2013. I-VI
 

A romániai magyar sajtó mérföldkövei
Szeghalmi Örs

A romániai magyarság XX. századi története során három fő erővonal, három döntő esemény befolyásolta a bel- és kisebbségpolitika alakulását, s ily módon a sajtó működését, szemléletét, struktúráját. E három eseményt három évszámmal jelölhetjük (1920, 1945, 1989), mégis csupán két csoportba sorolhatjuk, így csoportosíthatjuk: 1920, 1945, valamint 1989. A jelen írás azt tekinti át, hogyan hatott Trianon, a kommunista diktatúra és az 1989-es eseménysorozat a romániai magyarság sajtójára. Ugyanakkor az első két esemény, jelenség ilyen tekintetben egyazon helyre sorolható, s a harmadik – azaz az 1989-es módszerváltás – jelentette a nagyobb cezúrát. Az első két esetben rövid történeti áttekintés és háttérismertetés is tartozik a témához. Ugyancsak megtalálható ez az 1989 utáni korszak sajtótörténeti áttekintésében, ám ebben az esetben további részletes elemzés és leírás egészíti ki a bemutatást.
Örökérvényű megállapítás, hogy teljes sajtószabadság nem létezik és nem is létezhet. A szabad sajtó a mindenkori hatalom egyik legfontosabb korlátja, így maga is hatalom – hiszen hatalmat csak egy másik hatalommal lehet korlátozni.
Max Weber szerint az állam és a politika is fizikai erőszakon alapszik, ez működtet minden rendszert, s megszűnése anarchiához vezetne. Ennek tudatában jobban megérthető, miért is törekszik a vezetés ilyen vagy olyan formában, de mindig korlátozásra, kíméletlen (bár gyakran burkolt) érdekérvényesítésre. A sajtó pedig – a modern társadalmakban betöltött ideális és elméleti szerepét tekintve legalábbis – nem más, mint a hatalom mumusa: ellenőr, felvigyázó, kritikus és/vagy bíró. Az is nyilvánvaló, hogy a sajtó a társadalmi kommunikációs folyamat egyik fontos közvetítő eleme, s mint ilyen szüntelen nyomás alatt áll: különböző érdekek és érdekcsoportok ténykedésének válhat áldozatává.
Így tehát szabad sajtó és hatalom szüntelen súrlódásban van egymással. Utóbbi agresszív döntésekkel bármikor saját szolgálatába állíthatja a hírközlést, amely tulajdonképpen része a politikának. A sajtószabadság mértéke ilyenformán a mindenkori hatalom felvilágosultságának mércéje, de függvénye is annak.
A külső befolyás mellett a – csak elméletben létező – teljes sajtószabadság másik legfőbb akadálya maga az emberi tényező. Az individuum gondolatai, az őt vezérlő legfőbb eszmék ugyanis előbb-utóbb és kisebb-nagyobb mértékben, de felszínre törnek, az értékrendszer átsüt a megnyilvánulásokon. Mindez már önmagában véve is állásfoglalás, ami pedig a véleménynyilvánítás, a manipuláció magja lehet. (vö. Vitray Tamás egyik kedvenc fordulata: „az újságírás – bármelyik műfajára és formájára gondoljunk is, és a legjobb szándék ellenére is – eleve manipuláció. A sportriporterségtől a politikai jegyzetírásig mindig, minden formájában”.)
Így alakul ki aztán az „orientáltság”, így lesz egy sajtótermék, vagy a sajtó maga ilyen vagy olyan szemléletű. (A másik – manapság gyakoribb – ide vezető út nyilván, az eleve „vonalas” médiaorgánumok alapítása, valamint az egyes, független médiatermékek befolyás alá vonása. Ezt azonban itt most nem tárgyaljuk, a jelen részben történő elvi alapvetés szempontjából ugyanis nem érdemel részletesebb elemzést, hiszen ennek a fajta betagozódásnak minden eleme és stációja evidens, a szemünk láttára zajlik napjainkban is. Mindazonáltal a téma konkrétumaira az 1989 utáni állapotokat elemző fejezetekben visszatérünk.)
Az egyes ideológiákkal, törekvésekkel, paradigmákkal való rokonszenvezés, vagyis a szemlélet változását, alakulását a történelmi események diktálják. A sajtó komolyabb szemlélet- és/vagy struktúraváltása döntő fontosságú események vagy eseménysorozatok alkalmával következik be.
Elegendő csak átfutni a romániai magyarság XX. századi történetét ahhoz, hogy megállapíthassuk: három fő erővonal, három döntő esemény befolyásolta a bel- és kisebbségpolitika alakulását, s ily módon a sajtó működését, szemléletét és struktúráját.
E három eseményt három évszámmal jelölhetjük: 1920, 1945, 1989. Ugyanakkor tény, hogy az első két esemény(sorozat) egyazon irányba, a bezárulás, a szűkülés, a korlátozódás felé mutat. Ezért valamiféleképpen összetartoznak a jelent kontextusban, s így is tárgyaljuk őket. A harmadik már ellenkező előjelű: a nyitást, a kitágulást, a térnyerést hozza, még akkor is, ha nehézkesebben, mint annak idején remélni lehetett volna. Ez utóbbinak nagyobb teret szentelünk majd a továbbiakban, és a trendek, valamint a konjunktúra bemutatásán túl esettanulmánnyal is megvilágítjuk az akkori helyzetet.
