2013. I-VI
 

A demográfiai érv a svéd jóléti állam születésekor
Örjan Appelqvist

Az 1930-as években Svédország heves népesedéspolitikai viták színtere volt. Kihal a svéd nemzet? Vagy a svéd faj károsodásától kell tartani? Milyen jövője lehet a svéd családnak az iparosodás korában? Alva és Gunnar Myrdal könyve, a Kris i befolknisfrågen (Válság a népesedési kérdésekben) kulcsszerepet játszott a vitában. Ezeket az éveket meghatározta a szociáldemokrata párt parlamenti uralmának kezdete az 1932. évi választási győzelme után. Ez a dominancia, mint tudjuk – a háború alatti nemzeti egységkormány időszakát nem számítva – több, mint negyven éven át tartott. A kérdés az, hogy milyen kapcsolat áll fenn a harmincas években lezajlott demográfiai vita hevessége és a jóléti állam svéd modelljének kialakulása között. Manapság, amikor a baby boom helyébe a nagypapák és nagymamák számának robbanásszerű növekedése lép, és amikor egyre inkább a fizikai munkaerő hiányától kell tartanunk, mind jobban előtérbe kerülnek Svédországban a demográfiai kérdések. Keressük azokat az eszközöket, amelyek segítségével helyreállítható a generációk, vagyis a gyermekek és a fiatalok, az aktív munkavégzők és nyugdíjasok generációja közötti egyensúly.
A bőségesen rendelkezésre álló irodalomban főként Gøsta Esping-Andersen és Stefan Svallfors munkáira támaszkodunk a svéd jóléti modell főbb ismertető jegyeinek azonosításában. Gøsta Esping-Andersen, miután a jóléti állam kontinentális, angolszász és skandináv modelljét különböztette meg egymástól, az utóbbit az univerzalizmussal azonosította: az egész népesség a haszonélvezője, a jóléti ellátások alanyi jogon járnak. Ez ellentéte annak a modellnek, ahol a védelem célzottan, meghatározott szociális rétegeknek (a rászorulóknak) jár. Egy második fontos alapelve ennek a modellnek, hogy a juttatásokat a jövedelemnagysághoz köti: ha valaki munka nélkül marad, megbetegszik vagy valami más baj történik vele, a kieső jövedelem nagysága határozza meg a juttatás mértékét. Ebből következően az összességében véve nagyobb jövedelmű alkalmazottak több támogatást kapnak mint a szerényebb helyzetben lévők. Mindez már csak azért is furcsának tűnhet, mert a svéd szociáldemokrácia fő bázisát a fizikai munkásokat tömörítő Landsorganisationen (LO) nevű szakszervezeti konföderáció alkotja.
Mindenesetre e két nagy alapelv alkalmazása csak az 1950-es évek közepétől vált véglegessé, még akkor is, ha a második 1934-től, a munkanélküliségi segély korporatív kezelésével nagy vonalaiban kialakult.

(A vita kezdetei) Svédországban a 19. század végi nagy kivándorlási hullámok nyomán a népesedési probléma többé-kevésbé állandónak bizonyult. Gustav Sundbärg statisztikai felmérései, melyek rámutattak a házasságban születő gyermekek számának csökkenésére, csak még jobban ráirányították a figyelmet a negatív tendenciára. 1910-ban, amikor a svéd parlament elfogadta a fogamzásgátlásról szóló tájékoztatás tilalmát elrendelő törvényt, a demográfiai érvek egyre súlyosabban esgtek latba a parlamenti vitában. Egyes képviselők – francia példa alapján – úgy gondolták, hogy „valamennyi civilizált népnek a kihalás veszélyével kell szembenéznie”. A születésszám csökkenése Svédországban a „svéd nép öngyilkosságához” vezet. Mindez faji alapú érvekkel egészült ki: Ha „a svéd munkázkéz kipusztul”, akkor ennek elengedhetetlenül az lesz a következménye, hogy a svéd lakosság „rosszabb minőségű külföldiekkel hígul fel”. Volt egy a fogamzásgátlással kapcsolatos információszabadságot és a tehességmegszakítást, mint az ember szabad választáshoz való jogát védelmező szabadelvű, humanista irányzat, amely szembeszállt ezekkel az érvekkel. A munkásmozgalomból és a liberálisok köréből egyaránt rekrutálódott hívei 1921-ben sikerrel fogadtattak el egy törvényt az abortuszról, ami bővítette azoknak a kritériumoknak a körét, amelyek lehetővé tették az alkalmazását, és enyhítette az illegális terhességmegszakítás miatt kirovandó büntetéseket.
Az 1920-as években a vita a „moralitás” és a „népi higiénia”, a „moralizálók” és a „higiénisták” közötti vita elnevezése alatt folytatódott. Míg az előbbiek szembehelyezkedtek a terhességmegszakításról és a fogamzásgátlásról szóló törvények mindenfajta enyhítésével, az utóbbiak a nép – szociális problémaként értelmezett – egészségének védelmére hivatkozva támogatták azt. A higiénista áramlaton belül létezett egy nyíltan eugenista áramlat is. Ennek sorában Arthur Engberg, későbbi szociális miniszter arról beszélt, hogy a magasabbrendű svéd fajt „már megtámadták a nemi betegségek és szörnyű szövődményeik”.
