2013. I-VI
 

Az Európai Unió közös birtokpolitikája ma és a jövő évtizedben
Tanka Endre

(A föld funkciói és a birtokpolitika) Miért kell az államnak a 21. században is beavatkoznia a földtulajdon és a földhasználat társadalmi szintű alakításába? Az alapvető ok nyilvánvaló: a föld – mint természeti tárgy, erőforrás, közgazdasági jószág, termelőeszköz, termelési tényező, élettér stb. – különleges tulajdonságaiból, a változó emberi szükségleteket sokoldalúan kielégítő funkcióiból következik. Közismert, hogy a föld az ökoszisztéma alkotóeleme, az emberi tevékenység színtere, természeti képződmény, mely nem helyettesíthető, újra nem előállítható, nem pótolható, nem munkatermék (a ráfordított élő munka csak a megőrzését szolgálhatja), az ember számára elemi létfeltétel. Sokféle dolog lehet: talaj, felszín, szárazulat, telek, birtok stb.
A hagyományos közgazdasági értelmezés a földnél kiemeli, hogy = felszíni kiterjedés, = természeti környezet, = termelési tényező, = adás-vétel tárgya, = elhelyezkedés, = tulajdon, = tőke. E kategóriák külön elemzésre szorulnak. Pl. a föld kiterjedésénél áll elő az a jelző, hogy „elpusztíthatatlan”: a tér adott, teret nem lehet sem megsemmisíteni, sem csökkenteni, növelni vagy teremteni. Termelési tényező szerepe azzal áll elő, hogy amikor a munka helyszíne, gyakran maga is részt vesz a termelés folyamatában.
Egyes közgazdasági nézetek a mezőgazdaságban sem ismerik el a föld önálló termelési tényező voltát, hanem itt is a tőke részének tekintik. Közgazdasági szempontból nem könnyű a földet a tőkétől megkülönböztetni, mert legtöbbször tulajdoni elsajátítás tárgya – amit az elmélet a tőke mozgásának fog fel ugyanakkor a föld a természet ajándéka, tehát – eltérően más tőke-javaktól – nem emberi munka eredménye. Ez a föld egyediségét határozza meg. Ebből következik, hogy korlátozottan áll rendelkezésre, emiatt pedig, hasznosításától függetlenül, alkalmas spekulációs befektetésekre is. Ekkor – szemben a termelő tőkével – a forgalomból kivont, tétlen pénzek ellentételeként, a vagyon felhalmozására szolgál.
A föld – egyetemi és szakoktatásban is általánossá vált – fenti közgazdaságtani felfogását két okból érdemes felidézni. Egyrészt, elárulja, hogy ez a fogalom, még közgazdasági mérce szerint is hézagos, a föld több, lényeges közgazdasági ismérvétől eltekint. Másrészt, láthatóvá teszi, hogy a földnek a közgazdaságtan által feltárt funkciói elégtelenek a föld szerepének rendszertani (holisztikus, tehát egyidejűleg társadalmi-gazdasági - politikai szerkezetmozgásban megragadható) leképezéséhez, emiatt, pedig a birtokpolitika kénytelen túllépni a föld közgazdasági funkcióin és azokat ki kell egészítenie a történet- és gazdaságszociológia által vizsgált, további funkcióival.
Először is: a valós funkciók nem tekinthetnek el a földnek attól a lényeges közgazdasági sajátságától, hogy birtoklása és tulajdona – szűkös közgazdasági jószág minősége és nem helyettesíthető egyedisége miatt – monopóliumot teremt birtokosa (tulajdonosa) javára, vagyis rajta kívül mindenki mást kizár a föld birtoklásával gyakorolható elsajátításból. Ez a közgazdasági ismérv, pedig, a földet társadalmi -gazdasági hasznosulása során hatalmi-uralmi, politikai tényezővé teszi, tehát minőségében más képlet áll elő ahhoz képest, hogy ténylegesen a föld termelési tényezőként, tőkeként, avagy másképp hasznosul. A földnek ezt a döntő ismérvét a hazai polgári agrárgazdaságtan régóta felismerte és elemzéseiben is meghatározó kategóriaként alkalmazta. Így Ihrig Károly szerint „..a föld, éppen korlátolt mennyiségénél fogva, mindig politikai hatalmat ad tulajdonosának, és pedig nagyobbat, mint a tőke.”
Másodszor: a föld lényeges közgazdasági ismérve a tartós, járadék-képző képessége. Mint a természet ajándéka, eltérő minősége és fekvése alapján a termelési tényezőként hasznosítása együtt jár az I. számú, különbözeti és a II. számú, fekvési járadék-képződéssel, amely az átlagprofit felett létrejövő, tartós többlet-jövedelem a földbirtokos javára. Emiatt – pusztán gazdasági szempontból sem – közömbös, hogy a földtulajdoni monopólium jogosultja (szociológiai értelemben az elsajátító ) a föld termelőeszközként hasznosításával tartós extraprofithoz juthat a mezőgazdaság más szereplőivel szemben. Ezért is döntő kérdés, hogy a társadalom – az állami beavatkozással – kinek juttatja a földtulajdoni monopóliumot és a vele járó, többlet-jövedelemszerzési esélyt.
A föld funkciói a legszorosabban összefonódnak a birtokpolitikával, mert ennek tartalmát, célrendszerét, társadalmi-gazdasági rendeltetését döntően meghatározza, hogy a föld összetett funkciói közül melyek érvényesítését vállalja fel, illetve az egyes funkcióknak milyen súlyt ad, szerepüket milyen körre terjeszti ki, avagy éppen leszűkíti. A neoliberális birtokpolitika épp abban gyökeredzik, hogy a föld funkcióit eltorzítja, mivel azok közül egészében kiiktatja a legfontosabbakat – amelyek nemcsak a mezőgazdaság, hanem a társadalom fennmaradásához létfeltételek miközben kizárólagossá teszi a föld tőkehasznosító, illetve tőkeképző funkcióját. A földviszonyok szerkezetmozgása és a földhasználat iránt támasztott közszükségletek az uniós tagállamok mezőgazdaságában is nyilvánvalóvá teszik, hogy a föld funkciói nem korlátozhatók az EU legfontosabb vívmányának, a tőke szabad áramlásának a szolgálatára. Már pedig, az ehhez kötődő ideológia, gazdasági szabályozó rend és közösségi jog – az acquis communautaire követelménye címén – a föld sokféle funkciója közül, legfőbb közérdekként, kiemeli a termelőeszközként való működtetésének tőkehasznosulási elemét és azt a többi funkció terhére intézményesíti.
A föld valós társadalom-gazdaságszervező funkciói a neoliberális birtokpolitika esetében is bizonyíthatóan érvényesülnek, csak hogy nem a szűkebb – tágabb közösség érdekében, hanem rejtett módon, a tőkeuralom javára. Ezek függetlenül attól, hogy a föld tőkeként hasznosul-e, vagy sem, illetve milyen hatékonysággal a következők: a föld egyidejűleg
• államterület, a szuverenitás tárgya, annak területi – térségi része, ezért az állami lét döntő ismérve az államnak a területéről való önrendelkezése, avagy ennek korlátozása, illetve kizárása;
• a társadalmi formáció alapja: az államnak a földtulajdon és a földhasználat sorsáról való rendelkezési hatalmától (ennek gyakorlásától) függ a népesség alakulása, az osztályszerkezet (a mezőgazdaságból élők aránya és helyzete), a mezőgazdaság élelmiszertermelő szerepének betöltése, a vidék és az egész társadalom életminősége;
• mint szűkös közgazdasági jószág, az erőforrás-monopólium birtoklásával a földtulajdonon kívül állókat kizárja az elsajátításból, vagyis – más tulajdoni tárgyakhoz képest hatalmi-politikai-uralmi tényező: akié a föld, azé az ország.
Amikor, tehát a birtokpolitika fogalmát kívánjuk meghatározni, az csak akkor válhat a valós földviszonyok szerkezetmozgásának hiteles tükröztetőjévé, ha – rendszertani követelményként – a föld valamennyi közérdekű funkciójának az érvényesítését kérjük számon a földviszonyokba való közhatalmi beavatkozástól.
Az elmúlt évek tudományos kutatásai a birtokpolitika szuverén államhoz kötődő, hagyományos felfogása alapján két kategóriához vezettek. Ezek közül első a földbirtok-politika általános, szociológiai fogalma. Ez az állam értékracionális és/vagy cél- és eszközracionális tevékenységét jelenti, amellyel a területéhez tartozó földkészlet tulajdoni, használati, igazgatási, védelmi és a gazdálkodás körébe tartozó egyéb viszonyait politikai (alkotmányos) legitimációja alapján, a ráhatás igényeihez igazodó, közhatalmi és közgazdasági eszköztárral szabályozza, illetve befolyásolja. Másik kategória a birtokpolitika különös, agrár-gazdaságtani fogalma. Ezt a földtulajdon, a földhasználat, a földvédelem és a földügyi igazgatás – vagyis a birtokrend – legcélszerűbb kialakítására irányuló állami intézmények rendszerének tekinthetjük.

(Értékalapú és haszonelvű birtokpolitika) Felvethető, hogy van-e értelme egyáltalán a birtokpolitika általános és különös fogalmát keresni, hiszen „általában” még szólni sem tudunk a birtokpolitikáról, mert az csak az egyedi szintjén létezik: mindenkor egy adott állam „itt és most” alkalmazott eszközrendszerét jeleníti meg. Ezért, pedig, a fogalomalkotás itt – a valóságtól „elpárologtatott” – üres, haszontalan általánosítás, öncélú „elméletieskedés”, amit a leszerelő ideológia szolgai szerepre kárhoztathat.
Az e fajta vélekedés élő cáfolatát a földviszonyok történeti-logikai szerkezetmozgásának az empirikus kutatása adja. Ha ugyanis bármely történelmi korszak és állam konkrét birtokpolitikáját – az előzőkben ismertetett – szociológiai és agrárgazdaság-tani birtokpolitika-fogalom alkalmazásával, tudományos hitelességre törekedve vizsgáljuk, hamar kiderül, hogy az alaptények nem rejtőzhetnek el, semmilyen álságos ideológia mögé, azok górcsöve elől.
Mi erre a biztosíték? Először is: az állami beavatkozás tartalmi irányultsága felfedi, hogy ez a társadalmi cselekvés értékeket közvetít-e, avagy (részben-egészben) a közösségi értékeket tagadó, azokkal szembenálló olyan hasznosságot, ami ténylegesen a magánelsajátítás célja és hajtóereje. Másodszor: a politika (így a birtokpolitika is) – a döntéshozó társadalomtól elidegenült érdek-kötöttségéből eredően – bármennyire is körmönfont, manipulációs eszköztárral próbálja a lényeget elrejteni (így napjainkban a „negyedik hatalmi ág”, a mediokrácia segítségével), előbb-utóbb világossá válik (sokszor önleleplező módon), hogy kinek az érdekét szolgálja. Harmadszor: a „birtokrend”, az állam és népessége közötti alapviszony, amely megköveteli a földkérdés legcélszerűbb – lehetőleg optimális – rendezését a társadalom javára, kénytelen elárulni, hogy intézményrendszere miképp teljesíti ezt a célképzetet: valóban azt érvényesíti-e, avagy azt megtagadja.
Értékalapú (vagy értékkövető) birtokpolitikánál a tevékenység „önértékébe vetett tudatos hit” – amely a Max Weber-i értelemben vett társadalmi cselekvést hitelesíti és motívumként mozgatja – egy vitán felül álló közérdek: az állam hatalmi – politikai eszközökkel beavatkozik a földalap elosztásába és használatába avégett, hogy a szűkös természeti erőforrás (közgazdasági jószág) felhasználói szükségleteit a társadalmi közösség igényei szerint rangsorolja, ezzel, pedig, a földszükségleteket a társadalom túlnyomó többségének érdekeit érvényesítve elégítse ki. Ez a politika csak olyan értékválasztás alapján jöhet létre, amely érték tekintetében társadalmi közmegegyezés jött létre.
Maga az érték-választás, illetve az érték- képződés történelmi-társadalmi és egyéb változásoknak alávetett, ami azonban nem zárja ki az alap- és állandósult értékek meghatározó szerepét. Az értékelemeket a mai hazai birtokpolitikánál külön, részletesen elemeznünk kell. Itt – a fogalmi tisztázáshoz – elég példaként néhány értékre utalni. Ilyen lehet az élelmezésbiztonság, az önellátási szint elérése, a vidék mezőgazdasági népességének teljes foglalkoztatása, a vidék népeség-megtartó képességének biztosítása, a gazdálkodási célok teljesítésével egyidejűleg a természet- és környezetvédelem, a fenntarthatóság és az életminőség feltételeinek megteremtése, stb.
A fenti szemléleti alapállásból következik, hogy a birtokszerkezet alakítása és abban az állam szerepvállalása nem szűkülhet a mezőgazdaság technikai-gazdasági viszonyaira (ezen belül a ráfordítás-hozam hatékonysági kérdésére). Ehelyett az ésszerű beavatkozásnak – a birtokszerkezet adottságai, illetve változtatásának összetett és bonyolult társadalmi- gazdasági összefüggései alapján – egy kölcsönhatásos kapcsolatrendszerben, az egész társadalmi formációt meghatározó, azt célszerűen alakító intézményi mechanizmust kell működtetnie.
E követelmény ismét egy fontos elhatárolódási ismérv a haszonelvű birtokpolitikától. Mivel az utóbbi a tőkehasznosulás igényére szűkül, a birtokszerkezetnél meghatározó szempontja, hogy minél kisebb élőmunka-ráfordítással, iparszerű rendszer egységes technológiájával, minél nagyobb üzemméret mellett, olcsó, jól eladható terméket állítson elő. Ennek intézménye a bérmunkára épülő nagyüzem, amely viszont csak akkor lehet nyereséges, ha a társadalmi és környezeti igényeket képes kizárni érdekköréből. Ezzel szemben, az értékalapú birtokpolitika a birtokszerkezet kérdését egy új minőségű, társadalmi dimenzióba emeli: ez nemcsak a mezőgazdaság, hanem az egész társadalom fejlődésének, a polgári modernizációnak a kulcsa.
A birtokrend ui. – mint a nemzet és földje közötti alapviszony – végső fokon azt dönti el, hogy a társadalom tagjai közül kik válhatnak termelőeszköz –tulajdonossá, a föld tőkeelemeit kinek az érdekében működtetik. Ettől függ, hogy a földtulajdoni monopólium csak egy szűk hatalmi elit elsajátítási magánérdekeit elégít-e ki, avagy – éppen a személyes földhasznosításon alapuló földtulajdonnal, az életképes családi gazdaságokkal, a vállalkozói magatartásminták elterjesztésével, a társadalmi szolidaritás erősítésével, stb. – emberközpontúvá válhat, a közérdek egyik gazdasági intézménye lesz, az egész társadalom életminőségét javítja, tehát a polgárosodást szolgálja.

(A haszonelvű birtokpolitika sajátságai) Az elmélet erről csak azt árulja el, hogy a tartalma cél- és eszközracionális társadalmi cselekvés: ezzel a cselekvő a saját, racionálisan kiválasztott és mérlegelt céljaihoz csoportosít „a külvilág tárgyaitól és más emberektől” eszközöket, illetve feltételeket ahhoz, hogy azok felhasználásával a céljait sikeresen elérje. E cselekvéstípus nem eleve, és nem szükségképp „értékmentes”, de értékalapúvá csak úgy válhat/na/, ha célképzetét alárendeli egy meghatározott értékminőségnek. Birtokpolitikánál ez – fogalmilag – akkor jöhet/ne/ szóba, ha a tőketulajdonos (mint tőkehasznosító) lemond elsajátítási magánérdekéről, azt aláveti a társadalmi közmegegyezés követelményeinek és nyereségének legalább egy jelentős részét a közérdek meghatározta közcélokra, a társadalom rendelkezésére bocsátja. Nyilvánvalóan, ez nem több elvi lehetőségnél, mert a tőke természetével, terjeszkedési kényszerével merőben ellentétes. (A tőkeuralmat ilyen engedményre legfeljebb – időszakosan – a kizsákmányoltak lázadása szoríthatja.)