Lássuk tehát, melyik korszak mit hozott – és esetenként mit vitt – sajtótörténeti vonatkozásban.
Trianon után a romániai magyar kisebbség markáns identitásmegtartó küzdelembe kezdett, megpróbált „berendezkedni”, minél élhetőbb miliőt teremteni az új, hirtelen jött kisebbségi léthez. A legelsők között a sajtó indult fejlődésnek: kiépült a megfelelő intézményesített rendszer, a kiadványok nagy része felvállalta a kisebbségi önrendelkezés igényének hangsúlyozását is.
A korszak sajtóélete meglehetősen pezsgő volt, számos sajtótermék látott napvilágot, színesnek, finomvegyesnek mondható tartalommal, mégis felfedezhetünk bennük közös vonásokat, törekvéseket.
A kisebbségbe szorult erdélyi magyarságra általában is jellemző a hagyományok fokozottabb tisztelete, bizonyos – jó értelemben vett – konzervativizmus. A múlt század első éveiben jelentkezett, majd a 20-as években is tartott az a törekvés, hogy a vidéki városok korábbi, provinciális jellegű kultúráját eleven és korszerű szellemi élet váltsa fel. Ezt a programot képviselte több erdélyi magyar lap is (a kolozsvári Haladás, a dési Erdélyi Figyelő, a sztánai Kalotaszeg, a Kolozsvári Szemle, a szintén kolozsvári Új Erdély). Ugyancsak ezekben a sajtótermékekben jelentkezett a későbbi kisebbségi magyar irodalom néhány markáns egyénisége, közöttük Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Kós Károly, Szentimrei Jenő, Berde Mária, Bárd Oszkár, Ligeti Ernő. Ők képviselték a regionális hagyományokat, ők alapozták meg az erdélyi tradíció fontosságát, s az 1919-es fordulat után hozzájuk csatlakoztak azok a budapesti írók, akiket családi vagy kultúrpolitikai megfontolások vezettek vissza erdélyi szülőföldjükre, közöttük Benedek Elek, Bánffy Miklós és Kuncz Aladár, illetve Gaál Gábor, Franyó Zoltán és Kádár Imre. Szintén színre léptek azok a fiatalabb írók, akik már a kisebbségi lét körülményei között szerezték meghatározó tapasztalataikat, így Tamási Áron, Nyírő József, Kacsó Sándor, Kemény János és Karácsony Benő.
Az elvi küzdelmekben kifejlődő nemzetiségi irodalomnak létre kellett hoznia a maga struktúráját, a folyóiratok és kiadók rendszerét, a napilapok mellé. Elsőnek (még 1919 nyarán) Tabéry Géza jelentette meg Nagyváradon a Magyar Szó, illetve Zsolt Béla ugyancsak Nagyváradon a Tavasz című folyóiratot. 1919–1920-ban Osvát Kálmán Marosvásárhelyen adta ki a Zord Időt, 1920–1922-ben Kádár Imre, Ligeti Ernő, Paál Árpád és Szentimrei Jenő szerkesztésében Kolozsvárott jelent meg a Napkelet, a Keleti Újság mellékleteként. Különleges volt Szántó György rövid életű képes revüje, a Periszkóp (Arad), s nagy példányszámú lappá nőtte ki magát Benedek Elek Cimbora című gyereklapja.
További említésre méltó kiadványok voltak még a következők: Székely Közélet (1918), Brassói Lapok, Erdélyi Fiatalok. A modern felfogásnak adott teret Franyó Zoltán 1924–1925-ben Aradon szerkesztett Genius, illetve Új Genius című folyóirata. 1926-ban jelent meg Dienes László Korunkja, 1921-ben pedig Reményik Sándor Pásztortűz című kiadványa.
Fontos szerep jutott a napi-, illetve hetilapoknak. Közülük a kolozsvári Ellenzéket, a Keleti Újságot és a Vasárnapot, a Nagyváradi Naplót, a Brassói Lapokat és a Temesvári Hírlapot kell megemlítenünk. Lényeges évszám 1928 is, amikor a marosvécsi íróközösség megjelenteti az Erdélyi Helikont, amelynek „az erdélyi gondolat” a vezéreszméje. Ez az eszme, a transzilvanizmus egyébként már a tízes évek sajtójában is tetten érhető, igazi kifejlődése azonban csak később következik be. (Ennek fontos zászlóvivője például a fentebb már említett, Kós Károly Sztánán szerkesztett Kalotaszege.)
A század elején a Partium sajtóélete sokkal gazdagabb volt, mint Erdélyé, a két világháború közti időszakban azonban változott a helyzet, s Kolozsvár nőtte ki magát sajtóközponttá. Utána következett csak Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Bukarest, Brassó, Nagykároly és Székelyudvarhely.
