2013. I-VI
 

India - kasztrendszer és modernizáció
Gáthy Vera

Az Indiai Köztársaság 2007-ben ünnepelte függetlensége hatvanadik évfordulóját. Ma a világ úgy tartja számon Indiát, mint Kína után a leggyorsabban fejlődő országot. Számos egyéb „leg” is kapcsolható a nevéhez, miképpen büszkén hirdeti önmagáról, hogy a világ legnagyobb demokráciája. Indonézia után Indiában él a legtöbb muszlim. India nukleáris hatalom, a világ második legnépesebb országa, és vélhetően ugyancsak a világ egyik legnagyobb létszámú hadseregét tartja fenn. Még egy fontos „leg” kívánkozik a bevezetésbe: az indiai alkotmány a világ minden bizonnyal legnagyobb terjedelmű írott alaptörvénye, igaz, 2006-ig 96 módosítást ért meg.
Egyik meghatározó társadalmi jelensége a kasztrendszer. Az alábbi tanulmányban megkíséreljük áttekinteni legfontosabb tulajdonságait és főképpen a mai helyzetről kínálunk néhány pillanatfelvételt.
Minden középiskolai történelemkönyvben megtalálható az indiai kasztrendszer és Manu törvényeinek rövid ismertetése:
„A mindenség felvirágzásának érdekében [az Önvaló, Brahman] szájából, karjából, combjából és lábából megteremtette a bráhmanát, a ksatriját, a vaisját és a súdrát.…Ennek az egész világmindenségnek a fenntartása végett pedig ő, a nagyfényességű, külön-külön kijelölte a hivatását a szájából, a karjából, a combjából, és a lábából születetteknek.” Majd részletesen szabályozza a négy csoport egymáshoz való viszonyát, kötelességeit és jogait.
Később erről a társadalmi jelenségről az oktatásban már kevesebb szó esik, pedig az emberiség történetének egyik legizgalmasabb struktúrája, amely lélegzetelállítóan rugalmasan alkalmazkodik minden változáshoz, lett légyen az politikai, gazdasági, demográfiai, vagy bármi más.
A kasztrendszer kialakulásáról számos elmélet született, ezek azonban inkább csak hipotézisek, hiszen a kezdeti időszakról, valamikor a Kr. e. második évezredtől kezdve írott források nem állnak rendelkezésre. Mire lejegyzik alapstruktúráját talán a Kr.e. I.–Kr.u. I. évszázad környékén és az Manu említett törvényeinek keretei között hagyományozódik, minden bizonnyal számtalan helyi változata alakult ki.
Az epikus irodalom korára, amikor a Mahábhárata hatalmas elbeszélés-folyamát összeállítják, illetve később, a Rámájana megfogalmazásának korában zajlik a bráhmana papság és a ksatrija, avagy harcos kaszt küzdelme az elsőbbségért, annak a kérdésnek az eldöntéséért, hogy a politikai hatalom birtokosa, az uralkodó és osztálya a magasabb rangú-e, vagy pedig a papságot és a tudás letéteményeseit jelentő bráhmanák kasztja.
Manu törvényei mitikus eredettel szentesítve csak négy kasztról beszélnek. Szigorú hierarchikus rendben találhatók legfelül a bráhmanák, alattuk a ksatriják, majd lefelé a vaisják és legalul a súdrák. Ez a négy varna. A szó „színt” jelent, a legvilágosabb bőrűek a legfelül állók. A felső három varna tagjai a „kétszer születettek”, másodszor akkor születnek, amikor a serdülő fiúkat beavatják és megkapják az egész életükben viselt, vállon átlósan átvetett szent fonalat.
A „kaszt” szót erre a társadalmi jelenségre az első európai gyarmatosítók, a portugálok ragasztották, a „tisztákat” kívánták így megjelölni. Ez az elnevezés terjedt azután el (helytelenül) Európában, valahányszor az indiai társadalmi tagozódás sajátos rendszeréről beszéltek. De vajon mit fed ez a szó?
Visszatérve Manuhoz és a négy varnához: feltűnő, hogy délen nem nagyon volt második varna, alig akadtak ksatriják, és ha mégis, azok északról érkeztek. Kevés meggondolás után az is nyilvánvaló, hogy ha egy társadalom négy rendre, osztályra osztható, akkor a rendszer alja alatt is kell valaminek lennie. A varna-rendszerben fontos a rituális tisztaság fogalma, a legfelül lévő bráhmanák a legtisztábbak, és a rendszer alatt lévők a legkevésbé tiszták. Ők pedig az érinthetetlenek, akiknek az érintése is beszennyezi a magas varnához tartozókat, főképpen a bráhmanákat. Róluk már a korai európai források, pl. Dubois abbé is beszámol. (Mellesleg az abbé, aki 32 évet töltött Indiában és 1823-ban tért vissza Európába, alapos és részletes ismertetését adta fő művében az indiaiaknak, szokásaikról és vallási, valamint polgári intézményeikről és a kasztrendszerről azt tartotta, hogy az felettébb szilárd és erős intézmény, a társadalom stabilitásának alapja és egyúttal a változás gátja. )
A varna-rendszerrel más baj is van: az indiai társadalom nem négy nagy csoportra oszlik, hanem sok százra, sok ezerre. A varna-rendszer csupán Max Weber ideáltípus-fogalma szerint értelmezhető, nem több és nem kevesebb, részben létezik a valóságban, részben nem, és a társadalmi gyakorlatról szerény magyarázattal szolgál.