A haszonelvű birtokpolitika lényege azzal tárható fel, ha felfedjük központi vezérlőművét, a tőkehatalom érdekmechanizmusát és a magánelsajátítást célzó, bonyolult intézményrendszerét. Ez a politika a tőketulajdonos megbízását érvényesíti, mégpedig a nemzetek feletti tőkemozgás és tőkeuralom gazdasági-politikai önszerveződésének képletében. A globális agrártőkét tekintve, itt elsősorban a világpiacot maguk közt felosztó multi- és transznacionális, mega-cégóriások uralmi diktátumára kell gondolnunk. Ez – egyéb eszközei mellett – a Kereskedelmi Világszervezetet mintegy ”világkormányként” használja fel saját nyereségszerző érdekeinek kikényszerítésére és hatalmi terjeszkedésére, éspedig nem csak az egyes államokkal szemben, hanem földrészeket, sőt a regionális integráció szövetségi államát, így az Európai Uniót is alávetve parancsuralmának.
A 20. század második felében felgyorsult világgazdasági korszakváltás szükségessé teszi, hogy a haszonelvű birtokpolitika terepét és módszereit mikro-, illetve makroszinten megkülönböztessük. (A két szinten az államon belüli és ott a közvetlen termelővel szemben jelentkező beavatkozást, másfelől a nemzetközi, illetve közösségi jogi szabályozást értjük.)
A hagyományos terepen nyilvánvaló, hogy – mivel e politika a „tőkét képviseli” – a földviszonyoknak a tőkeuralmon kívüli (tehát az elsajátításból kizárt) szereplőivel éppúgy szemben áll, mint ahogy a tőke és a munka között fel nem oldható ellentét feszül. A tőke a társadalomtól (így az agrártársadalomtól is) elidegenedett, mert idegen érdeket jelenít meg: a pénz- és eszköztőke tulajdonosnak (a gazdasági szereplők kizsákmányolásával és a társadalom alávetésével elérhető) nyereségszerzését és a profitján alapuló hatalmi-uralmi törekvéseit jelenti. Birtokpolitikai célja a föld, a tőke és a munkaerő optimális egyesítése a nyereség-maximum megszerzése érdekében. Bármi, amely ennek a célképzetnek a teljesítését kizárja, vagy gátolja, a haszonelvű birtokpolitika számára parancs az akadályok intézményes megsemmisítésére.
Egyfelől nyilvánvaló, hogy e politikának „meg kell szabadulnia” a társadalmi követelményektől, hiszen önfeladását, lételeméről való lemondását hozná, ha nyereségét (akár csak részben is) a társadalmi újratermelés javára kellene „áldoznia”. Emiatt szóba sem jöhet, hogy döntéseiben az életminőség, a szociális biztonság, a foglalkoztatottság, a természet- és környezetvédelem, a vidék és értékeinek megőrzése, a fenntarthatóság, stb. közcélok érvényesüljenek. Másfelől – a fenti célirányultságból következik, hogy – intézményrendszerét tekintve a haszonelvű birtokpolitika az értékalapú birtokpolitikának a tagadása, ami viszont – rövid, kategoriális összehasonlítása alapján is – láthatóvá teszi rendszerképző elemeit. Nevezetesen:
• Míg az előbbi (az értékalapú) emberközpontú, ennek tengelyében – akár a „korlátlan” gazdasági növekedés abszurditása és a földi élet elpusztítása árán – a féktelen nyereséghajsza áll.
• Az előbbi a föld valamennyi lényeges, társadalom – és gazdaságszervező funkciójára épít avégett, hogy e szűkös erőforrást a közérdek szerint ossza el a társadalomnak, a szükségletek ésszerű és igazságos rangsorolásával biztosítva a közösség fennmaradását. Az utóbbi e funkciókat (államterület, a társadalmi formáció általa meghatározása, az életminőség alapja) a föld tőkehasznosító funkciójának aláveti azért, hogy – rejtett módon, a „tőkeszabadság” mindenek feletti elsőbbsége alapján – ezek kisajátításával az egész társadalmat uralja.
• Míg az előbbi politika az erős állam közhatalmi beavatkozásával kényszeríti ki a föld társadalmi rendeltetésének megfelelő földtulajdont és földhasználatot, az utóbbi a társadalom „államtalanítására”, a nemzetállam felszámolására törekszik avégett, hogy – a közösséget maga alá gyűrő és a társadalmi értékeket megsemmisítő – önző elsajátító tevékenységét a közhatalom ne fékezhesse. (Ezért kell – többek közt – kikényszerítenie a gazdálkodó jogi és szervezeti személyek földtulajdonjogának állami elismerését és javukra a szerzési mérce eltörlését.)
• A földpiac az előbbi politikánál csak (egyik) eszköz a földkészlet közcélú újraelosztására. Ugyanez az intézmény az utóbbinál – miután a földpolitika az államot onnan „száműzte”, a közérdekű beavatkozása hatósági eszköztárát, pedig, részben felszámolta, részben a tőke szolgálatába állította – a tőkehatalom kiterjesztését, elsajátítási monopóliuma megszilárdítását biztosítja.
• Az üzemszervezetben az előbbi politika modellje a – saját tulajdonra és személyes munkaerőre épülő – kisüzemi családi gazdaság, míg az utóbbi a – korlátlan méretű és a bérmunkát kizsákmányoló, a vidéket leigázó – nagybirtokrendszert működteti.
• Az előbbi politika a polgári demokratikus földreform mellett elkötelezett, mert a nagybirtok felszámolásával teremti meg a polgárosodást és a társadalom egészséges fejlődését megalapozó, kisüzemi családi gazdaságot. Az utóbbi viszont e földreform esélyét minden eszközzel meghiúsítja, hiszen a földtulajdoni magán-autonómia és a termelő önálló, saját érdekű, kisüzemi földhasználata gátat vetne a tőkeerő korlátlan mezőgazdasági terjeszkedésének, a tőkés járadékelvonás nagyüzemi modelljének. (Ld. pl. a magyar földreform esélyének 1989 utáni „elsikkasztását”.) Ahol, pedig – Európán kívül – a neoliberális birtokpolitika életképes kisbirtok-rendszerbe ütközik, ott az adósságcsapdával és a pénzgyarmatosítás egyéb eszközeivel azt – többnyire sikeresen – megsemmisíti, helyébe létrehozza a – társadalmat megnyomorító – nagybirtoküzemét.
• Az értékalapú birtokpolitika a mezőgazdasági termelőket az összefogás, együttműködés integrációs intézményeivel segíti a termelői és értékesítési biztonság elérésében, illetve a piacra jutásban. (Ld. pl. a polgári szövetkezés dán, holland, francia stb. intézményeit.) A haszonelvű politika – berendezkedése új terepén, így Kelet-Közép-Európában is – ezek önszerveződését gátolja, miközben az egész termékpályára kiterjedően kiépíti a globális tőke stratégiai tulajdont biztosító uralmát. (A tőkehatalom ezzel nemcsak az árutermelést fedi le – és érdekei szerint diktálja, hanem az élelmiszeripar és az élelmiszer – kereskedelem is „egy kézben van”, tehát az elsajátító monopóliumát szavatolja.)
A neoliberális, haszonelvű birtokpolitikát végül is az leplezi le, hogy – mind a „fejlődő országokban”, a harmadik világ terepén, mind a korábbi szovjet gyarmatbirodalom (az un. KKE államok) posztszocialista földviszonyaiban – a globális pénzgyarmatosítást szolgálja. Emiatt sehol nem tud felmutatni társadalmi értékeket, hanem – a közérdek érvényesítése helyett – felbomlasztja a szűkebb, tágabb közösségeket, lerombolja kultúrájukat és az összetartás évezredes, intézményi szöveteit, a gazdaság újratermelést fenntartó rendszerét megsemmisíti, miután, pedig teljes anyagi, szellemi, lelki, erkölcsi összeomlást idéz elő, az elnyomorított társadalmat a tőkeuralom igájába hajtja. A 21. századnak az emberiséget drámai módon megosztó, politikai kettészakadásában – Korten kategóriáival élve – ez a birtokpolitika nem az „életpártiság” oldalán áll, hanem a „halálpártiság” könyörtelen ügynöke.
A fenti általánosítás – tudjuk – súlyos következtetés. Valóságtartalmát, hitelesen, csak a neoliberális birtokpolitikák világszerte, a Föld különböző térségeiben és országaiban folytatott gyakorlatának a részletes elemzése bizonyíthatja. Ilyen anyagok (nem véletlenül) csak kis számban léteznek (lásd pl. Korten leleplező írásait). A haszonelvű birtokpolitika következményeit azonban bárki – nemzetközi kitekintés nélkül is – közvetlenül tapasztalhatja, ha a magyar földviszonyok valóságával szembesül. Egy tőlünk földrajzilag távol eső, új keletű példaként érdemes felidézni az argentin kisbirtokrendszer neoliberális tőkediktátummal felszámolásának esetét.

(„Keserű argentin aratás” , avagy a GMO növénytermesztés nagybirtok modellje) A hetvenes évtizedben Argentína a világ legmagasabb életszínvonalú országaihoz tartozott, amiben döntő része volt fejlett – az önellátáson túl jelentős kivitelt is biztosító – mezőgazdaságának. Szántóin – főként a termékeny pampákon – több mint egy évszázada kiterjedt kukorica és búzatermesztés folyt, a többnyomásos földművelést jellemző vetésforgók alkalmazásával, amelyek egyidejűleg gazdag legelőt biztosítottak a szarvasmarha tenyésztéshez. Az argentin marhahús kiváló minősége a világpiacon versenytársa lett a texasinak, a gazdagon termő földeken, pedig, a gazdaságok jelentős többlet-termelést értek el, ami jóval meghaladta a hazai élelmiszer szükségleteket. A mezőgazdaság szilárd kisbirtokrendszerre és a kis családi vállalkozások hálózatára épült. Ez a modell nem igényelt állami támogatást, a gazdák adósságai, pedig, elenyészők voltak.
A neoliberális birtokpolitika ezt a térséget (is) kiszemelte a „tőkehasznosulás” terepének. Az adósságcsapda az országot már a 80-as években pénzügyi csődbe sodorta. Egyidejűleg, a legtermékenyebb – közel 5 millió hektár területen növekvő termőföld – erózió ment végbe, aminek kezelésére a „szakértők” a szántás nélküli vetést javasolták. E módszer viszont a gyomok burjánzó terjedésével járt, így – az erőfeszítések ellenére – a terméshozam a harmadával csökkent.
Ekkor, 1989-ben léptek színre a géntechnológiával módosított növénytermesztés (GMO) „mentő kötelével” a St. Louis- i Monsanto világkonszern ügynökei. Nem kisebb politikai súllyal, mint Carlos Menem államelnök vezetésével. A megoldás a GMO-szójabab állati takarmányozási célú köztermesztésbe vonása lett, mert az – a „szakértők” szerint – egyszerre biztosítja a gyomirtást és a nyereséget hozó, bő termést. (A GMO-szója vetőmag ugyanis gyomirtó rezisztens, a vele együtt forgalmazott, glifozát gyomirtó – a Monsanto hírhedt „Roundup Ready” készítménye pedig, már évi kétszeri szétpermetezéssel kiírtja az összes gyomnövényt.)
Az indokok közt meghatározó lett, hogy ez a legjobb kitörési út az országnak az adósságtól való megszabadulásához, amit a GMO-szója kivitelének a nyeresége biztosít. A géndiktátum módszeréhez tartozott a valós veszélyeknek a társadalom elől titkolása: 1991- től maguk a kísérletek is titokban folytak, a Menem elnök által létrehozott Biotechnológiai Tanácsadó Bizottság tagjait, pedig, a Monsanto, a Syngenta és a Dow Agro Sciences (tehát a GM cégóriások) alkalmazottai adták. Mint fizetett ügynökök, nyilván nem formálhattak tudományos, tárgyilagos véleményt az egészségügyi és környezeti kockázatok kérdésében, mint ahogy azt is figyelmen kívül hagyták, hogy ilyen mennyiségben GMO növényeket eddig még sehol nem termesztettek.
Az „országmentő lelemény” megvalósításával együtt megkezdődött az argentin mezőgazdaság kisbirtokrendszerének nagyüzemi, a monokultúrát kiszolgáló, ipari technológiára és bérmunkára épülő átszervezése. Miután a GMO-szója köztermesztését 1996-tól engedélyezték, az elmélyült gazdasági válság „lehetővé tette”, hogy a tőke a kisbirtokosokat „megszabadítsa” földtulajdonuktól – természetesen, az „objektív” csődhelyzet miatt – potom áron. A bankok a tönkrement birtokosok legjobb termőföldjeit milliós hektárnyi nagyságrendben bocsátották árverésre, a tömeges földvásárlást, pedig – a gazdák „megsegítésére” – a multi- és transznacionális cégóriások „vállalták fel”. (Pl. a Cargill, a Seabord Corp. és számos biztosító társaság. )
A tőkecsoportok földtulajdonszerzéséhez tartozik, hogy nem éppen a piaci törvények és a jogállami garanciák alapján – a mellérendeltség és az eladó szabad rendelkezése szerint – kötötték meg a földügyleteket. A kisbirtokosoknak filléreket ajánlottak fel tulajdonukért, ha pedig azok az ajánlatot visszautasították, a földjeikről gyakran megfélemlítéssel vagy karhatalommal űzték el őket.
Az új nagybirtokosok tevékenységüket a természetrombolással, az erdők tömeges letarolásával kezdték, hogy a tömegméretű szójatermesztés részére elegendő földalapot biztosítsanak. A reform „hatékony módszereket” követelt: az új földesúr fegyveres csapata a helyi földművelő közösséggel – rövid úton – közölte, hogy a föld már nem az övék, ezért azt el kell hagyniuk. Ha az emberek vonakodtak önként távozni, az „őrző-védő osztagok” elrabolták a parasztok marháit, felgyújtották a gabonájukat, és további erőszakkal fenyegetve térítették őket „jobb belátásra”. Néhány év alatt – e sikeres módszerrel – több mint 300 ezer kisbirtokos gazdát űztek el a földjéről. (Bár a szakirodalom ezt sehol nem emeli ki, az argentin mezőgazdaságban e folyamattal ment végbe az újkori, eredeti tőkefelhalmozás: a paraszti tömegeknek a termelőeszközüktől való, erőszakos megfosztása és a parasztságnak, mint osztálynak a megsemmisítése.)
Hogyan „fejlődött” e közben a GMO szója köztermesztése? Miután hatalmas gépekkel kiirtották az erdőket, az iparszerű művelésre úgy készítették elő a nagytáblákat, hogy – kansasi mintára – a gépóriásokat műholdas (GPS) távirányítással, a nap 24 órájában üzemeltessék anélkül, hogy a földművesnek kellene a traktort vezetnie. A több lábon álló, az önellátást és az árutermelést egyaránt szolgáló, családi gazdasági rendszert egy maroknyi nagybirtokos, politika-gazdasági uralma váltotta fel. Ez együtt járt a monokultúra – kivédhetetlen – ökológiai, gazdasági, társadalmi következményeivel. 1971-ben az ország csak 37 700 hektáron termelt – nem GMO – szóját. 2002-re a GMO vetőmag termőterületét 11 millió 600 ezer hektárra növelték, 1997-hez képest, pedig, a hozam 173 % lett. 2004-re a vetésterületet több mint 14 millió hektárra kiterjesztették. Ez az összes termőföldalapnak 48 százalékát tette ki.
Laikus számára meglepő, hogy – miközben a GMO és az organikus (nem GMO) növények egymás mellett termesztése a földalap felét meghagyta a hagyományos növénytermesztésnek, e változás miképp idézhette elő az egész argentin mezőgazdaság összeomlását? A soktényezős okfolyamat egyik döntő eleme ökológiai: a glifozát gyomirtó vízoldékony, a talaj- és felszíni vizeket szennyezheti, mérgező hatása a hormonális rendszert károsítja. Sem a talaj, sem a külső környezet szempontjából nem lényegtelen, hogy ez a méreg milyen mennyiségben jut hatástérhez.
