2013. I-VI
 

A nők jogai a középkori és a mai iszlámban
Vahid Yousefi - Kóbori Judit

Allah, a könyörületes és irgalmas nevében
„Ti emberek! Féljetek Uratokat, aki egyetlen személyből teremtett benneteket, akiből megteremtette a párját s kettőjükből számos férfit és nőt sokasított. Féljetek Allahot, akinek nevében szoktatok egymást megkérdezni [valamire] és [féljetek] a vérrokonságot!
Allah a ti őrzőtök.”
(4. szúra, 1. vers)

(A muszlim jogtudomány a középkorban) A klasszikus iszlámban a törvény és a vallás nem válik el egymástól. A muszlim vallásjog, a Saria – az arab szó eredeti jelentése „vízhez vezető út” – az emberi élet minden területét átfogja, szükség esetén azokat szankcionálja, így minden jogi, erkölcsi és vallási ügyet, még az egészséget is.
Kezdetben a muszlimok a hagyományos arab szokásoknak megfelelően éltek, de a vallási-politikai közösség kialakulása Medinában olyan új kérdéseket vetett fel, amelyekre a megváltozott körülmények és a kor szellemének megfelelően választ kellett találni, így a Korán fokozatosan számos új előírást fogalmazott meg. Ezek az előírások azonban Mohamed rövid életében nem foglalkoztak minden lehetséges kérdéssel, ezért Mohamed halála után társai (aszhab) és a hadiszokat (közlés, elbeszélés) tovább hagyományozók kiegészítették azokat az értesüléseket, amelyek Mohamed életére és tetteire utaltak.
Mohamed Mekkából Medinába történő menetelésétől kezdve a muszlim vezetők, a közösség (umma) politikájáért is felelősek voltak. A Koránban utasításokat találhatunk arra vonatkozóan, hogyan kell megoldani a felmerülő gyakorlati problémákat.
Az évszázadok múlásával ez a gyakorlat igen összetett jogi rendszerré alakult át, amely mind a közjog, mind a magánjog rendszerét magába foglalta, ugyanakkor a vallásgyakorlás előírásait is meghatározta.A muszlim jogrendszer kidolgozására a VIII – IX. században került sor, végül is igen rövid idő, másfél évszázad alatt.
A IX. századra létrejött az iszlám vallásjog teljes rendszere, a Saria, a X. századra pedig részleteiben is kialakult az ortodox iszlám dogmatika.

(Az iszlám jog forrásai) Az iszlám jog (Saria) az ember földi viselkedésének kinyilatkoztatásán alapuló törvénykönyve. Tartalmazza Isten törvényét, vagyis inkább az Isten törvénye. Felmutatja az embereknek az életbeli magatartás irányvonalait, amelyek érdekeinek a legjobban megfelelnek. Feladata, hogy az embert helyes útra vezesse és kezébe adja azokat az eszközöket, amelyek segítségével szükségleteit a legsikeresebben és legelőnyösebben kielégítheti. A Saria mindent megtilt, ami káros az emberiség számára és megengedi vagy ajánlja mindazt, ami hasznot és előnyöket hoz neki.
A muzulmán jog négy forráson nyugszik. Ezek a Korán, az iszlám szent könyve, a Szunna, az Isten küldöttére vonatkozó hagyomány, az Idzsma, a muzulmán jogtudósok egységes megállapodása, a Qiász, az analógiával való érvelés. A fenti négy fogalom értelmezése, vagyis a jogszabály arab szóval: figh, vagyis „megértés, tudás”.
A Korán Allah kinyilatkoztatásait tartalmazza, azokat amelyeket Mohamednek, utolsó Prófétájának és küldöttének tett. Ugyanakkor a Korán az iszlám jogi és erkölcsi szabályainak gyűjteménye is egyben. Az Allah által megszabott normák az iszlám minden híve, a muzulmánok számára kötelezőnek számítanak. A Korán az az alapvető jogforrás, amely kérdések többségét szabályozza. Előírásai nagy figyelmet szentelnek a bűncselekmények és a büntetések kérdésének. Az iszlám törvénykezésnek a Korán nem az egyetlen forrása. Mohamed életében és halála után törvény jellegű kiegészítő információkat kerestek a próféta szavainak és cselekedeteinek tanulmányozásával. A Szunna a próféta cselekedetei és mondásai útján közvetíti az Isten akaratát. Tartalmának isteni eredetét a próféta tévedhetetlensége garantálja, ilyen formában a kinyilatkoztatásnak nem a recitálható, hanem a próféta tettei által közvetített részét tartalmazza. A Szunna isteni eredetének tana a próféta életének eseményeit, tetteit és döntéseit összefüggésben hozza a kinyilatkoztatás folyamatával, és olyan legitimációt biztosít, hogy jogforrásként lehet figyelembe venni.
Az Idzsma (konszenzus) az elismert muszlim vallástudósok egybehangozó tana egy jogszabály, elv, intézmény elismerése érdekében. A kiindulópont ezen tudósok számára a Korán és a Szunna. Az Idzsma által elfogadott jogszabály vagy intézmény ugyanolyan kötelező erővel rendelkezik, mint bármely más jogszabály az iszlám jogon belül. Ezt a kötelező erőt a Koránból és a szunnából nyerte: „Ti hivők! Engedelmeskedjetek a küldötteknek, és azoknak, akik jogosultak közületek a parancsolásra, illetve parancs gazdái.” Itt a parancsolásra jogosultak, illetve a parancs gazdái a vezetők és tudósok.
Az Idzsma elve mindig is biztosította a különféle nézetek közötti kompromisszumot és lényegében a mai muszlim dogmatika alapjának számít, hiszen a muszlim vallástudósok véleményi azonossága az egyes nézetek helyességének igazolását jelenti, egyetértésük végeredményben az isteni akarat megnyilvánulásának tekinthető. Az Idzsma főként a siizmusban kap hangsúlyt. A Qiászt akkor alkalmazzák, ha olyan esetek merülnek fel, amelyekre a biztos tudást biztosító források (Korán, Szunna, Idzsma) nem tartalmaznak eligazítást. Ilyenkor az új eset megítélése és az arra alkalmazandó jogi norma megállapítása analógia útján történik.
A Korán a Szunna, az Idzsma három muzulmán jogforrás. Azonban ezen jogforrások nem állnak azonos szinten. Az alapvető jogforrás a Korán és a Szunna, mert az iszlám törvény tudói ezekre alapozva alakították ki a Saria szabályait. A mai bíró már nem csak a Koránban és a hagyományokat összefoglaló gyűjteményekben keresi döntésének indokait, hanem azokban a könyvekben is, amelyek az Idzsma által elfogadott megoldásokat tartalmazzák. Az iszlám jognak a fent említetteken kívül vannak még vitatott forrásai, ezeket van aki a források közé sorolja, míg mások nem ismerik el ezen forrásokat. E források közül megemlíteném: az al-istishabot, a khíyalt, a hadiszt.
Az istishab, illetve teljes nevén istishab al-hal a vélelem egy sajátos típusa, amely a muszlim teoretikusok szerint a jelennek a múlttal való összeköttetését jelenti. Mint megdönthető vélelem azt a feltételezést foglalja magában, hogy egy múltbeli esemény, vagy állapot a jelenben is fennáll, ha nincs olyan bizonyíték, amely ennek ellenkezőjét támasztaná alá.
A hiyal a hila többesszámú alakja, amely a stratégiát, a cél eléréséhez hozzárendelt eszközt, módszert jelenti. Ez annyit jelent, hogy amikor az iszlám jogtudós vagy bíró elé kerül valamely jogi kérdés elbírálás végett, amely jog által nem szabályozott (pl.: valamilyen fajta hús evése megengedett-e) az iszlám jog az esetben ellenkező bizonyításig (tiltó rendelkezése felmerüléséig) megengedettnek kell tekinteni, mert az Iszlám jog egyik alapelve szerint, hogy a kifejezett tilalom hiányában minden megengedett, ennek forrása megtalálható a Koránban: „Ő az aki teremtette nektek mindazt, ami földön van.” (2. szúra 29 v.)
Igen nagy számú gyűjtemény jelent meg a próféta szavaiból és cselekedeteiről hadisz cím alatt. A szó pontos jelentése ’szónoki kijelentések’, de szokás használni a próféta cselekedeteinek értelmezésére is. Csak azokat a hagyományokat foglalták össze könyvek formájában, amelyeket elismert hagyományozók láncolatán át vissza lehetett vezetni. A hadisz a büntetőjog olyan forrása, amelyeknek alapja a Korán. Előírásainak ugyanolyan kötelező ereje van, mint a Koránnak, ahogy maga a Korán is ezt erősíti a következő idézetekkel: „Mondd: Engedelmeskedjetek Allahnak és Hírnöknek,” (3. szúra 32. v.) „S mit ad nektek a Hírnök, hát vegyétek azt, s mit bevégez nektek, hát végezzétek be azt”. (7. szúra 59. v.)
Ortodox muszlim jogi iskolák. Meglehetősen nagy eltérések vannak az iszlámon belüli különböző jogi iskolák, irányzatok között. Ugyanis Mohamed halála után (632) a mecsetekben (imaházakban) voltak olyan tudósok (ulama), akik maguk közé gyűjtötték mindazokat, akiket a Korán értelmezése, illetve más vallási ügyek magyarázatainak megvitatása érdekelt. Ezek a csoportok fokozatosan olyan szervezett iskolákká fejlődtek, melyeknek vezetői a muszlim közösség bírái és különböző jogtudósai (muftik, sejkek, kádik (gazik) stb.) lettek. A IX. századra létrejött az iszlám vallásjog teljes rendszere (Saria), a X. századra pedig részleteiben is kialakult az ortodox iszlám dogmatika.
Az ortodox iszlámon belül a VIII – IX. században különböző jogi irányzatok, iskolák (mazahéb) alakultak ki, amelyek bizonyos kérdéseket egymástól eltérő módon szabályoznak. Ezek közül a mai napig csak négy fő vallási iskola vagy irányzat maradt fenn: Ezek a következők: 1. A Hanafita iskola. Abu Hanifa Nu’man ibn Tabit Hidzsra után 80-ban – Kr.u. 699-ben – született és H.u. 150-ben – Kr.u. 767-ben halt meg. Perzsa jogtudós volt, aki elsősorban a koránban foglaltakon alapuló analógia módszerét alkalmazta, a hadiszt (szájhagyomány) csak nagyon kevéssé fogadta el autentikusnak. Több kérdés megítélésében a hanafita iskola viszonylag rugalmas álláspontot foglal el. A világban mintegy 340 millió követője van ennek az iskolának, főleg Törökországban. Pakisztánban, Indiában, Afganisztánban, Jordániában, Indokinában, Kínában és a volt Szovjetúnióban. 2. A Malakita iskola. Alapítója, Malik ibn Anas Assbahi H.u. 93-ban – Kr.u. 714-ben – született és H.u. 179-ben – Kr.u. 798-ban – halt meg. Közel 45 millió követője van iskolájának, akik főleg Marokkóban, Algériában, Tunéziában, Szudánban, Kuvaitban és Bahreinben élnek. Ez az iskola sokkal inkább támaszkodott a hagyományokra (hadisz). Malik a siíták által támogatott Ali párthíve volt, és ráadásul jogi döntvényt is hozott Manszúr Kalifa (megh. 775. okt. 7.) trónfosztására (amiért a medinai kormányzó megkorbácsoltatta). 3. A Hanbalita iskola. Alapítója, Ahmed ibn Hanbel H.u. 164-ben – Kr.u. 780. – született és H.u. 241-ben – Kr.u. 855. halt meg. A négy kanonikus vallásjogi iskola közül az „eredeti” hagyományokhoz leginkább ragaszkodó hanbalita iskola megalapítója volt. Mivel Moateszim Kalifa (833–842) felszólítására nem volt hajlandó mesterséges, emberi alkotásnak nyilvánítani a Koránt, így huszonhét korbácsütésre ítélték.Kb. 3 millió követője van iskolájának, akik többnyire Szaud-Arábiában, Libanonban és Szíriában élnek. 4. Az As–Safita iskola. A VIII. század fordulóban született Idrisz-as Safita (820-ban halt meg) alapította. Abu Hanafi és Maliki kiegészítő rendszerét hozta létre: mérsékelni igyekezett az egyéni vélemény és hagyomány túlzásait, de a szokásjog döntő szerepét elismerte, a hangsúlyt a közmegegyezésre téve. A saféi tanok Felső-Egyiptomban, Szíriában, Malayziában, Indonéziában, Kelet-Afrikában és Dél-Arábiában terjedtek el. As-Sáfita nézete szerint a jogtudománynak négy forrása van. Az első természetesen a Korán, és ami ebben elő van írva, az el kell fogadni, kivéve ha azt maga a Korán nem törölte el. A második forrás a Szunna, vagyis a próféta hagyományai és szokásai, amelyeket az igaz hadíszokból ismerhetünk meg. Ez a két forrás azonban önmagában nem elégítette ki egy nagy közösség minden lehetséges szükségletét, így azokat ki kellett egészíteni két másik forrással. Ezek egyike volt a gijász, azaz az analógia vagy analógiai fejtegetés. Ez azt feltételezte, hogy egy olyan ügy esetében, amelyre nem volt pontos útmutatás a Koránban vagy a szunnában, azt egy hasonló ügyre alkalmazott szabály értelmében kellett megítélni. Végül pedig néhány dologban a konszenzus (idzsmá’) vagy közmegegyezés alapján kell dönteni. Az első jogtudósok azt gondolták, hogy ez a jogtudósok közmegegyezését jelenti Medinában, de as-Safi ragaszkodott ahhoz, hogy egy ilyen döntés esetében a muszlimok egész közösségének közmegegyezését kell figyelembe venni. Maga as-Sáfi véleménye szerint a közmegegyezés a jogrendszer csupán jelentéktelen része, de a későbbi jogtudósok számára az idzsmá’ egyre nagyobb jelentőségűvé vált, és bizonyos vonatkozásban minden ügyet az egész közösség közmegegyezése alapján kellett igazolni. Más jogi iskolák szinte teljesen elfogadták as-Sáfi’ szabályait, kivéve a hanbalitákat, akik megpróbálták a jog forrásokat a Korán s a Szunna keretei közé szorítani.
Az idzstihád olyan szakkifejezés, amellyel gyakran lehet találkozni a jogi viták során. Ez ugyanabból a szógyökből származik, mint a ’törekvés’ (dzsihád) szó. Az alapjelentése, az ’erőfeszítés’ olyan értelmet kapott, amelyet kiemelkedő jogtudósok által egy bizonyos jogi ügyben hozott önálló jogi döntéshozatalra használtak. Ez ahhoz az eljáráshoz hasonló, amit a négy jogi iskola megalapítói korábban alkalmaztak. A 10. század elején azonban mértékadó körök arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az önálló jogi döntéshozatal (idzstihád) ’kapui’ bezáródtak. Ez azt jelentette, hogy nem kísérletezhettek tovább egy újabb madzhab kialakításával. A 19. és 20. században, amikor új problémák merültek fel, viták alakultak ki arról, vajon ismét megnyithatók-e az idzstihád kapui. A konzervatív körök ellenezték ezt a gondolatot, a liberálisok azonban az események súlya alatt kitartottak a kapuk újramegnyitása mellett, és ez meg is történt.

