, szisztematikusan, minősíthetetlenül, mindig általánosítva és legtöbbször alaptalanul támadják. A támadások oka tudatlanság vagy a rosszindulat, mindez pedig „az orvostársadalom legnagyobb fokú és csak a beteg társadalomra káros elkeseredését idézik elő”. A támadások megrendítik a betegek bizalmát, pedig „micsoda kínszenvedés egy betegnek magát olyan orvosokkal kezeltetni, kikben bizalma megrendült”.
Varga Jenő vádját Linhardt szerint hiteltelenné teszi, hogy az említett tisztviselőknek sem értékét megőrzött „kék” pénzük, sem élelmiszerük – amivel meg tudnák vesztegetni az orvosok jellemgyenge kisebbségét (és nem zömét) – nincs. És a tisztviselői kar fizikailag és idegileg talán még jobban leromlott, mint a gyári munkásság, melyre a háborúban nagyobb szükség volt. A tisztviselő „robotolt minden pihenés nélkül öt éven át és ma, mikor a proletárdiktatúra alatt ugyancsak elnyomott és lenézett és mert jobb ruha van rajta vagy mert jelleménél fogva máról-holnapra képtelen gondolkozásban megváltozni és osztálytudatra ébredni, akárcsak a munkásság osztálytudatlan része, nem csuda, ha idegei úgy leromlottak, hogyha aztán ilyen idegekkel felmegy egy orvoshoz és elsírja panaszait és elmondja, hogy képtelen már dolgozni és szeretne vidékre menni, kicsit jobban táplálkozni, magát összeszedni, nem csoda aztán, ha kivétel nélkül mind megkapja a bizonyítványt, hisz a legtöbb előadta, hogy amúgy is rendelet van, hogy minél többen menjenek vidékre és ő is mehetne, csak a hivatalában orvosi bizonyítványt követelnek tőle, mely igazolja, hogy ő tényleg annyira beteg, hogy pihenésre, üdülésre szorul! Ne csodálkozzék Varga népbiztos elvtárs aztán, ha nem akad egyetlen orvos se, ki az ilyen legyötört egyénen lelkiismeretes vizsgálat után meg ne tudná állapítani a súlyos testi kimerülés, neurasthenia és éhezés miatti csökkent munkaképesség, illetőleg munkaképtelenség kórisméjét és ki ne állítaná kötelességszerűen és nyugodt lelkiismerettel azt a bizonyítványt, mit a hivatala – a proletárállam ezen szerve – megkíván tőle és az orvosoktól egyaránt. Miért ép ezt a legfontosabb körülményt felejtette el Varga elvtárs! A hivatalok megkövetelik a bizonyítványt, vagyis hivatalosan elhárítják maguktól a felelősséget az orvosokra, ezáltal minden ódiumot ráhárítva azokra! Ha aztán az orvos – egyéb directívák nélkül – tisztán lelkiismeretére hallgatva megítéli a szabadságot, hogy a közösség és az egyén érdekében annak teljes munkaképessége helyreálljon, úgy az orvos jutalma a nyilvános meghurcoltatás vezető államférfi részéről! … Ha a Tanácsköztársaság úgy látja, hogy ma a még oly kimerült munkaerőre is szükség van, úgy ne rázza le magáról a békétlenkedő tisztviselőit azzal, hogy az orvostársadalomra hárítja e kérdés elbírálásának minden ódiumát, de ha mégis megteszi, úgy vagy fogadja el az orvosok jóhiszemű és lelkiismeretes ítéletét, vagy ha nem, mondja ki rendeletileg, hogy minden egyen katonailag bírálandó el és adjon ki az orvosi kar számára pontos rendeletet, melyben szigorú pontossággal körvonalazza, hogy milyen betegségekkel minősíthető valaki pihenésre alkalmasnak, milyenekkel utasítható fürdőre, egyszóval adjon egyetemes rendeletet, mint a katona- vagy sorozóorvosoknál, akik a közönség ellenszenvével szemben mindenkor hivatkozhatnak a kormány által kiadott parancsra, mely megállapítja, hogy ki mire minősíthető! Ha így cselekedett volna a Tanácsköztársaság vezetősége, úgy megvédte volna az orvosokat a közönség gyűlölködésétől és rágalmazásaitól és megkövetelhette volna az orvosoktól rendeletének lelkiismeretes és pontos betartását és ha ennek ellenezőjét tapasztalta volta, úgy jobb lett volna megfelelő retorziókkal élni, de akkor sem az egész orvosi kar nyilvános megtámadásával, hanem az illető egyének felelősségre vonásával!”
