2013. I-VI
 

A siker parazitái?
Szabó János

Sajnálatos módon a nézőtéri agresszió kialakulásának, terjedésének kulturális vizsgálata a rétegmeghatározottságok tekintetében igen kevés empirikus kutatást mondhat magáénak. Bár a brüsszeli Heyssel Stadionban 1985 májusában lejátszódó tragédia óta a nézőtéri rétegek a társadalomtudományi érdeklődés középpontjában állnak. Sajnálatos módon azonban mindig a rendbontók, csak a rendbontók élvezik az elemzők figyelmét.
Hazánkban még ennél is rosszabb volt a helyzet, mert a pártállami rendszer erodálódása előtt a futballhuliganizmus társadalmi összetevőinek megismeréséről szó sem lehetett. A vandalizmus jelenlétét a lelátókon hivatalosan évtizedeken át tagadták. Az ezzel kapcsolatos dokumentumok hozzáférhetetlenek voltak, s nem kerülhetett sor a szurkolással kapcsolatos társadalmi problémák feltérképezésére sem. A kérdés megválaszolásához mégis rendelkezésre állnak dr. Földesiné Szabó Gyöngyi által az angliai S. University szociológiai tanszékének javaslatára indított, 1991 őszén lezajlott kelet–nyugati összehasonlító vizsgálat részeként végzett felmérés adatai, amelynek alapján megpróbáljuk a magyar NB I-es futballmérkőzések nézőinek szurkolói szokásait, magatartásformáit, jelenségvilágát rekonstruálni.
Mindenekelőtt a közönség demográfiai, szociológiai összetevőire, a szurkolási motivációkra koncentrálunk, illetve a mérkőzéslátogatással kapcsolatos motivációkra, szokásokra, a domináns szurkolási szokásokra, értékbeállítódásokra, a hazai és a vendégszurkolók, a fővárosi és a vidéki mérkőzések nézőinek összehasonlító viszonyára.
Természetesen nem véletlen, hogy ez a vizsgálat csak az NB I-es csapatokat, a hazai futballrendszer élenjáróit célozta, ugyanis az események tanúsága szerint elsősorban ez az a szint, ahol a futballhuliganizmus legszofisztikáltabb megjelenési formáit tapasztalhatjuk.
A feldolgozás, feltárás eszközei tekintetében interjúkat, standardizált kérdőíveket és a résztvevő megfigyelés módszerét is felhasználtuk. A megállapításokkal kapcsolatban elmondható, hogy a futballmérkőzések közönségének a harminc-negyven évvel ezelőtti széles társadalmi bázisa, amely a nézők tág körét jelentette, ma már számottevően megváltozott. A kilencvenes évek elejének Magyarországán az NB I-es labdarúgó-mérkőzésekre ugyanis jobbára alacsony iskolai végzettségű és társadalmi státusú fiatal felnőtt férfiak jártak. A férfiak dominanciája nyilvánvaló, ezen nem is csodálkozik senki. Hiszen a futball nálunk a férfiak sportja. Általában mindenütt 10% alatti a női részvétel. Ezek is általában azok a nők, akik elkísérik hozzátartozójukat a mérkőzésekre. Egyébként más sportversenyekkel való összehasonlításban is a labdarúgásban regisztrálják a legkevesebb női drukkert világszerte. A futballmérkőzéseken számottevően kevesebb női néző van, mint más sportversenyeken, ideszámítva az egyéb labdajátékok meccseit is. A férfiak túlsúlya számokban kifejezve: 87,5% férfi és 12,4% nő volt abban a mintában, amely mintegy háromezer megkérdezettet tartalmazott. Míg a hazai csapat szurkolói között több nő szerepel, a vendégszurkolók körében mintegy negyedannyi nő található. Ez azt jelenti, hogy ha a meccsre el is mennek a női hozzátartozók, barátnők, a csapat elkísérésének sokkal áldozatosabb, veszélyesebb, kockázatosabb túráit már kevésbé vállalják. A fővárosban több hölgy jár mérkőzésre, mint vidéken. Ami az urbanizációs tényezőt illeti, általában háromszoros az arány a főváros javára, ez azt is jelenti, hogy a kulturális nyitottság az urbanizációs fejlettséggel azonos irányú módosulást követ. A női szurkolók ugyanakkor minimális kivétellel hajadonok és elváltak. Életkorukat tekintve feltűnő a tizennyolc éven aluliak és a középkorúak nagyarányú távolmaradása a mérkőzésekről. Úgy látszik, hogy fiatalok uralják a nézőteret, hiszen a szurkolók majdnem fele harminc éven aluli. Ám miközben kevés a kisgyerek és a serdülőkorú, a nézők több mint egyharmada húszas éveiben jár. Hogy pontosan mennyi? Kétezer-hatszáznyolc lejegyzett, regisztrált mintán belül 4,9% tizenhat éven aluli; 9,5% tizenhat–húsz éves; 35% huszonegy–harminc éves; 16,7% harmincegy–negyven éves; 14,8% negyvenegy–ötven éves, 6,59% ötvenegy–hatvan éves; s hatvanegy éven felül volt a nézők 13,85%-a. Hiányoznak tehát a javakorabeli férfiak, akiket család, munkahely köt. Elsősorban az ötven–hatvan évesek fogytak el a tribünökről. Ebből a korcsoportból többnyire munkanélküliek, rokkantnyugdíjasok, korkedvezményes nyugdíjasok látogatják a stadionokat, a még aktívaknak erre feltehetően nem jut energiájuk.
Az idős szurkolók nagy száma alapvetően eltérő sportszocializációjukkal indokolható. Más sporthoz szoktak, mint a fiatalok, a futballhoz, s ahhoz tartósan kötődnek. Nem csak az jelenik meg tehát ebben, hogy a magyar társadalom elöregedett.
A futballszurkolókat gyakran vádolják azzal, hogy többségben műveletlenek és kulturálatlanok. Az iskolai végzettség szerinti megoszlás sajnálatos módon teljes mértékben alátámasztja ezt a feltételezést. Tehát megalapozottak ezek a vádak. Ugyanis a szurkolók mintegy 20%-a nem fejezte be az általános iskolát, s mindössze 2,3%-uk diplomás. Egészen pontosan a szurkolók iskolai végzettség szerinti megoszlásában 19,4% nem fejezte be az általános iskolát, 48,3%-nak csak általános iskolai végzettsége van, ezenfelül szakmunkásképzőt végzett 19,9%, középiskolai végzettsége is csak 10%-nak van, s miként az előbb említettük, mindössze 2,3%-uk diplomás.
Az általános iskolát és szakmunkásképzőt végzett futballdrukkerek együttes aránya 87%, ami azt jelenti, hogy a stadionokat ez idő szerint az alacsony iskolai végzettségű, a legfeljebb szakmunkásképzőt végzettek uralják, dominálják.
A férfi szurkolók oldalán megjelenő nők iskolai végzettsége is rendkívül alacsony. Diplomás női szurkolókra a vizsgált mintákban nem bukkantak. A szurkolók között alig vannak mezőgazdasági-fizikai dolgozók, az alacsony iskolázottság ezeknek lerontaná a labdarúgó-közönség iskolai végzettségéről kiállított bizonyítványát. Tehát a magyar stadionokban nem azért alacsony az iskolai végzettség, mert sok a mezőgazdasági-fizikai dolgozó. Igen egyértelmű, hogy a városi népesség alacsony képzettségű rétegeiről van itt szó.
A szurkolók iskolázottsága tehát jóval alacsonyabb, mint a népesség megfelelő korosztályaié. Indokolt tehát a feltételezés, hogy az alacsonyabb társadalmi presztízsű szakmai szerkezet vonul fel többségében. Diplomás labdarúgó szurkolók — amennyiben előfordulnak — ritkán orvosok, jogászok, bölcsészek és közgazdászok, vagy művészek, főként színészek. Inkább kereskedők, vendéglátósok, tanítók járnak ezekre a meccsekre. A futballt kedvelő szakmunkások ritkábban műszerészek és gépjárműszerelők, villanyszerelők, nyomdászok, sokkal inkább építőipari, bőripari, élelmiszeripari szakmunkások, közöttük nagyobb számban van jelen alacsony presztízsű szakma.
Az alacsony iskolai végzettséggel összhangban áll, hogy alacsony a szellemi foglalkozásúak, de magas a munkaviszonyban nem állók aránya ezeken a csoportokon belül. Középszintű szellemi dolgozók a labdarúgó-közönségnek alig hét, az értelmiségiek mindössze 2%-át teszik ki. A társadalmi, foglalkozási csoport szerinti megoszlásról azt mondhatjuk, értelmiséginek tekinthető 2,1%, középszintű irodai dolgozónak 6,7; vállalkozónak 2,4; szakmunkásnak 13%; betanított és segédmunkás a meccsre látogatók 33,5%-a; mezőgazdasági munkás 1,8%; munkanélküli 9,3%; nyugdíjas 13%; tanuló 9,5% és egyéb eltartott 8,2%.
A munkanélküliek és az egyéb eltartottak csoportja rendkívül heterogén, javarészt munkaképes korú, de munkát vállalni nem képes, nem tudó, vagy nem akaró férfiakból áll. Jelenlétük markánsan igazolható mind a fővárosi, mind a vidéki mérkőzéseken. Tény, hogy nincs, vagy pedig minimális legálisan szerzett jövedelmük van, s meglepően sokan vannak a vendégszurkolók között. Tehát a csapatukhoz jobban kötődő, szervezettebb, áldozathozatali értékeikben radikálisabb, a csoportot követő vendégszurkolókon belül a lumpenizációs tendencia még erőteljesebb. Azok, akik a csapatot elkísérni is képesek, az adatok szerint feltehetően még sokkal egyértelműbb társadalmi marginalitásban vannak, még erősebb a függő helyzetük, ami lehetőségét, de kényszerét is kitermeli annak az orientációnak, amellyel kötődnek a csapathoz. Még nagyobb szükségük van arra az identitástámaszra, amelyet a csapathoz való kötődés nyújt számukra.
A felmérés tanulsága szerint a közönség összetételében bekövetkezett változások alaptendenciája a lezüllés, a lumpenesedés. Tömegével vannak tehát a lelátókon lumpenrétegek. Ők uralják a terepet, ők határozzák meg a légkört. S egyre inkább önkéntes száműzetésre kárhoztatják nagyrészt az értelmiségiek, középszintű szellemi dolgozók, jól kvalifikált szakmunkások és egyéb tisztes kétkezi munkások ezreit, tízezreit.
A nemzetközi trendhez igazodnak a hazai adatok abban is, hogy a futballrajongók nem a felsőbb osztály és a felső középosztály polgárai, mint ahogy nem azok szerte Nyugat-Európában sem. Nagy számban vannak a stadionokban szociálisan, kulturálisan és gazdaságilag marginalizálódott fiatalok. A hazai szurkolók körében minden korosztályban sokkal kevesebb a középosztálybeli, és sokkal több a lumpenelem, mint az európai átlagban. Itt a helyzet az, hogy a nézőtér egésze lumpenesedik, s ez elmossa a határt az úgynevezett normál szurkolók és a szélsőséges szurkolók között.
Ily módon könnyebben történik meg, hogy az egész nézőtér fanatizálódik, s aki ezt a fanatizáltságot viselkedés tekintetében nem érzi magára érvényesnek, kiszorul a nézőtérről. A hagyományos rendbontók, a hagyományos futballhuligánok mellett egyre inkább előfordulnak az újabb futballhuligánok: a szervezett ultrák, s emellett kialakult a deviáns nézők harmadik kategóriája is, akikre talán a kváziszurkolók elnevezés illik a legjobban. Ez a csoport nem szervezett. Egyénenként vagy kisebb csoportokban lépnek akciókba. Ezek durvasága gyakoriságában és minőségében is messze meghaladja a tradicionális rendzavarókét, ugyanakkor nem éri el a futballhuligánokét. Bár arroganciájuk nem éri el a futballhuligánok szintjét, tehát a kettő között helyezkednek el, határozottabban rontják a szurkolók imázsát, jobban megkeserítik a labdarúgás rajongóinak az életét, mint a szervezett banditák. A kváziszurkolók ugyanis minden szektorban ott vannak, ellepik a nézőteret. Térbelileg az egyszerű nézők nehezebben tudnak elhatárolódni tőlük, s az ifjú huligánok jó része velük — a kváziszurkolók többségével együtt — nem a labdarúgás kedvéért jár a stadionokba, hanem nézőtéri viselkedésük egyre inkább függetlenedik a gyepen játszódó cselekményektől. Devianciájuk indítékai és céltudatossága határozottabb elvetemültséget mutat a civil társadalommal szembeni engedetlenségben, bűnözésben; lopás, üzletelés, kábítószer-árusítás, rombolás, agresszió, a konfrontáció keresése és eszkalálása körül szerveződik. Szolidabb rendes szurkolók, ha csak tehetik, elszigetelődnek, s kimenekülnek a futballhuligánok és a kváziszurkolók kettős szorításából.
Milyen indítékai vannak a meccsre járásnak manapság ebben a meglehetősen problematikus színvonalú közönségben? A sportklubok és a labdarúgó-szakosztályok vezetői gyakran nyilatkoznak úgy, hogy a nézők szeretik a futballt; ez szociológiai értelemben közelebb jár a vágykivetítéshez, hiszen a nézők saját bevallása szerint csupán egytizede megy ki a labdarúgás szeretete miatt a lelátóra. A tapasztalat szerint azt lehet mondani, hogy a lelátókon a rengeteg gond éppen abból adódik, hogy a kilátogatók számottevő hányada nem kedveli különösebben a futballt, hanem mást keres a tribünön. Egy részük tudatosan a konfliktusokat, a balhékat hajszolja, más részük többé-kevésbé véletlenszerűen keveredik oda –– a hányódó-sodródó fiatalság kötelék és kapcsolatok nélküli, integrálatlan rétegeinek meglehetősen rendszertelen árapálymozgása szerint. A szomszédok, a haverok invitálására, politikai csoportosulások ösztönzésére, tetszetős vagy polgárpukkasztó ideológiák vonzáskörébe kerülve jelennek meg a lelátókon. Nagy részük háttérből irányított, tudatos mozzanatokkal is befolyásolt, de kívülről önkéntelennek látszó cselekedetekkel bír. A tudatlan, képzetlen szurkolókat igen gyakran a színfalak mögött meghúzódó politikai vagy bűnöző erők játékszereként és szócsöveként látjuk viszont. A xenofóbiát, a rasszizmust erősítő, idegengyűlöletet megjelenítő rigmusokat üvöltöznek. A jelenség természetesen nem új keletű, a diktatúra, tehát a Kádár-rendszer enyhülésével párhuzamosan kaphattak új erőre ezek a szélsőséges tendenciák.
Az alsó és a középosztályt fokozottabban sújtó gazdasági recesszió „ab ovo” kedvezett az előítéletes gondolkodás terjedésének, s a gazdasági prosperitás hatásai nem sietnek megfordítani e tendenciákat. Bűnbakkereső és elfogult viselkedések jelennek meg, s ez nem a sport világában gyökerezik, hanem a futballstadionok ideális színteret jelentenek számukra. A magyar sportéletnek és a közéletnek ez a súlyos szégyenfoltja itt összegződik, itt adnak randevút egymásnak a társadalom különböző területein kitermelődött kényszerek, amelyek a lelátókon nyíltan, gyakorlatilag következmények nélkül, százaknak, ezreknek, etnikai csoportoknak, nemzetiségeknek, egyéb kisebbségeknek jelenthetnek gyalázatot, szidalmazást.
