2013. I-VI
 

Zsidóság és kommunizmus a Kádár-korszakban I. rész
Győri Szabó Róbert

A neves történész, Szabó Miklós szerint figyelemre méltó, hogy a szovjet tömb államai közül egyedül a kádári Magyarországon nem volt a Hruscsov-Brezsnyev korszakban a „hivatalos kormányzat” antiszemita. Sommás vélemény (már ami a többi országot illeti), de van igazságtartalma. De azt is hozzáteszi, hogy mindez valójában a „formális politikai élet felszínét jelentette”, a zsidókérdésnek nevezett társadalmi probléma ott „lappangott a felszín alatt”.
A következő tanulmányban azt vizsgáljuk meg, hogy a zsidókérdés mennyire volt jelen a Kádár-korszakban, milyen mértékben volt jellemző a rendszerre az antiszemitizmus, illetve az anticionizmus.

(Az 1956-ot követő megtorlások évei és a zsidókérdés) Az 1956-os forradalom leverését követően a Kádár-vezette új kommunista hatalom értékelése az eseményekről, illetve a megtorlások sorozatának zsidó vonatkozásai összetetten és ellentmondásosan alakultak.
Az új nevet kapott állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságában 1956 novemberében lázas munka folyt, hogy kitalálják, mivel lehet indokolni nemzetközi fórumokon az „ellenforradalom” elleni fellépést. Abban egyetértettek, hogy a felkelést fasiszta megmozdulásnak állítják be, amihez az események antiszemita jellegét is hangsúlyozni kell. A kérdés az volt, hogy a zsidóellenességet mennyire emeljék ki. A Politikai Bizottságnak (PB) írt egyik előterjesztés előtérbe helyezte volna a „veszélyes méreteket öltő és tettlegességig fajuló” antiszemitizmust, kiemelve azt, hogy az országban nagyszabású pogromokra készültek. Marosán György támogatta az elképzelést, szerinte csak azért nem került sor súlyos atrocitásokra, mert „felülről” leintették az antiszemitizmust, arra hivatkozva, hogy a Nyugat nem támogat olyan országot, ahol üldözik a zsidókat. Végül a PB nagy többséggel elutasította az antiszemitizmus túlságosan hangsúlyos felemlegetését, de az megmaradt az érvrendszer egyik elemének.
A fasiszta felkelés tételének alátámasztására a kádári diktatúra az „ellenforradalom bűneit” taglaló Fehér Könyvben összegyűjtötte és – jelentősen felnagyítva, torzítva –prezentálta az antiszemitának minősített jelenségeket. Kádárék azt akarták ezzel igazolni, hogy az ellenforradalom győzelme után nagy veszélyek vártak volna a hazai zsidóságra, és ezért menekült el több ezer zsidó az országból.
Az 50-es évek végén született 1956-os értékelésekben mindig megjelent az antiszemita jellegre utalás. 1958-ban fogadták el az MSZMP művelődési politikájának irányelveit. Ennek a Mai kulturális életünk főbb kérdései című fejezetében többek között az olvasható, hogy az ellenforradalom idején ismét újjáéledt „az antiszemitizmus teljesen még ki nem irtott hagyatéka”. 1959-ben a párt külön állásfoglalást bocsátott ki a burzsoá nacionalizmus és a szocialista hazafiság elvi kérdéseiről. A dokumentum megállapította, hogy „Magyarországon az ellenforradalmi, reakciós erők fegyvertárában mindig fontos helyet foglalt el az antiszemitizmus”. A mondat nyilvánvalóan 1956-ra is vonatkozott. A továbbiakban a szövegben felidézték Lenin véleményét: „A kommunisták mindig mélyen elítélték a faji gyűlölködést és üldözést. Örök szégyent hoznak magukra azok, akik a zsidók elleni gyűlölködés… magvait hintik el.”
A berendezkedő Kádár-rendszer 1959-ben Hét hónap Izraelben címmel propagandakönyvet jelentett meg. Ez elsősorban a zsidó államot vette célba. A „nép egyszerű fiának”, a kivándorlást választó zsidó főszereplőnek a visszaemlékezése – az 56-os események értékelésével – rögtön az elején megadja az alaphangot. A kötet ugyanis így kezdődik: „1956 végén disszidáltam. Az ellenforradalom fegyveres leverése már csaknem befejeződött, de az eszmei bajkeverés még fájó sebeket ütött – hol a gazdasági életen, hol az emberi lelkeken. Nem tudtam elfelejteni október végének és november első napjainak borzalmait, a véres és gyilkos lincseléseket, az alvilág tobzódását, az „ávósok” utáni hajszákat és az antiszemitizmus felbolydulását.” Néhány oldallal később a szerző visszaemlékezése szerint egy Izraelben élő magyar zsidó így vélekedett 56-ról: „Magyarországon nem lehet élni. Hiába a tizenkét esztendő, földosztás, államosítás, nevelés, minden hiába. A szenny, a fasizmus pillanatok alatt feltört… és elárasztotta az országot. … Megint jöttek a nyilasok, üldözni a zsidókat.” A könyv főszereplőjéhez nem csatlakozott a felesége, Magyarországon maradt, mert hitt abban, hogy „itt minden rendbe jön majd – sokkal hamarabb, mint sokan gondolnák. Ma még sokan az uszítókra hallgatnak, de holnap már senki sem fog törődni velük. Biztos, hogy sok mindent újra kell kezdeni. Sok mindent jobban kell csinálni, mint azelőtt...” Talán nem túlzás azt állítani, hogy az asszony szájába adták a rendszer fő üzenetét, ő testesítette meg a hatalom által áhított-elvárt felfogást.
A megtorlások során a forradalom oldalán fegyverrel harcolók vagy abban más módon aktívan részt vevők elítélésekor többnyire nem mutatkozott semmiféle pozitív vagy negatív részrehajlás, megkülönböztetés a zsidó és nem zsidó származásúak között. Az előbbiek közé tartozó Angyal Istvánt, Szirmai Ottót, Nickelsburg Lászlót, továbbá Földes Gábort – a győri események legendás alakját – halálra ítélték és kivégezték. Több zsidót, így például Ádám Györgyöt, vagy Márián Istvánt életfogytiglanra ítélték. Mérei Ferenc professzor és Krassó György tíz, Donáth Ferenc, Radó György ezredes tizenkét, Tánczos Gábor tizenöt évet kapott.
Amikor a megtorlások a pártellenzéki értelmiségre is kiterjedtek, egyes értékelések szerint a rendszer finoman felhasználta az antiszemita érzelmeket. Ugyanabba az irányba mutatott az a tényező is, hogy állítólag az új vezetés egyenesen felháborítónak tartotta, hogy az értelmiség zsidó része zsidó létük ellenére a felkelés oldalára állt.
A politikai „főkolomposok” elítélése, azaz a Nagy Imre-per kapcsán többen felvetették, hogy a „legnehezebben megmagyarázható ítélet” Gimes Miklós halálra ítélése, hiszen a Nagy-Imre csoporton belül nem játszott kiemelkedően fontos politikai szerepet, a forradalom 12 napja alatt sem töltött be jelentős politikai pozíciót. Révész Sándor és Charles Gati is felvetette azt a lehetőséget, hogy ebben szerepet játszhatott Gimes zsidó származása. Lehetséges, hogy abból a pragmatikus megfontolásból sújtotta őt is a legkeményebb ítélet, hogy a fő perben is szerepeljen a kivégzettek között legalább egy zsidó, és a perre ezáltal ne lehessen azt mondani, hogy egyfajta „zsidó bosszú”, és hogy újra zsidó-kommunista uralom épül ki Magyarországon? Elképzelhető, hogy a szovjet vezetők valós vagy Kádárék által vélelmezett elvárása volt, hogy legyen zsidó is a kivégzettek között. Másik oldalon viszont nem szabadott berakni az antiszemitának kikiáltott események elítélt irányítói, vezéralakjai közé túl sok zsidót, vagy származása alapján a környezet által zsidónak tekintett személyt, mert hiteltelenné tette volna 1956 kádári értékelését.