A svéd nép „kihalásának” problémája ezzel szemben átmenetileg háttérbe szorult a húszas évek Svédországában. A munkásmozgalomban és a liberálisok között sokakat befolyásoltak Knut Wicksell újmalthusiánus nézetei, melyek szerint Svédország – és általában Európa – inkább túlnépesedett, mintsem, hogy az ellenkezője lenne igaz. A születésszám folyamatos csökkenésével azonban a harmincas évek elején újra megjelent ez a gond. A hivatalos statisztikák 14 ezreléknél alacsonyabb születésszám-arányt mutattak, ami több mint kétszer alatta maradt a 19. század vági aránynak. A korszak demográfusai által előszeretettel idézett mutató, a nettó reprodukciós ráta az egyik leggyengébb arányt mutatta egész Európában.
Ez a helyzet egyformán nyugtalanította a moralistákat és a higiénistákat. A születésszám folyamatos csökkenése mutatta a terhességmegszakítás és a fogamzásgátlás visszaszorítását célzó törvények eredménytelenségét a visszaesés megfékezésében, és a – főként a feminista mozgalmak részéről – ezeket érő kritika védekező pozícióba szorította őket. Mindez azonban nem enyhítette félelmüket: a konzervatív párt egyik képviselője, Pehrsson szerint „a szabad szerelemért folytatott szüntelen harc kihalóban lévő néppé tette a svéd nemzetet”. A liberális humanizmus, miközben a legjobb úton volt ahhoz, hogy megnyerje a terhességmegszakítással és a fogamzásgátlásról való tájékoztatás szabadságával kapcsolatos csatát, nem tudott kiutat mutatni a demográfia problémából. A munkásmozgalom vezetői közül pedig sokan osztották azt a neomalthusiánus véleményt, hogy a munkaerő-hiány javítja a mozgalom tárgyalási pozícióit. A nép felvilágosításának gondolatához hagyományosan kötődő aktivisták szintén úgy gondolták, hogy jobb, ha kevesebb gyermek születik, és azok színvonalasabb nevelést kapnak.
Abban a mértékben, ahogy a demográfiai kérdés a közéleti viták középpontjába került, olyan mértékben nőtt a veszélye annak, hogy a svéd higiénizmus visszatérjen a századelő faji megkülönböztetésre épülő megfogalmazásaihoz. Volt egy intézmény, amely megtestesítője lett a biologista megközelítésnek demográfiai kérdésekben: ez a Rasbiologiska Institutet (Faji Biológiai Intézet), mely 1921-ben Herman Lundborg vezetésével Uppsalában alakult meg. Az intézetet a konzervatívok és a szociáldemokraták parlamenti konszenzussal alapították, azzal a céllal, hogy a tudomány felhasználásával hozzájáruljon a svéd nép sajátos jellegének megértéséhez és védelméhez. Lundborg statisztikai eszközök felhasználásával kívánta feltárni a svéd nép karakterisztikus jegyeit. Méréseket végzett a svéd katonasághoz besorozott újoncok koponyáján, majd az így kapott eredményeket összevetette a „lapp fajról” rendelkezésre álló hasonló eredményekkel.
Az uppsalai intézet, anélkül, hogy közvetlenül beleszólt volna a vitába, a szükséges érveket szállította ama biologista elmélet híveinek, amely szerint egy faj emberi tulajdonságai a termékenység különböző szintje hatására módosulnak. Az ő ihletésére született meg a szellemileg sérült emberek kényszersterilizálásáról szóló első, 1934-es svéd törvény, melynek célja a torzult gének terjedésének feltartóztatása volt. Anélkül, hogy alaposabban kifejtenénk ezt a kérdést, jól illusztrálja a konzervatív körök törekvését: lefékezni a svéd nép „torzult génállományának” szaporodását.
Ez a kontextus fokozott jelentőséget kölcsönzött a Kris i befolknisfrågen megjelenésének. Igazi bestseller lett belőle, soha nem látott hevességű vitát váltott ki. Valamennyi napilap résztvett benne, és a szerzők levéltára több, mint száz kommentárt tartalmaz, csak a megjelenést követő két hónap idejéből.
A reagálásokra nagymértékben kihatott az a paradox hozzáállás is, ahogy Myrdalék viszonyultak a megnyilvánuló álláspontokhoz. Azzal kezdték, hogy – a riasztó statisztikák felhasználásával – megerősítették a demográfiai kérdések iránt érdeklődő elitek – egyetemi emberek, orvosok, politikusok, újságírók aggodalmait. Ezt követően amerikai szociológusok és John Dewey téziseinek felidézésével és népszerűsítésével elkezdték lebontani a domináns, biologista felfogás érvrendszerét. Felhasználva az Egyesült Államokhoz kapcsolódó legitimitás- és modernség-imázst az emberek tudatában, a szociális és környezeti tényezőket emelték ki az emberi fejlődés, és ezen keresztül „a svéd nép genetikai állománya minőségének” meghatározó elemeként.
A születésszám csökkenését úgy tekintették, mint az egyének racionális válaszát az iparosítás és az urbanizáció révén keletkezett problémákra: a gyermek ekkor többé nem kiegészítő, plusz munkaerő-forrás, mint egy agrárgazdaság esetében, hanem többletköltséget jelent egy amúgy is rossz lakáskörülmények között élő és korlátozott forrásokkal rendelkező családban. A termékenység növelése érdekében – amit Myrdalék továbbra is célul tűztek ki– a családok támogatásával és a hátrányos helyzetű családok lakáshelyzetének javítását célzó hitelprogrammal – az ösztönzési oldalra helyezték a hangsúlyt.
