2013. I-VI
 

Zsidóság és kommunizmus a Kádár-korszakban (III. Zsidóság, cionizmus, antiszemitizmus az 1967-es arab-izraeli háború utáni évekb
Győri Szabó Róbert

(Az MSZMP első reakciója a hatnapos háborúra) Az MSZMP vezetője, Kádár János mindenkor igazodott a Szovjetunió külpolitikájához, főleg annak érdekében, hogy saját belső mozgástere minél szélesebb legyen. Az 1967-es hatnapos arab-izraeli háború után újra megjelent a szovjet tábor ideológiájában az erőteljes anticionizmus: mivel a Szovjetunió az arab országokat és a palesztinokat támogatta a konfliktusban, a nyugathoz kötődő Izrael a szovjet blokk számára ellenséggé vált. A propaganda volt annyira kreatív és megoldotta, hogyan rakja egy táborba a nyugati imperialista, „potenciálisan fasiszta” országokat és Izraelt.
Magyarország sem tehetett másképp, a pártállam felsorakozott az arab fél mellé és agresszornak kikiáltva elítélte a zsidó államot. Ettől kezdve az államszocialista korszak idején egészen a rendszerváltásig a közel-keleti konfliktusban a magyar politika és a média csatlakozott a szovjetek vezényelte kórushoz és Izraelről folyamatosan elítélően nyilatkozott, illetve tudósított.
A döntés azonban nem volt könnyű, illetve több szempontot is mérlegelni kellett a részleteket, és különösen a belpolitikai következményeket tekintve. A hatnapos háború következtében ugyanis az MSZMP-re és Kádárra többoldalú nyomás nehezedett. Miközben egyértelmű és erős volt a szovjet elvárás a tábor felsorakozására Izrael ellen – csak Románia vette a bátorságot és lett ebből a szempontból „különutas” – ugyanolyan fontosak voltak a belpolitikai megfontolások, a törékeny társadalmi béke megőrzésének célja: a pártvezetés tartott attól, hogy az arabpártiság antiszemita indulatokat gerjeszthet. De aggódtak „az arabbarát politikát értetlenséggel és az izraeli győzelmet alig leplezett kárörömmel fogadó közvélemény” miatt is. Ugyanakkor számolniuk kellett a hazai zsidó közösség érzékenységével, akik egyrészt a szovjet tábornak és azon belül Magyarországnak az Izraelt elítélő politikája miatt féltek az antiszemitizmus megerősödésétől, másrészt érthetően alapvetően Izrael-barátok voltak és ebben az ügyben nem akaródzott elfogadniuk a hivatalos politikai irányvonalat. A kommunista zsidók túlnyomó többsége is rokonszenvezett Izraellel, azt nem imperialista államnak, hanem a „zsidó újjászületés szimbólumának” tartotta. Kádárék féltek attól, hogy zsidó származású közéleti személyiségek esetleg nyíltan a pártvonal ellen foglalnak állást, esetleg a nem zsidó antikommunista ellenzékhez sodródnak, sőt, a párton belül is törés támad és megszűnik a pártegység.
A Politikai Bizottság június 13-i ülésén foglalkozott a háború következtében kialakult helyzettel (pár nappal a háború befejeződését követően, illetve miután a szovjet blokk vezetői 9-én egyeztettek a követendő politikáról). A PB-ülésen belpolitikai szempontból két felszólalás érdekes.
Komócsin Zoltán azt fejtegette, hogy a közel-keleti események a pártban politikai jellegű problémákat okoztak. Nem sikerült egyértelműen elmagyarázni a párttagoknak és a közvéleménynek a hivatalos álláspontot, miszerint a nemzetközi osztályharc részeként értékeljék az eseményeket. Az országban felütötte a fejét az antiszemitizmus, de találkozni olyan magatartással is, amely tájékozatlanságból, szubjektív, érzelmi alapon, „zsidó-kérdést lát a dologban, s a kis, pusztulásnak kitett zsidó nép melletti kiállást tart indokoltnak”. A helyzet bonyolultságát jelzi, hogy a „velünk szemben ellenzéki, sőt esetleg ellenséges szélsőséges jobboldali, nacionalista és antiszemita körök” is Izraelt támogatják, „így fejezve ki a párttal és a Szovjetunióval való szembenállásukat”. Ezért párton belül és kívül is fokozni kell az agitációs és propaganda tevékenységet, hogy a közel-keleti események ne zsidó-antiszemita színezettel csapódjanak le, legyen a kommunikációban teljesen semleges, hogy Izrael milyen jellegű (ti. zsidó) állam, hogy az országban „egységes, politikailag és ideológiailag világos helyzetet teremtsünk”.
Kádár keményebben fogalmazott: „A párttagság egy bizonyos kisebb része – ne értsen félre senki –, de bizonyos területen létező és nagy hatással bíró kis része nem kommunista módon viselkedett. S én ebből semmiféle faji dolgot nem akarok kihozni, és megértem, hogy nem mindenki előtt elég világos, ki az agresszor, a támadó, bizonyos aggodalmat meg lehet érteni, de ez nem jár együtt azzal az engedéllyel, hogy vitassák a párt és a kormány álláspontját ilyen döntő kérdésben, hogy ki mellett vagyunk, és ki ellen harcolunk. […] rendszerünk életkérdése, hogy a párt intakt legyen és szilárd. És ha kevesebb lesz a párttag, az kisebb veszély, mintha ingadoznak. Ezt nem szabad tűrni és megengedni. Tessék elképzelni, hogy a párttagoknak és a magyar állampolgároknak milyen rokonsága van a határokon kívül, annyi legalább, mint itt bent. És akkor a pártot osszuk fel izraeli szekcióra, felvidéki szekcióra, erdélyi szekcióra és a Szovjetuniónak csak az marad, aki orosz diáklányt vett feleségül?! […] ha nagyon elszaporodnak ezek a tendenciák, rendszabályokat kell foganatosítani. Mert hogy mi jó állásokban hizlaljunk embereket, akik kritikus helyzetekben így lépnek fel, az nem engedhető meg! […] És ha én valahol összetalálkozom az Izraelt sajnáló emberekkel, nagyon el fogom verni rajtuk a port!”
Világos beszéd volt, Kádár egyértelműen utasítást adott arra, hogy bármelyik káder, legyen az zsidó, vagy nem-zsidó, aki szembeszáll a hivatalos állásponttal, elveszíti pozícióit és repül a párt- és államapparátusból.
A politikai vezetés aggodalmainak volt alapja, már ami a hazai zsidóság „különvéleményét”, a kommunista zsidók zavartságát illeti. Ezt tudjuk abból a politikai rendőrségre befutó feljegyzésből, amit pár nappal a PB ülés után készített az egyik zsidó hitközségi besúgó. Vagy kéttucat budapesti zsidó véleményét szedte csokorba a jelentéstevő, köztük rabbik, hitközségi vezetők, párttagok is akadtak. A feljegyzés jól visszaadja a zsidóság álláspontját a hatnapos háborúról, véleményük gyökeresen eltért az állampárti hivatalos politika vonalától, különösen a kommunista zsidók egy része érezte magát nagy zavarban (bár sokan óvatosságból inkább hallgattak, és egyáltalán nem beszéltek az ügyről).
A jelentés szerint a magyar zsidóság lojalitása, hűsége változatlan Magyarország és a szocialista társadalmi rendszer iránt, „nem kívánják az imperializmus támogatását”, de „érthetően igen sokan szentimentalista érzéseket táplálnak az izraeli nép iránt”, és a közel-keleti konfliktus kapcsán sokan nem értenek egyet a Szovjetunió álláspontjával. Szerintük Izrael nem volt agresszor, hanem „védelmi helyzetben cselekedett”. Az is megnehezítette a pártvonal követését, hogy a hazai zsidóság véleménye szerint „zsidó ember nem mondhatja”, hogy a közismerten antiszemita arabok „a barátai, testvérei” és „a sokat szenvedett izraeli nép az ellensége. Ez nagyon fura helyzet.” A legtöbben ráadásul idehaza antiszemita jelenségek felerősödésétől is féltek, volt, aki a pártállami propagandát zsidóellenesnek érezte, és volt olyan is, aki a Szovjetunió magatartásában antiszemita indíttatást gyanított.
Ami a kommunista zsidó véleményeket illeti, egyikük úgy általánosított, hogy „a magyar zsidó kommunisták is Izrael mellett állnak, annak ellenére, hogy továbbra is jó kommunistának tartják magukat.” Egy másik vélemény szerint: „mi kommunisták, akik származásunknál fogva zsidók is vagyunk, ebben a kérdésben nem értünk egyet a Szovjetunióval, mert az arabok antiszemiták és kommunistaellenesek voltak mindig. Nem hihető róluk, hogy most megváltoztak, és haladó gondolkodásúak lennének. A izraeli nép sokkal haladóbb, hiszen ott három kommunista párt működik. Izraelben sohasem üldözték a kommunistákat, mint azt pl. Szíriában és Egyiptomban tették. Mi, akik egyébként a Szovjetunió mellett állunk, ebben a kérdésben féltjük a Szovjetunió tekintélyét.”
