2013. I-VI
 

Etnocídium? A krími tatárok kitelepítése és életük a száműzetésben (1944-1956)
Grégory Dufaud

A Szovjetunióban a második világháború a végletekig kiélezte a legitimitását kereső állam krédóját jelentő nemzeti bolsevizmus megnyilvánulásait. A patrióta ébredést és az orosz nép naív lelkesedését a társadalom testén végrehajtott olyan tisztogatás kíséri, amely konkrétan a kitelepített nem orosz kisebbségek brutális elnyomásában nyilvánul meg. E fosztogatással párosuló deportálások áldozataivá válnak mindenekelőtt a Szovjetunióban élő németek, majd a karacsájok, a kalmükök, a csecsenek és az ingusok, a balkárok, majd a krími tatárok és más krími (bolgárok, görögök és örmények) vagy kaukázusi kisebbségek (meszkétek, kurdok vagy kemcsinek). Mindegyiket erőszakkal telepítették át Szibériába vagy Közép-Ázsiába.
A krími tatárokat 1944 májusában sújtó tragédia érzékeltetésére a szakirodalom előszeretettel használja az etnocídium ex post meghatározott fogalmát. Ezt a kifejezést olyan memoriális összefüggésben használják, amely egyszerre kívánja leleplezni az állami elnyomást és ugyanakkor jelezni a tatár közösség ellenálló képességét. A kifejezés nyilvánvalóan megfelelő válasz a szovjet történetírásnak a nemzeti kitelepítésekkel kapcsolatos hallgatására, de ritkán kíséri a valóságban megtörtént események pontos leírása: hiszen a történeti leírás gyakran összekeveredik a kitelepítetteknek az őket ért csapásokról szóló beszámolóival, és nem nyújtja a konkrét szituáció ama szocio-históriai elemzését, amely megvilágíthatná a nemzetiségekkel szemben folytatott szovjet politika lényegét. Ez a fajta felhasználás nyilvánvalóan lerontja annak a fogalomnak a heurisztikus erejét, amely (szorosabb értelemben véve) egy társadalom kultúrájától való szervezett megfosztását jelenti és jelzi a modern állam fejlődésének tendenciáját.
Ennek az írásnak mindenekelőtt az a célja, hogy leírja a krími tatárok kitelepítését és életüket a kitelepítés helyszínén 1956-ig, addig az időpontig, amikor megjelent a speciális kolóniákon élők státuszához kapcsolódó jogkorlátozásokat megszüntető rendelet. Már publikált és még kiadatlan levéltári források segítségével megpróbáljuk rekonstruálni, nemcsak azokat a (technikai és emberi) eszközöket, melyek segítségével a szovjet kormányzat központi és helyi szervei megpróbálták megtisztítani a Krím-félszigetet az őshonos lakosságtól, hanem az elnyomás áldozatává váló emberek reakcióját (beletörődés, alkalmazkodás, ellenállás) is. Így például megpróbálunk fényt deríteni a népesedés-ellenőrzés intézményi rendszer aprólékos, finom hangolásos – a társadalomra, a területre és a múltra egyaránt kiterjedő – működésére. Mert a tatár közösség erőszakos áttelepítését a korábbi, krími jelenlétére utaló jelek eltüntetését célzó intézkedések is kísérik. Ennek megfelelően ez az írás a következő részekből áll: a kitelepítés, a száműzetés és a Krími félsziget „tatártalanítása”. Ennek a megközelítésnek az a célja, hogy megvilágítsa a szociális „mérnökség” ama aspektusait, melyekkel szemben eddig a vizsgálat az áldozatok sorsára korlátozódott. És csak ennek a komplex jelenségnek a rekonstruálása után következtethetünk, vagy sem, az etnocídium létére.
Az autonóm Krími Szovjet Szocialista Köztársaság létrejöttét (1921) a tatár kisebbséggel szembeni pozitív diszkrimináció politikája kíséri. Ez egyet jelentett a nemzeti nyelv és kultúra kedvezményezésével a Krími Szovjet Szocialista Köztársaság irányításában, éppúgy, mint az őshonos elitek hatalomhoz juttatásával. Ugyanakkor az 1930-as évek közepétől kezdve a krími tatár nemzetiség pozitív meghatározását fokozatosan felváltja az össztársadalmi kiátkozás. A Nagy Honvédő háború befejezésekor, a politikai irányvonal merevebbé válásakor pedig bekövetkezik a krími tatárok kollektív, tömeges kitelepítése.