A sportszférának természetesen kevés az ereje arra, hogy a labdarúgást megszabadítsa ezektől a politikai-ideológiai tehertételektől. A vendégszurkolók közül többen és radikálisabban azonosulnak a csapatukkal, többen tekintik a lelátókat idegi, pszichikai feszültségük levezetésére alkalmas színtérnek. Ez nyilvánvalóan igazolja, hogy ők hajlandók a leglátványosabban pluszfáradtságot és pénzt invesztálni abba, hogy mérkőzésről mérkőzésre kísérjék a csapataikat. A csapatuk nyomában járó megszállott szurkolók egyik felét a futballon kívül az égvilágon semmi más nem érdekli, a másik felénél viszont a futball főként csupán hivatkozás, az agressziókiéléshez kipróbáltan, kiszámítottan használatos eszköz. A kirekesztő ideológiák nemcsak gyökeret vertek, hanem csoportkohéziót is felépítettek közöttük. És a futball ennek integrációs terepeként, gyakorlataként és elméleteként funkcionál. Magyarországon — minden jel szerint — általában szélsőségesek járnak állandóan csapataikkal, s a rendszeres vendégszurkolók zöme eleve fanatizált.
Az egyre szélsőségesebbek, egyre problematikusabb rétegek által elözönlött stadionok, a gyenge színvonalú játék és a lepusztult tárgyi és emberi környezet nyilvánvalóvá teszi, hogy miért fordulnak el mind többen a futballtól. Úgy látszik, hogy az idegenforgalmi szervezetek és a vállalkozók alábecsülik az idő- és pénzmennyiség nagyságrendjét, amelyet a hazai labdarúgó-szurkolók szívesen fordítanának szenvedélyükre. Igaz, hogy nem a mai hazai színvonalon, hanem más, modernizáltabb labdarúgóélmény reményében. A vendégszurkolás modern formái — a közelítő számvetések szerint — rendkívül jó idegenforgalmi tételt jelentenének. Kelet-Európában természetesen politikai-gazdasági okok miatt ez a modern szurkolási formarendszer késve, korlátozott mértékben vagy egyáltalán nem alakult ki. A rizikó — sportbefektetőknek és nézőknek egyaránt — alapvetően az erőszakfaktorban van, ez ma már nyilvánvaló. A legkeményebb diktatúrák is vállalták, hogy hétről hétre a labdarúgóstadionokban tízezrek jöjjenek össze, azt azonban, hogy önszerveződésen alapuló, nagy létszámú csoportok rendszeresen együtt járják az országot, pláne Európát, még a demokráciák is elég veszélyesnek ítélik, s igen sokat költenek arra, hogy garanciákkal lássák el ezt az új típusú, modern népvándorlást.
Ugyanakkor túl sok vészjósló történet fűződik a vendégszurkolói viselkedéshez, ami elriasztja a sportklubokat és az egyéb szállítmányozási, vendéglátói, biztonsági stb. intézményeket, amelyek ennek a vendégszurkolói turizmusnak a mechanizmusaiban számításba jöhetnek. Ma a vendégszurkolás mesterséges visszafogása még gátat szab árnyoldalai érvényre jutásának. Ennek következtében az a hit működik, hogy az erős destrikció, az eredményes tiltás, bénítás szükségtelenné teszi az ellenük való küzdelmet. Ez nem igaz, ez tévhit! Ugyanis nem hihetjük, hogy az idegenforgalmi és más szempontból való kihasználásáról való lemondás megszünteti magának a futballhuliganizmusnak az alapjait. Ez nemcsak illúzió, hanem veszélyes is, mert a csupán presszióval elfojtott tendenciák detonációs potenciálja a tapasztalatok szerint nőni szokott. A jelenlegi vendégszurkolók szélsőséges és elvakult csoportjai nem veszélytelenebbek, nem igényelnek kevesebb odafigyelést, csupán azért, mert a lelátókon hiányoznak mellőlük a tisztes, elkötelezettségükben mértékadó vendég- és hazai szurkolók tömegei. Amennyiben a szurkolás lényegének filozófiai mélységét tekintjük, a szurkolás a befogadó oldaláról kétarcú jelenség. Élményforrása egyrészt a játék látványa, amely műalkotások élvezetéhez hasonlóan érzelmeket kelthet, másrészt a választott csapattal való azonosulás szubjektív identitásstabilizáló elemet is tartalmazó pártos állásfoglalásban nyilvánul meg. Különböző variációban erősítheti vagy gyengítheti, illetve kiegyenlítheti egymást ez a két vetület, az azonosulás és az élvezet. Körülbelül ez az a jelenség, amelyet a futball varázsának neveznek a sportág szerelmesei. Ezek azok az egészen kivételes, ritka pillanatok, amelyek a katartikus minőségű élményt egyszer-egyszer átélhetővé teszik, mint valami varázslatot. S aki ezt egyszer átérzi, azt ez az érzés húzza-vonzza a lelátókra. Ennek reményében utaznak órák hosszat, s próbálkoznak újra meg újra megszerezni ezt az élményt, még akkor is, ha hosszú ideig nem részelteti ebben őket a hazai futballvilág.
Természetesen egyre többen, sőt döntő többségében a közönség érzi, hogy a hazai labdarúgásban elveszett az a varázslat, amely fiatalabb korukban elbűvölte őket. A játékosoknak legalább annyira a szemére vetik, hogy eltávolodtak a közönségtől, elfelejtettek futballozni, mint a szakvezetésnek a stadionok körül uralkodó légkört. Elkeseredetten panaszolják, hogy a futball öncélú, elidegenedett, a szurkolás pedig társadalmilag lebecsült, nem ritkán megvetett tevékenységgé vált.
A középkorú és az idősebb nézők hada meg is különbözteti magát mint régi vágású labdarúgódrukkert azoktól az új stílusúaktól, akik mélyebb érzelmi vonzódás nélkül, nem a sportághoz fűződő indítékoktól vezéreltetve, hanem az identitásválságukat különböző erőszak- és agressziómozzanatokon keresztül kompenzálva alanyai és tárgyai a futball környéki zavargásoknak, akiket kváziszurkolókként, illetve új ultrákként vagy pedig odavetődő rendbontókként azonosíthatunk.
A publikum megfogyatkozása mellett a média szereplői is fájlalják a nézősereg ily módon való felhígulását, s úgy vélik, hogy ezt a közönséget ez a futball termelte ki. Holott ez a futball és ez a közönség is egy sokkal általánosabb fejlődés végterméke, s abban, hogy a tribünökön, a játéktereken, a labdarúgás egészében lejátszódó események megváltoztak, s megváltozott a szurkolás korábbi funkciója is, sokkal mélyebben szántó jelenségek játszanak szerepet, mint ahogyan a felületes vélemények sportújságírók által is erősített tévhiteiben azt megtaláljuk. A néző csak azt érzi, hogy a mai közönség számára, a nézők számára, a mai magyar NB I-es labdarúgó-mérkőzések diszfunkcionálisak, hatásuk visszájára fordul. Az idegfeszültséget tömegméretekben nem levezetik, hanem növelik. A tribünökön levőknek zömmel nem élvezetet, örömet nyújtanak, hanem stresszt okoznak, félelemmel járnak, kockázatot jelentenek, s a nézők széles köre gyakran oly mértékben elégedetlen a játék színvonalával, a szurkolás körülményeivel, a labdarúgást körülvevő légkörrel, hogy ez az állapot mind az egyén, mind a társadalom szintjén több kárral jár, mint haszonnal. S valószínű, hogy ebben az állapotában nem tartható fenn sokáig. A labdarúgás és a szurkolók közös érdekei feltehetően megjeleníthetők a piaci mechanizmusokban, s nagy valószínűséggel ettől várhatjuk — talán belátható jövőben — a feloldást.

Amikor az embereknek nincs igazán mire büszkének lenniük, hajlamosak arra, hogy azonosuljanak egy ügyért küzdő csoporttal, legyen az vallási, politikai, etnikai természetű, vagy akár maga a nemzet. Az ilyen büszkeség végletessé válhat. Nem elég a saját csoportban elért dicsőség. Magát a csoportot kell mindennél fontosabbá tenni, kizárva, tagadva másokat, vagy — ha a csoportbüszkeség beteges mértéket ölt — ártva másoknak. (Richard S. Lazarus)

Minél messzebb van valaki a személyes kiválóságtól, annál hangosabban szónokol nemzetének, vallásának, fajának vagy az általa támogatott szent ügynek a kiválóságáról. (Eric Hoffer)

Egy tömeg részeként minden embernek lehetősége van sárral dobálózni, s tízből kilencben meg is van rá a hajlam. (William Hazlitt)

A csőcselék nem más, mint olyan testek halmaza, akik önmagukat fosztják meg az értelemtől, s gátolják annak működését. A csőcselék olyan emberhez hasonlatos, aki önként alacsonyítja le magát az állat szintjére. Cselekvésének alkalmas órája az éjszaka. Cselekedetei őrültségek, mint ahogy őrült az egész lénye. (Ralph Waldo Emerson)

(A futballhuliganizmus szociológiája) A társadalom marginálisai — miként jól látható az előzőkből — nem társadalmon kívüli emberek. A társadalom szelektálja ki, jelöli meg (stigmatizálja) és látja el identitáspótlékokkal, a csoportszerveződéshez szükséges (ál)identitás-strukturáló hatásokkal (tematizáció, kategorizáció, ideologikus besorolás) az ide sodródókat. Ennek kulcsszerepe lesz annak megértésében, miért elkerülhetetlen, hogy a társadalom előbb-utóbb partnerekként kezelje őket.
Mielőtt azonban erre rátérnénk, nézzük meg, miről is van szó valójában. Hogyan cselekszenek és gondolkodnak azok, akik a futballstadionok környékén találják meg vélt vagy valódi aktivitásuk terét? Vagy más megközelítésben: kik azok és mit akarnak, akiknek sajátos csoportkultúrája szocializációs, illetve élményszerzési és feszültségkiélési lehetőségeket talál a futballstadionok terén és eseményeinek világában?
A futballhuliganizmus szociológiai közelítésben minden korszakban a társadalom sajátos csoportkultúrái (ezek többnyire marginális kultúrák) közül, sajátos szempontok (ezek többnyire az erő, a rasszizmus, a xenofóbia, a férfiasság, az identitáskeresés) szerint szelektálódók és az éppen érvényes társadalmi-politikai-gazdasági viszonyokat tükröző futballvilág (médiakiszolgáltatottság, prosperitás, piacosítottság stb.) találkozási zónájában képződő jelenség. A futballpályák felé orientálódó szelektált csoportok számára a stadionok világa mindenekelőtt –– értékek, szerepek, pozíciók együtteséből álló szociális teret kínál — bizonyos szereplői kört foglal magában. Ezen a szereplői körön belül a futballhuligánok szerepfelfogása, szimbolikus és valós normái, ám mindenekelőtt viselkedése is elkülönül. Azon szereplők köre, amelyen belül vizsgált csoportjaikat megtaláljuk, mindenekelőtt a szurkolók, illetve az ellenszurkolók. A szurkolótáborok a találkozók (meccsek) igen változatos tétjeitől és tartalmától függetlenül rendszerint úgynevezett mezei szurkolókból, csatlakozott tagokból és az adott szurkolótábor magjából: a kemény magból állnak. Rendszerint legfeljebb kispolgárok, többnyire munkások gyerekei, általában a társadalomban még nem pozicionált, lazán vagy egyáltalán nem integrált fiatalemberek, család nélküliek és alapvetően fiatal férfiak. Mintakereső kiskamaszok, mintakövető nagykamaszok és mintaadó fiatal férfiak, az esetek többségében nem nősek. Nagyon ritkán fordul elő egy-egy fiú mellett egy-egy hozzácsapódott lány, aki, hacsak nem szerves tagja egy-egy marginális csoportnak, szintén laza integrációt képvisel. Zömében ugyanis számukra a futball férfibuli, az erő és erőszak felvonulása, ünnepe, kifejeződése. A szereplők legfontosabbja ezt követően maga a csapat, illetve a mindenkori ellenfél, amely játéka körül szerveződik a vágyott eseménysor. Őket veszi körül a mindig más és más összetételű, lelkesültségű, indulati fűtöttségű szurkolói tábor, vagy pontosabban szólva a szurkolói táboroknak a meccsek éppen aktuális szereplőire kivetített értékek szerint szerveződő különböző láncolata, rendszere. A következő szereplői kör a stadionban, sőt már azt megelőzően, a felvonulási útvonalon a rendfenntartó szerepkörben tevékenykedő karhatalom. A karhatalmon belül katonák, rendőrök, biztonsági őrök, tűzoltók szerepelnek. Általában az ellenszurkolók és bármelyik megnevezhető szurkolói csapat között a rendet próbálják fenntartani, a zavargások elhárítása, megelőzése, a zavargók kiszűrése, kiemelése és elszabadult indulatok, az ön- és közveszélyes cselekmények beindulása, eszkalálódása esetén az alaphelyzet minél hamarabbi visszaállítása a feladatuk. A következő csoport a rendezők. Ők már a stadion személyzetéhez tartoznak, ők azok, akik a stadion rendezvényeinek előírásos lebonyolításáért felelősséggel tartoznak. Ők a rendezvény szervezői, szerepük szerint gondoskodnak arról, hogy az ott levő eszközök és berendezések jól működjenek, hogy mindenki ott foglalja el a helyét, ahová megfizetett belépője szerint jogosult, ahová a bebocsátás biztonsági szempontok szerint kialakított rendje ezt megköveteli. A helyfoglalás, illetve általában a stadion berendezésének, rendeltetésszerű használatának felügyelete, a nézőközönség meccsek idején való ellátása, a testi szükségletekre irányuló szolgáltatások is feladatuk. Az égi seregek hierarchiájában a következő szint a klubvezetőség, amely rendszerint kinevezett, nagy hírű, komoly reputációjú valamikori sportemberekből áll, akikben a klub szponzorai, játékosai, társadalmi támogatói, a sportközvélemény, illetve az azt megszólaltató média és egyre inkább a nézőközösség, valamint a különböző szurkolócsoportok érdekeik érvényesítőit látják. Ez a klubvezetőség már rendszerint érintkezést tart az értékeit vagy személyeit a sporton keresztül is népszerűsíteni kívánó politikával, illetve a profitorientált vagy pedig politikailag elkötelezett gazdasági szervezetekkel. A klubvezetőség — a stadion — személyzet mozgatásával adja az adott sportklub társadalmi kapcsolatait, forrásait, a rendezvények arculatát, a stadionok fenntartását, kényelmi és biztonsági berendezettségét. Egyáltalán az „ügyek” kormányzását, igazgatását általában a klubvezetőség végzi. Főbenjáró felelőssége mindezek tetejében a csapat mindenkori szereplése is, nem véletlen, hogy rendszerint a klubvezetőséget teszik felelőssé, ha a csapat nem jól teljesít, ha a szakvezetés (edzők, pályaedzők, pszichológusok, orvosok, csapatkapitány stb.) hibásan működik, ha a szurkolók nem az előírásoknak megfelelően szurkolnak, ha a biztonsági vagy a rendezési tevékenység nem megfelelő módon történik. Általában a klubvezetőség az, ahová a szurkolók észrevételeikkel, kritikáikkal, javaslataikkal, kéréseikkel közvetlenül fordulhatnak, s ezt rendszeresen meg is teszik! A szurkolói követeléseket a klubvezetőségnek szokták legközvetlenebbül — fiaskók idején gyakran igen-igen durván — megfogalmazni. Minél szervezettebbek a szurkolók, annál inkább stabil szereplőnek tekintik magukat ebben az égi hierarchiában, olyannyira, hogy már a lelátókról transzparensekkel, skandálással „üzengetnek” rendszeresen a klubvezetőségnek. A szurkolói csoportok vezetői a klubok vezetőségével rendszerint személyes kapcsolatot tartanak fenn, amely elől a klubok egyre kevésbé térhetnek ki. Általában a szurkolók és a klubvezetőség szimbiózisa kölcsönös érdekeken nyugszik. Konkrét gyakorlata abból áll, hogy mivel a klubvezetőségnek a minél magasabb nézőszám elérése, valamint a találkozók atrocitásmentes lebonyolítása egyaránt felelősségi és feladatkörébe esik, a szurkolóknak a szurkolói körökbe szervezését a klubok vezetősége inkább segíteni igyekszik. A szurkolói csoportok szervezettségének növekedése és a békés meccslátogatók, valamint a meccsek zavartalanságának lehetővé tétele szintén sajátos konfliktusokat vet fel, amelyekkel kapcsolatosan a klubvezetőségnek nagyon fontos valós ellentmondást kell feloldania. Nem könnyű ugyanis kompromisszumot találni, hiszen a nézőszám maximalizálása, a reklámbevételek növelése, a meccsek békéjének garantálása sajnos többé-kevésbé ellentmondásos szisztémában működik. A törvényességi és szakmai felügyelet normaelőírásai a rendet emelik ki, a gazdasági érdek a szórakoztató funkció legjobb piaci értékesítésére irányul, a szurkolóknak pedig az az érdekük, hogy a legmagasabb „élményértékkel” a győztesekhez sorolhassák magukat. A szervezettség magas fokán az ultrák, a huligánok sajátos szurkolói érdekeit a „gőzkieresztés”, az erő megünneplése és ezzel a saját erőnek a csapat sikeréhez való társítása jelenti. Hogy a radikális szurkoló (huligán) ilyen intenzitású élményszükségletének kielégítése akadálytalanul végbemenjen, a klubvezetőséget bizony nagyon nehéz feladat elé állítja.