Ezek az ellenvélemények magánbeszélgetéseken hangzottak el, legfeljebb a politikai rendőrségnek jutottak a tudomására, hasonló megközelítések nyilvánosságra nem kerültek, nem kerülhettek. Az MSZMP az Izrael-ellenes és arab-barát hivatalos politikát illetően sem tűrt el semmiféle különutat, a „zsidó állam arabellenes agressziója” miatt 1967 nyarán a magyar állam a többi szocialista országhoz hasonlóan szintén megszakította diplomáciai kapcsolatait Izraellel, és azt követően a hivatalos anticionista vonal tiltott minden Izraellel kapcsolatos rokonszenvnyilvánítást, „Izrael a hivatalos zsidóság számára nem létezett. Nevét nyilvánosan ki sem ejtették, le sem írták.”
A hitközségi vezetés ezt az irányvonalat elfogadta és hűen kiszolgálta, bár a zsidó közösséggel való elfogadtatása rendkívül nehéz volt. Seifert Géza, a hitközség elnöke, a közel-keleti válságról szólva az Országos Rabbitestület egyik ülésén rámutatott arra, hogy „ha bennünket fűznek is érzelmi szálak az izraeli néphez, sohasem szabad eltévesztenünk az úgynevezett ’alapállást’, amely szerint magyar állampolgárok és a szocialista társadalmi rendszer építői vagyunk. A szocialista magyar hazafiság minden hazai zsidó érdeke és vágya”. Az ötvenes évek elején cionizmus vádjával börtönbe került főrabbi, Benoschofsky Imre felszólalása is a realitáshoz igazodott: „Izraelben lehetnek rokonaink, összeköthet a valláskultúra közössége, de nem viheti a rabbi a felekezet bőrét a vásárra.”.
A magyar politikai vezetés mindenesetre nem késztette nyilvános megalázkodásra a hazai zsidóságot, és – ellentétben a Szovjetunióval és a többi csatlós országgal, valamint a Rákosi-korszak hazai gyakorlatával – nem követelte meg a hazai zsidóságtól és vezetőitől, hogy nyilvánosan részt vegyenek Izrael elítélésében.

(Anticionizmus antiszemitizmus nélkül (?)) Magyarországon a zsidó állam elítélését, a diplomáciai kapcsolatok megszakítását nem követte nyilvános és széles körű anticionista propaganda, a kádári politika ugyanis ismét pragmatikusan alkalmazkodott az összetett kül- és belpolitikai feltételrendszerhez. Kádár az antiszemitizmus elvi elítélése mellett egyrészről „az esetleges zsidóellenes kampányt Magyarország nemzetközi megítélése szempontjából is károsnak tartotta”. Másrészről „az 1956-os tapasztalatok alapján tartott minden olyan konfliktustól, amely megbonthatta a párt egységét és zavarhatta a társadalmi nyugalmat – az antiszemitizmus felkorbácsolásának pedig nyilvánvalóan ilyen következményei lehettek volna”. E megfontolások alapján a pártvezetés nem csak, hogy nem kezdeményezte, hanem egyáltalán nem tűrhette a nyíltszíni antiszemita megnyilvánulásokat, „a pártapparátus ilyen irányú próbálkozásait határozottan letörte”. Kádár később, az 1973-as arab-zsidó háború idején sem engedett teret esetleges antiszemita indulatoknak.
Egy-két afférról tud csak a fővárosi legendárium, de ezek sem biztos, hogy valóban megtörténtek. Állítólag a budapesti szovjet nagykövetség egyik attaséja megpróbálta a nemzeti érzelmű magyar írókat egy anticionista kampányra rávenni, de a Kádár-vezetés azonnal visszahivatta az illetőt, és már csírájában elfojtotta az antiszemita hullám előkészítésének kísérletét. A Népszavában megjelent a cinizmust bíráló furcsa írás, amit eredetileg a szóbeszéd szerint először a cionizmus ellen írtak, és a cenzorok az „o” betű kitörlésével egyszerűen megoldották a problémát. A következő években is csupán néhány esetről tudunk, ilyen volt például az Erdei Ferenc temetésén elhangzott egyik beszéd, vagy Csurka István állítólagos szigligeti részeg zsidózása, és ilyen volt az 1973-as ideológiai konferencián a pártközpontban dolgozó Sütő Gábor által (a KB külügyi titkár Komócsin Zoltán személyes tanácsadója) elmondott hírhedt felszólalás, amelynek a szövege érdekes módon sehol nem maradt fenn. A visszaemlékezések szerint a felszólaló antiszemita-anticionista beszédet tartott, szerinte cionista befolyás határozza meg a magyar sajtót és a kultúrpolitikát, a Népszabadság palesztin szabadságharcosok ellen ír, és Izraelt dicsőíti, zsidó darabokat játszanak a színházak, zsidó alkotóktól rendeznek kiállításokat. A kisebbfajta botrány egyetlen következményeként Sütőt a „felettesei engedélye nélkül elmondott” felszólalás miatt visszaküldték a pártközpontból korábbi külügyminisztériumi beosztásába, az enyhe büntetést kirovó jelentés egyetlen szóval sem utalt a beszéd zsidó vonatkozásaira. A kérdés pedig megválaszolhatatlanul ott motoszkál az emberben, most akkor ez így történt vagy nem így történt?
Annak ellenére, hogy nyilvános kampány nem folyt, az anticionista hullám többek véleménye szerint a színfalak mögött Magyarországot is elérte. Kovács András úgy tudja, hogy a hatnapos háborút követően a nyilvánosságtól rejtve „csendes tisztogatás zajlott le a külügyi, katonai és biztonsági apparátusban: számos zsidó származású – egyébként hithű, régi kommunista – kádert mentettek fel, illetve helyeztek át jelentéktelen beosztásba”. Dr. Kende Péter szerint a háború után „különböző irányítószerveknél és apparátusokban ’szabályos’ zsidótanítási hullám söpört végig”. Minderről azonban Kádárnak a PB ülésen elhangzó fentebb idézett mondatain kívül más hiteles dokumentumot nem sikerült eddig feltárni, legalábbis én nem találkoztam ilyennel, ezért még kellőképpen nem bizonyított, de egyáltalán nem elképzelhetetlen állítás. Nem kizárt persze, hogy Erényi Tibornak van igaza, aki szerint semmi ilyesmi nem történt, már csak praktikus megfontolásokból sem, mert Kádár a „zsidó káderek jelentős részének teljesítményét hasznosnak ítélte”.
A pártapparátus „zsidótlanításával” kapcsolatban 1969 januárjában Péter György öngyilkosságáról merültek fel zsidó vonatkozások. A Központi Statisztikai Hivatal – egyébként zsidó származású és „őskommunistának” számító – elnöke ellen többedmagával elkövetett csempészés, üzérkedés és devizabűntettek gyanújával 1968 tavaszán kezdődött titkosszolgálati nyomozás, mégpedig Kádár János, Fock Jenő és Biszku Béla felhatalmazásával. A PB többi tagja csak az év végén szerzett tudomást az ügy fejleményeiről. Péter Györgyöt többszöri kihallgatás után szívbetegségére való tekintettel végül nem tartóztatták le, hanem kórházba került, ahol betegágyában szíven szúrta magát. A Péter elleni vádak valószínűleg „koholmányokon alapultak”, de nem ismerjük az ügy valódi mozgatórugóit, vélhetően a magyar reform egyik vezéralakjaként akarták őt bizonyos körök gyanúba keverni. Azt sem tudjuk, mennyire játszott szerepet kiválasztásában a zsidó szál. Az mindenesetre érdekes, hogy az előzetes letartóztatásba került bűntársak között szinte csak zsidó személyeket találunk (Spitzer, Grönwald, Reichardt Gutenplan), akikről a nyomozati jelentés hamisítatlan anticionista hangnemben tudósított (így jellemezve például a foglalkozásokat: „lektorfoglalkozású rabi” (sic!), „gebines üzletvezető”, „általában munkakerülő és nyereségre törekvő, harácsoló személyek”). A közvéleményben, értelmiségi körökben számos pletyka terjengett a Péter-ügyről, nevezetesen, hogy cionista volt, sőt, az izraeli titkosszolgálat ügynöke, aki a zsidó állam megbízásából csempészett aranyat.
A zsidóság egy része mindenesetre a hazai antiszemitizmus megerősödésének időszakaként élte meg ezeket az éveket, még ha ennek illusztrálására konkrét írott források, példák, hamgulatjelentések nem állnak rendelkezésünkre. Révész Sándor egy konkrét esetről tud, amikor valaki azért vándorolt ki az országból, mert a hivatalos politika, az állampárt nem tárgyalta meg nyíltan és nem kezelte, hanem ehelyett „elkente” az antiszemitizmus kérdését.
