2013. I-VI
 

Életmód helyett életvezetés? Egészségkockázatok a posztmodern társadalomban
Pikó Bettina

(Életmód a modern és a posztmodern társadalomban) Az életmód per definitionem szociológiai kategória. Szociológusok sora próbálta meghatározni ezt a rendkívül komplex jelenséget, amelyek közös gyökerét a szükségleteink kielégítésére irányuló magatartási döntések jelentik, amiket a társadalmi helyzetünk által behatárolt alternatívákkal kapcsolatban hozunk. Azonban nemcsak a társadalmi helyzetünk szabja meg életmódbeli döntéseinket, hiszen ebben az esetben az egyénnek nem volna igazán döntési lehetősége, azokat a társadalmi kényszerek diktálnák. Ezzel szemben az életmódunk egyszerre tükrözi a személyes, a csoportbeli és a társadalmi helyzetünk által kijelölt identitásunkat, ahogyan azt Giddens értelmezi. Ez a meghatározás választ ad arra a kérdésre, hogy miért nem lehet az életmódbeli választásokat kizárólag egyéni, vagy pedig csupán társadalmi alapú döntésnek tekinteni. Mindkét szintnek megvan a maga jelentősége az életmód meghatározásban, valójában mind az egyéni, mind pedig a társadalmi hatások beszűkíthetik az egyéni döntések mozgásterét.
Max Weber életmód-meghatározásában az adott körülmények között viszonylagos szabadsággal megválasztott tevékenységek szerepelnek életmódformáló erőként. A választásokat tehát mindig behatárolják az esélyek. Ez még akkor is igaz, ha látszólag úgy tűnik, hogy szabadon dönthetünk életmódunk felől, az adott társadalmi struktúrában elfoglalt helyünk, illetve személyiségünk a választási lehetőségeinket beszűkítik. Bizonyos feltételek megléte biztosíthatja ugyan az esélyeket egy bizonyos döntésre, de mivel komplex hatásról lévén szó, a döntése attól el is térhet. A társadalmi-gazdasági helyzeten túl a társadalom értékrendszerével, normáival, szokásrendszerével alakítja a benne élők mindennapjait, és így életmódbeli döntéseit is. Dahrendorf a döntés szabadságát bizonyos vagyoni-jövedelmi szinthez köti, amennyiben e szint alatt csak látszólagos a döntés, hiszen a választási lehetőségeket a külső körülmények behatárolják. Ha viszont valaki ezt a szintet meghaladja, már megvan rá az esélye, hogy tudatosan, belsőleg irányított módon hozza meg életmódbeli döntéseit. Téves lenne azonban azt hinni, hogy e szint fölött nincsenek kényszerek, kétségtelen azonban, hogy másfajta kényszerek vannak, mint a társadalmi-gazdasági helyzetből adódó korlátok.
Miben is nyilvánul meg az életmód a társadalmi valóságban? Mindennapi tevékenységeink, szokásaink, fogyasztási preferenciáink, a munka és a szabadidő eltöltésének módjai alapjaiban határozzák meg az egyén életstílusát. Korunkban a fogyasztási preferenciák szinte mindenen felül jellemzik az életmódot. Ennek hátterében a fogyasztási javak szimbólummá, azaz lényegében „kommunikációs eszközzé” válása áll. A fogyasztás társadalmi normává, és értékrendünk domináns elemévé vált. A korábbi történelmi korokban az életmód társadalmi osztálytól való függősége igen erőteljes volt. Természetesen a posztmodern társadalomban is jelentős eltérések igazolhatók az egyes társadalmi rétegek vagyoni-jövedelmi helyzetében, azaz továbbra is fennmarad az egyenlőtlenségek rendszere. Ám az értékek és normák nivellálódása, az emberi kapcsolatok emancipálódása, valamint egy általános gazdasági fejlődés következtében az életmód megnyilvánulásai egyre kevésbé tükrözik a társadalmi rétegbeli különbségeket. Beck ezt úgy fogalmazza meg, hogy az egyén válik a társadalom reprodukciós egységévé. Ezt az individualizáció folyamata mellett a fogyasztói kultúra megjelenése tette lehetővé, például a műanyag térhódítása jól jelzi a kultúra általános nivellálódását, ami a fogyasztáshoz való viszonyban is megnyilvánul. A csak keveseket érintő elit kultúra helyett fokozatosan dominánssá válik a populáris kultúra, ami már a társadalom széles rétegeihez jut el. Ezáltal nem egyszerűen nivellálódásról beszélhetünk, hanem az életformák standardizálásáról is.