Az égi hierarchia csúcsán a nemzeti labdarúgó-szövetségek, illetve a nemzeti sportkormányzat áll mindenütt a világon. Ebben a tekintetben, ahol a sport komoly állami ügy — a liberális demokráciákban kevésbé, a diktatúrákban inkább —, ott a kormányok általában beleszólnak a sportba. Példaként érdemes említeni, hogy Costa Rica miniszterelnöke kétórás munkaszünetet rendelt el, amikor az ország válogatottja a VB-re bejutott, hogy a lakosság kitombolhassa magát. Az eredmény pisztollyal lövöldöző tömegek utcára áramlása volt, aminek következtében egy halottat és tizennyolc sebesültet regisztráltak. Azt lehet tehát mondani, hogy a szereplőknek e hevenyészett köre az, amelyen belül a futballszurkolók megvalósítják cselekményeiket, amelyen belül elnyerik identitásukat, amelyen belül megfelelő tranzakció keretében, részint üzleti, bevételi forrásokként, részben látványt, hangulatot, részben örökös félelmet generáló teherként jelentkeznek a klubok számára, amelyek ennek fejében részben lehetővé teszik számukra a nézőtéren való önmegvalósítás különböző cselekményeit, részben megpróbálják megelőzni, kizárni a túlzásaikat.
A következő vizsgálódási irányban a kitüntetett helyek és a kitüntetett időpontok összefüggéseit találjuk. Azt lehet mondani, hogy a szurkolócsoportok számára a kitüntetett helyek első köre a felvonulási útvonallal, a találkozási helyekkel kapcsolatban kap fontosságot. E körben az előforduló helyszínek sokfélék lehetnek: vasútállomás, település főtere, metróaluljáró, buszvégállomás, vonatbelső, autóbusz, metrókocsi vagy pedig bármilyen szállítóeszköz tartozhat ide. S általában a felvonulási útvonalba eső kocsmák, restik, kerthelyiségek, egyáltalán az ivóhelyek, éttermek, s mindazok a társasági találkozóhelyek, amelyeket a szurkolásra gyülekező népek kedvelnek. A másik kitüntetett helyszín a stadion. A stadion épülete nemcsak a hétköznapi élet más tereitől különbözik, hanem számos valóságos és szimbolikus módon elkülönül: a szurkolás küzdőterei szembeötlően uralkodó pozícióban vannak minden stadionban, a tribünök, a lelátók, amelyeket mint várat személyesítenek meg maguk számára a szurkolók. Ez az a hely, ahonnan lőállások, beugrálóhelyek alakíthatók ki, ahonnan a legelőnyösebben lehet hang-, fény- és füsthatásokat elindítani, ahol a legelőnyösebben lehet a szimbolikus territóriumépítést véghezvinni, a transzparenseket kiteríteni, ahol számos szellemes trükköt lehet bevetni a saját hatás fokozása és mások hatásának kikapcsolása, tompítása érdekében. Például a korlátra kitett reklámhordozókat el lehet fedni, s számos más módon lehet be- és kitapétázni a stadiont a saját alkotásokkal, különböző biztató, gyalázó, üzeneteket megjelenítő szimbolikus eszközökkel. A hazai tábor és a vendégszektor mindenütt jól láthatóan és vizuális megerősítésekkel is elkülönül. Ez is a csataszituációt képes szemléltetni, emiatt például sokan bírálják ezt az elkülönítést, az önbeteljesítő jóslat tárgyiasulását látják benne. Vannak tiltott, elzárt területek, amelyeket kerítések, drótok, korlátok, kordonok, élő rendőrsorfalak védenek kívül-belül. Általában nemcsak azt lehet előre tudni, hogy a stadionokon belül a nézőtér hogyan tagozódik, hanem azt is, hol vannak a jobb társadalmi helyzetűek, hol vannak a gyanús elemek, gengszterek, naplopók és egyéb laza egzisztenciák, amelyek benépesítik a stadion ülőhelyeit. Nem áll távol az igazságtól, hogy legalábbis Magyarországon a stadionokról szóló helyszíni leírások — minél távolabbi stadionokról van szó, annál inkább — haditudósítás formájában tárulnak elénk. Egy-egy Újpest–Fradi-meccs ezekhez a beszámolókban megjelenített találkozókhoz képest „babazsúrnak” minősül. Nyilvánvaló, hogy a 3. Félidő vagy más szurkolói magazinok a drukkerek számára legfontosabb értékeket nagyítják fel, s így a szurkolói vágykivetítés és a valóságoshoz képest mindenképpen túlzó mintaterjesztés orgánumaivá válnak. Az idegen és főleg a külföldi, kvázimintaként szerepeltetett szurkolók — legalábbis a magazinok „csatazajra kihegyezett” beszámolóiban –– felgyújtanak mindent, amit lehet, feltépik a székeket, flaszterrel dobálnak, átszakítják a védőhálót, a vendégekre görögtüzet, füstbombákat, köveket, üvegeket és minden mást zúdítanak. Ezeknek megfelelően kifejezetten csataelőérzet népesíti be, mozgósítja a második nagy helyszín, a stadion mintakövető népét.
A stadionokból különleges alkalmakra sportcsarnokokba is bevonulnak a szurkolók. A sportcsarnokok már valamelyest szűkebb, jobban kontrollált, ellenőrzött terek, s ezért kevesebb látványosságot, kevesebb eszközt és hangzavart lehet alkalmazni. Ennek arányában kisebb az az illúzió is, amelyet a sajátos szurkolói önmegvalósítás szempontjából ezek a terek képviselni tudnak. E hevenyészett leírásból is nyilvánvaló, hogy a futballhuligánok számára a kitüntetett helyek szempontjából e kettő — felvonulási útvonalak és stadionbelsők — elkülönítése alapvető. E két fontos tér egymáshoz való közlekedése, egybekapcsolódása történik a harmadik helyszínen, az úgynevezett áteresztőpontokon, a stadionok beeresztő helyein. A kapuk a jegyellenőrzés célját szolgálják, s általában azok a helyek, ahol kontrollálják a bejövőket. Ez az aktus alapvetően fontos ahhoz, hogy csak olyan tárgyak, eszközök jussanak be a stadionokba, amelyek általában segítenek abban, hogy a szurkolás elképzelt ceremóniája megfelelő eszközökkel folyjon le. Mivel az itteni ellenőrzési aktus igen kényes dolog (bejutás és kívülmaradás múlhat rajta), az ottani történéseknek kulcsszerepe van. A rejtő, ügyeskedő, szabályszegési szándék és a leleplező, felfedő éberség örökös versengése határozza meg a légkört, amely már a meccs előtt meg is határozza valamelyest a szemben álló felek feszültségszintjét.
A futballhuligánok szempontjából, bár a futballmeccseken ennek csak a következményei vannak jelen, meg kell említenünk egy negyedik helyet is, mégpedig a felkészülés, a huligánszocializáció helyszíneit. Ide sorolhatjuk a relikviák készítésének és árusításának helyeit, a futballszurkolók ajándékshopjait, a szurkolók otthoni „szentélyeit”, ahol a vásárolt, szerzett, zsákmányolt relikviákat őrzik és kiállítják. Végezetül meg kell említeni ötödikként a virtuális teret, az internet mára igen kommunikatívvá vált csatornáival.
A kitüntetett helyek eseményexponáltsága szempontjából fontos számunkra a kitüntetett időpontok kérdése. Itt mindenekelőtt a meccsek ideje kerül elénk. Ezt általában olyan időpontokra választják meg a mérkőzések rendezői, illetve a klubvezetőségek, amikor vagy a média által, vagy természetben a lelátókon (ideális esetben mindkét módon) a lehető legnagyobb nézőszám fordulhat elő. Tehát a munkaidő végével, hétvégén, péntek, szombat délután vagy este, vagy pedig hétköznapokon, de mindig a normál munkaidő végeztével, az esti órákban. A meccsek időpontjának kitűzése szempontjából komoly viták vannak, amelyekben a szurkolói tábor képviselői is rendszeresen hallatják a hangjukat. További kitüntetett időpont a meccsek kezdési ideje, a két félidő kezdése, a félidők közötti szünet és mérkőzés vége. A szereplésükért bármit vállaló ultrák és más huligánok számára nagyon fontos a meccs előtti megjelenés, tehát a futballmeccsek kezdési idejét jóval megelőző érkezés és az előre begyakorolt módon afféle előmunkálás, térkialakítás, előhangolás. Az ugyancsak stratégiális elemként szervezett előverekedés céljából a szurkolói csoportok szintén már jóval a mérkőzés előtt mozgósítják ütőképes tagjaikat. Tehát mire a meccs elkezdődik, addigra ők már előkészítették a terepet, felszerelték a díszleteiket, működőképessé tették mindenféle hatáskeltő eszközeiket, tárgyaikat. Addigra már, ha a rendfenntartó erők hagytak erre némi esélyt, találkoztak az ellenfél szurkolócsoportjaival, s ha egy mód volt rá, össze is verekedtek velük. Megfelelő előhangolással és koordináció mellett azokat a rigmusokat, csasztuskákat, énekeket, jelszavakat, jelmondatokat, amelyeket a meccs ideje alatt terveznek skandálni, begyakorolták. A meccseken, a meccsek folyamatában a legkitüntetettebb szurkolói alkalmak természetesen a gólok. A gólok idején elszabadulhat és el is szabadul mindenféle indulat, teljesen legálisan, s ekkor jószerivel nincs felső határ. Ilyenkor — tartja a szurkolói hagyomány — bármiféle indulat legitim módon kiélhető a stadionban. Egymás kontrollálatlanságát a közönség tagjai felerősítik, s ezzel azt is szemlélhetik, hogy ebben a tömegszituációban semmiféle kontroll nem érvényesül. Ez teszi a gól pillanatát olyan nagyszerűvé, hogy erre külön ceremóniákat szervezve úgynevezett „gólöröm-előadásokat”, gólöröm-koreográfiákat” építenek ki és gyakorolnak be jó előre, amelyeket — szemben a tévénézőkkel — mindazok, akik vették a fáradságot és elmentek a meccsre, a stadionokban meg is tekinthetik.
Külön kell szólni arról, hogy a szurkolócsoportok tagjai hogyan jelenítik meg magukat e szakrális tér alkalmain, hogyan jelennek meg, milyen imázs jellemzi őket, hogyan láttatják magukat, milyen képet mutatnak a stadionokban. Neveiket általában az angolszász, illetve a német, néha az olasz, esetleg a spanyol futballszurkolói világból hozzák, illetve ezek megválasztásával teljesen nyilvánvalóan az erő kultuszát, a meccsen folyó verseny, a csata szimbólumait — s általuk saját fontosságukat — próbálják megjeleníteni. A nevek koncentrált értékorientáció-kifejeződések: maga az ultracsoportok elnevezés mindenekelőtt arra utal, hogy a nyugat-európai „látványszurkolás” mintáit követik; a Turul Ultrák — ebben egyszerre van jelen némi íz és túlzás — egy tatabányai szurkolócsapat. A Wild West, tehát a Vadnyugatiak győriek; az U. K. CS. a szívtiprók Debrecenből; a Red Blue Devils — ördögök ugyebár, Vörös Kék Ördögök; a Monsters a Szörnyek; a Stormí a Viharosak; az In-Kal biztosítócsoport; a Fanok — a Rajongó Fanok, huligánokként is aposztrofálják őket; a Blue Front Kék Frontot jelent; a zalaegerszegi T. E. szurkolócsoportja az Armada; ezenkívül létezik az Ultra Vasas; az Ultra Boys; a Panthers, a Nouva Guardia — ez egy új hadsereg, új gárda ––; az U. R. B.; a V. I. P.; a City Boys, a Városi Fiúk; létezik a Drukker Kocsma — mint kijelölt törzshelye a csapatoknak ––; a Vörös Hadsereg csoport; a Force Friends, az Erő Barátai; a Force Field, az Erő Területe; a Red Front, a Vörös Front; a Blue Yellow Kids, a Kék Sárga Kölykök; a Bart ’99; a Blue Boys, a Kék Fiúk; az Ultra Violák; a Nyékládházi Warriors — kicsit komikus elnevezéssel, a nagyon vidékies és a nagyon nyugatias összepárosítását látjuk benne —; a Szelídek, amely név teljesen nyilvánvalóan vadságukat próbálja ellenpontozni; a Soldatos, amely nyilván Katonákat, önmagukat katonának tekintő harcosokat jelent; a Déli Brigádok, amely pécsi szurkolócsapat és a Soproni Harcosok. Ezek a csoportok általában létszám, megalakulási évszám, az elkövetett és feljegyzésre érdemes túrák — ezek rendesen verekedéseket jelentenek — alapján különböztetik meg magukat és az alkotásaik, lelátói műsorszámaik, a látványok alapján. Értékeik összefoglalásai általában dicsőítő vagy gyalázó dalok, s a legjelesebb legendáriumi elemekkel erősen megtűzdelt cselekedeteik rendszerint az egymással és a törvénnyel, vagyis a karhatalommal való összecsapás, összetűzés alkalmairól szóló anekdotikus történetek. Nagyon fontos ezekkel a csoportokkal kapcsolatban elmondani, hogy általában kötelezően incidens- és atrocitásorientáltak. Gyengeségnek, sőt nevetségesnek érzenék, ha önként vállalt rendre vagy önmegtartóztatásra szerveződnének, ez olyan számukra, mint az absztinensek kocsmába járása. Amennyiben saját pályán vannak, otthon érzik magukat, amennyiben idegen stadionba kísérik el csapatukat, minden esetben különítménynek, harci csoportnak, expedíciós hadtestnek érzik magukat, akiknek ily módon harci feladataik vannak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valóban a csapat idegen pályákra való elkísérése igényli a legtöbb szurkolói áldozatot és bátorságot — már csak az ellenfél (az ellenséges szurkolók) létszámához viszonyított kis számú szurkolócsoport kisebbségi pozíciója miatt is. Viszont az itt kirobbantható verekedéseket lehet aztán a leginkább kiszínezve előadni, bővítve vele a csoport identifikációs tőkéjét: mondakörré épülő hőstörténeteit. Rendszerint saját maguk szimbolikus megvalósítása és követhetőn példaszerű felmutatása az alapfeladatuk, vagy ezt érzik alapfeladatuknak. Ennek érdekében minden más törekvést el kell homályosítaniuk, vissza kell szorítaniuk, el kell jelentékteleníteniük. Még a piaci reklámtáblákat is, amelyekből a stadionoknak komoly bevétele van — épp a meccsek idején, amikor azok betölthetnék feladataikat —, eltakarják mindenféle drukkerdrapériákkal. A rendőrök már régen nem akadályozzák őket ebben. Az igazi férfiasság és a küzdés a fő ideáljuk. Ehhez képest igen gyakran kerülnek megalázó, veszélyes, fájdalmas és nem ritkán maradandó testi-szellemi károsodással járó helyzetekbe: bőséggel szólnak erről a rendőrségi jegyzőkönyvek és a mentők ambulánsnaplói. A verekedések egyenlőtlen helyzetekben történnek (nagy létszámfölényben levő csoport kerít be, fog el, ütlegel, rugdos, tapos kisebb számú csoportot, néhány, vagy egy-egy ellenfelet), önkorlátozás nélkül, ezért hátborzongató következményekkel járnak.