A zsidó származásúak körében kétségtelenül feléledt ebben az időben a félelmi reflex – ha a múltra gondolunk, mindenképpen érthetően –, többen úgy érezték, hogy az antiszemitizmus bármikor kitörhet Magyarországon, és csak kis híja volt, hogy az 1967 utáni években ez nem történt meg. Annak ellenére, hogy antiszemita jelenségek sem a kommunista párton belül, sem azon kívül szinte nem is dokumentálhatóak, és a félelmeknek ezúttal valós, konkrét alapjuk nem volt, ilyen lelkiállapotban a legkisebb afférok is felnagyítódtak és fokozták a veszélyérzetet.
Seifert Géza 1968 őszén írt egyik feljegyzésében összegyűjtötte a hatnapos háború óta eltelt év antiszemita jelenségeit, 15 vidéki és 12 fővárosi esetről számolt be, ezek apróbb jelentőségű rendbontások voltak, temető- és sírkőrongálásokban, zsinagógák ablakainak betörésében, istentiszteleti botrányokozásban nyilvánultak meg. Az elkövetők többnyire fiatalkorúak voltak, ellenük az ügyek ötödében hoztak a hatóságok elmarasztaló intézkedést.
A Kádár-rendszerben a nyílt politikai antiszemitizmusra lényegében nincs példa, illetőleg a hatóságok határozott és szigorú fellépéssel tettek róla, hogy ne is legyen, ám a mindennapok „apró” antiszemitizmusát, az „otthoni, kocsmai, futball-lelátói zsidózást a rendszer nem gátolta, a hatalom ésszerűbbnek tartotta, ha „egyszerűen tudomást sem vesz róla” – sommázta a korszakot Standeisky Éva. Az idő ezt a kezelésmódot annyiban igazolta, hogy a korszak évtizedei alatt a társadalom oly mértékben homogenizálódott és modernizálódott, hogy a hagyományos, népi antiszemitizmus lényegében megszűnt.
Magyarországon az anticionizmus valóban Izrael elítélését és cionizmus-ellenességet jelentett, nem pedig antiszemitizmust, a magyar vezetés a zsidó állam „imperialista és soviniszta politikáját” sem ostorozta túl nagy vehemenciával, inkább csak az elvárt, feltétlenül szükséges mértékben. Az állampárt az antiszemitizmust nem használta eszközül.
A Kádár-rendszer hozzáállásának értékét növelte, hogy ezzel a magatartással kilógott a többi szocialista állam közül, a csatlós országokban ugyanis, főként a nacionalista vezetésűekben, erőteljesen kacérkodtak az antiszemitizmussal. Azokban az országokban, ahol a társadalom széles csoportjaira jellemző volt az antiszemita attitűd (pl. Szovjetunió, Lengyelország), ott a kommunista vezetés az Izrael-ellenességet belpolitikai célokra, a tömegek megnyerésére, a rendszer stabilizálására, elfogadottságának növelésére is felhasználta. Nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a látványos és erőteljes államilag szervezett cionista-ellenes kampányok nyomán kisebbfajta antiszemita hullám söpört végig a szovjet blokk országaiban.
Lengyelországban például a hatnapos háború után az Izrael-ellenes kampányt rövidesen anticionista, sőt 1968-ban állami, kommunista vezetők által is támogatott antiszemita kampány váltotta fel. A lengyel zsidókat egyrészt lengyelellenességgel vádolták, azzal, hogy összejátszanak az ország ellenségeivel, fő elemként pedig az jelent meg, hogy a zsidók rossz kommunisták, a kommunizmus, a sztálinizmus bűneit zsidók követték el. Az április végéig tartó antiszemita kampány következtében a maradék zsidó értelmiség nagy része kivándorolt. Románia diktátora, Ceausescu százezernyi romániai zsidót lényegében „eladott” Izraelnek; Csehszlovákiában a Prágai Tavasz leverése után az antiszemitizmust is felhasználva a médiában végrehajtott tisztogatásokat a rendszer úgy állította be, hogy ezáltal véget vetettek a sajtó „elzsidósodásának”. .
A testvéri szövetséges államokban tapasztalható antiszemita jelenségekről természetesen a magyar politikai vezetés is tudott, és ezekről, elsősorban a lengyelországi fejleményekről szó is esett a PB ülésein.
1968 áprilisában az. ún. Praxis-ügyről hallgatott meg a PB beszámolót. A több nyelven megjelenő horvát Praxis című filozófiai folyóirat levélben kérte a szerkesztőbizottság magyar pártoló tagjait (Lukács Györgyöt, Heller Ágnest, Varga Ivánt), hogy aláírásukkal tiltakozzanak lengyel egyetemi professzorok elbocsátása és a lengyelországi antiszemitizmus ellen. Aczél György magához kérette a jugoszláv nagykövetet, és jelezte, hogy ez kényes ügy, más ország belügyébe való beavatkozás. A nagykövet válasza szerint ellenzéki magatartása miatt a Praxis nekik is gondot okoz, de nem akarnak adminisztratív beavatkozást, politikai eszközökkel lépnek fel ellene.
1968 májusában a magyar pártvezetés a lengyel kommunista párt vezetőivel találkozott. Szóba kerültek a tavasszal lezajló lengyelországi antiszemita „események” is. Gomulka azzal magyarázta a történteket, hogy az értelmiség érzékenységére hivatkozva a pártvezetés egyes tagjai ellenezték az írószövetség, az alkotó szövetségek és az egyetemek pártszervezeteinek megtisztítását a revizionista elemektől. A helyzet úgy hozta, hogy ezeknek a személyeknek a többsége zsidó volt. Ezt a tényt, valamint az arab-zsidó háborút és a csehszlovákiai eseményeket kihasználva az oppozíció újabb támadást indított a LEMP vezetése ellen. A pártvezetés megtette a szükséges lépéseket és leleplezte az időközben „revizionistából cionistává, zsidó nacionalistává, ellenforradalmárrá átvedlett elemeket, mozgósította a pártközvéleményt és a munkásosztályt, s kimutatta, hogy a cionista, ellenforradalmár erők stratégiája objektíven egybeesik a csehszlovák párt akcióprogramjának negatív tételeivel”. A párttagság és a munkásosztály egységesen támogatta a párt vezetőségét, ugyanakkor a nemzetközi cionista központok a cionizmus és az antiszemitizmus fogalmát szándékosan összekeverve, világméretű támadást indítottak a LEMP ellen.

(A pártállam fellépése a cionizmus ellen) A cionista jelenségek elleni, de antiszemitizmustól mentes hatósági fellépések mindenesetre 1967 után, az Izraellel való diplomáciai kapcsolatok megszakítását követően megszigorodtak. A színfalak mögött, a nyilvánosság elől rejtve erőteljesebbé vált a rendőrségi, hatósági fellépés az egyébként már korábban is tiltott cionista tevékenységgel szemben.
A hivatalos zsidó rendezvényeken az állampárt kiküldöttjei rendszeresen elítélték a „cionista agressziót”. Azonban a nyugati baloldali mozgalmakon és az új gazdasági mechanizmus nyitottabb szellemiségén felbuzdulva egy-egy alkalommal, néhány zsidó fiatal nyílt színen vitába bocsátkozott a kommunista pártkáderrel. A hatalom azonnal retorziókkal válaszolt, egyértelműen rögzítve, hogy a cionizmus tabu: a főkolompost egyéves börtönbüntetésre ítélték és elbocsátották a Rabbiképző Intézetből, a többiekre kisebb büntetéseket szabtak ki. 1969 kora tavaszán egy zsidó egyetemi hallgató a Budapesti Izraelita Hitközség (BIH) választmányi ülésén szólalt fel igen bátor hangvétellel. Kijelentette, hogy a zsidó fiatalságban, az új generációban van zsidó érzés, mégpedig „nem olyan kompromisszumos, mint amilyeneket az Új Életben szokott olvasni”. A zsidóságnak van egy új állama, és „mi nem csak magyar, hanem zsidó állampolgárok is vagyunk…, Izrael mellett több és bátor kiállást akarunk.” A belügyminisztérium gépezete beindult, miután a „Sárosi” nevű ügynök – alias Seifert Géza hitközségi elnök – jelentést tett az esetről. Az illetékes alosztály kiterjedt nyomozásba kezdett a „cionista hangnemben” felszólaló fiatalemberről és környezetéről, besúgókat állítottak rá az egyetemén, folyamatos megfigyelés alatt tartották. A vizsgálatban nagy lehetőséget láttak, mert úgy vélték, hogy a konkrét személyen túl „egyetemi hallgatók esetleges cionista tevékenységét tudjuk majd felderíteni ezen az úton”. A korszak kezelésmódjának megfelelően kemény eszközöket nem vettek igénybe, hanem utasították az egyetemi KISZ-szervezeteket, hogy tereljék a „cionista tevékenységgel gyanúsítható fiatalokat” Sárosi ügynök felé, és ezáltal „robbantsák szét” különböző csoportjaikat. Vélhetően nem találtak semmi érdemlegeset.