(A nők társadalmi helyzete az iszlám előtti Arábiában) A VII. század, vagyis az iszlám keletkezése óta a közvéleményt kevés téma foglalkoztatta annyira az iszlám vallás, a muszlim társadalmak történetén és kultúráján kívül, mint az iszlám nő képe, illetve a muszlim nők helyzete. Ennek okaként említhető, hogy a muszlimok szent könyve, a Korán és a hagyományok a muszlim nők helyzetére és a családra vonatkozóan viszonylag kevés konkrétumot tartalmaznak – ezért az iszlám jog más területeihez hasonlóan – a pontos szabályozásra a jogrendszerek kidolgozásával párhuzamosan került sor. A Korán és a hadiszok számos részlete szól a nők iszlám keletkezése előtti és azt követő jogairól, vallásos kötelezettségeiről, különböző női szerepekről, a férfiak és a nők viszonyának szabályozásáról, a női viselkedésről és a női magántulajdon valamint az öröklés rendjéről.
Az iszlám tanítása abba a hetedik századbeli Arábiába érkezett el, amelyben a nőnemű újszületteket, a hadizsákmánynak tekintett fogoly nőket, akik csökkent értékűnek tekintettek a durva rabló- és pásztoréletmódot folytató kultúrában, Mekka rabszolgapiacán a katonák eladták. A kor jellemvonása, hogy ismeretlen fogalom a nők megbecsülése. A legjámborabb férfiak is durván bántak lányaikkal, asszonyaikkal. A népességszabályozás egyik legáltalánosabban ehglterjedt módjának a gyermekgyilkosság számított: a leánycsecsemők halálozási aránya sokkal alacsonyabb volt, mint a fiúké, ám a közösség bizonyos számú nőnél többet eltartani nem tudott, és ezért az újszülöttek közül a lányokat kíméletlenül megölték, azzal az átlátszó indokkal, hogy ne kerüljön idegen férfi kezébe. „És ne öljétek meg gyermekeiteket a szegénységtől félve, - mi ellátunk benneteket és őket. Bizony nagy bűn az ő megölésük.” (17. szúra, 31. vers) Az emberi és törvény adta jogaiktól megfosztott nőket rabszolgaként, egyszerű árucikként kezelték, prostitúcióra kényszerítették. (4. szúra 19. vers)
A durva bánásmódot elszenvedő asszonyok nem számíthattak sorsuk jobbra fordulására. A férfiaknak annyi feleségük lehetett amennyit csak akartak. A férfiak rendelkeztek az asszonyokkal, mert úgy tartották, hogy Isten egyiket (férfit) értékesebbnek teremtette, a másiknál (nőnél) és a nők a férfi vagyonát élik fel és a férfi tartotta el a nőt.
A származást ugyan anyai ágon tartották nyilván, és a vagyon is így öröklődött, a nők kezében mégsem összpontosult hatalom, és a társadalom életére gyakorolt befolyásuk is elenyészőnek tekinthetők. Gyakran megesett, hogy egy-egy házasság kizárólag a nő jogos örökségének megszerzéséért köttetett meg. (4. szúra, 7. vers)
A VII. századi Arábia egyik feltűnő jellegzetessége a törzsi társadalom összeomlása és az individualizmus megjelenése volt. Ez elsősorban Mekka társadalmát jellemezte, ahol a kereskedelem fellendülése és a tehetős kereskedők más törzsekből származó partnerekkel való kereskedés fokozatos növekedését eredményezte.
Ezek a kereskedők arra is törekedtek, hogy azt a vagyont amelyet ők halmoztak fel, a haláluk után inkább saját fiaik, mint lánytestvéreik fiai örököljék.

