2013. I-VI
 

A gulágok magyar foglya (Menczer Gusztáv könyvéről)
Kapronczay Károly

Valamikor az 1980-as évek egyszerű sokszorosítási technikájával előállított és titokban terjesztett szamizdatjaiból volt alkalma a „másképpen gondolkodó” értelmiség ifjabb korosztályainak megismerkedni a gulágok fogalmával, az ott raboskodott magyarok sorsával. Döbbenetes olvasmány volt mindegyik: az ott pusztult magyarok jelentős száma, a túlélők későbbi sorsa, illetve az, miért is kerültek oda, mi volt, vagy mi nem volt a „bűnük”. Később más, a gulágokat megjárt magyarokkal visszaemlékező filmek is készültek, de ide sorolható Sára Sándor döbbenetes filmje is, a Pergő tűz. Ez ugyan a szovjet frontot és a fogolytáborokat megjárt egykori katonákról készült, de esett szó azokról is, akik valahol Észak-Szibériában, a sarkkörön túli munkatáborokba kerültek. Valamikor az 1950-es évek közepén, Sztálin halála után kerültek vissza Magyarországra. Ezen büntető táborokról már hallott a magyar olvasó, hiszen Szolnyezsicin első jeles regénye, az Ivan Gyenyiszovics egy napja ugyancsak egy ilyen táborról szólt. Igaz, nem csináltak nagy „hírverést” e remekműnek, mégis sokan olvasták, majd a jeles orosz író hazájából történt kitoloncolása után még a könyvtári polcokról is leszedték.
A szovjetrendszer „jeles” tulajdonsága volt, hogy csak arról beszélt, amiről akart, a többi az ellenség „mesterkedése” lett. Ilyen osztályellenes „mesterkedésnek” számított a táborokat túlélők esetleges megnyilatkozásai, például a foglyokkal szembeni bánásmódról. Az utóbbival kapcsolatban ismeretes lett, hogy a hosszabb időre elitéltektől „titoktartási „nyilatkozatot vettek, ezzel is akadályozva akarták az igazság feltárásának vágyát. Az úgynevezett enyhülési időszakban, az 1980-as években, sok jeles feldolgozás született a világháború eseményeiről, a politikai küzdelmekről, és számos emlékirat látott nyomdai napvilágot az ekkor elmúlt félévszázadról. Figyelemre méltó tény, hogy a világháború eseményeivel foglalkozó memoárokból hiányzik (vagy igencsak vázlatos) a hadifogság története. Példa erre Kádár Gyula Ludovikától Sopronkőhidáig (Bp. 1978) című kétkötetes visszaemlékezése, amely a második világháború katonapolitikájának egyik jeles forrása lett. A szerző 1955-ben tért vissza a szovjet fogságból, viszont a visszaemlékezése addig tart, amikor szovjet fogságba esett. Itt a történet megszakadt, mintha azután nem lettek volna fontosak az események. A szovjet táborokban folyó életről csak valamilyen „partizán történetben” lehetett hallani, olyanok tollából, akik a szovjet hadsereggel jöttek vissza „felszabadítani.” Való igaz, hogy a szovjet gulágot túlélők mindegyik története külön-külön egy-egy rémregény. A szerző a saját történetén keresztül ugyan több sorstársáról is beszámol leírást ad, de egységes és teljes képet nem tud adni a témáról. Ezeknél több a 2007-ben a Századvég Kiadó gondozásában Menczer Gusztáv tollából megjelent A Gulág rabtelepei. A bolsevizmus népirtásának színtere c. kötete. Menczer nem egyszerűen a saját történetét vetette papírra, hanem több évtizedes munkával kísérelte meg sorstársainak sorsát felkutatni. A kötet előszavában Gyarmati György a következőket írja:”… Menczer Gusztáv a két világháború között egy keresztény középosztálybeli család gyermekeként nevelkedett, szocializálódott. Medikusként élte meg elhurcoltatását, előbb a magyar nyilas, majd a szovjet bolsevik ármádia által. Hazatérve végül is értelmiségi státusú munkakörökben teremtett új egzisztenciát és érte meg a szocialista rendszer