Ezután már csak a második, a polgári miliő részéről elhangzó, eugenikus indíttatású aggályra kellett megtalálni a megfelelő választ: a családok támogatása vajon nem jár-e azzal a veszéllyel, hogy az „alacsonyabb minőségűnek” tartott, alacsonyabb sorból származó gyermekek profitálnak belőle? És ez volt az a pont, ahol Myrdalék Dewey-ra hivatkoztak: „a gyermekek minőségét” sokkal inkább a családi és iskolai körülmények határozzák meg, mint biológiai származásuk. Az ingyenes iskolai étkezés biztosítása, vagyis gondoskodni arról, hogy minden gyermeknek legyen saját szobája a közpolitika megkerülhetetlen célkitűzése lett. Végül is Myrdalék az ambiciózus szociálpolitikával szembeni ellenérveket, ugyanazon célok (a népesség számának és minőségének növelése) nevében, azok ellen fordították, akik kiötlötték azokat.
Ugyanakkor a fiatal szociáldemokrata házaspár támadta a munkáskörökben elterjedt tételeket is. „Neomalthusiánusnak” minősítette azt a magatartást, amely a születésszám csökkenésében a szakszervezeti mozgalmat a munkáltatókkal szembeni erőviszonyokban és harcaiban megerősítő tényezőt látott. Miközben megértették és azonosultak a fiatal munkás háztartások vágyával, hogy gyermekeiknek biztosítsák a fejlődéshez szükséges feltételeket, továbbra is előtérbe állították azokat a jelentős gazdasági problémákat, amelyek a svéd népesség számának jelentős csökkenéséből következnek.
Eddig a munkásmozgalom a családpolitikai kérdéseket szigorúan individuális megközelítésből értelmezte, úgy tekintette, mint aminek nincs semmilyen közpolitikai, sem pedig szakszervezeti mozgalmi vonatkozása. Most Myrdalék, azzal, hogy felhívták a munkásmozgalom figyelmét a népesedéspolitka területén viselt felelősségére, megtámogatták – a nemzeti identitást védelmébe vevő kormányzó párttá váló – szociáldemokrata párt folyamatban lévő átalakulását. Megjelent könyvük jelentős részben annak köszönhette nagy hatását, hogy a szociáldemokraták – önkormányzati szinten igen jelentős pozíciókkal rendelkező – helyi szervezeteiben magukévá tették a benne foglaltakat és fáradhatatlanul vitatkoztak róla a sajtóban.
Persze, nem minden javaslatukat fogadták lelkesen Myrdaléknak. Szerintük a születésszám csökkenése a család intézményének válságához vezet, az agrártársadalom korát felváltja a modern, ipari társadalom. A nők „nem maradhatnak többé a fakanál mellett”, hogy foglalkozni tudjanak gyermekükkel. A munkaerő-piac teljes és egyenlő jogú részvevőivé kell válniuk. Ez a változás egyszerre jelentette a háztartásban vállalt feladatok és a gyermekgondozás mélyreható racionalizálását. Közösségi célú helyiségekkel felszerelt lakásokat kellett építeni: központi konyhával, melyet speciális lifthálózat köt össze valamennyi lakással, valamennyi bérlőnek biztosítani kell a megfelelő étkezést, bölcsődét stb. Szokásos őszinteségükkel, mellyel hol a nők életét a háztartásban maradásra korlátozó, „elbutító” szerepet kárhoztatták, hol pedig a család jövőjével kapcsolatos utopikus elképzelésüket tették közzé, Myrdalék több vihart kavartak, mint amennyi hívet szereztek maguknak.
Volt egy szlogenjük, ami az „önkéntesség és felelősség” elvében foglalta össze a szülők jogait és kötelességeit a családpolitikában. Az önkéntesség elve alatt egyrészt védelmükbe vették a gyermekek jogát arra, hogy megszülessenek, másrészt pedig a nő jogát arra, hogy megszakítsa a terhességét. A felelősség kötelessége alatt szintén a gyermekek védelmét rangsorolták az első helyre. Ebből a megközelítésből vizsgálták újra a demográfusok sterilizációval kapcsolatos régebbi nézeteit. Elfogadták azt az érvet, hogy bizonyos egyének, biológiai vagy mentális okok folytán, képtelenek arra, hogy felelős szülőkké váljanak. Myrdalék elismerték a szociális hatóságok jogát arra, hogy önkéntes vagy kényszersterilizálás révén tiltsák a gyermeknemzést. Családpolitikájuknak ezt a fejezetét ebben a korszakban senki nem vitatta: többek között a skötsambet (a normákhoz való alkalmazkodás keresése) elvével kapcsolatos széles konszenzuson alapult.
A Myrdalék könyvében foglalt javaslatok a demográfiai vita után a szociálpolitika szélesebb területén nyertek teret. Ez utóbbi szerkezetét nagy mértékben meghatározta a 19. század végi demokrácia előtti állam. Helyi hatóságok, vagyis a fattigvårdsnämnder (szegénysegélyező testületek) feladata volt gondoskodni a legszegényebbek sürgős szükségleteinek kielégítéséről, azt követően, hogy meggyőződtek rászorultságukról. A 20. század eleje a liberális humanizmus filantrópikus újjászületése jegyében telt. A gyors iparosítással és urbanizációval járó nagy változásokról nagy szociális felmérések készültek, amelyek a Centralförbundet för Socialt Ansvar (A Társadalmi Felelősség Központi Egyesülete), 1903-ban, és Fattigvårdsförbundet (Szegénygondozási Egyesület), 1906-ban, létrehozásához vezettek. Az így nyert adatok nem változtatták meg a szociális segítség alapját: továbbra is rászorultság alapú, a legszegényebbeknek célzott, számonkérő és represszív jellegű segélyezésről volt szó. Bár a huszas években, megválasztott szociáldemokrata és kommunista képviselők megjelenése némi enyhülést hozott ezen a téren, a politika alapelvei nem változtak.
