2013. I-VI
 

Zsidóság és kommunizmus á Kádár-korszakban II. rész
Győri Szabó Róbert

A Kádár-rendszer és a zsidóság kapcsolatát bemutató tanulmánysorozat második részét hadd kezdjem egy módszertani megjegyzéssel. Sokáig abban a hiszemben voltam, hogy a zsidóság vonatkozásában az elhallgatást választó Kádár-korszak idejéből eredeti, elsődleges forrásokat alig lehet találni a témában. A 90-es évek vége óta azonban komoly levéltári mélységű kutatások zajlanak erről az időszakról. A hazai zsidóságról huszonöt éve publikáló Kovács András és munkatársai (közülük kiemelném Gadó Jánost) a Közép-Európai Egyetem (CEU) támogatásával több országra kiterjedően évek óta nagyszabású kutatást végeznek, amelynek keretében megkeresik és feldolgozzák a pártállami intézmények levéltáraiban az összes zsidó témájú forrást. A megtalált anyagok egy részét tanulmányaikban feldolgozva tették nyilvánossá, illetve a Szombat című folyóiratban adtak közre belőlük számos dokumentumot. Tanulmányomban a másodlagos irodalom feldolgozása mellett második pillérként részben ezekre a forrásközlésekre támaszkodom, részben pedig saját levéltári kutatásaimra. Utóbbit nagyban megkönnyítette, hogy a Magyar Országos Levéltár néhány hónappal ezelőtt iratanyagai nagy részét digitalizálta, és a világhálón mindenki számára elérhetővé tette. Így a korszakban az MSZMP egyes szerveinek anyagai (PB, KB, Titkárság), a Külügyminisztérium iratai interneten fellelhetők.

(A hitközségi zsidóság helyzete 1956 után) Az 1956-os emigráció után Stark Tamás becslése szerint legkevesebb 118 ezer zsidó maradt Magyarországon, számuk csökkenésével párhuzamosan társadalmi rétegződésük is jelentősen megváltozott. A holokauszt után törekedére apadt létszámú vidéki zsidóság csaknem teljesen felmorzsolódott: kivándoroltak vagy a Budapestre költöztek. A cionista mozgalom még idehaza élő tagjainak túlnyomó része is élt az alkalommal, és elhagyta az országot.
A féléves szünet után ismét megjelenő Új Élet első, 1957. áprilisi száma a nagymérvű kivándorlás okait keresve az antiszemitizmus felidéződésére, az egzisztenciális nehézségekre, a kivándorlás korábbi tiltására, a Rákosi-korszak „embertelen gyakorlatára”, és az Izrael iránti vágyra hivatkozott. Fő elemként kiemelte, hogy „Rákosiék merev és sokak sorsával nem törődő gazdasági rendszabályai ezer és ezer magyar zsidó kisiparost és kiskereskedőt tettek kenyértelenné”.
Újabb nagy érvágás érte a vallásos zsidóságot is. Nagy részük már az 1945 utáni években kivándorolt az országból, az itt maradtak zöme – az idősebbek kivételével – a sztálinista rendszer éveit megtapasztalva 1956-ban elhagyta szülőhazáját. 1956 októbere előtt a budapesti hitközségnek mintegy 15000 adófizető tagja volt, ez a szám a töredékére csökkent, a 60-as években a budapesti hitközségben évente körülbelül 10 újszülöttet regisztráltak. A zsidó fiúgimnázium 1956-ban beiratkozott 190 fős tanulólétszáma egy évvel később a negyedére apadt, a 60-as évek első felében átlagosan mintegy 100 diák járt a fiú és lánygimnázium 1959. évi egyesítésével létrehozott új intézménybe , majd számuk rohamosan csökkenni kezdett. A valláshoz kötödő zsidó érdekképviseletek, zsidó intézmények szinte teljesen kiüresedtek – a hitközség társadalmi szerepe az öregek szociális, segélyezési problémáinak kezelésére szorítkozott – nem vallási jellegű zsidó szerveződésre pedig a pártállam nem adott lehetőséget. A zsidó származású fiatalok nagy része mindenfajta vallásoktatás nélkül nőtt fel a Kádár-korszak évtizedeiben, a zsidó hitközségek nem tettek rájuk túl mély benyomást. Annál is inkább, mivel legtöbbjük nem is volt tisztában származásával, azt „traumatizált” szüleik elhallgatták előlük.
A kádári kommunista rendszer, elődjéhez hasonlóan, továbbra is mindenfajta vallással szemben diszkriminatív politikát folytatott. A vallásos ember politikai hűségét eleve megkérdőjelezték. A zsidóságnak a szocialista berendezkedés külön nehézséget okozott, hiszen a munka- és tanítási napnak minősített szombaton nem tudták megünnepelni a Sabbatot. Az 1948 előtti politikai rendszerekben, amelyek a gazdaság szférájában a piacgazdaság és a magántulajdon tiszteletben tartására épültek, egy vallásos zsidó ember önálló vállalkozásba foghatott, ennél fogva szabadon oszthatta be munkaidejét, és zsidó magániskolákba írathatta gyermekeit. A vallásukhoz, vallási szokásaikhoz ragaszkodó zsidóságnak fiatal- és középgenerációi kényszerhelyzetbe kerültek, szinte a kivándorlás maradt (volna) az egyetlen reális opció. Az ország egyetlen zsidó iskolájában, a zsidó gimnáziumban állítólag a diákokat már az emigrációra készítették fel, hogy az első adandó alkalommal hagyják el az országot.
A 60-as évek közepétől, a totalitárius diktatúrából autoriter önkényuralommá puhult rendszer konszolidációjának idején az egyházak helyzete is javult valamelyest, bővült a mozgásterük, enyhült a vallásfelekezetekre, a vallásos emberekre és a vallásgyakorlásra nehezedő nyomás. A pereket, börtönbe zárásokat, a megfélemlítés direkt technikáit nagy részben – bár nem teljesen – felváltotta a rejtettebb és közvetett politikai irányítás, az adminisztratív kontroll. Ennek a megközelítésnek az volt az egyik kulcseleme, hogy a kommunista párt a felekezetek működését felügyelő Állami Egyházügyi Hivatalon keresztül a pártállami rendszert feltétel nélkül kiszolgáló embereket juttatott az egyházak vezetésébe. A zsidó hitközség esetében is ez történt.
Mivel a vallásos zsidó közösség 1956-ban passzív maradt, a megtorlás idején nem is foglalkozott a kádári hatalom túl sokat a semmiféle „ellenforradalmi veszélyt” nem jelentő hitközséggel. A forradalmat követő időszakban a vezetők között mindössze egy csere történt: leváltották a hitközség elnökét, Heves Lajost, aki túl jó kapcsolatokat ápolt az izraeli követséggel – egészen pontosan a hitelét és támogatottságát elveszítő elnök 1957 júniusában „más irányú elfoglaltságára hivatkozva” maga mondott le posztjáról.
1957-től az izraelita hitközség vezetése formálisan is betagozódott a pártállami nomenklatúra rendszerébe, hiszen a vezetői posztok betöltését ettől kezdve a legfőbb állami szerv, a népköztársaság Elnöki Tanácsa, illetve az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) hagyta jóvá. A Kádár-korszakban az ÁEH ellenőrzése alatt álló legfőbb zsidó vallási szerv Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) néven működött . Az országos csúcsszerv mellett kiemelkedő jelentősége volt a Budapesti Izraelita Hitközségnek (BIH), hiszen a zsidóság túlnyomó része a fővárosban élt, a 60-as években 18 lelkésszel és külön ortodox tagozattal működött, ehhez képest 1944 előtt még 18 neológ és 6 ortodox hitközség létezett Budapesten, 37 izraelita lelkésszel. A MIOK és a BIH elnöke általában ugyanaz a személy volt.
