2013. I-VI
 

Egy kolozsvári polgárcsalád-alapító a 19. században
Maurer I. Gyula

2006 novemberében a Tudomány Napja alkalmával rendezett ülésszak Történelmi Tagozata keretében ismertettem Kolozsvárott Gergely János (a továbbiakban G. J.) kocsigyártó mester írásbeli hagyatékát. Ez, bizonyos átfedésekkel, három részből áll: 1. Gyermekeire vonatkozó áldásból. Keltezés nélküli szöveg, amelyből kiderül, hogy 1886-ból származik. 2. 1892. március 2-ikán keltezett, az 1816-1845 időszakaszra vonatkozó önéletrajzból (,,elet le írásom”). 3. Egy 1902. augusztus 6-ikán keltezett, Emlékiratnak nevezett, gazdasági természetű beszámolóból, az 1845 és 1902 közötti időszakaszban végzett építkezéseiről.
Az írások érdekessége, talán külön értéke, hogy azokat nem egy értelmiségi, hanem egy a polgárság körébe felemelkedett egyszerű mester vetette papírra. Mégpedig – mondhatni – történelmi felelőssége tudatában. Hiszen önéletrajza bevezetőjében (,,Bévezetés”) írja: ,,Tájékozásul, s tudomás végett Kedves Családommal közölni akarván egyszerű életírásomat azon indoknál fogva, mint hogy régi esemény számba, 50. 60. és 70. évelőtti történetek a melyek a mai korba alig találhatnának hitelre!”
Az írásokból nem csupán a XIX. századi polgárosodás folyamata bontakozik ki, hanem azok nagyon sok adatot tartalmaznak az akkori életvitelre, az iskolai, utazási, gyógykezelési viszonyokra, a vállalkozások megalapozásának módozataira, a céhtársak egymás közti viszonyára, a hitelkörülményekre, a javadalmazásokra és az építkezési költségekre vonatkozólag. Ha mindezekhez még hozzávesszük a kolozsvári helytörténeti jellegű felvilágosításokat is, úgy megállapíthatjuk, hogy G. J., akaratlanul, kordokumentumot hagyott maga után. Ez még akkor is igaz, ha egy-két adatnál G. J. emlékezetének torzításával számolunk.
E kordokumentum megőrzéséért hálás vagyok dédunokájának, Nyilas Évának (a továbbiakban Ny. É.), aki a kéziratokba és a G. J.-sal kapcsolatos más családi okmányokba bepillantást engedett, továbbá a 2004-ben utódai részére írt Családom a XIX. és XX. században című terjedelmes összeállításának tanulmányozását is lehetővé tette. Ezek nem csupán bizonyos, szükséges kiegészítések megírását, hanem olykor G. J. írásainak megértését is megkönnyítették. Ez utóbbi nehézségek abból fakadtak, hogy G. J. írásait családjának szánta, ezért az akkori hozzátartozók számára evidens tényeket, természetesen, nem magyarázza meg.
Az első írás, az atyai áldás – a dolgok természetéből kifolyólag, nem tartalmaz közérdekű adatokat. Hiszen ez egy rövid visszatekintés a család életére, annak a megelégedettségnek kifejezésével, hogy ,,…bennetek egyenként kedves szeretett gyermekeink minket szülőket tisztelő s szerető gyermekeket ölelhetünk karjaink közé…” . Sorait mély vallásosság hatja át: ,,… esküvőnk napján este a mielőtt szemeinket álomra zártuk volna, előbb Isten áldását kértük hogy az kiérje szerény fiatal házaséletűnket atyai kegyelmével.” Ebben az írásban és csak ebben található némi politikai vonatkozás is, amikor említést tesz a ,,forradalmi űdőkre a mikor élet és halál közt lebegtünk” és kissé később: ,,Sok kemény próbára voltunk ki téve a Viktória bukásához…”
Azért, hogy az olvasót megsegítsem abban, hogy a G. J. által önéletrajzában említett számos adatát melyik időszakra vonatkoztassa, összeállítom G. J. életének fontos periódusait, melyek elszórt észrevételeiből következtethetők ki: 1. 1816 – 1830: gyermek- és iskoláskor; 2. 1830 – 1834: inasévek egy kerekesműhelyben; 3. 1834 – 1839: segédi munkakör ugyanott; 4. 1840 – 1842: világlátás időszaka, a kocsigyártás mesterségének elsajátítása; 5. 1842 – 1845: segédi munkakör egy kocsigyártó műhelyben; 6. 1845: a házasságkötés és az önállósodás kezdetének időpontja. Ezután kísérjük figyelemmel önéletrajzát:
1816. szeptember 8-ikán a Kolozsvár közeli Kolozson született. Ácsmester apját korán elvesztette, mert az a helyi református templom zsindelyezése alkalmából a fedélről lezuhant. Anyja egy csizmadiához ment feleségül, aki a kisfiúval rosszul bánt. Ezért őt nagyszülei vették gondozásba és 14 éves koráig iskoláztatták. De szegények voltak, ezért ő „familiárisi” szolgálatot vállalt: már reggel 6-kor elkérte a kántortól az iskola kulcsát és ott télen tüzet gyújtott. Így egy-egy télen 5-6 Ft-ot keresett, amellyel jól fel is ruházta magát.
