2013. I-VI
 

A villám, a tél, a sakál (Varga Csaba könyvéről)
Vargha Bálint

Varga Csaba életművét – annak ellenére, hogy igencsak változatos és végtelenül bátor felvetésekkel kommunikálja a honi mesterek felé az abszolút „cutting-edge” atlanti-angolszász jogfilozófiát is – a magyar jogbölcseletben ténylegesen, tehát érzékenyen és értőn még senki nem olvasta végig. Ez hiány, amit nem lehetek hivatott pótolni valamiféle biográfiai és/vagy bibliográfiai elősorolással.
Elfogultságot szeretnék ugyanakkor bejelenteni:
Mostani mindennapjainkban lakonikus tömörséggel szoktunk utalni a tavaly őszi eseményekre, amelyek elvi éllel vetették föl a magyar átmenet fogyatékosságait, önigazolása – társadalmi visszacsatolástól megerősítetten – elégtelennek nyilvánítását, és ultima justificatio-jának, a humanizmusnak látványos megszégyenülését. A munka kétségkívül nem az újdondász „rendszerkritikák” rokona, hanem a rendszerváltással szereplőként és feladatát érző gondolkodóként megejtett szembesülések, szembesítések, feladatvállalások szintézisének új fényben (közelmúltunk eddig nem kellően megmagyarázott, egyszerre megvakító és láttató vaku-villanására gondolok itt, különösen 2006 októbere kapcsán) történő felmutatása.
A szerző erőssége éppen az, hogy nem enged a könnyű magyarázatok csábításának. Nem is gondolja, hogy az az átmenet, amit a nyolcvanas évektől kezdve térségbeli partnereinkkel megéltünk, és amiben esetenként alkotó módon részt vettünk, lehetett volna kevésbé problémamentes. A kontinuitás és diszkontinuitás kérdése, a külföldi jogi minták átvehetősége és átformálhatósága, évtizedes jogsértésekről a jog üzenete – mindezek általában ugyanazokat a problémákat vetik (vetették) föl, amikre nem elsősorban kérlelhetetlen elvszerűséggel, hanem egy valamennyire védhető célhierarchia fényében, pragmatikus magabiztossággal adható csupán válasz – és ekkor sem egyéni, hanem (mert ez a köz feladata) közösségi módon. A szerző erőfeszítése ti. arra irányult, hogy a térséget illető esettanulmányoktól (Litvánia, Oroszország) saját felelősségeinken keresztül (hortobágyi kényszermunkatábor, 1956-ot illető válaszlehetőségeink, alkotmánybíróságunk külhoni inspirációjú állásfoglalásai) a teoretikus – jogelméleti és jogantropológiai – alapokig érkezzen el.
Macarthur japán adminisztrációja és a megszállt Németország katonai igazgatása ama háborús gondolkodású „egyik” nyugat példája, amelyik a legyőzöttel, kontinensünk barnaként kiválasztott totális diktatúrájával szemben a demokratizálásnak a társadalom szövetét átrendező – tehát saját jogállami eszményeket nem érvényesítő, de részben biztos eredményre vezető – megtorló stratégiáját választotta. Most viszont az atlanti világ – amely nemcsak hagyományos körvonalú állami szuverenitások, de hatékony, s Isten tudja, kihez lojális lényegében magánigazgatású Soros-birodalmak intézményesülése is – saját pacifikáló és gazdasági szempontjai okán, a jog s a jogállami minőség alapkérdéseiben egy ellenkező előjelű választ részesített előnyben. Miközben nyilvánvalóan nagy nemzetközi erőterek szereplői vagyunk, saját kompetenciánk és intellektuális teljesítőképességünk lehetőségei nem éppen az önfeladásra bíztatnának.