A valóságról az európai tudomány csak a brit gyarmatosítás időszakában kezdett ismereteket szerezni, akkor, amikor a világtörténelem legképtelenebb fintoraként egy kereskedő-társaság azon vette észre magát, hogy egyre hatalmasabb területeket kormányoz, sőt, az idő múlásával Londonból meg is tiltják neki, hogy India területén kereskedjen. Egyetlen feladata marad: az Indiában szerzett birtokot igazgatni. Addigra azonban az a felismerés is megszületik, hogy ott a viszonyok teljesen mások, mint Európában, és bizony nagyon sokat kell ahhoz tanulni, hogy valaki kiismerje magát és boldoguljon a munkájával. A Kelet-India Társaság ezért főiskolát hozott létre Haileybury-ben, ahol leendő tisztviselői évekig tanultak indiai nyelveket, és ismereteket szereztek a társadalomról, az ott talált igazgatásról, a gazdasági viszonyokról, a közállapotokról. A tananyagot meg kellett alkotni, és igen korán kialakult a tudós angol tisztviselők csoportja, akik bráhmanákat fogadtak, hogy megtanuljanak minél többet Indiáról. Mire az 1857–59-es katonai lázadás után a kormányzást kivették a kereskedő társaság kezéből, és az a korona alá került, kialakult a brit igazgatás rendszerében a hagyomány, hogy tudós tisztviselők mindent összeírtak, felmértek, rendszereztek, publikáltak, és mai fogalmak szerint a néprajz valóságos kincsestárát hozták össze. Nem csupán azért, hogy a kormányzást biztosabb alapokra helyezzék és több adót szedjenek be, hanem egyre inkább tudományos érdeklődésből is. Az európai hatalmak indiai érdekeltségeinek köszönhetően a XIX. században megszületett Európában az indológia tudománya is, szövegeket adtak ki és fordítottak, elkezdték értelmezni az indiai társadalom fogalmait, jelenségeit. A kasztrendszernek is mind nagyobb figyelmet szenteltek.
Nagy lendületet vett a kutatás azt követően, hogy 1881-ben Indiában is bevezették a tíz évenként megtartott népszámlálást, amely számos, az egyes személyek társadalmi hátterére és állására vonatkozó kérdést is tartalmazott. Ekkor vált a világ számára ismertté a működő kasztrendszer, a dzsátik bonyolult szövevénye. A szó maga „születést” jelent, azt a társadalmi csoportot, ahová az egyén születik. Funkciójáról is mind többet lehetett megtudni: kiderült, hogy ezek jobbára foglalkozási csoportok, amelyek a kölcsönös szolgáltatások bonyolult rendszerében biztosítják mindazt, amire egy közösségnek szüksége lehet. Ez tehát az indiai munkamegosztás természetesen kialakult, rugalmas rendszere, amely az új szükségletek kielégítésére új csoportokat hoz létre, egy-egy tevékenység fontosságának növekedése során a csoportot felemeli a társadalmi hierarchiában. Tagjainak létbiztonságot ad, foglalkozást, státust, rituális pozíciót, hagyományt, szokásokat kölcsönöz és nevet is ad (az indiai nevek „beszélő” nevek, elmondják, hogy az adott személy mely nyelvcsoporthoz, régióhoz és melyik dzsátihoz tartozik). A dzsáti tagjai együtt étkezhetnek és a csoporton belül házasodnak, de a legritkábban az adott településen belül: házastársat azonos dzsátiból, de messzebb kell keresni. A dzsáti szervesen illeszkedik a környezetét alkotó nagyobb közösségbe. Kevés olyan dzsáti van, amely két-háromszáz kilométeres rádiuszú körnél távolabb is azonos módon megtalálható (mégis vannak a szubkontinens nagy területein elterjedt dzsátik vagy azok csoportjai, közülük néhányra a későbbiekben még visszatérünk). A dzsáti tehát nyelvileg, etnikailag, geográfiailag korlátozott. Ennek elsődlegesen természetföldrajzi okai vannak: az indiai társadalom évezredeken át alapvetően falvakba szerveződött, és az időjárási viszonyok – a monszun esőzések – általában nem tették lehetővé a nagy területeket átfogó gazdasági kooperációk kialakulását. De csak általában, hiszen a szubkontinens történelme során számos alkalommal jöttek létre nagy politikai formációk, amelyek hatalmas területekről központilag gyűjtötték be az adót, biztosították a távolsági kereskedelmet. Az alapvető gazdasági egység mégis a falu maradt, és még ma is az, hiszen India mintegy ötszázötvenezer falujában lakik jelenleg is a népesség közel hetven százaléka.
A dzsátik önmagukban társadalmi mikrostruktúrák, amelyek az egyes közösségekben egymáshoz képest alá- és fölérendeltségi viszonyban éltek, a hierarchikus elrendezés az indiai társadalom egyik alapvető jellemzője. Ez a viszonyrendszer megmutatkozott abban is, hogy ki kivel étkezhetett, házasodhatott, vagy kitől fogadhatott el vizet, főtt ételt, milyen használati tárgyak – például edények – illették meg, milyen vallási szertartásokon vehetett részt és hol.
Ez a bonyolult, szövevényes rendszer időnként megmerevedett és ellenállt a változásnak, máskor meg dinamizálódott és átalakult.
A dzsátik létéről és működéséről a népszámlálási összeírások sokat elárultak. A rendszer rugalmasságára utal a tapasztalat, hogy a dzsátik hamarosan felhasználták az összeírásokat saját felfelé irányuló mobilitásuk céljaira: a dzsátiknak volt (van) eredetmondájuk, és gyakran tulajdonították alacsony helyzetüket „félreértésnek”, más csoportok „rosszindulatának”. Való igaz, ha egy dzsáti, mint foglalkozási csoport nagyobb jelentőségre tett szert, azonnal átfogalmazta az eredetmondáját. Ez a gyakorlat olyan méreteket öltött, hogy az 1941-es összeírást követően a brit kormány már nem hozta nyilvánosságra a dzsátikra vonatkozó válaszokat (később pedig a független Indiában a kérdést sem tették fel a népszámlálások alkalmával). Több évtizedes gyakorlat után a tudós tisztviselők arra a következtetésre jutottak, hogy a népszámlálással „sikerült hivatalossá” tenni a kaszt-hovatartozást, viszont semmivel sem jutottak közelebb a rendszer megértéséhez.