Még jellemzőbb volt az írók ügye. Az 1956-hoz lojális írók és újságírók vezéralakjai, hangadói közül – bizonyos feltételezések szerint – tudatosan a zsidó származásúak ellen indultak főként politikai perek, hogy „kihasználják az értelmiség köreiben előforduló antiszemita indulatokat”. A balos-urbánus, részben zsidó származású értelmiségiekkel szemben volt 1956 után a hatalom a legkevésbé elnéző, az „ellenforradalmat szító revizionistaként” – arányaiban – többet ültettek közülük a vádlottak padjára, vagy küldtek börtönbe. Azonban abból a tényből, hogy a Rákosi-korszak egyes koncepciós pereitől eltérően a vádlottak származását nem hozták nyilvánosságra, világos volt, hogy ezúttal nem a szélesebb néptömegek esetleges antiszemitizmusát próbálták felkorbácsolni.
Az értelmiség elleni perek az Igazság című forradalmi újság két zsidó származású szerkesztőjének, Gáli Józsefnek és Obersovszky Gyulának a vád alá helyezésével kezdődtek. A két újságíró november 4-e után illegális kiadvány megjelentetésével folytatta az ellenállást, a december 4-i nőtüntetés szervezésében is benne voltak. Mindketten súlyos börtönbüntetést kaptak.
Az ellenzéki írók elleni kirakatperek közül kiemelkedett a „nagy” íróper. Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor és Zelk Zoltán ellen annak ellenére indítottak bírósági eljárást, hogy nem mindegyikük játszott hangsúlyos szerepet a forradalom előtt, alatt és után sem. E „nagy” íróper valamennyi vádlottja zsidó származású volt: Déry kilenc évet, Háy hatot, Zelk hármat, Tardos pedig másfelet kapott. A külföldre menekült írók közül elsősorban a zsidó származású Aczél Tamást és Méray Tibort „találta meg” a propaganda .
A népi írókat ehhez képest kevésbé vonták felelősségre. Nem állították bíróság elé például Illyés Gyulát az Egy mondat a zsarnokságról című, valóban mozgósító erejű versének közléséért, mint ahogy Tamási Áront sem, aki november 4-e után a „Gond és hitvallás” című kiáltványát írta a forradalom mellett kitartó Írószövetségnek (miközben a szöveget röplapban terjesztő diákok bíróság elé kerültek). A népiek egyébiránt szolidárisak voltak mindegyik fogva tartott íróval, főleg Déryvel.
Szabó Miklós szerint egyértelmű volt az a törekvés, hogy a forradalmat támogató értelmiségi pártellenzék tipikus alakjának ne a népi származású írókat, hanem a „kommunistává lett zsidó intellektuel típust” állítsák be, akik „gyökértelenségük”, „népidegen voltuk”, „destruktivitásuk” miatt kezdtek el szervezkedni 1953 után, és csatlakoztak később az ellenforradalomhoz.
Standeisky Éva kutatásaiból kiderül, hogy a népiekkel valóban bizonyos fokig kesztyűs kézzel bántak, de ennek semmi köze nem volt a származásukhoz. A rendszer egyrészt már 1948 óta ideológiai alapon bizalmatlanabb volt az osztályidegen, polgári, urbánus írókkal szemben, másrészt 1956 után az íróperekben a volt kommunista írókat ítélték el. Árulásuk, renegátságuk volt a legnagyobb bűnük a rendszer szemében, és nem az ilyen-olyan származásuk.
Az érem másik oldalaként azt is látni kell, hogy a hatalom az első években részben sok zsidó származású kommunista értelmiségire támaszkodott, velük működtette a feloszlatott Írószövetség helyébe léptetett Irodalmi Tanácsot, a párt központi napilapját, a Népszabadságot és az Élet és Irodalom című hetilapot. Az általuk képviselt „urbánus” irodalmi irányvonal a népi írók, értelmiségiek szerint „szinte határozottan cionista” jelleget öltött.
Kétségtelen azonban, hogy a teljesen illegitim rendszer távlatilag potenciális támogatóként a népiekkel számolt, a hatalom igencsak rászorult ennek a széles bázisú értelmiségi csoportnak a lojalitására. Összességében ezért nem különösebben bolygatták a népiek főbb reprezentánsainak 1956-os szerepét. Azért a népiek sem úszták meg olyan könnyen, amelyikük politikai cselekményekben tevőlegesen részt vállalt, azokra szintén a börtön várt. Ez a sors jutott például Bibó István osztályrészéül. A népi írókat évekig tartó szilenciummal sújtották, ennél nagyobb büntetés a legtöbbjüket nem érte a forradalomban való részvételért. Miután a politikai rendőrség kipuhatolta a népiekhez húzó értelmiség álláspontját a hatalomról, 1959 táján a rendszer voltaképpen informálisan kiegyezett a népi írókkal, akik néhány év alatt fokozatosan visszatérhettek a kulturális, irodalmi életbe, a különböző irodalmi, kulturális intézmenyekbe.
Litván György szerint összességében nemcsak a forradalomban, hanem a megtorlás áldozatai között is tagadhatatlan a zsidók túlképviseltsége. Erényi Tibor úgy látja, hogy az 1956-ot követő megtorlás során a diktatúra egyáltalán nem vette számításba azt, hogy ki a zsidó, és ki nem az. Fricz Tamás szerint a Kádár-féle hatalom fontosnak tartotta, hogy a népi és az urbánus értelmiség felé egyaránt „üssön”. Ami viszont bizonyos: az 1960 tavaszi amnesztia idején az elítélt írók nagy része – származásától függetlenül – kiszabadult.
A népieket az 1956 utáni években elsősorban nacionalizmusuk miatt támadta, bírálta a Kádár-rendszer. 1958-ban az MSZMP Politikai Bizottsága kiadott egy, az ideológiai tévelygéseiket, „kártevéseiket” keményen bíráló, de mégsem teljesen elítélő pártállásfoglalást a népi írókról. Az állásfoglalás tervezetét megvitató április 29-i PB-ülésen Marosán György és Biszku Béla a népiek egyértelmű elítélése mellett foglalt állást. Utóbbi kijelentette, hogy „szét kell verni azt a hiedelmet, hogy ezeknek a népieseknek a néphez a döntő politikai fordulatoknál közük lett volna … Az ő szájukból a szocializmus semmit nem mond. … Elmondják, hogy a zsidók kezében volt a gyár, a kereskedelem, és most is Erdei Sándor körülbelül így beszél a zsidókról. … Veres Péternél ez olyan, hogy csak legyőzni lehet, megváltoztatni nem”.
Kádár János is felszólalt az ülésen. Óvott attól, hogy a párt, illetve a kultúrpolitika felelősei, azaz Kállai Gyula és Aczél György elődjeikhez hasonló hibába esve túlbecsülje a mindössze néhány tucat népi író politikai súlyát és társadalmi befolyását. Szerinte a népiek nem is annyira a parasztságot, hanem az értelmiség bizonyos csoportját képviselik. Felhívta a figyelmet ugyanakkor arra is, hogy a népiek felé közeledéssel egyidejűleg erősödtek a párton belül az urbánusok elleni hangok. Az urbánusok jelentette veszély azonban annál is csekélyebb mint a népiek mozgalma, hiszen utóbbi a tömeghatását nézve mégiscsak rosszabb. „Ez az irányzat tehát nem olyan veszedelmes, mint a népieseké. … Tagadom tehát, hogy az urbanizmus rosszabb.”