A szerző összehasonlítása történelmileg s jogelméletileg egyaránt kétségekkel övezi például a Magyar Alkotmánybíróság nem egy eljárását, miközben e kiemelkedő közjogi fórum alternatívátlannak láttatta magát, egyedül nyugatiként és civilizáltként. Pedig több döntése éppen példátlannak bizonyult. A jogállamiságot komolyan véve, s a jogi technikát is saját helyén kezelve arra kell itt gondolnunk, hogy amennyiben a diktatúra elég erőteljes volt ahhoz, hogy a maga által megállapított elévülési időt túlélje, miközben megtorló mechanizmusa sikerrel akadályozta a rendszert működtető bűncselekményeinek az üldözését, akkor csakis az utód jogállam kötelessége lehet, hogy szembenézzen a totalitárius berendezkedésnek az élet, a méltóság és a személyes tulajdon ellen tömegesen elkövetett súlyos jogsértéseivel. Az osztrák erkölcsi nagyság, Simon Wiesenthal, az Európa Tanács mögött álló brit Lord Kirkhill, a német büntetőjogi klasszikus Hans-Heinrich Jescheck professzor, avagy a német és a cseh alkotmánybíróság mind pontosan érzékelte ennek tétjét. Ők tudták még, hogy az elévülés nem fizikai, hanem jogi idő, amit törvényileg előírt üldözésük megkísérlése működtet, ennek hiányában pedig dormit, azaz nyugszik. Amint az egyébként kifejezetten liberális Carlos Nino argentinai jogvédő harcos és egyetemi professzor külön is felhívja erre a figyelmet, itt nem jognak és erkölcsnek az utóbbi szempontjából vesztes szembeállításáról, hanem két szembefutó erkölcsi elvnek a miként történő jogi becsatornázhatóságáról van alapvetően szó. Aki tehát leegyszerűsítve valamiféle jogparancsra hivatkozik (mint non-possum pátoszával saját alkotmánybíróságunk), csakis saját lelkiismerete elől menekül. Máig feloldatlan a kérdés, vajon mi vitte rá rendszerváltó értelmiségünket arra, hogy – persze kimondatlanul – azon spanyol modellt kövessék, amely egy társadalom belső hasadtságát kívánta feloldani, nem pedig, mint esetünkben, egy külső oppresszió kollaboránsait tettesként megítélni, kik áldozataikat jogi elégtétel nélkül hagyván immár további nemzedékeknek okoznak sérelmet. Az elévülésből, a parancsra teljesítésből, az önkegyelmezésből folyó mentségek, mind-mind a diktatúra elismerését jelentik a jogállamiság eszményével szemben, egyszersmind egykori tettesek személyiségi jogainak előnyben részesítését az áldozatok életjogával, méltósághoz való természetes jussával és az állami büntetőigénnyel szemben.
Stratégiai megfontolások hiánya, elméleti dezorientáció, erkölcsi gyávaság, a következményeket illető felelősségelhárítás a rendszerváltoztató szférák csaknem mindegyikében – országgyűlésünkben, első kormányunkban, alkotmánybíróságunkban, széthulló félben lévő közösségünkben – mind-mind most fizettetik meg velünk az árat.
Az átmenet alkotmánybírósági levezénylésében eredményül kapottakat még csak most kezdjük el hiánytalanul leltárba venni. A nem reflektált, és az előnyök s hátrányok trade-off-jával sem bajlódó, annak szükségképpeni következményein, mint nem várt, csupán bekövetkezett meteorológiai eseményen pusztán sajnálkozó átmenet legsúlyosabb ára ma nem más, mint politikai alapintézményeink igazolatlansága. S bizony furcsa áthallásokat, az apologetika sugallatát kínálja az igazolási válság mai nyegle kezelése, ha történetesen például a szocialista Magyar Népköztársaság a saját szempontjai szerint lehetett „alapvetően jó” – egy bizonyos Szigeti Péter szerint, amint ez a Ráday-kollégiumban 1989-ben elhangzott. Ugye, kihalljuk itt a bármi alól feloldozást nyújtó „alapvetően” és „mindazok ellenére” „jó”; a „kivételes” vagy netalán ismétlődésében is „egyszeri” „túlkapás” klasszikus formulázásait bármiféle kritikával szemben, hasonlóan a „mindezek ellenére” és az „efemer esendőség” megfogalmazásaihoz; ámde ebben az esetben ez a saját, formális és atlanti forrásvidékű jogállamiságunk is lehet „alapvetően jó” (Schiffer András megvilágítása szerint), egy lényegében apologetikus érvelés összes jegyét hordozva magán.