Milyen kellékeket látunk ezeknél a csoportoknál? A kellékek fajtaválasztéka rendkívül szerteágazó, s rendkívül fontos értékrelációkat testesít meg. Azt lehet mondani, hogy az egyedi, saját gyártású, házi készítésű eszközöktől már itt-ott elmozdultak, s a kereskedelmi forgalomba is hozott, az általuk keltett keresletre rámozduló ipar (kisipar) által készített, rendszerint a nyugati minták utáni tárgyak halmazát lehet fellelni. Ilyenek a csapat színeit viselő ülőpárnák, sálak, pólók, zászlók, sapkák, a színén vagy kifordítottan viselt bomberdzseki, a bőrkabát, a farmer, az edzőcipő vagy a Martens bakancs mint sajátos szkinhedöltözet. A nem személyes holmik között a legtöbb közös erőfeszítést mindenképpen a drapériák igénylik, amelyeket nemes egyszerűséggel drapinak neveznek. A csoportok szimbólumai, a csapat biztatása, az ellenfél gyalázása, hergelése jelenik meg rajtuk igen leegyszerűsítő, kevés szóval megjelenített formában. Ezekből van kétbotos, két- és háromrudas, s léteznek megakiírások (ezek rendkívül nagy betűs, nagyon nagy vászonfelületű szövegek). Használnak léggömböket, lufikat, s nemritkán becsempésznek a lelátókra általában tiltott görögtűz-alkalmatosságokat és néha igen veszélyes házi pirotechnikát is. Természetesen ez nemcsak dekorációs tehetségüket, hanem ügyességüket is szimbolizálja, ugyanis egyre nagyobb talpraesettséget igényel, hogy át tudják csempészni a beeresztőpontokon ezeket az eszközöket. Ezeken kívül forgalomban vannak közöttük különböző kazetták és fényképek, amelyeket a trófeák között őriznek, nevesebb mérkőzésekről, csapattagokról vagy pedig éppenséggel a szurkolók által elkövetett különböző atrocitásokról. Ez utóbbiak kétélű játékok lehetnek, mert elkobzás esetén a rendőrség felhasználhatja őket bizonyítékként a tettesek azonosításához. Ilyenkor a büszkeség tárgyából hirtelen corpus delicti lesz. Vannak emellett a gigalátványosságokat felépítő színes kartonlapok, amelyek közül tizennyolc-, húsz-, harminc-, negyvenezerből egy egész stadionoldalt ki lehet dekorálni. A szurkolócsoport ilyenkor azt érezheti, hogy a látvány által ő birtokolja a stadiont, s a tartalom a territoriális dominancia érzetét fokozhatja, hiszen általa meg lehet jeleníteni igen nagy méretű szimbólumokat is. Ehhez azonban nagy összehangoltság és óriási előre tervezettség szükséges: Ezeket nevezik „egészkanyaros” látványnak. Nagyon fontosak az ereklyék, az emléktárgyak, a zsákmánytrófeák. Ezek általában három csoportba különíthetők el: az egyik a legálisan hozzáférhető, megvásárolható vagy saját készítésű szimbólumok, a másik a futballistákról leszedett ruhadarabok mint minősített relikviák, bármilyen tárgy, amelyhez a rajongott személy hozzáért, a harmadik pedig az ellenféltől elszedett, zsákmányolt tárgyak. Az ellenfelek közé tartozhat természetesen e tekintetben is a biztonsági szolgálat, a rendőrség és a tűzoltóság is. Így lehet akár egy tomfa is, amelyet például elszedtek valamely biztonsági alkalmazottól, bár ilyen nagyon ritkán fordul elő. A tárgyak ugyanakkor sajátos csoportviszonyokról árulkodnak. A kerítésre tett transzparensek például mindenekelőtt a szurkolócsoportok kollektív tárgyaihoz tartoznak, amelyhez pénzadományokkal és az elkészítéshez saját kézi munkával kell hozzájárulni. Emellett a felfestett szimbólumok, üzenetek mineműségét illetően szükségeltetik némi „kreatív” ötlet és a konszenzust kialakító diskurzus. Jól látható, hogy a szurkolócsoportok belső világából nem hiányozhat az együttműködés minimális szintje. A hímzett sálak fiaknak adományozott változatai például azt mutatják, hogy családi hagyományozás is létezik a klubhoz való tartozásban. De ezeket a relációkat természetesen megjelenítik a biztató és gyalázó nóták, az indulók és egyéb szájról szájra hagyományozott verbáliák seregén belül is. A kockázatvállalóbbak időnként hangszereket és megafonokat is be szoktak vinni a nézőtérre. Ezek rendszerint kereplők, trombiták vagy egyéb, átható hang keltésére alkalmas eszközök, ezekkel kapcsolatban természetesen ismét csak kockázatok vannak, a legkevesebb, hogy a hangszerek megsérülnek. A legnagyobb becsben azokat a relikviákat tartják (mezek, nadrágok, stoplik, törülközők, sportszárak stb.), amelyek „nagynevű” játékosoktól származnak.
Amikor a szurkolók „csemegéznek”, az azt jelenti, hogy az ellenféltől elszedik a különböző relikviáikat, s azokat vagy nyilvánosan, az ellenfél által jól látható módon meggyalázzák (például kitörlik vele…), vagy mint harci szerzeményeket kifüggesztik a zászlajukra, drapériájukra, esetleg elégetik azokat. Mint zsákmányolt relikviákat egyfelől diadaluk jeleinek tekintik őket, másfelől idegesítik vele az ellenfelet. Az ellenfél hergelésének ez igen hatásos módja. Jobban felkészült csoportoknál gyakran találunk a hangszerek mellett dobos, megafonos előéneklést, papírgirlandok, papírszalagok, főleg számológépszalagok használatát, de néha vannak hangfalak is, amelyeket viszont — tekintve, hogy ezekhez tápforrás is kell — csak a stadionvezetőség tudtával és beleegyezésével vihetnek be. Íme a velük való tárgyalás ugrópontja: szurkolói hatékonyságuk növeléséhez hivatalos támogatást kaphatnak, ha kiszűrik a rendbontókat, a vandálokat!
Valóságos kereskedelme alakult ki körükben a relikviáknak, a csapatokkal, illetve a küzdelmekkel kapcsolatos dokumentumoknak. Így aztán hangkazettán dalok, skandálások kaphatók, valamint videokazetták a „lelátói munkáról”, ultra- és huligánanyagok. A kellék- és relikviashopokban különböző katalógusok is készülnek ezekről, amelyek széltében terjednek az interneten, a magánkiadású szurkolói magazinokban. Tehát teljesen szervezett, organizált kereskedelmi rendszerben folyik a szurkolócsoportok tárgyi világának egyre gyarapodó forgalmazása.
A szurkolói tevékenység szerkezete a kitüntetett tereken, a kitüntetett alkalmakkor a funkcionális szimbólumok mozgatásánál lényegesen több területre tagolódik. Mindenekelőtt megemlítendő az úgynevezett csapatépítés, amely új csoporttagok beszervezését, kinevelését, beavatását jelenti. Beavatottnak számít például bizonyos, az erőszak-orientációt komolyan vevő csoportok szerint az, aki egy idősebb csapattag, szurkoló védőszárnyai alatt részt vesz valamelyik ellenféllel, ellenséges szurkolói csapattal való összecsapásban, tehát „harcedzettséget” szerez. Ugyanakkor a csapatépítés mást is jelent, mégpedig azt, hogy az új tagot beavatják a csoport önazonosságát alkotó ismereteibe, megtanítják vele a megfelelő dalokat, megismertetik a csapat vezetésével, a tekintélyes emberekkel. A csapatépítésen túl már az alkalmi organizációhoz tartozik a dalok, a skandálások begyakorlása, valamint a meccsen kívüli szabadidőben — rendszerint italozással egybekötött — kapcsolattartás annak érdekében, hogy megbeszéljék, majd előkészítsék a látványokat, illetve a különböző utazásokat. A csapatépítés és organizálás után a legkvalifikáltabb teljesítményigényt támasztja a csoport utaztatása, mozgatása, mobilitása, mint a másik ilyen csoporttranzakciós tér. Az utazásszervezés –– esetleg határátlépéssel ––, az ezzel kapcsolatos vita a különböző biztonsági szervezetekkel, a visszafordítások gyötrelmeinek elviselése, a létszám-előrejelzések, a források előteremtése, s más dolgok valóságos teljesítménykényszereket szülnek a szurkolók számára. Az utazásra való járműbiztosítás, utazással kapcsolatos vonatjegy, illetve egyéb útiköltség-biztosítás, amely ide tartozik, nemcsak nagyon fontos, hanem egyben jelzi azt is, hogy a szurkolócsoportok mennyire igénylik tevékenységükhöz a külső segítséget. Ahhoz, hogy a szurkolás alternatív életmóddá válhasson Magyarországon is, komoly önerő (középosztályi standardok) vagy egyesületi segítség kell. Íme, a szurkolói csoportokkal való tárgyalási lehetőségek újabb fogódzója!
A következő, egyben a legterjedelmesebb tevékenység általában a konkrét meccsekre való szurkolói felkészítés. Itt egyszerűen szólva az a lényeg, hogy bele kell hajszolni a csapatot a győzelembe. Ennek érdekében pedig a hagyomány szerint meglehetős parázshangulatot kell gerjeszteni először magukban a szurkolókban, azután a stadion egészében. Az erre való felkészülésben segítenek bizonyos jól értesült előrejelzések: internet-, telefonkapcsolat van a szurkolócsoport tagjai között, s előre megtervezik, hogy mi a soron következő ellenfél gyengéje, mivel lehet a leginkább hergelni, bosszantani, hogyan lehet a legcélravezetőbben szert tenni a saját szurkolói hangolásra (némi előimák és verekedés), hogyan néz ki a lelátói munka, kinek milyen szerepe lesz abban, mire kell felkészülni, ki mit fog vinni, stb. Mindezzel kapcsolatban előzetes diskurzusok folynak. A szurkolók meccsen kívüli idejét is — jóval a tervezett találkozó előtt — átszervezi ez a fajta tevékenység. Ha pedig nem, akkor csak olyan „gagyi” kiállítást tudnak produkálni, hogy nevetségessé válnak, s maguk sem hisznek benne.
A futballhuligánok megzabolázására nézve ideje rátérnünk a lényegre: hogy valóban azok lehessenek, akiknek hiszik magukat, nekik is fel kell mutatniuk bizonyos csoporthatékonyságot. Ehhez viszont túl kell lépniük a „gagyi” szinten, legalábbis egymáshoz való viszonyíthatóságuk tekintetében. A gagyin túl viszont csak a civilizáció javai vihetik őket: a tárgyak, a szervezettség, a külső engedélyek, a stadionfenntartókkal való eredményes tárgyalások stb. A recept tehát: azokat kell segíteni a gagyi nívón túllépni, akik ennek fejében vállalják a tettleges erőszakról való lemondást. A nagy társadalomban sem történik ez másként: „Ha lemondasz a tettleges erőszakról a munkában, a vállalkozásban, a politizálásban bárkivel versenyezhetsz, annyi szublimált erőszakot nézhetsz a mediatizált világodban, hogy a könyöködön jöhet ki. Ellenben a börtönben az erőszakot a másik oldalra monopolizálták, s még a mediatizált erőszakhoz sem férhetsz hozzá.”
A felkészüléshez a koreográfia megalkotása, a klubvezetéssel való tárgyalás is hozzátartozik, s minden esetben a témák között szerepel a jegyek megszerzésének mikéntje. Gyakran előfordul például, hogy az MLSZ vagy az érintett klub vezetése jegyeket ajándékoz, s a meccsre menőknek erre nem kell figyelmet fordítaniuk. Ez is hozzáfércelhető a nézőtéri fegyelem elvárásaihoz. A turnészervezés általában nemcsak azért nagyon fontos, mert elég szerteágazó tevékenységet jelent, s ezáltal összehozza a szurkolókat, hanem a csoport közös élményeinek is legfőbb forrása. A klubvezetőséggel való kapcsolattartás rendszerint az a tevékenységi forma, amelyben csak a szurkolói csoportok vezetői vesznek részt, akik ezáltal mindkét oldal részéről tekintélyre tesznek szert. Előfordult, hogy e vezetők jóváhagyásával a sportkormányzathoz közös petíciót juttattak el, de olyan is megesett, hogy a stadionbéli kiírások, a drapériaszövegek, a sportvezetőséggel való, nem éppen dicsérő hangvételű párbeszéd jegyében fogalmazódtak meg.
A következő szurkolói aktivitásforma a felvonulás lebonyolítása: itt sörözés, az ellenfél hívogatása, összecsapásra való hergelése és egyéb hangulatalapozó időtöltés van előirányozva. Ezenközben kisebb-nagyobb összecsapások is történnek. „Egyoldalú sálcserének” hívják, ha például elzsákmányolják, erőszakkal elveszik az ellentábor szurkolójának sálját. A „portyázás” vagy a „vadászás” tartozik még ide, amikor ellenfelet keresnek, hogy jó alaposan fölhergelhessék magukat (egymást) a meccsre. Azonkívül időnként a pálya rendbetételébe is beszállnak, szólnak történetek hóeltakarításról, festési, takarítási akciókról, gyeprendbetételről. Sőt olyan is megesik, hogy a klub szurkolói adnak össze pénzt azért, hogy valamilyen pálya-előkészítési feladat időre megoldható legyen. Az „ellenfél megtalálása”, az összecsapás, a relikviák elszedése, a meccset megelőző tevékenységben a „csemegézés” lehet még az, amely említést érdemel.
A konkrét szurkolás első lépése a szurkolási helyek előkészítése mint afféle hadszíntér-előkészítés. Ezt a műveletet lényegesen a meccs kezdése előtti időpontban szokták elvégezni, hogy mire a mérkőzés elkezdődik, addigra fel legyenek szerelve az egy- és kétrudas drapériák, mindenki megkapja a maga látványban kapott pozíciójának megfelelő helyét és feladatát. Az igényesebb szurkolócsoportok „egységes szurkolást” akarnak, ez viszont csak előre megállapított koreográfia szerint működik. Ha nem egységes a szurkolás, akkor azt hullámzó, a széleken mást-mást éneklő csoportokként jegyzik, következésképpen fegyelmezetlen, rossz hatásfokú, szervezetlen akciónak értékelik. Igen bő metaforakészlettel kapcsolódnak a szurkolók a szurkolás különféle történéseihez; általában ha összecsapás van, azt úgy nevezik, hogy „látogatást tesznek az ellenfél szektorában”, ahol röptében „el-elcsúszik valaki”, ami azt jelenti, hogy leütötték, földre teperték. „Szereznek ezt-azt”, ami azt jelenti, hogy elveszik az ellenfél relikviáit; a hazaiak „megtalálnak” valamilyen csoportot, vagyis hogy megverik őket. Ehhez az igyekezetükhöz képest nagyon adnak arra, hogy a szurkolókat ne nevezzék bűnözőknek. Állandó igénymegfogalmazásuk, hogy senki ne tekintse őket bűnözőknek, mert amit tesznek, az nem más, mint legitim indulatkiélés, gőzkieresztés, normális szurkolói lelkesedési akció. Ennek elfogadására igényt is tartanak. Emellett természetesen a rendőrségi felvezetés és egyéb biztonsági garanciaképzés is működik.
