2013. I-VI
 

Hayek a megtakarítás paradoxonáról
Robert Blumen

A krónikus alulfogyasztás gondolatát sokszor Keynesnek tulajdonítják. Azonban míg a rosszhírű angol közgazdász csak 1936-ban adta ki a A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete című munkáját, Hayek 1929-ben megjelent cikke, a Megtakarítás paradoxona már egy nagyon hasonló, két amerikai kutató által egy évtizeddel korábban ismertetett elméletet elemez . Bár a két szerző nevére ma már szinte senki nem emlékszik, a rájuk vonatkozó rész Hayek szinte elfeledett cikkében napjainkban fontosabb, mint valaha.
A két főszereplő az iskolaigazgató, William Trufant Foster és az üzletember Waddill Catchings. Azt próbálták bemutatni, hogyan lehetséges, hogy a javak termelése növekszik, és közben nem nő a fogyasztók vásárló ereje. Ilyen feltételek közepette nem minden fogyasztási cikk adható el a termelési költségeket meghaladó áron. A piac telített marad, illetőleg a termelők minden értékesítési akción veszteséget szenvednek el, a gazdaság recessziós spirálba kerül.
1920-ban ők ketten alapítottak egy közgazdasági kutató alapítványt, hogy eszméiket könyvekben, újságcikkekben, és egy pályázaton keresztül hirdessék. A pályázatra 435-en jelentkeztek, főleg profi közgazdászok, könyvelők, bankárok, és más, szakmai elismertségnek örvendő személyek.. Az 5000 dolláros díjat (1920-ban ez jelentős összegnek számított) annak ajánlották, aki meg tudja cáfolni elméletüket. Azonban, ahogy Hayek megjegyzi, a tiszteletre méltóan jelentős számú bírálat ellenére, Foster és Catchings meg volt győződve teóriájuk helyességéről. Sőt, egyre többet hivatkozhattak semleges kritikusaikra, akik szerint az elmélet – minden ellenvetés ellenére – nem cáfolható. Ez rendkívülinek hangzik. De ami még rendkívülibb, az az, hogy a különböző kritikák tüzetes átolvasása után sem találunk egyetlen olyat sem, amely elismerné a teória helyességét.
Jegyezzük meg; a mai pénzügyi sajtó sem különb. A média felmagasztalja a fogyasztást, a gazdasági növekedés motorjának állítja be és rendszerint lekicsinyli a megtakarítás hasznosságát Hogy néhány példát említsünk, azt állítja, hogy a kiskereskedelmi forgalom szintjének magasan tartása helyes, hogy a gazdagok adójának csökkentése nem segíti a gazdaságot, mert az így nyert pénzből megtakarítás lesz, és nem költik el, márpedig ahhoz, hogy a gazdaságot kimenekítsük a recesszióból, keresletoldali stimulusra, ösztönzésre van szükség.
Az alábbiakban összefoglalom Foster és Catching elméletét, majd ismertetem Hayek válaszát. A paradoxon az állítólagos konfliktus egyfelől az egyes egyének ama erőfeszítései, hogy megtakarításaik révén javítsák helyzetüket, másfelől a rendszernek, mint egésznek ama képessége között, hogy ezeket a megtakarításokat hatékonyan használja fel. Könyvükben, az Üzlet vevő nélkülben Foster és Catchings azt igyekszik bemutatni, hogy miközben az összes megtakarítások növekedése növeli a javak – fogyasztóknak történő értékesítés céljából rendelkezésre álló – kínálatát, ugyanakkor nem erősíti a fogyasztói keresletet; ezért a gazdaság pangani kezd, és így végső soron kudarcba fulladnak a megtakarítók ama erőfeszítései is, hogy javítsanak a saját helyzetükön.
Hayek így foglalja össze érvelésüket: manapság egyesek meg tudnak takarítani mások kárára, egyes nagyvállalatok is meg tudnak takarítani más vállalatok kárára, és az ő szempontjukból megtakarításaik valósak. Azonban a társadalom egésze nem tud megtakarítani a fogyasztók egésze rovására, mert a megtakarítás értékének egyetlen bizonyítéka a fogyasztók képessége arra, hogy élvezzék is a hasznát annak, amit megtakarítottak.