A PB állásfoglalásának végül elfogadott szövege szerint a népi írók nem a „paraszti demokráciát” képviselik, de nem is fasiszták, hanem egy értelmiségi jellegű, nacionalista, harmadikutas mozgalmat reprezentálnak. De ez a harmadikutasság Kádár szerint rosszabb volt az urbánusokénál, mert nagyobb volt a tömeghatása és a befolyása a munkástömegekre.
A dokumentum mérlegre tette a népiek tetteit a 20-as évektől egészen 1958-ig. Az 1945 előtti időkből felrótta antiszemitizmusukat, amit – úgymond – „mint egész ideológiai rendszerük egy részét kell bírálni”. Az 1953 utáni éveket illetően megpróbálták szétválasztani a népieket és a sztálinizmus ellen forduló kommunistákat, előbbiek felelősségét némileg csökkentették, a kezdetektől meglévő ideológiai elmaradottságuk megmaradásért a Rákosi-hatalmat tették felelőssé, míg utóbbiakat az eszmék elárulóiként kezelték. A szöveg végeredményben úgy ítélte el a népieket, hogy közben szövetséget ajánlott nekik.

(Új káderpolitika) Az ellenforradalom értékelésén kívül a zsidókérdés nyilvános felvetése jószerével ismét lehetetlenné vált. A megtorlások első két évének időszakában nemcsak a zsidó szó hiányzik a pártdokumentumokból, hanem halvány utalások, célzások sem olvashatók. Kádár talán abban az automatizmusban bízott, ami a vezetés „zsidó származási jellegének” megszűntéből fakadhatott.
Kádár időközben ugyanis a szovjetek támogatásával megszabadult a Rákosi-féle garnitúra főbb vezetőitől. A kádári személyi politika egyensúlyra és a Rákosi-rendszertől való elhatárolódásra törekedett. Az új vezetés egységesebb volt, mint Rákosi idejében, és jóval kevesebb zsidó származású taggal kezdte el működését. Mivel 1956 után, a megtorlás éveiben nem sokban tudta megkülönböztetni magát a Rákosi-korszaktól, a kádári vezetés legalább a zsidó származású vezetők számarányát próbálta alacsonyan tartani. Annak, hogy a rendszer ügyelt arra, ne kerüljön túl sok zsidó származású személy vezető pozíciókba, nem volt antiszemita indíttatása. „A konszenzusra törekvő kádári politika csupán a morgolódásra nem akart okot adni”. Az új vezetés hosszabb távon persze „nem pusztán származásilag kívánt elhatárolódni Rákosiéktól, hanem politikájában is”.
Ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna továbbra is sok zsidó származású tagja, funkcionáriusa a kommunista pártnak. A magyarországi zsidók egy része a forradalom leverése után a nevet változtatott, újjászerveződő pártban, az MSZMP-ben találta meg a helyét. Főleg Kelet-Magyarországon és Budapesten ott voltak Kádár pártjának első támogatói között.
Érdekesen alakult az új államvédelmi szervek személyi összetétele, amennyiben a forradalom utáni években alig változott. Az Államvédelmi Hatóság feloszlott, közel ötezer munkatársát felülvizsgálták, hogy részt vettek-e korábbi „törvénysértésekben” – közülük azonban mindössze 100 főt nem vettek át az új belügyi szervek, míg az egykori ávósok 98%-át igen. A zsidó származásúak zöme folytatta a munkát a politikai rendőrségnél, amely a forradalom idején elszenvedett megaláztatás után – részben bosszúból – a megtorlás motorjává vált. A személyi folytonosság egyértelmű, különösen a vezetők körében. A Rákosi-korszakról régóta tudjuk, hogy a politikai rendőrség tisztjei között nagy arányban voltak zsidó származásúakat, ám ez a megállapítás a Kádár-korszakra is érvényes. A Belügyminisztérium II. számú főosztályaként működő új politikai nyomozó szerv tizenöt legfőbb vezetője közül csak ketten nem tevékenykedtek korábban az állambiztonság területén, öten zsidó származásúak voltak, ebből ketten már az illegális kommunista pártnak is tagjai voltak a 30-as években. A Politikai Nyomozó Főosztály – a későbbi BM III. Főcsoportfőnökség elődje – állományának 90%-a ugyanakkor munkás- vagy parasztszármazású volt, csaknem kétharmada csak négy-nyolc osztályt végzett, és még a pártiskolát sem járták ki.
A Kádár-rendszer első éveiben több szerző megítélése szerint szemponttá vált, hogy ki a zsidó vagy a népi funkcionárius. A zsidó származású értelmiségiek fokozatosan kikerültek a párt és az államapparátus vezető szintjeiről.
Az okok sokrétűek lehetnek. Az új hatalom, s maga Kádár János úgy gondolkodhatott, hogy a rendszer szilárdságát, elfogadottságát növeli, ha a Rákosi-korszakban túlságosan előtérbe került zsidó származású pártvezetők és pártfunkcionáriusok helyett inkább a munkás- és parasztszármazású, népi káderekre támaszkodik, és őket helyezi a reflektorfénnyel együtt járó posztokra. Ne feledjük, hogy Kádár János személyében először lett nem zsidó származású kommunista vezetője az állampártnak.
Jól példázza ezt a megfontolást Aczél György művelődésügyi miniszterhelyettessé való kinevezése 1957 tavaszán, a „könyvkiadás és a művészeti területek irányítására”. Aczél életrajzírója, Révész Sándor szerint több más ok mellett a döntésben az is szerepet játszott, hogy mint zsidót nem tudta Kádár őt „magasabb pozícióba tolni”, de tényleges hatalma és politikai felelőssége posztjánál jóval nagyobb lett. A kulturális-ideológiai területen már tevékenykedett egy másik volt cionista vezető, Szirmai István, „aki már 1945 előtt is a párt vezető magjához tartozott, és aki ekkor még Kádár Aczélnál sokkal fontosabb bizalmi embere”.
Szirmai István nevét ma már jószerével csak a történészek ismerik, míg Aczél neve még benne él a köztudatban. Pedig előbbi a 60-as évek végéig meghatározó alakja volt a Kádár-rendszernek, sokkal inkább, mint Aczél. Az erdélyi polgári családból Szirmai szülőföldjén lett a kommunisták egyik helyi vezetője, Észak-Erdély visszaszerzése után 1942-től bekerült a hazai magyar pártvezetés belső köreibe. A Rákosi-korszakban ő vezényelte le a cionista szövetség felszámolását, majd ő is börtönbe került. Később Kádár harcostársa, 1956 után egyik legfőbb bizalmasa lett, egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig az agitációs, propaganda, ideológiai és kulturális ügyek vezetője volt, 1962-től PB tag. Szirmainak hivatalból kemény ideológiai vonalat kellett képviselnie, pedig valójában nem érdekelték az ideológiai kérdések, a nevéhez fűződik a sajátos kádári tömegkultúra kialakítása.