Míg 1997-ben a védekezéshez 14 millió liter gyomirtót használtak fel, 2003-ra ennek mennyisége már 150 millió literre nőtt. Mégpedig nemcsak a vetésterület növelése miatt, hanem azért is, mert – néhány év múlva – a gyomok rezisztenssé váltak a glifozáttal szemben, így a termelőnek mind nagyobb koncentrációban kellett a gyomirtót a környezetbe permeteznie. A GMO toxin talajba juttatása ugyanakkor valóságos „ökológiai atomrobbantással” jár, mert – aránylag rövid – idő kérdése, hogy mikor, milyen fajtákra nézve, milyen mennyiségben öli meg (vissza nem fordítható módon) a talaj mikro- élőlényeit. E végzetes folyamat az argentin pampák egykor gazdag talajánál is megindult: ha az ember a biológiai sokféleség megsemmisítését a talajban közvetlenül nem is észlelheti, az viszont itt is hamar nyilvánvaló lett, hogy a talaj élővilága rohamosan pusztul, leállt a talaj komposztálódása, nincs, ami lebontsa a szerves hulladékot. Walter Pengue, argentin agrár- ökológus, a GMO- szója hatásainak szakértője szerint „ha ezt így folytatjuk, ez a föld talán már 50 év múlva egyáltalán semmit nem fog teremni.”
Mire vezetett együtt a GMO –szójatermesztés és az ezt kiszolgáló nagybirtokrendszer? A virágzó mezőgazdaságból monokultúra lett, mind nagyobb területet és egyre több műtrágyát igényel (a Monsanto profitját ezzel is növelve), mert a szója fontos tápanyagokat von ki a talajból, sőt, azt kizsigereli. A nagy hús- és tejtermelő gulyákat – amelyek egy évszázada szabadon kóboroltak a legelőkön – az USA technológiáját követve, kénytelenek szűk, tömegtakarmányozott parcellákon, karámokban tartani, mert egyre több hely kell a jövedelmező szójának. Míg korábban Argentína a világ vezető agrárexportőrei közé tartozott, a GMO termesztésre átállása óta a tej-, rizs-, kukorica-, burgonya- és lencsetermelése annyira visszaesett, hogy az ország az önellátó képességét is elveszítette. (Így a tejelő tehén- tenyésztők száma 1988 és 2003 között a felére csökkent, az ország, pedig, Uruguayból, magas áron, a tej behozatalára szorul.)
Mivel a szójatermesztés százezreket űzött el földjeikről, megindult a népesség elszegényedése és gyorsan terjedt a hiányos táplálkozás. (Míg a 70-es évtizedben a szegénységi szint a lakosság 5 százalékát érintette, 1998-ban a szegények aránya már 30 % volt, 2001-ben, pedig, 51 százalékra nőtt.) Az országban régebben teljesen ismeretlen alultápláltság – becslések szerint – 2003-ban a 37 milliós összlakosságnak 11-17 százalékát sújtotta. A GMO termesztés nemcsak a termőföldet tette tönkre, hanem a glifozát gyomirtó repülőgépekről szórása a szójaföldek tágabb környezetében – emberre, növényre, állatra – is kifejtette „áldásos hatását”. (Lovak, tyúkok, halak elhullása, banán, édesburgonya torz növése, táplálkozásra alkalmatlanná válása, gyermekek és felnőttek súlyos rosszulléte, a mérgezési tünetek jelentkezése. A panaszok nyomán indult hatósági vizsgálatok bizonyították, hogy mindezt a GMO-szójatermesztés okozza.)
2002-re drámai fordulat állt elő a lakosság alapélelmezésében: az új, szója monokultúra miatt a gazdasági válság az élelmiszeriparra és -kereskedelemre is kiterjedt, a hozzáférhető élelmiszerek aránya minimálisra csökkent, ezért a lakosság zöme reménytelenül kiszolgáltatott helyzetbe került, mind többen éheztek az országban. A kormány ekkor – az élelmiszerhiány miatt éhséglázadásoktól tartva – a Monsanto, a Cargill, a Nestlé és a Kraft Foods (az utóbbi 3 cégóriás a GMO szója fő felvásárlója) „jótékonysági akciójával” segített az éhség leküzdésében. A géndiktátum cinizmusára jellemző, hogy – bár a termesztett GMO szójabab állati takarmány – az éhezőknek – jótékonyan – e szójából készült ételeket osztottak, hogy (ingyen reklámmal) előmozdítsák a nagyobb szójafogyasztást.
A Monsanto és a többi GMO-diktátor kezében lévő médiahatalom – természetesen – mindezt sikertörténetnek álcázza, hiszen az emberiséget az éhezéstől (is) megszabadító biotechnológia győzelme olykor áldozatokkal jár. A tőkehasznosulás sikere – látszólag – cáfolhatatlan: a Monsanto kimutatása szerint az argentin gazdák (értsd: Soros György és a hasonló tőkeerejű, milliárdos nagybirtokosok) csak 2001-ben 5 000 000 000 dollár profithoz jutottak, annak ellenére, hogy ez évben a GMO szója világpiaci ára 1996-hoz viszonyítva a felére visszaesett. A beszámoló arról már nem szól, hogy ennek könyörtelen ára van: az argentin mezőgazdaság és társadalom jelenének, jövőjének a megsemmisítése.
Az argentin tragédia – egyebek mellett – számunkra is intő jel: megmutatja, mi vár Magyarországra, ha nem képes útját állni a GMO növények köztermesztésének.

(A birtokpolitika új, 21. századi vetülete) A haszonelvű birtokpolitika másik területét a nemzetközi jog, az európai közjog és az EU Közös Agrárpolitikája (KAP), továbbá annak szabályozó rendszere jelenti. A szociológiai és az agrár-gazdaságtani birtokpolitika – fogalom ugyanis egészében helytállóak, mind addig, amíg rendszerképző elemeik tartalma minőségében változatlan: szuverén állam, az önrendelkezését gyakorolva, közérdekből beavatkozik a saját államterületét alkotó föld tulajdoni és használati viszonyaiba. Csakhogy a világgazdasági korszakváltás ezt, az ideáltipikus képletet már a 20. század utolsó harmadában elsöpörte. Hová lett térségünkből az állam szabad önrendelkezése és annak – a társadalmi demokrácia által számon kérhető – szigorúan a közérdeknek alávetett érvényesítése?
A világ átformálásában a gazdaság és az állami lét rendszer – szerveződése és lényegi funkciói egyidejűleg – történetileg mérve drámai gyorsasággal változnak. Közhelyszerű igazság – amely azonban a tömegmédia, mint negyedik hatalmi ág és „értelmezési erőszak” diktátuma miatt nem épülhet be a köztudatba – hogy e forradalom központi vezérlőműve a tőkének az elsajátítási életterét kiteljesítő mozgása. Szerkezetmozgását tekintve ennek három, meghatározó intézményi magva a transz - nacionalizáció, a pénzügyi globalizáció és a regionális integráció. Az első a tőke horizontális – vállalat – keresztmetszetben végbemenő önszerveződését jelenti, amelynek a nemzetek feletti (országhatároktól függetlenített) intézményesülését a világgazdaság egy-egy szeletét uraló multi- és transznacionális cégbirodalmak jelzik.
A közgazdaságtan e folyamat motorjának a gazdasági tértágulást tekinti, amely a teljesség, új sebesség és mélység ismérveivel jellemezhető. (Kádár Béla) Ennek egyik – szemléletes – mutatója a világkereskedelem átalakulása: míg 1789-ben az egyes országok exportja (átlagosan) a GDP egy százaléka volt, ez az arány 1945-ig 8 százalékra nőtt, napjainkban, pedig, 20 %. Termékkörre vetítve, minden második áru kivitelre kerül.
A másik összetevő a spekulatív pénzmozgás, amely a termeléstől és a társadalmi szükségletek kielégítésétől olyannyira elszakadt, hogy – bármikor bekövetkezhető, világméretű – pénzügyi összeomlással fenyeget. (Becslések szerint a spekulatív pénztőke – az információ-robbanással „repülő pénzpiacként” az árfolyamnyereségre és más profitszerzésre lecsapó tőzsdespekulánsok kezében – százszorosát is eléri az árupénz mozgásának, tehát amely mögött valós termelés és szolgáltatás van.) Végül a regionális integráció az a politikai-államhatalmi szerveződés, amelybe a Magyar Állam is betagozódott, hiszen – az EU tagjaként – egy szövetséges állam része. Az agrár- és földviszonyok kutatása (is) bizonyítja, hogy az új államalakulat értékrendjét a globális tőke alapérdekei határozzák meg.
Ami, pedig, a nemzetállam mai, megváltoztatott létét és jövőjét illeti, nyilván e kérdés nem intézhető el olyan sommás, demagóg leegyszerűsítéssel, hogy a tőkeuralom azt – túlélt történelmi képződményként – teljesen megsemmisíti. Egyfelől, ui. az „államtalanítás” folyamata ennél jóval bonyolultabb, összetett folyamat, hiszen évezredes, közösségmegtartó, a társadalom szöveteibe mélyen beépült alapintézményeket még a hatalmi önkény sem képes egyetlen csapással szétzúzni. (E kormányzati törekvéseket a magyarság épp napjainkban éli meg a közigazgatási, közoktatási, egészségügyi, közlekedési stb. „reformokkal”, a kistelepülések, a falvak, a vidék fenntarthatóságának ellehetetlenítésével, a társadalmi-közösségi szerkezetek lerombolási kísérleteivel.) Másfelől, az állam „kiüresítésének” lényege nem az eddigi szervezet azonnali felszámolása, hanem a közcélú funkciók működtetésének megtagadása a közösségtől, egyidejűleg – a hasznosítható intézményi elemeknek, így különösen a kényszerítő, rendfenntartó, hatósági, végrehajtó és egyéb uralmi eszköztárnak – a globális tőke szolgálatába állítása.
Miközben a birtokpolitikában az állam szerepét – növekvő súllyal – a tőke nemzetközi és regionális szerveződése veszi át, emiatt, pedig csak „ideológiai lepel” a föld- és agrárviszonyokba, kényszereszközökkel való beavatkozásánál a közérdekűségre hivatkozás, e döntő fordulat a szakirodalomban még halvány utalást sem kap. Hogyan lehetséges ez? Az EU KAP rendszerének mezőgazdasági szabályozóit elemző agrárgazdaságtan – a külföldi és hazai szerzőknél egyaránt – a közösségi birtokpolitikát feloldja a piac- és struktúra-politikában, amelyek a termelés mennyiségét az erőforrások kínálatával szabályozzák.
A jogirodalom ezt az osztályozást – valójában az uniós birtokpolitika „eltűntetését” – kritika nélkül átveszi, illetve a két politikához, harmadikként teszi hozzá az un. „agrominimum követelményeket”. A – látszólag – tudományos igényű kategóriák mindkét szakterületen azt a téves felfogást erősítik meg, hogy nemzetközi és európai uniós közjogi szinten nincs semmilyen földbirtok-politika. A jogi formállogika ilyen következtetését az is alátámasztja, hogy az EU Alkotmányos Chartája, a Római Szerződés a közös politikák körében – e vonatkozásban – csak közös agrárpolitikát szabályoz és sehol (sem ezen belül, sem külön) nem említi a közösségi birtokpolitikát. Emiatt, pedig, a megosztott hatásköri rendezésből eredően, úgy tűnik, hogy az EU ezt a tagállam joghatósága utalja, vagyis nem avatkozik be a tagállami birtokpolitika alakításába. Mivel ennek épp az ellenkezője igaz, a „tudományos osztályozás” a valóság torzója. Nézzük meg közelebbről, milyen alaptényekkel kell itt szembesülni!
A formális felosztásból kiindulva, egy uniós tagállam birtokpolitikájára két külső – felette álló – birtokpolitika hat, az egyik közvetett szabályozó rendszerével, a másik közvetlen hatályú és kötelező érvényű normáival. Az előbbit a GATT-WTO diktátuma, mint nemzetközi jogforrás jelenti (ami az Unióval kötött megállapodással belső joggá is vált). Az utóbbi, pedig, a KAP intézményrendszeréből és kötelező szabályozó elemeiből következik. Végeredményben mindkét birtokpolitika – még ha azt a hivatalos terminológia nem is így tartja számon – a tagállam számára tárgyi keretet, tevékenységi kört szab meg, amelyből semmilyen módon nem törhet ki, hanem saját birtokpolitikáját (ha az minőségében több is, mint a felette álló diktátum puszta végrehajtása) annak alá kell rendelnie.

(A Közös Agrárpolitika (KAP) rendszerszervezeti sajátosságai a birtokpolitika meghatározásában) Kutatásunk, amely a KAP félévszázados szerkezetmozgását, és annak várható, jövőbeli tendenciáit a legfőbb, rendszerképző intézményeinek vizsgálatával próbálta leképezni, a vizsgált szervezet több, általánosítható elemére is fényt vet. A KAP rendszerszerveződésében, különös tekintettel a közösségi birtokpolitikára, a következő intézményi alapvonásokat tartjuk meghatározónak:
a/ A KAP 1957. évi létrejöttétől, az alapítók élelmezésbiztonsága megteremtéséig – míg a termelés mennyiségi növelésével az önellátásukat létrehozták – célrendszerével értékalapú agrár- és birtokpolitikát teljesített: egyidejűleg biztosította a fogyasztók megfelelő élelmezését és – a termelési-, jövedelembiztonság alapján – a termelők életminőségét. Mindez mélyreható társadalmi modernizációra épült, amely – polgári demokratikus földreformokkal – megteremtette a polgári földmagántulajdont, annak – közgazdasági működőképességen alapuló – viszonylagos önállóságát, a tulajdonosi autonómia alkotmányos szavatolását, továbbá – a földtulajdon és a földhasználat alanyi és üzemszervezeti egységének létrehozásával – a földtulajdonos agrártermelő saját (és családja) munkáján alapuló, családi gazdaság modelljét.
b/ Ezt a képletet, azonban, már alig egy évtized során, a piacgazdaság új feltételrendszere maga alá rendelte, és ezzel megindult a gyökeres változási folyamata. Az ipari tőke- és eszközkoncentrációhoz való felzárkózás a mezőgazdaság technikai-műszaki forradalmát hozta, a földhasználatban és a termelésben a hatékonyság igényeit állította előtérbe. A KAP első reformja, a Mansholt-terv (1968), 10 év alatt a Közösségben művelt földterületet 4,2 millió hektárral csökkentette (földkivonás), míg a főfoglalkozású agrár-munkaerőt (a tervezett 5 millió fő helyett) 2 ,5 millió fővel „megcsapolta”.
Ez csak nyitánya annak a paradigmaváltásnak, hogy – a túltermelési válság intézményi kezelése címén – a KAP végleg szakított a korábbi, klasszikus (keynesi) piacszabályozó modellel, amely a kereslet–kínálat egyensúlyát a piaci ármechanizmusra alapozta. Ehelyett – végérvényesen 1984-től, a tejkvóták bevezetésével – átvette a kínálatkorlátozás amerikai agrármodelljét. Ezzel áttért a neoliberális termelés- és piacszabályozásra.
Ez – közgazdaságilag abszurd, piacidegen módszerekkel – az erőforrások (föld, munkaerő, humántőke, stb.) szigorú, parancsuralmi, központi korlátozásával, a művelésben tartható földterület meghatározásával, a versenyképtelennek minősített gazdaságok felszámolásával és az ágazat elhagyására ítélt gazdák népességének – az EU bővülési folyamatában – szinten tartásával, olykor növelésével, a termelési kapacitásoknak (a kvótarenddel és a piaci szabályozókkal érvényesített) felére, harmadára csökkentésével, versenyképességi igény címén egyes ágazatok kiiktatásával – a mindenkori, általa korlátozott kínálatot igazítja a fizetőképes kereslethez, hogy ezzel a mesterséges egyensúllyal biztosítsa az újratermelést.
c/ Az új paradigma – a politikai nyilatkozatokban be nem vallott, de az intézményesülés folyamatában nem tagadható – szakítást jelent a KAP alkotmányos célrendszerével. Az agrármodernizációs cél – a termelékenység és a műszaki fejlesztés – ára egyrészt az eszközgyártó tőketulajdon mezőgazdaságba való behatolása lett, másrészt ezért a munkaerő drasztikus, folyamatos „kibocsátásával” kell fizetni. Az előbbi tőkemozgás hatalmi átrendeződést hozott a mezőgazdaság elsajátítási életterének újrafelosztásában: a globális eszközgyártó tőke – az ágazat fejlesztési igényeinek, a K + F innováció társadalmi szükségleteinek teljesítése címén – mind nagyobb hányadát sajátítja el a KAP termelés-támogatást szolgáló forrásainak.