A társadalomtudományokat a kasztrendszer világszerte hosszú évtizedek óta foglalkoztatja. Egy 1945-ös adat szerint addig a tárgyban több mint ötezer publikált mű létezett, az azt követő harminc évben újabb, több mint ötezer írás jelent meg, igaz, a háromnegyedük Indiában.
A kasztrendszer kutatása még a XX. század negyvenes éveiben is megrekedt a leíró ismertetés szintjén, még ha felettébb bőséges tudást is sikerült felhalmoznia. A kutatás e leíró állapotát végül két irányból törték át: az 1950-es évektől indiai szociológusok – M. N. Srinivas , S. C. Dube, André Béteille és Rajni Kothari – végeztek úttörő munkát ezen a téren, illetve részben az ő kutatásaikra alapozva a francia tudós, Louis Dumont máig releváns elméleti munkája, az először 1966-ban megjelent Homo Hierarchicus kísérelte meg egységes rendszerbe foglalni mindazt, amit a varna–dzsáti világáról tudunk. Az indiai szociológusok kimunkálták azt a fogalmi apparátust, amelynek segítségével megragadhatók a kasztrendszer változásai, rugalmassága, társadalmi funkciói.
A hierarchikus társadalmi tagozódás nem szorítkozik a lakosság legnagyobb arányát kitevő hindu vallású népességre. Az évszázadok során Indián kívülről érkező hódítók, térítők, betelepülők idővel beilleszkedtek a struktúrába, illetve annak mintájára alakították ki a saját hierarchiájukat. A muszlim hódítások hatására az Indiában talált népesség muzulmán uralom alá került részéből egyesek kényszer hatására tértek át az iszlámra, mások pedig azért, mert az egyenlősítő vallástól várták alacsony dzsátijuk felemelkedését, szabadulást az alárendelt helyzetből. Ez csak részben sikerülhetett, mert a foglalkozásukat folytatva a muszlim közösségben is hierarchiában találták magukat. Mi több, a muszlim vezető rétegek is alkalmazkodtak az Indiában talált társadalmi rendhez: magas kasztbélinek sorolták be magukat. Erre utal két vezető muszlim kaszt, a külföldi származású asrafok, köztük a szajjidok, akik magukat a Próféta leszármazottainak tartják, a seikek, akik arab származásúak, a mughalok és a pathánok, illetve a nem-asrafok, akik foglalkozási csoportok. Bengálban a muszlimok a rituális tisztaság-tisztátlanság mentén különböztetik meg egymást.
Az érinthetetlenek, a törzsi szervezetben élők – akiket az indiai társadalmi hierarchia ugyancsak igen alacsony rendűnek tekintett – különösen Dél-Indiában szívesen tértek át a misszionáriusok, vagy korábban idemenekült hívők által meghonosított valamelyik keresztény vallásra, ettől remélve, hogy megszabadulnak a hozzájuk tapadó társadalmi stigmától. Csak éppen környezetükben mindenki tudta, hogy milyen a származásuk. Indiában a mai keresztények több mint 70%-a volt érinthetetlen. A párszikat, amikor eredetileg a zoroasztriánus hitű iráni közösség számottevő létszámú csoportja az iszlám elől Indiába menekült papjai vezetésével, a bráhmanák velük egyenrangúnak ismerték el. Az a tény, hogy a jelenség vallásra való tekintet nélkül áthatja az egész indiai társadalmat, jelzi, hogy a rendszer sokkal inkább lát el szekuláris, mint vallási funkciókat, ezért nem is köthető kizárólagosan a hindu tradícióhoz, noha abban gyökerezik.
Az indiai függetlenségi mozgalom évtizedeiben a Nemzeti Kongresszus politikusai sokat foglalkoztak a társadalmi reform és az ország modernizálásának kérdéseivel. Különösen M. K. Gandhi hívta fel a figyelmet a kasztrendszer súlyos torzulására, az érinthetetlenség gyakorlatára. Ő maga nem támadta a kasztrendszert, nem tehette, ha a szabadságküzdelemben biztosítani kívánta a nemzet egységét. De mozgalmat indított az érinthetetlenség gyakorlatának felszámolásáért, azért, hogy nyissák meg a hindu templomokat az érinthetetlenek előtt, akik addig oda nem léphettek be, hogy vizet húzhassanak a falusi kutakból, amit addig nem engedtek meg nekik, és hogy járhassanak a falu és város utcáin, amit megtiltottak nekik mondván, hogy még az árnyékuk is (rituálisan) szennyez. Isten gyermekeinek, haridzsanoknak nevezte őket, folyóiratot indított ezzel a címmel és hatalmas társadalmi mobilizáló tevékenységet fejtett ki az érdekükben. Vele ellentétben B. R. Ambédkar, az egyik első érinthetetlen, aki magasan kvalifikált jogtudós lett, külföldön tanult, majd az alkirályi tanács igazságügyi minisztere lett, azt tartotta, hogy az érinthetetlenek egyáltalán nem isten gyermekei, hanem dalitok, azaz egyszerűen elnyomottak, a kaszthinduk által megalázott és leigázott emberek, akiknek különleges védelemre és segítségre van szükségük, és ennek érdekében hathatós erőfeszítéseket tett a brit-indiai kormánynál.
