2013. I-VI
 

A neoliberalizmus és a dzsungel törvényei (1. rész: A tekintély válsága Európában és Magyarországon)
Menyhay Imre

(A digitalizált dzsungel) A történelem előtti időkben a dzsungel törvényei rendezték az életet, úgy, hogy az élet fennmaradjon és egyre magasabb szintű biológiai szerveződések jöhessenek létre. Ez utóbbiak mai, legfejlettebb formája a mi földgömbünkön az ember. A vadon ama szabályainak köszönhetjük létünket, amelyek még ma is jelentős szerepet játszanak abban, hogy élünk. Ez utóbbiak közé tartozik például a mutáció (az örökletes tulajdonságokat hordozó génstruktúrákban bekövetkezett változások), a szelekció (az erősebb túlélése a gyengébbek rovására), az ökológiai egyensúlyra és homeosztázisra törekvés, valamint az ösztönök és a hajtóerők. Ezekről és még sok minden másról szeretnék olvasóimnak beszámolni, de itt, a bevezetőben, mindenekelőtt szükségesnek mutatkozik röviden bemutatni – a vadon szabályai közül kiválasztott hajtóerők szerepéről szóló tájékozódás céljából – a digitalizált dzsungel lényegét.
A vadon szabályait a teremtőerő (E0) természete, minősége a semleges energia (E0) önmagát formában kereső próbálkozásai hozták létre. Úgy néz ki, hogy ezek a próbálkozások célra irányulnak. A célt az evolúcióban mutatkozó számtalan zsákutca utáni pazarló újrakezdések és az anyag egyre magasabb szintű organizációja jellemzik. E folyamat legmagasabb, − bár még korántsem befejezett − fejlettségi formája a mai ember (Ω).
A teremtőerő az evolúcióra bízta az emberré válást. Evolúció pedig nem lehetséges elmúlás nélkül. A természet vélhető célja az evolúció során történtekből vezethető le. A cél az élet halálon keresztüli fenntartása, az elmúlt forma magasabb szintű megújulása, amit az evolúció biztosít. Más szóval, az evolúció lényeges eleme az életre törés és életfenntartás a halálon, az elmúláson keresztül. Freudnak igaza van, amikor az életfenntartó hajtóerőket szembeállítja az életellenesekkel, amelyeket − az utóbbiakat − halál szóval jelez. Igaza van Freudnak, annak ellenére, hogy kritikusai a szemére vetették, és annak ellenére is, hogy ezzel a kifejezéssel maga Freud sem volt teljesen megelégedve. Ennek tudatában mindenesetre mondhatjuk, hogy a vadon egyik legfontosabb szabályát az a hajtóerő-komplexum képviseli, amely egyidejűleg mindkét célt szolgálja: fenntartja ugyan az életet, de az elmúlás is benne van. Természetes körülmények között, az őserdőben, a hajtóerők az emberi értelem és akarat beavatkozása nélkül, a halálon keresztül szolgálják az életet.
Az ősállapot meghaladásával azonban gyökeresen megváltozik a helyzet. A dzsungel törvényének az emberi értelemmel és akarattal való „megtámogatása” egyben a kiiktathatatlan, egyetemes hajtóerők felerősítését is jelenti, mind az életfenntartás, mind a halál és az elmúlás, a pusztulás és a pusztítás irányába. Az életfenntartás irányába felerősödő hajtóerők az élvezetek és előnyök − a nyereség − utáni hajsza felerősödésében és az előnyös helyzetben lévő luxus életvitelében nyilvánulnak meg. Ezzel párhuzamosan a másik oldalon felerősödnek a halál és az elmúlás felé sodródást támogató hajtóerők is, mégpedig akkor, ha nincs kielégítő autoritás (≈ tekintély) és hatalom, amely ezt a folyamatot képes lenne mederbe terelni. Az elmúlást és a halál felé sodródást felerősítő tendenciákat láthatjuk olyan jelenségekben, mint a környezetszennyezés, az őserdőkben és a tengerekben élő növény- és állatvilág kiirtása, az atombomba, a bűnözés növekedése, a hajléktalanság és a munkanélküliség, a csecsemő- és gyermekgyilkosságok, az alkoholizmus és a kábítószer fogyasztás, az azonos neműek párkapcsolata, ami olyan értelemben életellenes, hogy ebből új élet nem születhet. A felsorolást folytathatnám, de úgy gondolom, hogy az életellenes jelenségek fölötti további elmélkedést olvasóimra bízhatom. Ezekből a jelenségekből adódik a digitalizált dzsungel fogalma. Nézzük meg most ezt!