Heves Lajos utóda 1957-ben a „civil” foglalkozását tekintve újságíró Sós Endre lett, aki a hitközségi elnökké választásakor a zsidóság köreiben elismert vezető volt, és nem kompromittálódott a Rákosi-rendszer idején. A hitközségi lap nyilvánosságán keresztül új politikát hirdetett: „kultúrzsidók voltunk és kultúrzsidók akarunk maradni”, „nem akarunk népkonyha-zsidósággá süllyedni”, azaz a kultúrára kell összpontosítani, a zsidó kulturális örökséget kell továbbvinni. Sós Endrét az 1958-as hitközségi választásokon a következő nyolc éves periódusra megerősítették a posztján, és kitöltve mandátumát, egészen 1966-ig maradt a hazai zsidóság világi vezetője, akkor saját helyettese és legfőbb támasza, Seifert Géza váltotta fel a poszton, aki azután több mint tíz évig irányította a hitközséget.
A hitközségi zsidóságot az 1956-ot követő években a rendszer azzal sújtotta leginkább, hogy számos épületükről, zsinagógákról kellett lemondaniuk. A használaton kívüli ingatlanok eladása az ÁEH rendelkezése alapján a MIOK kizárólagos hatásköre volt, az adásvételeket az egyházügyi hivatal hagyta jóvá. Az ügyleteket tehát maga a hitközség vezetése intézte, a MIOK akkori elnöke, Sós Endre számolt be róla, hogy 1960-ig szűk három év alatt 15 zsinagógát adtak el, részben az államnak, részben a településeknek, vagy szövetkezeteknek, azal a kikötéssel, hogy a vevők nem használhatták kegyeletsértő módon az épületeket. „Mindig gondoltunk arra, hogy az állami érdekek is kellően érvényesüljenek. Több esetben nagy harccal kellett megtörni az egyes hitközségek ellenállását”. Valójában a tranzakciók során a vallásfelekezet érdekei az államéhoz képest a mellérendelt helyett alárendelt szerepet játszottak, a háttérbe szorultak, a hitközségi szempontból az épületek „elkótyavetyéléséről volt inkább szó.
A zsinagógák eladása során elfoglalt hitközségi álláspont szemléletesen érzékelteti, hogy a felekezeti zsidóság felső vezetése Sós Endre és utódai alatt is készségesen és nyilvánosan kiszolgálta a hatalmat. A Kádár-korszak „’se zsidók, se antiszemiták’ politikájának zökkenésmentes kivitelezésében a zsidó hitközségi vezetés a kommunista állam készséges partnerének mutatkozott”. Ezt a párt, a politikai rendőrség és Állami Egyházügyi Hivatal iratai, az Új Élet korabeli számai mind cáfolhatatlanul bizonyítják. A MIOK és a Budapesti Izraelita Hitközség vezetése a fontosabb ügyekben soha nem döntött önállóan, hanem kizárólag az egyházügyi hatóság instrukciói alapján, rendszeresen jelentette a felekezeti élet minden rezdülését, a nyilvánosan és bizalmasan elhangzott véleményeket, a legtöbb esetben engedelmesen asszisztált a pártállamnak a felekezeti zsidóságot hátrányosan érintő intézkedéseihez.
A kulturális élet fellendítésének programját Sós Endre a saját irányítása, illetve az ÁEH elvárásainak megfelelően, annak ellenőrzése alatt próbálta megvalósítani, minden zsidó intézményt igyekezett kézben tartani. Ezzel követte a hazai zsidóság történetének egyik meghatározó hagyományát, az államhatalomhoz való kötődést. „E felfogás szerint a zsidóság és a társadalmi környezet között kialakuló feszültségek ellen az államhatalom nyújt védelmet, távol tartja az antiszemitizmust és biztosítja a zsidó politikai élet feltételeit”. Sós Endre meg volt róla győződve, hogy a magyar zsidóság biztonságát csak az újraszerveződő kommunista államrend oldalára felsorakozva lehet biztosítani.
A zsidóság érdekeinek szempontjából a teljesen állami függőségbe kerülő hitközség lényegében egyetlen funkciót látott el: a kommunista hatalom hűséges kiszolgálásával igyekezett a zsidó közösségnek védelmet találni az esetleges antiszemitizmussal szemben, legalábbis mindig arra hivatkoztak a kollaborálás igazolásaként, hogy a nyugati demokráciákban tombol a fasizmus, a fasiszták és az antiszemiták ellen egyedül a kommunista rendszer képes védelmet nyújtani. Igyekeztek azt is belesulykolni a hazai zsidóságba, hogy Magyarországon megint ez lenne a helyzet, ha nem a kommunisták volnának hatalmon, és ilyenkor 1956 antiszemitizmusára utaltak.
Ennek alátámasztására a hitközségi sajtót telerakták olyan újságcikkekkel, amelyek a kapitalista országokban – főleg az NSZK-ban – szerveződő fasiszta, neofasiszta csoportok félelmet keltő tevékenységéről számoltak be. Sőt, ebben a szellemben olykor a hitközségi vezetés közvetlenül a híveihez fordult. Az 1958-as parlamenti „választás” (pontosabban szavazás, hiszen egy-egy mandátumért mindig egyetlen jelölt „versenyzett”) előtt például a következő érveléssel szólította fel a hitközség tagjait a hivatalos jelöltek támogatására: „Testvéreink! Aki 1956-ban látta a Nyírségből menekülő zsidó családokat, a riadt gyerekeket, a sebekkel borított talmud-tanítót, aki nem volt semmilyen politikai rendszer exponense: zsidó volt és a népi demokrácia ellenségei őt ütötték az elsők között, aki ezt látta, az megértette, nincs harmadik út Magyarországon. Nincs harmadik út a magyar zsidóság számára sem. Csak két út van: szocializmus, vagyis az élet lehetősége – fasizmus, vagyis a halál.”
Ezen keretek között a felekezeti zsidóság viszonylag zavartalanul szervezhette hitéletét, amely valamelyest fel is élénkült, 1959-ben a főváros 18 templomában rendszeres hitélet folyt, az országban összesen 100 templom működött. A rabbi kar aktívabbá vált, az Országos Rabbiképző Intézetben a 3 főállású tanár irányításával 1957-1967 között átlagosan 10 hallgató tanult. A hatóságok jelképes gesztussal engedélyezték a hitközség saját lapjának, az Új Élet régóta áhítozott kéthetenkénti megjelenését, szerkesztőinek azonban mindig szem előtt kellett tartaniuk az ÁEH szigorúan előírásait, vallási kérdéseken kívül szinte mást nem is tartalmazhatott az újság. A zsidó hitközségek különféle szervezetei újra nemzetközi kapcsolatokat ápolhattak, kapcsolatba léphettek a külföldi zsidósággal, a korábbi évekhez képest több külföldi segély érkezett a hazai zsidóságnak. A Zsidó Világkongresszussal hullámzóan alakult a viszony. 1960-ig, egyedüliként a szocialista blokkból, a hazai zsidóság tagja volt a szervezetnek. Az MSZMP azért támogatta részvételüket, hogy cserébe a világkongresszuson propagálják a szocialista békepolitikát, és „leleplezzék az imperialista egyházpolitikai manővereket”. A KB Agitációs és Propaganda Osztályának értékélése szerint a szervezet 1959-ben „szélsőségesen reakciós, szovjet- és népi demokráciaellenes, uszító” irányba fordult, ezért 1960 nyarán javaslatára a PB úgy döntött, hogy a MIOK a magyar zsidóság nevében lépjen ki a Zsidó Világkongresszusból. Néhány évvel később az ÁEH engedélyével tárgyalások kezdődtek a szervezettel a kapcsolatok újrafelvételéről, a kongresszusnak újraalakult a magyarországi bizottsága, a viszony javulásának a jeleként 1967 tavaszán a Zsidó Világkongresszus elnöke Magyarországra látogatott. Ez az érem egyik oldala.