14 éves korában nagyapja Kolozsvárra vitte, ahol egy Rusz János nevű kerekesmester három és fél évre inasnak fogadta. A mester „a mostani Biró-féle patika” helyén lakott. (Megj.: itt, a Szamos-parti, mostani Széki palotában jelenleg is működik gyógyszertár!) A próbahetek után önként ajánlott fel csizmát és „surtzot” (Megj.: surtz = kötény) évente, s azt is megengedte, hogy munkaidő után kovácsok részére kalapácsnyeleket készítsen. Ő élt is a lehetőséggel, s ezáltal lényegesen tehermentesítette nagyszüleit.
Eljött a „felszabadulás” időpontja. Ezután mestere segédként alkalmazta. Kifizette adósságait, felruházkodott és a céhbe is belépett.
„Ekkor már vágytam világot látni” – írja. Nagyszebeni, gyulafehérvári, nagyenyedi intermezzo után Pestre utazott szekéren, ahová 8-9 nap alatt érkezett. Itt nem kapott munkát, ezért tovább ment Vácig, ahonnan egy kavicsot szállító hajóval Pozsonyig utazott. Önéletrajzának e részénél lírai hangnemet üt meg: „Itt a hálo helyem illetve derekalyam a körontsolékos hajo feneke, a párnám a pinklim, a takaróm jó felső hiányán a csillagos ég.” (Megj.: pinkli = batyu.) Onnan Bécsbe érkezett, ahol munkát kapott és „két legénynek is számot tett volna annyit dolgoztam” – írja. (Megj.: legény = segéd.) A túlerőltetett munka miatt beteg lett, kórházba ment, de ott nem javult. „Egy Beszterczei orvos növendék azt ajánlotta, hogy jöjjek haza, s itt az idevalo levegő helyre hoz” – írja. (Megj.: Ebből az valószínűsíthető, hogy tüdőfertőzést kaphatott, ez gyakori jelenség volt olyanoknál, akik tiszta levegőjű helyről nagyvárosba kerültek!)
Megfogadta a tanácsot és hazaindult. A Pestig tartó úton még jobban megbetegedett és egy kórházba nyert felvételt. Négy hét után az ablakból megpillantotta a már ismert szekeresét, ezért – az orvos tiltása ellenére – elhagyta a kórházat. A lépcsőkön összeesett, de az orvos már nem fogadta vissza. „Ekkor hajóhídon a Dunán át vánszorogtam Budára. Ott az akkori irgalmas nénik kórházába sok kéréssel felvétettem, itt még négy hétig gyógykezelés alatt voltam.” (Megj.: itt „nénik” = nővérek.) Egészségi állapota valamicskét javult, ezért egy szekeressel nyolc nap alatt Kolozsvárra utazott. Szekérbére 5 Ft volt, de ezt már a kolozsvári mester fizette ki, mert 20 Ft-nyi készpénze útközben, rendkívül szerény táplálkozás, naponta 1-1 tányér leves vagy tej és egy főtt kukorica elfogyasztása mellett is elfogyott. (Megj.: nyilvánvalóan szállásköltségei is voltak, de ezeket nem említi.)
Kolozsvárról hazament Kolozsra, ahol hat hét alatt feljavult és megerősödött. Ideje is volt, mert, volt gazdája ajánlatára, várta egy Hilbert nevű kocsikészítő mester, mint kocsikas készítőt. „Itt Isten kegyelméből meg szűnt a sok nyomorúságom. Volt munka volt becsület a minél többet nem lehetet egy előre kívánni. Ez 842-be volt.” Mintegy másfél évi munka után az önállósulás vágya ébredt fel benne, s azért, hogy ehhez anyagi alapot teremtsen, egy jobban fizető műhelyt keresett. Erre egy Bukovinából érkezett kovácslegény közvetítésével nyílt alkalom, Bukovinában. Az ottani műhelyvezetővel levelezés útján meg is egyezett és az indulás időpontját is kitűzte. De Hilbert lebeszélte az önállósulás megsegítésének ígéretével. „Simon Elekhez folyamodtam egy kérelem meg írásáért” a nemrég elhunyt „Józsika Lajos (Megj.: valószínűleg Jósika Lajos báró) anyjához, a ki sok hozzám hasonló fiatal embert segélyezett kölcsönökkel.” „Ő Simon Elek, a nélkül, hogy esmert volna, azzal az ajánlattal fogadott, hogy nálla valami árváknak sok pénzek van, s szűkségem van ő azokat az akkori válto pénzbe 100 Ft-ot költsön. En kőszőnettel fogadva, ő nékem rögtön át is adta minden írás nélkül.” De az önállósulás elindítása mégis késedelmet szenvedett, ui. mesterét agyvérzés érte, s a család kérte, hogy ő vezesse a műhelyt. „Ezt én a bajt látva meg nem tagadhattam…” – írja.