Foster és Catchings abból az egyensúlyi helyzetből indul ki, ahol a cégek még képesek a termelési költségeiken felüli áron eladni termékeiket. A profitot osztalék formájában kifizetik a tulajdonosoknak. Most tegyük fel, hogy bizonyos cégek visszatartanak a jövedelmükből, hogy a tőkéjüket más tőkejavakba – például egy gyárba – fektessék be, hogy ezzel is növeljék a cég termelő kapacitását .Addig, amíg a gyárat építik, nincs is probléma. A fogyasztási cikkek kínálata és az irántuk fennálló kereslet nem változik. A részvényesek elveszett osztalékjövedelmét (ez a veszteség a nyereség-visszatartás növekedése miatt következett be) bér formájában ugyanazoknak(vagy más) munkásoknak fizetik ki, akik a gyárat építik.
Azonban ahogy a gyár megnyit és a termékek elhagyják a futószalagot, a „válság bekövetkezik” – írja Hayek.
A Takarékosság dilemmája c. művükben Foster és Catchings urak az alábbi leírását adják a krízishez vezető eseményeknek: „Tegyük fel, hogy (a vállalat) a megmaradó egymillió dolláros hasznát arra használja fel, hogy még több autót gyártson, olyan formán, hogy ez a pénz közvetve vagy közvetlenül a fogyasztókhoz kerül. A vállalat éppen annyi pénzt adott ki az autók gyártására, mint amennyit a piacon korábban eladott autói árából beszedet a piacon. De vajon a fogyasztóknak van-e elegendő pénzük arra, hogy megvásárolják az összes új autót. A vállalat nem adott nekik semmit, amivel megvehetnék ezeket az autókat.
Ráadásul a fogyasztó kezében lévő pénz sem nő tovább … ha elfogadjuk, miszerint az árak nem csökkenek, az új árutömeg egy része eladatlan.
Minthogy a pénz, amelyet megtakarítanak, majd befektetnek, végső soron bér formájában a fogyasztókhoz kerül, érvel a két szerző – ugyanez történt volna akkor is, hogyha a megtakarítás, illetve a befektetés nem történt volna meg. A tőkét különböző emberek között osztották volna szét, osztalékként adták volna oda, ahelyett, hogy visszatartották volna. A probléma az, hogy a cégek több jószágot gyártanak, miközben a fogyasztók összjövedelme változatlan marad, és ezért továbbra is csak ugyanakkora mennyiségű jószágot tudnak vásárolni, mint korábban. Hiány keletkezik a vásárlóerőben, mert az új befektetés nem ad a fogyasztóknak pótlólagos vásárlóerőt, hogy megvegyék a többlet jószágot.
Az árak csökkentése – amely törvényszerűen bekövetkezne a kínálat megnövekedése nyomán – nem oldaná meg a problémát, csak felgyorsítaná a fizetésképtelenséghez vezető folyamatot, mert kényszerítené a cégeket, hogy készleteiket termelési költségeik alatt adják el.
Annak ellenére, hogy 435 pályázó nem tudott komoly hibát találni az elméletben, Hayek mégsem fogadta el érvényességét. Inkább készített egy részletes – tipikusan osztrák – bírálatot, amely rámutatott az elemzés hibáira. Hayek úgy érvelt, hogy ha a többlet-megtakarítást befektetik, akkor a termelés, a fogyasztás és az aggregált profit is növekedne, egy olyan kiegészítő dinamikában, amely összességében egy új, hasznos – a kereslet és kínálat magasabb szintjén kialakuló – egyensúlyt hozna létre az egész gazdaságban. . „A média felmagasztalja a fogyasztást, mint a gazdasági növekedés eredőjét, és rendszeresen becsmérli a megtakarítást.”
Hayek magyarázata az osztrák tőkefelfogáson alapszik. A tőke javak és eljárások láncolata, amelynek használata további javak termeléséhez szükséges. Ebbe beletartoznak bányák, erőművek, kutatás, fejlesztés, alapanyagok, gyárak, raktárak, közlekedés, elosztói hálózat, kiskereskedelmi boltok. Fejlett gazdaságokban a tőkét bonyolult, egymással összefüggő elemekből álló rendszerbe szervezik, mely rendszer a profit és a veszteség hatására folyamatosan változik. A vállalkozók folyamatosan kombinálnak, elosztják, majd újraszámolják a munka- és tőkeparamétereiket a lehető legnagyobb profit érdekében. A jövedelmező vállalatok a munkaerő és a tőke sikeres kombinációját alakítják ki, míg a veszteségeseket felszámolják, így visszaengedik a felhasznált munkaerőt és tőkét a piacra.