A Vörös Hadseregnek a Krím-félszigetre történő 1944. április eleji bevonulása után 1944. április 13-án megjelenik egy rendelet, amelynek célja ennek a korábban a németek által megszállt területnek a „szisztematikus és módszeres” megtisztítása az ellenséges elemektől: „kémektől”, „hazaárulóktól” vagy „szovjetellenes szervezetek cinkosaitól”. A tisztogatási kampánnyal a krími NKVD és NKGB korábban nem sokkal létrehozott és feladatukat lelkesen teljesítő helyi szerveit bízták meg. A nyomozás célpontjává hamarosan a „Tatár, Örmény, Görög és Bolgár Nemzeti Bizottságok” bizonytalan tevékenysége válik: állítólag „aktív segítséget nyújtottak az ellenséges kém- és kémelhárító szerveknek”. Valamennyiük közül arra a Tatár Nemzeti Bizottságra terelődött a legtöbb gyanú, amely a török származású emigráns, Abdiresidev Dzsemilev vezetése alatt álló muzulmán sejtek hálózatára támaszkodott, és amelyet a krími tatár diaszpora berlini hangadói szerveztek. Ezek az eredetileg karitatív célokat szolgáló vallási szervezetek lettek volna tehát azok, amelyek „önkénteseket toboroztak, azzal a céllal, hogy viszályt szítsanak a tatárságon belül és kémeket szervezzenek be a front mögötti területeken folyó munka szabotálása érdekében.” Állítólag Kercsben egyikük a partizánok ellen harcolt.
Az NKVD és NKGB-ügynökök gyanúja nemsokára kiterjed a Vörös Hadseregben szolgáló tatár katonákra is, akik feltételezések szerint „ezrével szöktek meg az 55. hadseregből, amikor az visszavonult a Krím-félszigetről. Majd kibővül az egész tatár nemzetiségre, melynek kitelepítését logisztikailag is előkészítik: 1944. május 10-i, Sztálinnak címzett feljegyzésében Beríja kijelenti, hogy „figyelembe véve a krími tatároknak a szovjet néppel szemben elkövetett árulását, nem kívánatos, hogy továbbra is a Szovjetunió határvidékén éljenek. Ezért az NKVD megvizsgálásra Ön elé terjszti az Államvédelmi Bizottságnak egy olyan határozattervezetét, amely valamennyi tatárt kizárna erről a területről, speciális kolóniákat hozna létre nekik Üzbegisztánban, ahol kolhozokban, szovhozokban, üzemekben és építkezéseken dolgoznának.” Május 11-én Sztálin személyesen írja alá a tatárok Közép-Ázsiába való száműzéséről szóló – a kollaborálás vádját elfogadó és a deportáltakat becstelenséggel megbélyegző – (titkos) rendeletet. A tatár nemzetiséghez tartozás ténye ettől kezdve stigmává válik, olyan stigmává, amely nemzedékről nemzedékre öröklődik, és új helyet jelöl ki az ilyen személyeknek a szovjet kommunalka kebelén belül: a krími tatárok ettől kezdve alsóbb rendű, marginális lényeknek, páriáknak számítanak: pejoratív imázsukkal a contrario az idealizált magasságokba emelt homo sovieticus ellentétpárjává fokozták le őket.
A tömeges kitelepítés kétségbevonhatatlanul bevett gyakorlatnak számított, mellyel a hatóságok megpróbálták kialakítani az egységes szovjet közösséget. Ez az eset, melyben a nemzetiségi hovatartozást vették alapul, a központi hatalom nyugtalanságát tükrözte a krími nacionalizmussal szemben. Első jelét a krími köztársaság elnöke, Ibraimov likvidálása jelentette 1928-ban, a következő lépés pedig a félszigeti tatárok rendszerellenessé nyilvánítása volt 1934-ben. A muzulmán sejtek állítólag a „Krími-félsziget a tatároké” jelszóval léptek fel, és helyben „ellenforradalmár, nacionalista propaganda tevékenységet” fejtettek ki. Ebben a régen ottomán török fennhatóság alatt élő régióban a bolsevizmus nemzeti ideológiává válása különösen mély aggodalmat keltett, mert fokozta a félsziget Törökországhoz – melynek területi igényei a Fekete-tengertől Közép-Ázsiáig terjedtek – csatolására vonatkozó pletykák táplálta „piemonti elv” megfordításától való félelmet. Azzal egyidejűleg, hogy Sztálin megpróbálta kiterjeszteni befolyását Kis-Ázsiában, a krími tatárok egyfajta ötödik hadoszlopként tűntek fel: ezért meg kellett akadályozni bármifajta összejátszását Törökországgal. Konkrétabban, a gyanú a muzulmán nacionalista elhajlástól való beteges rettegésből származik, melynek a Sultan Galiev-ügy kórjelző eseménye volt. 1923 elején, a kommunista muzulmán Sultan Galijev – miközben a pártban megerősítették a korábbi nemzetiségi politika továbbvitelét, – egy feltételezett összeesküvésben való részvétele miatt kegyvesztett lett a párthierarchia vezetői körében. Ez a párthierarchia nem tudta elviselni egy olyan jobboldali helyi ellenzék jelenlétét, amely politikai autonómiát követelt magának, és amely a pántörök eszme rémképét idézte fel.