Az orvosi kar szakmai színvonalának emelése és egy, a Socialstyrelsen (Szociális-ügyi Főigazgatóság) égisze alatt működő, orvosszakértőkből álló hivatal kialakítása volt a szociálpolitika másik eleme. Alva és Gunnar Myrdal a szakmai tekintélybe vetett hitre alapozva a természettudomány rangjáról a társadalomtudományéra emelte azt. Gunnar Myrdal két – ahogy ő nevezte, „a szociálpolitika dilemmájának” szentelt – cikkben (1932) fejtette ki a követett metódust. Azon a véleményen volt, hogy a szakértőnek túl kell lépnie a forradalmárokat a reformistáktól elválasztó merev választóvonalon. Az új szociálpolitika feladata, hogy meghaladja egyfelől – a társadalmi bajokra csak tüneti kezelést kínáló – liberálisok és reformisták politikáját, másfelől a kommunisták terméketlen, forradalmár jelszavait. Myrdalék híressé vált ún. profilaktikus szociálpolitikájának lényege: a lehetőség szerint felmerülő problémák megelőzése és gyökeres kiirtása. Átfogó program volt ez, amely magában foglalta a lakás és az oktatás kérdését éppúgy, mint a férfi-nő viszonyét. A radikális megközelítés azonban olyan konkrét intézkedésekben öltött testet, mint az ingyenes iskolai étkezés, a családok anyagi támogatása vagy a tankötelezettség meghosszabbítása.
Myrdalék új szerepének első következménye a Rasbiologiska Institutet (Faji Biológiai Intézet) elvi orientációjának megváltozása lett: Myrdal javaslatára 1936-ban Gunnar Dahlberg került Herman Lundborg helyére, és ő nem folytatta tovább a koponyamérési vizsgálatokat. A hátrányos helyzetű családok szociális és fizikai fejlődésének feltételeivel foglalkozó szociális orvostudományi kutatások kaptak elsőbbséget. A vita nyomán 1935-ban létrejött a Befolkningskommissionen (a népesedéssel foglalkozó parlamenti bizottság) is. Gunnar Myrdal, aki akkor szenátor volt, a három kinevezett szociáldemokrata tag egyike lett.
A bizottság 1938-ig dolgozik és jelentős munkát végez: tizenhat jelentést publikál. Politikai értelemben vett sokszínűsége – elnöke, az erősen konzervatív meggyőződésű, agrárpárti Nils Wohlin, alelnöke pedig a liberális Österström – azonban behatárolta a bizottság működésének hatékonyságát. Ilyen feltételek között egyszerűbb volt olyan tanulmányokat produkálni, amelyek felhívják a figyelmet a születésszám-csökkenés mögött megbúvó strukturális gazdasági tényezőkre, mint mindebből le is vonni a konkrét tanulságokat. A bizottság javaslatai közül közvetlenül csak az anyasági segéllyel és a fiatal házasok letelepedését segítő állami kölcsönnel kapcsolatos intézkedések valósultak meg.
Egy, a sterilizációval kapcsolatban a korszakban készült tanulmány bizonyítja a biologista áramlat erős befolyását. Mint ahogy azt Mattias Tydén megjegyzi, a kérdés rendszeresen napirenden volt a népesedéspolitikai viták „minőségmegőrzéssel” kapcsolatos fejezetének tárgyalásakor. Ezt a jelentést a Socialstyrelsen (Szociális-ügyi Főigazgatóság) egy szakértője, Nils von Hofsten, a sterilizációról később, 1941-ben elfogadott törvény szerzője állította össze.
Amikor a bizottsági zárójelentés összeállítására került a sor, 1938-ban, Myrdal már az Egyesült Államokban tartózkodott, hogy megkezdje a faji kérdéssel kapcsolatos kutatásait. Nyíltan javasolta a többi szociáldemokrata tagnak, hogy határolódjanak el a jelentéstől. „Bűzlik a nácizmustól, és veszélyes lenne a szociáldemokráciát nem megkímélni ettől.” Konkrétan Myrdal az olasz és német fajvédő politikát dícsérő passzusokra, valamint a konzervatívoknak a szegényeket – azok „understödstagaranda (mindent mástól váró)” gondolkodásmódja ürügyén – ostorozó politikájával kapcsolatos kockázatokra gondolt.
Így tehát, a népesedéspolitikai parlamenti bizottság munkája – konstruktív javaslatai ellenére nem sokat valósított meg abból a profilaktikus szociálpolitikából, amit Alva és Gunnar Myrdal elképzelt. Ne felejtsük el azonban, hogy a demográfiai érv a szemükben másodlagos volt: képzettségüket tekintve nem voltak demográfusok, és a népesedéspolitikai problémák nem szerepeltek Gunnar Myrdal 1932-es szociálpolitikai prezentációjában. Myrdalék mindenekelőtt a társadalmat óhajtották megreformálni, a népesedéspolitikai problémából adódó érvrendszert főként arra kívánták használni, hogy legyőzzék a konzervatívok, egy ambiciózusabb szociálpolitikával szembeni ellenérzését, miközben megőrizték – legalábbis ebben a kérdésben – teljes őszinteségüket.