A fenti elemzés olyan pontos, hogy alig igényel kommentárt. Az új kormány (Forradalmi Kormányzótanács) a tanácsköztársaság legelső időszakában nagy mértékben kiterjesztette a szociális rendszert, nem pusztán azért, hogy valóra váltsa 1918-1919 fordulóján a hatalomért folytatott harcban a tömegek megnyerésére nem sikertelenül tett ígéretét, hanem mert a szociális gondoskodás kiterjesztése volt legitimitásának alapja. Ezért, bármilyen irreális is legyen egy lepusztult, éhező, újból háborúban álló országban a szociális jogok kiterjesztése, az visszavonhatatlan volt, mert a visszavonás a rendszer legitimitását ásta volna alá. A rendszer vezetői számára, más megoldás híján, az orvosok bűnbakká nyilvánítása jelentette a kiutat, akiket az idő rövidsége miatt még nem tudtak úgy megtörni, hogy a kormányzat ki nem mondott óhaját kitalálva, ahhoz igazodjanak. Még azt is kimondhatták, hogy a kormányzat eljárása ázsiai, mellyel az önmagát diszkreditálja.
Hogy milyen volt a fürdőhelyre való beutalás gyakorlata, azt Győry Tibor örökítette meg a tanácsköztársasággal szemben ellenséges, talán túlzó, de nem igaztalan könyvében: „A valóban beteg minden orvosi bizonyítvány dacára sem jutott a megfelelő gyógyhelyre. De pl. Balatonfüred, mely speciálisan szívbetegek részére volt kijelölve, zsúfolva volt mulató s a szesztilalom és »betegségük« ellenére pezsgős dáridóban dőzsölő emberekkel és nőkkel. Utalunk a kerületi munkásbiztosító pénztár szakorvosaira, akik kétségbeesve, tehetetlenül és minden eredmény nélkül kerestek segítséget ezen állapotok ellen. Ezalatt pedig sok igazi beteg otthon nyomorgott bajával és közelebb került a sírhoz … Minden gyakorló orvos tud ilyen esetekről.”

(Orvosok és hatóságok) Az Orvos című lap 1919. június végén az orvosszakszervezet tevékenységét ismertetve közli, hogy „Pár esetben letartóztattak politikai okokból gyakorló orvosokat, ezek ügyében is eljártunk.” A legismertebb eset május közepén történt. Ekkor tudatta a IX. kerületi forradalmi Munkás- és Katonatanács intéző bizottsága a Vörös Újságban, hogy „tudomása szerint a betegsegélyző pénztári orvosok az orvosi segélyt igénybevevő betegekkel még mindig úgy bánnak, mint a régi rezsimben tették. Különösen nem akarnak az esti órákban a betegekhez elmenni. Az intéző bizottság felhívja a munkástestvéreit, hogy minden oly esetben, amikor az orvosok nem úgy bánnak a proletárbetegekkel, amint azt a proletáruralom megköveteli, hozzák azt a Munkás- és Katonatanácsok tudomására, mely a legszigorúbban fog eljárni.” Két nap múlva Támadások a betegpénztári orvosok ellen címmel közöl cikket a lap, melyből az derül ki, hogy a két nappal korábbi hír alapjául szolgáló esemény másképp is értelmezhető.