(Monetarizmus, globalizmus, neoliberalizmus és a digitalizált dzsungel) A monetarizmus azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló pénzmennyiség meghatározásával kívánják a gazdaságot szabályozni. Ez a tény a pénz felett rendelkezők autoritását − tekintélyét − és hatalmát erősíti, és minden más autoritást és hatalmat megkérdőjelez. A globalizmus a pénz és a tőkésített pénz, valamint az e fölött rendelkezők céljait kiszolgálók − személyek, társadalmi csoportok és intézmények − határokat nem ismerő szabad áramlását, illetve mozgását jelenti. Terjedésével egyenes arányban megszűnnek az országhatárok, államok, kormányok, nemzeti, családi, baráti, vallási, kulturális és egyéb kötelékek és kötöttségek. Mégpedig mindazokkal az autoritásokkal és hatalmakkal egyetemben, amelyek a felsorolt kötelékek és kötöttségek hordozó alanyai voltak. A globalizmus ezzel autoritás- és hatalomválságot idéz elő, mert kizárólag a pénzbirtoklásra alapozott monetáris autoritás, a liberalizmus − a szabadság − jegyében tevékenykedik. Ez a liberalizmus már nem a felvilágosodás nyomán kibontakozó klasszikus kapitalizmus liberalizmusa. Mégpedig azért nem, mert a pénz feletti rendelkezési jogra alapozott tekintélyen kívül nem ismer el más tekintélyt, a saját autoritása pedig korlátlan (kapitalizmus). Ezért már nem a szabadság uralja a történéseket, hanem a szabadosság. Ezt az újfajta szabadságot nevezzük neoliberalizmusnak. A globalizált, pénzközpontú neoliberalizmus szétbomlasztja a hagyományos, szociokulturális értékeket, és nem ad helyette semmit. Ezzel nemcsak a magunk mögött hagyott eredeti, a vadonban – az evolúció szempontjából – még hasznos vadonszabályok élednek újra. Az, ami újjáéled, az már az eredeti dzsungel szabályainak emberi értelemmel és akarattal „felturbózott”, modernizált − az egyre jobban terjedő digitalizált funkcióknak megfelelő − törvénye, mely törvényt egy konkurens nélküli pénzügyi hatalom akarata szentesít. Digitalizált dzsungelben élünk.

(A termelési mód válsága és következményei) A digitalizált dzsungelhez vezető út jól követhető. Az egyik támpont a második világháború utáni fantasztikusan gyors technikai fejlődés, amelynek gyökerei az ipari forradalom idejére nyúlnak vissza. Az ipari forradalom lehetőségeiből és az eredeti tőkefelhalmozásból − kizsákmányolásból, rablásból és gyarmatosításból − adódó tőkekoncentráció, az egyre modernebb termelőeszközök kevesek kezében való összpontosításának következményeit Marx ekképpen jellemezte: “A termelési eszközök kevesek kezében való koncentrációja következtében ezek többé nem a közvetlen munkások tulajdonaként jelennek meg, hanem a termelés társadalmi potenciáivá válnak a tőkések magántulajdonaként. Ezek a polgári társadalom meghatalmazottai, de bezsebelik a meghatalmazottság minden gyümölcsét.” (MARX 1974. II. 252.) Akármennyire is fájdalmas lehet Marx megállapítása, igazságát nem lehet cáfolni, de azt sem, hogy tőkebefektetés nélkül lebénul a gazdaság. A tőkebefektetés előfeltétele pedig, hogy legyen tőke, amit be lehet fektetni. A kommunista rendszerben a tőkefelhalmozás nem volt lehetséges: a magántőke felhalmozását a törvény tiltotta, a kommunista rendszer pedig még a közjavakban fekvő tőkét is felélte.
Az úgynevezett rendszerváltás után itt állt az ország tőke nélkül. Magyarország vezető politikusai tisztában voltak a tőkefelhalmozás jelentőségével, mert a tőkehiány erősen éreztette hatását. A külföldi tőke beáramlásától és saját polgárainak tőkefelhalmozásától várták a megoldást. A saját polgárok tőkefelhalmozása egy nagyon késői, országon belüli eredeti tőkefelhalmozásnak felel meg. Az ezzel járó rablóprivatizációt, a “fogd és vidd” módszer elburjánzását, szemére is vetették az akkori, néhai miniszterelnöknek. Ő azzal védekezett, hogy ha megnéznénk a mai gazdag, „tisztességes” amerikai polgárok őseit, láthatnánk, hogy azok hogyan szerezték vagyonukat.
A „gyümölcs bezsebelése” volt az eredeti tőkefelhalmozás egyik módszere. A gyümölcs nem más, mint a néhány száz család kezében összpontosuló hatalmas tőke. A tulajdonjoggal összefüggő további gazdagodási lehetőség ennek a rétegnek a gazdagodását, autoritását és hatalmát tendenciájában kizárólagos autoritássá és hatalommá fejlesztette. Ez a hatalom Nobel-díjakkal gondoskodott annak az új ideológiának a tudományos színezetéről, amely céljainak megfelelt. Ezzel a módszerrel képes volt az amerikai – amúgy is libertárius – kultúra hátteréből agitálva egy új világkultúra terjesztését forszírozni és finanszírozni, azzal a céllal, hogy megteremtse az egységes, világméretű fogyasztói társadalmat, egy olyan társadalmat, amelyben nincs helyük a tradicionális értékeknek. Beszteri Béla jegyzi meg: “Minthogy a világ szerves egész, a szovjet világbirodalom szétesése nem hozta el a Nyugaton a győzelem biztos tudatában elképzelt örömteli jövőt a nyugati féltekén sem.” Ugyanis “a gazdaság egésze, a termelési mód jutott válságba. Ennek a válságnak egyik legjellegzetesebb megnyilvánulása, hogy egy hatalmas munkanélküli tömeget hozott létre. A munkanélküliek reménytelenül magas száma, eltérően a klasszikus kapitalizmustól, nem elsősorban a fogyasztás visszaesése következtében előállt átmeneti termeléskiesés következménye, hanem az új típusú termelési mód, a tömeges automatizáció és a termelési szerkezet átalakítása miatt ment végbe. Félő, hogy az egész fejlett és iparilag fejlődő társadalmakban jelentős részük soha sem lesz képes ismét állandó munkát találni... A szovjet birodalom bukása tehát nem a Nyugat diadala volt, hanem a modern ipari tömegtársadalmak globális válságának kezdete, a technológia diktálta világrend egyensúlyvesztése, amire rövidesen még súlyosabb és kevésbé békés földcsuszamlások követnek.” (BESZTERI 89.)