Mire elérkezett India függetlensége, az alkotmányozó nemzetgyűlés meghatározó politikusai számára nem volt kétséges, hogy biztosítani kell India minden állampolgára számára a törvény előtti egyenlőséget, nemre, fajra, vallásra és kaszt-hovatartozásra való tekintet nélkül. Az alkotmányozás munkájában oroszlánrészt vállalt Ambédkar, a független India első igazságügy-minisztere, az alkotmány szövegező bizottságának elnöke.
Az alkotmány sok forrásból merített, de a legtöbbet az 1937-ben hatályba lépett, India kormányzásáról szóló brit törvényből vett át. A brit kormány 1932 nyarán hozott egy politikailag félreérthető intézkedést, az ún. kommunális döntést. Ambédkar kezdeményezésére 1931-ben a brit-indiai hatóságok elkezdték jegyzékbe gyűjteni az egyes tartományokban a kasztrendszer alján elhelyezkedő csoportokat, mert a mindenkori kormány csak így nyerhetett áttekintést arról, hogy hol és kiknek a felemelése kíván különleges intézkedést. Addigra Brit-Indiában kialakult a gyakorlat, hogy a nagyobb vallásközösségeknek külön választókerületeik voltak, vagy folyamatosan kaptak ilyeneket, egyebek között a muszlimok és a keresztények is. A brit-indiai kormányzat Ambédkar javaslatára úgy döntött, hogy az érinthetetlenek elképesztő megalázottságának és elnyomásának azzal vethet véget, ha számukra is külön választókerületeket biztosít. A nemzeti függetlenségi mozgalom vezetői ebben nem egy nagy létszámú és elmaradott népcsoport felemelésének törekvését látták, hanem a nemzeti mozgalom és a hindu társadalom megosztását, a divide et impera újabb manifesztációját. 1932. szeptember 20-án Gandhi halálig tartó böjtbe kezdett a határozat ellen. Ambédkar a kormány támogatásával tárgyalásba kezdett a börtönben lévő Gandhival, hajlandó volt lemondani a külön választókerületekről, de biztosítékokat kért az érinthetetlenek érdekeinek védelmére. A szeptember 25-én megszületett púnai megállapodást a brit kormány elfogadta. Az egyezményben már nem volt szó külön választókerületekről, de rögzítették az érinthetetlenek részére fenntartott helyek számát a törvényhozó testületekben. (Megjegyzendő, hogy a brit uralom már egy korábbi időszakban, a XIX. század folyamán beszélt elnyomott osztályokról /Depressed Classes/, amelyek együttesen felölelték az érinthetetlen kasztokat és a törzsi népességet.) A púnai megállapodást követő időszakban az 1935-ös, India kormányzásáról szóló törvény már tartalmazta a jegyzékbe vett kasztokat, illetve még az 1937-es hatályba lépése előtt, 1936-ban kormányrendelet született, amely ezt a listát közzé tette. 1943-tól kötelező kvótákat vezettek be. Ezzel a módszerrel az indiai politikusok is egyetértettek, és a köztársaság alkotmányához már két Toldalékot csatoltak, az ún. bejegyzett kasztok és a bejegyzett törzsek jegyzékét.
Az 1950. január 26-án hatályba lépett alkotmány III. részének 15. cikkelye szerint „Tilos a megkülönböztetés vallás, faj, kaszt, nem és születési hely szerint” és ilyen megkülönböztetést sem az állam, sem annak polgárai nem gyakorolhatnak. A 17. cikkely kimondja, hogy „Eltöröltük az érinthetetlenséget és annak gyakorlata minden formájában tilos.” A 16. cikkely 4. pontja így szól: „A jelen cikkely alapján semmi sem akadályozhatja meg az államot abban, hogy rendelkezzen kinevezések vagy pozíciók fenntartásáról olyan elmaradott osztályhoz tartozó állampolgárok javára, akik szerinte nem rendelkeznek kellő képviselettel az állami intézményekben.” Ez kiegészül az alkotmány XVI. részével, amely tartalmazza a törvényhozásban és a közigazgatásban a két népcsoport számára fenntartott helyeket. Továbbá ugyanezen rész 341. cikkelye felsorolja a jegyzékbe felvett kasztokat, a 342. cikkely pedig a jegyzékbe vett törzsek meghatározását tartalmazza.
E rendelkezések voltak hivatva feloldani az ellentmondást a törvény előtti egyenlőség deklarálása és a listás népcsoportok számára biztosított ama kvóták között, amelyek az állami állások és oktatási intézmények férőhelyei bizonyos százalékának fenntartását jelentették. A brit kormányzat által bevezetett pozitív diszkrimináció tehát bekerült a független India alkotmányába és a mai napig érvényben van. Egyúttal az alkotmányban eltörölt kasztrendszer egy darabja közvetlenül – illetve a társadalom egészében erre mutatkozó reakciók formájában közvetve – és a rendszer egésze is valamiféle legitimitást nyert. A kérdés az volt, hogy a demokrácia, a törvény előtti egyenlőség, az egalitárius társadalom eszméje hogy fér össze azzal a több évezredes hierarchikus társadalmi struktúrával, amit ugyan eltöröltek, de a pozitív diszkrimináció intézményével mégiscsak beemelték az alkotmányba.
A rendszer az elmúlt hatvan esztendőben is fennmaradt, noha kétségtelenül hatalmas átalakulásokon ment át. Srinivas, a nagy indiai szociológus 1957-ben megfogalmazta, hogy a kasztrendszer erősebb lett, mint valaha, majd 1970-ben Rajni Kothari már a kaszt politizációjáról beszél, mint olyan természetes folyamatról, amelyben a meglévő társadalmi szerveződési rendszer az egyetlen, amely közvetítheti a modernizálást, az állami politikát, és kezelheti a hatalmi harcokat.