A szurkolói teljesítmény a legkoncentráltabban a futballhuligánok csoportnormáit tartalmazza. Nagy divat randalírozni, beugrálni a pályára, biztonságiakkal összetűzni, a meccset leállítani. Ilyen szempontból a szurkoló tehetségének komoly mutatója, hogy a meccset hány percig állítják meg a zavar következtében, s a biztonságiak mennyi idő alatt tudják megtisztítani a pályát. Hány füstöt gyújtanak, mi az, mennyire sokkoló, amit tettek, vagy mennyire ötletesen, eredeti módon valósították meg. Van-e robbanószer a meccsen, s egyáltalán, lehet-e beszélni az eseményekről a következő héten. A szurkolói teljesítmény minősége a primitív közelítésben általában a tilalmazottság fokával azonos mértékű. Sokat kell még fejlődnie a hazai (kelet-európai) szurkolóknak addig, hogy annak a cselekménynek a súlyát, amelyet a minőség szempontjából elismernek, inkább az ötletesség, a szellemesség határozza meg. A primitív szurkolói teljesítményekre jellemző, hogy a legjobb akciókat vagy a legkiélezettebb helyzeteket — és a helyzetek kiélezése az egyik leginkább elismert szurkolói teljesítmény — a halálos esetekkel mérik. Például az újságjuk leírja egy helyen, hogy egy tizenhét éves szurkoló a pályára való beugrás után meghalt a Danska–Frankfurt barátságos mérkőzésen 2001 júniusában. Ugyancsak az ínyenceknek való szurkolói teljesítményekhez tartozik, hogy rakétát lőnek az ellen-szurkolótáborba. A változatos, látványos szurkolásnak nálunk még soká lesz általánosan ismert és használatba vett titka, hogy mindenképpen sokféle tárgyat, sokféle módszert, koreográfiát nagy leleményességgel vonultassanak fel. A szurkolók, mint említettük, nemritkán pénzzel is hozzájárulnak csapataik indulásához, a sokszor miattuk rájuk rótt büntetési összegek lerovásához. A szervezhetőségükre jellemző, hogy húsz-harminc ezer kartonlapból, amelyet egy-egy ember fog, egészkanyaros koreográfiákat tudnak készíteni. A stadionokra kitelepített reklámtáblák takarása szintén céljuk. Ezek a saját hatás lehető legtisztább érvényesítése érdekében megtett lépések, s bár bizonyos értelmezések szerint látszólag a piaci világgal való küzdelem jegyében folynak, de azt kell gondolnunk, hogy ez a harci motívum egy kicsit erőltetettnek látszik, a futballhuligánok ilyen stratégiai mélységű „forradalmi tudatossága” túlzás.
Ma már nemzetközi utazás és kapcsolatkeresés is jellemző a legjobb klubokra. Találkozóikon szövetségeket kötnek, egymás között módszerátvétel és -csere van. Ez azt jelzi, hogy nem szorulnak be a szurkolás módjai tekintetében egy-egy klubcsapat stadionjába, egy-egy városba, országba, hanem ezek a szerveződési minták ma már internacionálisak, sőt talán azt is lehet mondani, hogy globalizálódnak.
Filozófiájuk egyértelmű: a halálig hűnek lenni a trikolórhoz és a csapathoz, lenézni mindenkit, aki kevesebb sikert tudhat magáénak, mint a csapat, minden rosszat tudni az ellenfélről, s minden jót tudni a saját csapatról, ezeket pedig kellőképpen ki kell domborítani a szurkolási koreográfia keretében. A meccsek a szurkolói legendáriumok szerint természetesen a szurkolók teljes elismerésével végződnek. Ezeket úgy élik és írják meg lapjukban, hogy a meccs végén a játékosok térden állva köszönik meg a csapat buzdítását. Ebben általában a szurkolók saját respektjüket vélik felismerni, ami amellett, hogy az újságok nem tekintik őket bűnözőknek, talán a legnagyobb elismerés. Ilyenkor azzal a megnyugtató érzéssel mennek haza, hogy amit kellett, megtették, kivették részüket a győzelemből. Jól végzett munkájuk nem volt hiábavaló, lám, az a sok ezer ember, aki a stadionban volt, mind láthatta, hogy az ő teljesítményük járult hozzá a győzelemhez.
A szurkolói munka vagy a szurkolói magatartás legfontosabb célzott következménye annak a szimbolikus elismerésnek a megszületése, amely az események reflexióiban ölt testet. Reflektálják az eseményeket maguk a szurkolók, a meccsek résztvevői, a rendfenntartók és nem utolsósorban a média. E reflexiók minősége rendkívül fontos, mert ebben jelenik meg, ebben érhető tetten a szurkolók számára saját tevékenységük. Gyakorlatilag összes akciójuk e reflexiók minőségéért folyik. Mit írt az újság, hogyan adta le a tévé a nézőtéri eseményeket? Ezek azok a mozzanatok, amelyekből kiindulva az újabb meccsekre való felkészülést, az újabb indulatgenerálást valamivel össze tudják vetni. Ez az a színvonal, amelyet a következő meccseken el akarnak érni, mi több, túlszárnyalni. Míg az átlag szurkolók számára egyszerűen a lelátói munka, a pirotechnikai bemutató, a vendégszektorban okozott zavar, a támadások, a kikergetések, egymás megtalálása, az erőt sugárzó felsorakozás, a különböző gyepálási akciók, a táborok összecsapása, a csatázás, az incidensek, a konfliktusok kivitelezése, a zászló elhódítása és a különböző összecsapások teszik emlékezetessé a mérkőzéseket, addig a minőségre vágyók számára a kanyarszínesítés, a különböző látványmegvalósítás, a sorfalak tömörítése adja a szurkolás minőségét.
Ezeket természetesen megfogalmazza, láttatja a média is. A szurkolók szerint van szurkolópárti és van szurkolóellenes média. Az utóbbi általában sokkal erősebb, sokkal nagyobb, de paradox módon a vérbeli huligánok ettől várják igazán a teljesítményük elismerését. Tudniillik minél inkább szurkolóellenes a média, annál nagyobb hírük lesz a szurkolóknak. A szurkolás sajátos kétarcúsága itt is kifejezésre jut, tudniillik a huligánok egyfelől panaszkodnak a szurkolóellenes média miatt, hogy őket bűnözőknek, vandál rombolóknak, kegyetlen állatoknak minősíti, ugyanakkor nagy aggodalommal figyelik, hogy kialakult-e róluk az országos hír vagy sem. Ha a hír szárnyára kelhettek, tudják, hogy ezt egyetlenegy dologgal érhették el: azzal, hogy minél nagyobb zavargást okoztak az adott mérkőzéseken, minél brutálisabb összecsapásuk volt a rendőrökkel vagy a biztonságiakkal. Róluk csak akkor szól a hír, ha arról is tudósít, hogy a „tűzvonalban” mi történt, mi volt a szurkolói párharc következménye, milyen eredménnyel jártak a kockázatvállalások, hogy a kezdő sípszó és a hármas sípszó között (illetve előtt és után) milyen összecsapásokat, sebesüléseket, zavargásokat, károkozásokat tudtak véghezvinni. Marginalitásuk jól magyarázza, hogy a szurkolói csoportok nézőtéri megnyilvánulásai politikai felhangoktól sem mentesek. Mindenekelőtt azonban figyelemre méltó abbéli érvelési technikájuk, hogy saját magukat „nagyon leleményesen” próbálják menteni a bűnözővé nyilvánítás alól, amikor elhárítják a bűnözői bélyegeket. Ilyenkor általában elmondják, hogy a szabálysértő már éppen visszamászott volna a szektorba, amikor a brutális rendőrök lekapták a tíz körméről és laposra verték. Általában szerintük mindig a rendőr provokál, ők csak „nem állhatják meg” a választ. Igen figyelemre méltó argumentumuk — saját szerepük túlértékelésének kíséretében —, hogy a szponzorok általában a szurkolók kiengesztelésére adják a pénzüket. Egyfelől itt a szurkolói szerep respektuózus megnyilvánulása, másfelől a klubok vezetőségének a szurkolók iránt tanúsított nagyobb tiszteletének igénye fogalmazódik meg. Az események értelmezésében ott van az alászorítottak tipikus, „következményalapú érvelése” (a kialakult helyzetből kell kiindulni, itt relativizálható, hogy a hozzá vezető úton ki mit tett) és a felelősség másra hárítása. Valamennyi magyarázat szerint a futballhuligánok provokációk következtében szoktak beugrálni a pályára, mert szidalmazzák őket, s ezek olyan borzasztó dolgok, hogy emiatt meg kell szegni a pályaszabályokat. Mindenféle módon másokra hárítják a felelősséget: ha valami a pályán nem működik jól, az a vezetőség és az ellentábor bűne, a rendezők és a felügyelők bűne, mindenkié, csak az övék nem.
A politikába való beavatkozás a futballhuligánok körében nem annyira rendszerezett stratégiákat, mint inkább reflexes felkiáltásokat jelent, de töredékességében is nagyon érdekes jelszavakban jut kifejezésre. Általában a nemzeti jelképet első sorba állítják, ami azt is jelenti — főleg nemzetközi meccseken ––, hogy ők maguk az ország képviseletében vannak jelen, illetve próbálják learatni a siker babérjait. S ebben a tekintetben ilyenkor a nemzeti identitás tágasságában élik meg saját nagyszerűségüket. A politikai állásfoglalások többnyire sportpolitikai ihletettségűek, s mint említettük, megjelennek a skandált, kiírt jelszavakban. Például „A Vasas nem menekülttábor” kiírás arra céloz, hogy Szerbiából és más országokból származó idegen játékosok szerepeltek a csapatban. De más országok drukkerei is bosszantják magyarságuk miatt a hazai szurkolókat. Például a román–magyar meccsen a „Magyar, szopd le apád!” című kiírás is megjelent. Meglepő módon néha olyan megnyilvánulás is akad, amelyben egyszerűen a szurkolók hozzájárulnak a klubok nézőszámnövelő politikájához, miként például a „Vissza a családokat a stadionba, vigye a gyerekét az Üllői útra!” című kiírás fogalmazta. „Aki a stadionba füvet ígér, szavazatot akar!” –– így fordítottak egy másik irányba. Itt az egyik politikai csoport drogliberalizáló lépését bírálták. „Kicsit savanyú, kicsit büdös ez a mi Narancsunk!” — ez teljesen nyilvánvalóan Fidesz-ellenes felirat. „Puskás, Tichy, Garaba — ismeritek őket ISM?” — ez pedig arra céloz, hogy a magyar futballnak voltak elismert nagyjai, most pedig a pályán csupa „kispályás” futballisták játszanak. A vétkes pedig a minisztérium. „A csapatmunka egyenlő: a kupa” — ezzel a saját szerepüket igyekeznek hangsúlyozni, a csapatmunkában ugyanis ők is benne vannak, tehát nekik is részük van a kupa megszerzésében. „A múlt kötelez” — így jelenik meg a hagyományápolás, a folyamatosság vágya. „A Vasas mi vagyunk!” — fogalmazzák meg, tehát saját magukat teljes módon azonosítják a csapattal. Az önfelmentő, identitáskereső, világértelmező, környezetbíráló, önelhelyező, bűnbakkereső, kontinuitásigénylő, nemzeti- és csapathagyományra támaszkodó magyarázatok, állásfoglalások, irányjelölések azonban átvezetnek a futballhuligánok gondolkodásmódjának vizsgálatára.

Hitünk egy szent ügyben jórészt annak pótléka, hogy elvesztettük a hitünket önmagunkban. (Eric Hoffer)

A szélsőségesekben nem az a kivetnivaló, hogy veszélyesek vagy végletesek, hanem az, hogy türelmetlenek. Nem azzal ártanak, amit nézeteik terjesztésével tesznek, hanem amit az ellenfeleikről mondanak. (Robert F. Kennedy)

Miért hibáznak az emberek? Azért, mert magatartásuk jórészt egyszerű reakció a fejükben levő képekre. Az emberi viselkedés pszeudokörnyezethez kapcsolódik. Egy olyan képzethez, amely személyenként más és más. Egy olyan képzethez, amilyennek az ember feltételezi a dolgokat — nem pedig amilyen valójában. Ez az ember alkotta, ez az emberek fejében létező kulturális környezet az, amely az ember mint biológiai szervezet és a külvilág közé ékelődik. Ez az a birodalom, ahol az eszmék hatékonyak. Hatékonyak, mert az ember az eszméire és a képmásaira reagál, a világgal kapcsolatos képeire és elképzeléseire, s úgy kezeli ezeket, mintha valóság volnának. A lényeg birodalmának légies semmiségei akkor hatékonyak a létező világban, ha az embere, igaznak vagy jónak gondolva egy eszmét, úgy kezeli, mintha valóság volna. (Walter Lippmann)

(A futballhuligán lélektana) A mai futballszurkoló-társadalmon belül a futballhuligán sajátos tüneménye az életünknek. Részint társadalmi fejlemény, részint sajátos kezelésre váró probléma. Egyfelől a látványsportok sajátos módon felhasználható, néha a piacot gerjesztő, máskor a piaci folyamatokat akadályozó tényezője. A szurkolók e deviánsai egy bizonyos nézőpontból a siker parazitái, a versengő társadalom –– már vagy még –– piaci versengésre nem alkalmas, de a szórakoztató versengés iránt érdeklődő piacgerjesztő lumpenizáltjai. Más közelítésből a bármely politikai akarnokság, extrémitás és diktatórikusság által megszólítható, megmozdítható, felhasználható politikai debiljei. Különös képlet ez, amelyben sajátos lelki, értelmi szerkezet működik, jellemző beállítódásokkal táplált cselekvési struktúrát mozgósít nagyon differenciált jelenségben.
A futballhuligánok megnyilvánulásait tanulmányozva már az első általánosítások szintjén olyan benyomás keletkezik, amely szerint érzelemvezéreltség jellemzi ezt a csoportot, olyan hitbeállítódás és szenvedély, amelyet időnként átszínez némi mártíromság, sajátos férfias eszményeket társítva hozzá. Mindenképpen az egyik jellegzetes irányultsága, viselkedésének jellemzője lehet a fanatizmus, amelynek mélyén elfojtott bizonytalanság, kétség húzódik meg. Hibás önértékelés, többnyire kisebbrendűségi érzés — amely a leginkább szembetűnik — óriási túlkompenzációkkal. A futballhuligánokkal — miként más deviánsokkal is — kapcsolatos vizsgálódásokban mindig igen erős a késztetés, hogy lelki betegségként jelenítsék meg a tanulmányozott viselkedésformákat. Valóban úgy látszik, hogy a személyiségzavarok bizonyos jegyei (kevésbé a „különc” vagy a „szorongásos” típusú személyiségzavarok, mint inkább a „teátrális” — antiszociális, borderline, hisztronikus, narcisztikus — személyiségzavarok) jellemzők a futballstadionok szóban forgó rémeire. Ugyanakkor nagyon valószínűnek látszik, hogy még ha feltehetően elő-előfordul is egy-egy azonosítható szociopata, vagy más teátrális személyiségzavarban szenvedő a futballhuligánok kemény magjában, önmagukban nem tudnák fenntartani a szóban forgó csoportokat. E csoportoknak ugyanis szükségük van egy sajátos oerientációjú lelkiségre, egy sajátos érzelmi-kognitív-akarati konstellációra ahhoz, hogy működni tudjanak. A következőkben ennek (a futballhuligán „személytelen személyiségének”) leírását végezzük el.