Az érem másik oldalát kidomborítva Révész Sándor úgy értékeli a zsidósággal kapcsolatos kádári politikát, mint amely „nem tette lehetővé világi zsidó szervezetek létrehozását, a zsidó kulturális életet szűk egyházi keretek közé szorította, az Izraellel való kapcsolattartást módfelett megnehezítette és a magyarországi zsidó kultúrát hallgatólagosan sorvadásra és lassú elhalásra szánta”. Véleménye szerint ezzel a politikával a Kádár-rendszer illeszkedett a szovjet tömb többi országához, bár a zsidó identitás mozgástere másutt még ennél is szűkösebb volt, Magyarországon legalább a blokkban egyedüliként rabbiképző működhetett és a szovjet tábor több államától eltérően a pártvezetés a cionizmus-ellenességen túl soha nem gerjesztette az antiszemitizmust.

(A párt és a hitközség anticionizmusa) A hitközség életét húsz éven át meghatározó Sós Endre és Seifert Géza kettősével a hatalom még ennél is biztosabbra ment, a BM valószínűleg már korábban beszervezte őket titkosügynöknek, előbbi az elnöksége idején „Sipos” néven, utóbbi pedig „Sárosi” fedőnéven rendszeresen írt jelentéseket. A hatalom rajtuk kívül is foglalkoztatott beépített embereket a zsidó közösség vezetésében, de igazán széleskörű besúgói hálózatot a 60-as évek közepéig nem építettek ki. Egy 1962-ben keletkezett BM-jelentés szerint a felekezetnél, annak is a felső vezetésében négy ügynök dolgozott, akik azonban „konkrét munkára nem voltak alkalmasak”, nem tudták érdemben megfigyelni a (cionista)gyanús elemeket, azok ugyanis nem bíztak meg bennük, mivel állandó kapcsolatban álltak az ÁEH-val.
Az évtized második felére a zsidó közösségen belül kiépült a BM ügynökhálózata. Megdöbbentő, hogy a rendszer belső elhárítása milyen alaposan beépült a társadalom minden kisebb-nagyobb csoportjába, így a zsidó szervezetekbe, a különböző zsidó baráti társaságokba is, mindenkinek szinte minden rezdülése, kijelentése dokumentáltatott. A politikai rendőrség jelentéseiből azonban tudjuk, hogy a zsidóság szervezeteibe beépült számos ügynök nem tudott érdemi és „mély felderítő munkát” végezni, mert előbb-utóbb kiszúrták, gyanúsnak találták őket, és a megfigyelt személyek bizalmatlanok voltak velük szemben.
Sós Endre 9 éves hitközségi elnöksége alatt szorgalmasan küldte a jelentéseit az Állami Egyházügyi Hivatalnak és a politikai rendőrségnek. Beszámolóiban kiemelt helyet foglalt el a cionizmus, a cionisták kérdése. Nem véletlenül persze, a Szovjetunió változatlanul nem nézte jó szemmel Izrael amerika-barát politikáját, ez nyilvánvalóan meghatározta a cionizmus megítélését a blokk országaiban. Ennek következtében a kádári hatalom gyanúsnak, veszélyesnek találta a cionizmust, illetve annak terjedését a hazai zsidóság körében, a rendszer az 50-es évek elején a Rákosi hatóságai szétvert cionista mozgalom minden irányzatát változatlanul tiltotta, az Izraellel, a cionizmussal való rokonszenv kinyilvánítását ellenséges és elitélendő nacionalizmusnak minősítette. Az 1960-ban megjelenő Új Magyar Lexikon a cionizmus szócikk alatt többek között a következőket tartalmazza: „A cionizmus nacionalista érzelmek felszításával az egységes zsidó nemzet és ezen belül az osztályok együttműködését hirdető propagandájával elvonja a zsidó dolgozó tömegek figyelmét az osztályharctól, és ugyanakkor szembeállítja őket a nem zsidó dolgozókkal. A cionizmus egyre inkább az USA vezető köreinek irányítása alá került.” A lexikon egyetlen irodalomként Balogh Elemérnek a Rákosi-korszakban megjelenő, sztálinista stílusban megírt anticionista írását, Az antiszemitizmus és a cionizmus igazi arca című „művet” ajánlotta további olvasmánynak.
A cionista minősítést a hatalom legalább ötféle értelemben használta: jelenthetett „valódi politikai cionizmust, nemzeti kisebbségi felfogást, ’kultúrzsidó’ álláspontot, bármilyen rokonszenv-megnyilvánulást Izrael iránt, illetve bármiféle autonómiatörekvést” , de még az izraeli rokonokkal való személyes kapcsolattartás is cionizmusnak minősülhetett. A korszakban lényegében a hivatalosan engedélyezett vonaltól eltérő bármiféle zsidó megnyilvánulást „cionistának” bélyegeztek, még az apolitikus jelleggel összejáró zsidó társaságokat is figyeltették és a „cionizmus melegágyának” tekintették. A hitközség vezetői, a „hivatalos zsidóság” szervezetei a hatalom által elvárt teljes lojalitás jegyében minden cionista, vagy cionistagyanúsnak vélt, vagy általuk annak nevezett, de valójában csak valamilyen autonóm zsidó életre irányuló kezdeményezést igyekeztek elfojtani. A hitközség vezetése úgy vélte, hogy az izraeli követséggel fenntartott kapcsolatok is rontanak a hazai zsidóság helyzetén, a felekezeti folyóirat, az Új Élet szinte nem írhatott semmit ezekben az évtizedekben a cionizmusról vagy Izraelről.
Sós a jelentéseiben folyamatosan biztosította a hatóságokat, hogy irányítása alatt a zsidó vezetőség határozottan anticionista és Izrael-ellenes. A BM illetékes szervei azonban úgy találták, hogy a helyi vezetők egy része, számos rabbi „ellenséges, cionista beállítottságú”. A BM szerint a vallásos nevelésen, az egyházi intézményeken keresztül „aktív cionista, Izrael-barát propaganda tevékenység” folyt, a hitoktatásokon a „reakciós, cionista” rabbik rendelkeztek a legnagyobb létszámú csoportokkal, akik már gyermekkorban ki akarták alakítani az elszeparálódási tendenciákat.
A hitközség elnöke a hatalom elvárásainak megfelelően elszánt harcba kezdett a „cionista métely” ellen, nem szűnő lendülettel készítette beszámolóit a cionistagyanús, Izrael-barát elemekről, igyekezett megtisztítani a budapesti és a vidéki rabbikart, a hitközségi vezetéseket a cionistáktól, akik „nehezen illeszkednek be a szocializmust építő Magyarország szellemébe”, és helyettük „haladó felfogású, anticionista” embereket „választott meg”.