Jelentős szerep jutott a nemzeti önszerveződés eme szegmensében a kisvárosok, nagyközségek és a tehetősebb falvak iparvállalkozásainak, amelyek főleg napi- és hetilapokat, vallási kiadványokat, egyesületi értesítőket jelentettek meg. Egészen addig matatott ez a csöndes konszolidáció, ameddig a fasizmus rá nem törte az ajtót.
Ekkor az Erdély déli részén élő magyarság Antonescu tábornok fasiszta rendszerének uralma alá került. Sajtója és iskolahálózata szinte teljesen megszűnt. Az Észak-Erdélyben élő magyarok sem örvendhettek maradéktalanul a magyar állami keretek visszaállításának.
Demokratikus intézményeiket létükben fenyegette a hatalom, amely erdélyi berendezkedése után rögtön betiltotta a Korunkat. A szocialista eszmék akkor éppen üldözött képviselői a népi mozgalom, illetve a szociáldemokrácia lapjaiban és kiadóinál – a Szabad Szóban, a Kis Újságban és más lapokban – kaptak nyilvánosságot.
Másként alakult a sajtóélet az 1944-et követő évtizedekben. A második világháború után másodszor is meg kellett szervezni a sajtót. Annál is inkább, hogy mindössze hat kiadvány vészelte át azon kulturális intézmények feldúlását, amelyeket az erdélyi magyarság oly sok áldozattal létrehozott.
Jellemző erre a korszakra a független, a demokratikus, köztük a szocdem lapok elsorvasztása, közben a kommunista pártsajtó erősítése, egyeduralomra való törése. Szinte minden nagyobb erdélyi városban alakultak magyar lapok, amelyek azonban már egyértelműen „vonalasak” voltak. Így Brassóban a Népi Egység, Temesvárott a Szabad Szó, Székelyudvarhelyen a Szabadság, Nagyváradon a Népakarat és a Fáklya, Szatmáron a Szabad Élet, Aradon a Jövő, Kolozsvárott az Erdélyi Szikra, az Erdély és a Világosság. Bukarestben ekkor jelent meg a Romániai Magyar Szó című központi napilap (amely 1989 után, a kommunista rezsim második vonalával egyszerre ismét előtérbe lépett, és szinte napjainkig élt, amikor is ősét gazdaságilag „megölte”, majd annak örökébe lépett az Új Magyar Szó címet viselő klón.)
Ugyancsak ebben a korszakban jelent meg a rurális szócső, a Falvak Népe. A Romániai Magyar Szó 1951-ben formálisan az Előrének adja át a helyét. 1953-ban kiadják az Ifjúmunkást, 1957-ben a Tanügyi Újságot és a Munkáséletet, 1956-ban a Művelődési Útmutatót, amely később – betiltásáig – Művelődés címen jelent meg.
Időközben megtörténik a közigazgatás átszervezése is, s ezzel egy időben új megyei lapok is indulnak: a csíkszeredai Hargita, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör, a szatmárnémeti Szatmári Hírlap.
Mindezen lapok életébe döntő módon szólt bele a kommunista diktatúra erősödése, a kijátszhatatlanságra törekvő központi ellenőrzés és maga a bevaduló cenzúra. A kisebbségi lapok lényegében a hatalom szócsövei lettek, s egyben kirakati jellegük volt. Létük nevezhető a legfőbb pozitívumnak – már amennyiben egyáltalán méltányolandó, ha egy-egy lap kifejezetten a kisebbség nyelvén csapnivaló és specifikusan a kisebbséghez szólóan nem ír semmiről, hanem közvetít tükörfordított propagandát, mindezt az adott etnikumhoz tartozó szolgálatos árulók „kommentárjainak” segítségével közösségre szabva.
A romániai magyar lapokból tulajdonképpen a diktatúra erősödésével párhuzamosan tűnt el a mondanivaló, s egyre inkább tartani lehetett attól, hogy végül már senkihez sem szólnak majd. Sokszor – főleg a központi és megyei napilapok esetében – már csak egyszerű szórólapoknak, propagandaanyagoknak tűntek az újságok: Különösen így volt ez a Dej-diktatúra egész ideje alatt, majd pár évnyi relatív enyhülés után a Ceausescu-rezsim utolsó éveiben.
Később – a nyolcvanas években – léteztek ugyan szamizdat lapok is (Ellenpontok, Kiáltó Szó), példányszámuk azonban annyira kicsi volt, hogy szinte csak néhány ember olvashatta őket. Nem is beszélve arról, hogy birtoklásuk, netán terjesztésük életveszélyes volt. Üzenetük így pusztába kiáltott szó maradt, a hatalom pedig hamarosan el is hallgattatta őket.
A kisebbségi sajtó azonban nemcsak a kommunista önkény cenzúrájának volt kitéve, hanem a nemzetpolitika, a kisebbségek beolvasztását célzó lépések áldozata is volt. Kettős szorításban a megsemmisülés veszélye fenyegette.
Az igazi változás, a komoly cezúra még hosszú évtizedekig váratott magára, s csak a század utolsó évtizedének beköszöntével jött el. Az 1989-es események egyik tagadhatatlan pozitívuma a viszonylagos sajtószabadság kivívása volt, mely az első euforikus hónapok teljessége óta érezhetően szűkült, s szabadosságba ment át. Ennek a fordulatnak, s az ezt követő fejleményeknek nagyobb helyet érdemes szentelni, hiszen ez már közvetlenül átvezet a mába.