A historiográfia gyakran hajlamos összefüggést feltételezni a szociáldemokrácia politikai hegemóniája és ama szociális modell kialakulása között, amelynek „megszülését” a szociáldemokrácia magának vindikálja. Nos, mint láttuk, a családpolitikát illetően téves ez a felfogás. 1938-ban döntés született ugyan néhány konkrét intézkedés bevezetéséről, de ezek nem jelentették egy új politika kezdetét. Ez a megállapítás érvényes a szociálpolitika más területeire is. A szociáldemokrata kormányzás első nyolc évében (1932-1940) semmilyen változás nem következett be például a betegszabadság vagy a nyugdíjrendszer szabályozása területén, hogy csak két példát említsünk.
Ebből az következik, hogy a korszak legnagyobb szociális reformja – a munkaügy biztosítási rendszerének megváltoztatása 1934-ben – kivételt jelent. Ez valóban egy új rendszer alapjait vetette meg, mégpedig elveiben és intézményeiben egyaránt, amennyiben szakított a szegénypolitikával (minimáljáradék, rászorultság-elv alkalmazása). Újfajta (a kieső jövedelem pótlásának elvére épülő) juttatási módot vezetett be, a juttatások kifizetését pedig paritásos alapon, sőt tisztán a szakszervezetek végezték. Eme változtatás következménye volt annak a szilárd szavazói bázisnak a kialakulása, amelyre később a szociáldemokrácia támaszkodni tudott.
Ugyanakkor az első lépéseket követően a szociáldemokrata kormány igen félénken nyúlt hozzá a reformokhoz. Miközben – a szakszervezeteken és a munkáspártok önkormányzati befolyásának növekedésén keresztül – megerősödött, inkább a reformoktól való félelem és a munkáltatói körök ellenoffenzívája uralta a légkört. Amikor 1938-ban a pénzügyminiszter, Ernst Wigforss bejelentette a reformok leállításának szükségeségét, Svédország még egy „preszociális” ország volt. A szakszervezetek ugyan elfogadtatták magukat legitim tárgyalófélként a bértárgyalásokon és az ügyek vitelében, azonban az önkormányzatokat még semmilyen reformpolitika nem kötelezte egy aktív szociális tartalmú politika megfogalmazására, hogy szakítsanak a rászorultság-alapú és segélyekre építő, paternalista „szegénypolitikával”, és annak helyébe egy, az állampolgárok szociális jogaiból kiinduló politikát állítsanak.
Ez a tartózkodó magatartás a háború idején csak tovább erősödött. A kommunisták kivételével valamennyi pártot magába foglaló nemzeti egységkormány megalakítása 1940-ben természetesen a konzervatív tendenciák térnyerése irányába hatott szociális téren. Még jelentősebb volt az állam szerepének változása a svéd gazdaságban. Az Angliával és tengeren túli országokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatok megszakadása által teremtett kihívásra válaszul Svédország kénytelen volt jelentősen kiterjeszteni az állami irányítást a gazdaság jelentős részére. Ez a változás azonban egyáltalán nem volt szocialista tartalmú. A gazdasági élet vezetői voltak azok, akik „benyomultak” az államgépezet vezető posztjaira, és nem az intézmények változtak meg szociális irányba.
A háború idején természetesen a napi szükségletek kielégítése volt a legfontosabb. Azonban a konfliktus kezdetén a svéd társadalmat a németbarátság jellemezte, megerősítve ezzel a konzervatív és tekintélyelvű tendenciákat. A svéd politikatörténet eme sötét korszaka részben magyarázza a szociális energiák felszabadulását az azt követő években. Abban a pillanatban, amikor a Harmadik Birodalom bukása nyilvánvalóvá vált, a liberális és szocialista eszmék fölébe kerekedtek a korporatista és konzervatív dominanciának.
A megújulás első jele az Arbetarrörelsens Fredsråd (A Munkásmozgalom Tanácsa a Békéért) nevű szervezet megalakulása volt 1940-ben. Alva és Gunnar Myrdal jelentős szerepet játszottak benne, pártjuk révén épúgy, mint az LO szakszervezeti konföderáción keresztül. A Tanács működéséhez a másik szociális „lökést” az angol szociális liberalizmus és munkásmozgalom munkájának „gyümölcse”, a Beveridge-jelentés adta, amely a szociális mezőt olyan területként definiálta, ahol az állampolgároknak kötelességeik vannak egymással szemben. A jelentés számos svéd szociáldemokratát és angolbarát liberálist bátorított fel. Alva Myrdal elkötelezetten érvelt mellette az útban az Egyesült Államok felé, több hónapos angliai tartózkodása idején, 1941-ben írt könyvében (Stickprov från Storbritannien (Minták Nagy-Britanniából)). A beveridge-i hatás megfigyelhető volt Alva Myrdalnak a Tanácsban folytatott vitákon elhangzott felszólalásain is: a brit szociális elvekre építve hirdette „a fogyasztáson keresztüli szocializáció”, a piacgazdaság szerepének szűkítését célzó gondolatát.