Cionista nézeteket tehát nem volt ildomos a nyilvánosság előtt hangoztatni, az illetőkre retorzió, akár börtönbüntetés is várhatott. A kádári évtizedekben fél tucat ilyen esetről tudunk, elsősorban a közvetlenül az 1967-es arab-izraeli háború utáni időszakban. A várható következmények ismeretében később már csak szórványosan vette valaki a bátorságot, hogy nyilvános helyen ismertesse a hivatalostól eltérő álláspontját.
Ezen túlmenően a hatóságoknak különösebben nem is volt mi ellen fellépniük, hiszen a hivatalos politikával szembeni ellenállásnak zsidó részről „csak kicsiny és informális gócai alakulhattak ki”. Ezek a „cionista gócok” részben hitközségi kereteken belül szerveződtek, néhány fiatal rabbi körül formálódott ki fiatalok egy-egy lazább csoportja. Tevékenységüket a politikai rendőrség nem nézte jó szemmel, úgy értékelték, hogy a cionistagyanús rabbik a zsidó fiatalság asszimilációjának megakadályozása érdekében szervezik az ifjúsági csoportokat, a szándék egyértelműségét jelzi, hogy e társaságok az izraeli követséggel is kapcsolatban álltak (amíg az működött). 1967 őszétől megkezdődött a renitensnek ítélt, cionistagyanús egyházi vezetők, rabbik, valamint az általuk „megtévesztett” fiatalok megregulázása. Közvetlen hatósági beavatkozásra többnyire nem is volt szükség, az „izgágább” rabbikat a hitközségi vezetés megrendszabályozta, akár el is bocsátotta. A hatóság fellépett azokkal a rabbikkal szemben is, akik pusztán valamilyen közösségi, kulturális életet próbáltak szervezni, így tudatosították mindenkivel, hogy a zsinagógák az istentiszteleteken kívül nem foglalkozhatnak semmi mással.
Az egyik „illegális szervezkedés” ellen „cionista tevékenység” miatt beindult a rendőrségi gépezet is – vélhetően a konkrét ügyön túl a példastatuálás motivációjával. A „lefülelt” szervezkedés központjában Geyer Artúr főrabbi (a cionista mozgalom egyik volt vezetője) és Raj Tamás szegedi rabbi ifjúsági foglalkozásai álltak. Budapesten és Szegeden őrizetbe vettek tíz zsidó fiatalembert, mert titokban vallási és kulturális oktatást, társasági életet szerveztek fiataloknak, és a rendszeres összejöveteleken kinyilvánították zsidó nemzeti identitásukat, illetve szolidaritásukat a zsidó állam iránt, bírálták a népi demokráciák Izrael-ellenes politikáját, és ilyen témájú olvasnivalókat terjesztettek egymás között, a cionista kérdéseken túlmenően napi politikai kérdéseket is megtárgyaltak, mégpedig „rendszerellenes beállításban”. Függetlenül a témájuktól, ezek a bejelentetlen kiscsoportos foglalkozások eleve bűntettnek számítottak, hiszen a pártállamban a hatóságok tudta nélkül működő, illegális egyesületeket „állandó veszélyforrásnak” tekintették a közbiztonságra, amelyek valósággal vonzzák a „fennálló rend különféle ellenségeit”. A vád azonban ennél is komolyabb volt, a csoportok tevékenységét államellenes izgatásnak minősítették. A BM III/II-es csoportfőnöksége azt jelentette, hogy az egy év alatt 20-25 főről 150 tagúvá bővülő, és besúgókkal folyamatosan megfigyelt kisközösségek az izraeli követség „tudtával és támogatásával” működtek. A politikai rendőrség értékelése szerint a „csoportokon belül erőteljesen cionista propaganda tevékenység” folyt „azzal a végső céllal, hogy a fiatalok legális és illegális lehetőségek felhasználásával Izraelbe kimenjenek”. A jelentés kitért arra, hogy az előző évben 13 zsidó fiatal szökött ki az országból, akiknek egy része cionista csoportokhoz tartozott és kapcsolatban állt az izraeli követséggel.
A szervezkedés egyébként már jóval korábban a hatóságok tudomására jutott, csak éppen most döntöttek a beavatkozásról. Seifert Géza már 1966-ban többször jelentést tett az Állami Egyházügyi Hivatalnak a két rabbi neve alatt futó budapesti és szegedi ifjúsági foglalkozásokról, melyeket aggályosnak ítélt, mivel cionista jellgűeknek, „disszidálásra való közvetett buzdításnak” minősülhettek. A MIOK elnöke ennek az esetnek a hátterében is – mint minden cionistának tartott mozgolódás mögött – az izraeli követség „aknamunkáját” látta.
A szegedi szálra talán azért is különösen érzékenyen reagáltak a pártállami szervek, mivel a déli országrész a jugoszláv szomszédság miatt veszélyeztetett területnek számított, a délszláv államban ugyanis a zsidóság nemzetiségi státust élvezett és a MIOK elnökétől származó információk szerint körükben intenzív cionista propaganda folyt, amely könnyen átcsaphatott, átszivároghatott a határokon.
A hatóságok alapos vizsgálatot végeztek, több mint harminc embert hallgattak ki, a házkutatások során talált minden könyvet, írásos anyagot (beleértve a naptárbejegyzéseket is) áttanulmányoztak. Az izraeli magyar nyelvű kiadványokat különösen veszélyesnek találták, mert „a népi demokrácia elleni gyűlölet felkeltésére alkalmasak”; aprólékos gonddal kinyomozták, hogyan és kitől kapták kölcsön a vádlottak, kik olvasták őket, az ilyen anyagok birtoklása és kölcsönzése az ítéletben tételesen szereplő bűnnek számított..
Az első és a másodrendű vádlottat, akik Budapesten szerveztek ifjúsági csoportoknak „cionista propagandával” teleszőtt előadásokat, 1968 márciusában „folytatólagosan elkövetett államellenes izgatás” miatt négy hónap felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. Az ítélet indoklása kiemelte, hogy a „legális és nem kifogásolható” vallásoktatási célzatú, rendszeres találkozások „fokozatosan vezettek el a bűncselekmények elkövetéséhez”. „A kezdetben csupán vallási összetartozás érzései nacionalista színezetű érzéssé kezdett bennük átalakulni, különböző behatások, az Izraelben élő rokonoktól, ismerősöktől, s főleg az Izraeli Követségről hozzájuk eljutott propaganda eredményeként.” Kialakult körükben az a szemlélet, hogy „ami Izraelből származik, az csak jó lehet”, ez a „kritika nélküli igenlés” vezetett el oda, hogy a vádlottak „az onnan származó sajtótermékeket – nem törődve azok népi demokratikus és saját hazájuk, a Magyar Népköztársaság államrendjével szembeni ellenséges tartalmával – egymásnak tovább adták. […] A fiataloknak ebben a közösségben kialakulóban lévő szelleme melegágya a még súlyosabb államellenes bűncselekményeknek”.
Az ítélet hangsúlyozta a vádlottak vallási vezetőinek a felelősségét, ám őket súlyosabb elmarasztalás nem érte. Raj Tamás esetében a nyomozást a BM Politikai Vizsgálati Osztálya a rabbi súlyos betegségére való tekintettel vádemelés nélkül megszüntette, mindössze hatósági figyelmeztetést kapott az „egyesületi joggal való visszaélés” miatt, mivel nem jelentette be semmilyen állami szervnek az összejöveteleket. A hatóság abban bízott, hogy az enyhe retorzió, a „nevelő jellegű intézkedés is elegendő lesz ahhoz, hogy terhelt a jövőben tartózkodni fog minden, társadalomra veszélyes cselekmény elkövetésétől”. Az őrizetbe vett fiatalok esetében a hatóságok megelégedtek azzal, hogy a házkutatással és „rendőrségre hurcolással” (72 órán belül mindegyiküket kiengedték) alaposan rájuk ráijesztettek: „menjen el a kedvük egyszer s mindenkorra a zsidó ifjúsági élettől.”