(A termelési eszközök fejlettsége és a termelési viszonyok közti egyensúlytalanság következményei) A gyökeres változások új ideológiát igényeltek, amivel az új termelési – és egyben hatalmi – rendszert legalizálni lehetett. Marx igaza tehát − ha nem is teljes mértékben − de részben itt is beigazolódott: A társadalom a gazdasági alapból és az ideológiai felépítményből tevődik össze. A gazdasági alap esszenciája a termelési eszközök és a termelés viszonyok közti összhang. A termelési viszonyoknak igazodniuk kell a termelési eszközök fejlettségéhez. A gazdasági alapon belül a termelőeszközök gyorsabban fejlődnek, mint a termelési viszonyok. A termelőeszközök fejlődése tehát új termelési viszonyokat követel. A termelési viszonyok fenntartásában érdekelt uralkodó rétegek ellenállnak ennek a változásnak. A termelési viszonyok változtatásában leginkább érdekeltek pedig forradalmi úton megdöntik a fennálló rendszert és egy új ideológiával − felépítménnyel − támasztják alá a magasabb technikai szintnek megfelelő termelési viszonyokat. Az új ideológia  az új uralkodó osztály igazságainak tárháza  egy ideig érvényben marad, míg végül ez az ideológia is a fejlődés akadályává válik, és ugyanaz a sors vár rá, mint elődeire. A második világháború után ez a Marx által megfogalmazott folyamat játszódott le forradalom nélkül, még egy lényeges különbséggel: Nem igazították a termelési viszonyokat a termelési eszközök fejlettségéhez. Ha ezt tették volna, akkor a tradicionális munkaadói és munkavállalói viszonyt a munkaadók terhére kellett volna megváltoztatni, ugyanis a termelési eszközök fejlődésére és a termelékenység óriási növekedésére való tekintettel a tradicionális heti 40-48 órás munkaidőt a töredékére és a profit terhére kellett volna csökkenteni.
A pénzügyi elit – hatalmára és politikai befolyására támaszkodva – egy olyan ideológia megfogalmazásában volt érdekelt, amely nem azt sugallta, hogy valamilyen formában meg kell osztani a termelési eszközök fantasztikus fejlődésének gyümölcseit a munkavállalókkal. Még egy méltányos szociális háló fenntartásáról sem voltak hajlandók gondoskodni. A Szentszék állásfoglalása ezzel kapcsolatban félreérthetetlen: “Az állam feladata, hogy a közösségi javak védelméről gondoskodjon, amihez hozzátartozik a természeti és az emberi környezet. Ezek védelmét nem képesek biztosítani kizárólag a piaci mechanizmusok. Miként a korai kapitalizmus idején az állam feladata volt a munka alapvető jogainak védelme, hasonlóképpen az újkapitalizmusban neki és az egyetemes társadalomnak kell megvédenie a közösségi javakat...” (CENTESIMUS ANNUS IV. 40, 1.)

(Munkanélküliség, szegénység és gyermekszegénység) A marxi tézis igazát abban a tekintetben aligha lehet vitatni, hogy a termelési viszonyoknak a termelési eszközök fejlődését követni kell. Különösen érvényes ez a posztmodern társadalomra. A gigantikus tempóban fejlődő technikai vívmányokkal termelő vállalkozásokban már nem lehet a klasszikus kapitalizmus idejében még haladottnak tekinthető tradicionális munkaadó-munkavállaló sémára épülő termelési viszonyokat fenntartani. Ha igen, akkor ez mindenképpen a társadalmi és gazdasági cél-összeférhetőség kárára történhet és szükségszerűen a munkaképes társadalom egyre jelentősebb részét teszi munkanélkülivé és feleslegessé. Marx ezt is előre látta: “A termelőerők olyan fejlődése  írja, amely csökkentené a munkások abszolút számát, azaz az egész nemzetnek módot adna arra, hogy össztermelését rövidebb idő alatt végezze el, forradalomhoz vezetne, mert a népesség többségét kivonná a forgalomból.” (MARX II. 1974. 250.) Marx tézise ebben a tekintetben is csak részben igazolódott be. A forradalom a monetarizmus körülményei között napjainkig eddig még nem következett be, de tény, hogy a termelőeszközök rohamos fejlődése a népesség többségét már kivonta a forgalomból. Az új, neoliberális-monetáris filozófiára épített ideológia a tömegek feleslegessé válását saját érdekeinek megfelelően igyekszik indokolni, de van közöttük egy olyan indok is, amit komolyan kellene venni: A fantasztikus technikai fejlődés először a tömeges munkaerőt tette feleslegessé, napjainkban azonban ez a folyamat már magával ragadja az egész társadalmat. Manapság senki sem lehet biztos abban, hogy holnap lesz még munkája. Ezzel szemben a világ lakossága robbanásszerűen növekszik. “A népességnövekedésnek a második világháború utáni felgyorsulását érzékelteti − írja Andorka Rudolf − hogy korábban 123 év alatt nőtt a világ népessége egymilliárdról 2 milliárdra, majd 33 év alatt 2 milliárdról 3 milliárdra, a következő egymilliárdos növekedések 14, majd 13 év alatt következtek be, most pedig az 1987. évi 5 milliárd után várhatóan már 1998-ban eléri a 6 milliárdot.” (ANDORKA 1996. Népesedési problémák 89.) A probléma megoldása azonban nem a brutális anyagi kényszer tudatos gerjesztésében keresendő, amivel a neoliberális-monetáris ideológia képviselői többek között a születések számát csökkenteni kívánják, és amivel az állam − amíg erre képes − családi pótlékokkal és egyéb kedvezményekkel szembehelyezkedni próbálkozik. A monetáris kényszer azonban egyre fojtogatóbb lesz. Varga Balázs írja, hogy a gyermekszegénység és a gyermekvédelem gondolatával “sokszor találkozhattunk a rendszerváltás utáni magyar politikai elit megnyilatkozásaiban, a kormányok programjaiban, a megvalósítás sajnos még most is várat magára”. (VARGA Balázs 2007. 123.)