A konkrét eset Arató Emil visszaemlékezésében maradt meg, közel fél évszázad múltán más esetekkel összecsúszva, de lényegét tekintve pontosan. Az orvosszakszervezetbe érkezett a segélykérés, hogy Szalai Sándort, aki amellett, hogy pénztári orvos, a helyi tüdőgondozó főorvosa is volt, éjfél körül elvitték a vörösőrök és az elöljáróság pincéjébe zárták. Arató másnap az orvosszakszervezet megbízásából a helyszínre ment, ahol a nagy létszámú munkástanács tárgyalta az esetet, éppen az elnök, Jancsik elvtárs – kemény, szigorú ember, övén majdnem térdéig érő lovassági pisztoly lógott – mondta izgatott vádbeszédét. Arató, aki tájékozott volt a hátteret illetően, védőként jelent meg, s a szobában fel alá járva igyekezett meggyőzni a jelenlévőket, hogy az „orvosnak is joga van és szüksége a pihenésre”. Elmondta és bizonyítani tudta, hogy Szalai munkáját reggel 7-kor kezdte, egész nap szakadatlanul dolgozott, este 10-re ért haza, s azonnal elaludt s nem volt ereje a fél 11-kor érkezett hívásnak eleget tenni, mire éjfélkor letartóztatták. Arató arra is felhívta a jelenlévők figyelmét, hogy az orvosok az éjszakai hívások után másnap munkába állnak. Mivel állításait bizonyítani tudta, Szalait rögtön szabadlábra helyezték. Ebből született az újabb, az orvos iránt megértő Vörös Újság cikk. A hatalomnak nem volt érdeke, hogy orvosellenes hangulatot keltve hasonló esetek tömegesen forduljanak elő. Arató elérte, hogy a Vörös Újságba érkező olyan írások, melyek az orvosok lelkiismeretlenségét, hanyagságát, s azt, kifogásolják, hogy fehér helyett kék pénzt kérnek, ne jelenjenek meg, azokat küldjék át a szakszervezetbe kivizsgálásra.
Az orvosok mindennapi konfliktusaira példa Walkó Rezső, Rottenbiller u. 1. szám alatt lakó orvos esete. A Népszava július 20-án arról számolt be, hogy az utóbbi időben egyre több panasz érkezik a szerkesztőségbe, hogy orvosok csak kék pénz vagy élelmiszer ellenében hajlandók a betegeket kezelni, nevezett orvos pedig egyszeri vizitért 100 korona kékpénzt kért, és másnap egy igazolványért 6 tojást követelt. A szerkesztőség ehhez azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy nem hiszi, hogy a „sokszor hangoztatott orvosi etikával összeférjen a szenvedő emberek legsúlyosabb kényszerhelyzetével való visszaélés”. A megvádolt orvos levélben tiltakozott, megírva, hogy „ő joggal kért két vizitért 100 koronát, mert az új bérkocsitarifa kulcsát alkalmazva 160 koronát is kérhetett volna. Azt, hogy kék pénzt követelt, nem tagadja. Viszont tévesnek mondja azt az állítást, hogy ő orvosi igazolvány kiállításáért 6 tojást kért és kapott; az igazság az, hogy 4 tojásért végezte el ezt a munkát”. Ezzel az ügy nem zárult le, két nap múlva újabb, pontosító nyilatkozatát közli a lap, melyben elmondja, hogy nem egyszerű látogatásról, hanem »szülészeti esetről« volt szó, melyért 100 koronát kapott, ebből 40 koronát kék pénzben, amit kért, nem pedig követelt, s ez – hangsúlyozta – nagy különbség. A 20 és 10 koronás kék pénz forgalma különben is engedélyezett, így azt orvos kérheti. Az ügy még ezek után sem zárult le, sőt éles fordulatot vett. Július 30-án a Népszava arról tudósított, hogy a Vörös Őrség őrizetbe vette Walkó Rezső orvost: „egy proletárasszony a lakására hívta beteg leányának gyógykezelése céljából. … csak 100 korona kékpénz ellenében volt hajlandó orvosi kötelességét teljesíteni. Másnap jogtalan magatartását azzal tetézte még … hogy a betegséget igazoló orvosi bizonyítvány kiállításáért tojást követelt és fogadott el.” Fogsága nem tarthatott sokáig, a tanácsköztársaság, mellyel kezdetben maga is szimpatizált, augusztus 1-jén megbukott.