Sós jelentései közül sok tulajdonképpen feljelentéssel ért fel, a zsidóságon belül minden és mindenki ellen fellépett, ha eltért attól az általa hűen követett irányvonaltól, amelyet az állampárt elvárt a hitközségtől, illetve ami-aki veszélyeztette az ő hatalmi pozícióit. Az ilyennek ítélt bármiféle kezdeményezésre ráaggatta a cionizmus címkéjét, cionista kötődésekkel vádolta be őket a pártállami hatóságoknál, és mivel „magát az állam leghűségesebb janicsárjának állította be, nyugodtan érvelhetett az ÁEH felé, hogy ez a magyar szocialista államnak is rossz”.
Ami a hatalomféltését illeti, Sós számos feljegyzésben foglalkozott a rabbiszeminárium vezetésében mutatkozó „anomáliákkal”, különösen az intézmény vezetője, Scheiber Sándor volt szálka a szemében, akiben vetélytársat, a következő hitközségi választásokon potenciális ellenfelet, kihívót látott. A Sós-féle „kultúrzsidó” programot ugyanis elvben segítette, hogy a Rákosi-korhoz képest jobban megnyíltak a határok, és erősíteni lehetett a kulturális kapcsolatokat a más országokban, főleg Izraelben élő zsidósággal. Ebben a legaktívabb a hitközségtől némileg autonóm Rabbiképző Intézet volt, az intézmény jelentősége meg is nőtt. Ebben nagy szerepe volt vezetőjének, a hatalommal szembeni autonómiájának megőrzésére törekedő Scheiber Sándornak, aki egyebek mellett azért is kivételes személyiség volt, mert nem kompromittálta magát a rendszerrel, a levéltári anyagok tanúsága szerint a „korabeli majd összes felekezeti vezető feljelentő és feljelentett is volt egyszerre, a rabbiképző vezetője azonban kizárólag csak feljelentettként szerepel az iratokban.
A MIOK elnöke módszeresen írni kezdte Scheiber ellen a feljelentéseket. Azzal vádolta, hogy ő az „izraeli követség kedvence”, cionista klikket szervez maga köré, zavart keltő, cionista elemekkel veszi körül magát, a Zsidó Gimnázium és a rabbiképző növendékeit a MIOK vezetői ellen, illetve Izrael-barátságra hangolja, és hagyja, hogy egyes tanulók bejárogassanak az izraeli követségre. Ez utóbbi olyan súlyos véteknek számított, hogy az ÁEH elnökének kívánságára a MIOK büntetésül megvonta az egyik rajtakapott diákot az ösztöndíja felétől.
1961-ben a MIOK elnök és elnökhelyettese a rabbiszemináriumi vezetők károsnak ítélt tevékenységét kiellensúlyozandó, az ÁEH vezetőinek tudtával megpróbálkozott a növendékek politikai átnevelésével. Egy éven át havonta tartottak beszélgetéseket a diákoknak, hogy közelebb hozzák őket a „népi demokrácia új társadalmi rendjéhez”. A találkozásokról aztán a diákok elmaradoztak, Sós panasza szerint Scheiber Sándor beszélte le őket a részvételről.
A beszervezett ügynök Sós Endre a MIOK elnökeként kétségtelenül sok mindenben kiszolgálta a Kádár-rezsimet, úgy gondolta, hogy a zsidóságnak hűségesnek kell lennie hazája szocialista berendezkedéséhez, de nem volt teljesen szolgalelkű, a zsidó közösség érdekeit is igyekezett szem előtt tartani. Így tett akkor is, amikor 1961-ben az állami szervek megszüntették az országban működő három zsidó szövetkezet szombattartási lehetőségeit. A szövetkezetek tagjai és az ortodox zsidó vezetők sérelmezték az eljárást, mivel „a szombat megtartása nélkül az életük semmit nem ér” és nem maradna más lehetőségük, mint a kivándorlás, ezért felajánlották a vasárnapi munkát a szombati helyett. A MIOK elnöke felkarolta az ügyet és az ÁEH segítségét kérte, hogy járjon közbe az illetékes szerveknél a zsidó szövetkezetek 200-250 dolgozójának, és egyáltalán az ortodox zsidók (további 200-300 fő dolgozott más munkahelyeken) szombati munkaszünete érdekében. A mintegy 500 ember „vallásszabadsági sérelme” Sós szerint az egész magyar zsidóságot felrázná, sőt, a hír külföldre is eljuthat (pl. az izraeli követség által), ami kellemetlen következményekkel is járhat, mert a Szabad Európa Rádió „vagy más aljas rádióállomás szétkürtölheti”. A hivatal megpróbált segíteni, de nem találtam nyomát annak, hogy milyen eredménnyel.
(A rendszer viszonya a kivándorolt zsidósághoz és Izraelhez) Az 1959-ben kiadott, Hét hónap Izraelben című kádári propagandakönyv azt hivatott igazolni, hogy milyen rossz döntést hoztak azok a zsidó származású magyarok, akik 1956-ban elhagyták az országot és a „kapitalistabérenc” Izraelbe vándoroltak. A szövegek annyira tipikusak és tanulságosak, hogy érdemes néhány bekezdés erejéig felidézni a főbb üzeneteket.
A szerző lerántotta a leplet Izrael „valódi” arcáról: „fűt-fát ígérnek, Palesztina földjét Eldorádónak festik le. S hogy ígéreteik puszta ígéretek maradnak? Az úgyis csak odakint derül ki… ahonnan nehéz már a visszatérés.” Az ügynökség (Jewish Agency) mindent megad a kivándorolni szándékozóknak – a hajóig, „addig a pontig, ahol a visszafordulás, a szándék megmásítása már lehetetlen”. Mindez pusztán üzlet, embervásár, emberek elkápráztatása, becsapása. Izraelben már csak közöny, nemtörődömség, káosz vár a bevándorlókra. A cionistákban eleve nem lehet bízni, a II. világháború idején kollaboráltak a nácikkal, veszni hagyták a zsidóság tömegeit, és csak a gazdag zsidókat igyekeztek kimenteni – olvasható a kötetben. A „mű” szerint „a Kelet-Európából érkező zsidók befogadása különleges politikai célokat szolgál. Izrael azt hirdeti, hogy a vasfüggöny mögötti országok kommunista pártjai üldözik a zsidókat – hiába bizonygatták a magyar bevándorlók, hogy életüket az ellenforradalom fenyegette.”
Ami a kivándorlók becsapásán túl Izraelt illeti, az ország függetlenségének kivívása a zsidó nép harcának és a nemzetközi haladó erők, főleg a Szovjetunió támogatásának következménye. De Izrael 1948-ban hamar eljátszotta a haladó világ rokonszenvét. Az USA megvásárolta az izraeli kormányt, az országban az arabokkal fasiszta módszerekkel bánnak, az állam imperialista, a burzsoáziát kiszolgáló, militarista, nacionalista, szovjetellenes, az USA céljai kiszolgáló politikát folytat. A „szabad világhoz” tartozó, amerikai dollárokkal pénzelt Izrael átlagos életszínvonala jóval elmarad a magyarországi mögött, tele van nyomortelepekkel. 1949 óta szünet nélküli rágalomhadjárat zajlik a Szovjetunió, a kommunizmus ellen. Izraeli hivatalos szervek azt terjesztik, hogy Hruscsov antiszemita, a magyarországi zsidóság ellenes akciókat orosz ügynökök irányítják.