(Nők az iszlám jogban) A VII. században az Arab – félszigetből hódító útjára indult iszlám viharos gyorsasággal újabb és újabb térségeket hajtott uralma alá. Az iszlám új vallása új alapokra helyezte és kezdetekben támogatta azt a nézetet, hogy a férfinek egyidejűleg csak egy felesége lehet és Mohamed fellépése javulást, jogbiztonságot hozott az arab és ezt követően az iszlám világ asszonyai életében.
Az Allahban hívő férfiak és nők számára előírt vallásos kötelezettségek azonosak, sőt a nők számára bizonyos könnyítések is bekerültek a Koránba (például a menstruáció időszakában és a szülés utáni negyven napon, a szoptatás alatt, illetve zarándokútjuk során nem kell böjtöt tartanunk, azt később is pótolhatják). A vallásos előírások betartásáért vagy megszegéséért járó jutalmak és büntetések sem különböznek nők és férfiak esetében. A Korán 33. szúrájának 35. szakasza például a muszlim hívők számára alapvető jelentőségű tartalmat hordoz: „A muszlimoknak és a hívőknek, s azoknak, akik alázatosan alávetik magukat, akik az igazat mondják, akik állhatatosak, akik szerények, akik alamizsnálkodnak, akik böjtölnek, akik szemérmükkel (ön)megtartóztatók, akik gyakorta megemlékeznek Allahról, mindezek – legyenek ők férfiak avagy nők.- Allah megbocsátást és óriási fizetséget készített elő. Itt nem más került lefektetésre, mint a két nem köréből kikerülő hívők spirituális értelemben vett egyenlősége. Több más, hasonló részlet is olvasható a muszlimok szent könyvében, mint például az alábbiak: „Aki jótettet cselekszik, lett légyen ő férfi, avagy nő, és (amellett még) hívő, azt bízvást jó életre fogjuk majd életre kelteni! És a fizetségüket a legjobb tetteik szerint fogjuk viszonozni.” (16. szúra 97. vers) „Aki pedig jótetteket cselekszik, lett légyen férfi, vagy nő, és (amellett még) hívő, az (majdan) a Paradicsomba megy, s (a megméretés során) annyi jogtalanságot sem szenved el, mint egy rovátka a datolyamagon.” (4. szúra 124. v.) „Én nem hagyom veszendőbe menni egyetlen munkálkodó művet sem, lett legyen ő férfi, avagy nő…” (3. szúra 195. v.)
Ezekből a fragmentumokból és a Korán más részeiből világosan kiderül, hogy a hívők számára nemüktől függetlenül nyitva áll a Paradicsom kapuja, és hogy túlvilági életüknek egyetlen mércéje vallásos életvitelük.
A vallás gyakorlásában azonban vannak bizonyos különbségek muszlim férfiak és nők között. Például az, hogy külön imádkoznak. Az iszlám világában a hívők otthon vagy a mecsetben imádkozhatnak, és a vallás kialakulását követő első századokban a nők is gyakorta látogatták a mecseteket, főként a pénteki kötelező ima idején. A hagyományok azonban előírták nekik, hogy ne öltözködjenek kihívóan, és ne illatosítsák magukat. Végül elfogadottá vált az a mai napig érvényben lévő szokás, hogy a nők a férfiaktól külön, a férfiak mögött elhelyezkedve vehetnek részt nyilvános helyen az imádkozásban, és ezt nekik – ellentétben a férfiakkal – még péntekenként sem kötelező otthonukon kívül, a mecsetben végezni. A történelemben, egyes muszlim országok gazdasági-politikai hanyatlásának időszakában tiltották is a nőknek, hogy betegyék a lábukat a mecsetbe. A vallás gyakorlásával összefüggő különbség továbbá a két nem tagjai között, hogy a nők legfeljebb csak nőkből álló közösség élén tölthetik be az imám szerepet, míg a férfiak mindkét nembeliek csoportjai előtt.
Az az előítélet, hogy az iszlám lebecsüli a nőt, félreértésből származik. Az iszlám nem becsüli le a nőt, csak szigorú különbséget tesz a két nem között. Mindkettőnek megadva saját rangját: a nő, mint halhatatlan lélekkel megáldott emberi lény, iszlám nézőpontból nem alacsonyabb rendű a férfinél. A hívők – férfiak és nők egyaránt – egymás testvérbarátai. Azt parancsolják meg, ami helyén való, és azt tiltják meg, ami elvetendő” (9. szúra 71. v.).
Ha ez nem így lenne, az iszlámban nem lennének szentként tisztelt nők. Nem azért van a férfi alá vetve, s kell nőként engedelmeskednie neki, mert a férfi szükségképpen jobb nála, hanem azért, mert a női természet realizációja az engedelmességben rejlik, miként a férfinak a parancsolás feladatát kell teljesítenie. Az emberi természet felette áll a nemeknek, de a férfi férfiassága által valósítja meg önmagát, a nő pedig nőiessége által. „A férfiaknak megvan az a részük, amit ők szereztek, s a nőknek (is) megvan a részük, amit ők szereztek” (4. szúra 32. v.)
Az iszlám eszerint választja el határozottan a nők világát a férfiakétól. A nőkhöz az otthon tartozik, ahol a férfi nem több mint vendég. Mindazonáltal, a nemek e polarizált szembeállítása és az életterületek ebből következő elkülönítése képezi mind a poligámiának, mind a nő lovagias tiszteletének lelki előfeltételét, szemben azzal, ahogy ez első ránézésre tűnhet. Mellesleg a poligámia előfeltétele az a körülmény, hogy egy harcos nép körében mindig több nő van, mint férfi, és az egyedülálló nőknek védelmet és otthont kell nyújtani. Lelki szinten azonban éppen a poligámia teremti azt az elidegenedést, amely adott esetben – s ha kiegészítő körülmények is hozzájárulnak – ösztönzésül szolgál a nő szeretővé változásához. Semmi sem áll távolabb a testi szerelem iszlám koncepciójától, mint a férfi és nő közötti „bajtársiasság”. A két nem közti kapcsolat valójában többé-kevésbé mindig ilyen, bármilyen közel is legyen a nő a férfihez – s bizonyos értelemben olyan közel van hozzá, mint saját lelkéhez – mégis, nőisége legmélyén, távoli és titokzatos marad. A nő misztériuma nélkül nem létezhetne a nő szolgálata, sem a lovagi költészet, sem a szerelem szellemi szublimációja.
A nő lebecsülése, jobban mondva szellemi szempontból való figyelmen kívül hagyása olyan jelenség, mely az iszlám országok dekadens városi életében jelenik meg, s mindig a nők családon belüli zsarnokságával jár együtt. Ezzel szemben a nomád és harcos világban, ahol a két nem két szembenálló pólusként jelenik meg, a férfi mindig hajlamos a nő csodálatára, s fordítva: a nő azt várja, hogy a férfi úrként jelenjen meg.
Ruhalla Khomejni szavai cáfolják a nők lebecsülését: „Vannak nők, akik, mint az illatos virágok, elhervadnak, ha nem gondozzák őket, vagy mint az építmények, összeomlanak, ha elhanyagolják őket. Ezért valaki azt mondta, hogy a férfi szilárdabb támasz, megjelenése, igazibb, s nagyobb kiválóság, mivel elvisel olyan dolgokat, melyeknek elszenvedése, ha csak részbeni is, a nők arcán nagyobb kavarodást okoz – ilyen a déli nap, a sivatagi szellő, az időjárás változása és a szabadban való élet. Ám még így is, ha a legkisebb hajlandóságot éreztem volna nála, és egy kis kedvességgel lett volna felém, félrebeszéltem volna a gyönyörűségtől és meghaltam volna a boldogságtól.”
Szintén a nő szerepének és rangjának fontosságát fejezi ki Abu Muhammad Ali Ibn Hazm „A férfi azért szereti a nőt, mert saját lényegének legbensőbb képéhez hasonlít. Éva Ádámtól származik, vagyis az ember időtlen lényegében mind a női, mind a férfi természetet birtokolja, mindkettő hozzátartozik ádámi teljességéhez, amely „Isten képére és hasonlatosságára” teremtetett. Eszerint a nő a férfi számára olyan, mint önmaga tükre, mivel saját lényegének azzal a részével ismerteti meg, amely számára rejtve van.
Az önmegismerés út Isten megismerése felé: a próféta szavaival: ’Aki ismeri önmagát, ismeri Urát”. Tehát az ember ezt megelőzően nem ismeri önmagát: „én”-nek nevezi magát, de nem tudja, hogy valójában, mi az „én”: szemhez hasonlít, mely mindent lát, de önmagát nem tudja szemlélni. „Abból – mondja Ibn Arabi – hogy nem ismered önmagad, teljes joggal arra következtethetsz, hogy Isten megismerhetetlen és elérhetetlen, ezért juss el önmagad megismeréséhez és ezáltal Urad megismeréséhez”. A nő egyfelől távolabb van az isteni eredettől, mint a férfi, mivel utána lett teremtve, alacsonyabb helyzetből tekint rá: másfelől abban a tükörben, mely a férfi számára a nő lényege, az nyilvánul meg, ami a férfi felett van. Abból a tényből kifolyólag, hogy a nő a férfit Istentől származó eredeti lényegére emlékezteti, számára a nő Isten tükre. Ez a nő iránti szerelem legmagasabb értelme: végsősoron Isten saját képe iránti szeretetéből fakad az emberben.
Az ember szellemileg tökéletes, mondja Ibn Arabi, nem merő kedvtelésből szereti a nőt, hanem azért, mert benne látja Isten képét. Nem lehet Istent Önmagában, saját lényegében „szemlélni”, abban, ami minden formát és megnyilvánulást felülmúl; habár bizonyos elmondhatatlan módon megismerhető. Szemlélni csak indirekt módon, szimbólumban lehet. Isten legtökéletesebb szimbóluma azonban a maga ádámi teljességében az ember, és mivel a férfi ezt a teljességet a nő révén találja meg, a nő számára Isten legtökéletesebb szimbóluma.
Értelemszerűen a szerelem lényegéhez tartozik, hogy a szeretett tárggyal való teljes egységet keresi: a szellemi, lelki és fizikai egységet. Fizikai szinten a szexuális egyesülés a legteljesebb. Az önmagában az isteni egységen belüli ellentétességek eltűnésének szimbóluma. Az embernek, akár van róla tudomása, akár nincs, mindig ugyanazt adja. „Mivel a formának mindig jelentése van, ami értelemszerűen lényegéhez tartozik hozzá. Csakhogy ez nem válik tudatossá az emberben, aki asszonyához, vagy bármely nőhöz kizárólag az élvezet kereséséért közeledik; az ilyen ember önmagával kapcsolatban éppoly tudatlan, mint bármely idegen, akinek soha nem nyílt meg.”