A kitelepítés művelete, melyet az Államvédelmi Bizottság két tagjára, Kobulovra és Szerovra bízzák, 1944. május 18. éjszakáján kezdődik, miután értesítették róla a Krími Köztársaság kormányát. Címlistákkal ellátott katonák ezrei – akiket gyalogos egységek támogattak – vonultak fel a félszigeten a tatár nemzetiségű családok felkutatására, akiket összegyűjtésük után teherautókkal a legnagyobb krími vasúti pályaudvarokra (Szimferopol, Bahcsiszeráj stb.) szállítottak. Akárcsak előttük a csecsenek és az ingusok esetében, az áldozatoknak alig maradt idejük, hogy javaikat és élelmet vegyenek magukhoz. Tenzila Ibraimova meséli, hogy „a kitelepítés nagyon kegyetlenül zajlott. A katonák hajnali három órakor rontottak be hozzájuk, a gyermekek még aludtak. Öt percet adtak az összekészülődésre és a ház elhagyására.” Bár hivatalosan „500 kilóig engedélyezték, hogy magukkal vigyenek személyes holmit, ruhát, háztartási eszközöket, konyhai edényeket és élelmiszert”, ezt a valóságban egyetlen család sem tudta megtenni. A műveletet olyan gondosan megszervezték, hogy 20-a estére már be is tudták jelenteni a befejezését: alig három nap alatt 5 989 személyt tartóztattak le, és több mint 180 ezret telepítettek ki , 67 vasúti konvojjal, szülőföldjéről.
A tatárokat a deportáltak által „mozgó gázkamraként” vagy „ambuláns krematóriumnak” lefestett piszkos és fojtogató bűztől áthatott marhavagonokba terelték. Ajse Sejtmuratova arról számolt be, hogy az utazás ”anélkül telt el, hogy megfelelő élelmiszert vagy orvosi segítséget kaptak volna. Még levegőt is alig kaptak, mert az ajtókat és ablakokat elreteszelték. Hosszú napokon keresztül ott feküdtek a holttestek az élők között. Csak a kazahsztáni sztyyeppékre érve nyitották ki az őrök az ajtókat, és terítették ki a sínek mentén a holttesteket.” Egy másik túlélő arról számolt be, hogy „a hermetikusan bezárt vagonokban az emberek – az éhség és a levegő hiánya miatt – úgy hulllottak, mint a legyek: sem enni, sem inni nem kaptak. /.../ Amikor a kazah sztyeppék közepén kinyitották az ajtókat, elrendelték, hogy a halottakat temetetlenül dobják ki a sínek mellé.” Michael Rywkin szerint körülbelül 7 900 ember pusztult el az utazás alatt. Azonban miután megszabadultak a holttestektől, Üzbegisztánban már kevés holttestet számoltak a vonatokon. Június 8-án, az utolsó konvoj érkezésekor, az NKVD szervei már csak összesen 191 halálesetről számolnak be: ezek főleg fertőzéses betegség miatt következtek be (tífusz, tuberkulózis, hasmenés, agyhártyagyulladás).
A krími tatárok így végül mintegy húsz napig tartó, kimerítő és nehéz utazás végén szálltak ki a vagonból. Akárcsak a németek néhány évvel korábban, hamar és keserű tapasztalatokat szerezhettek annak a helyi lakosságnak a fogadtatásáról, melynek körében már korábban „tatárellenes propagandát folytattak. Ez a propaganda gyáva, áruló, talpnyaló népségként írta le őket, akik elárulták a fronton a fasiszták ellen harcoló atyjukat, testvérüket, férjüket.” Ezzel a cimkével a nyakukban a deportáltak semmiféle jóindulatra nem számíthattak, és néha erőszakos retorzióval is számolniuk kellett: a tanúk közép-ázsiai tartózkodásuk első napjaiban nyílt erőszakról és megkövezésről is hírt adnak.