A gyermekszegénység oka a neoliberalizmus által okozott széleskörű általános szegénység, a gazdagok és a szegények közti szakadék növekedése, a társadalom gerincét alkotó középosztály ellehetetlenítése, akkor is, ha a szegénység relatív. Szretykó György írja: “A legtöbb házaspár egy vagy két gyereket vállal, hiszen az anyagi helyzetük, lakáskörülményeik ezt teszik lehetővé.” (Kiemelés tőlem. Me.) (SZRETYKÓ: Nagycsaládosok 2007. 169.) Aztán egy másik helyen így folytatja: Empirikus vizsgálatok szerint “a tizenhat éves és idősebb romák között 65 % a létminimum alatt élők aránya, s még magasabb, ha gyermekeiket is számításba vesszük.” (Kiemelés tőlem. Me.) (SZRETYKÓ: Nagycsaládosok 2007. 171.)

(Népesedési gondok és színvonalcsökkenés) Az emberi méltóság tiszteletben tartásával alkalmazott motivációra van szükség. Állami feladat annak biztosítása, hogy a népesség ne csökkenjen a kihalás széléig, és méltányos, ha a gyermekáldás finanszírozásának egy részét az állam átvállalja. Viszont felülvizsgálatra szorul az a gyakorlat, mely szerint a gyermekek számának korlátlan növelésével egy családon belül olyan családi pótlékra lehet szert tenni, amely az egész család fenntartását munka nélkül biztosítja. Ezzel a módszerrel nem lehet a feleslegessé váltak számát csökkenteni, de azt el lehet érni, hogy a gyermekek és a család jövőjét figyelmen kívül hagyó felelőtlen társadalmi rétegek aránya nőjön, a felelősségteljesen gondolkozó családok pedig ne merjenek annyi gyermeket vállalni, hogy társadalmi súlyukat meg tudják őrizni. Ez természetesen a szavazó bázisban is eltolódást hoz magával a felelősségének tudatában lévő társadalmi rétegek kárára. Ebben az értelemben ír Vass Csaba roncstársadalomról. (VASS 2007.) Így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy világszerte, ott ahol a neoliberális-monetáris filozófia gyökeret vert, a bűnözés rohamosan növekszik, és a hajléktalanság a csordaszellem illetve a társadalom roncsjellegének terjedése irányába hat. .
Ahhoz, hogy a szülők saját munkájukkal hozzá tudjanak járulni gyermekeik felneveléséhez, munkát kellene biztosítani nekik. A technikai fejlődés következtében pedig nemhogy munkahelyeket lehetne teremteni, hanem ellenkezőleg, munkahelyek további tömeges megszűnésével kell számolnunk. Az általános munkanélküliség pedig jó indokot szolgáltathat a munkakerülésre, természetesen a társadalom terhére. “Kínában egy városi család egy gyerek után kap családi pótlékot. Több gyermek esetében családi pótlék nem jár. Vidéki családok két gyermek után kapnak családi pótlékot; itt a második gyermek családipótlék-jogosultsága csak akkor áll fenn, ha az első gyermek leány volt. Ez a szabály nem kényszerrel és paranccsal, nem büntetéssel operál, hanem nem jutalmazza azt, aki a kollektív érdekeket és a józan belátást sérti.” (MENYHAY Akadémiai 1998. 55.) Ennek a szabályozásnak a visszaütője a női nem diszkriminálása volt. Napjainkban a tömegkommunikációs média bevonásával és plakátok segítségével próbálják a leánygyermekeken esett hátrányos megkülönböztetés következményeit jóvátenni és ennek megfelelő törvényeket is hoztak. Kínában ingyenes fogamzásgátló szereket osztogatnak és családgondozó és tanácsadó intézmények működnek.

(Magánügyesítés) A neoliberális ideológia nem hasonlítható össze a kínaival, nemcsak a kulturális különbségek miatt, hanem azért sem, mert a monetáris pénzügyi diktatúra egészen más jellegű, mint a kínai. A monetáris politika pénzügyi diktatúrán keresztül akar olyan problémákat megoldani, amelyekhez feltétlenül állami, korlátozó hatalom szükséges. A kínai pedig államhatalommal kényszeríti ki azt, amit a népesedési gondokkal kapcsolatban a józan ész diktál.
A népesedés mederbe tereléséhez is mértéktartásra alkalmas törvényes motiváció szükséges, ezért a népesedési probléma magánügy, amelynek azonban olyan jellege is van, amely a közösséget is érinti, és állami beavatkozást igényel. A neoliberális mételynek azonban a szabályozó állami autoritás is útjában áll, ezért kiveszi az állam kezéből a szükséges intézkedések ideológiai és anyagi előfeltételeit, és magánügyet kreál abból, ami nem az, és közösségi ügyet abból, ami magánügy. Vannak jelek arra nézve, hogy bizonyos politikai körök ennek a monetáris követelménynek ellenállás nélkül eleget tesznek, sőt a modernitás leple alatt elszántan követik azt, amit az “idő szava” követel. Teszik ezt úgy, mintha a nagytőkének való kiszolgáltatottságuk nem is létezne.