(Az iszlám és a fátyol (hidzsab, csador)) „És mondd a hívő nőknek, hogy süssék le tekintetüket és ügyeljenek szemérmükre és ne mutassák díszeiket, csupán azt, ami látható és kendőzzék el ruhakivágásukat és ne mutassák díszeiket, kivéve férjüknek, atyjuknak, apósuknak, fiaiknak, férjük fiainak, fivéreinek, fivéreik és lánytestvéreik fiainak, asszonyaiknak, a (rabszolganőknek) akiket jobbjuk birtokol, férfiszolgáiknak, akikben (már) nincs (nemi) vágy és a gyermekeknek, amíg még nem tudnak semmit a nők szemérméről” (24. szúra 31. vers)
Az arab kultúrában túl nagy fontosságot tulajdonítanak a lányok nővé válásának. Fiatal lányok félelemtől és örömtől vegyesen várják az első menstruációt. „Szóhoz sem jutottam, mikor nyugati barátnőim elmesélték első vérzésüket. A vércseppek láttán nem tudták, mi történik velük, meg voltak győződve, hogy haldokolnak. Az első menstruáció elérkezése szokásos beszédtéma a muzulmán világban, hisz attól a pillanattól kezdve a gyermeket felnőttként tartják számon. Nincs visszaút az ártatlan gyermekkor világába. Szaúd-Arábiában az első menstruáció megjelenésével elérkezik az idő az első fátyol és a csador gondos kiválasztására.” Geraldine Brooks: A vágy kilenc része.
A „hidzsab” szó szerinti jelentése „függöny” és a Korán utal rá először. Bár a fátyol csak fekete lehet, mégis számtalan variáció létezik, az anyag vastagságától és súlyától függően. A fátyol készülhet olyan vékony anyagból, melyen keresztül a világ sejtheti a tiltott arc körvonalait. A vastagabb anyag praktikusabb, mert a nőket kevésbé éri a hívők durva pillantása és éles megjegyzése. Ha egy asszony a hagyományos vastag, fekete anyagot választja, amelyet a legerősebb szél sem tud fellebbenteni, nincs férfi, aki sejthetné arcvonásait. Természetesen, ha e mellett döntenek, az asszonyok képtelenek szemügyre venni a bazárban található aranydíszeket, vagy szürkület után meglátni a gyorsan hajtó autókat. Sőt, vannak olyan hagyományőrző asszonyok is, akik a nehéz fátyol mellett fekete kesztyűt és harisnyát viselnek, hogy bőrüket teljesen elrejtsék a külvilág elől.
Mohamed követőit inti arra, hogyan bánjanak a próféta feleségeivel: „Ha bármit kérsz a feleségeitől, függöny mögül szólj hozzájuk. Így tisztább a szívednek meg az övéknek is.” Mohamed első felesége Khadidzsa halálát követően, akivel huszonnégy esztendőt éltek házasságban Mohamed isteni sugalmazást kapott: „A férfiak rendelkeznek az asszonyokkal, mert isten egyiket értékesebbnek teremtette a másiknál, valamint az ő vagyonát élik fel, ő tartja el őket.”
Hat esztendővel a Khadidzsa halála után, valamint a muzulmánok és a Mekkában uralkodó törzs között lezajlott csata után, melynek során hatvanöt muzulmán asszony megözvegyült, Mohamednek látomása volt, mely szerint egy férfi négy feleséget tarthat. „Vedd feleségül az asszonyokat, akiket megfelelőnek tartasz, kettőt vagy hármat, vagy négyet; ám ha attól tartasz, hogy nem tudsz igazságot tenni (ennyi között), akkor (csak) egyet.”
Mivel a házasságok a legyőzőtt ellenséggel kötendő szövetséget szolgálták, Mohamed az újabb látomás következtében önmagát feloldotta a négy feleséges korlátozás alól. Valahányszor új feleséget vett el, mindig újabb szobával toldotta meg az első iszlám mecset közelében lévő lakosztályát. A szobák száma egyre nőtt, míg már nyolc, vagy kilenc asszonynak adtak otthont.
Az iszlám tudósok abban általában egyetértenek, hogy Zeinab nőül vétele jelentette a legsúlyosabb botrányt a próféta feleségeinek egyre növekvő hadával kapcsolatban. Fogadott fiának házát felkeresve Mohamed megpillantotta a fiatalember hiányosan öltözött feleségét. Az asszony szépséges volt, és Mohamed sietve elfordult, hogy imát mormolva ellent tudjon állni a kísértésnek. Abban a hitben, hogy Mohamed megkívánta a feleségét, a fiatalember elvált az asszonytól. Mohamed ezt követően vette feleségül Zeinabot, ami óriási felháborodást keltett a közösségben. Hamarosan megindult a féltékenykedés, intrika, botrány. A kisebb becsben tartott feleségek rokonsága összeesküdött, hogy lejáratja a próféta kedvenceit. Az új vallás ellenségei zaklatták a próféta feleségeit. A legjelentéktelenebb esemény is alkalmat adott a pletykára. Az egyik feleség véletlenül hozzáért egy vacsorára hivatalos férfi vendég kezéhez, miközben odaadta neki az étellel megrakott tányért; egy másik valami kellemetlen megjegyzést tett, amikor éjjel kiment a szabadba a latrinára; egy harmadik körül azért robbant ki a vita, mert az első férje Zaid volt, Mohamed fogadott fia.
Ezen események után Allah üzenetet küldött az ő prófétájának, mondván, hogy különítse el a feleségeit, akik közül néhányan a sebesülteket szedték össze a csatamezőn; mások meg az új hitet hirdették a mecsetben. És most elvárták tőlük, hogy maradjanak rejtve lefüggönyözött szobáikban, s csak akkor lépjenek elő, ha tetőtől talpig fátyol borítja őket. „És mondd a hívő nőknek, hogy süssék le a tekintetüket és ügyeljenek a szemérmükre, és ne mutassák a díszeiket, csupán azt, ami látható és kezdőzzék el ruhakivágásukat.” (24. szúra 31. vers) Az eredetileg a próféta feleségeinek tekintélyét őrző előírásokat hamarosan a meghódított területek asszonyaira is kiterjesztették. Ahogy az iszlám tanítása átlépte Arábia határait és elterjedt a szomszéd országban, az elzártság eszméje nyitott fülekre talált. Ahogy múltak az idők, a „hidzsab” viselése túllépve a vallási kereteket, politikai és társadalmi színezetet kapott, ennek élő példája az 1979-es iráni iszlám forradalom kitörése és győzelme volt.
Az előzményekhez tartozik, hogy 1935-ben a sah apja betiltotta a csador viseletét. Reza sah modernizálni akarta az országot, és úgy vélte, hogy az ősi fekete lepel ennek útját állja. De a hívő asszonyok, elsősorban az idősebbek, képtelenek voltak az ilyen gyökeres változásra. Sátareh Farman Farmaian Perzsia lánya című memoárkötetében megörökítette anyja kétségbeesését. „Amikor anyám megtudta, hogy meg kell válnia egész életében hordott fátylának szerény viseletétől, magánkívül volt. Ő és a hagyományoknak élő emberek azon a véleményen voltak, hogy Reza sah legújabb rendelete mind közül a legnagyobb vétke, rosszabb annál, hogy kétségbe vonta a papság jogait, rosszabb a kisajátításoknál, de még a gyilkosságoknál is.” A sah nemtetszésétől tartva a férje ráparancsolt, hogy menjen ki az utcára fátyol nélkül. „Másnap dühtől és megaláztatástól zokogva anyám bezárkózott a hálószobájába… Miközben könnyeit hullatta, reménytelenül igyekezett derékig érő gyönyörű, fekete hajzuhatagát a kis francia kloskalap alá begyűrni.”
Mások számára az úgynevezett felszabadító rendelet a fogságot jelentette. Apák, akik csak akkoriban járultak hozzá, hogy leánygyermekeik beiratkozzanak az iskolába, visszavonták az engedélyt, hallván, hogy fátyol nélkül kell a gyerekeknek iskolába járniuk. Azok az asszonyok, akik a sah rendelete ellenére lefátyolozva merészkedtek ki az utcára, azt kockáztatták, hogy a katonák letépik, és ollóval összeszabdalják a fátylukat. A csadort viselő nőknek tilos volt közúti járműre szállniuk, és sok üzletbe sem engedték be őket. Hogy ilyesfajta megaláztatásnak ne tegyék ki magukat, a nők inkább odahaza maradtak. Hadidzsa, Khomeini felesége sem hagyta el az otthonát.
Ez a fajta bezárkózás igen nagy megpróbáltatást jelentett azokban az időkben, amikor a legtöbb otthonban nem volt fürdőszoba, és a nők a helyi fürdőkbe, a hamamokba jártak tisztálkodni, és társadalmi életet élni a számukra kijelölt órákban. A tiltás 1935-től 1941-ig volt érvényben, ekkor enyhült a drákói szigor, de továbbra is szorgalmazták, hogy az asszonyok fátyol nélkül járjanak, s akik ellenszegültek, azokat maradinak bélyegezték.
Ahogy az 1970-es évek végére nőtt a forradalmi nyomás, s a csador viselete a Reza sah fia Mohamed Reza Pahlavi sah és nyugati támogatói ellen tiltakozás szimbólumává lett. Egyes egyházi személyek érthető okoknál fogva támogatták. Ha minden nő viseli, érvelt Ibrahim Amini, az iráni egyházi vezető, akkor az asszonyok „biztosak lehetnek afelől, hogy férjük, amikor nincs odahaza, nem találkozhat szembe valami léha nőszeméllyel, aki eltereli a figyelmét”. Az Angliában élő muzulmán tudós, Sabbir Akhtar egészen másképpen érvelt. A fátyol célja, írta, „hogy megteremtsen egy valóban erotikus kultúrát, amelyben nincs szükség a pornográfia által biztosított művi izgalmakra”. A nőktől mindkét esetben megkívánják, hogy áldozzák fel kényelmüket és szabadságukat a férfi szexualitásának oltárán: vagy azért, hogy elnyomják, vagy hogy serkentsék a férfi szexuális vágyát.
Sariati ezzel szemben a nők iszlám módon való öltözködését szabadságuk megnyilvánulásának tartja, a kapitalista ruházkodással szemben: „– A nyugati öltözködés az imperializmus egyik megnyilvánulása: a nők szépségét adható és vehető kapitalista termékké változtatja, ugyanakkor a harmadik világ asszonyait a gyorsan elévülő divat kiszolgáltatott fogyasztóivá degradálja. A muzulmán asszonyoknak azzal kell tanúsítaniuk a szabadságukat, hogy ismét iszlám ruhákban kezdenek járni”.