A kötet megjelenése utáni évben egyébként a budapesti zsidó hitközség elnöke, Sós Endre 1960-ban írt jelentésében arról számolt be a belügyminisztériumnak, hogy Izraelből „hetente két-három levél érkezik a zsidó vezetőséghez visszavándorlási kérelmekkel”. Szerinte legalább harmincezer kivándorolt magyar zsidó térne haza Magyarországra, ha „megindulna a visszatérések nagyarányú engedélyezése”. Vélhetően ennek a számnak a töredéke sem volt igaz, a hitközség elnöke azt írta, amit a hatóságok szerettek volna olvasni.
(A pártállam, a hitközség és az izraeli követség) Izrael állam és budapesti külképviseletének népszerűsége az anticionista kampányok ellenére is megmaradt a vallását tartó, illetve származását számontartó magyarországi zsidó közösségben (az asszimilálódott zsidók attitűdjéről nem tudunk), sőt, 1956 után a zsidó állam és a követségi iránti rokonszenv még fokozódott. Egy 1957. májusi BM-jelentés tényként közölte, hogy „a lassan erősödő zsidó nacionalizmus olyan fokot ért el”, hogy a hitközséghez kötődő magyar zsidóság „nagy része saját államának Izraelt tekinti”, és „egyre sűrűbben hangoztatják, hogy a zsidóság nemzetiség és nem vallás”. A jelentésíró szerint a zsidó állam és a követség népszerűségét az alapozta meg, hogy 1953 óta illegális pénzsegélyeket osztogatott „cionisták és egyéb zsidó személyek” támogatására, „az MIOI elnöke és vezetősége a pénzsegélyeken és egyéb eszközökön keresztül teljesen az izraeli követség befolyása alá került”, a hazai zsidóság „a követséget saját érdekképviseleti szervének tartja”.
Az 1956 utáni években – az akkor még nem tabuként kezelt – zsidó állam budapesti követsége arra törekedett, hogy minden adódó lehetőséget kihasználva minél szorosabb kapcsolatot ápoljon a magyar zsidósággal, elsődleges céljuk a zsidó államba kivándorlás ösztönzése volt. A követség rengeteg programot szervezett, ahová minél több hazai zsidó személyt meghívtak. Szorgalmas diplomatái igyekeztek minden istentiszteleten, rendezvényen jelen lenni. A követségi aktivitás egyre fokozódott, a rendszeres zsinagóga-látogatásokon messze túlnőtt, a BM értékelése szerint „propaganda jelleggel” gyakran megjelentek egyházi eseményeken, esküvőkön, már szinte nem is volt olyan társadalmi rendezvény vagy családi ünnep (még zártkörű is), ahol ne bukkantak volna fel. Ilyenkor mindig szívesen fogadták őket, és bár az ilyen alkalmak során nem törekedtek direkt befolyásolásra, de a hatóságok szerint „csupán megjelenésük is nagy propaganda hatással van” az egybegyűltekre, még az is előfordult, hogy a tiszteletükre elénekelték az izraeli himnuszt is.
Az Állami Egyházügyi Hivatalnak küldött egyik jelentésében Sós Endre, a hitközségi elnöke egyenesen úgy fogalmazott, hogy a követség „szervezett akciót” indított a magyar zsidóság „legkülönbözőbb rétegeinek megfogására”. „Nem hunyhatunk szemet az izraeli követség behatolási kísérletei fölött” – írta, és az ÁEH instrukcióit követve igyekezett megakadályozni, hogy az izraeli követség nagyobb befolyást szerezzen a hitközségben, egyáltalán a magyar zsidóság életében. A MIOK elnöke ismételt tiltásokkal próbálta megakadályozni azt, hogy beosztottjai az izraeli követséggel kapcsolatba kerüljenek, arra utasította a hitközségi vezetőség és a rabbi kar tagjait, hogy maradjanak távol a követségi rendezvényektől, és személyes rábeszéléseivel kevesen mertek dacolni.
Sós különösen a vallás iránti érdeklődését elveszítő fiatalságot féltette, hogy a cionizmus befolyása alá kerül. A követség tagjai ugyanis rendszeresen látogatták a zsidó tanintézeteket is, nem csak az ünnepélyek alkalmával, hanem olykor minden különösebb apropó nélkül megjelentek az iskolákban, és a képviselet ezáltal „egyre jobban érvényesíteni tudta befolyását a fiatalok körében” – állapította meg a hitközség elnöke az egyik 1963-ban írt jelentésében. Ugyanerről a témában két évvel később hasonló feljegyzést írt az ÁEH akkori elnökének, Pratner Jánosnak: mivel a hazai zsidó fiatalság ki létszámú, és közülük sokukat a vallás nem érdekli, „kétszeresen kell vigyázni arra, hogy a magát zsidónak érző és való zsidó fiatalság ne kerüljön a cionista ideológia befolyása alá. Az izraeli követség tudatában van annak, hogy a labilis – tehát nem kommunista – zsidó fiatalságra könnyen lehet hatni a cionizmussal. Ezért is tesz mindenféle erőfeszítéseket a cionista szellem terjesztésére és Izrael propagálására.”
1965 nyarán Sós ismételten beszámolt az izraeli követség „hihetetlen mértékben” fokozódó aktivitásáról, tagjai minden alkalmat megragadnak, „mindent megtesznek, hogy behatoljanak a magyar zsidóság soraiba”. Sós saját hatáskörében mindent megtett az ilyen törekvésekkel szemben, de újra a hatóságok segítségét is kérte a hatásos fellépéshez, amit meg is kapott. A Külügyminisztérium közbelépésével sikerült például megakadályozni, hogy a követség az évente megrendezett Herzl-ünnepélyét nagyszabású rendezvénnyé bővítse, hiszen ha azon sok hazai zsidó részt vehetett volna – írta Sós a feljegyzésében –, nem lehetett volna „visszatartani őket a követséggel való állandó érintkezéstől és a cionista befolyástól”.
A követség „zavarkeltő” tevékenységének csak az 1967-es „hatnapos” arab-izraeli háború vetett véget, miután Izrael állammal Magyarország megszűntette a diplomáciai kapcsolatokat.
(Az izraeli Eichmann-per és a magyar politikai vezetés) Miután Adolf Eichmannt, a magyarországi deportálások irányítóját, a náci háborús bűnöst elfogását követően Izraelben 1960/61-ben bíróság elé állították, a Magyarországon elkövetett tettei, és az ezzel kapcsolatos, idehaza fellelhető dokumentumok és tanúk miatt a magyar államnak is reagálnia kellett. A magyar politikai vezetés ugyanakkor kiváló lehetőséget látott arra, hogy az ügyet a saját, illetve a szovjet blokk érdekeinek megfelelően kihasználja, azaz egyszerre lejárassa az NSZK-t és Izraelt, leleplezze a nyugatnémet „neofasizmust”, és az izraeli cionizmust is a vádlottak padjára ültesse, valamint akadályokat gördítsen Izrael és az NSZK viszonyának javulása elé.
A kommunista blokk országait ugyanis nehéz helyzetbe hozta a javulóban lévő nyugatnémet-izraeli viszony, hiszen propagandájukban az NSZK a hitleri Németország fasiszta, antiszemita utódállamaként szerepelt, és ennek alátámasztására „gyakran kijátszották a „zsidó kártyát”.