Az alapprobléma viszont éppen az, hogy modellszerű társadalmi megoldások a konkrét politikai közösséget nem automatikusan üdvözítik, hiszen ez utóbbinak lehetnek a társadalmi modell – „szocializmus” vagy „jogállam” – szempontjából nem értékelt vagy egyenesen irrelevánssá nyilvánított egyéb szempontjai is, mint a személyes méltóság, a politikai egzisztencia, avagy a közösségi gyarapodás. Vagyis ahhoz, hogy ítéletet mondhassunk, szükségképpen a rendszer önmagyarázatán kívüli perspektívába kell helyezkednünk. Ez adott esetben lehet a közösség biológiai, szellemi és/vagy erkölcsi prokreációja, az alkotmány célhoz kötöttsége, és így tovább. A perspektíva, amiben így történetesen jogállamiságunk értékeltetik, nem jogi perspektíva, de attól még sem emberként, sem gondolkodóként nem mondhatunk le egy ilyen nézőpontról, akárki is követelné a lemondást róla.
Mert perspektíva híján a szakmai (hivatásrendi) vakság, a morális érvelésű fanatizmus a közösség tökéletes oboedientiáját, vagyis feltétlen engedelmességét kényszerítheti ki. Márpedig ha a jogállam egyetlen szempontra redukált minimalista követelményrendszere e jogállamiságot egyedül üdvözítő megoldássá emeli, úgy a jogrendjének hatóereje alatt élő állampolgárnak teljes jóhiszeműséggel, úgyszólván szuicid naivitással, feltétel nélküli jogkövetéssel kell viszonyulnia a hatósági jogsértéshez is. Miközben tudhatjuk, hogy a személyt ilyen védtelenné, ezzel párhuzamosan pedig autonómiáját és ellenállási jogát ilyen kérdésessé – mint ebben a mi jogállamiságunkban – még az abszolút monarchia isteni származtatású hatalomelmélete sem tette.
Rule of law pedig legelőször is ott van, ahol apriorisztikusan már konszenzusképes a közösség. Mint tudjuk, még a mindent diskurzusra visszavezető liberalizmusok sem alkalmasak arra, hogy megválaszolják a politikai közösség mibenlétét, eredetét és körvonalait – még a neves amerikai teoretikus, John Rawls szerint sem. Éppen így nem viselheti a közösségépítésnek nem rá méretezett terhét a „jogállam” sem. A politikai közösség megalapozásának a feladata ettől még várat magára; és mi magunk vagyunk azok, akik mindezt várják és elhozhatják – senki más.
Gondolatilag „minden világok legjobbika” az a világ (világmagyarázat), amely kérlelhetetlenül intakt, mert csakis saját inherens szempontrendszerét érzékeli. Már pedig e legexkluzívabb „minden világok legjobbika” bizonyul a legsüketebbnek a közösségek, tradíciók és plurális érvelések iránt; így aligha lehet ez más, mint „egy még vakabb örök cethal”.
De megállhatunk-e itt a kérdezésben, és nem hangzik-e föl bármely olvasóban egy, - az itt alapul vett műből kihallható - eredeti felszólítás? Ha ugyanis a nemzet bővülve gyarapodását mint végső értelmet történetesen mégsem szolgálja egy felhatalmazásunk nélküli és egyébkénti erkölcsi igényeinket is lesöprő alkotmányosság, akkor ugyan milyen erő vagy fegyelem késztethet ennek elfogadására és az általa kínált szerepek jogkövető, vagy éppen demonstráló vagy garázda megélésére? Miért kösse gúzsba az én jövőmet, miért zárja ki hatékony cselekvésünket bűvszavaival, már újra nyakig érő eladósításával, valamint továbbéltetett (avagy elfelejtetésre ítélt) bűneivel az a paktum – még 1990-ből –, amelyik az életet és az emberi méltóságot felhatalmazás nélkül semmibe vevő egykori állampárt és a szintúgy felhatalmazás nélküli úgynevezett ellenzék történelmi kézfogójával született, de mindenképpen nélkülünk?