Az újratermelésben kialakított új szerepköre, az ipari -, kereskedelmi-, és banktőke kezére juttatta a teljes mezőgazdasági termékpálya vertikális integrációját, ami a stratégiai alágazatok egy-egy részpiacán (gabona, hús, cukor, tej, dohány, stb.), a közösségi forrásokkal, néhány multi- és transznacionális cégóriás világpiaci uralmát erősíti. Emiatt a KAP forráselosztó funkciója végképp eltorzult: hosszú időn át ki nem mutatott, csak néha „kiszivárogtatott” és tagállamonként némileg eltérő arányok szerint, általában, a közösségi agrártámogatás 80 százaléka az erre jogosultak 20 százalékának jut, akik, a globális cégóriásokon kívül, a helyi hatalmi elit és „agrár-arisztokrácia” „leginkább versenyképes”, tőkeerős, szűk hatalmi csoportját alkotják. Ugyanakkor a tőkenyereséget előtérbe helyező gazdálkodás, az életminőséget a környezet- és természetrombolással is rontja, aminek terheit a károkozó tőke a közösségre hárítja.
d/ A KAP jövedelempolitikai célja 50 éve az, hogy „a mezőgazdasági népességnek megfelelő életszínvonalat nyújtson, elsősorban a mezőgazdaságból élők egy főre jutó jövedelmének növelésével”. Ezt a neoliberális piaci modellre való átállás két ponton is meghiúsította. Egyrészt azzal, hogy a támogatási forráselosztást döntő arányban megváltoztatta az eszközgyártó tőke és a szűk hatalmi agrárelit javára, a termelővel szemben. Másrészt, e célon átgázolt az „agrármodernizáció”: a tőkehasznosulás hatékonysága és az EK világpiaci versenyképességének (fél évszázada sikertelen) elérése, szakadatlanul (így a jövőben is) megköveteli az agrárnépességnek a gazdasági szabályozókkal „ritkítását”, a munkaerő folyamatos csökkentését, valójában a parasztság, mint történelmi osztály és földműves utódainak a hamisan tételezett „haladás oltárán” való feláldozását.
e/ A piacstabilitási cél – alkotmányos tételezésével ellentétében – kezdettől fogva fikció: a KAP folyamatos reformjai, a hatvanas évtizedtől fogva, másról sem szólnak, mint az agrártermelés profitközpontú fenntarthatóságának konfliktusairól, amelyek napjainkig a szélsőséges egyensúlytalanságba (disequilibrium) torkollnak. A WTO–Dohai diktátum a KAP rendszerét végképp fenntarthatatlanná teszi: legkésőbb 2018-ig a támogatási rend teljes megszűntetését „tervezik”, emiatt, pedig, a félévszázados rendszer összeomlása várható.
f/ Az ellátás – biztonsági célt a KAP tőkeérdekeknek alávetett, neoliberális élelmiszer – politikája felszámolta. Ennek azt kellene biztosítania, hogy a fogyasztók méltányos áron, jó minőségű és elegendő élelmiszerhez jussanak. A hetvenes évtizedtől, azonban, megszűnt az EU népességének „méltányos áron” élelmezése, mert – a döntően az eszközgyártó és kereskedelmi tőke profitja miatt a világpiaci árakat, átlag 50 százalékkal meghaladó – termelési költségeket a belső árrendszer az adófizetőkre és fogyasztókra hárítja. Másfelől, az iparszerűen alapanyagot előállító mezőgazdaság, az ipari élelmiszergyártás, továbbá a tömeg – élelmiszerek forgalmazása és fogyasztása – az értékrend és a fogyasztási minták erőszakos megváltoztatásával – megteremtette a fogyasztói társadalom tömegfogyasztóját, a „mérgező globalizációt”, amely az életminőséget, az egyén választási szabadságát és a fogyasztóvédelmet saját profitérdekeinek veti alá.
Ez az élelmiszerbiztonság uniós rendjével is leszámolt. A tőketulajdonnak – az áruk szabad mozgása, mint uniós vívmány alapján – sikerült elérnie, hogy a közösségi jog megszűntesse a forgalomba kerülő élelmiszer kötelező, előzetes hatósági ellenőrzését, ami helyett az utólagos termékfelelősséget vezette be. Ez nyílt megtagadása az egészséges és biztonságos környezethez való alkotmányos alapjognak, amely az élelmiszerbiztonság érvényesítését az elővigyázatosság és a megelőzés alapelvére építi. Az új intézmény eltekint a közegészségügyi, minőségi, higiéniai, állatjóléti és egyéb követelmények előzetes vizsgálatától, ami helyett az ellenőrzést és az állam közhatalmi beavatkozását csak a „működészavar” válthatja ki: ha utólag kiderül, hogy az előírásokat nem tartották be, emiatt, pedig, egészségkárosodás vagy ennek veszélye állt elő. Ezzel a jog intézményesen növeli az élelmiszeripari és kereskedelmi tőke profitját azzal, hogy a forgalmazó javára megtakarítja az előzetes vizsgálatok költségeit, ugyanakkor fellazítja a szabályok betartását és a fogyasztókat – a tőkeérdek elsőbbsége alapján – egészségügyi kockázatoknak teszi ki.
g/ Az EU-15 mezőgazdaságában a foglalkoztatottak aránya 1975 – 1999 közt 7,6 millió főről 3,8 millióra, tehát 49 százalékkal csökkent. A 2020-ig tervezett agrár-jövőkép szerint a szerkezetváltási folyamat lényeges összetevője „a mezőgazdaságban dolgozók számának csökkenése, mind abszolút értelemben, mind a gazdaság teljes munkaerő állományának arányához képest.” Mivel tagállami és regionális szóródás szerint, mind a foglalkoztatottság visszaesése, mind a munkanélküliségi ráta jelentősen eltérő lesz, az EB ennek a jövőbeli, átlagos arányát nem jelzi. Annyi bizonyos, hogy a foglalkoztatásban „15 éven belül, lényeges szerkezeti változások történnek.” Az EB szerint „az EU–12 mezőgazdasági munkaerő feleslegét nem lesz könnyű ’felszívni’, mert az ipari foglalkoztatottság területén hasonló csökkenés megy végbe.” Emiatt „állandósul az optimális szint alatti foglalkoztatás (tehát az agrár munkanélküliség), ennek térségeiben, pedig az elvándorlás.”
h/ A foglalkoztatottság visszaesésének valószínűsítéséhez támpontot kínál a gazdaságszám alakulása. A szerkezetváltáshoz, ugyanis, szorosan kapcsolódik „a gazdaságok számának csökkenése, az üzemméret átlagos nagyságának növekedése. Az egy hektárra és a mezőgazdasági területre jutó termelékenység növekszik, így az egy gazdaságra jutó jövedelemhatás pozitív lesz.” A földhasználatban az EB a „csökkenő területről növekvő hozam” – elvét kívánja megvalósítani, ami egyet jelent az intenzív technológiák, a belterjesség fokozásával, a talajerő kimerítésével, a környezet – terhelés és a természet – károsítás kiterjedésével. Az EU–25 tagállamában 2003 – 2020 között a gazdaságok száma 10 millióról 5, 3 millióra, vagyis 47,1 százalékkal csökken.” „A szerkezetváltás folytatódni fog, mégpedig, különös erővel az EU–12 mezőgazdaságában, mivel ott az agrárágazat GDP hozzájárulása magas arányú, ugyanilyen a foglalkoztatottság és a kisüzemek száma is magas.”
Ez – más forrásokkal összevetve – legalább 4 millió gazdaság felszámolását jelenti az új tagállamok, az EU–12 mezőgazdaságában, míg 700 ezres gazdaság – számcsökkenést valószínűsít az EU–15 területén. Fő- és mellékfoglalkozási munkahelyekre vetítve, klaszter-analízis nélkül is, kitűnik, hogy a közel 50 % arányú gazdaságszám csökkenés a foglalkoztatást ennél jóval magasabb arányban veti vissza, tehát a munkanélküliségi ráta növekedése (mivel egy gazdaság több, vagy sok embert is foglalkoztathat) az 50 százalékot meg fogja haladni. Az EB szakértői, a jövőkép elemzésénél, nem hagynak kétséget a felől, hogy a KAP rendszerében a mezőgazdaság eltartó-képessége rendszeresen, folyamatosan, szükségszerűen csökken: csak egyre kevesebb fő- és mellékfoglalkozású termelőnek nyújthat megélhetést.
A KAP alkotmányos (a Római Szerződésbe, mint az EU Alkotmányos Chartájába) foglalt célrendszere az agrártermelőknek kiszámíthatóságot, átláthatóságot, termelői- és jövedelembiztonságot szavatol, az életminőség intézményi garanciáját és a fenntartható agrárjövőt ígéri. E helyett, az előttünk álló 15 éven belül, az EU „világpiaci versenyképessége” megteremtésének hamis jelszavával (amit 50 éve hiába próbál elérni, mert azt épp a tőkehasznosulás mohó nyereségigénye, az „integrációs tőkének” az ágazati hasznot lefölöző, elsajátítási szivattyúja zárja ki most és a jövőben is) a 2007. évi gazdálkodói szintet a felére zsugorítja. A piacra és önellátásukra termelő, a családjukat és természeti környezetüket fenntartó, társadalmi hasznot hozó, az egyénnek értelmes életcélt adó gazdálkodóknak, pedig, több mint a felét „kiiktatja” a mezőgazdaságból.
i/ A Tizenötök birtokszerkezetében, az utóbbi évtizedekben végbement föld-, eszköz-, tőke-, és üzemi koncentráció a családi gazdaság modelljét lényegesen átalakította, méretnövelését olykor a nagybirtoküzem szintjére emelte. Emiatt, a KAP rendszerében, „a családi gazdaság többé már nem tipikus intézményi és gazdasági egység, bár a legelterjedtebb…Mivel e családi gazdálkodó egységeknek, mind a mérete, mind az alkalmazkodó képessége regionálisan teljesen eltérő, a politikai követelmények szükségessé teszik, hogy ugyanúgy szembesüljenek az intézményi változások kihívásaival, mint maga az agrárszektor, amely vertikálisan egyre integráltabb lesz és a gazdálkodás irányítása, növekvő mértékben, az agrobusiness cégóriások kezébe kerül.”
A családi gazdaság intézményi leépülése kettős szálon fut az EU–15 agrártérségében, másfelől, létrejöttének az esélyeit is kizárja a KAP az EU–l2 mezőgazdaságában. A előbbieknél működő családi gazdaságok létét (árutermelő képességüket, piacra jutásuk esélyét, jövedelem biztonságukat) a termékpályát uraló, globális tőkeszerveződés, az integrátor szerepkörében, gazdasági – politikai hatalmi súllyal meghatározza. Ugyanitt, a korábbi modell – amely döntően a földhasználó és családja munkaerejére épült – több tagállamban, illetve agrártérségben – bérmunkán alapuló nagybirtokrendszerré szerveződött, mint pl. az Egyesült Királyságban.
Másik alaptény, hogy az EB – az 1999-ben, az agrárgazdaság jövőjének európai alakításáról kidolgozott, ún. előretekintési programja szerint – a 25 tagúra bővített Unióban, Kelet–Közép–Európa mezőgazdaságának nem családi gazdaságot, hanem nagybirtokrendszert tervezett, amely olcsó nyers – és alapanyagot, hatékony, iparszerű technológiával, a nyugati munkabér töredékéért dolgozó bérmunkával állít elő. A KAP szabályozóival végrehajtott diktátum közgazdasági racionalitása – a tőkehasznosulás szempontjából – az EU profitközpontja, másfelől a peremvidék közötti, tartósan egyenlőtlen csere érvényesítése, vagyis az erőforrás – és felvevőpiaccá formált, keleti agrártérség gyarmati kizsákmányolása.
j/ A KAP rendszere, az USA modellje alapján, a mezőgazdaság neoliberális tervgazdálkodási keretekbe szorítására, a jövőben is, a kvótarendet és a támogatásnak a termeléstől való elválasztását alkalmazza. Az előbbi módszer a túlkínálat mesterséges, parancsuralmi visszafogását a kötelező és önkéntes földkivonással, a vetésterület csökkentésével, a termelés és értékesítés mennyiségi, minőségi és támogatási küszöbének (kontingens) a meghatározásával éri el. Az utóbbi szabályozó kiiktatja az árakból a termelés mennyiségi támogatását, ami helyett csak a termelő kaphat, az agrárüzeme és a korábbi teljesítményét bizonyító ún. történelmi referencia – szint alapján, átalány – támogatást.
Az EU–15 térségében a kvóta – mint termelési kontingens, mennyiségi küszöbérték és önálló, vagyoni értékű jog – a túltermelés visszafogásának a közgazdasági eszköze. Az EU–12 mezőgazdaságában viszont, ahol a föld- és agrárvagyon eredeti tőkefelhalmozása a belépők uniós tagsága óta új feltételek alapján, a globális agrártőke tulajdonosai javára folytatódik, a kvóták szerepe túlnő a termelés mennyiségi szabályozásán. A kvótarendszer itt két alapfunkciót teljesít.
>> Egyik a hazai mezőgazdaság elsorvasztása. Ez Magyarország esetében az önellátási szint elvesztését, az eddig exportált termékek behozatali kényszerét, a termelési kapacitások felszámolását, az országnak a külföldi árudömping felvevő piacává formálását jelenti. Ez önmagában gyarmati kiszolgáltatottságot okoz. Emellett, a termelésbe való, durva beavatkozást – különösen a bioetanol gyártása miatt mezőgazdaságunk ipari nyersanyagtermelő ágazattá, monokultúrává züllesztését, a biológiai sokfélség és a természeti értékek felszámolását, a talaj kizsigerelését, termőhelyi adottságainak lepusztítását és az egyéb környezetrombolást – megsínyli az ágazat, a termelési kultúra, a vidék, a foglalkoztatottság és, a mezőgazdaság elhagyására kényszerülő tömegek földönfutóvá válásával, az egész társadalom.
>> A kvóták másik funkciója a globális tőkeerő új elsajátítási életterének berendezése, az eredeti tőkefelhalmozás gyorsítása, az erőforrások megszerzésével földtulajdoni monopóliumának és gazdálkodói túlsúlyának (vagy kizárólagosságának) kiépítése. Ezt a KAP 2003. évi reformja azzal alapozta meg, hogy – míg korábban a kvótatulajdont csak az agrárüzem és a föld tulajdonával együtt lehetett átruházni – a kvótajogot önállóan is forgalomképessé tette, egyedül a kvóta bérleténél előírás az annak alapjául szolgáló terület bérbeadása. Az intézményi változtatást az a tőkeérdek diktálta, hogy a keleti agártérség tőke befektetőjének (az erőforrások elsajátítójának) a külföldiek földtulajdonszerzésének átmeneti tilalma miatt ne kelljen várakoznia a derogáció lejártáig a kvótatulajdona megszerzésére, hanem azt önállóan – az alapjául szolgáló földtulajdon nélkül is – megvásárolhassa, a szerzési tilalom megszűntével, pedig, a föld telekkönyvi tulajdonához jusson.
>> A kvótarend harmadik funkciója globális hatású: a fejlődésben leszakadt földrészek népességének létével és a világélelmezés csődjével függ össze. Míg ui. a termeléskorlátozás – a parancsuralmi beavatkozás céljaként – a fenntartható fejlődést hirdeti, intézményesen épp azt semmisíti meg és helyébe – egy szűk, haszonélvező réteg – a nemzetközi pénzhatalom számára biztosít fenntartható profitot. A közösségellenes kínálatkorlátozás ára a harmadik világ társadalmainak pusztulása és élelmezési katasztrófája.
k/ Az uniós kvótarend hatásmechanizmusa – mint „ördög a részletekben” – a KAP közös piacszervezeti (CMO) intézményi és az egyes részpiaci reformjaiban összegződik. Így pl. már az eredeti kvótarend az 1. pilléres, közvetlen, területalapú agrártámogatás feltételévé tette a szántóföldi növénytermesztésben (a GOFR növényeknél) a magyar szántók területének 30 százalékára a művelésből való, kötelező földkivonást, vagyis a művelhető földterületnek 1 360 687 hektárral csökkentését. A hazai termelési kapacitás parancsuralmi szűkítéséhez járul az – egyébként a közösségi jogba ütköző és súlyosan hátrányos megkülönböztetést érvényesítő – közösségi agrártámogatásnak a hazai gazdák 91 százalékától történő intézményes megvonása.