Választási lehetőségeink látszólag soha nem látott méreteket öltöttek, s a döntési folyamatban az egyén társadalmi hovatartozása egyre kevésbé játszik szerepet. Az individualizáció ugyanis megnövelte az egyén mozgásterét, önmegvalósítási motivációját pedig társadalmi normává tette. A fogyasztói társadalom a fogyasztási javak szimbólummá alakításával, azaz normatív előírásával pervazív módon formálja az egyének identitását, ezzel pedig lényegében mintegy standardizálja, nivellálja is az életstílust. Featherstone megfogalmazásában ez a folyamat úgy jelenik meg, hogy annak ellenére, hogy a választási lehetőségek látszólag sokfélék, erős kényszer hat abba az irányba, hogy a meghatározott identitás eléréséhez megfelelő fogyasztási preferenciákat, azaz életstílust válasszon az egyén. Választott életformává így a legtöbb esetben a standard életforma válik.
Ugyanakkor a választások kényszere mellett mégis megjelenik az életmódok plaszticitása, amit többek között éppen a társadalmi rétegződés határainak rugalmassá válása, a növekvő multikulturalitás és multietnicitás, a nemek megváltozott viszonya és szerepfelfogása, a tudás szerepének felértékelődése, az emberi kapcsolatok átértékelődése, a tradicionális tevékenységek háttérbe szorulása idéz elő. Az individualizáció a fogyasztói társadalom standard módon elírt fogyasztási preferenciáiból és értékeiből válogatva végső soron mégis egyénre szabott életstílust tesz lehetővé. Ez megnyilvánul például az életmódbeli választások egyéni összefüggésrendszerében, azaz az életmódbeli koherencia hiányában. Mechanic ezt azzal magyarázza, hogy az egyén életmódbeli elemeit eltérő motivációk alakítják ki. Ez a jelenség megnyilvánul abban is, hogy az egészségkockázatokhoz való viszony egyéniesedik, az egészségkockázatok számos variációja alakul ki, s ezáltal egészségi állapotunk alakulásában az egyéni variációk érvényesülnek. Kérdés, hogyan alakul az egészségi állapot újfajta meghatározottságában az életmód szerepe?

(Az ún. Roseto-történet) Ha korunk népbetegségeit és vezető halálokait vesszük számba, az egészségi állapotot meghatározó tényezők között az életmódot tekinthetjük első számú egészségkárosító tényezőnek. A különböző rizikófaktorokon belül az életmóddal összefüggő hatások mintegy 43%-ot tesznek ki. Természetesen, amikor életmódbeli tényezőkről van szó, legtöbbször az egészséggel összefüggő életmódról, s ezen belül is többnyire az egészségmagatartásra gondolunk. Még konkrétabban a káros szenvedélyekre, az egészségkárosító magatartásokra, mint például a rendszertelen vagy egészségtelen táplálkozás, illetve az egészségvédő magatartások hiányára, amire jó példa az inaktív életmód, illetve a preventív ellátások alacsony igénybevétele. Már évtizedekkel ezelőtt kutatások sora igazolta számos életmódbeli tényező egészségre káros hatását. A népegészségügyi kutatások a lakosság körében előforduló kockázatok populációbeli gyakoriságát és összefüggését bizonyították. A populációszintű vizsgálatok alkalmasak arra, hogy egy-egy betegség kialakulásához hozzájáruló tényező, azaz rizikófaktor szerepét alátámasszák, például kiszámítható, hogy populáció szinten egy bizonyos rizikófaktor jelenléte hányszorosára növeli egy adott betegség kialakulásának valószínűségét. Egyéni szinten természetesen más hatások (rizikófaktorok, genetikai alapok) jelenlététől függően a kockázatbecslés egyéni profilja, az ún. rizikóprofil kiszámítása úgy történik, hogy egy pontrendszert alakítanak ki a rizikófaktorok relatív súlya, azaz jelentősége alapján. Mindkét esetben azonban csupán kockázatról, és nem ok-okozati kapcsolatról beszélhetünk, azaz a valószínűségi modell érvényesül. A biokémiai szintű kutatások ugyanakkor igazolni tudják az adott rizikófaktor károsító hatásának mechanizmusát, például a dohányfüst alkotóelemeinek hozzájárulását az érfal rugalmasságának csökkenéséhez vagy akár vérrög keletkezéséhez. Ez azonban továbbra sem írja felül a kockázati modellt; a rizikófaktorok jelenléte, és főként halmozódása megnöveli ugyan az adott betegség kialakulásának kockázatát, azonban az ún. civilizációs betegségek (például szív- és érrendszeri, daganatos betegségek) kialakulása továbbra is soktényezős és nagyrészt megjósolhatatlan marad.