A továbbiakban érdemes áttekinteni a változások, az átalakulás néhány jellegzetességét, egyúttal azt, hogy a kasztrendszer miképpen korszerűsödik és felel meg a gazdasági, tudományos-technikai átalakulásnak.
A független India vezetése 1953-ban kinevezte az első, ún. Elmaradott Osztályok Bizottságát, amely 1955-ben nyújtotta be jelentését. Eszerint az országban 2399 elmaradott kaszt és közösség volt, közülük 837 bizonyult a „legelmaradottabbnak”. A rezerváció kereteit az új adatokhoz igazították. Az azt követő negyedszázadban Indiában igen jelentős gazdasági és társadalmi változások következtek be, sok tagállamban ha lassan is, de számottevő földreformot hajtottak végre, új birtokos osztályok jelentek meg. Közben az agrotechnika is fejlődött, lezajlott a zöld forradalom, kiterjesztették az öntözőrendszereket. Fejlődött a közoktatás, a vegyesgazdaság nyomán tekintélyes vegyipar épült ki, amely ellátta a mezőgazdaságot műtrágyával. Érezhető, látható volt az átrendeződés a társadalomban is. Megjelentek és egyre hallhatóbbá váltak a volt érinthetetlenek mozgalmai. Főképpen Ambédkar kezdeményezéseit folytatták: tömegesen tértek át a buddhizmusra. A társadalom egésze azonban pontosan tudta, hogy aki buddhista lett, az eredetileg érinthetetlen volt, ezért a vallás cseréje nem volt elégséges a felemelkedéshez. Az oktatás és a gazdasági lehetőségek, elsősorban a földtulajdon megszerzése és a rezerváció intézménye sokat segített. Mozgalmuk és számos más elmaradott népcsoport egyre hangosabban megnyilvánuló követelései késztették a központi kormányt arra, hogy újabb bizottságot nevezzen ki a bejegyzett kasztok és törzsek helyzetének felülvizsgálatára.
1979-ben kinevezték a második bizottságot B. P. Mandal képviselő vezetésével. Jelentésük 1980-ban készült el. Tizenegy szociális, gazdasági és oktatási mutató segítségével határozták meg az „elmaradottságot”, és azt találták, hogy az ország lakosságának 52%-a tartozna ebbe a kategóriába. Javasolták, hogy a központi kormány (és a tagállami kormányok) valamennyi közigazgatási szolgálatában és az állami vállalatoknál, valamint a felsőoktatásban, a bejegyzett kasztok és törzsek számára fenntartott helyek 22,5%-a mellett az „egyéb elmaradott osztályok” (Other Backward Classes = OBC) javára tartsák fenn, rezerválják a helyek 27%-át. A jelentést heves viták követték, sokan az érintettek közül sem fogadták el megállapításait, de végül a meghatározó pártok között létrejött konszenzus alapján, törvényekkel, bevezették, amit javasolt.
A 2001-es népszámlálás adatai a következők: India összlakossága 1,027 milliárd fő, ebből a bejegyzett kasztok (Scheduled Castes = SC), a dalitok összlétszáma 166,6 millió, azaz a lakosság 16,2%-a, a bejegyzett törzsek (Scheduled Tribes = ST), az ádivászik pedig több mint 84 millióan vannak, ez a lakosság 8,2%-a. A két népcsoport együttesen mintegy 250 millió embert jelent. Megjegyzendő, hogy a dalitok nagy tömege sem egységes, nem egyforma a társadalomban elfoglalt helye, számos alkaszt (dzsáti), például a többszázezres tömeget jelentő bhangik (takarítók, ürüléket elszállítók) alkasztja alacsonyabb státusú, és a mosóemberek (dhóbik) és a borbélyok (nái) magasabb rangúak. Mindehhez járul az országos mintavételes felmérés adatai szerint a lakosság további 36%-a, akik az OBC tagjai. Az OBC kategóriába soroltak nem érinthetetlenek és nem is csak hinduk, sok muszlim csoport és földművelő hindu kaszt, pásztorkodók és bizonyos kézművesek is ide tartoznak, gazdasági-társadalmi helyzetük alapján sorolták be őket. Az OBC-k együttesen, amennyiben elfogadjuk 36%-os arányukat, mintegy 457 millió embert jelentenek. A Mandal-bizottság által ajánlott 22,5+27%-os rezerváció közelíti azt az 50%-os felső határt, amit a Legfelsőbb Bíróság (amely Indiában egyúttal alkotmánybíróságként is funkcionál) a rezerváció felső határának szabott meg még 1963-ban.
A fentiekből látható, hogy hatalmas népességről van szó. Az indiai sajtó évtizedek óta hírt ad a – főképpen a bejegyzett kasztok és törzsek – ellen irányuló és olykor elképesztően kegyetlen támadásokról. 1977-ben pl. 8872 ilyen esetre derült fény – amely valószínűleg csak a jéghegy csúcsa, és száma egy évvel később már 15.059-re emelkedett . Többnyire földjeik kisajátításáról, a törzsiek esetében a megélhetésüket jelentő erdők kiirtásáról (zöldmezős beruházások céljára, vagy mezőgazdasági művelés alá vétel végett) van szó, esetleg arról, hogy kényszerítsék őket, kire szavazzanak. Mert a szavazatnak Indiában nagy az értéke, és kialakult az a gyakorlat, hogy egyes közösségek egyformán szavaznak (szavazat-bankok). Egy-egy közösség szavazatainak biztosítása a politikai hatalom megszerzésének eszköze, és a politikai hatalom a meggazdagodás útja. A törvényalkotás is jelzi ezeket a folyamatokat. 1989-ben például a központi törvényhozás törvényt fogadott el a bejegyzett kasztok és bejegyzett törzsek elleni atrocitásokat megelőző intézkedésekről. 2005-ben az Unió kormánya a központi egyetemeken és felsőoktatási intézményekben 27%-os rezervációt vezetett be az OBC-kell javára, ami ellen a rezerváció előnyeit nem élvezők – felsőbb kasztok – hevesen tiltakoztak. 2006-ban újabb felmérés készült: ekkor 2297 közösséget vettek fel az OBC-k jegyzékébe. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy Indiát már több nemzetközi szervezetben figyelmeztették: tegyen végre hathatós intézkedéseket a széleskörű és brutális diszkrimináció ellen, és az se véletlen, hogy 1998-ban a központi kormány új minisztériumot szervezett, Társadalmi Igazság és Feljogosítás Minisztériuma néven a probléma megoldása érdekében (az egyre szaporodó számú és konkrét szociális problémákkal foglalkozó szakminisztérium mellett).