Mit lehet mondani a futballhuligánok lelki, értelmi egységéről? A radikális szurkolók, a futballhuligánok szándékosan elnagyolják szurkolói tevékenységüket, orientációjuk valódi célját, s ezzel párhuzamosan megsokszorozzák a ráfordított erőfeszítéseket. Sajátos eszményeik — erő, erőszak, feltűnéskeresés, rend és káosz — azok az eszmények, amelyek amellett, hogy ellentmondásosak, gyakorlatilag az egyén saját belső hiányainak pótlását, szimbolikus helyettesítését, szurrogátumok keresését tanúsítják. Eszményeiket úgy válogatják össze, hogy azok az esetükben szociológiailag kimutatható szociokulturális hiányokat megpróbálják kompenzálni. A személyiség önmagát berendező műveletének lényege: ha nem juthat hozzá magához a dologhoz, akkor felnagyítja annak „égi mását”. Körülbelül ezt takarja az a módszer is, ahogyan a szurkolók a világot berendezik maguknak. Az elfojtott bizonytalanság és kétség mindenekelőtt amiatt van, mert reális önképükben tagadhatatlanul a társadalom legalsó rétegeihez tartoznak, de ugyanabból a helyzetből fakad a kompenzációs késztetésük is, hiszen ebben a szociokulturális régióban, mint tudjuk, hagyományos „helyrezökkentő” eljárásmód, hogy „akik képtelenek fejlődni, azok ugrani akarnak”. Minden igyekezetük arra irányul, hogy rövid és huszáros átvágást találjanak a hírnévhez, a gazdagsághoz. A hibás vagy elfogadhatatlan önértékeléshez a társadalom alján vagy a társadalom még fiatal, be nem tagolódott, stabil társadalmi pozícióval nem bíró rétegeinél igen gyakori, hogy kisebbrendűségi érzésük van. A versengő társadalom kemény értékelvárásaitól való sokkoló lemaradást eltűrni tétlenül nem lehet. Ezekkel elviselhető feszültségszinten együtt élni válaszreakció nélkül szintén nem lehet, ezért túlkompenzációkkal teszik — mindenekelőtt a megélhetőség szintjén sikerrel kecsegtető személyiségértékeiket — valamilyen módon egyensúlyossá.
Az érzelemvezéreltség nem véletlenül a futballhuligánok egyik legjellemzőbb tulajdonsága, lelki alkati jegye a marginálizálódott emberfajtának, hiszen mint tudjuk, ez segít a leghatékonyabban abban, hogy a végletességben és az általánosításokban való gondolkodás elől mindenféle akadály elháruljon. Általában a körülöttük levő világot a tényektől függetlenül ítélik meg. Ebben érdekeltek, hiszen megnyugtató érzésük csak akkor van, ha a tényeken felül tudnak emelkedni. Figyelemre méltó racionalizációs teljesítményekre hajlanak, hogy integráló, integráns szimbólumokkal fedhessék el azokat. Verbális megnyilvánulásaikban szívesebben használnak jelzőket, mint elemzéseket, előbb minősítenek, mint értelmeznek. A tények feltárása ugyanis lassú, befektetésigényes tevékenységet követel, valamint a szemben álló interpretációk ismeretét, tiszteletben tartását, kezelni tudását. A pro és kontra nyitottság azonban mindenekelőtt bizalmat és önbizalmat szomjaz, amellyel ők éppenséggel nem bírnak. Mivel nincs önbizalmük, felnagyítják a kétségeket, önmagukat elbizonytalanítják és passziválják. Ténykerülő attitűdjük tehát számukra elbizonytalanodást és passzivitást eredményez, s ez teljesen nyilvánvalóan tartósan instabil állapotot hoz létre. Mivel a (számukra kellemetlen és hiányosan ismert) tényekből nem építkezhetnek, ezért az érzelmi világmagyarázatokat, az érzelmi világértelmezést részesítik előnyben. Ez, mint tudjuk, sokkal gyorsabb és megnyugtatóan kételymentes világmagyarázatot tesz lehetővé, s eltakarja a bizonytalanságokat. A kételyeket és a tényeket egyaránt elfedő, sőt felülmúló indulatokat hoznak létre, amelyekből viszont vitamentes leegyszerűsített cselekvésprogramok származnak. Egy leegyszerűsített, logikai képletben az érzelemvezéreltség viszonylag konfliktusmentesen szolgáltatja a sajátos, érzelmileg rövidre zárt személyiségek számára a vitamentes cselekvési programokat, miközben megnyugtató érzést ad, hiszen a kételyeket megfelelően eltakarja.
Ehhez a kognitív és affektív elemeket szükséglet szerint mixelő művelethez, ehhez a ráció és érzelem határán egyensúlyozó beállítódáshoz természetesen szükség van valamiféle hitszerű viszonyra. Ennek kondicionálója az a diszkrepancia, amelynek lényege, hogy nem lehet elviselni azokat a hiányokat, amelyek a társadalom perifériáján, a társadalmi pozíciókban még nem megfelelően megszilárdult egzisztenciával — esetleg ennek még a reményétől is megfosztva — az emberek elé tárulnak. Nem lehet elviselni, hogy valami hiányzik, amitől társadalmi elismertségünk függ. A házi készítésű recept ősidők óta változatlan: hinni kell abban, hogy van, s látni fogjuk azt, amiben hiszünk. A hithez való ragaszkodás jutalma mindig az, hogy látni fogjuk, amiben hiszünk. Ennek a hitszerű viszonyulásnak nagyon érdekes további következményei lesznek: egyfelől közvetlen programmá válhat a tartalma, a mártíromság, másfelől pedig kibontakozhatnak formái, megnyilvánulási módjai, objektiválódhat a szenvedélyesség. Mindkettő szerves eleme az erőszakos személyiségnek. A mártíromság azért jön kapóra, mert a meggyőződés erejét mutatja, s nem a célkitűzés helyességét, amelyet nem szükséges megkérdőjelezni, elegendő felmutatni a meggyőződés erejét, s az máris a cselekvés „értelmét” igazoló bizonyítékká lép elő. Valójában azonban a futballhuligán csak álmártír, mint ahogyan érzelmeiben is ténykerülően álságos, fanatizmusában is céljelentéktelenítően diszfunkcionális, s ily módon eszményeiben is valójában önérdeket sértő. Hiszen ténylegesen nem az „üggyel” foglalkozik, hanem csak az azt elfedő áldozathozatallal. Azokat a mártírokat pedig, akik bármilyen szíre-szóra feláldozzák magukat, nem tekinthetjük valódi mártíroknak. A futballhuligán esetében márpedig a valóban vállalt „ügy” súlya oly mértékben légnemű, jellegtelen, súlytalan — hiszen nem a tényleges társadalmi inkonzisztenciát hozza helyre, hanem mindössze megvereti magát ––, hogy nem érné meg, egy többé-kevésbé logikus vizsgálat esetén sem, az áldozatot. E szembenézés elől segít a szenvedélyesség kereket oldani, azáltal, hogy egérutat kínál, hogy ezekkel az álságos dolgokkal ne kelljen szembesülnie. A szenvedély indulati töltésével nyilvánvalóan fogyatékosságot pótol, hiszen indulatgerjesztő hatása abban gyökerezik, ami bennünk fogyatékos, megnyomorított és befejezetlen. Akárhány rétegen keresztül, de végső soron belső elégedetlenségünk, hiányérzetünk és önbizalomhiányunk kisugárzása a szenvedély. Tehát nem külső hatásokra adott válasz, hanem belső bizonytalanságok által energetizált fedő indulat. A szenvedély legtöbbször rabszolgává tesz, de ha választani lehet ez és más típusú szolgaságok között, annyival látszik jobbnak, hogy megadja a személyeknek azt az elégtételt, hogy maguk választották. Aki úgynevezetten szurkolási szenvedélyt, futballszenvedélyt választ — némileg hasonlatosan az egyéb függőségi elköteleződésekhez ––, mindenekelőtt azért hiheti magát szabadnak, mert vélhetően önmaga választotta. De hogy a vállalt szenvedély valóságos ügyet szolgál és old-e meg, amellyel valamilyen módon önmaga vagy a társadalom helyzetén jobbít, változtat az illető, az a szenvedély nagyságán, áradásán, hangosságán, mozgalmasságán sajnos nem vizsgáztatható le. De az érzelmi beállítódás jótékonyan megold mindent, hogy a ráció előtti levizsgáztatásra vonatkozó kérdések fel se merüljenek gondolkodásában.
A futballhuligánok imaginárius személyiségének következő eleme a beállítottság. E tekintetben azt mondhatjuk, hogy a futballhuliganizmus az (ál)nonkonformizmus egyik fajtája. Aki súrlódik, az nem sodródik, mondhatnánk, hiszen gyakorlatilag megfordítják az „aki sodródik, az nem súrlódik” szlogent, a hétköznapi ember nyugalomkereső jelszavát. A futballhuligánok mindenkivel szemben állnak, s ezzel azt a benyomást keltik még saját maguk előtt is, mintha pusztán az akadályokkal dacolva szemben haladnának az avítt áramlatokkal, igazuk szent tudatában felvállalnák a világ rosszallását, hogy nem idomulnak egy romlott világhoz, ezért nonkonformisták. Nonkonformizmusukra viszont az első halálos csapást az méri, hogy aki nem hasonul a csoporton belül, az kirekesztődik. Ezért valójában álkonformisták, hiszen végül is a csoporton belül olyan hasonulási, sőt uniformizálódási kényszer van, amely a valódi nonkonformizmust, a személyek, individuumok gyökeres eltérését egy-egy csoporton belül nem engedi meg. Álnonkonformizmusuknak egy másik nagyon fontos tünete, hogy egy másik, ugyancsak álnonkonformistát (tehát egy szemben álló szurkolócsapat tagját) sokkal jobban gyűlölik, s indulatot gerjesztenek vele szemben, mert az az pozíciójukra tör, nem igazodik divatjukhoz. Ismét azzal állunk szemben, hogy beállítódásuk inkább vakmerő, mint következetes. Az álnonkonformizmus — belső logikája szerint — sajátos arroganciával társul: számukra a bátorság illúzióját képes sugallni azzal, hogy rendkívül arrogáns a fellépésük mindenkivel, akit saját magukhoz képest ellenfélnek, ellenségnek tekintenek. Felgerjesztett erőszakosságuk azonban csak a valódi társadalmi erő hiánya, annak kompenzációja. A gyenge az, aki itt az erős benyomását kelti. Az álnonkonformizmus lényege lepleződik le, tudniillik megpróbálják ellopni mások értékesebb imázsát. E beállítódás szélesebben alapozza meg a szimbolikus elsajátítás intézményesülését, amelynek célja, hogy a csapat (akinek szurkolnak) ereje az ő erejükké váljék. Ismét — immár a beállítódás kapcsán — találkozunk a motívummal: amit nem birtokolnak a való világban, azt képzelt világban maguk mellé rendelik. Ezzel is megerősítik magukat, hiszen valójában szimbolikusan eltulajdonítják annak értékekkel felruházott fenomén társadalmi reputációját.
(Ál)nonkonformizmusuk és arroganciájuk hivalkodó állhatatossággal társul. Folyamatosan hangsúlyozzák a kitartás, a hűség, az elszántság értékeit, amely a szemükben sokkal több a zsenialitásnál, a tehetségnél és a műveltségnél, hiszen azok „csak” egyénhez kötöttek. Ők viszont csoportminőségükben kiszámíthatók. Ránk lehet számítani — mondják. Ha a futballcsapat minden tehetsége elpárolog is a meccsen, attól még a szurkolók működése — s köztük a legradikálisabbaké pláne — bizonyítja, hogy ők állnak a vártán, s állhatatosan támogatják a csapatukat. Természetesen ez is hamis állhatatosság. Fanatizmusuk — főleg ilyenkor — sokkal inkább makacsság, hiszen az „üggyel” kapcsolatban alig lehet tevékenységükről valami tartalmasat mondani. Sokkal fontosabb a dologgal kapcsolatos külső látszatok produkálása. Makacsságukat persze elvhűségnek hiszik, s büszkék arra, hogy nem hajlandók eladni magukat. Ebben az a komikus, hogy végül is a társadalom perifériáján levő pozíciójuknál fogva nem is akarja őket megvenni senki. Nincs itt mit megvenni, hiszen képviseletünkben csupán az a hiány jelenik meg, amelyet kompenzálni szeretnének. Az egyéniség fennen lobogtatott jellemvonásai a tartalom nélküli elvhűségben, állhatatosságban, arroganciában, nonkonformizmusban végül is álságosak maradnak, mert hitt, képzelt és racionálisan levizsgáztathatatlan jellemvonásokról van csupán szó. A csoportbeállítódások uniformitása gyakorlatilag az egyéniség lehetetlenségét, feloldását eredményezi a futballhuligánok körében. Még a kreált tartalom nélküli tulajdonságok is tucattulajdonságokká válnak. Minden futballszurkoló csak a banda meghosszabbítása, az egyén csak a szurkolócsoport függvényében létezik. Egyéniségről tehát itt gyakorlatilag nem beszélhetünk. A csoportban való feloldódás nem kevésbé problematikus, hiszen a pályáról való távozással rendszerint megszűnik. A vágyott javakat tehát — az egyéniség kibontakoztatását, a közösségben való tartós feloldódást — a „lelátói munka” és az utána esedékes „búfelejtő portyázás” sem hozza meg a futballhuligán számára.
A viselkedés intenzitására irányulóan a lelkesedést nagyon fontosnak tartják. Talán ösztönösen érzik, hogy a lelkesedés az egyik „legjobban fizetett” erény. Valódi képességek nélkül is lehet produkálni, s ingyen lelki közösséget ad mindazokkal az ügyekkel, csoportokkal, amelyekhez tartozni előnyös lehet a társadalmi üzemmenetben. A csapathoz való ragaszkodás, az annak sorsáért vállalt felelősség gyakorlatilag addig sugározható, ameddig a lelkesedés tombol, s akkor szűnik meg, amikor a lelkesedés hangulata elpárolog. A vállalt felelősség a látszatban él, s vele meg is szűnik. A felindultság, a hevület, a csapat sorsáért kimutatott lelkesedés addig tart, amíg élénk ez a hangulat.
Összességében azt lehet mondani erre a beállítódáshalmazra, hogy az egyik generáló szervező elve az önbecsapás. Az önbecsapás szólásértékű jelszavát látjuk itt kirajzolódni, azt, amit a tehetetlenek szoktak mondani: „Képesek lennénk hegyeket mozgatni, ha valaki elhordaná az útban levő rögöket előlünk.” Természetesen az önbecsapás attól integráló művelet, hogy számtalan mozzanatra terjed ki. Például önfeláldozásnak állítják be a saját tevékenységüket, amelyben olyan elterelt, redukált, kvázicélkövető erőfeszítések történnek, például a verekedésekbeni helytállások során, amelyek valójában az önmagukért — a valódi küzdőtéren — el nem végzett tevékenységek „egy összegben való lerovásaként” értelmezhetők. Ez a manőver tulajdonképpen a lelkiismeret nagytakarítása, nagymosása. A státusában mélyre került ember ugyanis ösztönösen megveti magát azért, mert a vágyaival szembeni passzivitásra, a társadalom alatti, társadalmon kívüli létre kényszeríti, sőt „képesíti” önmagát, s azért, mert hiányzik belőle a gyakorlati problémák megoldásának a többi embert jellemző készsége. Senki sem tudja jobban, mint ő, hogy a társadalomban is azért nem tud előrehaladni, azért nem tud jobb pozícióra szert tenni, mert a valódi alkalmassági dimenziókban rosszabbul vizsgázik, mint embertársai. Az „önfeláldozásnak” mint az egyik önbecsapó mechanizmusnak egy további mozzanata van: a vadaknál szokásos öncsonkítás bizonyos formaváltozatának fogható fel, amikor az egyén saját magából — a legértékesebből — hoz áldozatot, azért, hogy az istenek kegyét elnyerje. Nyilván itt az istenek valahol „a társadalmi megbecsülés intézői” környékén leledzenének, ha ezeknek a pozícióját fel kellene deríteni.