A krími tatárok élete néhány hét leforgása alatt a visszájára fordult. A náci ellenséggel szembeni állítólagos kollaborálás ürügyén a központi büntető hatalom megtörte őket és új helyet jelölt ki nekik a szovjet társadalomban és a Szovjetunió területén. A kitelepítési művelet (az indulás, az utazás és a megérkezés) alkotja azt a drámai időpontot, amikor értesülnek az őket sújtó mélységes hitelvesztésről. Mindez éppannyira megnyilvánul a kapcsolati rendszerük összeomlásában (a száműzetésben), mint a vagyonvesztésben (a kitelepítetti lét megkezdésében).
A többbségében Közép-Ázsiába deportált krími tatárok ettől kezdve olyan speciális helyzetű népességet alkotnak, amely kvázi koncentrációs tábori környezetbe kerül: szabadságjogaiktól megfosztva olyan lakókörnyezetbe helyezik el őket, ahonnan az esetleges eltávozásuk esetén több éves kényszermunka fenyegeti őket. A rendőri ellenőrzés eszközéül a Belügyminisztérium kommendatúrái szolgálnak, ahol rendszeresen meg kell jelenniük. A nyitott táborok (nincs szögesdrót és őrtorony) készséges munkaerőt biztosítanak bizonyos nehéz munkák elvégzéséhez, és lehetővé teszik olyan ellenséges területek betelepítését, amelyeket más körülmények között nehéz lett volna benépesíteni. A krími tatárok kitelepítéséről szóló határozat arra kényszeríti az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Köztársaságait és régióit (oblasztyi), hogy a lehető leggyorsabban szervezzék meg a kitelepítettek fogadását. Az 1944. május 11-i rendeletnek megfelelően Üzbegisztánban bizottságokat és vegyesbizottságokat hoznak létre „a különleges telepesek fogadásával és elhelyezésével kapcsolatos intézkedések” meghozatala érdekében, akiknek „biztosítani kell a végleges elhelyezésüket segítő feltételek megteremtését”. Bár elsőbbséget élvez az anyagi infrastruktúra (lakóépületek, fürdők vagy közös étkezők) létrehozása, az élelmiszer szétosztásával és az egészség védelmével kapcsolatos szolgáltatások felállításáról is szó van. A sietős jószándék persze a határidők és a helyi lehetőségek szűkösségének falába ütközik, a különböző adminisztratív egységek közötti koordináció pedig általában gyenge. Számos kolónia esetében nincs elég barakk: sok család egyetlen, bútor – asztal, szék, ágy és többnyire üvegezett ablak – nélküli helyiségben kénytelen meghúzni magát, sok lakásban nincs padló és mennyezet. Általában véve a lakhatási körülmények siralmasak: a bentlakók rosszul öltözöttek, elhasznált a cipőjük, vagy nincs is, rendszertelenül és elégtelenül tápláltak. A tadzsikisztáni kitelepítettek „minthogy nincs szappan a fürdőben, nem mosakodnak, és nem váltanak ruhát”.
Ilyen higiéniai állapotok – a fejletlen egészégügyi hálózattal párosulva – rendkívül kedvező táptalajt jelentenek a pusztító járványok kifejlődésének: 1944 augusztusában „malária és akut gyomor- és bélfertőzéssel járó járvány alakul ki Üzbegisztánban a krími tatárok körében”, melyet a központi hatóságok gyógyszerkészletek helyszínre irányításával próbálnak megszüntetni. A specposelenecekkel vagyis kitelepítettekel kapcsolatos összeírásokhoz való hozzáférés lehetetlensége miatt nem lehet megállapítani a demográfiai veszteséget, melynek súlyosságát fokozta a szigorú tél és az éhínség, mint Tadzsikisztánban, ahol a száműzöttek „ rendszeresen éhen halnak, mert olyan kis kolhozokban élnek, amelyek képtelenek ellátni őket élelmiszerrel”. 1945 szeptemberében egy, a krími tatárok telepeiről szóló jelentés 22 355 halottról számol be, ami a köztársaságban kitelepítettek teljes létszámának 17 százalékát jelentette. Egyes, valószínűleg túlzó becslések szerint a tatár telepesek csaknem fele (46,2 százalék) elpusztult száműzetése első öt évében. Az 1950-es évek elején, amikor az anyagi életfeltételek némileg javulnak és megengedik a kitelepítetteknek, hogy alapvető közművekkel felszerelt kicsinyke, külön barakkot építsenek maguknak, a demográfiai viszonyaik is javulnak.