A decemberi események után a romániai magyar lapok kétharmada címet változtatott. Sok új lap látott napvilágot, ám jórészük gazdasági nehézségek miatt hamar meg is szűnt. A lapok számának robbanásszerű növekedését a hosszú évtizedeken át elfojtott önkifejezési vágy segítette, de az új kiadványok megjelenése feltétlenül összefügg a kisebbségi magyarság 1989 után újrakezdődő önszerveződésével, valamint a nyiladozó üzleti látásmóddal is.
Mint előbb láttuk, a megyei napilapok (az összes többi újsághoz hasonlóan) a puszta túlélésre törekedtek az előző rendszerben, illetve a Párt hátán léteztek csak. 1989 után ezek az átörökített lapok lettek azok, amelyek a változást követően is kicsi, de biztosabb anyagi és némi szellemi hátérrel láthattak munkához.
Fejlődésük azonban nem mondható látványosnak: nagy gazdasági vállalkozásokká sem nőtték ki magukat, még terjedelmük sem változott számottevően. Mégis szükség volt (és az aktuális felmérések szerint van) rájuk, s talán ők építkeztek a legbiztosabb alapra – igaz, hogy a konjunktúra is nekik kedvezett a „félfordulatkor”. (Ilyen például a kolozsvári Szabadság, a csíkszeredai Hargita Népe, a marosvásárhelyi Népújság, a nagyváradi Bihari Napló.)
Az 1989-es események után olyan hosszú, instabil időszak jött el Romániában, amely számos vonatkozásban ma is tart, s ez rányomta bélyegét a sajtóra is. A legingatagabb időszak 1989–2000 közöttre tehető. Ebben az adott periódusban élve úgy tűnt, változásnak nyoma sincs. Visszatekintve azonban érzékelhető, hogy mind társadalmi, mint politikai téren tart a lassú változás: akár csak 1997-tel összevetve azonnal nyilvánvalóvá lesz, hogy pregnáns különbségek vannak az akkori és a mostani romániai viszonyok között.
Ami a sajtót illeti, az nem is a társadalommal együtt mássza meg lassanként a változás lépcsőit, hanem beszállt a liftbe: így – bár a pincéből együtt indult minden és mindenki mással – máris magasabbra jutott, mint általában véve Románia.
Már csak ezért is érdekes és releváns tehát úgy elemezni az 1989 utáni romániai magyar sajtóviszonyokat, hogy a jelen esszé szerzőjének korabeli – azaz éppen tíz évvel ezelőtti – vonatkozó elemzéséből is idézünk. Ebből még nyilvánvalóbbá válik, melyek azok az összetevők, amelyek változtak, illetve milyen vonatkozásban maradt mozdulatlan a konjunktúra. Az is szembeszökő lesz, mennyit és mennyiben változtak a trendek, s e módosulások miatt milyen előrejelzések nem váltak valóra.
Íme tehát a korhű, helyszíni jelentés arról a frontról, amely a jelen írás fő témája is: „’89 után a teljes kisebbségi magyar sajtó orientációja megváltozott. A monolitikus propaganda helyett természetszerűen teret nyertek benne a különböző eszmerendszerek. A legszembeötlőbb vonulat azonban még mindig a sajtónkban is a hagyománytiszteletből táplálkozó – és a diktatúra után újjáéledt – konzervativizmus. Ez egyrészt szükséges (hiszen társadalmi-történelmi-politológiai kompenzációja a kommunista diktatúra évtizedeinek), másrészt azonban mára már elavult, sokat vesztett igazi alapértékeiből. A kül- és belföldi változások eredményeképpen a hagyományos nemzeti tartalmak elöregedtek, és nem születtek modern, korszerű nemzeti tartalmak a helyükbe.
A tradíció, mint érték egész Európában hanyatlóban van, a devalválódás üteme azonban változó, Erdélyben sokkal lassúbb. Ezen fogalmak (konzervativizmus, tradíció, nemzeti tartalom) jelen esetben összefüggenek, s talán ebből ered a kisebbségi sajtó nagy részére vonatkoztatható legkomolyabb negatív jelenség. Nevezetesen a rosszul értelmezett összetartás, az etnikum politikai pártjának (manapság már: pártjainak) feltétel nélküli támogatása, a kritika visszaszorítása. A központi napilaptól a helyi kiadványokig sok sajtótermékben megfigyelhető ez a tendencia, ami még nem jelent ugyan mindig elkötelezettséget, függőséget, mégis a sajtó objektivitásának rovására megy.
Kétségtelenül vannak ellenpéldák is, létezik a pártfüggetlen kisebbségi újságírás is, ez azonban a bulvár felé kezd elhajlani (ld. pl. a társadalmi-politikai folyóiratként útjára indított, majd gyökeresen átalakított és lebutított Európai Időt). Ami a napilapok esetében vizsgálható igazi és teljes függetlenséget illeti, az csak egyes szerkesztőségeken belül, egyedi esetekben, azaz individuumok szintjén nyilvánul meg, lapszinten nem. Azaz – amennyiben nem megengedők, hanem következetesek vagyunk – nincs.