Az élelmiszerhiány a tanácsköztársaság utolsó hónapjaiban általánossá vált, s az orvosok még viszonylag kedvezőbb helyzetben voltak. A Népszava július 31-én arról ad hírt, hogy burzsoá nők rendszeresen izgatják a proletárasszonyokat, akiktől azok elhallgattatását kéri, s beszámol egy esetről, melyben ez sikerrel megtörtént. Két nappal azelőtt a Rákóczi téri vásárcsarnokban Grosch Károlyné – akinek férje fontos tisztségeket tölt majd be az egészségügyi kormányzatban egészen 1944-ig, s egy időben a budapesti orvosszövetség főtitkára – „azzal izgatta a tömeget, hogy a férje éjjel-nappal dolgozik, betegeket ápol és operál és amikor fáradtan és éhesen hazamegy, még egy kis ebédet sem főzhet részére, mert az éléskamrája teljesen üres és semmije nincs”. Kifogásolta azt is, hogy a tanácskormány megtiltotta a batyuzást. A lefülelt, háromszobás lakásban élő és cselédet tartó izgatónál házkutatást tartottak, s a lap olvasóinak hergelésére hosszan sorolja a talált élelmiszereket, így a 10-12 kg cukrot, 5-6 kg zsírt, 1 kg szalonnát, 3,5 kg lisztet stb. A hallatlan bőség magyarázatául az szolgált, hogy „férje, aki orvos, a betegeitől kapott vidékről állandóan élelmiszereket, ezért fájt őnagyságának a batyuzás megszüntetése, mert valószínű, hogy férje csak úgy volt hajlandó kezelni a betegeket, ha azok élelmiszert hoznak”.
A bukás napján a Népszava az orvoskar helyzetével foglalkozik. Egy orvostanhallgató arra panaszkodik, hogy a tanácsköztársaság a budapesti egyetem kivételével minden intézményt átformált, amit súlyosbít, hogy a főiskolai hallgatók „szocializmusra való nevelésével senki nem törődik”. Az egyetem túlzsúfolt, ezért ahogy a „népbiztosság igen helyesen egy rendeletben eltiltotta bizonyos szakmákban a tanoncfölvételt”, úgy azt „az elvet végre kellene hajtani az egyetemen is”, s ezt „elsősorban az orvosi fakultáson kellene kezdeni”. Ezzel tulajdonképpen a numerus clausus bevezetésére tesz javaslatot. A túlzsúfoltság oka már és még nem a világháborút végigharcolt fiatal férfiak beözönlése, hanem az, hogy „sok pályavesztett ügyvéd, teológus, bíró, bankhivatalnok egyszerre mind orvos akar lenni. Különösen az idősebbek rohannak erre a pályára. Ezekből orvos lehet, jó orvos azonban aligha. Még ha meg volna a törhetetlen akaratuk, meggátolja a tanárhiány, a tankönyv- és a tanszermizériák, valamint a nehéz megélhetési viszonyok. … fizikailag is lehetetlen nyolcszáz-ezer tanulónak jó előadást tartani … Minden tanterem zsúfolva van, figyelni egészen lehetetlen.” Javaslata szerint „föl lehetne állítani egy második, esetleg harmadik egyetemet, ha csak ideiglenes minőségben is”.