Nehéz helyzetükben a krími tatárok egymást kölcsönösen segítő életstratégiát választanak: pénzt gyűjtenek egymás között bizonyos ünnepségekre (temetés, házasság stb.), bizonyos berendezési tárgyak megvételére (kályha, asztal). A családon belüli szolidaritás növelését segítették azok az intézkedések, amelyek az Üzbegisztán különböző részein – (a kitelepítés viszontagságos körülményeiből adódóan) – szétszórtan élő kitelepített családok újraegyesítését szolgálták. A Mübeyyin Batu Altan által összegyűjtött levelek jól mutatják, hogy néha egész falvak kerültek egyetlen telepre. Ilyen körülmények között a család a társadalmi közösség reprodukciójának nem pusztán biológiai, hanem ideológiai eszköze is: Mübeyyin Batu Altan szerint a rokonság így „ identitásképző értelmet kapott. A krími tatár nemzetiség tartós összetartó elemévé, gerincévé vált. Azt is felfedezte a csoport, hogy a család /.../ az eloroszosítás elleni utolsó védőbástya”, mely eloroszosításnak az iskola volt az egyik legfontosabb eszköze. Mert „a pedagógushiány miatt”, az oktatás a közép-ázsiai köztársaságokban „a lakhelyen, a már meglévő intézményekben oroszul folyik /.../”, miközben megvolt a lehetőség a szabad iskolaválasztásra, de csak az adott köztársaság határain belül. A feltételek elfogadásának látszata mögött így az ellenállásnak olyan formái bontakoznak ki, melyek célja kiemelni a kitelepítetteket a kvázi börtönléthez való alkalmazkodásból és fenntartani a nemzeti emlékezet eredeti formáját.
Ezek a többféle és többé-kevésbé rejtőzködő formát öltő praktikák a „munka frontján” is megjelennek: a foglyok az ipar különböző területein (szén- és kőolajbányászat, erdőgazdálkodás, fémbányászat stb), kolhozokban és szovhozokban (dohány, gyapotültetvényeken) dolgoznak. A namangani régió egyik termelő szövetkezetében Rusztem Aszanov gépszerelőként dolgozik egy mezőgazdasági gépállomáson, míg felesége egy raktárban takarít. Leányuk beszámolója nem részletezi, hogy azelőtt mit csináltak a Krímben, azonban a telepeseket általában korábbi szakmájukban foglalkoztatták: „a Tadzsik Szovjet Szocialista Köztársaság gazdasági újjáépítésében mozgósított” 1506 tatár nemzetiségű ember között „10 olyan magasan képzett szakember volt, akiket mind a szakmájukban alkalmaztak”, és „34 szakmunkás, akik közül 5-öt szakmájuktól eltérő területre irányítottak, mert a környéken nem volt olyan ipari vállalat, ahol hasznosíthatták volna a képzettségüket”. „Bizonyos szakértők vagy szakmunkások” alkalmazása ugyanakkor a szövetségi NKVD 1944. augusztus 4-i irányelvének tiltó hatálya alá esett, amennyiben tilos volt őket vasúti vagy kommunikációs területekre rendelni”. Ezeket az ágazatokat nyilvánvalóan túl érzékenynek ítélték ahhoz, hogy olyan emberekre bzzák, akik ugyan „többségükben pozitívan álltak a munkához /.../ a ferganai régió vállalatoknál dolgozó munkásai 50-60 százalékban sztahanovisták és 2-300 százalékkal túlteljesítik a normát. Hasonló jelenség figyelhető meg Szamarkandban, Namanganban és más régiókban vagy körzetekben (rajoni), mint például Szivinszkben, ahol az egyik gyárban „22 sztahanovista és 86 élmunkás dolgozik”. A krími tatárok a munkavégzésben tanúsított szorgalmukkal – azzal, ahogy méltósággal viselték sorsukat – szép lassan, csendben lemosták magukról azt a megalázó és lealacsonyító bélyeget, amelyet a nyakukba akasztottak.