A romániai sajtó egészét érintik azok a gazdasági nehézségek, amelyek részben az általános válságból eredeztethetők, részben pedig mesterségesek, azaz a cenzúra szerepét vették át. Az adott kiadvány előállításához szükséges eszközök és pénzalapok hiánya azért súlyosabb mégis kisebbségi lapok esetében, mert ezek már eleve csak korlátozott számú olvasóhoz szólhatnak, s ez határt szab terjeszkedésüknek, népszerűségük és ezen keresztül jövedelmezőségük növelésének. A kisebbség sajtótermékeinek egy része (külföldi) támogatás igénybevételével jelenik meg, az is megfigyelhető azonban, hogy bizonyos esetekben a magyarság köreiből kikerülő személy válik kisebb sajtócézárrá. Ő birtokolja a tőke jelentős részét , és az ő döntéseitől és néha szakértelmétől függ a kezében lévő kiadványok sorsa (pl. Verestóy Attila). Ezzel együtt kijelenthető, hogy a teljes romániai magyar lapkiadás és sajtóstruktúra törékeny, nem tud kellően megfelelni a versenyhelyzetnek, s ennek oka jelentős részben gazdasági. Ez pedig jelen pillanatban elválaszthatatlanul összefügg az ország általános gazdasági, politikai helyzetével. A másik ok viszont a szakmai felkészületlenség, valamint a „megélhetési újságírás” és a szerkesztőségeken belüli őrségváltás lassúsága, ami még akár hosszú évtizedekig is amatőr szinten tarthatja a hazai magyar sajtót.
»Mert a demokrácia csak a lelkileg művelt és fegyelmezett emberek között működik jól. (...) A demokrácia nagy nehézsége minden más rendszerrel szemben éppen abban áll, hogy erkölcsi érettséget követel meg a társadalom minden tagjától, vagy legalábbis annak döntő többségétől« – ha a Márton Áron szavaival megfogalmazott erkölcsi érettség, vagyis a demokrácia felé halad tovább Románia, az lehet az egyedüli biztosítéka a sajtó, és ezen belül a kisebbségi sajtó túlélésének és a káoszból való kilábalásának.”
Eddig tartott tehát az 1989 utáni időszakot – gyakorlatilag a változások első évtizedét – bemutató gyorselemzés. Ami ezután következett, az már a román EU-csatlakozással, a belső politikai változásokkal és a Nyugat felé való hangsúlyosabb nyitással, illetve a nyugati befektetőknek a romániai sajtópiacra való benyomulásával is összefügg. Ez ugyanis gyökeresen átalakította a hazai sajtópiac – és ezen belül a magyar sajtóvilág – szerkezetét.
Alig telt pár évbe és jelen pillanatban már ott tartunk, hogy a sajtópiac felosztása, nemhogy megkezdődött, de lényegében lezárult. A hazai és külföldi konszernek közötti harc szükségképpen véget ért, mert lényegében nincs több igazán számottevő szabad tér, megszerezhető sajtóorgánum. A jövőben is lehetőség van még persze változásokra, de már csak a konszernek közötti tárgyalások, vagy a „hit and run” jellegű akciók folyományaképpen.
Két fő trend figyelhető meg: az országos médiaorgánumokat (természetesen nem csak a nyomtatott sajtóban) vagy világszintű multik, vagy hazai óriások tartják ellenőrzés alatt (Ringier, MediaPro stb.), míg a regionális orgánumok megszerzéséért, illetve azok megtartásáért (itt értelemszerűen főleg napilapokért) a jelenlegi tulajdonosok és a kisebb multik futottak versenyt (pl. az egyik legnagyobb ilyen érdekeltségű vállalkozás az Ausztriából indult, Magyarországon át érkezett és már Ukrajna felé tekintgető Inform Média).
Mint azt a romániai magyar sajtót vizsgáló magyarországi elemző, Gavra Gábor is megjegyzi, a 18 évvel ezelőtti változások óta eltelt idő így összegezhető: „A megyei lapok elkerülték az 1990-ben csomagban privatizált magyarországi társorgánumaik sorsát, azaz nem kerültek egyetlen multinacionális befektető kezébe. Ehelyett a kiadók tulajdonjogát túlnyomórészt a szerkesztőségek tagjai szerezték meg spontán privatizáció útján. A romániai magyar sajtóban az 1989-es fordulat után 10 évig nem bukkant fel nemzetközi szakmai befektető; az 1999-ben indult Krónikába szálltak be magyarországi befektetők; két évvel később pedig a Nyugati Jelennél és a Bihari Naplónál bukkant fel egy tengerentúlra szakadt erdélyi magyar üzletember, illetve egy, a magyarországi megyei sajtóban is érdekelt osztrák cég.” Ezt követően indult meg a már említett lapfelvásárlási és -alapítási verseny, amely mostanság látszik véget érni.
További fontos részlet, hogy az RMDSZ néhány prominens politikusa több erdélyi médiapiaci termékben érdekelt tulajdonosként, sőt, az egyetlen országos magyar napilapban is. Emellett van példa rá (például Nagyváradon), hogy román vállalkozók bizonyos üzleti megfontolásokból indítottak magyar lapot, miután a már létezőt sikertelenül próbálták felvásárolni.