Mesterének 1845 tavaszán bekövetkezett halála után a Simon Elektől kapott pénzen azonnal anyagot vásárolt, s most már mint „gazda” folytatta a kocsigyártást, egyelőre Hilbert kocsiszínjének hátsó felében. Nagyon sokat dolgozott „egy jobb, és 1 gyengebb legenyel” (Megj.: legeny, azaz legény = segéd.) és már négy hónap alatt 700 ft jövedelemre tett szert.
Még azelőtt próbalátogatást tett „égy olyan tisztes háznál a hol égy nékem alkalmas kedves léány van a mit én néhány havi látogatásom után két erős vetély társ mellett kedves nőmé tettem a ki ma szerető édes anyátok.” – írja büszkén gyermekeinek. Menyasszonyát 1845. október 15-ikén vezette „Isten oltárához”. Ezzel az írás közérdekűnek tekinthető része be is fejeződik. Kiegészítésül felesége érdemeit méltatja és kéri gyermekeit, hogy „ha én majd nem leszek, ne háborgassátok őtet meg e szerény hajlékból a míg élni fog.” Utolsó mondata: „Isten áldása legyen mindnyájatokkal.”
Megjegyzések. 1. Utazásai még a Kolozsvárt Pesttel összekötő Biasini-féle rendszeres postakocsi-szolgálat beindítása előtti időpontokra esnek. Az időtartamokról és az anyagi vonzatokról csupán az említett két város esetében kaptunk felvilágosítást. Ha összevetjük a legkevesebb 25 Ft-nyi költséget magával az 5 Ft-nyi szekérbérrel, vagy az önálló vállalkozás beindításához elegendő 100 Ft-nyi összeggel, megállapíthatjuk, hogy ezek az utazások bizony nagyon sokba kerültek.
2. Mivel G. J. írásaiban mindenütt pontos pénzügyi vonatkozásokkal találkozunk, és ilyenre a bécsi, pesti és budai kórházi kezelések esetében még csak utalás sem található, indokoltnak tűnik az a következtetés, hogy ezek ingyenesek voltak.
3. Ha megismerjük Rusz Jánosnak inasa és későbben segédje irányába többszörösen kimutatott jóindulatát, a kölcsönt adó Simon Elek gáláns gesztusát, másrészt azt, hogy G. J. mesterének betegsége miatt elhalasztotta önállósulási álmának megvalósítását, levonhatjuk azt a következtetést, hogy ezeknek az embereknek egymáshoz való viszonyulását kölcsönösen nagyfokú bizalom és becsületesség jellemezte.
Amint már említettem, Emlékiratnak nevezett harmadik írása 1845-től kezdődő építkezéseinek és azok költségeinek felsorolása. Ez utóbbiakat továbbra is forintban adja meg, ami abból a szempontból is érthető, hogy az (ezüstalapú) forintról az (aranyalapú) koronára való áttérés 1892-ben kezdődött és 1900-ban fejeződött be.
Telkének elhelyezkedésére vonatkozólag az emlékiratból csupán annyi következtethető ki, hogy azt délről a jelenlegi Petőfi (akkor Kül-Torda) utca, északról a várfal határolta, továbbá azt, hogy a várfal és a Farkas utca közötti szomszédos telek a Református Egyház tulajdonában volt. Ebből az következik, hogy G. J. telke a jelenlegi Akadémiai Levéltár háta mögött volt, a Farkas és Petőfi utcákat összekötő, kiszélesített utca és kocsiparkoló helyén. Ezt Ny. É.-nek családi emlékezetet tükröző megállapítása is megerősíti. E helymeghatározás alapján az is állítható az emlékirat alapján, hogy ott 1845-ben még állt a várfal, továbbá – G. J. későbbi észrevétele alapján – az is, hogy a falnak ezt a szakaszát 1884-ben bontották le. Íme két helytörténeti adat!