Miközben az 1. pilléres, alanyi jogon (normatív jogcímen) járó támogatás 90 százalékát eleve a termelők legfeljebb 5 százaléka, a nagyüzemi lobbi magva élvezi, az életképes üzem fogalmának és méretküszöbének – nemzeti hatáskörben – meghatározása elérte, hogy beruházási és fejlesztési támogatáshoz ugyancsak, kizárólag ez a szűk, hatalmi agrárelit juthasson. A 2 EME (európai méretegység) szerint életképes gazdaság ismérvének, ugyanis, csak a gazdaságok 9 százaléka tehet eleget, míg azok 91 százalékát a törvény a fejlesztés és a fennmaradás esélyétől is megfosztja, ténylegesen „halálra ítéli”. A magángazdaságok aránya már 2000 és 2003 közt 20 százalékkal (960 ezerről 760 ezerre) csökkent. A fenti szabályozók alapján, a hazai agrárpolitika 10 – 15 év távlatában úgy tervezi, hogy a mezőgazdaságból, tartósan, legfeljebb 80 – 100 ezer gazdaság élhessen meg.
A közös piacszervezet (CMO) reformja 2008 – tól – többek közt – a gabona intervenció megszűntetését tervezi. Ezzel és az uniós intervencióra 2006 – ban felajánlott, hazai kukoricakészlet közösségi átvételének – jogtalan – megtagadásával, továbbá a még meglévő, 1 millió tonna mennyiséget érintő, a nemzetközi kereskedelmi tőke spekulációs haszonszerzésével is összefügg, hogy 2007. őszétől a hazai fogyasztót az élelmiszerárak akár 50 %-ot is elérő emelkedése sújthatja. A nálunk termelt gabonát ui. a hazai állattartók és élelmiszer – feldolgozók nem vásárolhatják meg, hanem azon – a közösségi jog elsőbbsége alapján – a globális kereskedelmi tőke nyerészkedik.
A szőlő – és borpiac reformja – a túltermelés visszafogására – döntött az EU területén 200 ezer hektár szőlőültetvény kivágásáról. Emellett az újratelepítési jogot is annyira megszorítják a szabályozók, hogy azzal csak a legnagyobb tőkeerejű beruházók élhetnek. A magyar szőlő- és borágazat – mivel az itt termesztett bor nem szorul export-támogatásra, hiszen a készlet a hazai fogyasztással is elfogy – a közösségi jogtól csak a hatékony piacvédelmet igényelné. Ezt, azonban, az EU „WTO – barát” szabályozása kiiktatja. A „kivágási prémium” pedig – ami 15 évre kizárja új ültetvény telepítését – nem a gazdag és „túltámogatott” (francia, olasz, spanyol) szőlőültetvények létét veszélyezteti, hanem a – többi szabályozóval már „térdre kényszerített” – keleti térség kistermelőit. A reform címén itt is – mint a pénzgyarmatosítás egyik terepén – az eredeti tőkefelhalmozás „végjátéka”, az őrségváltás folyik: miközben a szőlőkataszter nyilvántartott ültetvény – területe alig csökken, nemcsak a történelmi borvidékek zöme, hanem az ország más ültetvényei is, növekvő arányban, külföldi befektetők tulajdonába kerülnek.
A zöldség – és gyümölcspiaci reformmal a KAP – a csatlakozásunkat megelőző ígéretekkel ellentétben, azok jogi kötőerejét megtagadva – a mezőgazdaság egy újabb, fontos területén elsorvasztja értékes termesztési kultúránkat, felszámolja önellátási képességünket, a világpiacon évszázados megbecsülést szerzett, különleges termékeink, a „hungaricumok” eredményeit és megmaradásuk esélyeit, pedig, kizárja. A cukorpiaci reform – rövid történelmi távon belül – teljesen megszűntetheti az európai technológiájú, cukorrépára alapozott cukoripart és a fogyasztást a cukornád – alapú, világpiaci behozatalra állíthatja át. Mivel hazánkat a korábbi élelmiszeripari privatizáció teljesen megfosztotta cukoriparától, a reform „csak” a hazai cukorrépa termesztőket iktatja ki az agrárpiacról.
l/ A KAP szerkezetváltása tengelyében a szántóföldi növénytermesztésnek, az élelmezési célú gabona – és zöldségtermesztés helyett, a bioenergetikai célú növénytermesztésre való átállítása áll. Az EU – a megújuló energiaforrások létesítésének, a természettudományok által számos vonatkozásban cáfolt, célképzete alapján – a bio-üzemanyagok (bioetanol, biodízel) előállítását, 15 év alatt, háromszorosára kívánja növelni, amihez a gabonák és az olajnövények termesztésének 75 százalékkal való emelése kell. Már 2010-ben az EU közlekedésre támasztott, 10 % bioenergia szükséglete, a mai földhasználat 43 százalékát a gabonák és az olajnövények termesztésére foglalhatja le, amit a művelésből kivont (pihentetett) földeken az ugyanilyen célú cukorrépa-termesztés növel. A földhasználat jövőképe szerint a teljes mezőgazdasági földalap 86 százalékát művelésben tartják. Az élelmezési célú növénytermesztés, azonban, ennek a földalapnak, átlagosan, csak 42 százalékát foglalhatja el, tehát a mezőgazdasági földalap 58 százaléka a tőkehasznosítás új üzletágának a nyereségtermelését fogja szolgálni.
A földkészlet - gazdálkodás jövőjét a KAP az élelmiszertermelési igény visszaszorulásának és a nem – mezőgazdasági célú földhasznosítás szükségleteinek rendeli alá, vagyis – a mai liberális intézményekhez mérve is – még inkább fellazítja a termőföld védelmét. Így, az előrejelzések szerint, hazánk is a szántók jövőbeli csökkenésének tartományában szerepel, annak ellenére, hogy nálunk a népességszám csökken.
A bioüzemanyagok iránti új igény, ismét „kettős mércét” hoz a termőföld terhelését tekintve, a nyugati családi gazdaság, másfelől a gyarmati kizsákmányolásnak intézményesen alávetett, tőkés nagybirtokrendszer keleti modellje számára. Az EU -15 mezőgazdaságában ui. a műtrágyák használata csökkenni fog, azonban, „az EU-12 mezőgazdaságában, a jelenlegi műtrágya felhasználás alacsony szintjének növelése alapvetően fontos lesz.” Az EU-15 földhasználata – félévszázad után – végre megszabadulhat a talajt súlyosan károsító műtrágya a-terheléstől, mégpedig úgy, hogy azt – a károsító hatások tudományos bizonyítottsága ellenére – a keleti térség földhasználatára hárítja.
A művelésből kivont föld (set aside) az elsődleges területe lesz a bioenergetikai célú növénytermesztés kiterjesztésének. E szerint, ha a Tanács a földkivonás mai szabályain változtat, az irányváltás csak az élelmezési célú növénytermesztés további szűkítése, másfelől, a bioenergetikai alapanyagok előállításának a biztosítása lehet. Ehhez a mai hatásköri rendezés is kellően rugalmas, mert a Tanács, kötelező érvénnyel előírhatja, hogy az élelmezési célú földkivonást a mai mértékről az általa meghatározott, százalékos mértékre kell növelni, míg a bioenergetikai célú növénytermesztés általános mentességet élvezhet a kötelező földkivonás alól. Minden előrejelzés azzal számol, hogy a kötelező földkivonás „átfordul” a kukorica és az olajnövények termesztési igényére, ami a környezeti kockázatokat, nyilvánvalóan, megnöveli.
m/ Az EU-12 bioenergetikai növénytermesztése – mivel az EU 5, 75 % „bekeverési célértéke” a bio-üzemanyagok 2010-i arányát illetően csak javaslat, nem kötelező jogi előírás – a tagállamok ésszerű ellenállását váltja ki: többségük nem hajlandó termőföldjét az energialobbi új profitforrásáét feláldozni. Az erre szánt termőterület összesen 900 ezer hektár, az EU ilyen célú földlekötésének alig 10 százaléka. Ezzel szemben, a magyar politikai döntés: 2020-ig a bio – üzemanyagok keverési arányát – az összes üzemanyagra vetítve – 10 %-ra kell emelni. Ezért, a jövőben, a hazai földalapból egymillió hektárt biomassza alapanyag előállítására kell felhasználni, amiből 350 ezer ha az energianövények termesztési területe, 650 ezer ha, pedig, a bioetanol alapanyagát adja. A „gigantomán” adatok mögött a hazai mezőgazdaság olyan szerkezetváltási diktátuma munkál, amely az egész ágazatot, meghatározó minőséggel, a bioetanol - gyártás ipari műhelyévé kívánja formálni, éspedig – a hatékonyság növelése címén – előbb-utóbb teret adva a GMO alapú növényfajták köztermesztésbe vonásának is.
A KAP intézményi fordulata, amely a mezőgazdaságot (ezen belül a földhasználatot) döntő arányban és átfogó szerkezetváltással, a bioenergetikai célú növénytermesztésre állítja át, egyértelmű az értékalapú agrár- és földpolitika mai és jövőbeli tagadásával. Nyílt beismerése ez annak, hogy amikor a 21. század már a civilizációs válságok természeti – társadalmi kataklizmába átcsapásának a közvetlen veszélyeivel szembesül (társadalmi bomlás, a közösségből kirekesztést okozó nyomor, éhség és világélelmezési csőd, a tőkeerővel szemben meg nem állítható természet-és környezetrombolás, a globális éghajlatváltozásnak a földi életet fenyegető hatásai, az erőforrások kimerülése, az édesvízkészlet drámai csökkenése, stb.), a globális tőkehasznosulásnak elkötelezett KAP, az új kihívásokra, nem válaszolhat ésszerű és közérdekű társadalmi cselekvéssel, emiatt, pedig, az EU számára képtelen fenntartható agrárjövőt biztosítani. Többé nem azt szolgálja, hogy „életet teremjen a föld”, ellenkezőleg, a növénytermesztés élelmezési rendeltetésének, döntő arányú megsemmisítésével, a földhasználat, a vidék, a társadalmi és természeti értékek feláldozásával, „profitot termel”, de nem a társadalomnak, hanem a felette álló tőkehatalom tulajdonosai számára.
Miért ütközik a bioenergetikai növénytermesztésnek a KAP által a földalap több, mint felére kiterjesztése, a fenntarthatóság követelményébe? Valójában ez az emberi létfenntartást és az állatok takarmányozását szolgáló, legértékesebb haszonnövények, óriási arányú elégetését jelenti, amivel – nem cáfolható bizonyítékok szerint – kevesebb energiához juthatunk, mint amennyit a cél érdekében megsemmisítettünk. Konkrét kísérletek külföldi adatain túl, Nagy Bálint professzor, általános érvénnyel bizonyította: a biológiai úton termelt energia sem lehet olcsóbb annál, mint amivel előállították. A KAP, e törvényszerűség ellenére, anélkül, hogy 467 millió polgára a döntésbe beleszólhatna, vagy legalább véleményt nyilváníthatna, eldöntötte: már 3 éven belül, az EU teljes földalapjának közel a fele, nem az élelmezési szükségleteket fogja kielégíteni, hanem búza, kukorica, repce és cukorrépa alapanyagot termeszt, a bioetanol és biodízel gyártásához. A termények technológiai átalakításával (fermentáció, stb.) nagyobb energia-ráfordítással kisebb energiamennyiséget állítanak elő, miközben ez a „zöldenergia” üzemanyagként az éves szükségletnek még 6 %-át sem fedezi.
Kérdés, mi ennek a társadalmi ára? A teljes földalap közel felét – 2020-ig már 60 százalékát – e cél érdekében kell kizsigerelni, az intenzív monokultúrával lepusztítani, a világ élelmezésére a természet által (ma még) életet biztosító élelmet megsemmisíteni, a talaj-degradációval és egyéb környezeti károkkal vissza nem fordítható rombolást végezni. Mindezt a nagybirtokrendszer társadalmat bomlasztó hatásai tetézik. Igaz lenne, hogy ez a környezetvédelmet, a CO2 gázkibocsátás csökkentését szolgálja? Még ha így is lenne, az etanolgyártás, ezen az áron, a közérdeken átgázoló, társadalom-ellenes cselekvés: a közösségi értékek szempontjából, merőben értelmetlenül, csak újabb pusztítással mérsékelhetné egy másik pusztítás – az üvegházhatású gázkibocsátás – hatásait. Valójában, azonban, még ez a környezet- kímélő hatása is hamis állítás, amit a tudomány újabb bizonyítékai lelepleztek. Az új üzletág tehát, amit a KAP egész Európára kényszerít, egyetlen célt, a globális tőke elsajátítási magánérdekét szolgálja azzal, hogy „ne életet, hanem pénzt teremjen a föld”, a közösség kárára és egy szűk, hatalmi csoport hasznára.
n/ A KAP lényeges rendszeralkotó eleme a közösségi agrártámogatás rendje, amelyről a keleti térség polgárai már megtapasztalták, hogy az a terhükre hátrányosan megkülönböztető és piactorzító. Ezen túl viszont, az intézmény, számos ponton, fogalmi és tartalmi tisztázásra szorul. Nevezetesen:
— A fogalom, amit a politikai ideológia a valóság torzójaként rögzített a köztudat számára, félrevezető. Közgazdaságilag ui. „uniós támogatás” sem jogintézményként, sem szociális gondoskodásként, sem vissza nem térítendő, vagyoni juttatásként nem létezik, hanem a „tagállami befizetések újraelosztását” teljesíti. Ennek mérlegétől függ, hogy az adott tagállam a többiek terhére vagyoni előnyhöz jut-e, avagy – mint „nettó befizető” – ő támogatja a Közösséget. Hazánk esetében, hiteles források szerint, az utóbbi helyzet valósult meg.
— Az agrártámogatás, mint újraelosztás, sajátos feltételrendszerre épül. Első pillére a közvetlen (alanyi jogon járó, területalapú) támogatás, második pillére, pedig, a juttatás uniós mérlegelésén alapuló, vidékfejlesztési támogatás. Hazánk az összes uniós agrárforrás 64 százalékát az 1. pillérű forrásból kapja, amelynek 90 százaléka a regisztrált termelők legfeljebb 5 százalékának jut, vagyis ennek haszonélvezői a nagybirtoküzem legerősebb tőketulajdonosai. A 2. pillérű forrás nem normatív, hanem a juttatást a pályáztatás rendjében mérlegelik. A támogatás csak tagállami társfinanszírozással nyerhető el, tehát a megvalósítani kívánt terv teljes költségének 25-75 százalékát (a támogatási jogcímtől függően) nemzeti forrásból, illetve a pályázó önrészesedéséből kell fedezni. Mindkét támogatási forma utófinanszírozást jelent, vagyis a közösségi forrásból csak a támogatási cél teljesülése után lehet pénzhez jutni.
— Az EU az 1. pillérű támogatásnál megtagadta az új belépők termelőinek az EU-15 gazdálkodóival azonos mértékű támogatását. Brüsszel döntésének érvei közül kettő külön figyelmet érdemel. A mezőgazdasági főbiztos szerint, az új belépők gazdái számára az uniós támogatás negyedét meghaladó juttatás, ellenkezne a KAP céljaival, mert többlet-termelésre ösztönözné őket. Az EB egyik szakértője, A. Pouliquen pedig, arra mutatott rá, hogy csak az EU – 15 átlagos agrár-termelékenysége felének az elérése is megköveteli az új tagok agrárnépességének legalább 4 millió fővel csökkentését, munkahelyük megszűntetése miatt az ágazat elhagyására kényszerítését. Az azonos agrártámogatás megadása a keleti térség termelőinek, kizárná a KAP szükséges szerkezeti modernizációját, adott esetben a munkaerő drasztikus „megcsapolását”.
— Mindez csak lejátszás - technika volt annak intézményi biztosítására, hogy egyrészt, az új belépők agrártámogatása soha ne érhesse el azt a törvényes mértéket, amit az AGENDA 2000. a régi tagok termelőinek 2013-ig szavatol. Másrészt, a támogatás 75 százalékának az új belépők gazdáitól megtagadása lehetővé tette, hogy a KAP - reformok véglegesen, 2018-ig terjedő végrehajtási időszakon belül, intézményesen kizárják őket a KAP közösségi agrártámogatási rendszeréből. Ennek – nem titkolható – rendeltetése, hogy a keleti agrártérség termelőinek meghatározó tömege ne lehessen résztvevője az agrárpiaci versenynek, hanem – létfeltételei megsemmisítése miatt – a termelés feladására és a mezőgazdaság elhagyására kényszerüljön. A mélyszerkezet mozgását tekintve, ez alapvető eleme annak a célvezérelt rendszer-építkezésnek, hogy a keleti térség szabad elsajátítási élettere legyen a globális agrártőkének, a föld, az agrárvagyon, a termelési tényezők és egyéb erőforrások megszerzéséhez.