A magánügyesítés területén érthetetlen inkonzekvencia tapasztalható: az állam tipikus társadalmi ügyből magánügyet, és tipikus magánügyből társadalmi ügyet kreál. A teljesség igénye nélkül példaként hozom fel, hogy a biztonság garantálása, a munkanélküliség és a hajléktalanság felszámolása lényegében állami feladat. Az állam azonban pénzügyileg szorított helyzetében a biztonságszolgálatot átengedi privátcégeknek. Az állam képtelen a munkanélküliséget, a szegénységet és a hajléktalanságot konzisztensen kezelni. A homoszexualitás pedig tipikus magánügy, amiből helyenként társadalmi ügyet kreálnak.
Vannak olyan magánügyesített problémák, − mint a felsoroltak jó része − amelyek megoldása lényegesen növelné az állami terheket. Ehhez a fedezetet “valahonnan” elő kellene teremteni. Mivel az egyre szegényedő polgárság erre nem képes, a nemzetközi nagyvállalatok erősebb megadóztatása jöhet csak számításba. Viszont a közügyből magánügyet teremtő neoliberális-monetáris pénzügyi körök még méltányos mértékben sem hajlandók viselni a közterheket, nemhogy szerepet vállalnának a munkanélküliség, a hajléktalanság, a szegénység felszámolásában, vagy a népesedési probléma humánus megoldásában. Jelige: A gazdaság nem jótékony célú intézmény.
A pénzügyi hatalom csak a profittal törődik és az államot magára hagyja gondjaival. “A prioritás az eredendőnek, a Nagy Bummnak kikiáltott profitot illeti meg. És csak akkor fordul a figyelem (ímmel-ámmal) más szektorok, többek között az állami szektor felé, ha biztosítva van a piacgazdasági ügyletekből való részesedés.” (FORRESTER 1998. 23.)
John F. Kavanaugh amerikai állampolgár írja: Már tudjuk, hogy a biztosító társaságok készségesen fizetnek terhesség megszakítás esetén, szülés esetén nem hajlandók. Már ott tartunk, hogy Bedford Stuyvesant-i nőket, akik ugyan analfabéták, de gyermeküknek szeretnének életet adni, abortuszinformációs telefonvonalakra irányítják, amikor szülés előtti tanácsadást keresnek. Megtörtént már az is, hogy a bürokratikus szakértelem úgy ítélte, hogy fekete nőket tudtuk nélkül szabad sterilizálni. A legfelsőbb Bíróság azzal intézményesítette az abortuszt, hogy a magzati élet magánéleti és tulajdonjogi kérdésre redukálta. A költség−haszon elemzés alapján születnek a döntések.” (KAVANAUGH 2003. 47.) Ilyen jellegű az a magánügyeket kreáló kultúra, amelyet a globalizáció során a világ jelentős része követ. “A világgazdaság egyes régióiban ugyan különböző mértékben, a világgazdaság egészében mégis főként az USA neoliberális globalizmusa érvényesül.” (SZÉNÁSI 2001. 16.)

(Az állam kiszolgáltatottsága) Az állam, amelyik a család védelmében és a népesség fenntartásban érdekelt, kényszerhelyzetben van, nem meri a szabadosságot terjesztő körök megzabolázását magára vállalni. Attól fél, hogy a neoliberális elvekkel való szembehelyezkedése az amúgy is jelentős gazdasági problémák fokozásához vezetne. Attól tart, hogy a gazdaságot tápláló pénzügyi körök kivonulnak az országból és még hatalmasabb munkanélküli tömeget és „rozsdaövezeteket”− romhalmazt − hagynak maguk után.
“A gazdaságban működő külföldi érdekeltségű cégek és belföldi vállalkozások között a gazdaság és piac természetéből eredően szorosabb vagy lazább üzleti kapcsolatok alakulnak ki.... Így elképzelhetetlen egy olyan gazdasági környezet és feltételrendszer, amelyben a külföldi befektetések prosperálnak (virágzanak), a belföldi vállalkozások zöme a létért, a fennmaradásért küzd. Így nagy valószínűséggel, ha a magyar gazdasági környezet és a gazdaságpolitika a belföldi befektetők, vállalkozók számára nem vállalkozóbarát, hanem azokat folyamatosan defenzív, védekező magatartásra kényszeríti, a külföldi befektetések lanyhulásával, hosszabb távon a vállalkozások stagnálásával (pangásával) eredménycsökkenéssel lehet számolni. Ennek kivédésére a külföldi befektetők arra kényszerülnek, hogy a gazdaság elsődleges előnyeit maximálisan kihasználják (olcsó munkaerő) és az ebből származó esetleges extraprofitot ne Magyarországon realizálják, illetve forgassák vissza befektetéseikbe” (HERCZEG 1994. 403.) Úgy néz ki, hogy az államhatalom nem látja ezt a veszélyt, vagy kiszolgáltatottsága révén képtelen hathatósan intézkedni.