Máris kihallhatjuk itt apologétáink ellenvetését. Hiszen voltak és vannak szabad választások, voltak és vannak parlamentáris jegyeket mutató intézményeink, a kormány (bármely kormány) „a helyén van”; s habár vannak ugyan még „gyermekbetegségek”, de összességében berendezkedésünk legitim. Csakhogy ha valami legitim, úgy annak legalább két konstitutív elemmel kell rendelkeznie: igazolhatónak kell lennie, és tekintéllyel kell bírnia. Az igazolás a közület belső ideológiája, amelynek a tényleges működés által kell megfelelnie. Jogállamunk itt nem teljesít, mert merő provincializmusból nem számol el a nem jogállami előzménnyel, „gyermekbetegségeként” pedig nem biztosít alapvető politikai jogokat. A tekintély kritériuma pediglen azt teszteli, vajon a politikai intézmények a társadalmi várakozásoknak megfelelően funkcionálnak-e – s ez ismét jogon, jogállamiságon túli szempont. Már pedig itt a politikai közösség szimbolikus és szervesülő alapításának elmaradása, és merő „civilizációs”, „demográfiai” és „gazdasági” nyomorunk teljessége rontja semmivé az 1990-es átmenet berendezkedésének a tekintélyét. Ha a társadalmi várakozások tartósan „lepattannak” a jogállam önhitt, legitimációs célzatú ideológiájáról, úgy ez olyan politikai destabilizációs spirálba lökheti a társadalmat, amelynek az itt és most ugyan senki által nem óhajtott kimenetele aligha lehet egyéb, mint egy társadalmilag akkor majd esetleg helyeslésre találó autoriter megoldási ígéret.
A Nyugatról Rule of Law vagy Rechtsstaatlichkeit gyanánt hozott eszmények direkt módon kötődnek a szülőhelyükön ismert, adott társadalmi megoldásokhoz, ahol ugyanis mögöttes kohézió és a stratégiai gondolkodás megléte okán nem kell a nemzetépítés – újrakezdés és alapozás – nem rájuk méretezett terhét cipelniök. Ez a jog nálunk viszont a vastagnyakúak, a nagyverdájúak, az egykori elnyomókat illető előnyök ránk szabadítóinak a privilégiuma, merthogy nem tettük ellenük felvértezetté – tehát valódivá a magunk számára – „jogállamunkat”. Ahogy szerzőnk itt tárgyalt művében írja: „Nem azt tanultuk-e már kora gyermekségünkben, hogy a villám villámként, a tél télként, a sakál sakálként viselkedik, mivel ilyennek teremtetett vagy ilyenné fejlődött? S nem pontosan azért kell meggyőzetnünk erről, hogy felnőtté válva majd élethelyzeteket kezelni és így védekezni is megtanulhassunk?”
Ebből pedig vagy az következik, hogy kiüresített és eredetileg bírt további lehetőségeitől megfosztott jogállamiságunkon saját keretszabása szerint kérjük számon meta-jogállami igényünket – ami a jogállam lezáruló fogalmával szemben eleve vesztes stratégia. Vagy pedig? Nos, vagy pedig közösséget kell építenünk, saját tapasztalatainkon okulva, általunk is vállalt, történelmileg hasonló helyzetben már követhetőnek bizonyult eszmények szerint, ha és amennyiben még van annyi bátorság és intellektus ebben az amorfnak és dezorientáltnak érzékelt panoptikumban, ami – és itt olyasmit mondanék, ami építőkő – mi magunk vagyunk.

(Varga Csaba „Jogállami? Átmenetünk? Kráter Műhely, 2007. 240 p.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969