Aczél és Szirmai valósággal rivalizáltak egymással – részben zsidó származásúként is. Kádár az 50-es évek tapasztalatai alapján és a szovjetek figyelmeztetései miatt is ügyelt rá, „hogy a zsidó származásúak arányát a politikai vezetésben, kivált feltűnő posztokon és kivált a kulturális élet vezetésében alacsonyan tartsa”. Két egykori cionista nem fért meg egymás mellett a szellemi életet irányító csúcsvezetésben. Moszkvában sem Aczélt, sem Szirmait nem kedvelték, utóbbi haláláról még csak nem is tudósított a szovjet sajtó.
Elképzelhető az is, hogy az új vezetés úgy ítélte meg, hogy a népi káderek kevésbé sorakoztak fel a pártellenzék és a forradalom mögé, mint a zsidó származású kommunisták. Szabó Miklós szerint a párt egyes köreiben, főként a népi káderek között megjelent az az értelmezés, miszerint az 1945 után a kommunisták közé áramló kispolgári-zsidó származású funkcionáriusok kihasználták azt, hogy üldöztetésük miatt a Rákosi-rendszer megbízható szövetségesei lehettek az antiszemita „keresztény középosztály” elleni harcban, és vezető pozíciókba jutottak. 1953-ban ugyanők odacsapódtak a Nagy Imre-féle irányzathoz, és meghatározó szerepet töltöttek be a pártellenzék megszerveződésében, ami részben megalapozta az 1956-os „ellenforradalom” kitörését. Mindebből az következett, hogy a szocializmus 1956 utáni újabb kiadásában a kommunista párton belül a korábbiakhoz képest sokkal inkább háttérbe kell szorítani a kispolgári-zsidó elemet.
A feltörekvő népi káderek értelmiségellenesek voltak – folytatódik a gondolatmenet –, ami antiszemita érzületekkel párosult, mivel a régi pártvezetés és pártértelmiség tagjai zömmel zsidók voltak. 1956 után fokozódott az a törekvésük, hogy népi származású értelmiség váltsa fel a korábbi úri-„keresztény”, illetve az urbánus-„zsidó” értelmiséget. Értelmiségi beszélgetésekben a keményvonalas elvtársak megítélésénél állítólag sokszor elhangzott, hogy az illető „kommunista ugyan, de mégsem zsidó, hanem derék népi káder”. Szabó Miklós véleménye szerint a népi káderek elsősorban azért voltak bizalmatlanok a zsidó értelmiséggel szemben, mert tagjai kiábrándultak a szocializmusból és „javíthatatlanul demokratikusak”. Ezek a megállapítások véleményem szerint vitatható, tényekkel kellően alá nem támasztott általánosítások. Eleve nem lehet dokumentálni azt sem, hogy mennyire volt szempont a zsidó származás a káderpolitikában, ilyen megfontolások, döntések írott, explicit formában nem születtek, szóbeszédekre, találgatásokra vagyunk utalva. Ami pedig a népi kádereknek a zsidósággal kapcsolatos attitűdjeit illeti, tények híján végképp legfeljebb absztrakt, elméleti eszmefuttatásként lehet értelmezni, és egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy milyen mértékben igaz ez a nézet.

(Az elhallgatás politikája a konszolidált Kádár-rendszerben.) 1956 után, a Kádár-korszakban a legkülönfélébb becslések szerint körülbelül 100-120 ezer zsidó, illetve zsidó származású ember élt az országban. A pontos számot nem tudjuk, hiszen 1949 óta a népszámlálások nem gyűjtöttek vallási adatokat, a zsidóságot nem tekintették nemzetiségnek sem, vagyis a származásra sem kérdeztek rá.
A 60-as évek elején a hatalom megbízható technikusaként, avagy a mindennapok robotosaként jellemzett Kádár kiegyezett a társadalommal, a közvéleménnyel. Ahogy Bibó írja: „… egy, 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, nem mindenáron mindent akaróvá vált vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, s fogható, közvetlen előnyökre törekvő országgal.” A rendszer lényege, az állampárt egyeduralma nem változott, de a kommunista párt mindennapi politikája átalakult. Pragmatikus szemlélettel békén hagyta, depolitizálta a magánszférát, a hétköznapokat. A paternalista állam az ideológia helyett az egyéni fogyasztás növelésével, az életszínvonal emelésével legitimálta a hatalmon lévőket, ami azonban nem állt arányban a gazdaság teljesítőképességével.
A – 60-as évek elejétől konszolidált – Kádár-rendszer szűk harminc éve nem bővelkedik témánk szempontjából látványos eseményekben, a zsidókérdés, mint probléma, mintha megszűnt volna. A kádári érában nem volt hivatalosan sem nacionalizmus, sem antiszemitizmus, de még áthallásos formában sem nyilvánulhatott meg egyik sem. A pragmatikus és hithű kommunista Kádár úgy vélte, hogy az életszínvonal emelésének a politikája egyszerre teremti meg a rendszer legitimációját, és old meg közvetve korábban kezelhetetlennek tűnő társadalmi problémákat. Köztük a zsidókérdést – úgy, hogy ezekkel a feszültségekkel közvetlenül, explicite nem is kell, nem is szabad foglalkozni. A Kádár-rendszer tartott az antikommunizmus és antiszemitizmus összekapcsolódásától. Ebből a megfontolásból következően a zsidókérdést is „elaltatták”, a hivatalos, a nyilvános Magyarország úgy tett, mintha nem is létezne. A kádári Magyarországon tilos volt a zsidózás, de arról sem eshetett szó, hogy van-e antiszemitizmus. A zsidókérdés mint olyan, és annak bármelyik részeleme tabukérdéssé, és ugyanakkor áthidaltnak, megoldottnak vett problémává minősült. A kádári kor történelemtankönyvei az 1945 utáni korral foglalkozva egyszer sem tartalmazták a zsidó vagy az antiszemita szót.
Három évtizedes fennállása alatt következetesen az a koncepció határozta meg a Kádár-rendszer zsidópolitikáját, hogy „’zsidó ügyek’ – az egyházi kérdéseken kívül – nincsenek, és így nem is jelenhetnek meg a politika színterén”; „azoknak pedig, akik akár a hatalmi apparátuson belül, akár azon kívül, akár a ’zsidó ügyek’ szószólójaként, akár a zsidók ellenségeként tűnnek fel, a hatalom kemény fellépésével kell számolniuk”.
A korszakban alig törődtek az emberek származásával, a kormány és az országgyűlés nem hozott a zsidóságot érintő új rendelkezéseket. A mindennapi életből szinte teljesen eltűnt az antiszemitizmus, legfeljebb kisebb antiszemita epizódok, spontán zsidózások, nagy ritkán temetőrongálások fordultak elő, de a hatóságok gyorsan és hatékonyan felléptek ezekben az ügyekben.
Az 1956 utáni posztsztálinista rezsim ugyanakkor csak abban az esetben nyújtott védelmet az esetleges antiszemitizmus ellen, ha a zsidó szervezetek csak és kizárólag vallásfelekezeti alapon értelmezik a zsidóságot, egyébként pedig az asszimilációt választják. A beolvadás elsősorban nem a magyar nemzettel, hanem a kommunista politikai berendezkedéssel való azonosulást jelentette. Száraz György idézi a Kádár-rendszer egyik vezető politikai publicistájának sorait: az, aki nem tartja lehetségesnek vagy kívánatosnak a zsidók teljes beolvadását a környező társadalomba, azaz a zsinagóga falain kívül is lehetségesnek tart bármiféle zsidó identitást, „elveivel Hitlert és a gázkamrákat igazolja”.