Mindezek következtében elindult egyfajta „vadászat” a rizikófaktorok felkutatására. A dohányzás tüdőrák-kockázatot növelő hatása már az 1950-es években bizonyítást nyert. Később szintén a dohányzás rizikófaktor jellegét igazolták a szív- és érrendszeri betegségekkel, egyéb daganatokkal és tüdőbetegségekkel kapcsolatban is. A szív- és érrendszeri betegségek vonatkozásában eddig kb. 300 rizikófaktort azonosítottak, főként a szívinfarktus és az agyi ereket érintő betegségekkel összefüggésben. Ezek mintegy 75%-ban ún. hagyományos rizikófaktorok. A nagy népegészségügyi jelentőségű rizikófaktorokra jellemző, hogy magas előfordulásúak, jelentős mértékben és függetlenül növelik a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, kontrollálásuk, kezelésük viszont jelentősen csökkenti azt. Az elhízás, mint korunk kiemelt „táplálkozási betegsége”, főként az inaktív életmóddal és a stresszes életvitellel karöltve szintén a civilizációs betegségek táptalaja. Ezek a rizikófaktorok már a köztudatban is benne élő, elfogadott rizikóhatások. Ugyanakkor mára már jelentősen megszaporodott az ún. nem hagyományos rizikófaktorokkal foglalkozó kutatások száma is. A szív- és érrendszeri betegségekkel kapcsolatban kevésbé köztudott, hogy például a tartós lehangoltság, a depressziós állapot szintén hozzájárul a kialakulásukhoz, ezért mára már hivatalosan is szerepel a rizikófaktorok listáján.
A nem hagyományos rizikófaktorok között kevésbé közismertek az életstílusnak olyan elemei, amelyek például a társas kapcsolatok minőségével, a közösségi részvétel hatékonyságával, a szociális készségek meglétével, tehát tényegében az életvezetéssel függnek össze. Az 1960-as évek elején egy amerikai kisvárosban, a pennsylvaniai Roseto nevű helységben felfigyeltek arra, hogy az itt élő lakosok szívinfarktus okozta halálozása lényegesen alacsonyabb, mint az amerikai lakosságban, többek között a városka közvetlen közelében élő kisvárosokban. Amikor azonban a hagyományos rizikófaktorok előfordulását elemezték és hasonlították össze a kontroll-lakosságéval, meglepetésszerűen a várttal ellenkező eredményre jutottak a kutatók. Az egészségkárosító rizikófaktorok legalább olyan mértékben, vagy még magasabb gyakoriságban fordultak elő az alacsony szívinfarktusú Roseto város lakossága körében. A magyarázat nem a hagyományos rizikófaktorok eltérő profiljában, sőt nem is magában a rizikófaktorok magasabb vagy alacsonyabb jelenlétében keresendő, hanem az ún. protektív, azaz védőfaktorok hatásával függ össze. A vizsgálatban ugyanis megállapították, hogy a várost az 1800-as évek végétől olasz emigránsok lakták, akik homogén etnikumú lakosságot alkotva megőrizték mediterrán életstílusukat, többek között a családi és közösségi összetartást, a közösségi tradíciókat. A közösségi kohézió, és a belőle fakadó társas támogatás pedig védőfaktorként funkcionált az egészségmegőrzésben.
Az 1960-as éveket követően azonban jelentős kulturális változások történtek a városban. Köztudott ugyanis, hogy az egymást követő generációk egyre lazábban kötődnek nemcsak fizikailag az anyaországhoz, hanem a kultúrához való viszonyuk, a tradíciók követése is generációról generációra lazul. Ez még abban az esetben is igaz, ha számos hagyomány megőrzésre kerül, és például a nyelvet gyakorolják, vagy az ünnepeket megtartják. Ami a változásban leginkább megnyilvánul, az életmód átformálódása. A modernizációval, sőt, a fogyasztói társadalom és a globalizáció térhódításával az akkulturáció még inkább felgyorsul. Mindezek következtében megváltozott Roseto város kulturális közege, a lakosság életmódja egyre inkább amerikanizálódott, elveszítette közösségi tradícióinak elevenségét, a közösségi kohézió erejét, családközpontúságát. Például a korábban háromgenerációs családi házak helyét a nukleáris családmodell elterjedésének megfelelően a kisebb alapterületű lakások vették át. A kulturális változások hatással voltak a szív- és érrendszeri betegségek gyakoriságára is: az 1980-as évek közepére a szívinfarktus okozta halálozás Rosetóban nemcsak elérte, de meg is haladta a környező városokban tapasztaltak mértékét.