Mindezt politikai szlogenekkel és programok meghirdetésével próbálják szépítgetni, nehogy a meztelen igazság arcul üsse az embereket. Nehogy kiderüljön, hogy a globalizált monetáris-neoliberális ideológia csak egyéni érdekeknek kedvez, és tipikus etnocentrikus világhatalmi törekvés vezérli. Tudományos jelleget kölcsönöznek neki, és így teremtődik meg az igény, hogy világideológiává, egységes világkultúrává váljon, amely a saját polgárainak védelmét szolgáló államok jelentőségét egy szabados kultúra érvényesülése érdekében a minimumra csökkenti.
„Évek óta változó hangerővel, de tömegszinten egyre elfogadottabb tézisként hangzik az, hogy a jövő a(z államtalan) civil társadalomé. Egy olyan világról regélnek itt nem érdeknélküli emberek, ahol a gonosz állam már semmit nem határoz meg, ahol ezzel szemben mindenféle civil szerveződés fog hemzsegni és ágálni, ezáltal a világ lakói folyton „participálnak” és boldogok lesznek. A civil társadalom világa eme hamis mese szerint hatalom nélküli világ lesz vagy másként a szabadság világa, ahol mindenki fokozottan önmegvalósul.
Ismét egy szemfényvesztően csaló mese olyan emberektől, akik ugye – szokásosan! – függetlenek, miközben a valóságban igen erős gazdasági-államellenes érdekcsoportok képviselői. Tekintsünk el most annak boncolgatásától, hogy az állam jó vagy rossz, nézzük meg inkább azt, hogy mire jó a civil szerveződés! Nos mint tudjuk, civil szervezetet mindenre és mindennek az ellenkezőjére érdemes létrehozni, amelynek rögtön az a következménye, hogy a civil szervezetek semlegesítik egymást, hatásuk és akcióképességük majdnem nulla. De vessük fel már az elején, hogy milyen esélye van egy civilszervezetnek – mondjuk egy transznacionális vállalattal szemben? Rögtön kimondhatjuk, hogy semmi, hiszen a civil szervezet akciórádiusza számtalan ok miatt hatástalan egy múltival szemben.” (TŐKÉCZKI 2005. 9.)

(Kultúraexport és felsőbbrendűség) Az amerikai katonák − éppen úgy, mint a szovjet hadsereg katonái és az utánuk özönlő “tanácsadók” − a második világháború vége felé, a fajelméleten alapuló fasiszta felsőbbrendűség utolsó fészkeinek felszámolása során, nemcsak mint győztes felszabadítók özönlöttek a kontinentális Európába, hanem − nem utolsósorban, − mint a hagyományos kontinentális európai kultúra “reformátorai” is. A szovjet katonák és a civil tanácsadók a marxizmus-leninizmus ideológiája alapján „kitenyésztett” kultúrát, a felsőbbrendű szovjet államhatalmi és gazdasági rendszert, a szovjet, új típusú felsőbbrendű, szocialista erkölcsű embert állították példaképnek, aki a rendelkezésre álló hatalmas és rendkívül termékeny mezőgazdasági terület ellenére sem volt képes a szovjet birodalom gabonaszükségletét biztosítani. De azért sulykolták, hogy mi, magyarok csak a szocializmus építésének a kezdetén vagyunk, de a példakép Szovjetunió már a kommunizmus megvalósításán fáradozik. Az imperializmus nyomdokában haladva célul tűzték ki a szovjet impérium “népi demokratikus” államrendszerrel való bővítését, az orosz nyelv hivatalosítását és kötelező oktatását. Nyilvánvalóan az volt a cél, hogy a népidemokratikus államok közötti egységesített nyelv − az orosz − váltsa le az anyanyelvet, és tegye lehetővé kommunizmus vörös zászlója alatt egyesített népek közötti kommunikációt. A nyelvi egységesítés a világ proletárjai egyesüljetek programmal a háttérben válik érthetővé, ami egyben mutatja, hogy a globalizációnak volt egy szovjet értelmezésű változata is. Ez a változat az egyre erősebben terjeszkedő szándékú Szovjetbirodalmat szolgálta. A népi demokratikus államokat a Szovjetunió jövőbeni tagállamainak tekintették, és jó előre gondoskodtak arról, hogy a népi demokratikus államok tradicionális címereit a szovjet címer mintájára átalakítsák.
Az amerikai katonák a pénzügyi körök céljainak megfelelő kívánsága szerint az angolszász kultúra tengerentúli változatával kívánták Európát és a világot “megváltani”, azzal a meggyőződéssel, hogy az amerikai társadalmi és gazdasági rend elérte a fejlődés lehetséges csúcsát és ezzel kivívta magának a példakép minőségét, valamint implicite a világ fölötti uralom jogosságát. Itt nem a világ proletárjai egyesüljetek! jelszó uralta a globalizációs tendenciákat, hanem az amerikai szabadságfogalom világméretű érvényesítése. Motorja az amerikai kultúra felsőbbrendűségének hite volt − és még ma is az. Voltak olyanok, akik a kultúra felsőbbrendűségével nem elégedtek meg. CREVECOEUR szerint az amerikai, vegyes származású bevándorló lakosság fölénye abban rejlik, hogy a sokszínűség összeolvadásából értékesebb faj(!) fog születni: “Itt valamennyi nemzethez tartozó individuum olyan új emberi fajjá keveredik össze, amelynek munkája és utódai egy napon óriási változásokat fognak hozni a világban.” (idézi TEACHOUT Valóság 2007/8. 124.) Nyilván ez a továbbadott felsőbbrendűség-tudat ösztökélte a múlt század kilencvenes éveiben Fukuyamát arra, hogy megírja, és közzé tegye az A világ vége és az utolsó ember című könyvét. Ebben a monetarizmus alapján nyugvó amerikai neoliberális társadalmi és gazdasági rendet és ennek tovább már nem fejlődhető − tehát az abszolút felsőbbrendű − embertípusát dicsőítette. Ez volt az oka annak, hogy az amerikaiak és általában a pénzügyi körök Fukuyama fejtegetéseit üdvrivalgással fogadták. (FUKUYAMA 1994.) Arról persze Fukuyama nem számolt be, hogy a további fejlődésre már nem képes embertípus − a Crêvecoeur által profétikusan előre jelzett felsőbbrendű faj − azt is jelenti, hogy New Yorkban vannak olyan negyedek, ahová az ide látogatók autóbuszait nem engedik be, félvén, hogy fényes nappal kirabolják őket, vagy esetleg élve nem jutnak ki onnan. De hát ez már „részletkérdés”. A lényeg az, hogy amerikai oldalról a felsőbbrendűség érzése diktálta az angolszász kultúra amerikai változatának meghonosítását Európában és az egész világon. A második világháború utáni események világosan megmutatták, hogy az amerikaiak ezt a célt a világ vezető állama, a világbíró, a világrendőr és a világbankár szerepében kívánták elérni.