Ahogy a levéltári forrásokból, a Politikai Bizottság üléseinek jegyzőkönyveiből kiderül, a PB a Kádár-korszakban ritkán foglalkozott a zsidókérdéssel. A korszakban belpolitikai témaként szinte nem is merült fel, és lényegében csak külpolitikai aspektusban: a zsidó állammal kapcsolatos fejlemények, főként az 1967-es arab-izraeli háború, és az azt követően a keleti blokk néhány országában lezajló antiszemita-anticionista kampányok kapcsán került több alkalommal is a PB napirendjére a zsidókérdés.
A Kádár-korszak idején a párt- és állami vezetés első vonalában a finoman és részlegesen „zsidótlanító” káderpolitika következtében a Rákosi-érához képest jóval szerényebb arányban, de mégis jónéhány zsidó származású vezetőt találhatunk, ami a 70-es évektől szinte példátlan volt a szovjet blokkban. Állítólag ez egyes szovjet, és a nacionalista csatlós országok vezetőinek egyáltalán nem tetszett, idehaza viszont a politikai vezetés összetétele sem a közvéleményben, sem a párt fórumain nem jelent meg témaként.
A népi és urbánus értelmiség között feszülő ellentétek is látszólag eltűntek. A népiek a 60-as évek közepére illeszkedtek be a rendszerbe – mint ahogy ekkorra minden más társadalmi csoport megtette ugyanezt. A következő évtizedekben senkinek nem jutott eszébe, hogy a nyilvánosság előtt „szerzőket zsidó vagy nemzsidó származásuk szerint különböztesse meg, a sértőnek tekintett ’zsidó’ szó puszta leírása amúgy is a rendszer tabui közé tartozott”.
A zsidókérdés, az antiszemitizmus nem volt vitakérdés az értelmiség között. A zsidóság, a zsidó származásúak nagy része az „önkéntes emlékezetkihagyást” választva „az integráció érzését – vagy inkább illúzióját – tolta előtérbe a korszakban, melyben a felgyorsult társadalmi mobilitás elmosni látszott a származási különbségeket”.
Az 1968-as új gazdasági mechanizmussal megreformált, fellazított és ezáltal hatékonyabbá tett tervutasításos rendszer mintegy másfél évtizedre konszolidálta és legitimálta a szocializmus Kádár-féle pragmatikus változatát és a politikai hatalmat.
A konszolidált Kádár-rendszer az asszimilálódást választó zsidóság „aranykora volt” - állapítja meg Gadó János – a beilleszkedés kiváló perspektívái kínálkoztak, a hivatalos és szűk vallási keretek közé szorított zsidó közösségi lét ehhez képest nem nyújtott túl vonzó alternatívát. A zsidókérdést tabuként kezelő, az antiszemitizmust csírájában elfojtó politikai rendszerben a zsidóság beilleszkedése nem ütközött akadályokba. Sok régi zsidó származású káder a kádárista rezsimben is bekerült a bürokráciába, bár az apparátus zsidó tagjai valamivel gyengébb pozíciókat töltöttek be a kádárizmusban mint előtte. Amikor a pragmatikussá váló rezsimben a spártkádereket sok helyen szakértőkre kezdte cserélni, ezeken a szakmai jellegű posztokon a zsidók hozzáértésükkel, szakértelmükkel tekintélyt, elfogadottságot szereztek. Sok zsidó származású értelmiségi, szakember, káder vett részt a rendszer megreformálásában.
A kádári jólét évtizedeiben intenzívvé váltak a nyugati államokkal ápolt kulturális és cserekapcsolatok, aminek következtében a pártapparátus is részben átalakult. A nomenklatúra felsőbb csoportjainak gyermekei előtt új lehetőségek, külföldi ösztöndíjak nyíltak meg, sokuk valóban képzett szakemberré vált, „soraikban nem kevés zsidó származású fiatal volt”. Ők alkották a jövőbeli, egyre ideológia-mentesebb, pragmatikus, technokrata elit magját.

(Az elhallgatás mögött) Lehetséges, sőt, inkább erősen valószínű, hogy mindez, azaz a zsidókérdés „túlhaladása” csak a látszat. A korszak egyik zsidó származású író-értelmiségi tanúja, Karinthy Ferenc mondta 1989-ben egy interjú során azt, hogy „Magyarországon az én nemzedékemben úgyszólván mindenki tudja, ki zsidó, ki félzsidó, ki nem az”. Vélhetően elsősorban az értelmiségi körökre gondolt, és ha ez valóban így volt, akkor az egész Kádár-korszakban a hallgató felszín alatt az egymás származását nyilvántartó és ez alapján esetleg csoportokra bomló értelmiség szintjén a zsidókérdés mindenképpen tovább élt Magyarországon.
Véleményem szerint a Kádár-korban az elhallgatás felszíne mögött a háttérben a zsidókérdés, a zsidóság megítélése, a zsidósághoz tartozás vagy nem odatartozás, illetve az antiszemitizmus továbbra is bizonyos szerepet játszott egyes emberek kapcsolatrendszerében, nézeteiben, politikai és egyéb karrierjében – ennek mértékét, jelentőségét azonban lehetetlen pontosan megbecsülni. A színfalak mögött a filoszemitizmus illetve az antiszemitizmus vádjával egyaránt alaposan meg lehetett nehezíteni valakinek a pályáját.
Fejtő Ferenc bizonyos vizsgálatokra hivatkozik, miszerint a zsidó származásúak nagy részének „zsidó identitástudata ekkoriban már csakis a nemzsidó környezet előítéleteivel szembeni reakciókban” merült ki, ugyanakkor a nemzsidók, „különösen a képzetlenebb rétegek tagjai, a zsidókat továbbra is különálló társadalmi csoportnak” tekintették.
A népi-urbánus szembenállás nem tűnt el a Kádár-korban, a konszolidált rendszerben a 60-as évektől a „beszélhetünk is egy kicsit a dolgokról, meg nem is” kádári-aczéli politika jegyében burkoltan, áttételesen olykor nyilvános vitákon is felbukkanhatott a népi-urbánus ellentét, a kétféle szemléletmód és a két irányzat a színfalak mögött lassan újjászerveződött.
Az egymással szembenálló népi-nemzeti és polgári-urbánus értelmiség bizonyos tagjai a hatalmi elit feltehetően vele szimpatizáló részénél kerestek támaszt, így próbáltak előnyöket szerezni a másik tábor tagjainak rovására. A népi-urbánus választóvonal ugyanis a politikai vezetésen belül is jelen volt. A két közeg közötti különbségeket és az ebből fakadó „konfliktusokat a kommunista politika tudatosan gerjesztette és manipulálta, ami nagymértékben hozzájárult fennmaradásukhoz.” A Kádár-rendszer taktikázott, egyszerre próbálta visszafogni és saját céljai szolgálatába állítani mindkét értelmiségi csoportot. Igyekezett párhuzamosan elnyerni az urbánus, balos értelmiségiek (jelentős részük zsidó, zsidó származású, filoszemita) és a népi írók (egy részük antiszemita) értelmiségi csoportjának a támogatását, ügyelve az egyensúlyra, mindkét irányzatnak fontos kultúrpolitikai pozíciókat porciózott ki.
A „zsidó” és „nem zsidó” minősítés szerepet játszott egyes személyi, nomenklaturális döntéseknél. Egy nagy állami intézmény párttitkárától tudjuk, hogy munkája során figyelnie kellett arra, hogy milyen arányban vannak zsidók a vezetésben, hogy egyfelől ne tartsák antiszemitának, másfelől ne adjon tápot az antiszemitizmusnak. „A nemzsidóknak és a zsidóknak is az az érdekük, hogy vigyázzunk erre”. Ezért azt próbálta elérni, hogy a vezető beosztásúak között jelentős legyen a zsidók aránya, de ne legyenek többségben, a legfontosabb állásokban a zsidó-nemzsidó rotáció technikáját alkalmazta. Szerinte a pártállami politikai vezetés is hasonlóan dönthetett a káderek kinevezésénél.