A családi kapcsolatok, valamint az egészség összefüggése a társas támogatás mechanizmusán keresztül érvényesül. A társas támogatás mint védőfaktor már az 1970-es évek óta áll a kutatások középpontjában, többek között a korai halálozásban, a szív- és érrendszeri megbetegedések, a magas vérnyomás, valamint a daganatos betegségek arányában sikerült védő hatását igazolni, de a műtétek utáni regenerálódásban is szerepet játszik. Hatásmechanizmusát biokémiai szinten is bizonyították, többek között az agy endogén fájdalomcsillapító rendszerét – például az ún. endogén opiátrendszert – befolyásolva, vagy a hangulatszabályozásért felelős idegi átvivőanyag – a szerotonin – megfelelő szintjét biztosítva fejti ki hatását. A társas kapcsolatok stressztelítettsége, vagy a társas kapcsolatok hiánya, a szociális izoláció ugyanakkor pszichoszociális rizikófaktorként hat, és számos betegség kialakulásához járul hozzá. A különböző szinteken jelenlévő társas támogatás azonban akkor is képes védőfaktorként hatni, ha egyébként stresszel telített kapcsolatokkal rendelkezik valaki a közvetlen környezetében. Mindez alátámasztja a védőfaktorok jelentőségét az egészségi állapot alakulásában, ami új szemlélet meghonosodását igényli nemcsak a kutatók részéről, hanem az egészségügy gyakorlatában is.

(Hagyományos és nem hagyományos rizikófaktorok) A rizikófaktor elnevezést először a szív- és érrendszeri betegségekkel kapcsolatban alkalmazták az 1970-es években, ezután pedig elterjedt nemcsak a tudományos életben, hanem a köztudatban is. Az ezt követő évtizedekben a kutatások elsősorban a rizikófaktorok azonosítására irányultak, és egyre többet fedeztek fel közülük, kezdve a biológiai-genetika hatásoktól a pszichoszociális rizikófaktorokig. A társadalom- és magatartástudományok módszertanának fejlődése következtében az utóbbiak száma is jelentősen megnövekedett. Így például az alacsony társadalmi helyzet számos betegség, többek között szív- és érrendszeri megbetegedések kockázatát emeli. Ebben az összefüggésben ki kell emelni a táplálkozás, a dohányzás vagy a túlzott alkoholfogyasztás státusfüggőségét is, hiszen az életmód, az egészségmagatartás, valamint a társadalmi helyzet összefüggése ebben az értelemben tehát a szív- és érrendszeri betegségek kockázatemelkedésében nyilvánul meg. Hasonlóképpen, a daganatos halálozás társadalmi meghatározottságában kiemelten szerepel az életmódnak olyan eleme, mint a munkahelyen észlelt egészségkárosító környezeti tényezők jelenléte. Az alacsonyabb társadalmi státusú egyének emiatt fokozottabban veszélyeztetettek a foglalkozási betegségek és foglalkozási daganatok kialakulása szempontjából. A munkanélküliség vagy a szociális depriváció betegségkeltő hatását szintén igazolták a kutatások.
A pszichoszociális rizikófaktorok között napjainkra már igazolás nyert az is, hogy számos pszichológiai faktor rizikótényezőként szerepelhet egy-egy betegség kialakulásában. A negatív érzelmi hangulat és gondolkodás, a depresszív állapot például a magas vérnyomás betegség rizikófaktora, és növeli számos szív- és érrendszeri betegség kockázatát. Az ellenséges beállítódás (hosztilitás) nemcsak biokémiai szinten járul hozzá az erek állapotának romlásához, hanem dohányzásra is hajlamosít, azaz egy másik rizikófaktor esélyét is megemeli. Nemcsak a betegségek kialakulásában játszanak azonban szerepet a pszichoszociális rizikófaktorok, hanem a betegségek prognózisában is, a betegségek lefolyása ugyanis eltér a betegek pszichoszociális körülményeitől függően. Ha két azonos korú férfibeteg szívinfarktusban megbetegszik, és a kórkép súlyossági foka szerint közel azonos prognózissal kellene az esetükben számolni, a kimenetet a pszichoszociális rizikófaktorok jelentős mértékben módosíthatják. Ha az egyik beteg depressziós és özvegy, a másik pedig boldog családban él és nincs depressziója, a prognózis (például a gyógyulás időtartama vagy egyáltalán a fatális kimenet elkerülése) az utóbbi esetben lényegesen kedvezőbb lesz.