(A házasság (nikáh)) „És jelei közé tartozik az, hogy saját magatokból feleségeteket teremtett nektek, hogy velük lakozzatok. És szeretetet és irgalmat rendelt el köztetek” (30. szúra 20. v.) Az emberi társadalmat alkotó polgárok legalapvetőbb és legtermészetesebb közössége és magja a házasság és a család. A magánélethez kapcsolódó emberi jogokat – házasságkötés és családalapítás szabadsága, illetve e két intézmény védelme – minden vallásban, úgy az iszlámban is vallási, társadalmi és morális törvények szabályozzák, és rendeletekkel, előírásokkal gazdagítják és garantálják.
Ez a kettő, vagyis a párválasztás és a törvény nem válik el egymástól. Az iszlámban meghatározó szerepet játszik a házasság, amely az értelmezések szerint minden muszlim kötelessége, hacsak abban valami különös ok nem gátolja. Az iszlám vallásban a házasélet és a házasság fontosságának megértéséhez szükséges a korabeli, vagyis az iszlám előtti Arábiában uralkodó életkörülmények és családi állapotok rövid ismertetése. Ezek a tények önmagukban nem nyújtanak teljes képet az iszlám ama komoly eredményeiről, amelyeket az Arab-félszigeten korábban fennálló házassági gyakorlat megváltoztatásában ért el.
A feljegyzések alapos tanulmányozása azt mutatja, hogy amikor a kinyilatkoztatások Mohamedhez eljutottak, a házasság gyakorlata a térségben az anyajogú rokonságon alapult. Ez azt jelenti, hogy az utódokat csak a női ágon tartották számon, a férfi ági utódlást figyelmen kívül hagyták, és az apa kiléte valószínűleg gyakran ismeretlen volt. Az anyajogi leszármazás hangsúlyozása azonban nem vezetett az arabság körében matriarchális társadalmi rendszer kialakulásához, sem pedig totális női uralomhoz. Ezek valószínűleg kiterjedt anyajogú háztartások voltak, az ilyen „családokat” azonban egy idősebb nő fivére irányította.
Az anyajogú társadalmi jelenséggel összekapcsolható a többférjűség gyakorlata, amikor egy nőnek több férje lehetett. Ezek a „férjek” általában nem éltek állandóan a nő háztartásában, hanem ahogyan mondták, „látogatták” őt, feltételezhetően rövid időszakonként. Legjobb esetben a nő az ilyen férfiak kis csoportjára szűkítette le érintkezéseit, néha azonban nehéz lehetett elkerülni azt, hogy a nő helyzete a tényleges prostitúcióhoz hasonlítson. Arra is lehet közléseket találni, hogy a nő egy gyerek születésekor összehívta a partnereit, és az egyikükre rámutatva ezt mondta: „Ez a te gyereked!”, ez azonban csak azután történhetett, hogy az anyajogi kapcsolatok kezdtek apajogi kapcsolatok felé tolódni.
Az iszlám kialakulása során másik változás is történt: az anyajogú családot felváltotta az apajogú társadalmi rendszer. Egy háztartáson belül egy férfi, a felesége vagy feleségei, illetve a leszármazottai éltek. Mohamed háztartása nyújtotta a példát erre. A prófétának saját háza volt Medinában, és amint feleségeket hozott, mindegyiknek önálló lakhelyet biztosított a ház középső udvara körül. Valószínűleg más muszlimok is, főleg Mekkából származók, rendelkeztek saját házzal. Ez a háttere annak a nagy jelentőségű Korán-versnek, amely a házassággal kapcsolatos tudnivalókról szól. „Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a (női) árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni (egyszerre többhöz), akkor (vegyetek feleségül) csak egyet, vagy elégedjetek meg azzal, akit (rabszolgánőt) a jobbotok birtokol. Ezzel tudjátok leginkább elkerülni azt, hogy igazságtalanul cselekedjetek.” (4. szúra 3. v.)
Ezt a kinyilatkoztatást a hagyományok szerint Mohamed nem sokkal az ohodi csata (625) után kapta meg. Ebben a csatában a mekkaiak több mint hetven muszlimot öltek meg. Azt az előírást, hogy a muszlimoknak nem lehet több, mint négy felesége, e vers alapján a jogtudósok dolgozták ki, de az ája (Korán-fejezet) önmagában nem állít korlátokat a további feleségek nagyobb száma elé, ösztönzi azonban a férfiakat arra, hogy több asszonyt vegyenek el. Ez biztosította, azt, hogy a megölt muszlimok feleségeit más muszlim férfiak tartsák el, és ne térjenek vissza a többférjűség intézményéhez. Nem tudjuk, hogy ezek közül az asszonyok közül mennyien korlátozták érintkezéseiket egy partnerrel való kapcsolattartásban, de számuk valószínűleg magas volt.
A Medina városához hasonló helyeken, ahol a többférjűség már régóta elfogadott szokás volt, azt nem lehetett azonnal teljesen megszüntetni. A Koránban sok olyan vers található, amely evvel a problémával foglalkozik, magyarázatuk azonban néha nehézkes, és a későbbi Korán magyarázók, akiknek nem volt ismeretük az iszlám előtti Arábiában uralkodó társadalmi körülményekről, amelyről a Korán tulajdonképpen szólt, nem tudtak mit kezdeni a vers értelmezésével, amelyik így szól:
„És (tilalmasak nektek) a tisztes (férjes) asszonyok (al-muhszanát), kivéve azokat, akiket (mint rabszolganőket) a jobbotok birtokol Ez Allah előírása nektek. És megengedett nektek, ami ezen kívül van, (az) hogy tisztes házasemberek (muhszinín) – és nem paráználkodók – gyanánt keressetek (feleséget) javaitokkal!” (4. szúra 24. v.)
A kinyilatkoztatás azzal kezdődik, hogy a férfi lehetőleg ne vegyen feleségül mubszanát (vagy mubszinát), azaz ’tisztes férjes asszonyokat. Ezt a szót általában ’házasságban élő’ vagy ’szemérmes’ asszonyoknak fordítják, de a pontos értelme valószínűleg azokra a nőkre vonatkozik, akik az egy férfival való kapcsolattartás elvét követték. A vers további része olyan útmutatást nyújt a férfiaknak, hogy további nőket vehetnek magukhoz feleségként, de önmaguknak is ’tisztes’ házasembereknek (mubszinin), nem pedig ’paráználkodó’ (muszáfihin) férjeknek kell lenniük. Ezeket a szavakat ’tiszta házasságban élő’ és ’nem kicsapongó’ férfiaknak fordítják.
Ez a kinyilatkoztatás igen erős nyomást gyakorolt a többférjűség intézménye ellen és ez egy, vagy két generáció múlva meg is szűnt.

(A házasságkötés feltételei és körülményei (agd)) A koranikus törvény a házasság alsó határát lányoknál 12, fiúknál 15 évre teszi. A kislányokat ezért általában 10-12 éves korukban jegyezték el. (E korai időpontnak egyik legfontosabb oka az volt, hogy a lánynak szűzen kellett házasságra lépnie.)
A Korán világosan kinyilvánítja, hogy a házasság kívánatos a muszlim hívők esetében, és az a társadalom két tagja között köttetik, és célja az emberi élet egészére nézve az érzelmi biztonság és a lelki harmónia megteremtése. A házasság a szereteten és a könyörületességen alapszik: (Allah) jelei közé tartozik az, ahogy saját magatokból feleségeket teremtett nektek, hogy velük lakozzatok. És szeretetet és irgalmat rendelt el közöttetek.” (30. szúra 21. v.)
A házassági ceremónia a lánykéréssel veszi kezdetét. A lánykérés, az eljegyzés, a mennyegzői lakoma országonként, városonként, vidékenként, sőt falunként is más-más módon zajlik. A legtöbb jogi iskola elismeri a szülő jogát, hogy gyermekét annak beleegyezése nélkül, akár már csecsemőkorában kiházasítsa.
Így például Szaúd-Arábiában, de sok más országban is a lány és fiú gyermeket születésük pillanatában, de legfeljebb 4-5 éves korukban a szülők szerződésileg eljegyzik egymással.
A Hanafita iskola szerint az ilyen módon előre megkötött házasság pubertás korban még megszakítható. Mindazonáltal a gyakorlatban a legtöbb országban már a szabad párválasztás kezd általánossá válni, kivéve néhány fundamentalista irányzatot. A Korán alapján egy muszlim férfi muszlim nőn kívül csak a „könyv népéhez” tartozó nővel köthet házasságot, a jogi iskolák többsége ezt a zsidókra és a keresztényekre korlátozza. Mivel a nőt a Korán nem említi, elterjedt álláspont, hogy muszlim nő viszont csakis muszlim férfival léphet házasságra.
A muszlim házassághoz vezető első lépés, hogy a nősülni szándékozó férfi szülein, illetve közeli rokonain, ismerősein keresztül házassági ajánlatot (khitba) tesz a nőnek vagy szüleinek. Ezután már más férfi nem közeledhet a nőhöz, csak akkor, ha az első visszavonja ajánlatát, vagy pedig elutasítják. Elvileg egyes jogi iskolák szerint a nő is kezdeményezhet házasságot, de nem ez az általános gyakorlat. Ha a nő elfogadja az ajánlatot, az eljegyzés időszaka következik.
A Korán nagyra becsüli azt az embert, aki közvetítőként hozzájárul a házasulandó felek egybekeléséhez és megbünteti azt, aki akadályozza a megkötendő házasság létrejöttét. A házasságkötést, a feleség viselkedését, illetve a válást illetően az iszlám jogforrások bőséges útmutatást közölnek. A házasságkötéskor felmerülhettek olyan okok, körülmények, amelyek eleve lehetetlenné tették a készülő frigyet. Ilyenek voltak például a folyamatosan fennálló okok között egyes rokoni kapcsolatok, melyekről a Korán csak a férfiak vonatkozásában ír: „Ne házasodjatok olyan asszonyokkal, akikkel atyáitok kötöttek házasságot… (…) Tilalmas nektek (házasságot kötni): anyáitokkal, leányaitokkal, nővéreitekkel, apai és anyai nagynénjeitekkel, fivéretek leányaival, nővéretek leányaival, (nevelő)anyáitokkal, akik szoptattak benneteket és tejtestvéreitekkel, anyósaitokkal, a ti gyámságotok alatt álló mostohalányaitokkal – azoktól az asszonyaitoktól, akikkel már együtt háltatok; (…) (tilalmas továbbá): saját ágyékotokból (sarjadt) fiaitok feleségeivel s az, hogy két nővért együtt vegyetek feleségül – kivéve azt, ami már a múltban megtörtént.” (4. szúra 22-23. v.)
Vallási okból tilos volt továbbá nem muszlim házastársat választani, erről a Korán a férfi és a nő szempontjából is útmutatást ad: „Ne házasodjatok pogány asszonyokkal, amíg nem lesznek hívők! Egy hívő rabszolganő bizony jobb egy pogány asszonynál – még akkor is, ha ez tetszik nektek. És ne adjatok feleségül (hívő asszonyokat) pogányokhoz, amíg nem lesznek hívők. Egy hívő rabszolga bizony jobb egy pogány férfinál, még akkor is, ha ez tetszene nektek. Ezek (a pogányok) a pokol tüzéhez hívnak. Allah azonban – ha úgy tetszik neki – a Paradicsomba és a megbocsátáshoz hív.” (2. szúra 221. v.) Tilos továbbá a házasságkötés akkor, ha a férfinak már négy felesége van. Nők számára tiltott az iszlámban a poliandria. Nem házasodhat újra egy muszlim férfi azzal a volt feleségével sem, akit egyszer már végérvényesen eltaszított.