Következzen az emlékirat rövid összefoglalása, zárójelben tüntetve fel a költségeket:
1849-ig volt elfoglalva a (várárokban fekvő) telek vásárlásával, annak az utca szintjéig való feltöltésével és egy kétszoba-konyhás vályogház, továbbá egy műhely felépítésével (2000 Ft). Az utca szintjénél két méterrel mélyebb várárok feltöltéséhez egy esztendőn keresztül négy ökörrel szállították a földet, a töltést az oldalak felé vastag tölgyfa-cövekekkel biztosították. 1851-ben növelte telkét (500 Ft). 6-8 évvel később, a család növekedése miatt, bővítette a házat, a tartócövekeket kővel helyettesítette és egy Székely József nevű kovácsnak műhelyt építtetett (500 Ft). 1873-ban nagyobb házat épített téglából (5000 Ft). 1884-ben a város a Református Egyháznak ajándékozta a várfalnak a két telket elválasztó részét. Azt az új tulajdonos lebonttatta. Mivel azonban G. J. háza a várfalnak támaszkodott, kénytelen volt azt ő is lebontani, majd újból felépíteni (1600 Tt). Kárpótlásul megkapta a várfal nyomvonalát, s így telke másfél méter széles csíkkal bővült. A váratlanul megnövekedett építkezési költségek fedezetére egy nagyszebeni banktól kért kölcsönt. A hitel nagyságáról és folyósításának időpontjáról nem tesz említést, de megnyugvással állapítja meg, hogy a részletek pontos törlesztésével és 2000 Ft-nyi életbiztosításának birtokában, biztosan nem fogja adóssággal terhelni örököseit. 1901-ben még egy szoba-konyhás lakással bővítette házát (380 Ft), majd 1902-ben műhelyét alakíttatta át kétszoba-konyhás lakássá (460 Ft).
Megjegyzés. Az 1873-ban épített és 1884-ben újjáépített ház nagy alapterületére a kisebb lakrészek építésére fordított, lényegesen kisebb költségekből lehet következtetni. Az árviszonyokra egy pontos adatot szolgáltat az 1873. évi építkezéssel kapcsolatban, 20 Ft-ban tüntetve fel ezer tégla árát. Még azt is hozzáteszi, hogy ez „ma” (tehát 1902-ben!) 14 Ft. Az árcsökkenés minden bizonnyal az ipar fejlődésével magyarázható és adalék az életszínvonalban beállott pozitív változásra.
Utószóként néhány olyan kiegészítő észrevételt teszek, amelyeket az írások nem tartalmaznak:
G. J.-ék négy fiú- és ugyanannyi leánygyermeket neveltek fel. Kálmán fiuk örökölte a kocsigyártó mesterséget, Ferenc az akkori Kolozsvár legrangosabb textilkereskedését működtette, Albert jogász, József pedig színész volt. G. J.-nek az akkori kor viszonylatában modern gondolkodására vall az, hogy lányait is taníttatta. Rózsa tanítónő lett, de nem ment férjhez. Ida Andrásofszky Dániel tímármester, Teréz Benedek Ferenc banktisztviselő, Mária pedig Mayer József mérnök felesége lett.
Egyetlen Gergely nevű unokájuk volt, Ny. É. édesanyja, az ő házassága után a leszármazottak közül már senki sem viselte a Gergely nevet. Egyébként 17 unokájuk volt.
G. J. színész fia, József, valamilyen kényelmetlen nőügybe keveredve, 1897-ben öngyilkos lett Szegeden.
A kocsigyártást öröklő és továbbfejlesztő Kálmán fia, Ny. É. nagyapja, kártyaadósság miatt lett öngyilkos 1902 őszén, tehát apja harmadik írásának megfogalmazása után.
A családi hagyomány szerint a puritán és vallásos G. J. elítélte színész fia cselekedetét és többé nem beszélt róla. De nem valószínű, hogy a Kálmán fia által okozott csapáson túl tudta volna tenni magát. Hiszen fiának elvesztésén túlmenően az is megviselhette, hogy vasszorgalommal összegyűjtött minden javát elvesztette. Mert fiának adósságát ki kellett fizetnie.
Az sem valószínű, hogy az utókor szemüvegén keresztül tudta volna nézni helyzetét, nevezetesen azt, hogy társadalmi küldetését elvégezte: a kis falusi szolgadiák nem csupán polgárrá küzdötte fel magát, hanem egy terebélyes, mindinkább értelmiségivé váló polgárcsaládot teremtett meg. Hiszen már unokái között is tisztviselő, tanító, tanár, orvos, mérnök, magas rangú vezérkari katonatiszt egyaránt található.
1904-ben hunyt el. Nyughelye a kolozsvári házsongárdi temetőben található, a főbejárattól a hegyre irányváltoztatás nélkül vezető úton, jobb kézre a 13-ik sír. Hűséges feleségét, Borbély Rozáliát ugyanabba a sírba temették négy évvel később.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969