A „példastatuálás” hatott, a besúgói jelentések szerint a 70-es évek elejétől a zsidó közösségi, társadalmi életből szinte teljesen eltűnt Izrael témája. Követség híján a cionista „szervezkedések” eleve elvesztették hátterüket, ösztönző bázisukat, a kemény hatósági fellépések aztán végképp elvették a kedvüket az arra esetleg hajlamosaknak az aktivizálódásra. Sporadikusan került sor a hivatalos magyar, illetve magyarországi zsidó politikával szembeni nemtetszés kinyilvánítására, a nagy többség inkább hallgatott. Egyfajta passzív ellenállásnak tekinthető, hogy az 1973-as, újabb arab-izraeli háború idején követett Izrael-ellenes hivatalos irányvonallal, illetőleg a zsidó szervezetek hallgatásával szembeni tiltakozásképpen sokan lemondták az Új Élet előfizetését, mivel az ebben a helyzetben sem foglalkozott „izraeli véreinkkel”.
Ezekben az időkben a cionizmussal hírbe hozva stigmatizálni lehetett embereket. 1967 októberében az MSZMP Politikai Bizottsága a hitközség volt elnökének a beadványát tárgyalta. Sós Endre a hitközség hivatalos vezetésén belül egyeseknek cionista vonzalmakat tulajdonított. Az ügyet a PB a zsidó vezetésen belüli személyes konfliktusként értékelte, amelyben az arab-izraeli háború apropóján a cionizmus vádját is felhasználják egymással szemben a felek.
Ebben a közegben a hitközségen belül mindössze egyetlen „alternatív” csoportosulás maradt fenn tartósan. A hetvenes években a Rabbiszeminárium vezetője, Scheiber Sándor vallási témájú előadásai köré szerveződött fiatal zsidók egy kisebb társasága. Az ÁEH és a politikai rendőrség „cionistagyanúsnak” tartotta a dolgot, folyamatos megfigyelés alatt tartotta az előadássorozatot és a társaságot, de nagy nemzetközi tekintélye a rabbiképző vezetőjének bizonyos védelmet kölcsönzött, nem mertek hozzányúlni.
A Kádár-korszak egész idejére elmondható, hogy végig hatalmas szakadékok tátongtak a hitközség vezetése és a zsidó közösség (azon belül is elsősorban a fiatalok) között, 1967 után azonban a szakadék tovább mélyült, ugyanis „a hatnapos háborúban aratott izraeli győzelem a zsidó identitás újradefiniálásának kiindulópontja lett fiatal zsidók körében”. Közülük egyre többen váltak a politika iránt fogékonnyá, és alakítottak ki a hivatalos politikától eltérő véleményt például Izrael megítélésében. De tisztában voltak vele – különösen a „rabbifegyelmező” rendőrségi eljárások után –, hogy a hitközség keretein belül nem ajánlatos hangot adni nézeteiknek, messzire elkerülték a hitközség vezetőit; más – szervezett – fórumot viszont nem hozhattak létre.
A hivatalostól eltérő nézetek megjelenítésére országon belül más alternatíva nem maradt, mint a teljesen magánjellegű társasági, baráti összejövetelek. Zsidó fiatalok megpróbáltak a hitközségen, a hivatalos zsidó intézményrendszeren kívül így önszerveződni, valamiféle rendszeres találkozóhelyet, klubot létrehozni, naivan azt remélve, hogy a kávéházi baráti találkozások, beszélgetések nem tűnnek fel senkinek, és így kibújhatnak a pártállami apparátus ellenőrzése alól. Összejöveteleiknek nem volt politikai jellegük, de olykor „tiltott témák” – Izrael, közel-keleti konfliktus, nem vallásos zsidó identitás is előjöttek a beszélgetéseken. Nem volt szerencséjük: a politikai rendőrség a cionista szervezkedés csíráinak tekintette, szoros megfigyelés alatt tartotta ezeket a találkozásokat, és még a nyílt hatósági fellépést is fontolgatták, mert a voltaképpen ártalmatlan összejövetelek jelentőségét állambiztonsági szempontból túl is dimenzionálták. Kovács András ellenben úgy látja, hogy bár ezek a laza hálózatok „nem voltak egy spontán zsidó politikai mozgalom kiindulópontjai, a hatalom szervei jól érzékelték, hogy a csoportok „folytonosságában benne rejlett valami veszély: adott esetben válaszolhatnak kívülről jövő impulzusokra”. Annyi azonban bizonyos, hogy a cionistának nevezett zsidó társaságok bomlasztásának nem antiszemita indítékai voltak, „a politikai rendőrség célja az volt, hogy a fiatalokat integrálják a szocialista társadalomba”, mégpedig úgy, hogy visszaterelik őket a megbízható hitközség felé.
A belső elhárítás számára a cionistaellenes „vadászat” legértékesebb, legnagyobb trófeájának az egyik ilyen társaság, a magukat ún. „keddistáknak” nevező csoport becserkészése ígérkezett. A vallástalan zsidó értelmiségi fiatalokból álló társaságot, akik éttermekben tartottak rendszeres összejöveteleket, 1971-75 között a titkosszolgálat tizenhárom beépített besúgó segítségével állandó megfigyelés alatt tartotta, mintegy ezer oldalra tehető az ügyben készült jelentések és egyéb vizsgálati anyagok terjedelme.
A keddenként összejáró, magukat innen elnevező csoport, 1960 őszén kezdett alakulni, találkozóikon átlagosan 20-40 fő vett részt. A társaság három célt tűzött maga elé: „a vegyes házasságok elleni küzdelem, az asszimiláció meggátlása, a zsidó nemzeti érzések táplálása és fenntartása”. A belső elhárítás „hálózati úton” 1969-ben szerzett róluk tudomást. A BM első adatgyűjtése alapján tíz év alatt mintegy 290 fő fordult meg a csoportosulásban. A hatóság „operatív ellenőrzése” jól szervezett cionista csoportnak értékelte a keddistákat, mivel abból indult ki, hogy a vallástól elszakadó zsidó identitás elsősorban Izrael létéből táplálkozik és vélhetően cionizmusba torkollik. Jubilálók néven 1971 nyarán dossziét nyitottak róluk. Elkezdődött a minden részletre kiterjedő megfigyelésük, beépített besúgókkal, „bepoloskázott” lakásokkal. Az év végén elkészült első összefoglaló titkosszolgálati jelentés arról számolt be, hogy a csoport saját alkotmánnyal, ideológiával („keddizmus”), zászlóval, nyilvántartott tagsággal rendelkezik, az idők során néhány tag disszidált, néhányan radikalizálódtak és „különböző élesebb államellenes tevékenységbe kezdtek”. Egyik vezetőjük „ún. kiházasításokkal” is foglalkozott, „feltételezhetően abból a célból, hogy pl. szovjet állampolgárságú nőket házasságkötés útján Magyarországra telepíthessenek, majd egy későbbi kedvező időpontban Magyarországról nyugati államokba való disszidáltatásukat segítsék elő.”
A vizsgálótiszt ezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy a „konspirációs módszereket alkalmazó” csoport „kimeríti az illegális szervezkedés fogalmát”, és „szinte melegágya az aktívabb cionista tevékenység kialakulásának”. A „keddisták” szervezett cionisták, céljuk a tagok „zsidó nacionalista érzelmeinek felélesztése”, ezen keresztül „szocialista társadalmunkba való beilleszkedésük, asszimilációs folyamatuk” meggátlása, „lényegében faji elkülönülésre törekszenek”.
A következő hónapok során a BM III/II-es csoportfőnökségre beérkező beszámolók szerint a társaság tagjai politikáról, zsidó vallásról, hagyományokról, a holokausztról, a hitközségről szinte soha sem beszéltek, elvétve bukkant fel közöttük olyan személy, aki cionista húrokat „pengetett”. Két év megfigyelés után, 1973. végén a titkosszolgálat úgy látta, hogy mégsem cionista szervezkedésről van szó, s habár a csoportosulás vezetői „zsidó nacionalista beállítottságúak”, de „elhatárolják magukat a cionista nézeteket nyíltan is hangoztatóktól”. Még az egyesülési joggal való visszaélésért sem lehetne őket lekapcsolni, azonban a keddistáknak „társadalmi veszélyessége van”, potenciális cionista bázis lehet, ezért valamilyen módon fel kell ellenük lépni. Az a javaslat született, hogy büntetőeljáráson kívüli, meghallgatások utáni „rendőrhatósági figyelmeztetések útján, bomlasztással” kell az ügyet megoldani. A megvalósítás nem ment könnyen, másfél évvel később a hatóságok még mindig annak a tervezésénél tartottak, hogy miként tudnák a csoportot szétszórni.
Fél évtized szívós munkája után, 1975 decemberére a titkosszolgálat belátta, hogy tehetetlen, illetve nincs dolga az ilyen jellegű társaságokkal. „Az összejöveteleknek politikai tartalma nincs, ellenséges tevékenység vagy annak előkészítésére utaló törekvés” nem zajlik, a keddisták pusztán társkeresésre használják a találkozóikat. A dossziét lezárták, ám azzal a kiegészítéssel, hogy a cionista aktivizálódás veszélye nem kizárt, ezért a csoport ellenőrzését hálózati úton tovább folytatták, azaz besúgókkal továbbra is megfigyeltették a társaságot.
