2013. I-VI
 

Változásigény és mozdulatlanság Ausztria–Magyarország lengyel külpolitikájában (1900–1914) I.
Tefner Zoltán

A „nettó hatás”, tehát az, ami az emberek döntései folytán végül realizálódik, azaz „megtörténik”, mindig csak utólag válik láthatóvá. Ha egyáltalán láthatóvá válik belőlük valami, s nem pedig az megy végbe, ami Ausztria–Magyarország esetében jobbára történt 1900 után a lengyel reformokban és a tágabb –– tehát kelet-európai –– értelemben vett lengyel politikában. Hegyek vajúdtak, s igen csekély eredmény született. Az osztrák–magyar diplomáciát utolérte a döntésképtelenségből eredő végzet. Mi volt ez a kognitív disszonancia? Mi állt a hátterében ezeknek az alkalmazkodó preferenciáknak, néhol pedig a halványan felsejlő vágymegvalósító gondolkodásnak? Mert nem tagadhatjuk, hogy miközben a birodalom külpolitikai korlátozottságát az egész kontinens érzékelte, a történelmi múlt táplálta vágyak mégis láthatóan a felszínen maradtak. Olyanok, mint a konzervatív szolidaritás vagy a még irreálisabb vágyálom, a balkáni terjeszkedés, a határok Szalonikiig való kitolásának terve, míg más, a döntéseket befolyásolni képes csoportok esetében a félelem erősítette az alkalmazkodási hajlamokat. Közvetlen ok: a keleti határok. A Monarchia felfogása a lengyel kérdésről (a lengyel kérdéstől is) ellentmondásos német szövetségi politika keretei között erősen függött Oroszországtól. Vagy az jelenthetett veszélyt, hogy Oroszország túlságosan erős, s esetleg háborút indíthat a keleti határokon a birodalom ellen, vagy pedig az, hogy a forradalmi zűrzavarban felbomlik, s a hatalmas káosznak Ausztria–Magyarországra, mi több, egész Európára nézve beláthatatlan következményei lesznek.
Az utóbbira nem kellett sokáig várni. 1905. január 9-én kitört az orosz forradalom, miután a karhatalom Pétervárott sortüzet zúdított a tüntető tömegre. Az események radikalizálódását az orosz külpolitika hibás manőverei is siettették. Oroszország Mandzsúria és Korea miatt ellentétbe került a japán császársággal, amelynek flottája éppen 1905 augusztusában mérte megsemmisítő csapását az oroszokra. 1905 októberének végére a Távol-Keleten megfeneklett orosz offenzíva után a leszerelt katonák ezrei érkeztek vissza Oroszország európai területeire, s például a fővárosban nem kis gondot okoztak a rend fenntartására kivezényelt kozákoknak és gárdaezredeknek. A kormány politikai mesterfogásnak szánt akciója rosszul sült el; a japánok elleni támadást azzal a céllal határozta el, hogy egy győztes háború esetleg helyrebillenti a megbomlott társadalmi egyensúlyt. Ezzel szemben megalázó vereség lett a vállalkozás sorsa. A forradalommal a hátában Oroszország megkötötte Japánnal a portmouth-i békét: elismerte Japán dél-koreai érdekeit, átadta Port Arthur kikötőjét, valamint Dél-Szahalint Japánnak, majd kiürítette Mandzsúriát. Witte miniszterelnök októberben kilátásba helyezte az alattvalók „szabad polgári jogai”-t, az általános választásokat, s azt, hogy az állami duma végrehajtó szerepet kap. A forradalom közel egy évig tartott, s 1906 januárjától kezdődően fokozatosan visszaszorították. 1906 augusztusában Wittét Sztolipin váltotta fel a miniszterelnöki székben, aki bevezette a katonai bíróságok rögtönítélő törvénykezését. A „sztolipini reakció” a rendőrségben és a hadseregben próbálta megtalálni a helyzet kulcsát a rend helyreállítására. A kormányzóságok azonban már nem voltak a régiek, sőt a környező világ politikai hangulatát is alaposan megváltoztatta a forradalom. 1905 hatása megmutatkozott a birodalom nyugati kormányzóságaiban, valamint a környező két birodalomban, Németországban és az Osztrák–Magyar Monarchiában is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969