(A menyasszony hozománya (mehria)) A házasság akkor válik érvényessé, amikor a vőlegény és a menyasszony apja aláírják a szerződést, vagyis agdot. Általában a szerződés rögzíti, a házassági hozomány (mehria) összegét, hogy mennyit fizet a vőlegény a menyasszonyért, és a későbbiekben, ha úgy határoz, hogy elválik, mennyit kell még fizetnie. Az iszlám agd hasonló a nyugati házassági előszerződéshez – romantikamentes, gyakorlatias szerződés, amely ridegen szembenéz azzal a lehetőséggel, hogy egy házasság tönkremehet. A jól megírt agd ellensúlyozhatja az iszlám családjogi törvény részrehajlásait, biztosítja a nő munkavállalási és tanulási jogát és kibővíti a válás lehetőségeit, amelyeket a saria törvénye igencsak korlátoz. Manapság sok nő egészíti ki az eszmának nevezett záradékkal, ami a nő számára, ha úgy kívánja, biztosítja a váláshoz való jogot. Mások egy szűkebb tartalmú megkötést írnak hozzá, vagyis azt, hogy joguk van a váláshoz, ha a férj valaha úgy határoz, hogy második feleséget hoz a házhoz. (2. szúra 229. v.)
A méhria eredetileg (a dzsahilija korában) olyan kompenzáció volt, amelyet a vőlegény a menyasszony családjának fizetett, kárpótlásként azért, hogy hosszú évek szülői gondoskodása után a leányt kiemelte családi környezetéből, és saját házába vitte. Ha törzsbeli rokonhoz (unakatestvérhez) ment nőül a leány, akkor efféle „kártérítésre” nem mutatkozott szükség. Később a jegyajándék inkább a menyasszonynak nyújtott hozományt jelentette, amelynek minimális és maximális értékhatárát a négy jogi iskola törvénymagyarázói eltérően ítélték meg, mivel sem a Koránban, sem a hagyományokban nincs szó a pontos értékéről.
A malikita iskola ¼ dínárban vagy 3 dirhemben jelölte meg a nagyságát. Hozománya felett a muszlim nő élete végéig saját maga rendelkezett, férjének ugyanis kötelessége volt, hogy feleségét és gyermekeit, esetleg magára maradt nőrokonait is eltartsa, őket élelemmel, ruhákkal és minden egyéb, az élet fenntartásához szükséges dologgal ellássa, illetve hogy számukra lakást biztosítson. Az iszlám jog tehát már a korai időktől kezdve elismeri a nő jogát saját pénzére vagy egyéb tulajdontárgyaira vonatkozóan. Joga volt eladni, elajándékozni, elzálogosítani vagy bérbe adni értékeit, illetve ezeket használta fel például abban az esetben, ha válás vagy megözvegyülés esetén magára maradt, és saját élethelyet kellett teremtenie.

(Esküvői előkészületek, ceremónia és lakodalom) Az esküvő előkészítése évszázadok óta majdnem minden iszlám országban – némi változással – a vallás által előírt hagyományoknak megfelelően bonyolódik.
Az esküvőre, városban és vidéken egyaránt, az egész negyedet vagy az egész falut meghívják. Gazdagok, szegények egyaránt óriási sokadalmat csődítenek össze. A tehetősebbeknél két-háromszáz ember gyűlik össze a lakodalomra. A szertartás kitűzött napját megelőző napon, illetve estén nagy a sürgölődés a jegyesek házainál: befejezik a takarítást, folynak az előkészületek a konyhán, elkészítik a mérhetetlen mennyiségű süteményt és édességet, melyek elengedhetetlen tartozékai voltak a menyegzői lakomának. A menyasszonyt is kicsinosítva elviszik a hammámba, ahol a teste megtisztul, megfürdetik, szőrtelenítik. A fodrász különös gonddal rendezi a fürtjeit: orcáját kifestik, körmeit hennával bekenik.
Napszálltakor a vőlegény, rokonai és barátai kíséretében – előtte zenészek, mögötte meghívottak serege – felkeresik a lány szülői házát, ahol sor kerül a szertartásra, azaz megszerkesztik az esküvői szerződést, amely azután a házas feleket egymáshoz köti.
A lányos házban már minden elő van készítve, a feldíszített menyasszony egyedül várakozik az egyik vendégszobában, előtte értékes tükör, fején pedig egy nyitott Korán. A vendégek a szomszédos fogadóteremben várják a házasságkötő személyt, az ő feladata a szerződés megszerkesztése.

(A házasság megkötése) A házassági szerződés, amely csak férfi és nő között jöhet létre. Az iszlám szerint ajánlott minden nemi vágyat érző embernek, aki nem fél attól, hogy a paráznaság súlyos bűnébe esik, kötelező viszont azoknak, akik tartanak ettől. Megengedett azoknak is, akikben nincs szexuális vágy, például az impotenseknek és az aggastyánoknak.
A házasság lebonyolításának menete az, hogy a szülők meghívására a házasságkötő hivatalos személy két hites tanú kíséretében megjelenik a jövendőbeli ara szüleinek házában. Megérkezvén a fogadóteremben foglal helyet és, oldalán a két tanúval, nekilát a szerződés megszerkesztésének. Ekkor kerül sor arra, hogy a még mindig láthatatlan menyasszony beleegyezését kérjék. E célból két tanú megy hozzá a szomszédos fogadószobába, és megkérdezik tőle: kíván-e szabad akaratából és minden kényszer nélkül felesége lenni a vőlegényjelöltnek, aki a szerződésben meghatározott összegű jegyajándékot fizetett és fog fizetni. A kérdést egymás után háromszor teszi fel, méghozzá minden segítség nélkül, ahogy a szokás kívánja. A lány igennel felel és a két tanú közvetíti beleegyezését a házasságkötő személynek, aki ezután megkérdezi a vőlegényt és ő is igent mond és ígéretet tesz a megállapított jegyajándék kifizetésére. Az aláírás után elmondják a Korán egyik szúráját, és ezzel a hivatalos szertartás véget ér. Ekkor sót, lisztet, rizst, babot vagy ezüst-, aranypénzeket és cukorkát szórnak szét – vidékenként mást és mást -; majd hárfások és tamburindobosok lépnek be, kíséretükben egy énekesnővel, aki a szokásoknak megfelelően a menyasszony bájáról és szépségéről dalol.
Egyes muszlim országokban a férfiak anyagi lehetőségük függvényében hozzájárulnak az új házaspár életének elindulásához. Viszont Szaud-Arábiában szokás, hogy a vőlegény elővéve tabéjából (hosszú ingszerű viselet) erszényét arany pénzérméket dob a vendégek felé.

(A lakodalom) A házasságkötést, mint kiemelkedően fontos társadalmi eseményt, általában lakodalom kíséri, melyben a meghívottak számára kötelező a részvétel. A részvételt abban az esetben lehet visszautasítani, ha a meghívó több napos ünnep esetén csak az utolsó napra hívja meg a vendéget a meghívottak között erkölcstelen életvitelükről ismert személyek is jelen vannak, vagy tiltott dolgok is szerepelnek az étteremben, mint a bor, vagy a disznóhús. Visszautasítható továbbá a meghívás, ha az ünnepségen tiltott hangszerekből áradó zene hallható, vagy a meghívás helyszínén figuratív ábrázolások láthatóak.

(A házaspárok jogai és kötelezettségei) Az iszlám több pontban is előírja a házastársak egymáshoz való viszonyát, kötelezettségeiket és jogaikat, amelyek férfiak és nők esetében eltérőek.
A férjnek együtt kell élnie feleségével, el kell tartania őt, hozzá kell járulnia, hogy szüleit és rokonait otthonában fogadja, illetve őket meglátogassa, ha több felesége van, mindegyikükkel méltányosan és egyenlő módon kell bánnia. A férjnek joga és kötelessége feleségével házaséletet élni, joga van ahhoz is, hogy feleségétől elváljon, illetve több feleséget vegyen. A feleség engedelmességgel és hűséggel tartozik férjének. A házasulni szándékozó nő nem élhet házassági kötelékben. A férfiakra ez a szabály nem vonatkozik. Ugyanis az iszlám elismeri a poligámiát, vagyis bizonyos esetekben egy férfinak maximum négy, kivételes esetben több felesége is lehet. (Ibn Szaud királynak 300–400 felesége volt).
Négy feleség lehetősége kizárólag olyan férfiakra érvényes, akik anya nélkül maradt gyermekeiket különböző okok miatt nem tudják ellátni: „Amennyiben attól tartotok, hogy nem tudtok megfelelően bánni az árvákkal, vegyetek el olyan asszonyt, aki jónak tűnik hozzátok, kettőt, hármat vagy négyet, amennyiben azonban attól tartotok, hogy nem tudjátok egyenlő elbánásban részesíteni őket, csak egyet vegyetek.” (4. szúra 3. vers)
Az értelmezések és a jogi iskolák ennek a versnek és a hadisz-gyűjtemények vonatkozó részeinek az alapján kodifikálták a négy feleség lehetőségét, természetesen amennyiben a férj mindegyiket megfelelőképpen el tudja látni. Egyes feltételezések szerint Mohamed idején ez a szokás a hadjáratokban elesett férfiakat volt hivatva pótolni. A mai értelmezések a poligámiát kivételes esetnek tartják, ezzel együtt szükségességét különféle okokkal (nagyobb népszaporulat, a férfiak erőteljesebb szexuális igénye, a prostitúció kiküszöbölése stb.) támasztják alá. Egyes jogi iskolák a több feleség létét erősen függővé teszik az első feleség véleményétől, így például a hanbalita szerint az asszony a házassági szerződésben kikötheti, hogy a férj nem hozhat második feleséget. Az iszlám drúz és iszmáilita irányzatai kimondottan tiltják a poligámiát.
Az iszlámban férfiak és nők között csak a házasságon belül engedélyezett a nemi kapcsolat, amely nem csupán a gyermeknemzés és az örömszerzés forrása, hanem magasabb rendű (misztikus) jelentést is hordoz: „Az asszonyaitok szántóföld nektek. Menjetek a szántóföldetekre, ahogyan csak akartok! Küldjetek előre (jócselekedeteket) lelketek számára és féljétek Allahot” (2. szúra 223. v.) Mohamed a hagyományokban megőrzött gondolatok szerint házastársaknak a nemi együttlét valamennyi formáját megengedhetőnek tartotta, kivéve annak anális módját. A szexuális aktus időpontját illetően pedig ez az előírás olvasható a Koránban: „Kérdeznek téged a havibajról. Mondd: «Kórság az.» Ezért tartsátok távol magatokat az asszonyoktól a havibaj idején, s ne közeledjetek hozzájuk, amíg meg nem tisztulnak! Ha megtisztultak, akkor közösüljetek velük úgy, ahogyan Allah elrendelte számotokra” (2. szúra 222. v.)
Az iszlám azon kevés vallások egyike, amelyek a túlvilági élet jutalmai között számon tartják a szexet is. A házaséleten belül a szeretkezés és a szex fontosságát alátámasztja az a tény is, hogy a muzulmán országokban az egyik ok, amiért egy asszony a muzulmán törvények értelmében válást kezdeményezhet, az az, ha a férje legalább négyhavonta nem él vele nemi életet. Az ok: a szexuálisan frusztrált feleség hajlamosabb a házasságtörésre, ami fitnához, vagyis polgárháború társadalmi káoszához vezet.
Egy este, amikor Mohamedet a házában kereste fel egy asszony, és panaszkodott, hogy a férjét, Oszmánt annyira leköti az imádkozás, hogy még a nemi életre sem szakít időt, Mohamed olyan dühös lett, hogy arra se vesztegette az idejét, hogy cipőt húzzon. Cipőjével a kezében egyenesen Oszmán házába sietett, és a férfira rivallt: „Ó, Oszmán! Allah nem azért küldött engem, hogy a szerzetesi életet prédikáljam, hanem egyszerű és világos törvényt adott a kezembe. Én böjtölök, imádkozom, ugyanakkor bensőséges kapcsolatot tartok fenn a feleségemmel. „A Mindenható Úr tíz részből alkotta meg a nemi vágyat; aztán kilenc részt az asszonyoknak adott és egyet a férfiaknak” – mondta Ali, Mohamed szeretett leányának, Fatimának a férje, a síita iszlám megalapítója.