Mindezek következtében egyre inkább előtérbe kerül a pszichoszociális rizikófaktorok jelentősége, és a hagyományos rizikófaktorok mellett a nem hagyományos rizikófaktorokkal is növekvő arányban kell számolnunk. A prevenciót, egészségfejlesztést célzó programok kiemelten a hagyományos életmódbeli rizikófaktorok csökkentésével kívánják a betegségeket megelőzni. Ennek következtében az egyének egyre jobban odafigyelnek életmódjukra, például táplálkozási szokásaikra, s emiatt a nyugati típusú társadalmakban csökkenő előfordulást mutat a dohányzás, és emelkedő tendenciát a sportolás vagy az egészségtudatos táplálkozás. A köztudatban az egészséges életmód domináns szerepe az egészség megőrzésében evidenssé vált. Mi a helyzet azonban a nem hagyományos, például pszichoszociális rizikófaktorokkal? Tudjuk-e például, hogy az ellenségesség vagy a konfliktusmegoldó képesség hiánya is megbetegíthet? Lehetséges, hogy ahogyan a hagyományos rizikófaktorok kontrollja egyre jobban megvalósul, többek között például az egyének növekvő egészségtudatossága, vagy a szűrővizsgálatok elterjedtsége következtében, a nem hagyományos rizikófaktorok szelektív hatása fog egyre inkább érvényesülni?

(A védőfaktorok jelentősége) Az egyének rizikóstátusa tehát hajlamosíthat betegségek kialakulására. Ugyanakkor a kutatások során kiderült, hogy számos rizikófaktor, illetve rizikómarker (amelyek nem közvetlenül járulnak hozzá a kockázatnövekedéshez, hanem mintegy jelzik a nagyobb kockázatot, mint például a nem vagy az életkor), csak nehezen vagy egyáltalán nem változtatható meg. Ennek következtében a rizikófaktorok két csoportját lehet elkülöníteni: a módosítható, illetve nem módosítható tényezők csoportját. Kérdés azonban, hogy mit lehet kezdeni az utóbbiakkal? Ezért újabban az ún. rizikó- és protektív modell értelmében nem csupán a rizikófaktorok azonosítása a cél, hanem a védőfaktorok felkutatása is. Ezek ugyanis még abban az esetben is képesek semlegesíteni, vagy legalábbis csökkenteni a betegségkockázatot, ha a rizikóstátus számos eleme nem módosítható. Ezt a semlegesítő, kiegyenlítő hatást a biokémiában pufferhatásnak nevezik, s ilyen értelemben a kockázatkiegyenlítő magatartásokat pszichoszociális puffereknek tekinthetjük.
A stressz például a modern társadalomban mindennapi tapasztalattá vált, a felgyorsult életritmus, a folyamatosan észlelhető gyors változások jelentős stresszhatást közvetítenek, amelyek szinte kivédhetetlenek. Megelőzni nem tudjuk, ha társadalomban élünk. Ismeretes, hogy a túlzott stresszhatás megbetegíthet. Számos betegség kialakulásában játszik szerepet a stressz, sőt, nem is beszélhetünk stresszbetegségekről, hiszen a stressz szinte minden betegség esetében kockázatnövelő, például az immunrendszert gyengítő vagy egyéb biokémiai hatásai révén. Igazából nem is rizikófaktorról, hanem mediátor tényezőről van szó, amely számos egészségkárosító hatás közös mechanizmusát jelenti. Mégis, annak ellenére, hogy a stressz nap, mint nap jelen van életünkben, sokan egyáltalán nem betegszenek meg, ha megfelelő adaptációs kapacitással rendelkeznek, azaz képesek feldolgozni a stresszhatásokat. A stressz „pufferelésében” szerepet játszik a hatékony konfliktusmegoldó képesség vagy a társas támogatás.
Először a fiatalok problémaviselkedésével, például az agresszív viselkedéssel, drogfogyasztással vagy a serdülőkori depresszióval kapcsolatban figyelték meg a rizikó- és protektív tényezők egyensúlyának szerepét. Korábban ezekben az esetekben is a rizikófaktorok azonosítására helyezték a hangsúlyt. Az otthoni és iskolai környezet számos eleméről derült így ki, hogy emelik például a drogfogyasztás vagy a magatartászavarok kialakulásának kockázatát. S bár természetesen az egészségfejlesztési programok során az iskolai környezetben is történnek attitűdbeli változások, mint ahogy például a családterápia során is az egyéni szintet meghaladóan történik a gyógyítás, a konfliktusmentes környezet kialakítása nem lehetséges. A konfliktusok, a stressz hozzátartozik az élethez. Ezek elkerülése helyett a hatékony konfliktuskezelő, stresszoldó technikák elsajátítása a cél, hasonlóan ahhoz, hogy a kórokozók teljes kiirtása és steril környezetben tartózkodás helyett a hatékonyan működő immunrendszer a megoldás. Ahogyan létezik testi, ugyanilyen értelemben létezik lelki immunitás is, a megfelelő védekezőképesség segítségével fel tudjuk vértezni magunkat a káros hatásokkal szemben.