A fennebb vázolt tulajdonosváltások (a regionális orgánumokért zajlott verseny az addigi tulajdonosok, pontosabban általában az adott lapoknál dolgozókból álló zárt részvénytársaságok és a kisebb multik között) soha nem mentek egyszerűen. Az egész jelenség hazai történetében is első, ráadásul tipikus példa erre a nagyváradi Bihari Napló (és ezzel párhuzamosan az ugyancsak felvásárolt nagyváradi „laptestvér”, a román nyelvű Jurnal Bihorean) sorsa. Ezért ezt kronologikusan, sajtótudósítások tükrében mutatjuk be most röviden.
a.) 2000. július 17. „A Bihari Napló nagyváradi napilap részvényeseinek júl. 15-i közgyűlésén úgy határoztak, hogy a lap vezetőtanácsát az igazgatótanács fölé helyezik. A vezetőtanács elnöke Kiss Sándor lett, Králik Lóránd pedig a vezérigazgató. Kiss Sándor és Bíró Rozália birtokolja a részvények többségét, Králik tíz százalékkal rendelkezik”. “Kiss Sándor vállalkozó a Nagyváradon román nyelven megjelenő Jurnal Bihorean lapnak is többségi tulajdonosa. Kiss Sándor, miután megvásárolta a Bihari Napló részvényeinek egy részét, kijelentette, hogy a lap függetlensége megmarad, a szerkesztőség munkájába nem avatkozik bele.
b.) 2001. január 9. “Kiss Sándor, a Bihari Napló Rt. elnöke bejelentette, hogy az üzlettársával együtt tulajdonában lévő többségi BN-részvénycsomag, valamint a Jurnal Bihorean napilapot kiadó cég értékpapírjainak eladásáról tárgyalásokat folytattak egy osztrák érdekeltségű cégcsoporttal. A megállapodás szerint januárban és februárban átvilágítják a Bihari Napló Kiadóvállalat Rt.-t, a Jurnal Bihoreant kiadó Multiprint céget, valamint a hirdetésszervezéssel foglalkozó Floris Kft.-t. Ha az adatok megfelelnek a cégek mérlegében szerepeltekkel, akkor március elején megveszik a többségi részvényeket. A román jogi személyiséggel bíró Forum Verlag Kft. az osztrák Funk Verlag und Druckerei Kft. és a magyarországi Inform Stúdió közös tulajdona”.
c.) 2001. március 9.“Az osztrák-magyar Forum Verlag Kiadó ügyvezető igazgatói, Josef Kogler és Kovács Géza, március 8-án bejelentették, hogy cégük tulajdonába kerültek a Bihari Napló és a Jurnal Bihorean nagyváradi napilapok. Többen leépítéstől tartanak. Arról tájékoztatták a két lap újságíróit, hogy a Bihari Napló szerkesztőségét a továbbiakban is Rais István vezeti, míg a Jurnal Bihorean főszerkesztőjévé Mircea Jacant nevezték ki. Kovács Géza elmondta, hogy mindkét napilapot családi lapként képzelik el, amelyek a helyi közéletről, helyi emberekről tájékoztatják az olvasókat. Szándékaik szerint a tájékoztató anyagok lesznek túlsúlyban, nem akarnak ugyanis véleményt alakítani. Az ügyvezető szerint szükség van a szerkesztőség karcsúsítására. Rais István kifejtette, hogy véleményanyagok is helyet kapnak majd a lapban, nem kívánják feladni a nagyváradi újságírás hagyományait. A Bihari Naplónál fájlalják, hogy külföldi kézre került a kiadó.” “Nagyváradi lapokat vásárolt a debreceni központú Inform Média Kft. – jelentette be Szabó Miklós, a cég helyettes ügyvezető igazgatója, a megállapodást március 7-én írták alá. Százszázalékos tulajdonukká vált a román nyelvű Jurnal Bihorean című lapot megjelentető Multiprint Részvénytársaság és a lapot értékesítő Floris Kft., 95 százalékos tulajdonosi részesedést szereztek a magyar nyelvű Bihari Naplót kiadó cégben is. A két megyei lap eddigi tulajdonosa, Kiss Sándor nagyváradi vállalkozó tavaly vette meg a lapokat kiadó társaságok részvényeinek többségét, de az év végén már új vevő után nézett. Az 1990 januárjától megjelenő Bihari Napló az egyik legnagyobb példányszámú magyar nyelvű napilap Romániában. A magyarországi tőke 1999 végén jelent meg a romániai magyar sajtóban, amikor egy magyar pénzügyi befektető csoport 1,2 millió dolláros beruházással útjára indította az országos terjesztésű Krónika című napilapot.”
d.) 2001. november 8. “November elsejei hatállyal a Jurnal Bihorean című napilapot megjelentető Multiprint Rt.-t, illetve a reklámértékesítéssel foglalkozó Media Expert Kft.-t olvasztotta magába az Inform Média Kft., amely október elsejétől a Bihari Napló napilap kiadója is. Így az Inform Média Kft. vált a két napilap, a Bihari Napló és a Jurnal Bihorean, valamint a Bazar Bihorean apróhirdetési hetilap közös kiadójává.”