bukását. Mondhatni, a meghurcoltatások „kompenzációs jutalomjátékaként” adatott meg neki, hogy másfél évtizeden keresztül lehetett részese a tízezrekre rúgó egykori sorstársak – lehetőség szerinti – utólagos kárenyhítésének. Bár azon hivatalt, amelyik ezt végezte, „kárpótlásinak” hívták, akik végigolvassák a papírra vetett emléktöredékeket, maguk is megítélhetik: mit és mennyiben lehetett e téren érdemben „kárpótolni…” Viszont a szerző is felveti a létszám problémáját: a második világháborúval kapcsolatos statisztikák alapvető ellentmondásokat tartalmaznak a hadba vonultak, az elesettek, az eltűntek, a fogságba esettek, az elitéltek számadataival kapcsolatban. Az utóbbi két adattal kapcsolatban mély ellentmondások vannak: a tényleges fogságba esés és a szovjet földön történt létszámba vétel között gyakran több hét (vagy másfél hónap) telt el, miközben sokan természetes úton meghaltak, járvány áldozatai lettek, szökés közben lelőtték őket stb. A halottak valahol elföldelték, a „szállítási jegyzékeken” nem nevek, csak számok állnak az „útközben történt veszteségek” rovatában. Így adódhatott, hogy az átmeneti fogolytáborokban és szállítás közbeni halálesetek számát kb. 300 ezerre teszik a témával foglalkozó szakértők és kutatók.
Természetesen a szerző is megírta saját történetét: lévén medikus lévén, a tábori egészségügyi szolgálathoz vezényelték, ami nem jelentett könnyebbséget, csupán valamivel több mozgásszabadságot. Természetesen a gyakori áthelyezés miatt sokszor valódi rabbá vált, hogy azután a jelentős orvoshiány miatt újból a gyógyítás közelébe kerüljön. Kilenc évi távollét után térhetett haza, ahol gyötrelmei folytatódtak: egyetemi tanulmányait nem fejezhette be, ugyan választott hivatása közelében dolgozhatott. Kötetének talán legizgalmasabb része ama kutatások leírása, amelyeket sorstársaival kapcsolatban folytatott: a rendszer vagy nem akart tudni a történtekről, vagy meghamisított információkat adott neki és más, múltjával szembe nézni akaróknak.
Egy másik izgalmas „történet” a rehabilitálás ügye, amikor az elitélő szovjethatóságoknak kellett kimondania az ártatlanságukat, az önkény szégyenteljes ítéletének megsemmisítését. Ezt a részt számos melléklet kíséri, pontos másolatban ad közzé hivatalos és személyes dokumentumokat, végül több sorstárs visszaemlékezését. „Amikor ezt a könyvet az utókor tájékoztatására megírtam, akkor az átélő és a kutató forráskritikájával kíséreltem meg a valósághoz közeli képet felvázolni a XX., vérzivataros évszázad közel nyolcvan és a XXI., még új század eddig vajmi kevés jót hozó éveinek élményeimen átszűrt történéséről.”
Előre bocsátom, hogy az egyszerűnek közel sem nevezhető átélt események ellenére az emlékezésből teljesen hiányzik a kesergés. „Lelkem a Jóisten iránti hálával teli, mert hiszem, hogy akit a Jóisten szeret, azt nehéz próbák elé állítja….A Gulág rabtelepeinek magyar foglyairól és a magam sorsáról szól az örök életre történő hazatérésem előtt írt ezen első és utolsó könyvem.„ – zárja kötetét a szerző.
Valóban döbbenetes könyv, nem egy ember átélt története, hanem sok másé is, olyan ember tollából, akinek – hivatalviselése alatt – alkalma volt mások történetébe is „bepillantani”, így több évtized szelíd bölcsességével a tényeket összegezni és ítéletet mondani. Kinek ajánljuk e könyvet? Mindenkinek, aki megismerni és feldolgozni akarja a közelmúlt történéseit.
(Menczer Gusztáv: A Gulág rabtelepei. A bolsevizmus népirtásának színtere. Budapest, Századvég Kiadó. 2007. 295 l.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969