Miközben a pragmatista rendszer minimalizálta a lehetséges „súrlódási felületeket”, és a párt és állami vezetés nyilvános posztjairól egy-két kivételtől eltekintve szinte teljesen eltűntek a zsidók, zsidó származásúak, a pártállami bürokrácia fontos posztjain így is sok zsidó kádert találunk. Különösen a sajtó, a televízió, a rádió, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokkal foglalkozó intézmények, a kulturális élet, a tudományos kutatás területén, az ipari ágazatok egy-egy szegmensében. Sokuk ideológiai-szakmai lobbikba tömörülve kollektíven védték érdekeiket. Ezek az informális csoportok befolyással bírtak gazdasági ágazatok, kulturális intézmények életére, miközben ritkán hatottak a nagypolitikai döntésekre.
Burkolt politikai filo- vagy antiszemitizmus a különböző, egymással vetélkedő ’karrierlobbik’, szakmai csoportok, értelmiségi klikkek körében volt megfigyelhető – főként a tudományos, az egyetemi, irodalmi, művészeti és újságírói körökben. A kulisszák mögött nagy visszhangjuk volt ezeknek a lobbiharcoknak. Karády Viktor szerint rendszerint a „nyugati szellemiség jegyében” a „zsidó lobbik” harcoltak a „nyitásért”, a „modern” opcióért. Ennek több okát is látta: egyrészt a zsidó származású értelmiségieknek sokkal több nyugati kapcsolata, összeköttetése volt, mint egy nem-zsidó magyarnak, másrészt a polgári életmód fokozatosan rehabilitálódott a korszakban és a zsidó polgárság szellemi, erkölcsi, gazdasági tőkéje aktivizálódott, felelevenedtek a korábbi képességek.
A két csoport közötti különbség főként abból adódott, hogy zsidó és nem zsidó értelmiségiek eltérően viszonyultak a rendszerhez. Ez nem azt jelenti, hogy eltérő mértékben integrálódtak a kommunista rendszerbe, vagy eltérő mértékben támogatták-ellenezték azt, sokkal inkább azt, hogy mások voltak a motivációik. Ezek a hálózatszerűen szerveződő lobbik „működésüket a másik csoporttal – az „antiszemita kirekesztéssel”, illetve a „zsidó összetartással” – szembeni „jogos önvédelemmel” igazolták.
Ugyanakkor a „zsidó” és „nem zsidó” lobbik fogalmáról Karády megállapítja, hogy „…ezek az elnevezések legtöbbször inkább csak jelképesek, semmint empirikus tartalmúak… olyan csoportokat állítanak szembe egymással, amelyekben zsidók, illetve nem zsidók adják meg az alaphangot…” Mindenesetre a „zsidókérdés” az értelmiségi „karrierlobbik” harcában is továbbélt, amelyet a résztvevők is az ún. urbánus-népi ellentét továbbéléseként aposztrofáltak.
A jelenségről szólva Kovács András azt állapította meg, hogy a Kádár-korszakban „zsidónak vagy nem-zsidónak lenni” jelenthetett előnyt, de épp így hátrányt is bizonyos helyzetekben, attól függően, hogy a szóban forgó területen – ha ezek a lobbik egyáltalán kialakultak – melyikük volt túlsúlyban”. Ott, ahol a zsidó elem feltűnően sok volt, esetleg többségbe is kerültek, „ott a rivális nemzsidók a zsidószolidaritást vagy összeesküvést kárhoztatták, ahol viszont nem vagy alig volt zsidó, ott kiszorulásuk miatt ők hozták fel az antiszemitizmus vádját” – írja Fejtő Ferenc . A kölcsönös gyanakvás tehát nem szűnt meg, csak a színfalak mögé szorult.
Minderről azonban kevés az írott forrás, inkább történetek, mendemondák, kósza híresztelések jártak a bennfentes körökhöz kapcsolódó csoportok között.
Ilyen hírek kapcsolódtak például Grósz Károlyhoz, akit 1979-ben a Központi Bizottság agitprop titkárságáról Kádár János állítólag antiszemitizmusa miatt „száműzött” Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe első titkárnak. Annak ellenére terjedt el ez a magyarázat, hogy Grósz barátai között „közismerten” „legalább annyi volt a zsidó, mint a nem zsidó”. Maga a hírbe hozott úgy nyilatkozott erről, hogy soha eszébe nem jutott, ki zsidó vagy nem zsidó, hogy hol hány zsidó van, hogy ki milyen vallású vagy származású, továbbá azt is tagadta, hogy borsodi kiküldetéséhez bármi köze is lett volna az ő állítólagos antiszemitizmusának.
A Grósz Károllyal 1995-ben, halála előtt nem sokkal készített interjúban az „utolsó főtitkár” antiszemitizmusára is rákérdeztek. Grósz úgy tudta, hogy már a 60-as évektől elindult róla ez a pletyka, és számára „hosszú ideig megemészthetetlen” problémát jelentett. Az interjúkészítő feltevése szerint Grósz legfeljebb „absztrakt antiszemita” lehetett, aki konkrét személyek ellen nem érez zsidósága miatt ellenérzést, de az „absztrakt” zsidót osztályellenségnek tartja, ahogy a valóban munkásszármazású munkásmozgalmároknál gyakorta összetartozott a tőkés és a zsidó fogalma.
A média különösen érzékeny terület volt a szőnyeg alá söpört zsidókérdés szempontjából. Konkrétumokat persze itt sem lehet dokumentálni, csupán visszaemlékezésekre hagyatkozhatunk. A 60-as években a rádióban párttitkárként tevékenykedő Grósz 30 évvel később megosztott néhány esetet a nyilvánossággal. Szerinte Szirmai akkoriban többször célozgatott neki arról, hogy „túl sok zsidó van a rádióban meg a televízióban, el kéne néhány embert távolítani”. Később egyik közvetett főnöke, Aczél György behivatta magához Grószt és átadott neki egy negyven fő nevét tartalmazó listát, hogy ezeket az embereket „záros határidőn belül” bocsássa el a rádióból. A miértre azt a választ kapta, hogy mert ők zsidók. Grósz nem akarta elhinni, hogy ez lenne a tényleges ok, és akkor Aczél mondta: „Nagyon naiv vagy te még a politikához, nem érted a lényeget. Ahhoz, hogy mi azt a néhány nagyon fontos embert meg tudjuk őrizni, akire ott nekünk szükségünk van, ahhoz ezeket el kell távolítani… Egyébként rendes, tisztességes emberek, csak ne a rádióban legyenek. Helyezzétek el őket különböző helyekre!”
Saját elmondása szerint Grósz ezután sem hitte el, hogy a kijelöltek zsidósága lenne a valódi ok, felkereste Tömpe Istvánt, a rádió akkori elnökét, átadta a névsort, és megosztotta vele kétségeit, talán hírszerzők, ügynökök a listán szereplők, másra nem tudott gondolni. Tömpe tőle szokatlanul nagyon kiborult, és kijelentette, hogy „tényleg az az ok, amit az Aczél mondott”, de ehhez ő nem lesz partner. Grósz ettől még jobban összezavarodott, és meghallgatást kért Kádártól, hogy tisztázza az ügyet. Kádár meghallgatta, megnézte a névsort, látszott rajta, hogy nem tudott az egészről, bár Grósz szerint arról tudhatott, hogy van a zsidóság arányát a médiában csökkenteni szándékozó törekvés, de a módszerrel vélhetően nem értett egyet, mert összetépte a papírt, és azt mondta Grósznak, hogy ne törődjön vele, felejtse el az egészet. Így is lett, senkit nem küldtek el a rádióból. Aczél „viszonzásul” terjeszteni kezdte Grószról, hogy üldözi a zsidókat a rádióban, és a fővárosi pártértelmiségi körökben rajta is maradt az antiszemitizmus bélyege.