A szovjetféle “küldetés” értékének megfelelően csődöt mondott és ezzel sajnálatos módon − legalábbis rövidtávon − veszendőbe mentek azok az értékkorrekciós ideológiai lehetőségek, amelyek meggyőződésem szerint a szociális piacgazdaság új alapokra helyezésével az emberiség javára teljesültek volna be. Az a benyomásom, hogy napjainkban feledésbe megy: az 1956-os forradalom célja nem a korlátlan kapitalizmus újraélesztése volt − ma úgy tesznek, mintha az lett volna − hanem olyan reformok bevezetése, amelyek közelebb vitték volna az országot a szociális piacgazdaság megvalósításához. Még az ún. rendszerváltás után is élt a szociális piacgazdaság megvalósításának kívánsága, nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is.
Horn Gyula 1996. szeptember 2-án írta alá a Bajorországtól kapott 500 millió márkás hitelről szóló szerződést. A bajor fél kihangsúlyozta, hogy a hitel a szociális piacgazdaság kiépítésének céljából folyósítják. Wilfried Martens, az Európai Unió kereszténydemokrata frakciójának vezetője még 1990-es évek elején még így nyilatkozott: “Tekintettel az Európai Közösség 40 millió szegényére, több mint 15 millió munkanélkülijére és számos alulfejlett régiójára, a közösségi Európának csak akkor van értelme, ha egyszerre gazdasági és szociális természetű.” (MARTENS 1996. 61.)
Jelzem, hogy a mai globalizált kapitalizmus nem olyan értelemben korlátlan, hogy működését törvények ne szabályoznák. Ezek a törvények azonban csak a szabad versenyt biztosítják, például a nemzetközi cégek közötti árkartellt − ha rájönnek − büntetik. A korlátlanság azt jelenti, hogy kritikátlanul szabad folyást engednek a piaci mechanizmusoknak, ami igen gyorsan súlyos, tömeges méretű érdekkonfliktusok kialakulásához vezet. Ilyen értelemben nevezte Václav Havel cseh köztársasági elnök a jelenkori kapitalizmust turbókapitalizmusnak. Mások vadkapitalizmust emlegetnek.
Az angolszász “küldetéstudat”¬ a pénzügyi, gazdasági és katonai hatalom birtokában ¬ egyelőre tartja magát, sok szenvedést okozva ezzel az emberiségnek.

(A Nobel-díjas angolszász neoliberális-monetáris szabadságfogalom) A szociális piacgazdaság lényegéhez tartozott a gazdaság befolyásolása a társadalmi érdekek védelmében. Nem így gondolkoztak a monetarizmus filozófiájának prominens megfogalmazói, mint ahogy a világ sorsát jelentősen befolyásoló pénzügyi körök sem. Milton Friedman például a legnagyobb természetességgel jelentette ki: “Amikor mi a gazdaságban, és minden más vonatkozásban, elsősorban a privát alapon, egy önkéntes együttműködés keretén belül vállalkozó szellemre hagyatkozunk, biztosak lehetünk abban, hogy a privát szektor a zabola, amit az állami szektor nyakába akasztunk.” (FRIEDMAN 1976. 19–20.) Világos: Friedman számára az állami hatalom nemkívánatos, a pénzügyi körök hatalmán kívül semmilyen hatalom nemkívánatos. Az államnak a privátszektort kell szolgálnia. Nagyon hasonlít ez a felfogás a kommunista ideológia azon tételéhez, hogy önálló állami hatalom nemkívánatos, az államnak a kommunista párt ideológiáját kell szolgálnia, és hogy a kommunizmus megvalósulása után az állam amúgy is el fog halni − csak a kommunista párt és ideológiai öröksége örök.
Friedman szabadságfogalma különleges ízlést tükröz: nem a privát szektor profitéhségét kell megzabolázni, azt a profitéhséget, amely igen gyorsan és feltartóztathatatlanul, szinte pillanatokon belül – spontán módon, állami beavatkozás nélkül, a szelekció és az örömszerzés elvének érvényesülésén keresztül – a társadalmi méretű érték és érdekkonfliktusok tömegét hozza létre, hanem azt, akinek zaboláznia kellene − az államot.