e.) 2002. február 12. “Tíz újságírótól vált meg két nagyváradi napilap. Kovács Géza kiadóigazgató szerint a Jurnal Bihorean és a Bihari Napló menesztett munkatársai nem emeltek kifogást elbocsátásuk ellen, és elfogadták a nettó 15 millió lejes végkielégítést. A Jurnal Bihoreantól hat újságírónak kellett távoznia.”
f.) 2003. október 18. “A nagyváradi magyarságot jobban érdekli a hétvégi referendum, mint a helyi románokat, derült ki a napokban szervezett lakossági fórumokon, hiszen míg a Jurnal Bihorean napilap szópárbaján alig páran, addig a Bihari Napló okt. 16-i vitájára körülbelül ötvenen voltak kíváncsiak. A módosított alkotmány megszavazását jelenlegi állapotában ellenző Kovács Zoltán és Szilágyi Zsolt parlamenti képviselőkkel Lakatos Péter megyei RMDSZ elnök, Kiss Sándor választmányi elnök, az SZKT újraválasztott alelnöke, Pete István szenátor és Bíró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere vitázott.”
A fenti esettörténet is rávilágít arra, hogy a helyi napilapok keresettek voltak multinacionális konszernek részéről is. Hogy miért? Egyrészt azért, mert az országos médiapiac tulajdonosai struktúrái már hamarabb kialakultak és rögzültek, oda tehát szinte lehetetlen betörni. Másrészt pedig a helyi lapkiadásban is van üzlet, sőt.
Amerikai és európai sajtószakértők egybecsengő véleménye ugyanis, hogy világszerte trend: az országos és a helyi lapok közötti versenyben mindig az utóbbi győz.
A romániai magyar helyi napilapokra kivetítve ez így alakul (Papp Z. Attila médiakutató felmérése szerint): a Nyugati Jelent kivéve valamennyi magyar helyi napilap piacvezető saját megyéjében (Biharban és Szatmárban konkurensnek mondható magyar lapok működnek. Biharban a két konkurens közül a Bihari Napló tartja vezető pozícióját, is a Reggeli Újság leszakadt a versenyben, míg Szatmárban a Szatmári Friss Újság vezet a Szatmári Hírlappal szemben). Még ott is piacvezetők a magyar helyi lapok, ahol a magyarok az összlakosság alig ötödét teszik ki (mint Kolozsban). A képet árnyalja, hogy míg a román olvasók több megyei újság közül válogathatnak (nem beszélve az országos román lapokról), addig a magyar lappiac főszereplőinek tekinthető megyei lapok – területi átfedések híján – nem jelentenek konkurenciát egymásnak, és köreiket nemigen zavarja a két "országos" magyar nyelvű napilap.
A helyi lapok vezető szerepét nem veszélyezteti a két magyar „központi” lap, a Krónika és az Új Magyar Szó. Az utóbbi különösen nem versenytárs, az előbbitől pedig csak indulásakor tartottak néhány helyi szerkesztőségben. A Krónika ügyet Gavra Gábor is tanulmányozta, s megállapította róla, hogy a korábban a nagyváradi Erdélyi Naplót irányító, később a szintén Nagyváradon megjelenő Erdélyi Riport című hetilapot gründoló Stanik István által létrehozott, idővel a budapesti Napi Gazdaság körébe tartozó befektetők tulajdonába került lap (a Krónika – Szeghalmi Örs megj.) eredeti célja több forrásunk szerint a megyei lapstruktúra bedöntése volt. Ám kiderült: sem a helyi információkra fókuszáló hírversenyt nem tudja felvenni a megyei napilapokkal, sem a hirdetők nem mozdulnak a hét magyarlakta megyében terjesztett lap felé.
Mint azt magyarországi elemzők is jelzik, nehéz meghatározni az erdélyi magyar sajtó iránti valós érdeklődés mértékét, egyetlen kivétellel ugyanis nincsenek auditált adatok a piac szereplőinek eladási mutatóiról. (A kivétel egész Romániában a Bihari Napló, amely a Román Példányszám Auditáló Irodával, a BRAT-tal auditáltatja magát.) A lapok – üzleti titokként kezelt – példányszámaira vonatkozó 2001 és 2003 közötti informális főszerkesztői közlések összeadásával Papp Z. Attila médiakutató 117 ezerre teszi az általa felkeresett 24 országos, megyei és helyi napi- és hetilap együttes példányszámát, ám ennél pontosabb adatok nincsenek. Ezzel együtt a megyei lapok bevételeinek nagy része még ma is az eladásokból és nem a hirdetési bevételekből származik.