A futballhuligán cselekvési etikáját, gyakorlatát, praxisát sajátos módon szövi át az erő és a hírnév kultusza. Sajátos alkalmazkodás ez a megfosztottsághoz: projektált bátorság — kritériumokkal, az erő helyett az erőszakkal és a mások által vívott verseny, a mások által felmutatott hírnév és győzelem, a kisajátított siker keresésével. A kudarc képzelt azonosság általi kompenzálása és a versengés sajátos módon — mintegy csendestársként (hangos társként) — megélt mozzanatai ezek. Azt kell mondanunk, hogy a futballhuligán szurkolói cselekvése úgy jellemezhető, mint „a túlüvöltő akarat és valami suttogó néma hatalom” együttese. Olyan emberek, akiknek társadalmi hatalmuk nincs, akaratuk túlüvöltésével próbálnak helyet találni az ég alatt. Az élettől eloldozott alkalmazkodásuk természetesen a csapathoz kötődik, illetve a csapat körül szerveződő szurkolócsoporthoz. Hiszen ez adja meg illúzióját az életüknek, s nem pedig a társadalom. Látszatbátorság jellemzi őket egy védett versenypályán, ahol csak képzelik, hogy ők is versenyzők. Inkább csak vállalják, hogy túlzón vakmerők, mint amikor a madárijesztők terrorizálni vágynak, de a képességeikből nem futja többre, minthogy a bátorság látszatát keltsék. Az az attribútumsor, amely az igazi bátorsághoz kell –– s ezt ők tudják a legjobban ––, nem található meg bennük. Tehát nem léphetnek fel meggyőződéses veszélyvállalóként. A futballhuligán elegáns, a tárgyat tanulmányozó, hidegvérű, nyugodt veszélyvállaló sohasem lehet. A veszély pontos ismeretében cselekvő, szabálykövető, professzionalista bátorságvállalásról esetükben nem lehet szó, csupán olyan vakmerőségről, amely elszántságában túloz, sikertelenségében nem kalkulálja sem a célokat, sem a következményeket. Saját beszűkült koordinátarendszerében az, hogy megvereti magát, vagy botrányt kelt, csak epizód. Állandó az a helyzet, amelyben nincs más választása. Erőszakossága érzelmi sugallatú, valójában pánikreakció, mert attól is retteg, ha nem követi el tetteit, s attól is, ha elköveti. Élete és cselekvéstudata valójában célhiányos, szerepteljesítménye az adott konstelláció valóságos ismeretének hiányában történik. Látszólag szabálynihilizmus is jellemzi a vakmerő tetteket, valójában kvázivilágukat ez teszi valóságossá. Számukra ez a szabály. Ily módon válik akadálytalanná, hogy adott helyzetben bármilyen eszközök használatát megengedhessék maguknak. Cselekvéskésztetésük tehát nem lelki okokra vezethető vissza, hanem végső soron kívülről jövő fizikai helyzet üzenete, szemben a valódi bátorsággal, amelynek a külső körülményektől független, belső erkölcsi alapja van.
Érdekes továbbá a futballhuligánnak a célszerűséggel kapcsolatos ambivalenciája. Tudjuk, hogy az emberi lélek sóvárog a cél után, s ezt teszi az övé is. Az élet apró esetlegességekre hullik szét, ha nincs, ami integrálja. A társadalmi célok a társadalom perifériáján levő, pozíciójukban integrálatlan elemeknél ellehetetlenülnek. Vagy nincs ilyen cél, vagy az álom és a valóság közötti túlzott távolság miatt nem könnyű megnevezni. S ha nincs ilyen cél, akkor magából kell hogy kiszabja — ilyenkor az ember hatalmas, nem létező célt kreál, mivel ez is jobb, mint a semmi, mert így is segít élni, tudniillik van, amin teljes erővel munkálkodhat az egyén. Nagyon gyakori az ilyen álcélszerűség, vagy imaginárius célszerűség mellett, hogy közben sérelmeket táplál a lélek, s ez maga is célt ad. Ha az ellenfél futballistái, méginkább szurkolói rosszat gondolnak, mondanak róla, vagy arról a csapatról, amellyel azonosul, vagy már régebben mondtak valami sérelmezhetőt, akkor nyilván ezek a sérelmek átvehetők és megélhetők. Nincs valódi, csak kigondolt, képzelt, konstruált cél. Imaginárius, valódi haszon nélküli, felesleges célszurrogátumok, valójában csak a céltalanság döbbenete az, a „horror vacui”, amely hatalmába keríti a céltalansággal megvert embert. A cselekvés integrativitásának szükséglete így vagy úgy létrehozza azt a cselekvést integráló faktort, amely működésbe hozható eszközként igényli a köré építhető erőszakot. Az olyan imaginárius cél, mint a csapat győzelme és a jó szurkolás, jól integrálhatja az önbecsapást és a többit, hiszen könnyen elérhető. Ugyanis vagy nem igazolható vissza, vagy nem vizsgáztatható le, hogy célelérő aktivitásként mit is ér valójában a kimenetel szempontjából. Vagy pedig, ha a bizonyítás sikerülne is, kevés ellenbizonyítéka lehet annak, hogy végül is nem is ő valósítja meg a tettet a győzelmet. A szurkolói helytállás semmiféle fejlődést nem feltételez az egyénnél. Mert a cél, mint mondtuk, könnyen elérhető, nem köthető az egyének speciális teljesítőképességéhez, s ezért az egyénekben semmiféle fejlődést nem idéz elő. Ami azt jelenti, hogy a futballhuligán valójában az erő, a hírnévkultusz potyautasa. Kényelmes helyben maradását a vázolt imaginárius célszerűség garantálja, miközben a sok munkával és tehetséggel elérhető javak: a hírnév, a gazdagság, az erő, a társadalmi megbecsülés élvezetét is ígéri számára, valahol a kiszemelt futballisták árnyékában. A szabályszerűség az, hogy cselekvése érdemességét a futballhuligán nem nagyon vizsgálja, de a legjobbra törekszik a vele társított cselekvési válfajokban. Nem gondolkodik cselekvőként, mert a cselekvők általában célszerűséggel jellemezhetők, de nem cselekszik gondolkodóként sem. A cselekedetét ugyanis nem igyekszik megfeleltetni valamiféle haszonelvű célnak. Ez a cselekvő olyan társadalmi helyzetben van, ahol nem lehet az, aki lenni akar. Ezért azt a cselekvést ékesíti fel érdemességgel, amelyet végre tud hajtani. Imaginárius girlandokkal díszíti fel azt a világot, amelyben hite szerint remek teljesítmény nyújt, s tulajdon zajongó önmagát hozza fel bizonyságul arra, hogy amije van, az érdemes a figyelemre. Ismét csak oda jutunk, hogy lényegében álönbecsülést állít elő és álönbizalmat épít ki. Talán azért is védelmezi olyan kétségbeesetten. Valójában afféle oldalajtón lépnek be a polgári értékek, a futballhuligánok szorgos munkával például olyan látványokat csinálnak a futballstadionok lelátóján, amelyek különösebb célt ugyan nem szolgálnak, de a imaginárius célazonosságnak nagyszerű dokumentumai. Nagyon figyelemreméltó a hatékonyság és az eredményesség tárgyában fellelhető viselkedés. Hatékonyságot ugyebár az ad az emberi cselekvésnek, hogy helyesen csinálunk valamit. Eredményességet pedig onnan várhatunk, hogy helyes dolgokat csinálunk. Nos azt, hogy helyes-e, amit a futballhuligán tesz, általában bagatellizálja, s nem foglalkozik vele. Azt viszont, hogy hatékonyan csinálja, amit csinál –– a sértegetést, az elégtételvételt, a kellő szurkolói hevülettel való szereplést ––, túlcizellálja. Magyarul: felcseréli a két fontosságot: fontosabbá válik az, hogyan csinál valamit, mint az, hogy mit csinál. A csoporttagoknak áldozathozatalig szeretniük kell, amit csinálnak, s nem kérdezhetik meg — ez „fegyelmi szabályzatuk” lényege ––, hogy mihez járulnak hozzá ezzel a cselekvéssel. Nem az a lényegi eredmény, hogy mit állít elő a tevékenység, hanem hogy mivé válik általa — imaginárius világuk mércéi szerint — az, aki csinálja. Hogyan magasztosul fel a szurkoló, hogyan lesz egyenrangú a játékossal, sőt hogyan lesz nála is fontosabb, mert az ő lelkesedése állítja elő a győzelmet, s nem pedig a pályán labdát kergető tizenegy ember. A saját és a „szektatagok” szemében válik természetesen nagyobbá az ember annál, mint ami valójában. Ez a típusú, a társadalom választott rétegétől kapott visszaigazolás kárpótolja őt egyfelől a társadalom tapintatlanságért, amellyel marginalizálta őt, másfelől a kifejtett rengeteg apró munkáért, amellyel ezt ellensúlyoznia sikerült.
Ezek az emberek, akiket a futballszurkolók radikálisai között találunk, olyan alacsony pozícióban vannak a társadalomban, s mindennapi világukban általában olyan munkakörökben dolgoznak, amelyeket mindenekelőtt megfosztottak a „teleológiai tételezéstől”. Az emberek — e státuszukban — nem tudják munkájuk célját kalkulálni, tevékenységük társadalmi értelmességének, célszerűségének magyarázatát adni. Számukra csupán ki van szabva a végrehajtói — tehát hangsúlyozottan nem az irányító és átgondoló — munka; ehhez szoktak hozzá, s éppen ebből van elegük. A teleológiai tételezéstől megfosztott ember kapóra jövő mentsvárat talál a futballszurkolásban, azonban ebbe a mentsvárába is magával viszi a megfosztottságát. Miről van szó? Arról, hogy önmagát e maga választotta szegmensben is megfosztja a teleológiai tételezéstől. Még abban a gyakran komikus tevékenységében is, amellyel a mérkőzéseken szurkol, hiányzik a teleológiai tételezés. Önmagától dobja ki belőle, amikor meg sem kérdezi, mit csinál, hanem csak azt látja, hogy helyesen csinálja, hogy szereti, amit vállalt, nem kérdezi, mihez kapcsolódik, mihez járul az hozzá. Ily módon valójában kerülő úton igazolja a társadalom általi megfosztottságának jogosságát, hiszen a maga választotta, kompenzatív világában sem képes, hogy pótolja — visszalopja — a teleológiai tételezést, amelynek hiányától a valós társadalmi pozíciójában szenved.
A futballhuligán gondolkodásában és cselekvésében rendkívül fontos, központi elemet képvisel az erő. A tudatlanság hatalmas erőt ad — szokták mondani —, s ebben az esetben ez igazolható is. Ugyanis ez az erő nem a cél elérésért szerveződő, racionálisan felépített és működtetett erő, hanem olyan, a lelátókon kitörő erő, amely azért tolul fel, mert valójában eldugultak az értelmes kiélés, a levezetés csatornái a polgári, mindennapi élet színterein. Ezek az emberek vagy nem találnak utat a bennük rejlő képességek kibontakoztatásához, vagy pedig csak olyan képességeik vannak, amelyek a piacnak nem kellenek. Talán azért, mert túl közönséges, tömeges előfordulású a szóban forgó képesség, túl kommersz ahhoz, hogy értékesíteni lehessen a társadalomban. A lelátókon felszabaduló erő, amely, mint látjuk, gyakorlatilag a tehetetlenség ereje, a társadalmilag félreirányított, kisiklatott mozgás inerciája. Ez az erő itt vezetődik le. Mivel a polgári életben eldugulnak a levezetés csatornái, a lelátók adnak neki helyet. Ez az erőfelélés tovább stabilizálja társadalmi pozícióikat, mert kevés energia marad, amelyet tartalmasabb életre fordíthatnának. Tehát az erőnek ez a kitörése azt a társadalmi helyzetet stabilizálja, amely a polgári életben számukra sérelmes, elégtelen, gyenge és perifériális pozíciót jelent csupán. Mert ezt az erőt sem arra használják fel, hogy új szektorokat kapcsoljanak be az életükbe, tartalmasabb életet állítsanak elő a maguk számára. Hanem itt, úgymond, kieresztik a gőzt, megnyugszanak, s az „ezerszer átkozott” korábbi pozíciójukba, a civil életbe immár sokkal kisebb feszültséggel tudnak visszatérni.
Ez a vakmerőség, amely közöttük megfigyelhető, sajátos fanatizmus, a csoport tagságból adódó csoportlét meghosszabbításának látszólagos fegyelme, ugyanakkor felelőtlenséggel társul. E felelőtlenség irritáló módon és sajnos túl gyakran megmutatkozik. A szurkolócsoportok konfliktuskereső magatartása ugyanis gyakran végződik valamilyen csendháborítással, égéssel, sebesüléssel, sérüléssel, rombolással, esetleg halállal. Ezeket nem vállalják föl, habár nagyon büszkék rá. Sajátos személyiségi éretlenséggel kerülik meg a felelősség témáját, elmenekülnek a rendőrök elől, eltitkolják a különböző erőszakos, vandál tevékenységeiket; egyszerűen ahogy a való világ, úgy a felelősség elől is elmenekülnek. Csak saját imaginárius világukban képesek megélni — egymás között — emiatti büszkeségüket.
Gondolkodásukban sajátos módon alkot kapcsolatot a győzelem és a vereség felfogása. Teljesítményattribúciójuk, amelyen belül elsajátítják, magukévá teszik futballcsapatuk teljesítményét, lényegében egyirányú és gyakorlatilag tartalmatlan. A győzelemnek — miként a közmondás is tartja — ezer apja van, a vereség viszont árva. Érdekes módon ez náluk is így van: ha a csapat győz, ez — önérvényesítő magyarázataik szerint — nagyjából az ő lelkesítő tevékenységüknek köszönhető. Ha ezzel szemben a csapat veszít, annak okait rendszerint kívülre hárítják: a csapat gyenge, az ellenfél jobban szurkolt stb. Általában — s ez szintén magukkal hozott reflex — nem érzik magukat kényelmetlenül. Ilyen eljárásokból építkezve a szurkolói magatartás mint gondolkodás, cselekvés és önazonossági forma, nagyon kényelmes, garantált — a való világ könyörtelen számonkérését kizáró — életmódot, életfelfogást jelent. Ily módon nincs szükség arra, hogy a kudarc okait elemezzék, s visszacsatolják a felelősökhöz, mégis elmondhatják, hogy találtak olyan helyet a világban, ahol jól érezhetik magukat, függetlenül attól, hogy eljárásaik, módszereik, ideológiájuk változatlan. Tehát győzelemtől, kudarctól függetlenül eljárásuk, módszereik, ideológiájuk mindig változatlan lesz, mert itt rájuk csak a győzelem vonatkozhat, a kudarcot nem tudják, nem akarják magukra venni. Nincs is semmiféle készségük arra, hogy valóban elemezzék a kudarc okait, s azt visszacsatolják valahová. Ennek esetleg látszólag ellentmondhat, hogy gyakran szidalmazzák a sportvezetést, itt azonban nem elemző feldolgozás következtében előálló felelősség megállapításáról van szó, ilyenkor egyszerűen ez is része az erőszakos handabandázásnak, a gőzkieresztésnek. Mintha valahol titokban tudnák, hogy egyébként sincs semmiféle különösebb hatásuk a történésekre, a meccsek kimenetelére. Még ha az általuk alkalmazott módszerekben, ideológiákban, eljárásokban valamiféle változás lenne, azt lehetne esetleg hinni, hogy valamit nem csinálnak jól. De a „lelátói munká”-ban igen rugalmatlan módszereket, a győzelemhez és a vereséghez való viszonyban pedig — ehhez illeszkedő — ösztönösséget látunk működni. Az ösztönösség kissé önleleplező jellegű, hiszen a tudatossághiány nyilván megvéd attól, hogy racionális elemzésekben lelepleződjék e tevékenység tulajdonképpeni szerkezete, s megmutatkozzék benne a hiábavalóság, éppen a cél szempontjából való céltalanság és a pusztán alkalomnak szóló egyszeri hedonista önkifejezés jellege. Az ilyen típusú belső logikai szerkezet sötétben tartása gyakorlatilag az egyik legfontosabb csoportérdek. Nem elemzünk, ezen a királyon mindig van ruha, ez a király sohasem meztelen az ő számukra. Hogy a győzelemnek az átmenetiség természetes kísérő jelensége, s hogy a szabály valójában az „egyszer fenn, egyszer lenn”, semmit nem változtat azon, hogy ők csak a sikerben társulnak. A csapat és a szerencsemozzanat is besegít, s magyarázó erővel lehet alkalmazni, de ez a maximum, ameddig a szurkolók elmehetnek.