A protektív hatások kiemelt szerepet játszanak mind a testi, mind pedig a lelki értelemben vett ellenálló képesség formálásában. Ezek erősítésére még inkább szükség van olyankor, ha olyan környezetben él az egyén, amely stresszhatásokkal telített, vagy ha megemelkedett hajlama van valamilyen betegségre. Nemcsak rizikóstátus létezik, hanem protektív státus is, s ennek feltérképezése ugyanolyan fontos a hatékony alkalmazkodás céljából, mint a veszélyek számbavétele. Hasonlóan a rizikófaktor meghatározásához, egy protektív tényezőnél is alapkövetelmény, hogy önmagában is képes legyen kockázatcsökkentő hatásra, és a hatásmechanizmus biokémiai szinten is igazolható legyen. A protektív tényezőkről fontos tudni azt is, hogy nem egyszerűen a rizikófaktorok hiányáról, tehát nem „fordított rizikóhatásról” van szó. A vallásosság például igazolt védőfaktor, amely számos mechanizmuson (például lelki támogatás, életmód-szabályozás, karitatív beállítódás) keresztül fejti ki jótékony hatását. A vallásosság hiánya azonban önmagában nem rizikófaktor. A sportolás szintén védőfaktor, számos, biokémiai szinten is igazolható jótékony hatást fejt ki a szervezetre. Hiánya azonban nem vezet betegséghez, szemben az ún. „ülő életmóddal”, ami a fizikai aktivitás alacsony szintjét jelenti, nem egyszerűen az aktív sportolás hiányát. Ugyanígy a káros szenvedélyekkel kapcsolatban is elmondható, hogy a dohányzás vagy a drogfogyasztás mellőzése még nem protektív tényező.
Az életmódnak számos egészségkockázatot növelő és protektív aspektusa van. A protektív tényezőkkel kapcsolatban is elmondható azonban, hogy a rizikófaktorokhoz hasonlóan itt is megkülönböztetünk hagyományos és nem hagyományos védőfaktorokat. A nem hagyományos védőfaktorok, azaz főként pszichológiai jellemzők egészségvédő hatásaira a pozitív pszichológiai kutatások irányították a figyelmet. Napjainkra pedig már az egészségfejlesztő programoknak integráns részévé kezd válni a készségfejlesztés, a pozitív, egészségtudatosságot is erősítő személyiségjegyek és készségek fejlesztése.

(Az egészséges személyiség, mint a védőfaktorok forrása) Ha az egészség jelentéséből indulunk ki, a holisztikus egészségkép nemcsak azt hangsúlyozza, hogy a teljesség, tökéletesség jelenti az egész-séget, hanem azt is, hogy az egészség lényegileg dinamikus egyensúlyi állapot. A dinamikus jelző azt fejezi ki, hogy nem statikus állapotról van szó, azaz folyamatosan változó feltételek mellett kell a relatív egyensúlyi állapotot megőrizni. A betegség vagy magatartászavar ebben az értelembe véve adaptációs zavar következményei, azaz az egyensúly hosszabb ideig fennálló megbomlásának jelei. Az egyensúly megteremtéséhez mindenekelőtt hatékony adaptációra, alkalmazkodásra van szükség. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha elegendő adaptációs kapacitás áll rendelkezésre az egyén számára. A megfelelő adaptációs kapacitást viszont nem egyszerűen a rizikófaktorok hiánya biztosítja, hiszen a mai, ún. kockázati társadalomban ez nem is lehetséges. A védőfaktorok erősítésére ezért nagyobb szükség van, mint valaha. A nem hagyományos védőfaktorok közül egyre inkább az attitűdök, az érzelmek, a személyiségjegyek felé fordul a figyelem.
Az emberi karakterjegyek önmagukban se nem negatívak, se nem pozitívak, csak hatásuk alapján nevezhetjük őket kockázatot emelő vagy védő jellegűnek. A kérdés az, hogy mennyire szolgálják az egyén és környezete közötti adaptációt. Az egészséges karakterjegyek olyan vegetatív idegrendszeri, hormonális, enzimatikus stb. folyamatokat indítanak el a szervezetben, amelyek az egészségre védő hatásúak. Ez a meghatározás még akkor is igaz, ha az uralkodó korszellemnek egyenesen ellentmond, mint például az altruizmus, a spiritualitás vagy a mértékletesség, amelyek nem éppen a fogyasztói társadalom normáihoz igazodnak. A pszichológiai védőfaktorok között vannak érzelmi szintűek, mint például az optimizmus, a boldogság, a megelégedettség; motiváció szintűek, mint az önmegvalósítás vagy a belső motiváció; intellektus szintűek, például bölcsesség, kreativitás, érzelmi intelligencia, eredetiség; társas készségek, például empátia, proszociális viselkedés, kommunikációs készség; és társadalmi szintűek, mint a tolerancia, méltányosság, szolidaritás.