Kérdés azonban, hogy a kasztrendszer egésze változott-e a függetlenség évtizedeiben. Érdemes a változások néhány látható jelét áttekinteni.
Az indiai függetlenségi mozgalom vezetőinek túlnyomó többsége bráhmana kasztbéli volt. A Nehru-család Kasmírból származott, és a kasmíri bráhmanák kasztjukon belül is előkelő helyet foglalnak el. Motilal Nehru gazdag ügyvéd volt, fia, Dzsaváharlál is jogot tanult Angliában, majd a független India első miniszterelnöke lett. Lánya, Indira volt a harmadik miniszterelnök. Indira fia, Radzsív is betöltötte ezt a tisztséget. A Patel-testvérek nem voltak bráhmanák, de Gandhihoz hasonlóan ők is a három kétszer született kaszt valamelyikéhez tartoztak. Az indiai kommunista mozgalom és pártok vezetői is kezdetben bráhmanák voltak. A keralai E. M. S. Nambudiripad kommunista pártvezető és főminiszter az ottani előkelő bráhmana kaszthoz tartozott, és a bengáli Dzsjoti Baszú kommunista vezér is bráhmana volt. Az első köztársasági elnökök előkelő, tudós bráhmanák. Ezek a csoportok elsősorban a tudás letéteményesei voltak, de vagyonosok is, és ez tette lehetővé nekik a független politizálást. Az Unió első választott parlamentjében is meghatározó volt a bráhmanák jelenléte. Ez azonban hamarosan változni kezdett.
Az egyes tagállamok között óriási különbségek voltak. Tamilnaduban már az 1920-as évektől kezdve erőteljes bráhmana-ellenes mozgalom élt, és ki is szorította őket a politikából. Ott a felső kasztokhoz a lakosság csak mintegy 10%-a tartozott. Ándhra Pradésben megerősödtek a hierarchiában közepes helyzetű földbirtokos kasztok (a kammák és reddik), és a függetlenséget követő integráció során kiharcolták (olykor fegyveresen is) a tagállam területi átszervezését, majd megszerezték a politikai hatalmat. A reddik 52 dzsátijukat tartják számon, a kammák pedig 6 csoportról tudnak. Ez utóbbiak az angol uralom idején főként falufőnök adószedők voltak.
Bihárban és Uttar Pradésben napjainkban a meghatározó kaszt – vagy Srinivas fogalmával élve a domináns kaszt, amely mind gazdasági erejét, mind létszámát tekintve a legerősebb – a jadavoké. A jadavok eredetmondája szerint Jadutól származnak, amely Krisna isten dinasztiája volt és a ksatrija varnába sorolják magukat. Ők India egyik legelterjedtebb kasztja, a lakosságnak mintegy 10%-át teszik ki különböző nevek alatt, mivel 57 dzsátijukat és klánjukat tartják számon. Megtalálhatók India számos tagállamában, még délen is, továbbá Nepálban, Burmában és Sri Lankán. Az ókor óta jelen vannak az indiai történelemben. Az elmúlt évtizedekben Uttar Pradés és Bihár államban tettek szert nagy gazdasági befolyásra, majd jobbára kiszorítva a bráhmanákat, birtokba vették a politikai hatalmat, ahol kormányt alakítottak több alkalommal. Pártjuk működik Tamilnaduban is. Uttar Pradés India legnagyobb tagállama, ahol az összlakosság egyhatoda él. Elmaradott agrárvidék. Bihár Orissza mellett India egyik legelmaradottabb tagállama annak ellenére, hogy az ókorban itt virágzó állam volt és ez lett a buddhizmus legfontosabb központja (az elnevezés a „vihára” azaz /buddhista/ kolostor értelmű szóból származik). Bihárban a politikát a kaszt-hovatartozás határozza meg: a földbirtokos bráhmanák a függetlenség elnyerését követő évtizedekben a városokba húzódtak, ahol hivatalt vállaltak, a földeket a jadavok szerezték meg maguknak és a hetvenes évektől a helyi politizálás meghatározó közössége lettek, pedig egy részüket bejegyezték az OBC-k közé. E kasztközösségek gazdasági ereje ugyanis közel sem egységes, a szegény rétegek remélik, hogy jómódú és politikailag befolyásos kaszt-testvéreik majd képviselik az ő érdekeiket is.
A függetlenség első éveiben törzsi párt alakult Dzshárkhand néven, de nem bizonyult sikeresnek. Egészen addig, amíg 2000 novemberében sikerült Bihárból új tagállamot kihasítani Dzshárkhand néven, ahol a lakosság 28%-a törzsi, és 12%-a bejegyzett kasztbéli. Még ugyanabban az évben Madhja Pradés tagállamból kivált Cshattiszgarh új állam, ahol a lakosság 34%-a bejegyzett törzsi és 12%-a bejegyzett kasztbéli, a többi pedig alacsony hindu kasztokhoz tartozik. Madhja Pradés is India legszegényebb és legelmaradottabb tagállamai közé tartozik.