A fogvatartottak erőfeszítése, mellyel próbáltak jó magaviseletet mutatni, azonban kiáltó ellentétben állt a munkaerő néha rendezetlen és körülményes kezelésével. „Több kolónián a szpecposzelenecek létszáma nem felel meg az igényeknek, így a gorkiji régióban, ahol az Államvédelmi Minisztérium vezetése 81 krími tatár telepes család, összesen 362 munkaképes személy kitelepítését kéri, mert bőségesen áll rendelkezésre kellő munkaerő, a balahimkai dobozgyártó üzem igazgatója nem hajlandó őket foglalkoztatni”. E működési zavarokat, melyek oka nyilvánvalóan a kitelepítések régiókra bontott célterületére megszabott kvóták pontatlansága volt, a hatóságok alkalmanként, korlátozott átköltöztetésekkel 1952 tavaszán korrigálták. Ezt a döntést azt követően hozták meg, hogy elutasították a Tadzsik Köztársaságban a dohányszektorban dolgozó krími tatár specpreselenecek áthelyezési kérelmét Kirgizisztánba, ahol ezen a területen jelentős szakmunkás-hiány uralkodott.
A néhány nap alatt, kapkodva elhatározott kitelepítés olyan problémákat okozott tehát a fogadó területeken, amelyeket csak késéssel és elégtelenül sikerült megoldani. A kitelepítés első évei nagy nehézségek közepette teltek tehát a deportáltak számára, akiknek keserves sorsukban nemcsak arra kellett törekedniük, hogy elfogadtassák magukat a helyi lakosság körében, hanem arra is, hogy „fenntartsák saját fajukat”, ami különösen nehéz feladatnak tűnt, ha figyelembe vesszük, hogy közben a Krím-félszigeten folyt az orosz birodalmi törekvéseket kísérő „tatártalanítás”: 1953 márciusában egy újabb rendelet született, mely a tatárokat ismét az „örök időkre kitelepített” nemzetek közé sorolta. Így folytatódik a tatár közösség, a kitelepítések előtt megkezdődött „mumifikálása”, melyen keresztül a közösség minden egyes tagjára örök időkre a gyanú árnyékát próbálták ráégetni.
Csaknem egy évvel a kitelepítési művelet vége után 1945. június 30-án egy ukázzal a Krími Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot a Szövetségi Szovjet Szocialista Köztársaság régiójává (oblaszty) fokozzák le. Ez az adminisztratív átszervezés a krími politikai, szociális és szimbolikai mező olyan átalakításának keretei közé illeszkedik, melynek célja az orosz fennhatóság és dominancia biztosítása az ekkor már szoros rendőri ellenőrzés alá helyezett területen: a félsziget társadalmi szövetét meg kell védeni az onnan éppen szerencsésen eltávolított kártékony elemek visszaszivárgásától.
Alig távolították el az őshonos lakosságot a félszigetről, máris megkezdődött a tatárok épületeinek és kisebb műemlékeinek (mecsetek, medreszék, szökőkútak) lerombolása, hogy rögtön kövesse történelmük átírása. 1949-ben a történész P. N. Nadinszkij már megjegyzi, hogy „szinte valamennyi, a krími tatárokkal kapcsolatban az 1920-as években publikált könyvben és cikkben a tatár népesség politikai, kulturális és gazdasági szerepének téves értelmezésével találkozhatunk”. A valódi historiográfiai fordulópont azonban csak 1952-ben következik be, amikor megszületik a döntés a Krímet tanulmányozó történészek és filozófusok közös Szekciójáról: elítélik a két világháború közötti félszigeti regionális társaságok romanticizmusát, a kritikai érzék hiányát a Giray-kánsággal kapcsolatos kutatásokban, miközben a Bolsaja Szovjetszkaja Enciklopédijából gyakorlatilag eltűnnek a tatárok, illetve csak mint az 1944 nyarától megváltozott helynevekkel feltüntetett félsziget történelmének jelentéktelen szereplői jelennek meg. Ez év augusztusától ugyanis a „krími félszigeten megváltozott körülményekkel kapcsolatban” intézkedések születtek, ama helységek és kerületek, szovjet falvak, kolhozok és szovhozok nevét, melyek „eredete tatár, görög vagy német” volt, orosz nyelvűre változtatták: így „keresztelték” át például az Ak Mecset kerületet Csernomorjére vagy Adzsi-Ibram falut Klucsevojére. Mint a Csecsenföldön, a kulturális és közigazgatási oroszosításnak az volt a célja, hogy az őshonos népek politiikájának legnyilvánvalóbb jeleit is eltüntessék, és ezzel egyidejűleg támogatták szláv telepesek beköltözését.