Grószt saját elmondása szerint elsősorban az háborította fel, hogy lehet ilyen eszközökkel dolgozni a pártban. Utólag annyit jegyezhetünk meg: bizony így dolgoztak a pártban.
Az egyébként sváb származású Grósz szerint a neve miatt ugyanakkor az is elterjedt róla, hogy zsidó. Maga Kádár kérdezte meg tőle egyszer négyszemközt, hogy mondja meg őszintén, az vagy nem az? Grósz nem értette, miért vetődik fel a kérdés, főleg amiatt sem, hogy a pártvezér minden további nélkül ellenőriztethette bárki származását. Mindenesetre a nevét megváltoztathatná, jegyezte meg Kádár, miután megkapta a nemleges választ.
Úgy vélem, hogy a Kádár-korszak mechanizmusait, légkörét, a problémák kezelésének a módját, az Aczél-féle manipulatív, dörzsölt kultúrpolitikát kiválóan érzékelteti ez a történet. Az, hogy mennyire hiteles, nehezen megállapítható, vélhetően Grósz nem volt annyira naiv és megrökönyödött, mint ahogyan azt utóbb beállította, de biztosat nem mondhatunk.
Kádár mindenesetre soha nem adta jelét semmiféle antiszemitizmusnak, azt kommunista meggyőződésével eleve ellentétesnek tartotta. Vélhetően azonban Fehér Ferenc filozófusnak sincs igaza, amikor filoszemitának minősítette az első titkárt. Bizalmas embere, Aczél György szerint „bizonyos értelmiségi magatartásformák nem voltak számára rokonszenvesek”, és úgy vélekedett, hogy a zsidó értelmiség egy része „mindenre és mindennek az ellenkezőjére is kapható”.
A korszakban a zsidóság minden további nélkül elhelyezkedhetett a párt- és államapparátusban, a kulturális és szellemi életben. Grósz visszaemlékezései alapján úgy tűnik, hogy a pártban, a pártvezetésben számon tartották, szempont volt, hogy kinek milyen a származása, és Kádár valóban ügyelt arra, hogy túl sok, zsidónak tartott ember ne kerüljön a nyilvánosság számára fontos pozíciókba. Odafigyeltek arra, hogy a politikai életben „ne szolgáltassanak alapot a ’judeo-bolsevizmus’ szokásos antikommunista vádjának, s így a zsidó származású vezetők aránya végig alacsonyabb volt, mint a Rákosi-időkben”. Ezáltal a közélet pregnánsabb posztjain megszűnt a 40-es, 50-es években jellemző túlreprezentáltságuk, amit maga Kádár sem tartott egészséges jelenségnek.
A Kádár-korszak legismertebb zsidó származású politikusa, az ifjúkorában lelkes cionista Aczél György volt. A „művelt cenzor és hajlékony manipulátor” Szirmai halála után az agitációs és propaganda területek vezetőjeként (PB tagként, KB-titkárként) a rugalmasan alkalmazott „három T” politikájával (támogat, tűr, tilt) irányította a kultúrát. A kádári-aczéli kultúrpolitika lényege leegyszerűsítve a következő volt: „nem azt kell írni feltétlenül, ami a párt szerint helyes, csupán nem szabad azt írni, ami a párt szerint káros” . Kádár bizalmasának a kultúrpolitikára összpontosító tevékenysége meglehetősen ellentmondásosnak értékelhető, személyét máig sok vita övezi. Kétségtelen, hogy a szovjet blokk országai közül az általa irányított szféra messze a legszabadabb volt, és sok esetben eltért a szovjetek kultúrpolitikai elvárásaitól.
Szabó Miklós szerint a zsidókérdés továbbélése a Kádár-rendszerben elsősorban azt jelentette, hogy „a népi káder értelmiség körében az egész korszakban jelen volt az antiszemitizmus”. A 60-as évek közepétől a népi káderek egy része elégedetlen volt a diktatúra enyhülésével, az amnesztiával, a Kádár-féle megbékélési politikával. „Elsősorban a reaktivált zsidókra voltak féltékenyek”, tartottak a riválisoktól, veszélyeztetve érezték vezető pozícióikat. A rendszer konszolidációjával gyengült a népi káderek kivételezett helyzete, így például rosszul jártak, amikor a rendszer megszüntette az egyetemi felvételiknél a származás szerinti megkülönböztetést, ami pedig elsősorban az „osztályellenségnek tekintett” történelmi középosztály leszármazottainak nyitott meg eddig elzárt utakat. Szabó Miklós enyhén meglepő módon úgy látta, hogy a népiek ezt a lépést a zsidó értelmiségnek tett engedményként könyvelték el.
A népi káderek antiszemitizmusára vonatkozó általánosító állítással ismét az a gond, hogy szerzője tényekkel egyáltalán nem támasztja alá, ami alapvetően nehezen értékelhetővé, lényegében súlytalanná teszi a kijelentést. A bizonyítékok hiányát azzal magyarázza, hogy a Kádár-rendszer nem tűrte el a „káder-antiszemitizmus” bármiféle nyilvános megjelenését. Álláspontját tehát legfeljebb érzelmi alapon, beállítódás, elfogultság alapján fogadhatjuk el, és ezzel azt az abszurd feltevést látjuk igazoltnak, hogy a Kádár-rendszerben a népi származású értelmiségiek és pártfunkcionáriusok a színfalak és Kádár háta mögött egyfolytában elégedetlenül fortyogtak, főttek saját antiszemita érzelmeik levében, a sötét sarkokban folyamatosan antiszemita sutyorgásokba kezdtek, amit rajtuk kívül senki nem hallott, de azért mégis tudható.

(Antiszemita vélemények a korai Kádár-korszakban játszott zsidó szerepről) A népiekhez kötődő értelmiség egy kisebb részének az antiszemitizmusa azonban kétségtelen tény, erre a Kádár-korszak kezdetének idejéből bizonyítékaink is vannak. Standeisky Éva ugyanis feldolgozta a Történeti Hivatalban tárolt lakáslehallgatási jegyzőkönyvek közül azokat, amelyek 1957-1963 között a népi írók köréhez kötődő egyes kommunistaellenes, jobboldali és antiszemita személyek megfigyeléséből születtek.
A titkosszolgálat nem foglalkozott külön és kimondottan az antiszemita megnyilvánulások összegyűjtésével, az ügynökök jelentései, a lehallgatási jegyzőkönyvek elszórtan tartalmaznak ilyen adalékokat. Ennek a célcsoportnak az anyagai mindenesetre tele vannak zsidóellenes megnyilvánulásokkal, beszélgetéseikben „szinte már mániaszinten megjelenik a zsidókérdés”. És a hangvétel általában nem volt túlságosan finomkodó: „A szokásos mocskolódó hangnemben, teljesen általánosító módon szidják a zsidókat.” – írta egy lakáslehallgatási jegyzőkönyvet készítő belügyes 1961-ben. Emberek megítélésénél a származás náluk kulcsfontosságú tényező volt, a nem magyar származásúak eleve gyanúsak voltak, a zsidó eredetűek különösen. Mivel a zsidó minősítés számukra a legmélyebb ellenszenv kinyilvánítását jelentette, a különösképpen nem kedvelt politikai vagy magánéleti ellenfelekkel, ellenszenves nem zsidó származásúakkal szembeni megvetésüket is a „lezsidózással”, a zsidónak bélyegzéssel fejezték ki.