Ezen a ponton folytatnám a dalitok felemelkedésének történetét. Ők az 1980-as évekig a muszlimokhoz hasonlóan mindig a Nemzeti Kongresszusra szavaztak, mert ebben a pártban látták jogaik biztosítékát. Annál is inkább, mert 1988-ban bekövetkezett haláláig az érinthetetlen származású és nagy tekintélyű Dzsagdzsívan Rám kongresszista politikus volt. A hetvenes években feltűnt egy újabb dalit politikus, aki szervezetet hozott létre a hátrányos származású állami alkalmazottak érdekeinek védelmére. Ez a szakszervezet-jellegű tömörülés a nyolcvanas évtized végére már mintegy kétszázezer tagot számlált, akik közül sokan diplomások, sőt tudományos fokozattal rendelkező egykori érinthetetlenek voltak. A szervezet gyakorlatilag a bejegyzett kaszt-elitet tömörítette, amely síkra szállt a többiekért is. A pozitív diszkrimináció négy évtizedes gyakorlata megteremtette a bejegyzett kasztok erős és önmagát kifejezni képes középosztályát. A folyamatban e csoportok tagjai eleinte csak az állami posztok alsó kategóriáiban kaptak állást, később azonban, képzettségük növekedésével az indiai kormány közszolgálatainak négy osztályában nemcsak abszolút számuk növekedett az 1965-ös 198.369 főről 2.619.986 főre, hanem a legfelső osztályban arányuk az 1965-ös 1,64%-ról 10,12%-ra emelkedett. Az állami állások gazdasági biztonságot és társadalmi presztízst kínáltak, és ebből 1995-re, mint látható, több mint két millió dalit részesedett. Ez a képzett tömeg a teljes dalit népességhez viszonyítva csekély, de hangadónak bizonyult. Az állami hivatalokban betöltött állások mellett hasonló társadalmi emelkedést kínál a választott helyi önkormányzati rendszer, a pancsájat is, ahol ugyancsak kötelezők a kvóták. Ahol a dalitok más szinteken is jól szervezettek, ott a domináns kasztok kénytelenek megosztani a hatalmat a dalitokkal. Ahol ez utóbbiak gyengék, ott egyszerűen semmibe veszik az önkormányzati képviseletükre vonatkozó előírásokat, vagy kiéleződnek közöttük a konfliktusok. A dalitokat a legjobban Bihár államban nyomják el, holott ott igen jól szervezettek, mégis ott kerül sor a legtöbb, legelkeseredettebb és legvéresebb összecsapásokra. Bihárban a középső és a felsőbb kasztok a földbirtokosok, a dalitok a földművelők. A birtokosok gyakorta még a dalit menyasszonyokkal szemben a ius primae noctis-t is érvényesítik. Mellesleg sok helyen a földbirtokos kasztok magánhadseregeket tartanak fenn, hogy megfélemlítsék atrocitásaikkal és kegyetlenkedéseikkel a dalitokat. Nem csoda, hogy a hetvenes évektől éppen ezekben a régiókban jelent meg és tett szert számottevő erőre a maoista szervezet, a kiinduló pontjáról, Naxalbari faluról elnevezett naxalita mozgalom, amelynek tagjai komoly fegyveres kiképzésben részesedtek, és szembeszálltak a földbirtokosok „hadseregeivel”. A küzdelem a naxaliták és a bihári földbirtokosok között ma is tart és az állam gyakorlatilag tehetetlenül szemléli a kialakult viszonyokat. A naxaliták azonban nemcsak a dalitok érdekeiért szálltak síkra, hanem a törzsiek ügyét is napirendre tűzték Madhja Pradésben és másutt.
Kansi Rám, az előbb említett dalit szakszervezet megteremtője felbátorodott a sikeren és 1984-ben politikai pártot szervezett. A dalit értelmiség elindult a politikai hatalom megszerzése irányába. Rám Bahudzsan Szamádzs Pártja rögtön az alapítás évében az általános választásokon több mint egymillió szavazatot szerzett. Később, 1999-ben már az ország központi törvényhozásában 14 mandátumra tett szert. Az igazi sikereket Uttar Pradésben a helyi választásokon aratta és az új évezred kezdetén már a tagállami törvényhozás harmadik legnagyobb pártja lett. Addigra a párt vezetését átvette az egyetemet végzett érinthetetlen asszony, N. K. Majavati, aki üstökös-karriert futott be: a Bahudzsan Szamádzs Párt jelöltjeként 1989-ben a központi törvényhozás, a Lók Szabhá képviselője, majd 1995-ben a felsőház, a Rádzsja Szabhá tagja lett. Azt követően rövid ideig 1995-ben, majd 1997-ben is – egy jadav helyett – Uttar Pradés főminisztere (= miniszterelnök) volt, majd 2002–2003-ban is. 2007-ben ugyanez a párt fergeteges győzelmet aratott, és ismét Majavati alakíthatott kormányt. Ez alkalommal már nemcsak a dalitok szavaztak a pártjára, hanem a bráhmanák, a thákurok (földbirtokos csoport), a muszlimok és az OBC-k is. Majavati felhagyott az érinthetetlenek képviseletével, mi több, arról beszél, hogy nem kaszt-alapú rezervációra van szükség a hivatali és egyéb helyek elosztásánál, hanem a nyomor alapján kellene biztosítani a fenntartott helyeket. Már nem csak az érinthetetlenek érdekeit képviselte, hanem „a kasztok szivárványos politikájáról” beszélt. Majavati nem csupán az első bejegyzett kasztbéli főminiszter lett, hanem az első bejegyzett kasztbéli nő. Más kérdés, hogy a hölgy nem pusztán önzetlenül képviselte a különböző elmaradott csoportok érdekeit, hanem a saját gyarapodására is figyelt, ezekben az években a hírek szerint 400%-kal növelte a már amúgy is tekintélyes vagyonát. Ebben azonban nem áll egyedül: az indiai politikusok számottevő része a saját meggazdagodását tartja szem előtt, amikor megszerzi magának a hatalom valamely formáját, és ezért is a politikai életben az elmúlt három évtizedben erőteljesen elterjedt a korrupció és bizonyos mértékig a kriminalitás is. Ezzel az összetett jelenséggel, amelynek sokféle oka van, egy, az indiai politikai rendszert bemutató írás foglalkozhatna, a jelen cikk nem térhet ki rá. Itt csupán annyit szögezhetünk le, hogyha egy politikus Indiában ma nem rendelkezik számottevő anyagi eszközökkel, nem képes megőrizni a hatalmát.