(A fogamzásgátlás) A házassági jog egyik legvitatottabb része az iszlámban a fogamzás és (fogamzásgátlás) kérdése. akkor került napirendre, amikor a muzulmán katonák egyre-másra kezdtek győzelmeket aratni. Az asszonyok a hadizsákmányhoz tartoztak, és a Korán szexuális jogokat biztosított a férfiaknak a háborúban szerzett rabszolgák felett. De Mohamed új módon korlátozta ezeket a jogokat. Először is, a Korán arra biztatta a muzulmánokat, hogy szabadítsák fel a rabszolgáikat, „ha a jónak jelét tapasztaljátok”, ami új, és csöppet sem népszerű elvnek számított egy rabszolga-kereskedelemből meggazdagodó országban. A Korán azt is elrendelte, hogy a muzulmánok ne erőltessék rá a rabszolganőkre a szexuális kapcsolatot, ha azok meg akarják őrizni a szüzességüket.
A fogamzásgátlás azért lett fontos, mert ha egy muzulmánnak gyermeke született valamelyik rabszolganőjétől, akkor azt a rabszolganőt nem lehetett eladni, és a férfi halála után automatikusan felszabadították. A rabszolganő gyermeke így a férfi örököse lett. Ha a katona nem akarta elveszíteni rabszolgáinak piacképességét, vagy nem akarta, hogy az öröksége szétforgácsolódjon a rengeteg rabszolgától született utódja között, akkor gondoskodnia kellett a terhesség megelőzéséről, hogy vagyonát megőrizhesse. Mohamed arra sarkallt egy katonát, hogy nyugodtan éljen a fogamzásgátlás megszakításos módszerével, hiszen ha Isten valóban teremtetni akar valakit, azt emberi erővel megakadályozni úgysem lehet.
Az iszlám jogtudomány úgy igyekszik megfelelni a modern szexuális dilemmáknak, hogy a jelenlegi körülményekre alkalmazza az ősi okfejtéseket. Az iszlám tudósok például arra a következtetésre jutottak, hogy a mesterséges megtermékenyítés megengedhető, de csak az asszony saját férjének spermájával. A Koránnak arra az utasítására hivatkozva, hogy a hívők „a házastársaikon kívül senkinek ne mutogassák az intim testrészüket”, a legtöbb muzulmán elutasítja az idegen sperma használatát. De mi a helyzet akkor, ha egy házaspár olyan kétségbeesetten vágyik gyermekáldásra, hogy áthágva e parancsolatot, idegen spermától várja a megtermékenyítést? Akkor kié lesz az a gyermek az iszlám felügyeleti és örökösödési jog szempontjából?
Amikor a síita jogtudóst, Mohamed Dzsavád al-Mughnijaht felkérték, hogy foglaljon állást egy ilyen ügyben, egy ősi örökösödési perre hivatkozott, amelyben a feleség szeretkezett a férjével, aztán egyenesen a rabszolganőjéhez ment, s azzal is hált. Az asszony férjének spermája feltehetően átfolyt a rabszolganő vaginájába, aki teherbe esett.
Miután az imámok elmagyarázták, hogy miért rótták ki a büntetést a két, tiltott leszbikus kapcsolatot folytató nőre, úgy ítélkeztek, hogy a rabszolganő gyermeke a sperma tulajdonosának az örököse. Ezt az ítéletet követően al-Mughnijah sejk úgy döntött, hogy a donor spermájától fogant gyermek atyjának mindig a spermadonort kell tekinteni. Az anya férjével rokonságba hozni vagy az ő örökösének tekinteni nem lehet.

(A házasságtörés) A házasságtörésről a Korán keményen rendelkezik a paráználkodó férfinek és nőnek is száz-száz korbácsütés jár (24. szúra 2.v.) és ezt követően többé nem házasodhatnak tisztességes muszlimmal (24. szúra 3.v.). A házasságtörés tényét azonban alaposan bizonyítani kell: „Aki tisztes férjes asszonyoknak kelti rosszhírét, és azután nem hoz négy szemtanút, azt korbácsoljátok meg nyolcvan korbácsütéssel, és ne fogadjatok el tőle tanúságtételt soha többé!”(24. szúra 4 vers) „És azok, akik (saját) feleségeiknek keltik rossz hírét és önmagukon kívül nincsenek tanúik, akkor a tanúság az legyen, hogy négyszer tanúbizonyságot kell tennie Allah előtt, hogy az igazat mondja, és ötödszörre úgy, hogy Allah átka legyen rajta, ha hazudik!”(24. szúra 6-7. v.)
A Korán szerint viszont „a jóravaló asszonyok engedelmesek, és vigyáznak arra, ami (a kívülállók számára) rejtve van, amivel Allah vigyáz (arra). Akiknek nyakaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg, kerüljétek őket (a házastársi) ágyakban és lássátok el a bajukat!…(4. szúra 34.v.)
Figyelembe véve azt a tényt, hogy az iszlám házasság által széleskörű lehetőséget biztosít és módot nyújt a szexuális vágy törvényes úton történő kielégítésére, így nem tűri – perverz viselkedést és a törvény erejével lesújt a házasságtörésre és a perverzitásra (homoszexualitás, leszbikusság stb.)