(A tanácsköztársaság után – megtorlás) Győry Tibor a proletárdiktatúra közegészségügyéről összeállított vékony könyvében úgy emlékszik, hogy a „diktatúra vezető emberei tapasztalatlan fiatal orvosok voltak”, holott a népbiztosok között mindössze két orvos volt, Guth Antal és a közegészségügyi kérdésekkel nem is foglalkozó Hamburger Jenő. Mindketten tapasztalt, hosszú éveket katonaorvosként szolgáló orvosok voltak. A legfelső szint alatt viszont valóban sok, általában Galilei-kört megjárt orvos végzettségű „forradalmár” készült megváltani a világot, igen sokuk a háború alatt kapta diplomáját. Az idősebb orvosoknak úgy tűnt, hogy a tanácsköztársaság az al- és segédorvosok lázadása, a szükséges és a tapasztalat által igazolt szakmai hierarchia felrúgása: „Fiatal gyerekek indokolás nélkül érdemes régi főorvosokat éveken át betöltött állásaikból elmozdítottak”, s ha ezt nem is, gyakran megtagadták az engedelmességet, vagy szakmai feletteseik utasításai közül csak azt hajtották végre, amit maguk is helyesnek gondoltak. Az idősebb kollégákat elkedvetlenítették, a „collegialitás hangoztatását maradiságnak, gyakorlását nevetségesnek” tartották. Ráadásul „a communista orvosok legfanatikusabb, legkíméletlenebb részét a nőnemű orvosok képezték”, lélektani rejtvényt adva fel az utókornak.
A tanácsköztársaság után az egyes intézményeknél fegyelmi bizottságok alakultak, melyek elmarasztaló ítéletükkel eltávolíthatták állásukból a tanácsköztársaság alatt kompromittálódottakat. Az egyes ügyekre, bár voltak koncepciós elemeik és személyes rosszindulat is sokszor szerepet játszott bennük, ez kevésbé volt jellemző, mint majd az 1945 utáni igazoló bizottságok eljárások esetén. Arató Emil leírja saját, legalább fél tucat ülésben tárgyalt fegyelmijét. A bizottság hangja a szociáldemokrata párt aktuális súlyától függően vált hol udvariasabbá, hol ridegebbé, – minthogy ő megmaradt szociáldemokratának, s pártja, mivel az antant számolt vele, némi politikai szerepet játszott a tanácsköztársaság utáni időszakban. Végül 1920 augusztusában megfosztották pénztári körzeti orvosi állásától. Egy orvos számára ez nem jelentette pályája kerékbe törését, mivel a magánpraxisnak még nagy tere volt, s a következő háború végéig, mint magánorvos teremtett magának szolid egzisztenciát.
Az egyes orvosi szervezetek is szembenéztek az elmúlt időszakkal, erre – minden egyesülethez hasonlóan – jogszabály is kötelezett. A tekintélyes Budapesti kir. Orvosegyesület 15 tagú vizsgálóbizottságot küldött ki, mely 22 tag kizárását és 11 tag magaviseletének rosszallását (dorgálást) javasolta, amit az e célból 1920. május 19-ére összehívott rendkívüli közgyűlés kétharmados többséggel elfogadott. A kizártak között volt például Szőllős Henrik, Guth Antal, Ferenczi Sándor, Goldner Viktor, Rotter Henrik, Rohonyi Hugó, Flamm Sándor, Décsi Imre, Madzsar József, míg például Bíró Ödön esetén megelégedtek a dorgálással. 28 tagot viszont, akik ellen a „kommunistaság” vádjával bejelentés érkezett, igazoltak. A kizárást tárgyaló ülés, melyen nagyon sokan jelentek meg, izgatott légkörben folyt, hamar elmérgesedett és majdnem tettlegességig fajult. A vita néhány tag kizárása körül folyt.