Ki kell azonban térni az indiai politikai rendszer pártstruktúrájára. A függetlenség elnyerését követően 46 éven át kisebb megszakításokkal a központban az Indiai Nemzeti Kongresszus alakíthatott kormányt, és ezt a példát sok tagállam is követte, de a pártrendszer – a pártok sajátos besorolása mellett – kezdettől fogva többpárt-rendszer volt. A pártok száma az évtizedek folyamán szakadatlanul növekedett és Indiában a rendszert hamarosan Duverger kritériuma szerint sokpártrendszernek tekinthetjük . Az indiai pártok lehetnek csak tagállamiak, országosak, vallási, etnikai alapon szervezettek, sokfélék, újak alakulnak, régiek fragmentálódnak. A demokrácia stabilitásának egyik markáns jele az, hogy a politikai törekvéseket pártok formájában fogalmazzák meg és a politikai küzdelmeket a pártok vívják. Gyakoriak a választási szövetségek, sőt a kormányalakítások során is pártokból szerveződnek a „külső” támogatók és a koalíciós partnerek. Indiában az elmúlt másfél-két évtizedben a központi és számos tagállami kormány csak koalíciós megállapodások alapján léphetett hivatalba, az 1999–2004 között hatalmon lévő kormány tizenhat, a jelenleg hatalmon lévő és a Kongresszus által vezetett koalíció pedig tizenkilenc pártból áll. Ez a folyamat egyes értékelések szerint a demokrácia elmélyülését jelzi. A dalitok és más elmaradott népcsoportok politikai küzdelme is jobbára ezt a formát ölti, ami nem zárja ki az utcai politizálást és a nyomásgyakorlás számos más változatát sem. Kétségtelen, hogy a regionális és egyes csoportokat képviselő pártok közelebb vitték a politizálást a helyi népességhez anélkül, hogy az uniót gyengítenék. Sikeresen illeszkednek a demokratikus keretekbe.
Uttar Pardés és Bihár csupán két példa. De Indiában 28 tagállam és 7 ún. uniós terület van. Ezek mindegyikében élnek dalitok és a legtöbb területen ádivászik is. Helyzetük mindenütt más és más. Ami több-kevesebb biztonsággal általánosítható, hogy a sok évtizedes pozitív diszkrimináció eredményeképpen körülményeik javultak, szervezettebbé váltak, képesek a politikai hatalomért vívott küzdelemben sikereket elérni. A köztársaság gazdasági fejlődése a régiók között olyan interdependenciákat teremtett, amelyek biztosítják az ország egységét. A demokratikus struktúra, a parlamenti demokrácia pedig keretet kínál a regionális politikai változatosságnak. Ez a demokrácia lehetővé tette, hogy az országnak már volt dalit köztársasági elnöke, 2000 óta a legfelső bíróságnak van dalit tagja, és számos miniszter dalit származású. Sőt, még a hindu nacionalistának tartott és jobboldalinak nevezhető Dzsanata (Nép) Párt vezetésében is volt már dalit. A bejegyzett kasztok és törzsek helyzete azonban nagy különbségeket mutat. Részben függ attól is, hogy az adott tagállam gazdasági helyzete milyen. A legtöbb tagállamban még mindig a mezőgazdaság a gazdasági élet meghatározó területe.
Indiában is igaz az, hogy a város szabaddá tesz, ha nem is annyira, mint a középkori Európában. A vidéken sokkal nagyobb e csoportok kiszolgáltatottsága és elmaradottsága is. A már említett Uttar Pradésben a falvakban a bejegyzett kasztok tagjainak csupán 11%-a írástudó, igaz, ott a női népességnek egészében is csak 19% tud írni-olvasni. A nagy törzsi területeken ez az arány még sokkal rosszabb.
Kétségtelen, hogy a pártpolitika dinamizálódott és különféle érdekeket artikulál. Az 1991 óta tartó gazdasági liberalizáció és nagyarányú fellendülés idővel minden bizonnyal új és jobb lehetőségeket biztosít a hátrányos helyzetű kasztoknak és csoportoknak. Ma India évente 9 % fölötti gazdasági növekedést produkál. Létrejött egy kétszáz millióra becsült jómódú középosztály komoly vásárlóerővel és igényei kiszolgálására hatalmas ipar és szolgáltató szektor, de mindezzel még nem sikerült felszámolni a hiányt, amely a korábbi évtizedekben megszülte a korrupciót. A korrupció behatolt a politikába és bizonyos mértékig a függetlennek szánt közigazgatásba és igazságszolgáltatásba is. A kasztok közötti feszültségeket majd csakis a lényegbevágó hiányok felszámolása, a demokratikus intézmények megtisztítása és megszilárdítása, az urbanizáció további fejlődése csökkentheti. Arra azonban kevés az esély, hogy a kasztrendszer a maga integráló erejével, flexibilitásával, tradícióival, az élet egészére kiterjedő szabályrendszereivel egyhamar eltűnjön az indiai társadalom életéből.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969