A fenti intézményi fordulatot az agrártámogatás – valóban bonyolult – szabályozási szövevényében, a részletek és összefüggéseik elemzésével, nyomon követhetjük. A lényeg, azonban, két alaptény. Egyfelől, 2013. után a KAP 1.pillére, néhány éven belül, teljesen leépül, 2018-tól az összes belső piactámogatás és a közvetlen termelői támogatás megszűnik. Másfelől, a KAP – 2007-től megkezdett – részpiaci reformjai addig is biztosítják, hogy az összevont gazdaságtámogatási rendszer (SPS) működtetése és a közvetlen támogatások megvonása, vagy fokozatos leépítése, változatlanul a „kettős mérce” alapján szerveződjék, tehát szavatolja a keleti térség gazdálkodóinak a támogatástó való megfosztását. Ennek sajátos intézménye a „történelmi referencia-szint” alkalmazása az 1. pillérű, területalap és állathozam alapján meghatározott, valamennyi támogatási jogcímnél, az EU-15 agrártermelői javára. Ez, a korábban elnyert támogatási jogcímek alapján, a szerzett jogok védelmének ürügyén, a WTO-Dohai diktátumra hivatkozva „összezsugorított” támogatást is, csaknem kizárólag, a régi tagállamok legerősebb agrártérségeinek juttatja, az új tagok termelőinek kizárásával. (Lásd pl. a korábban jelzett, zöldség-gyümölcspiaci reformot.)
Mint a KAP intézményi szabályozóinak gyökereinél legtöbbször, itt is az EU birodalmi jellegének egyik meghatározó vonása munkál: a profitközpont és a peremtérség agrárviszonyaiban a tartósan egyenlőtlen cserét, az előbbi tőkehatalma javára, hosszabb távon azzal kell megalapozni, hogy – a jogegyenlőség uniós elvét feladva, az új belépők agrártermelőinek jogfosztása árán is – garantálni kell a peremtérség tőke-javainak, erőforrásainak a profitközpont urai által elsajátítását.
— Az agrártámogatás Tizenkettők terhére kialakított rendszere a nemzetközi jog és a közösségi jog egyidejű sérelmével jár. Az EU a tagjelöltekkel – köztük hazánkkal is – kötött Társulási Szerződésekben arra vállalt kötelezettséget, hogy az Unióba való felvételüket a közösségi jog normáinak betartásával biztosítja. Az integráció és a közösségi jogrend legfontosabb pillére a tagállamok jogegyenlősége, amit sem az EU, sem a tagállam, büntetlenül nem sérthet meg. Ezen nemzetközi szerződések kötőerejéhez képest, a csatlakozási szerződések megkötésekor, az EU csak akkor járt volna el jogszerűen, ha a „rebus sic stantibus” elvére hivatkozik, vagyis arra, hogy a szerződéskötés óta megváltozott helyzete miatt hiányoznak a pénzügyi feltételei, melyek alapján azonos jogállást biztosíthatna a belépők agrártermelőinek a régi tagokéval, emiatt, pedig, a csatlakozásukat el kell halasztani. A társulási szerződés és a közösségi jog alapján őt terhelő kötelezettség, a tagállami jogegyenlőség biztosítása alól, nem mentesítheti őt, mint önálló jogi személyt, az a – politikai nyomással kikényszerített – alávetés, amely alapján az új tagok beleegyeztek abba, hogy az egyenlő jogállásuk csak tíz év múlva, a változó és még hátrányosabb feltételek alapján valósulhat meg.
A csatlakozás utáni fejlemények, egyébként, kétségtelenné teszik, hogy az EU a jogegyenlőség megadására 2013. utánra vállalt kötelezettségét tekintve is, súlyos rosszhiszeműséggel járt el, amit – nem a nemzetközi közjog, hanem – a magánjog kategóriái a „megtévesztés”, „tévedésbe ejtés”, sőt a „csalárdság” minősítésével és jogkövetkezményeivel illetnek. Aligha vitatható ugyanis, hogy – a WTO diktátuma alapján – már 2004-ben számolnia kellett a KAP támogatási rendszerének a közeli, teljes leépítésével, ami viszont fogalmilag kizárja, hogy az új tagok azonos jogállása az agrártámogatásban anyagi megvalósulást jelentsen.
— Az EU-12 agrártámogatása – azon túl, hogy termelőinek a létérdekeit sérti és a terhükre súlyos jogfosztást valósít meg – felszámolja az uniós integráció legfontosabb pillérét, a tagállamok jogegyenlőségét. Az általános egyenlőség az Európai Közösségek Bírósága által is elismert alapjog, amelyet a gyakorlat – az EUSZ 4. cikke alapján – kiterjeszt az azonos versenyfeltételek biztosításának a követelményére is. Az EU az új belépők agrártámogatásának a jogegyenlőség szerinti megtagadásával, nyíltan, jogi deklarációként is, felvállalta a jogegyenlőtlenség intézményesítését, amivel az integráció alapjait bontotta meg. Ez, a megkülönböztetett alaphelyzetű tagállamai között, olyan érdekszembenállást intézményesít, amelynek feszítő ereje az integráció ellen hat, azt bomlasztja és robbanással is fenyegeti.
— Az agrártámogatás harmadik törvényességi szempontja azzal áll elő, hogy az EU az új tagok hátrányos megszorítását e terepen külön intézménnyel is garantálja. Ez sajátos biztosíték arra, hogy a „támogatottak”, a tagállamuk bármely erőfeszítése ellenére, a verseny feladására kényszerüljenek. A KAP ugyanis elvonta az új tagállam hatáskörét arra nézve, hogy a negyedére csökkentett közösségi támogatást, a nemzeti forrásaiból, száz százalékra kiegészíthesse. Magyarország, tehát, még a saját költségvetési támogatásával sem nyújthat az EU-15 gazdáival egyenlő elbánást az agrártermelőinek, hanem e helyett, az éves tagállami kiegészítés (a „nemzeti top up”) legfeljebb 30 % lehet.
Eltekintve attól, hogy a hazai államkassza üres, így az nem tudná a támogatást 100 százalékra kiegészíteni, az EU intézménye, ezúttal, a közösségi versenyjogba ütközik. Az ugyanis a nemzeti támogatás tilalmát a pozitív diszkrimináció esetkörére korlátozza, amikor is az állam az agrárpiac egyes szereplőit vagy egyes tevékenységeket a támogatással kedvezőbb helyzetbe hozna, másokhoz képest. (Római Szerződés: EUSZ 87. cikk /1/) Az agrártámogatás adott esetében e tilalom fogalmilag elesik: itt a tagállam csak a termelőivel szemben jogellenesen, a negyedére csökkentett támogatást, a saját költségvetéséből egészítené ki az uniós támogatás törvényes mértékére, amivel a támogatott jogalanyt, a piac egyetlen szereplőjével szemben sem részesíti előnyben, mert csak ugyanazt a támogatási szintet biztosítja számára, ami más piaci szereplőknek alanyi jogon jár.
A KAP alkotmányosan megosztott hatásköre, eljárásjogi szempontból, a Tanács és az EB számára jogalapot ad rá, hogy a tagállam hatáskörét elvonja a közvetlen agrártámogatás nemzeti kiegészítésének szabályozásában, tehát arról, a tagállam helyett, maga döntsön. Ez az eljárási pozíció, azonban, nem jogosítja fel az EU központi döntéshozó szerveit a rájuk nézve is kötelező érvényű, anyagi jogi közösségi szabályok mellőzésére. Ehhez képest, e szervek számára, kötelező érvénnyel irányadó volt az EUSZ 87. cikkének előírása, amely fogalmilag kizárja, hogy az uniós agrártámogatásnak 100 százalékra, nemzeti forrásból kiegészítése, verseny- vagy kereskedelemtorzító juttatásnak minősülne. E törvény teljes mellőzése az EB döntését hatalmi önkénnyé teszi. Valójában nincs alkotmányos, közösségi jogalap annak kizárására, hogy az új tagállam élhessen a megcsonkított, uniós támogatás teljes mértékű kiegészítésével: ez nem sérti a versenytörvényt, és az Unióra anyagi terhet sem ró, hiszen a „kiegyenlítő különbözetet” nem neki, hanem a – hátrányos megkülönböztetéssel sújtott – tagállamnak kell megfizetnie.
A nyers tőkeérdek, amely az EB döntését motiválta, mit sem törődött a hatalmi diktátum társadalmi és politikai következményeivel. Egyrészt, az új belépők 73 milliós népességének, rögtön azzal kellett szembesülni: az új tagállamnak még az olyan létkérdésbe sincs beleszólása, mint saját termelőinek, a saját, nemzeti forrásból való (és a közösségi szintet meg nem haladó) támogatásába, mert az alávetés, a nemzeti hatáskör elvonása, ezt kizárja. Másrészt, az EU 394 milliós népessége győződhetett meg róla, hogy a súlyosan diszkriminatív agrártámogatás súlyos társadalmi igazságtalanság is, ami a közösségi értékrenden, a jogegyenlőségen – a tőkeérdekek elsőbbsége címén – végrehajtott, durva átgázolás következménye. A KAP – emiatt is – megtagadja alkotmányos célrendszerét: nem „ember-központú”, nem az életminőséget szolgálja, hanem a „tőkeszabadságot” érvényesíti.
o/ A KAP „kistestvére” a CARPE , és azon belül a vidékfejlesztési politika. Ennek a Közös Agrárpolitikával fennálló rendszerkapcsolatait és mozgásterét döntően meghatározza, hogy – az egyéb közösségi politikákkal azonosan – alkotmányos jogi kötőerővel (is) – alá van vetve a tőke szabad áramlása lehető legnagyobb kiterjesztése követelményének (EUSZ 56-57. cikkei). A vidékfejlesztési politika intézményrendszere a „tőkeszabadság”, mint legfőbb közösségi vívmánynak, a következő megszorításai alá esik:
— tartalmát tekintve nem önálló politika (amelynek az alakítását a saját szükséglet – szerkezete határozná meg), hanem a KAP érvényesítését „kísérő politika”, mert alaprendeltetése az, hogy – társadalmi, környezeti, szociális hatásainál – mérsékelje, tompítsa, kiigazítsa a KAP legsúlyosabb romboló hatásait, amelyek a tőkehasznosulás diktátumának a következményei;
— a fenti rendeltetéséből eredően nem lehet funkciója, hogy útját állja a tőkehasznosulás diktátumának. Ezért nem gátolhatja meg a gazdaságok és a mezőgazdasági foglalkoztatottak számának csökkentését, a vidéki népesség elvándorlását, e folyamatokkal az agrártársadalom zömének megsemmisítését. E helyett az a feladata, hogy – miután a tőkeérdek a „szerkezetváltást” levezényelte – „megőrizze, vagy helyreállítsa a vidéki társadalom minimumát.” Ez utóbbi a vidékfejlesztés intézményi mércéje: nem vállalkozhat a vidék teljes társadalmi-térségi lefedésére, még azokkal az eszközeivel sem, amelyek e célból rendelkezésére állnak;
— le kell mondania arról a funkcióról is, hogy – intézményrendszerével – a vidék népességmegtartó rendeltetését fenntartsa. Aláveti magát – a jövőben is – az EU „világpiaci versenyképességét”, tehát a tőkehasznosulást szolgáló foglalkoztatási politikának, ami azzal jár, hogy „a vidéki térségekben a foglalkoztatás visszaesik, és ez, általános lehetőségként, az elvándorlást állítja előtérbe.”
— tudomásul kell vennie, hogy „az állandó mezőgazdasági ’túlfoglalkoztatásnak’ (valójában a munkanélküliségnek), csak nagyon csekély hányadát képes felszívni” még az erre alkalmasnak látszó eszköztárral is. Emiatt, pedig, fő feladata a „vidéki elvándorlás megszervezése” (u. o.), vagyis a mezőgazdaság és a vidék elhagyására kényszerített tömegek számára „menekülő utak” kiépítése (átképzéssel, szociális hálók időszakos működtetésével, stb.) a városi, vagy külföldi munkaerőpiacra való irányításuk és remélt befogadásuk végett;
— a CARPE alapján a vidékfejlesztés célrendszerének ember-központú átalakítása, tehát az életminőség szolgálatába állítása, a 21. század elején, azt kívánná, hogy a vidéki társadalom egészének az életminőségét – a romló környezeti, éghajlati, energia-gazdálkodási viszonyok és a társadalmi bomlás ellensúlyaként – a fenntarthatóság biztosításával, a foglalkoztatás és népesség életszínvonalának fenntartásával, a kulturális és más közösségi értékek megőrzésével (így, az Európa Tanács ajánlásaként, a kisebbségi nyelvek autonóm fennmaradásának szavatolásával is) szolgálja. Egy ilyen célrendszer megteremtése, azonban – az uniós szabályozók és a tervezett jövőkép alapján – a jövőben éppúgy kizárt, mint napjainkban. 2013 után a KAP 1. pillére rohamosan leépül, 2018-ig a belső piactámogatás és a közvetlen termelői támogatás meg is szűnik. A vidékfejlesztés forrása, az EMVA (Európai Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Alap) ugyan megmarad, azonban „ez, az EMVA valamennyi tengelyén, a források csökkenésére vezet.”
A vidékfejlesztés keleti térségének esélyeit tekintve – az EU szempontjából – a lényeg, az ide tartozó országok történelmi fáziskésése: a szovjet gyarmatbirodalom uralma és a magántulajdon azzal járó tagadása miatt, a piacelvű agrár-modernizációban félévszázaddal lemaradtak. A versenyképesség és a hatékonyság – mint felzárkózási követelmények – miatt a „keserű pirulát” még le kell, hogy nyeljék: mind az agrárnépesség, mind a gazdaságok számának drasztikus felszámolása, még előttük van. Ha ez – 1-2 évtizeden belül – befejeződhet, úgy a „maradék vidék” és a tisztogatást „túlélt népessége”, majd „haszonélvezőként” osztozhat az EMVA – ugyancsak „maradék” forrásának, vagyis a tőkeéhség által végleg el nem nyelt, közösségi újraelosztás juttatásainak az „áldásaiban”.
Saját szemszögünkből viszont, a lényeg: hogyan merülhet fel, akár csak fogalmilag is, a vidékfejlesztés, amikor a KAP diktátuma a magángazdaságok és az agrártermelők milliós tömegének a felszámolását tervezi, illetve hajtja végre, folyamatosan? Fejlődhet –e, avagy, egyáltalán fennmaradhat- e a vidék és társadalma, amikor a (hagyományosan) legfontosabb gazdasági szereplőinek a felét, harmadát, az intézményi rend „kiiktatja”, nemcsak az ágazat, hanem a lakó- és élettér elhagyására is kényszeríti? Arról nem szólva, hogy a magyar vidéket, 2004-től, már kettős szorítás egyesített ereje gyűri maga alá: a KAP diktátumán felül, a hazai kormányzati politika, gyorsított ütemben hajtja végre a falurombolást, a vidéki települések intézményes ellehetetlenítését, létfeltételeik (közoktatás, egészségügy, közlekedés, stb.) megsemmisítését.