Hayek bírálta Fostert és Cattchingset: „Abszolút nem értik a tőke és a kamat működését!”. A megtakarítások hatását a gazdaság tőkeszerkezetére elemezve, Hayek kimutatta, hogy az új beruházás lehetővé teszi a cégeknek, hogy jobban csökkentsék a termelési költségeiket, mint amennyi az árcsökkentés, és ezzel megengedi, hogy alacsonyabb ár mellett realizáljanak profitot. A reálbérek növekednek, így pótolván a „hiányzó” vásárlóerőt.
Hayek megjegyezte: a két szerző „azt feltételezte, hogy az új befektetések által keltett termelésnövekedés ugyanolyan terhekkel jár (a tőkeszerkezetben végrehajtott bármiféle átcsoportosítása nélkül) mint a korábbi, kisebb termelékenységszint. Foster és Catchings úgy képzeli el a befektetést, mint a meglévő tőkestruktúra sablonját. Például a befektetési szint 50%-os emelése minden két meglévő gyár vagy raktár (és így tovább) után egy harmadiknak a felépítését jelentené. Ezen modell szerint egyenlő mértékű növekedés lenne tapasztalható a pénzügyi befektetésekben, bármiféle típusú tőkejavak kínálata, a teljes költségek és a kibocsátás tekintetében egyaránt. Az egy egységre jutó költség változatlan maradna.
Hayek kimutatta, hogy a gazdasági növekedés nem e szerint a modell szerint történik. Míg egy cég képes a tőkestruktúráját arányosan kiterjeszteni, úgy hogy a kiadások és a bevételek egyforma mértékben nőnek, addig a gazdaság egésze nem képes erre. Hogy lássuk, miért, képzeljünk el egy kis céget, amely négy kávézóból áll. A tulajdonos eltervezi, hogy növeli a befektetéseket 25%-kal. Ez egy új kávézót jelent. Valószínűleg képes lesz kibérelni egy új ingatlant, felvenni 3 új pincért és egy menedzsert körülbelül ugyanannyi pénzért, mint tette azt a meglévő kávézóknál. Amennyiben az új kávézó környéke nem telített kávézókkal, akkor az új kávézó bevétele is körülbelül hasonló lesz, mint a már korábbi helyeké. Mindent arányában 25%-kal tud növelni, tőkét, munkát, bevételt, eladást.
A cég arányosan növekedhet a kiadások növelése nélkül, mert már létező ingatlant, dolgozót, foglal, forgalmat bonyolít le ugyanabban a városban. Összességében így nincs megtakarítás a városban, mert a kávézó tulajdonos megtakarítása egyazon értékű a számára üzletet kiadó megtakarítás-kiesésével. A város kávézó-szolgáltatása bővül azon vállalkozások kárára; amelyek korábban ugyanazt a tőkét és munkaerőt használták, például a könyvesboltokkal vagy hajvágó szalonokkal szemben. A korábbi üzletnél dolgozókat leépítik.
Az előző példában a város megtakarítása nulla, mert a boltot bérlő tulajdonos megtakarítása egyenlő a boltot kiadó megtakarítás-kiesésével. Hayek rámutatott, hogy a példa nem megfelelő annak bemutatására, hogyan növekszik az össz-megtakarítás. Amíg egy kis cég tud a többi rovására növekedni, a teljes gazdasági termelés nem képes erre, hiszen honnan jönne az új tőke, ha már eldöntöttük a meglévő tőke újrahasznosítását. Honnan jönnének az új dolgozók, hogy működtessék az új gyárat, ha már eldöntöttük a meglévő dolgozók munkahelycseréjét. A két szerző teóriája az egész és a rész viszonyának félreértelmezése (az ami igaz a részre, az egészhez való viszonyában, nem biztos, hogy igaz az egészet tekintve). „Növelni a tőke arányát a munkaerőhöz képest, az egyetlen módja annak, hogy a termelést növeljük a foglalkoztatottak számának növelése nélkül.”
A két szerző csak annyit bizonyított be, hogy csak több munkás tud több terméket gyártani, ha mindegyikre ugyanannyi tőkét számítanak. Azonban – ahogy Hayek írja, – az igazi kérdés az (amire nem tudták a választ) hogyan tudnak ugyanazok a munkások többet termelni? A hayeki válasz szerint úgy, ha növeljük az egy munkásra eső tőke összegét. A munkaerőhöz viszonyítottan nagyobb tőkemennyiség az egyetlen lehetőség, amellyel többet termelhetünk a foglalkoztatottak számának növelése nélkül.