A magyarországi támogatások közül kiemelkedik az Illyés Gyula Közalapítvány (IKA) sajtószaktestülete által elbírált pályázatokon elnyerhető, tavaly összesen 20 millió forint körüli összeg; de az erdélyi magyar lappiac szereplői ide sorolják egyes magyarországi médiumok azon gyakorlatát is, hogy megjelentetik az erdélyi sajtó munkatársainak műveit, és helyi tudósítókat alkalmaznak. A magyarországi támogatásokhoz tartozik, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala finanszírozza egyes orgánumok MTI-hírekkel történő ellátását. A román állam 2002 óta a Communitas alapítványon keresztül (ma már a magyarországi támogatásokhoz hasonló nagyságrendű összeggel) dotálja az országban élő kisebbségek intézményeit. Az alapítvány működését szabályozó kormányrendeletek nagy mozgásteret hagynak a pénzek elosztásáról döntő kisebbségi szervezeteknek, jelen esetben az RMDSZ-nek. A magyarországi és a romániai pénzek, támogatások elosztása újra és újra vitákat, gyanúkat, elégedetlenségeket szül.
Magyari Tivadar médiakutató mindehhez hozzáfűzi vonatkozó tanulmányában: “Összevetve a Kárpát-medence más országaiban élő magyar kisebbségek helyzetével azt mondhatjuk, hogy a romániai magyar média függ a legkevésbé a többségi nemzet államának pénzügyi juttatásaitól. Az állami (központi) finanszírozás kapcsán ritkán jelennek meg azok az általános politikai, médiapolitikai, diskurzusbeli és jogi kérdések, amelyek például Szlovákiában vagy Jugoszláviában felmerülnek a magyar sajtó kapcsán. Így például ritkábban fogalmazódik meg a kisebbségi nyilvánosságban az a követelés, hogy román állami támogatásban részesüljenek az amúgy nagyrészt magánvállalkozásként működő sajtótermékek – bár többször felmerült már az a gondolat, hogy a sajtót és különösen a kisebbségi sajtót az államnak támogatnia kellene. Az állami támogatást főleg azoknak a termékeknek az esetében várják el, amelyek valamilyen módon az elitkultúrát szolgálják (vagyis többnyire szépirodalommal és irodalomkritikával foglalkoznak), és amelyek eddig is részesültek állami – pontosabban művelődésügyi minisztériumi – támogatásban.”
Zárásképp megállapítható: a romániai magyar tömegkommunikáció egyszerre mutatja a kisebbségi média jegyeit és a viszonylag nagy, rétegzett közösségek médiájának sajátosságait. Magyari Tivadar médiakutató is jelezte már, hogy a médiaszereplők szakmai tudatát, médiapolitikai gondolkodását erősen meghatározzák a romániai magyar diskurzus domináns alaptételei: a hetven-nyolcvan éves hagyományok továbbőrzése és a kisebbségi jogvédelem, jogféltés. Ez gyakran olyannyira kitölti a szakmai tudat terét, hogy a pragmatikus szakmabeli, médiagazdasági szempontok másodlagossá válnak, relativizálódnak.
A sajtótevékenység ellentmondásos: a külföldön is becsült teljesítmény mellett mindennapos az elfogult, érzelgős, közhelyes, sablonos témakezelés. A sajtó sokszor mozgósító-propagandisztikus jellegű, a kisebbségi közéletet egészében igenlő, viszont teljes skálájú, napi rendszerességű tájékoztatást nyújt: másfél millió embert célozva szól bel- és külpolitikáról, gazdaságról, irodalomról és művészetekről, oktatásról, tudományról, egészségügyről, életmódról, sportról és időjárásról.
Összefoglalásképpen: a romániai magyarság XX. századi története során három évszámhoz kötődő három fő eseménysorozat befolyásolta a bel- és kisebbségpolitika alakulását, s ily módon a sajtót: 1920, 1945, 1989.
Trianon után a romániai magyar kisebbség markáns identitásmegtartó küzdelembe kezdett, megpróbált „berendezkedni”, minél élhetőbb miliőt teremteni az új, hirtelen jött kisebbségi léthez. A legelsők között a sajtó indult fejlődésnek: kiépült a megfelelő intézményesített rendszer, a kiadványok nagy része felvállalta a kisebbségi önrendelkezés igényének hangsúlyozását is.
Másként alakult a sajtóélet az 1944-et követő évtizedekben. A Második Világháború után másodszor is meg kellett szervezni a sajtót. Annál is inkább, hogy mindössze hat kiadvány vészelte át azon kulturális intézmények feldúlását, amelyeket az erdélyi magyarság oly sok áldozattal létrehozott. Jellemző erre a korszakra a független, a demokratikus és a szocdem lapok elsorvasztása, közben a kommunista pártsajtó erősítése, egyeduralomra való törése.
Az 1989-es események egyik tagadhatatlan pozitívuma a viszonylagos sajtószabadság kivívása volt, mely az első euforikus hónapok teljessége óta érezhetően szűkült, s szabadosságba ment át.
A decemberi események után a romániai magyar lapok kétharmada címet változtatott. Sok új lap látott napvilágot, ám jó részük gazdasági nehézségek miatt hamar meg is szűnt. A lapok számának robbanásszerű növekedését a hosszú évtizedeken át elfojtott önkifejezési vágy segítette, de az új kiadványok megjelenése feltétlenül összefügg a kisebbségi magyarság 1989 után újrakezdődő önszerveződésével, valamint a nyiladozó üzleti látásmóddal is.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969