A másik hatás az Egyesült Államokból érkezett. Gunnar Myrdal ebből merített ihletet egy új – expanzív költségvetési politikára támaszkodó – növekedésorientált gazdaságpolitika felvázolására. Ilyen körülmények között szerinte a legnagyobb kockázatot nem az jelentette, hogy a szociálpolitika költségei túl magasra emelkednek, hanem ellenkezőleg, az, hogy a javasolt intézkedések túlságosan szerények ahhoz, hogy ellensúlyozni tudják az ipari ágazat teljesítményét az emberi reprodukcióhoz szükséges humánszféráéval, vagyis a szociális fogyasztással és az oktatással. Ebből a perspektívából tekintve a szociálpolitika az ipari bővülés szükségszerű ellenpontját jelentette. A szociális kérdések felvetésének ez a módja messze nem kapott egyhangú támogatást a Tanácsban. A Tanács elnöke, Ernst Wigforss pénzügyminiszter és a szakszervezeti vezetők, még ha nem is határolódtak el Myrdal megfogalmazásától, kevébé voltak optimisták a gazdaságpolitika játékterét illetően.
E viták eredményeként jelent meg 1944 májusában az Arbetarrörelsens Efterkrigsprogram, a munkásmozgalom háború utáni programja. Néhány hónappal a parlamenti választások előtt látott napvilágot, de egyszerre ideológiai és konkrét jellege miatt a választási időszak után is hosszú ideig hatást gyakorolt a svéd politikai életre. A programban kifejtett szociálpolitika túllépett a korábbi „szegénypolitikára” épülő fattigvård (szegényeket segélyező) felfogásokon. Az új felfogás szerint minden állampolgárnak joga van a megfelelő munkára, lakásra, műveltség megszerzésére és jólétre, és a „társadalom” – illetőleg adott esetben az állam – feladata az, hogy e jog kielégítéséhez megteremtse a feltételeket.
Ez a megközelítési mód érvényesült a kormány legfontosabb szociális vizsgáló bizottságában (års Befolkningsutrednings) is: Ezt 1941-ben hozták létre, és feladati között központi szerepet kapott a közéleti vitákban még mindig jelentős súllyal szereplő demográfiai kérdések vizsgálata. Működése sokkal hasznosabbnak bizonyult, mint háború előtti elődjéé. Minthogy szakértőit kizárólag Gustav Möller szociálisügyi minisztériuma és államtitkára, Tage Erlander jelölte ki, a szociáldemokrata ideológiai megújulás jelképévé vált. 1946-ban nyilvánosságra hozott következtetéseiben háttérbe szorultak a demográfiai megfontolások. Még ha meg is fogalmazódott a jelentésben a szándék, hogy a javasolt intézkedések „bizonyos hatást gyakoroljanak a népesség létszámára”, az „igazságossági” érvekre helyezte a hangsúlyt: ugyanolyan életszínvonalat garantálni a gyermekes családoknak, mint azoknak, ahol nincs gyermek. A társadalom ama kötelességét, hogy „valamennyi állampolgárának garantáljon egy minimális színvonalat, és ezzel védelmet a szociális kiszolgáltatottsággal szemben” szintén megemlíti a dokumentum. Az 1941-es vizsgálóbizottság által javasolt három legfontosabb intézkedés – felelevenítve a több mint tíz évvel korábban már más céloknak alárendelten terítékre került témákat – a családi pótlék, az ingyenes iskolai étkeztetés és egy általános lakástámogatási rendszer bevezetése volt.
E bizottság tagjai mellett egy sor politikus politizált ugyanezen célok mentén. A háború alatt a Myrdal-csapat egyik szakértő tagját, Alf Johanssont megbízták, hogy vizsgálja meg a lakáspolitika szociális aspektusait. 1945-ben kiadott jelentésében egy új, szociális bérlakások nagy tömegű építését ösztönző közfinanszírozási program, és hosszú távra szóló önkormányzati szociális és tervezési standardok 1947-től való bevezetésére ösztönözte a svéd parlamentet. A tankötelezettség kilenc évre emelése szintén ezekre a háborút közvetlenül követő évekre tehető. A valamennyi társadalmi rétegnek magas színvonalú oktatás biztosítását célzó oktatási programok ekkor még csak éppen hogy elkezdődtek.
Hogy a népesedési kérdés vizsgálatával megbízott vizsgáló bizottság, feladatmeghatározása ellenére csak mellékes célzásokat tett a népesedési kérdésre, az részben az 1930-as években folytatott német és olasz natalista politika hiteltelenné válásának tulajdonítható. Az újraelosztást előnyben részesítő szociális gondolat térhódítása mégis elsősorban a szociális erők háború utáni megerősödésének – a szakszervezeti mozgalom fellendülésének, a lakásbérlői egyesületek fejlődésének és a munkáspártok taglétszám-növekedésének – köszönhető Svédországban.
A szociáldemokrata párt új, az 1944. évi választások előtt elfogadott programja kifejezetten radikális fordulatot hozott. Ez részben – a munkásmozgalom másik, négy évi kvázi-száműzetés után ismét a svéd politikai életbe bekapcsolódó politikai erejével – a kommunista párttal való szövetséget jelentette. Az 1944-es parlamenti választások a közvélemény radikalizálódását hozták: a szociáldemokrata párt elvesztette abszolút többségét, de a kommunista voksok ugrásszerű megnövekedése megerősítette a munkáspártok többségét. Egy radikális szociálpolitika előtérbe helyezése segített a szociáldemokratáknak korlátok közé szorítani a tőle balra álló erők térnyerését is.