A pozitív pszichológiai irányzat a betegségcentrikus megközelítés és a kóros eltérések elemzése helyett azt kutatja, hogy miként élhetünk boldogan és egészségesen a mai, mindennapi kockázatokkal tarkított társadalomban. Ahogy Seligman és Csikszentmihalyi, a pozitív pszichológia mozgalmának két úttörő egyénisége megfogalmazta: azoknak a tényezőknek a felkutatása és erősítése a cél, amelyek az egyének és közösségek virágzását, jóllétét segítik elő. Nem a negatív történések, problémák, konfliktusok kiiktatására való törekvést javasolja, hanem a velünk történő események helyes és tudatos feldolgozását, és ennek eredményeként a pozitív tapasztalásokat állítja a középpontba. Egyszóval az adaptáció sikeres megoldásainak képességét hangsúlyozza, a folyamatos személyiségfejlesztés lehetőségeire koncentrál. Ehhez azonban tudnunk kell, melyek az adaptációt segítő személyiségjegyek, azaz milyen az egészséges személyiség.
Az egészséges személyiség legfontosabb tulajdonsága, hogy elősegíti az egyén hatékony alkalmazkodását adott körülmények között. Az egészséges személyiséget úgy is nevezzük, hogy „érett, integrált személyiség” . Az integráltság továbbá azt is jelenti, hogy az érett személyiség képes integrált módon észlelni az élet történéseit, mintegy folyamatában látni és elhelyezni azokat a változások tükrében. Az integráltság tovább azt is jelenti, hogy az egyén képes az ellentétes nézetek összehangolására. Nem feltétlenül azonosul velük, nem is minden esetben képes elfogadni azokat, de a másik nézőpontot is képes értelmezni adott körülmények között. Jellemző rá továbbá a megfelelő reagálóképesség, reflexivitás, ami az adaptív viselkedés képességének sajátossága. Nélkülözhetetlen az egészséges személyiség működéséhez az érzelmi intelligencia bizonyos szintje is. Ez megnyilvánul például abban, hogy az egyén képes saját érzelmeit kontrollálni, illetve saját és mások érzelmeit értékelni, valamint azokra megfelelően reagálni. A hatékony kommunikációs készség, diszkrét szociális nyitottság, érdeklődés mellett az egyénnek képesnek kell lennie megfontolt és nem elhamarkodott döntésekre.
Vajon az egészséges személyiség mindig boldog és kiegyensúlyozott, sikeres és hatékony? Újabban a személyiségfejlődéssel kapcsolatban felmerült, hogy a személyiségfejlődés komplexitása, az érettség és integritás talán fontosabb, mint maga a boldogság. Az önreguláció akkor hatékony, azaz akkor segíti elő a személyiségfejlődést, ha az egyén képes rugalmasan kezelni élete történéseit, s akár veszteségekről, akár sikerekről van szó, azok szélesítik látókörét, biztosítják alkalmazkodását. Ide tartozik ezért a változások „menedzselése” is, az életváltoztató tapasztalatokkal való megbirkózás. Az egészségfejlesztési programokban való részvétel akkor sikeres, ha készen állunk életmódunk, magatartásunk bizonyos elemeinek megváltoztatására. Ez a változás pedig szorosan összefügg a választások felett érzett kontrollal. Az érettség magában foglal egyfajta életbölcsességet, az életutunk koherenciáját, az élet értelmébe vetett hitet. A boldog élet helyett az értelmes élet az, ami elégedetté tesz, ami elősegíti személyiségünk fejlődését, integritását. Nem maguk az élet történései azok, amelyek segítenek a fejlődésben, ezek csupán lehetőségek a fejlődésre. A történések megélése, a tapasztalatok feldolgozása, az élmények betegítenek meg, vagy tartanak egészségesen. A rizikó- és védőfaktorok hatása a Self, az Én szűrőjén át jut szervezetünkbe, és idéz elő egészséget vagy betegséget.