A legnagyobb jelentősége az országos orvosszövetség igazolási eljárásának volt, melyet a belügyminiszter utasítása szerint minden orvos ellen, függetlenül attól, hogy tagja volt vagy sem – s a „kommunistaság” vádjában érintett fiatalabbak ritkábban voltak tagjai – le kellett folytatni. Az országos orvosszövetség alapszabálya szerint ítéletei titkosak, nem hozandók nyilvánosságra, ami kínos megütközést keltett és mozgalom indult az ítéletek közzétételére, mert „a közönség körében a legképtelenebb hírek vannak az orvosokról elterjedve, holott a megtévedt orvosok száma távolról sem olyan nagy, mint ahogy híresztelik. … hadd lássa mindenki, hogy az orvosok között mily kevés támogatója volt a kommunizmusnak, másrészt pedig, aki bűnösnek bizonyult, vegye el méltó büntetését.” Bár a kommunizmus támogatóinak száma „kis töredék” volt, s az orvosok egy kisebbség kivételével a „társadalom megbízható elemei közé tartoztak”, meglehetősen sokuk ellen érkezett bejelentés. A kortársak meglátása szerint a „kis töredék” azok közül került ki, akiket a háború megakadályozott tanulmányaik folytatásában és „egyetemi félévek kergetésével a háború folyamán lettek orvossá” – s ezek nem voltak kevesen, a háború alatt négyezren kaptak orvosi diplomát –, mentalitásuk a háborús szenvedések következtében, míg orvosi tudásuk békeorvosokéval szemben elégtelen. Közülük főleg a kórházakban és szanatóriumokban dolgozók „keserves órákat szereztek öregebb orvostársaiknak, akik nem voltak hajlandók különbséget tenni proletár- és burzsuj-betegek között”.
A proletárdiktatúra alatt szerepet vállaló orvosok közül orvosi működése miatt keveseket ítéltek szabadságvesztésre, aminek egyik kétségtelen oka, hogy akikkel ez leginkább megtörténhetett volna, azok emigráltak. Viszont sokan voltak hetekig-hónapokig vizsgálati fogságban, előzetes letartóztatásban stb. A kevesek egyike Szőllős Henrik, aki valamikori alorvosból lett a tanácsköztársaság alatt a Rókus kórház igazgatója és a fővárosi kórházak központi igazgatója. 1919. december 29-én ítélték két évre, melyből három és fél hónapot – szeptember közepe óta volt őrizetben – kitöltöttnek vettek. Szőllős tagadta, hogy kommunista lenne (valóban megmaradt szociáldemokratának), s szerepét a közegészségügy önzetlen szolgálataként és a kórházaknak a diktatúra pusztításaitól való megmentéseként állította be. Igazgatói tevékenysége kapcsán nem is emeltek ellene vádat, csak izgatás büntette és bűntett feldicsérése miatt, ez utóbbit azonban a bíróság hosszabb tanácskozás után ejtette. Szabadulása után Szőllős magánorvosként teremtett szolid egzisztenciát és a szociáldemokrata pártban politizált. Budán, 1945. január 6-án egy bombatámadásban halt meg.
A tanácsköztársaság felejtendő emlék lett. Arató Emil szarkasztikus megjegyzése szerint az utána történteknek nem csupán kortörténeti, hanem antropológiai jelentőségük is van. Emlékezéseiben sorra veszi ötös bizottságbeli kollégáit és másokat. Sági Lajos, az orvosszakszervezet választmányának tagja a bukás után néhány hónappal Pester Lloydot maga elé tartva, lapozni is elfelejtve meredt a lapba, hogy ne kelljen megismernie. Lukács Pál, a választmány póttagja csak akkor hajlandó megismeri, amikor a villamos peronján nem tud kitérni előle. Eisler Hugó az ott őt vizsgáló igazolóbizottság tagja lett, de egész idő alatt soha rá nem nézett és meg sem szólalt. Olyan fiatal kommunista orvosszakszervezet vezetőségi tag is volt, akivel a Kálvin téri villamosmegállóban megszólításakor nagyon kényelmetlenül érezte magát, s szabadkozott, hogy nem vette észre. Csupán egyetlen kollégájára emlékezett, aki haláláig kimutatta együttérzését és nem tagadta meg: Rotter Henrikre, a zsidókórház főorvosára, aki a tanácsköztársaság bukása után közéleti tevékenységét a Pesti Zsidó Hitközségre korlátozta.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969