A félsziget őshonos lakóinak kitelepítése főként a mezőgazdasági munkaerőben hozott létre hiányt, amit a lehető legrövidebb időn belül a Szovjetunió más területeiről vagy Ukrajnából származó „öntudatos és dolgos kolhozisták” betelepítésével próbáltak pótolni: „1944 és 1945 között 6 055 család (26 728 fő) költözött el, közülük 5 089 telepedett le (84 %)”. 1944 októberében az első bevándorlók amiatt örülnek, hogy a karaszubazari rajonban „jó lakhelyek vannak, minden portán van kút, szép konyhakertekkel”. Az első lelkesedés elmúltával és a kolhozista telepesekre vonatkozó ukáz kihirdetését követően azonban csak nehezen folytatódik tovább a betelepítés: 1944 és 1951 között „18 040 család és 65 888 fő érkezik, de 1950 előtt 10 962 távozik (ebből 794 1950-ben)”. A krími régióbizottság (obkom) szerint „a helyzet mögötta helyi szovjet pártszervek és mezőgazdasági hivatalok arra való képtelensége rejlik, hogy felvegyék a harcot a parazitizmus ellen”. Azonban úgy tűnik, hogy az obkom sem hozta meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy „támogassák a termelőszövetkezetek gazdálkodásának a megszervezését”. Ezekben a termelőszövetkezetekben a kolhoztagok csak egy részének volt lakása, földje vagy háziállata: „a balaklavai kerületben például 74 családnak nincs lakása, míg a bahcsiszeráji, primorjei, oktobri és szudáki kerületekben 312 gazdálkodó, vagyis a telepesek 39,8 százaléka nem kapott földparcellát”. A bevándorlók többsége számára tehát a krími paradicsom nem több a szovjet propaganda által felrajzolt délibábnál. Kiábrándultságukban el is határozzák, hogy inkább hazatérnek.
Az 1950-es évek fordulóján „a nemzetgazdaságban és a honvédelemben játszott fontos szerepe miatt” a szovjet hatóságok kívánsága, hogy egy új, orosz karakterű Krím-félszigetet teremtsenek, sikerrel megvalósul. Bizonyos értelemben Sztálin teszi fel a koronát arra a folyamatra, amelyet II. Katalin indított el közvetlenül a félsziget meghódítását (1783) követően, és amely a tatárok saját földjükről való kiszorítását jelentette. A nemkívánatos nemzeti elemek, specpreszelenecek visszaszivárgását az akkor felállított útlevélviselési kötelezettséggel próbálták megakadályozni: 1944 és 1948 között 633 főt tartóztattak le, közülük 35-öt bíróság elé állítottak, 598-at visszairányítottak oda, ahol fogadták őket. A helyi pártszervezet szerint az útlevélviselési kötlezettség hatékonyságát csökkentette „a Szovjet Államvédelmi Minisztérium döntése, mellyel több, mint 1000 tatár, görög, örmény, bolgár és más nemzetiségű személyt engedtek szabadon, és közülük 581-en jogot nyertek arra, hogy visszaköltözzenek a félszigetre”. Emiatt az obkom hivatala felszólítja „1. a Belügyminisztérium krími vezetőit és a milícia irányítóit, hogy olyan intézkedéseket hozzanak, amelyek nemcsak megakadályozzák az ilyesfajta visszaköltözéseket, hanem vissza is irányítják a speciális deportáltakat a helyükre. 2. a szovjet Államvédelmi Minisztériumot, hogy állítsa le a visszaköltözési engedélyek kiadásának gyakorlatát.” Az 1948. november 26-i híres ukáz kihirdetését megelőzően már helyi jogszabályokban szorgalmazták a szökésben lévő foglyok felkutatását és a szabadon engedett személyek letelepedésének megakadályozását. Szimferopolban és Szevasztopolban olyan esetek is előfordultak, hogy „a bírói segédlettel kiszabadult kitelepítettek visszatértek otthonukba, eladták házukat és kizárták onnan a házukat elfoglalókat”.