Gadó János a passzív rezisztencia kiváló példájának nevezi a „keddizmust”. Ezeket az informális kapcsolatokat a hatóságok soha nem tudták felszámolni, kellemetlenkedő akcióikkal legfeljebb egy-egy hangadót megfélemlítettek, beszerveztek, de a csoportok néhány hét után ismét összeálltak.

(A „hivatalos” zsidóság változatlan irányvonala 1967 után) A konszolidálódott és reformokkal próbálkozó Kádár-rendszer az 1967-es közel-keleti események után a zsidók számára nem hozott tágabb mozgásteret. A hivatalos zsidó intézmények a korábbi időszakokhoz hasonlóan továbbra is legteljesebb mértékben együttműködtek a pártállammal, ezt a magatartást változatlanul a zsidó közösségnek az antiszemitizmustól való védelmével igazolták önmaguk és a zsidó társadalom előtt is.
Seifert Géza vezetése idején a hitközség teljesen belesimult a rendszerbe, minden fontosabb döntés előtt kikérte az ÁEH véleményét, politikai kérdésekről a követendő álláspontot, magatartást illetően a hivatal folyamatosan instruálta a hitközséget. Még közvetlen telefonvonalat is kiépítettek az ÁEH és a Síp utca (a hitközségi vezetés központja) között. Az elnök és az Országos Rabbitestület tagjai 1968 januárjában egyetértettek abban, hogy a magyar zsidóságnak pozitív módon integrálódnia kell a társadalomba és segíteni kell a szocializmus építését, a passzivitás nem elegendő.
1968 decemberében, a zsidó hitfelekezet és a magyar állam között létrejött egyezmény 20 éves évfordulóján a Magyar Izraeliták Országos Képviselete kiemelte, hogy az egyezmény megkötése óta eltelt időben a magyar zsidóság által követett út mindenben helyesnek bizonyult. Azóta érvényesül a vallási és lelkiismereti szabadság és az állam és a felekezet viszonya mindvégig jó volt. Seifert Géza az évfordulós beszédében így fogalmazott: „Mi, magyar zsidók tudatában vagyunk annak, hogy mindazokat a jogokat, a vallás- és lelkiismereti szabadságot, a múlt időknek velünk szemben alkalmazott diszkriminációinak megszüntetését és jogegyenlőségünket a Magyar Népköztársaságnak szocializmust építő, haladó társadalmi rendszerétől kaptuk.”
Az Országos Rabbitestület tagjai 1969 januárjában megállapították, hogy a kormány politikáját egységesen támogatják gyakorlati céljaiban, bár a felekezeti zsidók nem lehetnek ideológiailag marxisták, „de ezt nem is kérték tőlünk”, továbbá leszögezték, hogy a „jó zsidó csak jó állampolgár lehet”. Még az Ortodox Rabbitestület ülésein is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg. Schück Jenő, a testület elnöke megállapította, hogy „olyan társadalomban élünk, a szocializmust építő Magyarországban, amelynek – ha ideológiáját, mi, mint rabbik nem is fogadhatjuk el – tetteit és alkotásait, humanista és haladó törvényeit magunkénak valljuk […] Rengeteget köszönhetünk ennek a rendszernek, amely nemcsak megtűri a vallást, hanem támogatja is.” Az ortodox rabbik szerint a népi demokrácia a munkát becsüli a legjobban, a szocialista társadalmi rend a munkán alapul, és „ehhez a tanításhoz a mi magunk is ősidőktől fogva csatlakozunk”. A rabbik feladata, hogy a tanításokat összhangba hozzák azzal a társadalommal és a hazával, amelyben élnek, továbbá „biztosítsák a magyar zsidóság fennmaradását és hűségüket a szocialista magyar haza iránt”. Az ülésen jelen lévő Seifert Géza leszögezte, hogy a zsidók a magyar nemzeti egység tagjai, „amely hazánkban egyesíti a szocializmus és a béke alapvető céljaival egyetértő, különböző világnézetű embereket”, a magyar kormányzat következetesen harcol a fasizmus és az antiszemitizmus ellen.
Négy évvel később, a felekezet és az állam egyezményének 25. évfordulóján Seifert Géza a következőket írta a MIOK évkönyvébe: „A magyar zsidóság megtalálta a helyét az új társadalomban. Jól tudjuk összeegyeztetni a zsidó tradícióinkhoz való ragaszkodásunkat szocialista magyar hazánk szeretetével és állampolgári hűségünkkel.” Hasonló szellemiségű és tartalmú megnyilatkozásokat a végtelenségi idézhetnénk ezekből az évekből.
A zsidóság vezetői, rabbik, hitközségi tisztviselők engedelmesen bekapcsolódtak a helyi tanácsok, a Hazafias Népfront, és más olyan transzmissziós szervezetek tevékenységébe, amelyeket a párt a „társutasok” – pártonkívüli értelmiségiek, egyházi személyiségek stb. – „összefogására, és a párt társadalmi támogatottságának demonstrálására használt fel”. Különösen Seifert Géza szorgalmazta ezt, és maga mutatott példát, hiszen számos ilyen szervezetben tevékenykedett.
A hitközségi vezetés által az 50-es évek vége óta cionistának, renitensnek minősített rabbiképzős vezetés elleni folyamatos jelentgetéseknek a hatnapos háború után meglett az eredménye, részben felszámolták az intézet autonómiáját, elvesztette önálló jogi személyiségét, és a MIOK fennhatósága alá került. Scheiber igazgató is lerótta a kötelező tiszteletköröket, amikor úgy nyilatkozott a rabbiszeminárium szellemiségéről, hogy az intézet tanárai és diákjai „magyaroknak és zsidóknak érzik magukat, és ez bennük harmonikusan ötvöződik. Mindnyájan építeni kívánják szocialista hazánkat, melyben boldogságban és biztonságban érzik magukat”. Ettől függetlenül a rabbiszeminárium szellemiségében, működésében megőrizte elkülönülését a hitközségi vezetéstől és az „egyház progresszív személyiségeitől”, ahogyan ezt egy 1973-as hatósági feljegyzésben olvasható. A progresszív jelzőt az állami vonalat hűen kiszolgáló személyekre értették. A rabbiképző nemzetközi tekintélye változatlanul megmaradt és továbbra is a kelet-európai zsidó szellemi élet egyik központjaként működött.
Az állam külpolitikájához mindenkor szorosan igazodtak a hitközség külkapcsolatai, a nemzetközi kapcsolatok alakításának konkrét elképzeléseit, a nemzetközi szervezetekben folytatott tevékenységet, a kiutazási és vendégfogadási terveit az ÁEH hagyta jóvá. Amellett, hogy Izraellel 1967 után minden kapcsolata megszakadt a hazai zsidóságnak, lényegében a világ más zsidó közösségeitől is elszigetelődtek. Szocialista relációban erre az időszakra egyedül a Szovjetunióban maradt nagyobb zsidó közösség, azonban a magyar zsidóság jószerével semmit sem tudhatott róluk, az Új Élet nem foglalkozott a témával. A „Nyugaton” élő zsidóság természetszerűen gyanúsnak bizonyult, ezért elsősorban a szigorúan vallási jellegű nemzetközi szervezetekkel maradhatott csak fenn a kapcsolat, és azt is szigorúan ellenőrizték. Ellenben az amerikai Joint adományait – ha nem is közvetlenül, de – közvetítő szerveken keresztül beengedték. A hatnapos háború utáni években a cionistának, szovjetellenesnek tekintett fórumokon a hazai zsidóság nem vehetett részt. 1969-ben Seifert hiába javasolta a Zsidó Világkongresszusba (akinek az elnöke éppen a háború előtt járt itt) visszatérést, mondván, hogy tagként eredményesebben lehetne kivédeni a szocialista országok zsidópolitikáját ért alaptalan vádakat. Az ÁEH ekkor még túl szovjetellenesnek ítélte meg a kongresszus munkáját, ezért elutasította a felvetést. A 70-es évek második felétől a világpolitikai enyhülés, a helsinki folyamat következtében sokszínűbbé, intenzívvé váltak a hitközség nemzetközi – elsősorban hitéleti – kapcsolatai. 1975-től megkezdődött a szovjet zsidósággal a kapcsolatok kiépítése, ehhez addig a szovjet állam beleegyezése hiányzott.
A 60-as évek végétől évente 3-4 alkalommal néhány hivatalos zsidó vezető utazhatott nyugatra, mégpedig olyan kimondottan nemcionista nemzetközi rendezvényekre, ahol akár konfliktusokat is vállalva képviselniük, dicsérniük kellett a szocialista magyar állam hivatalos (egyház)politikáját. Mindenhol azt kellett szajkózniuk, hogy Magyarországon senki sem akar kivándorolni, ezért nincs cionizmus, másrészt nincs az országban antiszemitizmus sem, a kevés antiszemita ellen pedig az állam keményen fellép. A kiváltságos kiutazóknak 10-15 oldalas beszámolókat kellett írniuk az ÁEH-nak, míg a felekezeti zsidóság legfeljebb az utazás tényéről tudhatott.