A perrel kapcsolatos teendőkről az MSZMP Külügyi Osztályának vezetője, Hollai Imre és a külügyminiszter első helyettese, Péter János nyújtott be előterjesztést a Politikai Bizottságnak. Eszerint az „Eichmann-ügyet a lehető legnagyobb mértékben arra kell felhasználnunk, hogy leleplezzük azokat a fasisztákat, akik ma is fontos szerepet játszanak a Német Szövetségi Köztársaságban, politikája alakításában”. A cél érdekében többek között arra kell törekedni, hogy az ügy „minél szélesebb nyilvánosságot kapjon”, az ottani tárgyalás lefolytatása után kérni kell Izraeltől Eichmann kiadatását, „abból a célból, hogy magyar bíróság elé állítsuk a Magyarországon elkövetett bűncselekményei miatt”. Az előterjesztők úgy vélekedtek, hogy „javasolt lépéseink nagymértékben zavarhatják és akadályozhatják az izraeli-nyugatnémet zsarolási és egyezkedési manővereket.”
Az Eichmann-per kapcsán a magyar állam által követendő politikai vonalról 1960. június 28-án tárgyalt a Politikai Bizottság. A külügyi vezetés által javasolt nyugatnémet vonal mellett Szirmai István új szempontot vetett fel: szerinte az eljárás kapcsán fény derülhet a cionista mozgalom és a fasiszták háború alatti együttműködésére, az ügyben „vannak bizonyos dolgok, amelyek az izraeli kormányt és a cionista mozgalmat súlyosan kompromittálják”, ezért arra is törekedni kell, „hogy az izraeli kormány is le legyen leplezve”.
Kádár ezek után a PB ülésen egyértelműen és világosan összefoglalta az MSZMP (és a saját) „zsidó politikáját”. Kijelentette, hogy egyetért az elképzeléssel, de vannak más meggondolásai. „Nem jó ezekkel (sic!) a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni”. Azt kell hangsúlyozni, hogy Eichmann „magyar állampolgárok százezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügyből. […] nemcsak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és az antiszemitizmus kérdése.” Majd így folytatta: „Elismerjük az izraeli bíróság jogát ebben a dologban. A zsidókról csak ennyit. Erre vigyázni kell.”
Ennek szellemében a PB a következő határozatot fogadta el: a pert „…az antifasiszta front erősítésére kell használni”, figyelembe véve az NSZK-ban tapasztalható „neofasiszta tüneteket és az izraeli kormány bel- és külpolitikájában mutatkozó cionista jelleget.”
Amikor a hatóságok nekiláttak a határozat végrehajtásának, több problémával is szembesültek. Miután konzultációs, egyeztetési célzattal megkeresték a „testvéri” országokat – elsősorban a cionizmus-ellenességben élen járó szovjet, a lengyel és a csehszlovák államot –, kiderült, hogy azok nem tartják kellően jó alkalomnak az ügyet az anticionista fellépésre, és csak alacsonyabb szinten és nem a magyarhoz hasonló elánnal kívánnak foglalkozni vele. A blokk országaival történt egyeztetések után Eichmann kiadatásának a követeléséről is lemondtak.
Másrészről az Eichmann-különítmény 1944-es magyarországi működéséről nem tudtak a koncepciót alátámasztó adatokat prezentálni. Ahogyan a Puja Frigyes külügyi államtitkárnak küldött 1960. szeptemberi belügyminisztériumi jelentés fogalmaz: „…a rendelkezésünkre álló anyag kellő módon nem biztosítja célkitűzésünk elérését, mennyiségileg és minőségileg is egyaránt döntően az 1944. évi deportálási akcióra korlátozódik”. A vezetés úgy döntött, hogy az Eichmann bűneiről szóló dokumentációt a magyar állam nem adja át hivatalos, kormányzati úton Izraelnek, ehelyett nyilvánosságra hozták az anyagokat, hogy így legyenek bárki – beleértve az izraeli bíróságot - számára elérhetőek. A dokumentumokat azért úgy állították össze, hogy ne csak a deportálások idejére vonatkozzanak, hanem „alkalmasak legyenek az eredeti politikai cél elérésére”, és hozzásegítsenek a „megfelelő módon előkészített tanúk kiutazásához”.
Végül a szövetséges országok reakciója és az elégtelennek bizonyuló anyaggyűjtés alapján a PB október 11-én hatályon kívül helyezte korábbi határozatát, ejtették az NSZK-t és Izraelt egyszerre lejáratni szándékozó kampány tervét. Az Eichmann-perrel a továbbiakban az állampárt nem foglalkozott, arról az Új Élet és a napilapok számoltak be. A per helyszínére küldött újságírókat azonban Szirmai Istvánon keresztül a pártvezetés válogatta ki és látta el instrukciókkal. Az ideológiai kb-titkár vigyázott arra, hogy a kiutazó tudósítók között „ne legyenek érintettek, vagyis zsidó származásúak. Az újságírók azt az utasítást kapták, hogy visszafogott hangnemben, semleges stílusban írjanak az eseményekről, ennek megfelelően a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben a perről megjelent helyszíni beszámolók feltűnően kerülték a zsidó, illetve zsidóság szavakat, helyettük a deportált”, az antifasiszta”, vagy egyszerűen az „ember” kifejezéseket használták.

(A nyugatnémet-izraeli diplomáciai kapcsolatok felvétele és a magyar reakció 1965-ben) A szovjet tábor az Eichmann-per után a későbbiekben sem nézte jó szemmel a nyugat-német-izraeli közeledést. Éppen ezért érzékenyen reagáltak akkor is, amikor 1965 tavaszán súlyos viták után Izrael felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Német Szövetségi Köztársasággal.
A magyar állampárt, pontosabban a politikai rendőrség azonnal kidolgozott egy akciótervet, hogy a diplomáciai esemény kapcsán antifasiszta agitációval a magyar zsidók között németellenes, ezen keresztül Izrael-ellenes hangulatot szítson, és elidegenítse őket a budapesti izraeli követségtől. „Az Izraeli Követség befolyásának csökkentése” címmel elkészült terv Kovács András megfogalmazásában „jó példa arra, hogy milyen célok érdekében, milyen eszközökkel és mily módon tartotta ellenőrzése alatt a politikai vezetés a zsidó felekezetet”.
Az akció fő célpontja tehát a budapesti izraeli képviselet volt. A BM III/II csoportfőnökségén készült (és módosítás nélkül elfogadott) előterjesztés szerint ugyanis a követség az utóbbi években jelentősen fokozta befolyását a magyarországi zsidók, az izraelita egyház irányában, és ezzel visszaélt „pártunk és kormányunk a közélet demokratizálására irányuló helyes intézkedéseivel”, tevékenysége ellen eddig érdemi intézkedés nem történt.
A két ország közötti diplomáciai kapcsolatok létesítése „kedvező lélektani pillanatot” kínál a követség elleni fellépéshez. A javaslattevők úgy látták, hogy a „józanul, lojálisan gondolkodó zsidóság árulásnak tekinti” Izrael barátkozását az NSZK-val, és a „magyar izraelita egyházhoz tartozó tömegek jogos felháborodását megfelelő operatív intézkedéssekkel az Izraeli Követség propaganda tevékenységének visszaszorítására, társadalmi kapcsolatainak csökkentésére fel tudjuk használni, és ezen keresztül a követségnek a tömegek között végzett propagandamunkáját hathatósan csökkenthetjük”. Az akció sikere biztosnak tekinthető, hiszen „a kellő spontaneitás” biztosítva van, „nem kell alkalmazni politikai rendszabályokat, szocialista jelszavakat, csak a megsértett, semmibevett ’zsidó-érzés’-ből kell kiindulnunk”.