A fenti logikát mutatja a futballhuligánnak a hatalomhoz, a hírnévhez, a hírességhez, a hűséghez, a kockázatvállaláshoz való viszonya is. Gyakorlatilag a hatalomnélküliség a futballszurkoló szociológiai helyzetéből adódó alapélmény, alaptapasztalat, s éppen ezen kíván némi szimbolikus módosítást eszközölni szurkolás közben, a szurkolás által az illető egyén. A szurkolási tevékenységet nem jellemzi racionálisan felépített megvalósítandó cél, ezért nincs szükség megvalósítási algoritmusra sem, amely köthetné őket e cél megvalósítása közben. Inkább vágy van. Egy kontúrozatlan ködös vágy, érezni lehet azt a felsőbbséget, hogy mások felett állunk végre egy félórára, egy órára mi is (amelyet, ha nem elégülünk ki, vagy túlságosan beleéljük magunkat, még a meccsek után is megszerezhetünk magunknak további módszerekkel). Ez a vágy befolyásolja ezeket az embereket. Hozzájutni a felsőbbségérzéshez, ha csak egy pillanatra is. Ha büntetés jár is érte, ha az romboló is, ha megterheli is a lelkiismeretet, akkor is kell a fontosságtudat. Akkor is, ha ez mások korlátozása, terrorizálása által valósul meg. Hiszen az, hogy mások örömét elronthatjuk, sajátos hatalmat ad. A mások életébe való erőszakos beavatkozás a hatalomnak valamiféle téves eszméjét hozza mozgásba, a hatalom érzetének egy nagyon is valóságosnak érzett sajátos konstellációját hozza létre. Természetesen ezek az emberek nemcsak és nem mind hatalom nélküliek, hanem történelmi értelemben még a valamelyest hatalommal bírók is valamennyien felejthetők. S itt ezt a felejthetőséget, elfeledettséget is valamiféle antitézissel próbálják helyettesíteni azáltal, hogy a hírnév, a híresség mellé állnak, annak dicsfényében szeretnének sütkérezni, s azokat az attribútumokat magukra véve ugyanabban a pozícióban mutatkozni, mint az igazi győztesek. Tehát — végül csak kibújik a szög a zsákból — pozíciókompenzációs célú ez a siker fénykörébe való odaállás. S erre irányuló felvonulás az egész „lelátói munka”, erre irányuló szövetkezés a sokkoló nevű csoportokba való szerveződés, a modern címerpajzsok mögötti képzelt lovagság mindenféle légváraival együtt. Ezt egészíti ki, hogy egyre gyakrabban maguk a szurkolók is szerepelnek az újságokban. Sőt az újságokban a cikkek egyre gyakrabban nemcsak a meccsek eredményeiről szólnak, hanem a közönség viselkedéséről is. Szerepelnek a tévéközvetítésekben, az újságokban, tehát bizonyítottan megindultak a sztárrá válás útján. Igazi olaj ez a képzelet parazsára, hiszen innen már-már megszerezhető a hírnév további grádusa is. Ezért nem lazíthatnak: cselekedeteikkel meg kell határozniuk a meccsek légkörét. És a zavargások ezért lesznek sokszor sokkal fontosabbak, mint maga a meccs. Természetesen itt a valódi indítékokról annyit tudunk mondani, hogy — mint a játékok többségében — rejtettek és nem kommunikáltak. Láthattuk, hogy gyökereik a társadalmon kívüliségben, a társadalom alattiságban erednek, s mozgásirányuk a hírességek azt kompenzáló elsajátításában fejeződik ki. Ugyanakkor ebben a helyzetben az elszegényített, eseménytelen élet kompenzációja is megjelenik. Ez fejeződik ki a kockázatvállaló, a kaland- és élménykereső tevékenységben, amely ugye az élet sava-borsa. Az unalomból, az életuntságból ezek a kalandok, ezek az élmények kimozdítanak, s ebben az értelemben akkor is örömöt adnak, ha ezért csatázni kell, ha szembe kell szállni az ellenféllel, ha sebesüléseket kell osztogatni és elszenvedni. Sőt, a saját erő és hatalom (akárcsak időleges) megtapasztalása ehhez az élményszerzéshez többletet ad. Ezért a harc és a csatázás az élményszerzés módozatai között igen gyakran vállalt, annak csúcsfontosságú és a legtöbbre értékelt mozzanataihoz tartozik.
Tudnunk kell ugyanakkor, hogy a nézőtéri harcos és a katona összehasonlításában óriási a különbség. Minél jobban teljesít a katona, annál inkább hidegfejű profi, akit az indulatok csak hátráltatnak, s akinek az érzelmi felindultság csak nehezíti a dolgát. Azonkívül garantált győzelmet akar, s ehhez pontosan ismeri a saját erejét, a rendelkezésére álló eszközöket, s tudja az ellenfél gyönge pontját, ismeri és tiszteli a kockázatokat. A nézőtéri harcos ezzel szemben zajol, lármázik, indulatba hozza, felhergeli magát. Egyetlen esélye, hogy elriasztja a potenciális, sokszor csupán általa kinevezett ellenfelet. Ezért az esélyért — ez ugyanis nem mindig jön be — képes megveretni magát. Sebesüléseket szerez, mert nem győzni akar, szigorúan véve azt nem is tudna, hiszen a győzelem tárgya, célja nem is áll rendelkezésére, hanem csak rettenthetetlen harcosnak szeretné láttatni magát. Tehát egy szimbolikus pozíciót szeretne csupán elnyerni, s nem pedig győzni. Ez a harchoz, a csatázáshoz és a konfliktushoz fűződő sajátos viszony folyamatosan megfigyelhető, s egyik csoporttagról a másikra ragad át járványszerű mechanizmusok útján.
Nem kevésbé érdekes a sikerfelfogás ezeknek az embereknek a körében. A futballsiker mint sportsiker, a sportsiker mint emberi siker nagyon fontos kritériumokkal van megtűzdelve, s csak kontrolláltan, szabályokhoz kötve képzelhető el. Az az eredmény, amelyet a szurkoló elsajátít, amelyet magáénak mondhat, ettől lényegesen különbözik. A szurkoló a diadalt ugyanis nem a valós társadalombeli, mindenkire egyformán jellemző és szabályozott játéktéren szerzi; ez a siker a ritualizált harcra kijelölt területen szigorú szabályok szerint küzdő csapatok közül választott valamelyiknek az „árnyékában”, csak a saját szabályai szerint „kiharcolt” sikert jelenti. Végre olyan teret talál a szurkoló, amelyen nemcsak „versenyző”, hanem a sikerelérés szabályainak is megmondója, s bíró lehet is abban, hogy ezt sikerült-e elérnie. A futballstadion rendkívül előnyös terület tehát az önmagát diadalra ítélő képzelődés számára. Láthatjuk, hogy a szuperkompenzáció lehetősége minden tényező egymáshoz való viszonyában itt rendelkezésre áll. Azt lehetne mondani, hogy ha nem lennének a társadalomban ilyen sikerelérési területek, mint például a futballszurkolói győzelem, akkor ezeket ki kellene találni.
Milyen felfogás jellemző itt a siker megélésére? Ez is gyökeresen eltér a mindennapi modelltől. Ugyanis a győzelem, amelyet a szurkoló elér, nem okoz számára semmiféle fejfájást. Nem vezet újabb probléma megoldására, tehát nem igazi siker. A lelátókon rögzített, előre tudható, leegyszerűsített keretek között bárki lehet eredményes. Ezt a sikert nem a képesség, hanem az azonosság zajos hirdetése, a részességért való folyamodás látványossága hozza meg. A szurkolók számára beteljesül a tétel, hogy a győzelem szerencse dolga — miként a sikertelenek gondolják. Kérdezd meg bármelyik sikertelentől, tartja a mondás — és valóban ez árad, ez sugárzik a futballszurkolók magatartásából —, s megmondják neked, hogy a mások sikeressége csak szerencse dolga. Lám, a futballszurkolók is tudnak sikeresek lenni a maguk által kigondolt területen. Ez a fajta győzelem, amelyet a futballhuligán magáénak érez, hiába díszíti fel indifferens erőfeszítés-látszatokkal, valójában erőfeszítéstől mentes. E siker titkát nem a gondosan felépített profi képesség, nem a „tudj valamit, amit senki más nem tud” eleganciája jellemzi, hanem a kivárás élősködése. Kivárja a csapat sikerét, s azután élősködik rajta. Nem túlzás azt mondani, hogy a futballhuligán a siker parazitája.
A kritériumok, a célok, a valódi kompetenciák homályban tartásával a futballhuligánok valójában labilis társadalmi helyzetüket rögzítik, mert az álsiker nem engedi, miként a valódi, hogy megismerjék valódi erőiket és képességeiket, s eljussanak önmagukhoz. Bármilyen módon, csak el attól, amilyen vagyok — mondhatnák. És ráadásul ebben hirdetnek állhatatosságot. Igaz lehet rájuk a mondás, hogy jelszavuk: „Ismerd meg magadat, s ne áruld el senkinek.” A siker a kudarcos élet rögzítését szolgálja tehát, mert ez a sikerfelfogás nem visz előre, nem gyarapítja a képességeket, nem vet fel újabb problémákat. A sikeres ember a futballhuligánok csoportjában sikerével nem elkülönül a tömegtől, hanem feloldódik abban. Épp ellenkezője a sikert individualizáló társadalom valóságának. Az egyén otthonos biztonságérzetet keres és talál a tömegben. Tehát a „tömegben kiválni” (s nem pedig a „tömegből kiválni”) fából vaskarikája jellemző rá. Nem lép ki a sorból, nincs eltávolodás a nyájból, nincs saját zenére, saját dobszóra való menetelés, nincs ugyanis saját belső iniciáló kapacitása, s nincs sem lelki, sem szellemi ereje a konformitás kötelékeinek széttépésére, átmetszésére. Mivel a felkészültség nem találkozhat az alkalommal, szurrogátumra van szükség ebben a sikerben. A siker igazi receptje szerint, tehát a felkészültség és az alkalom egymásra találásában, a futballszurkoló sohasem érheti el a sikert.
Azt kell tehát mondanunk, hogy eredetiség helyett, még fedő tevékenységében is, utánzás jellemzi a szurkolót. Más csoportok, rendszerint külföldi szurkolócsoportok ötleteit veszi át. Az új, eredeti, kreatív dolgok kockázatának vállalása helyett pedig az a bizalomteljesség jellemzi, amely az utánzókat eltöltheti az utánzásuk konfliktusmentességének biztos tudatában.
A változás iránti bizalmatlanság is jellemző ezekre az emberekre. Tudniillik köreikben a változások csak az illúziókban léteznek. Ha valaki személyiségében változik, például tanultabb lesz, komolyabb társadalmi pozícióra tesz szert, a társadalomba integrálódik, netán megnősül, egyszóval ebből a körből társadalmi pozícióváltozása miatt kiválik, nem is marad meg ebben a szerepközösségben, tehát elhagyja szurkolócsoportját. Amíg ebben a csoportban él, addig változás csak az illúziókban történhet.
Végezetül meg kell említenünk a szurkolói cselekvésrendszernek a versenyhez való viszonyát. Egy versengésre épülő piaci társadalomban a versenyelvűséghez való kapcsolat elkerülhetetlenül fontos. A versenyelvűséget hordozó társadalom küldi, delegálja ezeket az embereket, hogy imaginárius versenypályát kreálhassanak maguknak, s azon valamilyen módon tevékenykedjenek. Miként elmondtuk, sokkal inkább formai, mint tartalmi, sokkal inkább fizikai, mint erkölcsi, sokkal inkább látszólagos, mint valódi dimenziókban. Az a versenymegjelenítés, illetve versenyfelfogás, amely a futballhuligánok csoportjainak működésében tükröződik, részben a társadalom versenyelvűségét hordozza, hiszen annak — kompenzatív jellegében is — bizonyosfajta folytatója. Részint opponálja, mert megfosztja annak valódiságától, ellenpontozza és kiegészíti. De ugyanazt a versenykritérium-rendszert használja hivatkozási alapként is, hiszen a valóságos versenytől való dezertálásnak a területe ez. Amolyan álversenypálya, pótversenypálya, „hycomatic” versenypálya azoknak, akik erőtlenek, pozíció, hatalom és kreativitás nélküliek, valamint rossz esélyűek az élet fő versenypályáján való alkalmazkodásban és a siker elérésében. Azt mondhatjuk, hogy a valódi verseny hozza ki az emberekből, hogy ezt a versenypályát választják, hiszen itt eséllyel indulhatnak, ez kváziverseny, szelídített, majd újra eldurvított, de most már saját kezdeményezésre kíméletlenné tett versenypálya. A szelídített választás a kváziversenyben, azaz a szurkolásban van, a durvított pedig az összecsapásokban, a csatázásokban. A megszelídített verseny újra elszabadul, újra nekidurvul, s igyekszik valamilyen versengő kompetenciát mutatni, mintegy azzal kompenzálni a szelídítettséget, kimutatni, hogy ez a szelídítés nem is annyira az, mert lám, itt sebeket lehet kapni. Kerülő úton kvázi-egyenrangúságot próbál felmutatni az éles társadalmi versenypályával. Itt a szurkolók már a versenypályának is „demiurgoszai”. A saját választás, kezdeményezés, felépítettség, megszervezettség és organizáltság fényében ez a kváziversenypálya összehasonlíthatóvá válik a társadalom valódi versenypályájával, s itt harap farkába a gondolati kígyó. Tudniillik, mihelyt összehasonlíthatóvá válik (bármennyire is művileg társított és indifferens) nehézségei miatt ez a versenypálya a társadalom valódi versenypályájával, ebben a pillanatban már kompenzáló értékűvé válik az itt képzeleti úton elért siker a társadalomban való sikertelenséggel, az ottani örök kirekesztettséggel, a pozíció nélküliséggel, s ebben a tekintetben meghozza a maga katarzisát. A kváziversengés, a szurrogátumkeresés tehát el tudja érni, hogy képzeleti síkon, szimbolikus eszközökkel ugyan, de a győztesekhez sorolódhassanak a vesztesek. S akik utánozzák a győztesek viselkedését, körbeugrálják a győztest, girlandokkal díszítik fel a győzelmet, egy önmaguk generálta vigaszsági versenypálya győzteseiként hagyják el a nézőteret. Valláspótlék ez a javából, a tömegtársadalmak logikájának megfelelő világi katedrálisok egyikében.
A radikális futballszurkoló valamelyest olyan, mint a harang, amelyből kiszerelték a nyelvet, s talán éppen azért rángatják olyan megveszekedettül. A futballszurkoló és a futballhuligán ugyanahhoz a folyóhoz jár enyhet keresni, csak a normál szurkolót kielégíti a néhányszor való megmártózás, amely után visszatér saját otthonos közegébe, míg a futballhuligán olyannyira beleszerelmesedik a sehol máshol nem található élménybe, hogy ad absurdum túlfeszíti az új közeg logikáját. Oly magabiztosan úszkál ebben a közegben, s próbálja mindenkivel elhitetni otthonossági érzését, hogy néha már maga is elhiszi, hogy kopoltyúja kifejlődése is elkezdődött.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969