A külföldi utakról készült beszámolók közül illusztrációként két jellegzetes példát idézünk fel. Még a hatnapos háború előtt az akkori hitközségi elnök, Sós Endre számolt be az egyik nyugat-európai útjáról, ahol nyugati zsidó szervezetek vezetői arról faggatták, hogy miért mehetnek el Magyarországról tömegesen a zsidók. Amikor az elnök válaszul azt magyarázta, hogy a magyar zsidóság nem akar kivándorolni, azt vetették a szemére, hogy ne ismételgesse „a hivatalos kommunista magyar álláspontot”. A 70-es évek közepén Seifert Gézáné írt részletes jelentést az Európai Zsidó Közösségek berlini tanácskozásáról. Az egykori hitközségi elnök özvegye a budapesti főrabbival (Salgó László) együtt képviselte a magyarországi zsidóságot a rendezvényen, és minden hivatalos programról, megbeszélésről és nem hivatalos beszélgetésről beszámolt az Állami Egyházügyi Hivatalnak. A két küldött a pártállam elvárásainak megfelelően arról próbálta meggyőzni a tanácskozás résztvevőit, hogy a magyar zsidóság „szép életet él”, őrzi a vallási és szellemi örökségét, és ezen „túlmenően még segíteni is képes a szomszédos szocialista országok kisebb hitközségeit”.
Nem túlzott az „izraelita felekezetért” felelős egyházügyi hivatalnok tisztségviselője egy 1975-ben készült feljegyzésében, amikor arról írt, hogy „a magyar izraelita egyházi vezetés, a rabbik és híveik döntő többsége a szocialista állammal való politikai együttműködést vállalja. […] Az elmúlt évtizedben – az egyházpolitikai fejlődés és a politikai befolyásolás eredményeként – olyan gyakorlat alakult ki, mely szerint az izraelita egyházvezetőség minden lényegesebb döntés kialakítása előtt kéri az Állami Egyházügyi Hivatal állásfoglalását […] a hivatal mind nemzetközi, mind hazai (személyi) kérdésekben megfelelő politikai segítséget biztosít az egyházi vezetés számára”.
A 70-es évek végére a magyarországi zsidóság intézményrendszere a mélypontra, „a szétesés határára” jutott – állapítja meg Gadó János –, szinte még a legalapvetőbb szociális és oktatási feladatok ellátására is alig volt képes. A zsinagógákba szinte csak öregek jártak, a hitközségtől a fiatalabb zsidó nemzedékek távolmaradtak, szinte teljesen megszűnt az utánpótlás, az országos rabbiképzőben két hallgató tanult. A hitközség által fenntartott Anna Frank Gimnázium a 60-as évek közepétől kezdett kiüresedni, összes tanulójának száma tíz fő körülre csökkent, az Állami Egyházügyi Hivatal azzal számolt, hogy néhány év alatt az intézményt fokozatosan megszüntetik. Egy 1976-ból származó ÁEH-feljegyzés szerint a zsidó gimnázium vezetése maximálisan betartotta, sőt, szinte már túl is teljesítette az oktatási minisztérium elvárásait, utasításait. Például olyan éves tantervet készítettek, amelyben a „zsidó” szó egyszer sem fordult elő, a hazafias nevelés jegyében a Bibliából a hazával kapcsolatos általános részeket kellett kiemelni, kihagyva az Izraelre vonatkozó konkrét utalásokat. Abszurd helyzet, Csorba László joggal teszi fel a kérdést: „Vajon milyen Ótestamentum-oktatás lehet az, amelyből az Izraellel foglalkozó passzusok hiányoznak?”
Ami a hazai zsidóság világi vezetését illeti, Seifert Géza 1976 májusában bekövetkezett váratlan halála után utódjának kijelölése csaknem egy évet vett igénybe. Végül az ÁEH „szíves iránymutatása alapján” megtalálták az elnökjelölt személyét, és 1977 márciusában beiktatták Héber Imrét a BIH és MIOK elnöki posztjára. Az ügymenet változatlanságát a hitközség főtitkáraként a korábbi elnök özvegye, Seifert Gézáné biztosította. Salgó Lászlóval, a Budapesti Rabbitestület elnökével együtt hármasban alkották a hitközség tényleges vezetését. Az irányvonal nem változott, a szocialista hatalom biztosította biztonságért cserébe a zsidóság csak vallásfelekezetként nyilvánult meg, kizárólag hitéletet élt, egyébként pedig a zsidóknak, zsidó származásúaknak részt kellett venniük a szocializmus építésében.
A Kádár-korszak második felében tehát folytatódott a korábbi trend, a zsidó intézmények a közösség, a zsidó vallási és kulturális örökség fenntartása terén nem sok eredményt tudtak felmutatni. Gadó János szerint a hazai zsidóság az állami represszió ellenére is ennél sokkal elevenebb közösségi létet és intézményrendszert tarthatott volna fenn, a fő probléma az volt, hogy a hivatalosan engedélyezett zsidó létnek megrendült, eltünedezett a legitimitása.
Kovács András úgy értékeli a Kádár-korszak idejét, hogy „a magyar zsidó szervezetek politikája a kommunista rendszerben kétségkívül túlment azon a határon, amelyet kényszerű kompromisszumnak lehetne tekinteni a zsidó hitélet és a felekezeti intézmények fennmaradása érdekében. Ez a politika kimerítette a kollaboráció fogalmát.” A diktatúra hű kiszolgálásáért azonban a zsidóság nem jutott kollektív előnyökhöz. A rendszer nem kivételezett egyetlen egyházzal sem, a zsidó felekezet nem részesült a többi vallásfelekezetnél sem jobb, sem mostohább bánásmódban. Vagyis a rendszer túlzott kiszolgálására nincs ésszerű mentség, és nem lett miatta jottányival sem kedvezőbb a vallásos zsidóság helyzete, megítélése. Valószínűtlen, hogy a „valamivel kisebb együttműködési készség és politikai lojalitás” miatt a „kommunista hatóságok még jobban – vagy akár teljesen – elfojtották volna az amúgy is a minimumra korlátozott zsidó vallási életet”.
Csorba László szerint viszont az izraelita hitközség nem volt szervilisebb a többi egyháznál és felekezetnél, azok is hasonlóképpen jártak, csakis olyan vezetők maradhattak az élükön, akik igazodtak a „szocialista egyházpolitika” elvárásaihoz, legtöbbjük a hatalom és felekezetük érdekei között próbáltak egyensúlyozni, de többnyire sikertelenül, és ehelyett az államhatalom feltétlen kiszolgálói lettek.

(A holokauszt magyarországi áldozatainak kártalanítása 1971-74) A szovjet blokk országainak gyakorlatához képest szokatlan volt, hogy a Kádár-korszakban a holokauszt csak részlegesen számított tabunak. A történelemkönyvekből, az országos tömegtájékoztatásból ugyan hiányzott a zsidóság üldöztetésének a története – a dolgozó osztályok kizsákmányolására, elnyomásának ábrázolására hivatott államszocialista történelemszemléletben nem volt helye más jellegű szenvedéstörténetnek –, a zsidó nyilvánosságon belül azonban a vallás mellett ez lett az egyetlen engedélyezett téma.
És ez volt a „zsidókérdés” másik vetülete, amivel a Politikai Bizottság többször is foglalkozott a 60-as, 70-es években, pontosabban a vészkorszakban üldöztetést szenvedett magyarországi zsidó állampolgárok számára az NSZK által fizetett kártérítés ügye. Ez sem az egyszerű történetek közé tartozott, a kárpótlás rendezése több mint két évtizeden át elhúzódott.
Az NSZK-nak már megalakulásakor – az erős nemzetközi nyomás hatására – kötelezettséget kellett vállalnia a nácizmus németországi üldözötteinek kártalanítására. Az erről szóló törvényeket a nyugatnémet állam 1956-57-ben alkotta meg. A szocialista országok polgárait kizárták a törvények hatálya alól, mivel külföldieknek kártérítés fizetését a diplomáciai kapcsolatok fennállásához kötötte.