A többlet-megtakarítások célja, hogy több tőkét képezzünk. Ahogy Hayek kifejti: eleinte a fogyasztás rovására lesz magasabb a termelékenység. Azt írja: „ Egy iparágnak mint egésznek a rendelkezésére álló tőkekínálat növelése mindig szükségessé teszi a változást a termelési módszerekben a kapitalistább, átfogóbb folyamatok irányába.
A vállalkozóknak fel kell ismerniük és át kell alakítaniuk a gazdaság teljes tőkestruktúráját, hogy az új, termelékenyebb tőke illeszkedjen a meglévő struktúrába. A gazdaság legtőkeintenzívebb szektorai arányaikban növekednek a legkevésbé tőkeintenzív szektorokkal szemben. Az új gyárak (például) a könyvesbolt vagy a kávézók rovására épülnek.
Hayek bizonyítása ezen a ponton igencsak technikai jellegű, ezért – helytakarékossági okokból – nem szeretném részleteiben ismertetni. E tőkeátszervezés következménye, hogy a cégek nagy részének csökkennek a valós termelési költségei. Hayek érvelése a tőke működését az egyes fázisokon keresztül jellemzi a termeléstől a fogyasztásig, ahol az egyes részek kibocsátása megegyezik a következő szakasz bemenetével. Az egyes szakaszok bevétele megegyezik a következő költségeivel. A cégek képesek minden szakaszban profitot realizálni, még az árak esése esetén is, mert a tőkeigényes fázisok a kevésbé tőkeigényes fázisok rovására terjeszkednek, az árak csökkenése minden szakaszban nagyobb az inputnál, mint az outputnál. Mivel több terméket adnak el ugyanazon pénzmennyiség ellenében, az árak csökkennek, a vásárlóerő pedig növekszik, mert a pénzegység vásárlóereje nő. Míg a nominális keresetek egyes iparágakban esnek, a reálbérek összességében növekednek.
Hayek felhívta a figyelmet egy másik problémára is Foster és Catchings modelljében. Elméletük feltételezi, hogy az árak nem változnak, amíg a végtermékek el nem hagyják a gyárat, és csak a végtermékek ára eshet. Egy valódi decentralizált piacgazdaságban, ahogy Hayek kifejtette, a vállalkozók nem vállalnak elkerülhető és irracionális veszteséget, helyette megpróbálják előre betervezni a megfelelő árakat.
Ha a vállalkozók várakozása szerint – miközben a pénzmennyiség a tapasztalat szerint várhatóan állandó szinten marad – a termékek árai abszolút értékben csökkennek, akkor a termelést kezdettől fogva csak annyira fogják kiterjeszteni, hogy biztosítsák a jövedelmezőséget. Még akkor is, ha a termék ára relatív mértékben (a gyártás céljával ellentétesen) csökken.
Hayek kimutatta, hogy Foster és Catchings „alulfogyasztási ítéletnapja” nem fog bekövetkezni. A hiányzó vásárlóerőt a munkások által előállított jószágkínálat növekedése fogja biztosítani. Ahogy növekszik a kínálat, úgy növekszik a kereslet is. . Ahelyett hogy összeomlana a rendszer, inkább egy új, a megtakarítások magasabb szintjén kialakuló egyensúlyba kerül, ahol minden más is magasabb szintű: a munkaerő, a tőke, az árak, a mennyiség, a termelés és a fogyasztás egyaránt.
Egy igazi közgazdász a látható mellett figyelembe veszi a láthatatlan tényezőket is. Foster és Catchings ott tévedtek, hogy a befektetések hatásainak csak egyik oldalát vizsgálták a rendszerben, míg figyelmen kívül hagyták a máshol jelentkező hatásokat. Hogy volt képes Hayek ilyen tisztán látni azokat hibákat, amiket korábban és mostanság is sokan képtelenek megtalálni? Mert a befektetés láthatatlan hatásai a tőkeszerkezetben való változásként mutatkoznak meg. Hayek tudta, mit kell vizsgálni, mert az osztrákok befogadták a tőkestruktúrát a gazdasági modelljükbe, míg a modern közgazdászok széles körben elutasították azt.
(http://www.mises.org/story/2804)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969