(A válás) Az iszám nem váláspárti (nem telag párti). Egy Mohamednek tulajdonított hadísz azt állítja, hogy minden törvényes dolog közül az Úr szemében a válás a leggyűlöletesebb. A Korán terjedelmes felsorolást közöl a tekintetben, milyen eseménynek kell bekövetkeznie ahhoz, hogy a házasság véget érjen. E folyamat avval kezdődik, hogy a férj és a feleség családjából döntőbírákat kell megbízni, hogy állítsák helyre a békét.
A válást (telagot) általában a férfiak kezdeményezhetik, ha „összeférhetetlennek” tartják feleségüket, ha a házasságból nem születik gyermek, ha szexuális vagy más probléma áll fenn stb. A hagyományos jogi iskolák álláspontja arról, hogy ki kezdeményezheti a válást teljesen eltérő. A hanbalita iskola, amit a szaúdiak követnek, szinte semmiféle menekülési lehetőséget nem biztosít a nőnek, ha boldogtalan a házassága, vagy ha a válásba a férj nem egyezik bele. A síiták és a hanafita iskola szunnitái engedélyezik, hogy az agdba, vagyis a házassági szerződésbe a nő belevegye a váláshoz való jogot. A síiták, a hanafi és a maliki törvény mind lehetővé teszik a nőnek a válást, ha a férfi impotens, a síiták és a malikik továbbá arra is kiterjesztik ezt, ha a férj nem tartja el a feleségét, gyógyíthatatlan fertőző betegségben szenved, vagy ha életveszélyesen bántalmazza a hitvesét. A lelki kegyetlenség, a testet/arcot elcsúfító bántalmazás, vagy az egyszerű boldogtalanság ritkán minősül elégséges oknak, hogy egy nő válást kezdeményezhessen.
A válás az iszlám hagyományok alapján különböző módokon történhet. Az ún. Szunna-válás teljes egészében megfelel a hagyományoknak, három fázisa van. a) Egyszerű, visszavonható válás. A férj két képzett tanú (rendszerint jogtudósok) előtt meghatározott terminológiát használva deklarálja válási szándékát. „Elválok tőled”. Ezt a várakozási időszak követi, amely rendszerint három hónapig tart, ez alatt a felek továbbra is együtt élnek. Közben a férj visszavonhatja válási szándékát, kiterjesztheti a várakozási időt, vagy újabb bejelentést tehet. b) Dupla visszavonható válás. A férj másodszor is deklarálja válási szándékát, amit ismét várakozási idő követ az előbbi lehetőségekkel. (2. szúra 229. v.) c) Tripla, visszavonhatatlan Szunna válás. A harmadik bejelentés végérvényessé teszi a házastársak elválását . (2. szúra 230. v.) A mai gyakorlatban már a nő is csaknem mindenütt kezdeményezhet válást, amennyiben a házasság további fenntartása veszélyezteti egészségét, férje nem tartja el, brutális módon bánik bele, nem (megfelelően) teljesíti házastársi kötelességét stb. A jogi iskolák eredeti szabályozása a nő által kezdeményezett válás esetében meglehetősen sajátos. Mindegyik elismeri például, hogy amennyiben a férj eltűnik, vagyis a feleségnek nincs róla többé tudomása, nem tud vele kommunikálni, bizonyos várakozási idő után jogában áll válást kezdeményezni. Míg azonban ezt a várakozási időt a málikita, hanbalita és a síita iskola 4 évben, a sáfiita 7 évben jelöli meg, addig az – úgy tűnik kissé rugalmatlan – hanafita 100–120 évben!
Gyakorlatilag a férfiak házasság, válás esetén privilégizált helyzetet élveznek. Például bár az iszlám mindkét ága (síita, szunita) lehetővé teszi, hogy a férfiak más egyistenhitű (zsidó és keresztény) nőt feleségül vehessenek, ugyanezt nem engedi meg a nőknek. Mivel az iszlám apai ágon öröklődik, a nem muzulmán apáról származó gyerekek elvesznek a muzulmán hit számára. „Ne házasodjatok pogány asszonyokkal, amíg nem lesznek hívők. Egy hívő rabszolganő bizony jobb egy pogány asszonynál – még akkor is, ha az tetszik nektek.” (2. szúra 221. v.)
A válás, vagy megözvegyülés esetén a gyerekek csak rövid ideig maradhatnak az anyánál, utána férj vagy a legközelebbi férfi rokon neveli őket. Addig is azonban, amíg az anyával vannak, a férj vagy a férfi rokon gyámkodik felettük, és dönt a gyermek sorsát érintő fontosabb kérdésekben. A jogi iskolák szabályozása ez esetben is eltérő, a síiták szerint az anya neveli a fiút 2, a lányt 7, a hanafiták szerint a fiút 7, a lányt 9 éves koráig, a sáfiita iskolában viszont a gyermek 7 éves korában maga választhat. Bár ezen a téren némileg csökken azonban az iszlám jogrendszer szerepe, sok országban már a bíróság dönt, tekintettel a gyermek érdekeire.
A Korán szerint ugyanakkor „az elvált asszonyoknak – az illendőségnek megfelelő – ellátás jár! Ez az istenfélők kötelessége.” (2. szúra 241 v.) A nőt tehát válás esetén nem lehet egyszerűen kitenni a házból. Válás után az asszonyok azonban kötelesek legalább három hónapot várni az újabb férjhezmenetellel, mert ez idő alatt kiderül, hogy nem állapotosak-e elhagyott férjüktől. Ha a nő gyermeket vár, a volt férj visszafogadhatja őt (2 szúra 228. v.), vagy várnia kell az újabb házasságkötéssel a csecsemő megszületéséig. A férfi eltaszíthatja feleségét (talág), ám ilyen esetben csak a harmadik eskü számít. Ettől kezdve nem érintheti feleségét, legfeljebb akkor, ha azt már újabb férje hasonló módon eltaszította. (2. szúra 229-230. v.)
Az iszlámban a nőknek is lehetőségük van arra, hogy férjüktől bizonyos összeggel (például a hozomány visszaszolgáltatásával) megváltsák a szabadságukat vagy (ritkábban) ők kezdeményezzék a közös megegyezéssel folytatott válást. Például akkor, ha „egy asszonynak félnie kell attól, hogy férje rosszul bánik vele, vagy (huzamosan) elhanyagolja őt, akkor nem róható föl vétkükül, ha békés megegyezésre jutnak egymás között. A békés megegyezés jobb (a viszálykodásnál). (4. szúra 128. v.) A férj poligámiája szintén oka lehet a nő részéről kezdeményezett válásnak, de csakis akkor, ha ezt a házassági szerződésben külön lefektették. A férjnek el kell engednie feleségét, ha az úgy kívánja: „Ne tartsátok vissza őket kényszerrel, hogy áthágjátok (ezáltal Allah előírásait)! Aki eképpen cselekszik, az önmaga ellen vét.” (2. szúra 231. v.) A válással a nő elveszíti felügyeleti jogát kiskorú gyermekei felett.
A hagyományok pontosan előírják a nők ruházkodásának módját is, amelyet már érintettünk. Az iszlám szerint a nők a munkavállalás terén is a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek. „Kivételt természetesen azok a munkakörök jelentenek, amelyek ellátása fizikai adottságai folytán nehézséget okoz számukra. Mindazonáltal a nő elsődleges és legfontosabb, természetéből következő feladata a gyermeknevelés és a családról való gondoskodás. A nők foglalkoztatása az iszlám országok nagy részében messze elmarad a férfiaké mögött, foglalkoztatottsági arányuk például a latin-amerikai átlagnak kevesebb, mint a fele. (Ennek azért oka a háziipar keretében végzett munka is.) Munkavállalási lehetőségeik is többnyire korlátozottak, körükben az iskolázottsági arány, írni-olvasni tudás lényegesen elmarad a férfiakétól. Vannak országok (Szaúd-Arábia), ahol a nők nem vezethetnek autót, nem utazhatnak, nem strandolhatnak, vagy pedig – mint Líbiában – utcán, férjükön kívül nem mutatkozhatnak más férfi társaságában.
Az iszlámnak a családtervezéssel, születésszabályozással kapcsolatos állásfoglalása hasonló a katolikus valláséhoz. Eszerint a házassági kapcsolat tulajdonképpeni célja az emberi faj megsokszorozása, a születésszabályozás bármilyen formája pedig ez ellen irányul. Az iszlám ortodoxia a születésszabályozást az európai civilizáció ártalmas velejárójának tartja, ami a szexuális viszonyok területén uralkodó kaotikus állapotok következménye. Ezáltal a gyermeknevelés, mint a szexuális öröm végső célja elveszíti jelentőségét, és maga a szexualitás válik végső céllá. A születésszabályozás a leendő gyermek „megölése”, amelyre még a szegénység és a nyomor sem elegendő indok. „Ne öljétek meg gyermekeiteket a nyomortól való félelem miatt. Mi gondoskodunk ellátásukról és a tiétekről is.” „Megölésük nagy bűn.” (17. szúra 31. v., 6. szúra 152. v.) Ezek a versek eredetileg az iszlám előtti pusztai arab törzsek körében általánosan elterjedt gyakorlat, a „fölösleges„újszülöttek – többnyire leánygyermekek – élve eltemetése ellen irányultak, az újabb jogi értelmezések azonban a születésszabályozásra vonatkoztatják őket. Néhány hadisz alapján a fogalmazásgátlás mindössze egyetlen fajtája nem tiltott, a megszakított közösülés, azonban ez is csupán abban az esetben, ha a gyermek veszélyeztetné a feleség egészségét.

(Összegzés) Az iszlám jogrendszer kidolgozása a VIII – IX. században, majd tökéletesítése, a társadalmi gyakorlat és a közösségi (umma) elv győzelmét jelentette: hozzásegített az évszázadokon át elnyomott iszlám nők társadalomban betöltött szerepének revideálásához és ahhoz, hogy a hagyományos női szerepet, amely a kiszolgáltatottság és a családi és háztartásbeli életbe való kiszorítás eszköze volt, pontos szabályozzák.
Ha összességében nézzük, a férfiak és nők jogi helyzetében mutatkozó egyenlőtlenségek ellenére megállapítható, hogy az iszlám megszületése pillanatában javulást hozott a lányok és asszonyok életében. A 9-10 századra írott formában is rögzítették azoknak az előírásoknak a sokaságát, amelyekben lefektették az élethez való joguk, vallási és házastársi jogaik és kötelezettségeik, örökségük és hozományuk fontos jellemzőit.
A társadalom magja természetesen a család. Nem annyira a beduin nagycsaládról van itt szó, amely több nemzedéket és azok klienseit csoportosítja – jóllehet bizonyos szempontból a városi arisztokrata családokban tovább él – hanem a tömegek hétköznapi életkörülményei miatt részeire hullott, szorosabb értelemben vett családról beszélünk. A kutatók által kimutatható matriarchális maradványok ellenére férfi vezette egységről beszélhetünk, s bár a nő jogilag mindig kiskorú, mégis rendelkezik anyagi létének pontosan körülírt biztosítékaival.
Bár még napjainkban is, egyes iszlám országokban egy férfi törvényesen négy feleséget tarthat, viszont a törvény által biztosított jogával élve a feleség indokolt esetben személyesen dönthet a leendő férj megválasztásában, illetve, ha elégedetlen, a válás ügyében bírósághoz fordulhat, illetve segítségért fordulhat a családi törvénykezőkhöz a házasságon belül felmerülő olyan problémák megoldáshoz, amelyeket képtelen egymagában rendezni. Napjaink muszlim társadalmának egészét az különbözteti meg a nem muszlim társadalomtól, hogy jogilag és igen széles körben ténylegesen is elutasítja az egyén és a hívők közötti esetleges jogi egyenlőtlenséget – más szóval az európai „ancien régime” rendjéhez hasonló megkülönböztetést. Ugyanis az iszlám szelleme teljességgel ellenzi az ilyen szemléletet.
„Napjainkban a muszlim nők a társadalmi élet különböző területein, így a munkavállalás terén is, a férfiakkal egyenlő jogokat élveznek. Kivételt képeznek természetesen azok a munkakörök, amelyek ellátása fizikai adottságaik folytán nehézséget okoz számukra. Mindazonáltal a nő elsődleges és legfontosabb, természetéből adódó feladata a gyermeknevelés és a családról való gondoskodás. Mindezzel együtt a nők foglalkoztatása az iszlám országokban nagy részben messze elmaradt a férfiak mögött. Munkavállalási lehetőségeik is többnyire korlátozottak, körükben az iskolázottsági arány országonként változó.”
Egyes országokban, Szudánban, Szaúd-Arábiában ez az arány igen alacsony, míg Iránban az egyetemisták között a nők aránya 65–70 %, Tunéziában a hivatalos statisztika szerint a középiskolások 53, a főiskolások, egyetemisták 58%-a kerül ki a gyengébb nemből. Tehát hasonló a helyzet a magyarországihoz. A változások során pozitív példaként említhető Tunézia, ahol Habib Bourguiba elnök 1956-ban hozta ezeket a rendelkezéseket, (Code du statut personnel) amelyek biztosítják a két nem egyenlőségét, betiltották a többnejűséget, felemelték a házasságkötési korhatárt lányoknál 17, fiúknál 18 évre, ezzel nehezítve a szülői kényszer alatt kötött kényszerházasságot, engedélyezték a válást, feloldották az öröklés férfiúi kiváltságát is, továbbá szabadon vásárolhatóvá tették a fogamzásgátló szereket, jelezve a kormánynak azt a szándékát, hogy a népszaporulatot mederbe tartsa.
A függetlenség fél évszázada során a lakosság 6-ról 10 millióra nőtt a másfél magyarországnyi délen sivatagos földközi-tengeri országban.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969