Persze, a rendőri ellenőrző rendszer szigorítása után néhány hónappal még mindig él 46 tatár személy a Krím-félszigeten, ezeknek csaknem fele orosz vagy ukrán állampolgár felesége. Pedig, „ezek egy része minden kapcsolatot elveszített házastársával (válás miatt, vagy azért mert az meghalt a fronton vagy börtönbüntetését tölti). Ily módon a félszigeten való maradásuk okafogyottá vált.” Az Államvédelmi Minisztérium ennek ellenére úgy ítéli meg, hogy „nem szükséges ezeket az asszonyokat kitelepíteni, akkor sem, ha a férjük meghalt vagy megölték”. A közösségüket ért rajtaütésszerű támadás utolsó maradványaként ezek a tatár nők egy kivéreztetett és múltjától megfosztott nép utolsó túlélői.
Mire Hruscsov 1954-ben Ukrajnának adja a Krím-félszigetet, a régi tatár jelenlét legnyilvánvalóbb nyomai gyakorlatilag mind eltűnnek. Egy évtized leforgása alatt, és az új (történeti és földrajzi) valóságértelmezés hatása alatt a félsziget szláv területté változott, ahol csupán néhány helységnév és muzeális értékű építészeti emlék, mint a bahcsiszeráji kán palotája emlékezteti a turistacsoportokat és a szovjet fürdővendégeket a terület török-muzulmán múltjára.
A krími tatárok száműzetésbe küldésének okait továbbra is sűrű homály fedi. Bármilyen is legyen a magyarázat, az két egymást időben átfedő logikát keverő értelmezési kísérletre összpontosul: az orosz, majd bolsevik hatalom megpróbált kijutni a meleg tengerekre és védelme alatt tartani egy határövezetet (ez a hosszú távú törekvés), másfelől a bolsevik hatalom erősen félt attól, hogy a félszigeti szocializmus nemzeti karaktert ölt (rövid távú tendencia). E szerint az értelmezés szerint a tatárok száműzetését Közép-Ázsiába egyszerre írták elő geostratégiai célok és egy olyan harmónia keresése, amely iránti vágyat a második világháború újra életre keltette. A nemzeti kérdés egyik szakértője, Trajnin azt írja 1947-ben, hogy ez a konfliktus megerősítette az internacionalizmust és meggyorsította a Szovjetunió népeinek egymásba olvadását, melynek kiteljesedése egyet jelentett „a burzsoá nacionalizmus felszámolásával” és a szovjetellenes népek megbüntetésével. A kitelepítés és az értetlenség okozta sokk után a tatárok alkalmazkodtak a sorsukhoz és különböző túlélési technikákat alakítottak ki. Ezek közé tartozott túlélésért folytatott harc mellett az a törekvés is, hogy megszabaduljanak az olyan taxonómus állami logika alól, amely egyes nemzetiségeket mindenáron és véglegesen stigmatizálni akart.
Mint ahogy más „rajtaütéses kitelepítés” esetében is, a krími tatárok kitelepítését követi nemzeti kultúrájuk megcsonkítása: ha vitatható is beszélni etnocídiumról, amennyiben nincs szó a kultúra teljes megsemmisítéséről, sem pedig asszimilációról, az etnocídium szándéka tetten érhető. Legalábbis 1956-ig, amikor a speciális tatár telepeseket sújtó intézkedések részbeni feloldását helyben kulturális engedmények követik. Üzbegisztánban 1956 októberében az állami filharmonikusok égisze alatt zenei és színjátszó kört hoznak létre, 1957 májusától pedig kétheti rendszerességgel megjelenik egy tatár nyelvű újság: a Leninszkoje znama¸ a végén egy tatár-orosz szótárral, az atyáik nyelvét megtanulni szándékozó ifjabb generációk megsegítésének szándékával.
Ugyanakkor ezek a liberalizációs intézkedések elégtelenek egy olyan népességnek, amely vissza kíván térni a Krím-félszigetre. Miközben tárgyalások kezdődnek „egy autonóm régió létrehozásáról a – korábbi lakhelyük természeti, klimatikus és gazdasági feltételeinek leginkább megfelelő – Üzbég Köztársaság keretein belül”, aktivisták peticiós kampányba kezdenek nemzetük rehabilitálása és visszatérésük engedélyezése érdekében. Küzdelmük csaknem három évtizedig tart, gyakorlatilag a semmiért: bár 1967-ben diszkréten rehabilitálják őket, a krími tatárok soha nem kapták vissza sem területüket, sem nemzeti jogaikat.

(Vingtième siècle)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969