A vidékfejlesztés, nálunk, a – még teljesen fel nem bomlott – agrártársadalom túlélési stratégiájának lehet/ne/ az egyik eleme. Csak a birtokszerkezeten belül, a földalapnak közel a felét érinti (3 millió ha termőterület mintegy 900 ezer kis – és középüzemét) és főleg e térségek (környezetileg érzékeny, kedvezőtlen adottságú területek, kiterjedt munkanélküliséggel sújtott régiók) lakosságát, a vidéki családok másfél – kétmilliós tömegét. Ezért létkérdés, hogy az „Új Magyarország Vidékfejlesztési Program /2007 – 2013/ intézkedési terve, az 1403 milliárd Ft felhasználására, milyen forrás – elosztási arányokat határoz meg és e támogatásokat kiknek juttatja.
p/ Az EU regionális politikája, a „tőkeszabadsághoz” fűződő viszonyát tekintve, egy – lényegű a KAP és a CARPE intézményével. Az EU polgárainak alkotmányos joga, hogy saját térségük felzárkóztatási esélyeinek támogatását követeljék a Közösségtől. A fejlődésben leszakadt térségek, esetleges, kiegyenlítő támogatása, azonban, lényegében nem változtathat a regionális diszparitáson, mert a halmozott hátrányok nemcsak összegződnek, hanem- már rövid történelmi távon – újratermelődnek. Emiatt a regionális politika bármely eszköze – még hatékony alkalmazása mellett is – viszonylagos értékű. E tendenciatörvény mélyebbe fekvő oka, hogy a regionális politika is a „tőke szabad áramlásának” van alárendelve. Ha ugyanis az eltérő alaphelyzetű régiók fejlettségi szintjének kiegyenlítését nem a tőkehasznosulás célracionalitása, hanem az értékelvűség vezérelné, úgy nem a tőke „haszonáldozati költsége” döntené el egy – egy, a fejlődésben leszakadt térség felzárkóztatását, hanem a társadalmi szükségletek, ami viszont – alapvető területeken – gyorsíthatná a kiegyenlítődést.
r/ A KAP legfőbb rendszerképző eleme – mondhatni, központi vezérlőműve – az EU „négy szabadsága”, mint legfőbb vívmányok közül, a „tőkeszabadság”. Ennek igényével már az EGK Alapító Szerződése (EUSZ) 1957-ben számolt, amikor az Alapelvek közt rögzítette a belső piac megteremtését, „melyet az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke tagállamok közti szabad mozgását gátló akadályok eltörlése jellemez.” (3. cikk 1. § c/ pontja) Születésekor, e vívmány, szerényen és a közérdeknek alárendelve jelent meg: legutolsó a vívmányok sorrendjében és az alapítók közös piacára korlátozódik, tehát nem kíván túllépni igényével azok országhatárain.
1992-től, viszont, amikor az EGK a Maastrichti Szerződéssel szövetséges állammá alakult, a „tőkeszabadság” – a globális tőkehatalom uniós integrációban betöltött szerepét jelezve – már mint a négy vívmány közül a legfontosabb, az Alkotmányos Chartában is az őt megillető elsőbbség rendjét foglalta el. Ezt két alkotmányos tétel rögzíti. Egyfelől, „a tőke szabad áramlásának bármely korlátozása tilos, mind a tagállamok, mind harmadik országok viszonylatában.” (EUSZ 56. cikk /1/) Másfelől, „amikor a Tanács (tehát a tagállamok államfőinek testülete) a tőke szabad áramlásának a lehető legnagyobb kiterjesztése érdekében jár el, e szerződés (tehát az EUSZ) egyéb fejezeteiben foglaltakat nem veszi figyelembe.” (56. cikk /2/)
Az első tétel nem szorul magyarázatra: mióta a tőke nemzetközivé vált, a korlátozása sem tűrhet államhatárokat. Ellenkezőleg, már az adott állam „nemzeti elbánása” – tehát a fogadó állam polgáraival és jogi személyeivel az azonos jogállás szavatolása – is kevés számára, ami helyett a saját „szabad mozgásigényéhez” igazodó, nemzetközi kiváltságot, a különféle jogviszonyokban a „legnagyobb kedvezmény” megadását követeli magának. A második tétel azt jelenti, hogy az Alkotmányos Charta, egyfelől, a másik három közösségi vívmányt is (az áruk, a szolgáltatások és a munkaerő szabad mozgását) is a „tőkeszabadság” elsőbbsége alá helyezte. Másfelől – és ez a legfontosabb – az EU valamennyi közösségi politikáját, alkotmányos mérce szerint is, alárendelte a „tőkeszabadság” (jogi értelemben sehol meg nem határozott, tehát az adott szükséglet önkénye és hatalmi diktátuma szerinti) követelményrendszerének. Az EUSZ egyes fejezetei külön szólnak az egyes közösségi politikákról (kül – és belbiztonság, közlekedés, környezetvédelem, stb.), köztük a közös agrárpolitikáról is (33 – 39. cikkek). Ha azonban, az EU legfőbb közösségi döntéshozó testületének, a tőke nemzetközi kiterjesztésének a követelményét kell érvényesítenie, úgy a KAP egész rendszere csak akkor, és annyiban juthat érvényre, ha nem ütközik a „tőkeszabadsággal”, vagyis „a tőke szabad áramlásának a lehető legnagyobb kiterjesztését szolgálja.”
Szükségtelen elemezni, hogy mindez mit jelent az elsajátítási érdek – hierarchia szempontjából: a tőkeigény alkotmányi szintre emelt, jogintézményi megjelenítése csak akkor lehetne közérdekű, ha a tőketulajdon és -hatalom azonos volna a köztulajdonnal és közhatalommal, nem pedig – a társadalommal szembenálló – elsajátítási magánérdeket szolgálná.
s/ A tőke szabad áramlásának jogi szavatolása a KAP rendszerével szemben is meghatározó, mert e nélkül a „tőkeszabadság” csak alkotmányos kinyilatkoztatás maradna, ami nem kényszeríthető ki. Valójában, ezt a funkciót, a közösségi jog egésze teljesíti, ugyanakkor, néhány sajátos jogintézménynek ez a fő rendeltetése. Nevezetesen:
— „egyhangúság kell az e bekezdés szerinti olyan intézkedésekhez, amelyek visszalépést jelentenek a közösségi jogban a harmadik országokba irányuló vagy onnan származó tőkemozgás liberalizációja tekintetében.” (EUSZ 57. cikk /2/) Ez a „tőkeszabadság” vétójoga arra az esetre, ha – a tőkeérdekek szempontjából, tehát a tőketulajdonos megítélése szerint – a közösségi jog bármely megváltoztatása visszalépést jelent/het/ a tőkemozgás szabadságának már elért biztosításához képest.
A jogelmélet klasszikus tétele, hogy a jogalanyok önkorlátozása, avagy közhatalmi korlátozása – közérdekből, közcélok elérése végett, vagy közhasznú tevékenység előmozdítása érdekében – általában nem zárható ki. A közösségi jog, viszont, a tőkeszabadság javára, alkotmányos kivételt teremtett e főszabály alól, pusztán azért, mert a tőke – saját érdekén kívül – nem ismer el semmilyen más, fölébe helyezhető érdeket, ami indokolná szabad mozgásának korlátozását.
Ha tehát, a jövőbeli jogalkotás – a hatályos rendezéshez képest – a szabad tőkemozgást bármely szempontból hátrányosan érintené, a vétójog gyakorlása (így a döntéshozók közül egyetlen ellenszavazat) lefogja a jogalkotó kezét: a nolite me tangere (tilos hozzám érni) nemzetközi jogi alapelv analógiájára, a tőkeérdek megtilthatja a terhére eső jogalkotást. Valójában ez a tőkeérdekeltségnek bármely más – jogszerű egyéni és vitán felül álló közérdek – fölé helyezését biztosítja oly módon, hogy az így kitüntetett érdekérvényesítés, a vétójoggal útját állhatja, akár a teljes európai közösség érdekeit szolgáló jogalkotásnak is.
— A „nizzai büntetés” címén vonult be a szakirodalomba az EUSZ Nizzai Szerződéssel megállapított 7. cikke, amit az EU Alkotmány – tervezete „a tagállami jogok felfüggesztése” címen tartalmaz. Ennek lényege az a szankciórendszer, amelynek alkalmazását a tagállam az EUSZ 6. cikk (1) bekezdésében írt alapelvek valamelyikének, a terhére róható megsértésével váltja ki. Tartalmát tekintve, a büntetés, a tagállam jogsértése címén, szuverenitása maradékát és védekezési esélyét is, teljesen kizárja. Ez az intézmény, amely a jogsértés büntetéseként a tagállamot minden jogától, bizonytalan időre és feltételek szerint, a jogorvoslat kizárásával megfosztja, ugyanakkor e szankciók ellenére, kötelességeinek a teljesítésére kényszeríti, már – puszta fenyegetettségként is – igen hatékonyan szolgálja a jogsértések megelőzését. A tagállamot arra szorítja, hogy feltétlen érvényt szerezzen a felette álló acquis vívmányainak – köztük a legfontosabbnak, a „tőkeszabadságnak” – ugyanígy a kötelező közösségi jognak, az EU alapelveinek megsértésétől, pedig, jól felfogott érdekében, különösen tartózkodjék.
Az agrár- és földviszonyok tagállami jogi rendezésében a tőkeszabadság ilyen alkotmányos oltalma azzal jár, hogy a jogalkotó csak olyan jogi lépésre szánhatja el magát (feltéve, hogy a KAP megosztott hatásköre az adott kérdésben, egyáltalán, tagállami joghatóságot enged), amivel a globális agrártőke képviselői egyetértenek, illetve amit egyeztetni tud Brüsszellel, a kötelező jogharmonizáció keretében.
— Tágabb értelemben, a tőkeszabadság alkotmányos garanciája, a hírhedt „rugalmassági záradék” (flexibility clause) is, amit az EU nem ratifikált (így jogilag nem létező) Alkotmány – tervezete dolgozott ki, ugyanakkor, az Alkotmány – alkotás meghiúsulásától függetlenül, az EUSZ 308. cikke átvett, tehát kötelező érvényű része a hatályos Alkotmányos Chartának. Eszerint „ha a Közösség fellépése bizonyul szükségesnek ahhoz, hogy a Közös Piac működése során a Közösség valamely célkitűzése megvalósuljon, és e szerződés nem biztosítja a szükséges hatáskört, úgy a Tanács, a Bizottság javaslata alapján, és az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően, egyhangúlag meghozza a megfelelő rendelkezéseket.”
Az intézmény részletes alkotmányjogi elemzése bizonyítja, hogy az EU hatáskörének (előre nem látott) közösségi célra hivatkozó ilyen kiterjesztése, amely az érdemi döntésre nem választott, vissza nem hívható, a döntéséért felelősségre nem vonható, központi szerveket hatalmaz fel, az alkotmányos demokrácia súlyos sérelme, az önkényuralom „jogba kódolt” biztosítéka. A záradéki felhatalmazás a közösségi döntéshozó szemszögéből úgy fordítható le, hogy ha olyat akarunk tenni, amit még a Római Szerződés (az Alkotmányos Charta) sem enged, ennek semmi akadálya: elég, ha az EU céljára hivatkozunk (a mediokrácia alapján, esetleg azt a társadalmi tudatba sulykoljuk, a tudomány tekintélyével megindokoljuk) és így – a felelősségre vonás kockázata nélkül – bármiről rendelkezhetünk.
Az új intézmény az alkotmányos alapviszonyt is megrendíti. A záradékból kiderül: az értékalapúság, a stabilitás, a jogbiztonság ígérete mind hamis díszlet, leszerelő megtévesztés, mert az EUSZ semmit sem garantálhat fő alapítói, az EU polgárai számára. Mindez fogalmilag elesik, hiszen nincs szilárd hatásköre, ez viszont kizárja az értékállandóságot. Közösségi célra és érdekre hivatkozva a hatáskör bármikor bővíthető – tehát elvonható a tagállam maradék szuverenitása is – az eddig biztosított jog e címen korlátozható, megszűntethető. Ez alól a KAP sem kivétel. Ellenkezőleg, célrendszerének, a tőkehasznosulás neoliberális elkötelezettségű szolgálata miatti, felbomlása – az ezt tagadó, politikai nyilatkozatokkal szemben, lassan már bizonyításra sem szoruló – alaptény.

(Végkövetkeztetések) Bár a végső válaszok lehetőségét a társadalomtudomány sem ismeri, nem kerülhető meg a kérdés: mi a KAP lényege, legbensőbb, minőségi jegyeinek a rendeltetése? A holisztikus rendszertani kutatás elől, amely a jelenségek felszíne alatt az erőtér lényegi, rendszervezérlő mozgatóit keresi, a szerkezetmozgás történetisége és az idősíkok rétegvonalai – az intézmények szakadatlan változási folyamata – sem rejtheti el a KAP „anatómiai vázát”, amelyre a félévszázados működtetése épül.
A KAP az alapító államok társadalmainak az elsődleges létszükségletét elégítette ki az élelmezési önellátás és az élelmezés – biztonság megteremtésével. Ezt döntően az egységes piac létrehozása, a nemzetállami piackeretek lebontása biztosította azzal, hogy az agrártermékek árának járulékos költségeit a közös piac jelentősen csökkentette, ami – a támogatási szabályozókkal együtt – növelte a fizetőképes keresletet, a vásárlóerő növekedése, pedig többlettermelésre ösztönzött és a belső piacok telítődéséhez, majd piacbővüléshez vezetett. (Az EGK számára, egyedül a belső vámhatárok megszűntetése, már néhány éven belül, 25 % gazdasági növekedést hozott.) A gazdaságpolitika tengelyében a „piac élénkítése”, tehát a piaci vásárlőerő bővítése állt, amely – az erőforrások növelésével is – húzóereje lett a bővített újratermelésnek.
Egy évtized múltán, azonban, az EGK önellátási szintjének elérése, majd a mezőgazdaság teljesítményének túltermelésbe átcsapása után, illetve az ipari forradalom műszaki-technikai követelményeinek az ágazat korszerűsítését célzó végrehajtásával, a kiinduló „gazdaságfilozófia” gyökeresen megváltozott. Az átalakulás mélyszerkezetében, a globális tőkeerőnek a mezőgazdaságba történt, rendszer – szervezeti benyomulása lett a változások „demiurgosza”, a minőségváltás legfőbb hajtóereje.
A nemzetközi szakirodalom a KAP agrár-modernizációs céljának megvalósítását, az intenzív kisüzemi gazdálkodás feltételrendszerének kiépítését, a K + F innováció követelményeit – könyvtárakat megtöltő – információözön alapján feldolgozta. Ez azonban, a gazdálkodás szerkezetmozgásának csak technikai – gazdasági vetületét képezi le és egészében mellőzi annak másik, meghatározó oldalát, a folyamat társadalmi – gazdasági viszonyainak lényegi feltárását. E nélkül, viszont, a fejlődésképlet nemcsak sematikus, hanem tartalmatlan, semmitmondó. Az agrárviszonyok technikai forradalmának társadalmi – gazdasági vetülete, pedig, épp azt a legfontosabb változás – eredőt mutatja, amely döntően átformálta a KAP teljes cél – és intézményrendszerét, mégpedig olyan minőséggel, ami ma és a jövőben is legfőbb irányítója a szerkezetmozgásnak.
Az ipari-, az eszközgyártó -, a kereskedelmi és a banktőke erőteljes behatolása a KAP agrár- és földviszonyaiba, kezdettől fogva nem korlátozódott arra, hogy – az egyenértékű csere klasszikus piactörvénye alapján – kielégítse a gazdálkodás technikai szükségleteit és beérje a természetes munkamegosztásból őt illető nyereség megszerzésével. A tőkeszerveződés multi – és transznacionális hálózatának kiépülésével, az egyszerű tőkeberuházás üzleti terepének a „multi – funkcionalitás” igényeit teljesítő kiterjesztésével, tehát a mezőgazdaság sajátos szükségleteinek (a munka – és üzemszervezet, gépi technológia, hitelezés, raktározás, feldolgozás, értékesítés, stb. részfeladatok) finanszírozásával a külső, befektetői tőketulajdon mind fontosabb szerephez jutott a gazdálkodási feltételek biztosításában.
Ennek a változásnak a „minőség – ugrása” az, amikor a globális tőkeerő már a „vertikális integrátor” mezét ölti magára, vagyis – döntően a teljes mezőgazdasági termékpálya kulcs – pozícióinak megszerzésével, a tőketulajdona alapján – saját maga szervezi, irányítja az újratermelést és értékesítést, a tőke természetéből eredően, ezzel az elsajátítási magánérdekét érvényesítve.
Nyilvánvaló, hogy a tőke ilyen mezőgazdasági szerepköre, messze túlnő a gazdálkodás technikai viszonyain, mert – már önmagában – hatalmi, uralmi helyzetet teremt a tulajdonosa számára. Az agrár-újratermelés társadalmi-gazdasági feltételrendszerének ez a minőségváltása, azonban, a KAP egész sorsát is meghatározó, döntő fordulatot hozott. Ennek gyökere az, hogy a gazdálkodás társadalmi – gazdasági - politikai irányításának a tőketulajdonon belül végbement, intézményes összpontosítása új fejezetet írt nemcsak a mezőgazdaság, hanem az egész társadalom elsajátítási viszonyainak a történelmében. Ha ugyanis a tőke nemzetek feletti kiterjedésének, a saját tulajdonán is túlnövő, a tulajdon hagyományos funkcióit (birtoklást, használatot, hasznosítást, rendelkezést) meghaladó, új szervezeti feladatait a hatalom és uralom képletében vizsgáljuk, úgy az elsajátítás Max Weber-i fogalmába ütközünk.
