2013. I-VI
 

A jelzálogpiaci hitelválság felforgatja a modelleket
Pierre-Antoine Delhommais

A jelzálogpiaci hitelválság vízválasztót jelent a gazdaság- és pénzügytörténetben. A kis jövedelmű és alig fizetőképes háztartásoknak az Egyesült Államokban nyújtott ingatlanhitelek válsága nemcsak a tőzsdeindexeket és a banki profitokat viszi padlóra. Hanem zavart okoz a legelfogadottabb gazdasági doktrínák és elméletek körében is, megkérdőjelezi a divatos növekedési modellek helyességét, lerombolja a bálványokat. Ez utóbbiak egyike volt Alan Greenspan, az amerikai központi bank, a Federal Reserve egykori elnöke. A pénzpiacok tisztelték, a közgazdászok tisztelték: az előbbiek azért, mert – hála neki – sok pénzt kereshettek, az utóbbiak pedig azért, mert őt tekintették az Egyesült Államokban az utóbbi években megtapasztalt gazdasági csoda atyjának.
A jelzálogpiaci katasztrófa sokat ártott a tekintélyének. Greenspan manapság úgy jelenik meg az emberek előtt, mint akinek puhány monetáris politikája – vagyis a kamatok túl alacsonyan tartása – a hitelpiacon óriási spekulatív lufit hozott létre, ami most ki is pukkadt, óriási károkat okozva. Elsősorban gazdasági károkat, de a nemzeti önérzeten is sebeket ejtve. A Citigroup vagy a Merrill Lynch, a Wall Street büszkeségei, ázsiai vagy közép-keleti alapoktól voltak kénytelenek pénzt koldulni, hogy ne menjenek tönkre. És közben azt kockáztatják, hogy elveszítik függetlenségüket és kuwaiti vagy singapore-i befolyás alá kerülnek. A Greenspan-korszak negatív értelemben vett felülvizsgálata nyilvánvalóan még csak most kezdődik.
Miközben utódja a FED élén, Ben Bernankéé már megkezdődött. Őt azzal vádolják, hogy túl későn észlelte a helyzet súlyosságát, majd túl sokáig habozott, mielőtt cselekedett volna, és hagyta a bajt odáig fokozódni, hogy csaknem helyrehozhatatlanná vált. Bernanke, akit amikor hivatalba lépett, a monetáris terület egyik legjobb szakértőjeként mutattak be, ma elnagyolt ötleteléssel próbál irányítani. A szép elméletek, melyek alkalmazását várták tőle, ma már felülvizsgálatra szorulnak.
A FED monetáris filozófiája – a kamatok hirtelen, radikális leszállítása – valójában nem több a jelzálogpiaci válság okozta pusztítás nyomán keletkező tüzek oltásánál, egyszerű válságkezelésnél. Nem törődve az inflációval, melyet le kellene törnie és amely 2007 decemberében látványosan megugrott, éves szinten 4,1 százalékra, 1990 óta a legmagasabb szintre. Azonban a Federal Reserve szemében az inflációs veszély eltörpül a súlyos recesszió kockázatához képest. Lelki szemei előtt az 1930-as évek nagy világválságának rémképe lebeg.
Bernanke, miközben nem foglalkozik az inflációval, szívesen avatkozik bele a költségvetési politika kérdéseibe. Egyértelmű támogatásáról biztosította George W. Bush – nagyon keynesiánus – gazdaságélénkítő programját. Tíz hónappal az elnökválasztás előtt, a republikánus elnök melletti odaállás súlyosan sérti a Federal Reserve függetlenségét.
Az Európai Központi Bank (EKB) politikája sem mutat nagyobb ideológiai konzisztenciát. Miközben elnöke, Jean-Claude Trichet továbbra is „megugatja” az inflációt, ma már senki sem gondolja, hogy „harapni” is képes, vagyis hogy megemeli az alapkamatot, mint ahogy azt a jelzálogpiaci hitelválság előtt ígérte. A kérdés csak az, hogy a gazdasági élénkülés megtámogatása és az infláció elleni harc között választani képtelen EKB hitelessége – a szavak és a tettek közötti szakadék mélyülésével – meddig tart még ki. Ideológiai terméketlensége azzal a veszéllyel fenyeget, hogy ugyanolyan tekintélyvesztésen megy keresztül, mint amilyet a Fednek okozott a maga bizonytalansága.
Nem a központi bankok a jelzálogpiaci hitelválság egyedüli „kollaterális” áldozatai. A több éve a gazdasági siker mintaállamának számító országok szintén közéjük tartoznak. Elsősorban az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság vagy akár Spanyolország, a maga gyors gazdasági növekedésével és dinamikusan növekvő belső keresletével, alacsony munkanélküliségével, kiegyensúlyozott államháztartásával. Az USA a recesszió szélére került. Az Egyesült Királyságban a Northern Rock bank csődje után olyan pánik alakult ki a betétesek körében, amilyent az 1930-as évek óta nem tapasztaltak Angliában. És a Cityre váró megrázkódtatások – több ezer álláshely megszüntetése – várhatóan súlyos hatást fog gyakorolni az ország gazdasági teljesítményére.
Ami Spanyolországot illeti, melynek sikerét alapjában véve – az összes európai cementfelhasználás felével – az építőipar dinamikus fejlődése adta, a legrosszabbtól kell tartani. Számos ingatlanfejlesztő a csőd szélén táncol, és egyre nagyobb a nyugtalanság a spanyol bankrendszer stabilitását illetően. Minden jel arra utal, hogy a spanyol növekedési luftballon kipukkadóban van, bármit is mond róla a kormány vezetője, José Luis Zapatero, aki szerint országa „biztonságos hajóban lovagolja meg a vihar hullámait”. Ez az értékelés kissé vakmerőnek tűnik.
„A legújabb válság talán megmutatja, hogy „téves modellekről” van szó” – hangsúlyozza Patrick Arthus, a Natixis kutatásvezetője. „Mi marad ezeknek az országoknak a dinamizmusából, ha levesszük belőle az új munkahelyek 50-80 százalékát biztosító pénzügyi szolgáltatói szektor és építőipar expanzióját?” Arthus szerint a válság új modelleket hozhat felszínre, olyan országokét, ahol a gazdasági növekedést tartós strukturális tényezők, mint a kutatás-fejlesztés magas szintje vagy a termelékenység jelentős javulása húzzák. Arthus Svédországot, Japánt és Finnországot említi a dinamikus gazdasági fejlődés lehetséges mintaállamainak élén. (…)
(Le Monde)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969