Márpedig ez a politikai program, éppúgy mint a vele járó reformhullám, jól összhangban volt a Myrdalék által egy évtizeddel korábban, a Kris i befolknisfrågen (Válság a népesedési kérdésekben) című műben felvázolt profilaktikus szociálpolitikával. A tankötelezettség meghosszabbítása, az ingyenes iskolai étkeztetés, az állami, minőségi általános iskolai oktatás, mind-mind az esélyegyenlődsg növekedése irányába hatott. Ingyenes megfigyelői hálózatot hoztak létre a családok és a gyermekek egészségi állapotának ellenőrzésére, bizonyítva ezzel, hogy az állam komolyan törekszik polgárai egészségi és családi állapotának javítására. Ez a hálózat mintegy megtestesítette Alva Myrdal szavait: „Minden gyermek mindannyiunk gyermeke!”. Ami a lakásügyet illeti, a nagycsaládosoknak juttatott támogatások, a szociális bérlakásban lakók lakbérére felvett hitelek kamattámogatása, a munkáscsaládoknak célzott, és így a munkásgyermekeknek megfelelőbb nevelkedési körülményeket biztosító, önkormányzati lakásépítési programok példázták a a Gunnar Myrdal által 1932-ben meghirdetett, majd a „szociális mérnökök” által megvalósított „konkrét radikalizmus” programját.
Az 1948-ban bevezetett családi pótlék nem teljesen illik bele ebbe az összképbe. Az egy összegben (200 korona), készpénzben az édesanyáknak kifizetett, mindenki számára egyenlő összegű támogatást sokan úgy értelmezték, mint aminek célja a minimális biztonság biztosítása. Azok szemében azonban, akik ki akarták egyenlíteni a családos és gyeremektelen családok megélhetési költségeit, hatékonyabbnak és olcsóbbnak tűnt a társadalom által szervezett szolgáltatások bővítése. Ez az intézkedés az ambíciózus célok és a korabeli kormány által meghatározott költségvetési korlátok közötti kompromisszum gyümölcseként sokáig kivételnek számított a svéd családpolitikában. Ez utóbbit később egyre inkább sűrű, egészségügyi (szűlőnők, gyermekgondozók, szakképzett ápolónővéri hálózat a gyermekek szexuális oktatására az iskolában) és oktatási (bölcsődék) közszolgáltatásokat nyújtó hálózatok szervezése jellemezte.
Mindez nem jelentette a szociálpolitika teljes megújítását. A fattigvård skommittéer (a szegénysegélyező önkormányzati bizottságok) csak 1955-ben alakultak át szociális segítő szervezetté. Meg is kellett várni az 1955. évi fordulatot:, a táppénzfizetési rendszer általános, állami finanszírozását: addig a térítés nagysága az alkalmazás helyi feltételeitől és a munkáltató jellegétől függött. A szociális állam – vagyis az állam állampolgáraival szemben kötelezettségvállalásának kibővítése – felé történő átmenet megértéséhez más tényezőket is figyelembe kell venni. Az első a teljes foglalkoztatottság hosszú időszakának hatása a szakszervezetek szerepére a társadalomban. A másik a vezetői összetétel átalakulása az új szociális intézményekben: mint ahogy azt Bo Rothstein kimutatta, számos új szervezetben, és nemcsak a takarékpénztárak, hanem a társadalombiztosítási pénztárak élére is új, a munkás- és szakszervezeti mozgalomból érkező vezetőket neveztek ki. Ők a saját személyes tapasztalatukból kiindulva, egy új jogokat magában foglaló szociális állampolgárság gondolatát hozták magukkal.
A népesedéspolitika a hetvenes években vett új lendületet. Ennek első – kifejezetten demográfiai – oka a baby boom nemzedék nemzőképes korba érkezése volt. A második a női tankötelezettség kiterjesztéséhez és a nők munkaerő-piacon való mind tömegesebb megjelenéséhez kapcsolódott. Hogyan lehet biztosítani, a modernitás ilyen feltételei között, a családok fenntartását? A bölcsődei ellátás és a szülési szabadság kérdése az eddiginél is élesebben merült fel.
Alva Myrdal a harmincas évektől kezdve hangsúlyozta annak szükségességét, hogy az állam segítse a nőt „kettős terhének” viselésében. Harminc évvel később, 1969-ben, már a szociáldemokrata kormány minisztereként pártja kongresszusa elé terjesztette az Ökad jämlichkeit (Nagyobb egyenlőséget) című jelentést. A korszak egyik leghangsúlyosabb intézkedése a hat hónapos gyermekgondozási szabadság bevezetése volt 1971-ben. Ezt a reformot, amely a megszerzett jövedelem garantálásának elvén nyugodott, általában a hetvenes és nyolcvanas években a növekvő születésszám egyik lényeges összetevőjének tekintik Svédországban. A politika radikalizálódásának általános kontextusában ezeket a demográfiai megfontolásokat a gyermekgondozói hálózat jelentős pedagógiai és intézményi reformja kísérte. Amikor a szociáldemokrata párt egy rövid szünet után ismét hatalomra került, 1982-ben, egyik választási ígérete a bölcsődei gondozás általánossá tétele volt minden hat hónapnál idősebb gyermeknek.