Kiderül: épp a tőkehatalom birtokosa a legtipikusabb és legerősebb elsajátító valamennyi piaci szereplő között, aki ezt a hatalmát nemcsak a birtokolható javak és értékek monopolizálására használja fel, hanem a többi piaci szereplő alávetésére, létfeltételeik diktálására, a piac feletti és a politikai uralom megszerzésével, pedig, az egész társadalom fölötti ellenőrzés biztosítására. A tőketulajdon épp azzal, hogy működtetése alapján a saját, materiális tulajdona tárgyain túlterjed, sőt – a „tőkeszabadság” uniós szavatolásával – a korlátlan kiterjedés kiváltságát is elérte, egy „kifelé zárt társadalmi kapcsolatot” jelenít meg. Ennek az a rendeltetése, hogy a „benne résztvevők számára biztosítsa a hasznos javaknak és lehetőségeknek a tartós, visszavonhatatlan, illetve öröklődő jelleggel bizonyos egyénekhez kötését, vagyis monopolizálását.” (Weber, 1987, 89. l.)
Az uniós mezőgazdaság tudományos – technikai forradalmának igazi ára, épp ez a minőségváltás lett, az újratermelés föld – és agrárviszonyaiban folytatott elsajátításban. A KAP első évtizede, a túltermelés eléréséig, illetve a külső tőke integrációs szerepének megjelenéséig, még egyensúlyban tartotta az elsajátítás társadalmi képletét az értékek és javak újraelosztásában, amelyekből, ráfordítás – arányosan, méltányos jövedelmet juttatott, magántulajdonosi autonómiájuk és termelési teljesítményük alapján, a termelők számára is. Ez az egyensúly, azonban, a tőkehatalom nyomulásával, viszonylag gyorsan megbomlott és – többé helyre nem állítható – tartós egyensúlytalanságba váltott át (disequilibrium). Az elsajátítás szerkezetét és mértékét semmilyen tudományos mutató nem méri. Ennek ellenére, a fenti alaptény aligha cáfolható, mert közvetve, néhány közgazdasági kategória, egyértelműen bizonyítja.
Egyik az – újratermelés értéktöbbletének megosztásával összefüggő – agrár termelőár, másik a KAP támogatási forráselosztásának alakulása. Abban ugyanis, hogy az EU agrárpiacán a termelői árak átlaga, tartósan 50 százalékkal, a világpiaci árszint fölé nőtt, ennek a fogyasztókra és az adófizetőkre hárításával, pedig, az EU élelmiszer árai (Japánt leszámítva) csaknem „világrekordot” értek el, nem egyetlen és döntő összetevő a technikai modernizáció (gépesítés, a belterjességi technológia, műtrágyák, kemizálás, stb.) költségtöbblete.
Amint ezt a hazai közgazdaságtan az üzleti nyereség, teljes termékpálya szereplői közti, megoszlási arányainál bizonyította, az eszközgyártó és kereskedelmi tőke, együttesen – főszabályként – a profit 80-85 százalékát sajátítja el és annak csak 15-20 százalékát hagyja meg a termelő szektor részére. Az elsajátítási képlet szempontjából nem is az osztozkodás konkrét aránya a döntő, hanem az – a nehezen vitatható – tény, hogy az integrációs tőke mezőgazdaságot irányító szerepe, az elsajátítást tekintve, egyértelmű saját nyereségigényének fokozott érvényesítésével. Ez, pedig, abban csapódott le, hogy a termelési költségek a világpiaci árak fölé nőttek, amit – a tőke profitéhsége miatt – tartósan a társadalomra hárításukkal sem lehet kezelni. Emiatt, viszont a KAP rendszere, közgazdasági és társadalmi szempontból, fenntarthatatlanná vált.
Ami a közösségi agrártámogatások megszerzését illeti, számos vetületben láttuk, hogy annak zöme a globális tőkehatalom „zsákmánya”. Az OECD számításait, az Egyesült Királyságban végzett elemzés adatait és egyéb nemzetközi becsléseket alapul véve, általános megállapítás, hogy a közösségi források 80 százaléka a kedvezményezettek 20 százalékának jut, akik – különféle vagyoni és hatalmi rétegződés szerint – a legnagyobb erejű tőketulajdont képviselik. A KAP tagállami befizetéseket újraelosztó rendszere, valójában – informális háttér – technikákkal, a hatalomgyakorlás rejtett mechanizmusával, amely szorosan összefonódik a központi szervek „euro - bürokráciájával” és a kiterjedt korrupcióval – a globális tőke elsajátítását intézményesítő, járadékelvonó gépezet.
A KAP lényegét, intézményrendszere válságát és 1968 óta folyamatos reformjainak eleve kudarcra ítélését nem lehet megérteni a szerkezetmozgás valódi immanenciája, a „benső mag” átalakulása, az integrációs tőkehatalomnak a Közösség agrár- és földviszonyaira irányuló elsajátítási tevékenysége nélkül. Mivel a tőkehasznosulás elsajátítási követelményeitől a jóléti állam és a szociális piacgazdaság merőben idegen, hiszen azok nemcsak a profitját csökkentenék, hanem a hatalmát is korlátoznák, a KAP szerveződésének le kellett mondania a vásárlőerő növeléséről és az agrárpiac dinamikájának ilyen módszerű fenntartásáról.
A kialakult rendszer fenntarthatatlanná vált, az összeomlás fenyegette. Ezt csak új „gazdaság – filozófia” menthette meg: „zöld utat” kellett adni a – KAP intézményrendszerét egyébként is uraló – „tőkeszabadságnak”, a nemzetközi mozgásigénye „lehető legnagyobb körű kiterjesztéséhez”, vagyis ahhoz, hogy a KAP „végelgyengülését” új erőforrások megszerzésével orvosolja. Ennek jegyében került sor az EU keleti bővítésére.
Az EU agrárpiaca, amely – döntően a tőkehatalom profitigénye miatt – csak a világpiaci ár fölötti 50 % költségtöbblettel és ennek társadalmi terhével képes termelni, semmiképp nem fogadhatta be egyenjogú versenytársának a keleti térség mezőgazdaságát és agrárpiaci szereplőit, hiszen ezek a technológiai elmaradottságuk és a hozzáadott érték – termelésben aligha behozható hátrányaik ellenére, jóval olcsóbban és elfogadható minőség mellett termelnének, amivel letörnék az integrációs tőke profitszerző monopóliumát. Ebből fakadt, hogy a magyar mezőgazdaságot (is), már a csatlakozás előtti másfél évtizedben, el kellett sorvasztani, a súlyosan diszkriminatív, keleti agrártámogatással, pedig biztosítani kellett, hogy az új belépők agrártermelői, eleve, kiessenek a versenyből.
Csak az elsajátítási képlet válaszolhat arra is, hogy a keleti térség miért kizárólag erőforrásként kell a globális tőkehasznosulás számára, tehát a nagybirtokrendszer alapján megtermelt, olcsó nyers- és alapanyag megszerzése céljából. A tőkehasznosulás gazdasági ésszerűsége – a hatalmi terjeszkedés igényein túl – „földhasználati váltást” is diktál. A félévszázad óta kizsarolt, az intenzív műveléssel és vegyszerekkel lepusztított nyugat – európai termőföldet csak tetemes és meg nem térülő ráfordításokkal (rekultiváció, teljes körű melioráció, stb.) lehetne alkalmassá tenni a termelés fenntartására. Ennél jóval olcsóbb, ha a keleti térség – eddig még kevésbé terhelt és jobb termőképességű – földjeit terhelik a növekvő műtrágya használattal, az iparszerű, intenzív bioenergetikai növénytermesztés monokultúrát kiteljesítő és a biológiai sokféleséget felszámoló földhasználatával, továbbá a nyers- és alapanyag dömpingáruk előállításával.
A KAP rendszerét meghatározó tőkehatalom elsajátítási szerkezetmozgását vizsgálva, két tényező külön figyelmet érdemel, éspedig, egyrészt a történetiség, másrészt az intézményesülés alakulása. A birodalmi központ geopolitikai stratégiája, a hatalmi terjeszkedés történeti logikája a KAP rendszerében is meghatározza a „kettős mércét”, a jogegyenlőség feladását és – akár nyílt jogfosztás árán – a keleti térség súlyos, halmozott hátrányokkal járó megkülönböztetését. A birodalmi terjeszkedés – több évezredes – törvénye, hogy amikor a hatalmi szerkezet a földrajzilag még összefogható területi határaihoz ér, ahol a világgazdaságból és a politikai erőtérből jórészt kiszorított, a peremtérségben élő államokat talál, velük szemben a hatalmi központ kénytelen a kolonialitást intézményesíteni. Ha ugyanis az erőforrásokat és a monopolizálható profitszerzés lehetőségeit arányosan megosztaná valamennyi résztvevővel, ezzel az elsajátítás alaptörvényét tagadná meg: le kellene mondania saját terjeszkedési és uralmi igényeiről, ami a hatalomgyakorlásnál fogalmi képtelenség, az önfeladást jelentené.
Az EU, mint 394 milliós népességet átfogó birodalom, nem épülhet a tagállamok társadalmainak érdekazonosságára, mert – épp a központ és a peremtérség helyzete által újratermelt, eltérő történelmi – társadalmi feltételek és különbözőség miatt – a nemzeti érdekek szélsőségesen szóródnak, más államok érdekeivel ütköznek. (Lásd pl. a trianoni csonkolással nyolc részre darabolt Magyarország, és a történelmi állam területét megszerzett, már uniós tagállamok alapvető érdekütközését.) A birodalmi kohézió ezt az alapellentmondást kettős módszerrel kívánja feloldani. Egyrészt, kiiktatja magát a nemzetállamot: ha nincs valós nemzeti közösség és annak érdekérvényesítő képessége, az állami önrendelkezés garantált intézményei, úgy előbb az érdek – kifejeződést, később – a remények szerint – magát az eltérő érdekképződést is el lehet fojtani, majd kizárni a társadalom életéből. Másrészt – a felszámolásra kerülő nemzeti érdekek helyett, azok fölé – „európaiság” címén olyan értékközösséget kell emelni, amit összefogó, közös érdeknek kell feltüntetni és elfogadtatni az egész birodalom, de főként a peremtérség népességével.
Ez - a KAP rendszer pilléreit is tartó – hamis értékközösség, mert a valós közösségek létérdekeit tagadja, az azoktól elidegenedett, velük szembenálló érdek ideológiai hordozója: a globális tőkehatalom elsajátítási magánérdekét képviseli. Az „értékközösség” ugyanis olyan alkotmányos alapelvekben nyilvánul meg, mint pl. a „legfőbb vívmány”, a „tőke szabad áramlása”, a közösségi politika, pedig, intézményi rangra emeli az „EU világpiaci versenyképessége megteremtésének”, mint hamis közérdek tételezésében.
Az elsajátítási szerkezet másik lényeges eleme a globális tőke informális hatalmának intézményi megjelenítése és szavatolása. Az intézményi rendben ez, formálisan, mint sajátos alrendszer jelenik meg, amely a tőketulajdon alkotmányos jogállását, ezen belül, a jogi személy tőkés társaságnak a természetes személyekkel való egyenjogúságát rögzíti.(EUSZ 48. cikke) Az általános kiváltságot, pedig, a „tőkeszabadság” számára, az EUSZ 56-57. cikkei tartalmazzák. Valójában, azonban a „tőkeszabadság”, mint gazdasági és jogi intézmény, a közösségi jog és a KAP rendszerében nem alrendszerként érvényesül, hanem felettük álló, azokat meghatározó, önálló rendszert alkot.
Ez utóbbi, egyidejűleg, a globális tőkehatalom kettős – egy belső és egy külső – gyűrűjébe szorítja az EU legkülönbözőbb (társadalmi – gazdasági - politikai) viszonyaiban, ezek közt az agrár- és földviszonyokban is végbemenő elsajátítás feltételeit. A „belső gyűrűt” a „tőkeszabadság” Alkotmányos Chartába írt intézményrendszere (EUSZ 56 – 57. cikkei) és annak a közösségi jog valamennyi (köz – és magánjogi) jogviszonyában való, következetes érvényesítése jelenti. Ez a jogalapja, a KAP rendszerén belül is, a tőkehatalom elsajátítási kiváltságainak. A „külső gyűrűt” – amelynek szorító ereje a belső gyűrűjével vetekszik – a WTO intézményi léte és tevékenysége jelenti, amely a globális tőkehatalom nemzetközi szerveződésének ma már „világkormánya”. Ugyanazokat a „közösségi vívmányokat” érvényesíti, amelyekre az uniós integráció épül (tehát a „négy szabadságot”), formális és informális ereje, azonban, döntéseinek szavatolt kikényszerítésével, meghaladja az Unión belüli tőkeszerveződését. A tőkeerő elsajátítási minőségét, nyilván, nem a kétféle erő ütközése, hanem azok egyesítése, tehát az összegződéssel elért sokszorozása jelenti. Az intézményi elkülönülés (kettőződés) mögött – a szervezet és a funkciók felszíni különbségei ellenére – szervezeti, személyi és elsajátítási érdekazonosság áll: ugyanazok a multi- és transznacionális cégóriások, az ipari-, kereskedelmi és banktőke világurai gyakorolják az Unión belül a „tőkeszabadságot”, mint a korlátlan elsajátítás kiváltságának garanciáját, amelyeket a WTO „az áruk szabad mozgása” és a „világkereskedelem szabadsága” nevében képvisel.
A KAP „reformjai” – már a szóhasználattal – fogalmi zavart keltenek. Az agrár(és birtok)politika reformja ugyanis az alaphelyzet megváltoztatását, jelentős kiigazítását feltételezi. A valós reformnak az elsajátítás képletét kellene, gyökeresen, megváltoztatnia a társadalom javára, vagyis a tőkehatalom részére intézményesen garantált elsajátítás megszűntetésével, az újratermelés javaira és a társadalom értékeire a termelői elsajátítást kellene biztosítania, teljesítmény – és jövedelemarányos újraelosztással, a javakat és értékeket létrehozók számára, tehát az agrártársadalom szereplőin túl, az elsajátítás esélyét kiterjesztve a társadalom szűkebb – tágabb közösségeire.
A 40 éve folyó reformok, azonban, épp az elsajátítás alaphelyzetét konzerválják, a tőkehasznosulás javára, vagyis „álreformok”: azon még akkor sem hajlandók változtatni, ha maga a rendszer összeomlással fenyeget. (Ezt sem tartják valós veszélynek, mert a társadalmat ugyan maga alá temetheti, azonban a tőke ezzel az esettel is számolva, menekülési utakat tervez/het/ önmagának.) Ugyancsak a tőkehatalom elsajátítási monopóliumának a – bármi áron – megőrzése zárja ki, hogy a CARPE a vidékfejlesztést az agrártársadalom és tágabb környezete felemelésére alkalmazza. A 2018 után felszabaduló közösségi források emiatt nem növelhetik az EMVA juttatásait. Ezzel függ össze az is, hogy a KAP 2018-ig tervezett, teljes támogatás – leépítése sem zárhatja ki a tőke „járadékelvonó szivattyújának” működtetését, csupán az ezt szolgáló jogcím és forrás változna. (Pl. azzal, hogy az EU a tagállamok által létrehozott GDP mai 2 % újraelosztási arányát, ennek többszörösére növelné, a „közcélok közösségi támogatása” címén.)
A KAP és a WTO ilyen „elsajátitó gépezete” az tehát, ami a tagállami birtokpolitika fölött áll és annak mozgásterét behatárolja. Magyarország – a kárpát – medencei államalapítás évezredéből mintegy már öt évszázada – „Kompország” (Ady E.), amelynek sorsa, váltakozva, nyugati és keleti típusú birodalmak szorításában, idegen érdekeknek alávetve sodródik, a biztos menedéket nyújtó, közeli kikötő reménye nélkül. Ugyanakkor, a magyarság, a túlélés parancsára – a középkortól fogva mind máig – megtalálta azokat a kitörési pontokat, amelyek a megmaradását biztosították. Az uniós tagság és azon belül a KAP rendszere, megsemmisítő következményei ellenére, még nem mozgósította a társadalmat – a politika ellenében – a nemzeti önvédelem létkérdésének felismerésére és a szükséges eszköztár létrehozására. Pedig, a hitünkön kívül, csak ettől remélhető a megmaradásunk.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969