Ennek ellenére Magyarország – a szocialista országok közül egyedüliként – 62 ezer egyéni bejelentést juttatott el az NSZK-ba , illetve a törvény kizáró rendelkezéseit a német alkotmánybíróságnál megtámadta. A PB 1963-ban a nácizmus üldözötteinek ügyében kártérítési megállapodás megkötését szorgalmazta az NSZK-val. Miután a Nemzetközi Bíróság 1966-ban Magyarországnak adott igazat, a nyugatnémet állam is beleegyezett, hogy elkezdjék az átfogó megállapodásra irányuló tárgyalásokat, de továbbra is a diplomáciai kapcsolatok felvételétől tette függővé a kártérítések kifizetését (magyar vélemény szerint így akarták a diplomáciai elismerést kelettől kicsikarni). A Willy Brandt vezette szociáldemokrata nyugatnémet kormány „Ostpolitik”-ja hozta meg az áttörést. Újrakezdődtek és 1971 januárjában lezárultak a tárgyalások, a magyar fél mintegy 100 millió márka (28 millió dollár) kártalanítás kifizetését érte el, amit a németek 1972-74 között három részletben át is utaltak.
Problémát okozott, hogy sokan az 1957-ben kibocsátott felhívás idején különböző okok miatt nem tettek bejelentést. Ezeknek a személyeknek az igénye a tárgyalásokon nem volt érvényesíthető. Különösen kényes volt azoknak az ügye, akik állásuk vagy beosztásuk miatt nem tehettek bejelentést, hiszen a BM-ben, HM-ben, a pártban, a szakszervezetben, az országos társadalmi szervezetekben dolgozó elvtársak, diplomaták, minisztériumok és bizalmas ügykörű vállalatok vezetői a személyi adataikat nem adhatták át a németeknek. Mintegy 100-200 személyről volt szó. A párt illetékes testülete 1972 decemberében úgy határozott, hogy ezeknél az eseteknél „az ügy bizalmas természeténél fogva” felhívás nem adható ki, a személyi kört bizalmas módon kell tisztázni. A kártalanítás összegének a kérdését a magasabb beosztású állami- és pártvezetők, pártalkalmazottak esetében egyedileg kell eldönteni.
Az elosztás egyenlően történt. Mintegy 13.000 Ft-ot kaptak azok, akiket koncentrációs táborba deportáltak, vagy munkaszolgálatra vittek, az örökösök ennek az összegnek a felében részesültek; akiket nem hurcoltak el, hanem „csak” az értékeiket vették el, azok 3-4 ezer Ft kártérítésre lettek jogosultak. Az átalányt az indokolta, hogy a valós kárt személyenként már lehetetlen lett volna megállapítani. Először a még élő közvetlen károsultak kielégítése történt meg, mivel az időseket, a nehéz anyagi helyzetben lévőket igyekeztek preferálni. Végeredményben az NSZK által átutalt összeg kamatostul 850 millió Ft-t tett ki, ebből 1974. júniusig 21.300 „élő személy”, és 28.500 örökös kapott kártérítést, valamint 18.000 esetben anyagi károkért esetenként 3-4000 Ft jutott. Később fejenként még 7500 Ft kártérítés-kiegészítésben részesültek a Magyarországon élő közvetlen károsultak.

(A 70-es évek vége – a tabu oldódása) A Kádár-korszak második felében az egész társadalmi struktúra lényeges változásokon ment át, ebben a hazai zsidóság helyét megbízható adatok nélkül szinte lehetetlen kimutatni. Erényi Tibor szerint foglalkozási megoszlásuk még egyoldalúbb lett, mint korábban, a humán értelmiségben vélhetően megmaradt felülreprezentáltságuk, elsősorban a gazdasági pályákon dolgozott sok zsidó származású szakember, közgazdász. A konszolidált Kádár-rendszer időszakában tulajdonképpen visszatért a korábbi modernizációs hagyomány: a zsidó származásúak főleg a sajtó, a kultúra, a bankszféra, a külkereskedelem területén tevékenykedtek, ugyanakkor monopol vagy hegemón pozíciót egyetlen „társadalmi-pozícionális szegmensben” sem alakítottak ki – már ha egyáltalán lett volna körükben olyan, hogy „zsidó összefogás”.
Karády Viktor ugyanakkor úgy értékeli, hogy bár 1945 után a kommunista korszak egészéről elmondható, hogy a nem-zsidókhoz képest hagyományosan „polgáribb”, iskolázottabb, több kulturális tőkével rendelkező zsidó származásúak végig nagyobb eséllyel értek el az elitpozíciókba, a Kádár-rendszerben fokozatosan csökkentek a zsidó, nem-zsidó származásból fakadó esélyegyenlőtlenségek, bármilyen pályát, mobilitási csatornát is nézünk. A társadalmi-gazdasági viszonyokban feloldódtak a zsidók és nem-zsidók közötti különbségek, kiegyensúlyozatlanságok. A Kádár-kor végére a társadalom rétegződésénél a zsidóság-nemzsidóság a 20. század korábbi időszakaihoz képest jóval kevésbé volt mérvadó magyarázó szempont.
A 70-es évektől a totálisból pragmatikus autoriter diktatúrává puhult Kádár-rendszerben a kultúra jelentősen depolitizálódott és ennek köszönhetőn felvirágzott. Számos zsidó, illetve zsidó származású alkotó került az ország szellemi elitjébe (többen nemzetközi hírnevet is szereztek – Heller Ágnes, Konrád György, Kertész Imre, Nádas György, stb.), ahonnan azután a rendszer legmarkánsabb kritikusai is kikerültek – származásra való tekintet nélkül. Az értelmiségi fórumokon ebben az időszakban semmilyen formában nem volt elfogadott az antiszemitizmus és a kirekesztés. Ettől az időtől kezdve a kultúrában (főleg az irodalomban, a filmekben) megjelent a zsidókérdés, pontosabban annak egyik vetülete, az üldöztetés, a holokauszt témája.
Az ideológiai merevség, a tilalmak enyhülésével tudományos körökben a 70-es évektől újra foglalkozni lehetett az antiszemitizmussal. Csaknem harminc év csend után 1976-ban napvilágot látott egy kiváló történelmi esszé az antiszemitizmusról (Száraz György: Egy előítélet nyomában, a szerző szerint Magyarországon a szocializmus évtizedeinek társadalmi átalakulása után megszűnt a zsidókérdés, bár antiszemitizmus még létezik), a hazai szociológusok különböző kutatásokat végeztek a témában. Néhány releváns folyóirat, így a Világosság, az 1974-től megjelenő Mozgó Világ, az 1980-tól kiadott Medvetánc hasábjain megjelentek zsidó témájú cikkek, tanulmányok. Ám az igazi áttörés csak a 80-as években, főként a vészkorszak negyvenedik évfordulójának kapcsán következett be.

(Összefoglalás helyett) A Kádár-rendszer nem engedte meg magának, hogy akár antiszemitizmussal, akár filoszemitizmussal meggyanúsítsák. A zsidó származásúakat fokozatosan kiszorították a párt és az állam túlságosan szem előtt lévő pozícióiból, ugyanakkor a zsidó származású értelmiségiek a korszakban jelentős szerepet játszottak az állampártban. Amellett, hogy továbbra is sok zsidó származású személy vett részt a kommunista hatalom működtetésében, ugyancsak sok zsidó játszott szerepet a kádárizmus megreformálásában, majd későbbi megdöntésében. Ugyanakkor egyetértek Charles Gati megállapításával: „A magyarok többségéhez hasonlóan a magyarországi „átlagzsidó” óvatos és „jószerivel teljességgel passzív volt ezekben az esztendőkben; nem járult hozzá sem a kommunizmus eluralkodásához, sem annak bukásához”.
A korszakban a zsidókérdés újabb elfojtása következett, a problémát egész egyszerűen harminc évre a szőnyeg alá söpörték. A Kádár-féle pártállam elődjéhez hasonlóan azt a politikát követte, hogy „zsidókérdés” nem létezik, „zsidó ügyek” nincsenek. Ugyanakkor a korszak politikai vezetése a színfalak mögött, „befelé” továbbra is entitásként kezelte a zsidóságot, a rendszerben a zsidó-nemzsidó szempontot is figyelték, amikor származási alapon osztályozták az embereket. A pártállamot végig foglalkoztatták a felekezeten túlmutató „zsidó ügyek”, amelyeket a pragmatikus Kádár-rezsim a Rákosi-érához képest finomabb eszközökkel, halkabban, jobbára erőszakmentesen és kisebb körítéssel kezelt.
A Kádár-rendszer átvette és végig követte azt a Rákosi-időszakban kialakított koncepciót, hogy az osztály nélküli társadalomban a zsidóságnak a magyartól eltérő önálló közösségi öntudata nem lehet, kizárólag vallásfelekezetként alkothatnak közösséget, egyébként asszimilálódniuk kell. A hatalom továbbá hitt abban, hogy a szocializmusban az antiszemitizmus automatikusan el fog halni.
Összességében elmondható, hogy amit a Rákosi-féle kommunista párt tevékenységével elkezdett 1945 és 1956 között, az újjászerveződött és Kádár-vezetése alatt álló párt folytatta utána is: megakadályozta, hogy zsidók és nemzsidók tisztességes módon tisztázni tudják az egymással szemben felmerült félreértéseket.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969