(Életmód helyett életvezetés az egészségfejlesztés fókuszában?) Az életmód sok mindent elárul az egyénről, de még többet árul el életvezetése, személyiségének integritása, érettsége vagy annak hiánya. Az életmód-változtatás az egészségfejlesztés egyik lényeges eleme, de ugyanilyen lényeges az is, hogy az egyén birtokában legyen a hatékony életvezetési készségeknek.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy nem arról van szó, hogy az egyén élete minden szempontból problémamentes legyen. Manapság a könyvesboltok telve vannak olyan csodákat ígérő könyvekkel, hogy amennyiben az egyén megváltoztatja gondolkodását, csak pozitív dolgok fognak vele ezután történni. Természetesen nem erről van szó, hiszen az élet történései vagy változásai – akár pozitívként, akár negatívként éljük is meg azokat – folyamatosan zajlanak. Ha csak olyan változások történnének életünkben, amelyek nem kívánnak erőfeszítést, akkor nem is fejlődnénk. Gondoljunk csak a sportversenyekre, amelyeket hosszú, kemény edzések előznek meg. Ha nem volnának konfliktusok életünkben, a konfliktusmegoldó képességünk nem is fejlődne. A pozitív fejlődés inkább azt jelenti, hogy életünk történései személyiségünkön belül olyan karakterjegyek megerősödését vonják maguk után, amelyek elősegítik az alkalmazkodást és az egészséget. Ilyenek például a kompetencia, az önbecsülés, a kreativitás vagy a társas kapcsolatépítési készségek. A kompetens viselkedés tehát nem azt jelenti, hogy kikerüljük a problémás helyzeteket, hanem hogy egyre hatékonyabban vagyunk képesek megoldani azokat. Ha pedig ez nem sikerül, akkor ezt tudomásul vesszük, mint egy kevésbé hatékony próbálkozást, és ezzel gyengeségeinket is a személyiségfejlődési, tanulási folyamat részeként könyveljük el.
Ahhoz, hogy az egyén képes legyen kompetens viselkedésre, mindenekelőtt életvezetési készségekre van szükség, azaz egyéni és társas készségek hatékony használatára az életproblémák megoldására késztető helyzetekben. Még akkor sem biztos azonban, hogy mindig hatékonyan tudjuk alkalmazni ezeket a készségeket, ha már elsajátítottuk őket. A hatékony alkalmazáshoz az egyénnek szüksége van egy alapvetően bizalmon alapuló és pozitív (azaz optimista) viszonyulásra önmagához, környezetéhez, valamint az élet dolgaihoz, amelynek megoldására az egyén képesnek hiszi magát. Lényeges az is, hogy a viszonyulásnak egyszerre kell optimistának lennie, és a realitás talaján állnia. Az egyéni készségek mellett azonban ugyanilyen fontosak a szociális készségek, annál is inkább, mert az előbbiek is nagyrészt társas közegben nyilvánulnak meg és nyernek visszacsatolást. A szociális készségek a modern, individualista társadalomban különösen sorvadásnak indultak. Az egyéni boldogulásra, egyéni önmegvalósításra kihegyezett figyelem sokszor elfelejti azt az evidenciát, hogy az ember társas lény. A szociális kompetenciát is gyakran összekeverjük azzal, hogy az egyén képes saját akaratát másokra erőltetni, „győzni”, nem a kompromisszumkészséget; tehát azt, hogy az egyén képes legyen úgy érvényesíteni saját elképzeléseit, hogy azt közben másokkal összehangolja. Lehet, hogy a versengő attitűd sikeres jellemvonás a mai társadalomban, de sokan egészségük elvesztésével fizetnek érte. A harmóniára törekvő személyiségjegyek inkább segítenek megőrizni a testi és lelki egészséget, mint a konfliktusokat keltő, megosztottságot elfogadó beállítódás.
Mindenki szeretne egészséges maradni. A posztmodern társadalom normatív és viselkedési szabályainak útvesztőiben azonban nem könnyű eligazodni. A kutatások azt igazolják, hogy mégis lehetséges megtalálni az egészség megőrzéséhez vezető utat. Az életmód mellett az életvezetés bizonyos elemeinek megváltoztatásával közelebb jutunk a betegségek megelőzéséhez. Újabban vizsgálatok sora bizonyítja, hogy vannak olyan személyiségjegyek, életvezetési készségek, amelyek protektív tényezőként szerepelnek. A tapasztalatok azt mutatják, hogy az életmódot nem könnyű megváltoztatni. A személyiségünk megváltoztatása pedig még nehezebbnek tűnik. Ugyanakkor az életmódunk és a személyiségünk is folyamatosan változik, gyakran tudattalanul vagy kényszerek hatására. Csak rajtunk múlik, hogy örömmel és tudatosan tesszük, vagy kiengedjük kezünkből a kontrollt.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969