A terv lebonyolításához igénybe vették a zsidó hitközségbe és rabbi karba beépített ügynöki hálózatot, rajtuk keresztül próbálták elérni egyrészt azt, hogy különféle zsidó szervezetek, vezetők, magánemberek felháborodott leveleinek garmadája árassza el az izraeli követséget, másodrészt azt, hogy a zsinagógákban a rabbik ítéljék el a történteket, harmadrészt pedig azt, hogy az Új Élet című izraelita lap leközöljön „egy politikailag jól megszerkesztett cikket”.
A két hónappal később készült titkosrendőrségi beszámoló szerint az akció csupán részleges eredményeket hozott. A magyar zsidók nem háborogtak, nem írtak tiltakozó leveleket a követségnek, az ügynököknek szinte senkit sem sikerült mozgósítaniuk az Izrael elleni fellépéshez. Mindössze két zsinagógában hangzott el az izraeli-nyugatnémet viszony javulását elítélő prédikáció. Egyedül az Új Életben Furcsa parolázás címmel lehozott cikk felelt meg maradéktalanul a politikai rendőrség célkitűzéseinek.
Egyfajta önigazolásnak hat ezek után, hogy a jelentés összességében mégis eredményesnek nevezte az akció végrehajtását. Mindezt azzal igazolták, hogy a „hálózati jelentések” szerint a magyar izraeliták mintegy fele, a „hazafias, lojális része jól fogadta” a politikai rendőrség által gerjesztett megnyilvánulásokat, egyetértett velük, és elítélte Izraelt, a másik 50% fele-fele alapon közömbös, illetve ellenséges volt. A cikket különösen hatékonynak tartották, mert a „mélyebben fekvő ügynökök” azt jelentették, hogy az izraeli követség és a magyar izraelita hitközség nyugat-barát, reakciós szárnya – Steiner Marcell MIOK-alelnökkel, Scheiber Sándor rabbiszemináriumi igazgatóval az élen – egyaránt úgy értékelte, hogy az írás sokat ártott Izraelnek, és elfordíthatta a magyar zsidókat Izraeltől.

(1966-os hitközségi választások - Sós bukása) A zsidó közösség a rendszer maximális kiszolgálása mellett többek között Sós visszaélései, pozícióféltése miatt sem ismerte el legitimnek vezetőit, de a pártállami hatóságok 1965-ig kiálltak a hitközségi elnök mellett, úgy látták, hogy nem a szervilis vezetés hibái, hanem a felekezeten belül egyre aktívabb és fokozódó befolyású cionisták állnak ennek a hátterében, akik próbálják „lejáratni” az állammal szemben „lojális vezetőséget”. A BM mindebben az izraeli követség „aknamunkáját” is látta.
Mire elérkezett az újabb hitközségi választások ideje, Sós Endre pozíciói már a hatóságoknál sem voltak ennyire egyértelműek. A hitközségi választásoknak pedig volt tétje, ugyanis a felekezet annyiban megőrizte autonómiájának maradékát, hogy vezetői valódi választásokon mérettettek meg, és az ÁEH teljesen nem tudta azokat manipulálni.
Az elnök maga még nem érzékelte helyzetének ingatagságát, ezt jelzik a közelgő választásokkal kapcsolatos problémákról 1965-ben írt feljegyzései. A hatóságok támogatásának elmaradásától nem tartott, inkább az aggasztotta, hogy a rabbiképző intézet „renitens” vezetője körül valamiféle ellenzéki alternatíva, csoportosulás szerveződik – de ez nem volt így, és esélyük sem lett volna –, ezért sűrűbben írta ellenük irányuló jelentéseit. Fontosnak tartotta, hogy megakadályozzák az izraeli követség „különböző behatolási kísérleteit”, és azt, hogy a különböző hitközségek képviselő-testületeibe cionisták kerüljenek, ami oda vezethet, hogy az országos testületben „összeverődhet” akár egy cionista „frakció” is. Ezért azt javasolta, hogy a választásokat időben két hónapra nyújtva, két szakaszban bonyolítsák le, hogy jómaga és a „politikailag teljesen megbízható” alelnöke a választások előkészítésére személyesen végigjárhassa a vidéki hitközségeket is. Az ÁEH jóváhagyta az elképzelést, de pontos forgatókönyvet kért a választások lebonyolításáról.
A lebonyolításba kisebb hiba csúszott: az egyik budapesti hitközségi választmányi ülésen a Sós-féle MIOK vezetőség egyik kritikusa, Salgó Sándor váratlan és merész felszólalást tartott. Antiszemitizmusra panaszkodott, mondván, hogy szisztematikusan kinyomják állásaikból a zsidókat, és azok kénytelen nyugdíjba menni. Ezért szerinte nagyobb kormányzati támogatást kellene kapnia a zsidóságnak. Majd így folytatta: „Nem vagyok elragadtatva attól a támogatástól, amelyet az állam ad. Ne feledjük el, hogy az állam ölébe hullott sok zsidó vagyon.”
Sós Endre jelezte az affért az ÁEH-nak – szó szerint idézve a kulcsmondatot –, és magyarázatképpen hozzátette azt is, hogy az illető az izraeli követséggel „tudvalevően közeli kapcsolatban” áll. A hivatal talán meglepően visszafogottan reagált, és pusztán annyi intézkedést látott szükségesnek, hogy megkérdezze a MIOK-elnököt, hogyan reagált „az államunkat ért vádaskodásra”
A reakció nem véletlen, erre az időre Sós Endre tekintélye a pártállami hatóságoknál már jelentősen megcsappant. Ezt tudjuk többek között a Fővárosi Tanács vallásügyi előadójának 1965-ben írt jelentéséből, amely áttekintette az egyes felekezetek helyzetét, és röviden foglalkozott az izraelita egyházzal is. A hitközség elnökéről érdemként azt állapította meg, hogy az állami elgondolásokat mindig elfogadja és megvalósítja, „határozottan fellép a reakciós irányok ellen, ahol annak jelét látja”. Hibája azonban, hogy „sok esetben a legbelsőségesebb egyházi jellegű intézkedéseket is úgy adja ki: ezt az Egyházügyi Hivatal akarja…”, emellett „anyagias” és „bohém”, a gazdasági ügyekben „meggondolatlan” vezető, erkölcsi élete „közismerten zavaros”, emiatt „eléggé lejáratta magát hitfelekezet előtt”.
Ráadásul az évtized közepén a hatalom igényeinek teljesítése és a feljelentések mellett a zsidóság érdekképviseletével oly módon próbálkozott, ami a hatóságoknak egyre kevésbé tetszett. Ezt bizonyítja az a tevékenység is, amelyet a romániai – zömmel magyar ajkú és magyar kultúrájú – zsidóság érdekében kifejtett. A keleti szomszédságban ugyanis intenzíven zajlott a zsidóság kivándoroltatása, amit a román pártállam hamisan és cinikusan azzal indokolt, hogy egyszerűen teljesíti, amit a zsidók kívánnak. Sós Endre funkcionáriusként és „civilben” íróként, újságíróként sem értett egyet az erdélyi zsidóság Izraelbe telepítésével. És amíg a kádári vezetés román belügynek tekintette a kérdést és nem avatkozott közbe, addig a magyarországi hitközségi elnök kapcsolatot tartott erdélyi magyar anyanyelvű zsidókkal, romániai hitközségi vezetőkkel, sőt, saját szakállára Erdélybe utazott. Tapasztalatait 1965 őszén a BM-nek küldött feljegyzésben foglalta össze. Ebben elítélte a romániai szellemi élet „nagyfokú zsidótlanítását”, a zsidóság hátrányos megkülönböztetését, a román egyházügyi hivatal – egyébként hozzá hasonlóan behódoló – vezetőjének asszisztálását a kivándoroltatáshoz – a MIOK elnöke azt még elfogadta volna, ha a Romániából eltávolított magyar kultúrájú zsidóság értelmiségi elitje Magyarországra települ. Beszámolt arról, hogy az erdélyi magyar anyanyelvű zsidóság úgy érzi, őket kétszeresen ütik: először zsidóként, másodszor magyarként kapják a pofonokat. Az erdélyi zsidóság és magyarság hasonló nehézségek között él, Sós tolmácsolta az erdélyiek kérdését: „miért hagyja őket ’bántani’ Magyarország”, „miért nem tiltakozik a magyar kormány a lenini nemzetiségi politikával ellentétes ’zsidóüldözések’ és ’magyarüldözések’ ellen?”