A bűnbakkeresés jegyében az 1956-os forradalom bukásért a zsidókat tartották felelősnek, „mert a zsidók miatt nem tudott a Nagy Imre-kormány egységesen összefogni, és behívni az ENSZ-csapatokat. A Gomulka-forradalom azért sikerült, mert a lengyel kormányban nem voltak zsidók.”
A kommunista rendszert eleve ellenezték, de az végképp elidegenítette őket a kádári hatalomtól, hogy az új vezetők között megítélésük szerint továbbra is túl sok zsidó származású volt. A „baloldaliság nem szocializmus, hanem filoszemitizmus”- jelentette ki egy jobboldali, volt néppárti politikus. Állandó téma volt körükben a zsidók túlsúlya a vezetésben, a szellemi életben. A bajokat, a problémákat nekik tulajdonították. A szélsőségesebbek úgy vélték, hogy Kádár hatalmát is a zsidók alapozták meg, egyedül ők támogatják az új rendszert. Véleményük szerint ez érthető, hiszen 1956. október után a munkásság és az értelmiség a felelősségérzetük miatt nehezen állt át Kádár mellé, „ezzel szemben a zsidóság, mint hazátlan, elvtelen, élvező réteg azonnal meglátta a lehetőséget, és beugrott a kínálkozó vákuumba, elfoglalt minden vezető helyet.” Sokukban tovább élt az a meggyőződés – a zsidó származásúaknak a reformerek és forradalmárok között játszott szerepéről tudomást sem véve –, hogy a zsidó kommunisták mindenben „gátlástalanul kiszolgálják a szovjet parancsokat”, a zsidókat „fűti a bosszú, a hatalomvágy”, ők a „ruszkik jobbkeze”. „Egy törvény van: aki félreállít, az a zsidó, akit félreállítanak, az a magyar. Így érvényesül az elnyomó fékentartó politikája.”.
A népi értelmiségiek között található antiszemiták úgy vélték, hogy az országban minden vezető pozíciót zsidók tartanak a kezükben. Az ügynökjelentések és lakáslehallgatási jegyzőkönyvek számos ilyen tartalmú kijelentést dokumentálnak: „elzsidósodott az egész magyar közéletünk”, „a párt tele van zsidókkal”, „itt nincs más, mint amit a zsidó akar”, „próbálj ellenszegülni, rögtön piszkos fasiszta vagy”, 1945 után „zsidó társadalom keletkezett”. Egy volt parasztpárti vezető 1960-ban azért kesergett, mert már 1948-ban hiába figyelmeztetett, hogy a „vezető helyeken számarányukat messze meghaladó mértékben vannak a zsidók […], azóta jelentősen romlott a helyzet”. Konkrét példákat és arányokat is felhoztak: az Élet és Irodalom szerzői közül csaknem mindegyik, a Szent István Társulat 80%-a (kikeresztelkedett), az OTP-ben az osztályvezetők 80%-a, a főkönyvelőknél legalább 50%-a zsidó, „és hol van ez az arány az országos arányhoz képest”. A zsidóság helyét, szerepét másképp képzelték el a társadalomban: a zsidókat „csak akkor láthatjuk szívesen, ha nem avatkoznak be túlságosan belügyeinkbe, és nem akarnak mindenáron vezetni bennünket”.
Nemtetszésüket természetesen az is motiválta, hogy a szellemi életben, a közéletben a zsidó származású, „polgári” értelmiségieket vetélytársként látták, akiknek a térnyerése korlátozza az ő érvényesülésüket. A zsidó származású kommunista vezetők, funkcionáriusok esetleges pozitív teljesítményét rajtuk kívülálló okoknak, az eszmének, a rendszernek tulajdonították, hibáik, kudarcaik okát faji alapon magyarázták, a származásukra vezették vissza.
A politikai rendőrség aktáiból, ügynöki jelentésekből tudjuk, hogy Erdélyi József, a nyilas múltú népi író, 1962-ben arról panaszkodott, hogy csak az embereket „műanyaggal” etető „pártdalnokokat” engedik nyilvánosan szerepelni, őt viszont nem, pedig a közönség őt hiányolja. A művész szerint mindennek az oka a „zsidóság, amelyik az 1945-ben kezdődött népi forradalom elhalványítására kialakította a maga ’civista forradalmát’, és elébe kerekedett a munkásoknak, a parasztokról nem is szólva. A zsidó polgár kihirdette, hogy ő kommunista, és gátlástalanul elnyomta a proletariátus forradalmát. Aki ezt nem látja, az vak... A kulturális vezetés, a sajtó, színház, könyvkiadás nem a proletariátus kezében van, hanem a zsidó polgárság kezében.”
A titkosszolgálat által megfigyelt népiek egyikének-másikának még a Rákosi-rendszerhez képest is lesújtóbb véleményük volt a Kádár-éráról. „Rákosiékban még volt nosztalgia a magyar kultúra iránt […] Ezeknek már fogalmuk sincs a kultúráról […] Ezek olyan pimasz pesti prolik”. Ezek a lehallgatottak úgy vélték, hogy Kádár nem tett semmit „a zsidó szemérmetlenség visszaszorítására”. Egyikük így panaszkodott: „Soha a zsidók olyan nagy fiúk, olyan szemtelenek nem voltak, mint Kádár idejében. Minden vezető állás zsidóké vagy zsidó feleségeké. És hogy össze vannak szövődve.” Egy másik hasonló vélemény szerint: „Egyetlen aktív csoport van, mely céltudatos: a zsidóság”: 1956 utáni „aléltságából teljesen magához tért 1959-ben, s ma biztosabban tartja pozícióit, mint bármikor Rákosi idejében”.
A megfigyelt antiszemita személyek mérsékeltebbje általában két dolgot elismert Kádárnak: hogy ő maga Nagy Imréhez hasonlóan nem zsidó, és csökkentette a zsidók jelenlétét a párt felső vezetésében. Végül is a kisebbik rossz, hogy „Kádár került fölül, mert ő mégis nyugodt ember […] a zsidók most csendesebbek, mint korábban voltak”. És annak is örültek, hogy Hruscsov sem állt éppen zsidóbarát hírében. Akadtak olyanok is, akik Kádárt tulajdonképpen jószándékú politikusnak tartották, számos elképzelését rokonszenvesnek találták, de a vezetőtársaiból, tanácsadóiból, álló, nagy részben zsidó „udvar, amely körülveszi, megakadályozza a kibontakozást”, kerékkötői a jó irányú változásoknak. Szerintük az oroszok behívásának, Nagy Imréék kivégzésének főbűne mellett Kádárt végső soron ezért sem lehet támogatni.
Ennek az anyagnak a kontrasztjaként érdekes lehetne a zsidó származású urbánus értelmiség lakáslehallgatási dokumentumainak feldolgozása, vajon az ő körükben szóba került-e saját zsidóságuk, és ha igen, kiderülhetne-e ez alapján, hogyan viszonyultak a zsidókhoz és a nem-zsidókhoz, mennyire határozta meg származásuk gondolkodásmódjukat, rendszerhez fűződő viszonyukat, közéleti kapcsolatrendszerüket.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969