A svéd szociális állam ambícióinak ez a kiterjesztése a nyolcvanas években a – Myrdalék fél évszázaddal korábban megjelent könyvében megfogalmazott – utópikus törekvések „virágba borulásaként” értelmezhetők. Mert hát akkoriban azt írták, nemdebár, hogy az egykeresős családmodell „rossz kompromisszumot jelent egy szívósan továbbélő prekapitalista hagyomány és az új idők megváltozott szükségletei között”, melyek a „gyermekek őrzéséről és neveléséről való folyamatos közösségi gondoskodást tesznek szükségessé”. Ugyanakkor, bármilyen is volt a hatvanas évek végétől jelentkező demográfiai kihívásokkal kapcsolatos érvek ereje, ennek a kivirágzásnak feltétele volt a csaknem teljes foglalkoztatottság az 1980-as évek Svédországában, mint ahogy a viszonylag magas életszínvonal is, ami megakadályozta, hogy – akárcsak a legjobb körülmények között élő nők is – alulfizetett bejárónőket alkalmazzanak. Egyébként a kilencvenes években, az 1991-1992. évi pénzügyi válság után új demográfiai problémák jelentek meg. A fokozott létbizonytalanság egyre több nőt tántorított el a munkába járás és a tanulás melletti szüléssel együtt járó fokozott kockázatvállalástól, egyre kevesebben vállalták a szülést vagy halasztották el az első gyermek vállalását egy olyan időszakra, amikor életkörülményeik várhatólag stabilizálódnak.
A svéd szociális modell születésében az 1930-as évek nagy demográfiai vitájának főként az volt a funkciója, hogy megnyissa a családpolitikai dimenziót a munkásmozgalom előtt, és hogy a natalista, biologizáló és több tekintetben rasszista doxát a „szociális pedagógia” terminusaiban fogalmazza újra. Ennek a fordulatnak kétségkívül nagy, a szoros értelemben vett demográfiai területen messze túlmutató jelentősége volt: felkészítette a közvéleményt a Németországtól való viszonylagos elhatárolódásra, és ezzel hozzájárult ahhoz, hogy Svédország megkímélje magát a német szövetséggel együtt járó súlyos következményektől. Ez az irányváltás azonban nem volt elegendő az állam szociális szerepének lényegi átalakításához, ahhoz, hogy a „szegénypolitikát” egy univerzalizált szociálpolitika váltsa fel, vagy hogy Svédország megtalálja az utat, ahogy Myrdalék fogalmaztak, a liberális filantropizmusól a profilaktikus politikáig.
Az igazi változással meg kellett várni a második világháború végét és a szociális mozgalmak azt követő megerősödését. A háború idején Svédországot szellemileg – a nemzeti-konzervatív konformizmus formájában – súlyosan megterhelő német befolyás megtörése után a munkásmozgalom programja körüli viták egy új szociálpolitika kidolgozásához vezettek. Ez a radikális konjunktúra eredményezte az 1941. évi népesedési vizsgálat célkitűzéseinek a beemelését a programba, miközben kilátásba helyezte az 1938. évi parlamenti bizottság által eltemetett javaslatok megvalósítását. Egy nemzedékkel később, 1969-ben is a politikai és szociális konjunktúra vezetett a családpolitikai viták felelevenedéséhez: A globális ideológiai radikalizáció és a teljes foglalkoztatottság tették lehetővé a gyermekgondozási szabadsággal és a gyermekgondozói hálózat kiterjesztésével kapcsolatos – végül csak a szociáldemokraták 1982. évi újabb kormányra kerülése után véglegessé váló – reformokat. A svéd szociálpolitika sajátosságának, mely sajátosság a reformok kiterjedtségében van, gyökerét azonban az 1930-as években Myrdalék által – a nők dupla terhéről, az iparosodás korában a családok előtt álló kihívásokról, a férfiak és nők közötti esélyegyenlőségről – kezdett vitákban kell keresni. A reformok hívei érvelésükben és az általuk kezdeményezett vitákban merítettek maguknak erőt azokkal szemben, akik a háztartásban végzett munkára adandó adókedvezménnyel kívánták „visszaküldeni a nőket a fakanál mellé”.
A demográfiai és szociálpolitikai érvek eme bonyolult játékából általános érvényű megfontolások következnek. Mindenekelőtt egy középtávú veszély emlegetése, bármilyen jelentős is, nem elegendő a politikai irányvonal megváltoztatásához. Bár ritkán került demográfiai kérdés olyannyira a svéd közélet érdeklődésének középpontjába, mint Myrdal 1934-es könyvének megjelenésekor, effektív következményei csak egy kedvezőbb politikai konjunktúra bekövetkeztekor jelentkezhettek. Inkább beszélhetünk tehát időbeli késedelemről, mint a gondolatok megvalósulhatatlanságáról: a szenvedélyes viták, amelyek Myrdalék javaslatai körül folytak tették llehetővé egy évtizeddel később, hogy a közvélemény kész legyen elfogadni a svéd szociáldemokrata szakértők által kidolgozott reformokat.
Lehet, hogy a mai Svédországban megfoganó gondolatok határozzák meg majd a jövő politikáját is, egy vajúdási periódust követően: jobban fog érvényesülni a – születésszám-növekedés feltételének tekintett – nemek közötti egyenlőség az oktatáshoz és a munkahelyhez való hozzáférésben, folytatódik a munkakörülmények terén uralkodó egyenlőtlenségek – egészségjavító és életkor-meghosszabbító tényezőként elismert, és a nyugdíjban eltöltött élettartam meghosszabbítása feltételének tekintett – felszámolásáért vívott harc. Összességében véve a szociális kérdés felé való újabb odafordulása az a terület – elfogadva Condorcet gondolatát, mely szerint a népesség életképessége egyszerre függ a gazdaság és a szociális szféra szervezettségétől, – ahol a jövő demográfusai megtalálhatnák a maguk szerepét az európai jóléti társadalmak jövőjéről folytatott közéleti vitákban.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969