Nagyon is elképzelhető, hogy ez a bátor hangú, talán számon kérő hangvételűnek is felfogható jelentés is – utolsó cseppként – hozzájárult ahhoz, hogy az ÁEH nem őt támogatta a hitközségi választásokon. Sós Endre tehát ekkorra a hitközségi zsidóság és a hatalom szervei előtt egyaránt elveszítette a tekintélyét. Az egyházügyi hivatal úgy látta, hogy a felekezet többségének támogatása, bizalma híján, ilyen vezetési stílussal és módszerekkel már nem lehet hatékonyan fellépni az esetleges ellenzéki hangokkal szemben, ráadásul az elnök bizonyos ügyekben felelőtlenül „önjáró” lett. A hatóságok ezért egy másik, megbízhatóbb, de a zsidóság számára elfogadhatóbb utódot kerestek, és a hitközségi alelnök személyében rá is találtak a megoldásra. A szintén beépített ügynök Seifert Géza időközben fokozatosan levált főnökéről, és a következő 8 évről döntő, az 1966-os év első két hónapján lezajló hitközségi választásokon el is nyerte az elnöki széket, és ő lett a magyar zsidóság világi vezetője. A korábbi választásokhoz képest meglepő fordulattal sokáig úgy tűnt, hogy az elnöki posztért nem csupán egyetlen, hanem két jelölt verseng majd, és mindketten az egyházügyi hivatal jelöltjeként, az Elnöki Tanács hozzájárulásával. Végül mégsem lett belőle valódi verseny, mivel Sós Endre, érzékelve a személyéből teljesen kiábránduló közösség hangulatát, visszalépett a jelöléstől, így a jogász végzettségű Seifert Géza, addigi elnökhelyettes megválasztása nem lehetett kérdéses.
Sós Endre nem adta fel. Másfél évvel később, 1967 augusztusában megpróbálta kihasználni a hatnapos háború hazai fejleményeit, és terjedelmes levélben magához Kádár Jánoshoz fordult. Beadványához mellékelt egy 16 oldalas memorandumot, amelyben összefoglalta minden korábbi bejelentését, vádját. Részletesen beszámolt a MIOI és a cionista világmozgalom kapcsolatáról, a külföldi cionista szervezetek és a budapesti izraeli követség magyarországi „nyüzsgéséről”, a hazai zsidó közéleti személyiségek közül főleg Seifertet, valamint Scheibert és „klikkjét” vádolta.
Saját magáról szólva kiemelte, hogy 1957-ben egyetlen magyar zsidó vezetőként kitüntetést kapott „az ellenforradalom idején tanúsított bátor helytállásáért”. Elnöksége idején a külföldi cionisták és „hazai csatlósaik” végig „piszkolták”, és még az ÁEH-t is félrevezették. A hitközségi választás előtt Seifert Géza, aki az elnökségért az ördöggel is szövetkezett volna, összefogott a cionistákkal. Seifertről szólva kiemelte, hogy rovott múltú, hiszen 1956-ban egy „ellenforradalmi társaság élén grasszált”, azóta megint „nagy kommunistát játszik”. Mindennek eredményeképpen úgy tették ki a zsidó közösségből, hogy megszégyenítették. Megbuktatása után az Új Élet főszerkesztőjének nevezték ki, amit megalázó gesztusként élt meg, hiszen elnökként korábban ő felügyelte a lapot, ahová most „kulinak” odatették.
Kádár komolyan vette az ügyet, egyrészt udvarias levélben megköszönte Sósnak a tájékoztatást, másrészt utasította Aczélt – mivel ő volt az agit-prop titkár –, hogy a memorandumban írtakat alaposan vizsgáltassa ki, és abba az érintett ÁEH-t ne vonja bele.
A volt hitközségi elnököt és tevékenységét kiválóan ismerő Szirmai feljegyzést írt a memorandumról, amelyben elismerte, hogy Sósnak vannak érdemei, hiszen „kétségtelen, hogy 1956 után komoly szolgálatokat tett”, ám azután elnöksége idején számos visszaélés fűződött a nevéhez, letelt az ideje, de ő ezt nem észleli, és amióta 10 éves elnöksége után nem választották újra, sértett ember lett.
Október elején megszületett a Kádár által elrendelt vizsgálat eredménye. A PB-nek beterjesztett anyag szerint a memorandum tartalmazott valóságos elemeket, de összességében az egész tendenciózusan kiforgatott és sok valótlanságot tartalmaz, a volt elnök vádjai jórészt megalapozatlanok. Egyetértettek Sóssal abban, hogy a Zsidó Világkongresszus cionista fészek, hogy az izraeli követség az utóbbi években valóban különösen aktív, és zavart keltő tevékenységét részletesen összefoglalták; hogy a rabbiképző vezetője közismerten cionista szellemű. Elismerték azt, hogy Sós 1956-ban, majd elnökként a 60-as évek elejéig politikailag pozitív magatartást tanúsított, „nehéz helyzetben is kiállt a szocializmus érdekei mellett”, ám azután megváltozott, rossz vezetővé vált. Az 1966-os választás korrektül zajlott, Sóst csak erőteljes állami nyomás esetén választották volna újra meg, leváltása “nem a reakció tevékenységének eredménye, hanem a reakció elleni eredményes harc egyik fontos feltétele volt”. Seifert megbízható vezető, 1956-os forradalmi bizottsági elnöksége tény, de nem követett el bűncselekményt, a bizottság a megalakulása után érdemi tevékenységet nem fejtett ki.
A PB ez alapján úgy döntött, hogy az ügyben eljárók küldjenek köszönőlevelet az információkért, ugyanakkor határozottan utasítsák vissza a ferdítéseket, rágalmakat. A Sós-korszak véglegesen lezárult.
Az államhatalom maximális kiszolgálásában a személycsere nem hozott változást, az új vezető is végrehajtott minden felsőbb utasítást. A realitás valószínűleg az, hogy kevésbé szervilis vezetőt nem tűrt volna meg a hatalom, erre a Kádár-rendszer válságáig nem volt esély. A hitközség vezetői egészen a rendszerváltásig rendszeresen küldték jelentéseiket az egyházügyi hivatalnak és a politikai rendőrségnek a zsidó közösségen belüli „cionista gyanús” fejleményekről és egyénekről. Seifert mindenesetre elődjénél sokkal ügyesebb és hatékonyabb vezetőnek bizonyult, nagy hozzáértéssel vitte a gazdasági ügyeket, jobban megtalálta a hangot az egyházügyi hivatallal, illetve a többi hitközségi vezetővel és a zsidó tagsággal. Elnökségének idején azonban folytatódott a hitközség erodálódása, számos további zsinagógát eladtak, nem állt meg a rabbi képző és az Anna Frank Gimnázium hanyatlása sem.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969