(Az intelligens diktatúra, és ami azon túlmegy) Friedman az előbbi idézetben közvetve, de nagyon világosan, megfogalmazta az amerikai szabadság-felfogás felsőbbrendűségét. Vele szemben Hayek a kertelés nélküli beszéd híve, és kereken kimondja, sőt, megmagyarázza, megindokolja, hogy miről is van szó: “Liberalizmus alatt egy kívánatos politikai rend koncepcióját értem, amely először Angliában az »Old Wighs«, a tizenhetedik század végétől kezdve »Gladstone«-ig, a tizenkilencedik század végéig terjedő időszakban fejlődött ki. Ennek az irányzatnak a tipikus képviselői David Hume, Adam Smith, Edmund Burke, T. B. Macaulay és Lord Acton. A személyes szabadság eszméje a törvényesség alapján először az (amerikai) kontinensen fejlődött mozgalommá és ez lett az amerikai politikai tradíció alapja... Ezt a liberalizmust élesen el kell választani az európai kontinentális tradíciótól, mert azt is »liberálisnak« nevezik, annak ellenére, hogy a kontinentális európai liberalizmusban az amerikai felfogás szerinti liberalizmus egy közvetlen leszármazott (eine direkte Abkömmling) változata is megtalálható. Bár a kontinentális európaiak először megpróbálták az amerikai liberalizmust lemásolni és értelmezni, de végül is megmaradtak egy konstruktivista racionális szellemnél, ami Franciaországban igen elterjedt volt, és ezért az amerikai liberalizmust nem tudták a magukévá tenni. Ez ahhoz vezetett, hogy ahelyett, hogy a kormányzó hatalom korlátozását követelték volna, a többségen alapuló hatalmat magasztosították ideállá.” (HAYEK 1967. 11.) Tudjuk, korántsem biztos, hogy a többségnek igaza van. “A legitimitás és a legalitás közötti szakadék társadalmi kifejeződései a demokratikus szavazási eljárások, amelyek célja a konfliktusok eljárási módokra, nem pedig a tartalomra alapozott megoldása.”(PRUZAN − THYSSEN in: KINDLER − ZSOLNAI 1993. /135–168./ 144.) De, kérdem én, feljogosíthat ez valakit arra, hogy a többségen alapuló hatalmat kétségbe vonja? Ha jól tudom − legalábbis az állítólagos különleges ízlésű európai szabadság fogalom alapján − a nem többségi hatalom diktatúra, akkor is, ha ennek a diktatúrának a pénzbirtoklás alapján kialakult kisebbségi hatalom a neve. De az is lehet, hogy Hayek a szovjet példa mintájára az őszinteség áldozata lett. Ha a Szovjetunióban és csatlós államaiban nyíltan proletárdiktatúráról beszéltek, akkor ő, Hayek, miért ne tehetne legalább célzást a monetarizmus diktatórikus jellegére? Igaz, ennek a diktatúrának a vonásai messze meghaladják egy osztrák származású, a képzőművészeti felsőoktatásból kitessékelt fanatikus szobafestő és mázoló gondolkodásmódjának intelligenciáját, de a diktatúra, az mindenképpen diktatúra. Más szóval: A tekintély pénzügyi háttere szorosan összefonódott a hatalommal és a pénzügyi körök érdekeltségnek diktatúrájához vezetett, ami intellektuálisan művelt manipulációk alkalmazásával nem tűr semmilyen más autoritást a sajátján kívül. Az intelligens diktatúrát Ankerl Géza a következőképpen jellemzi: “A szovjet-bolsevista rém eltűnése óta az észak-atlanti világ a korlátlan  és gátlástalan  globalizmus varázsa alatt áll. A modern távközlés és közlekedés világot átható és egyesítő erejéből nem következik, hogy egyetlen univerzális civilizáció létezne, amelyre többé-kevésbé diszkrét fenyegetéssel és masszív meggyőzéssel rá kell nevelni a világot. (ANKERL 2000. 184.)
Vass Csaba az intelligens diktatúra egy másik formáját, a gyermeki lélek ellen gyakorolt brutális diktatúrát mutatja be. Könyvének A nemlegitim hatalmak puha diktatúrája és az ifjúság legyőzése című fejezetében olvashatjuk: “Az egyik nagy európai reklám szaklap címlapja egy szürke-fehér lőlapot ábrázol, s a célkereszt közepén egy sárga műanyag kiskacsa látható. Ami a címképre pillantva először is szembe tűnik, egy fegyveres akció kelléke: egy célkereszt. E látvány alapján azt hihetnők, valamilyen harcászati műveletről tudósít majd az európai kábel- és műholdújság, sajnos ezekből az elegendőnél is sokkal többről számolhatna be – akár naponta. Ezt erősíti meg a felirat első része is: target angolul célpontot – a reklámszakmában pedig célcsoportot – jelent. Menjünk közelebb és vizsgáljuk meg, ki ellen fordul a harci akció, azaz ki van a célkeresztben? S itt mindjárt meglepetés ér bennünket: vízen úszó pelyhes kiskacsa van ugyanis a célkeresztben. Ami azt jelenti, hogy itt nem harcról, nem egymással szemben álló fegyveres erőkről van szó, hanem egyoldalú fegyverhasználatról: vadászatról. És nem a szokványos vadkacsa vadászatról, hanem pelyhes kiskacsa vadászatról. De nem akármilyen kiskacsáról, ahogyan a felirat második sorából megtudhatjuk. Ott ez áll: ten age. Ami köztudomásúlag a fiatalokat, a tizenéveseket jelenti angol nyelven. Azaz az európai kábel- és műholdas televíziós újság címlapjának üzenete, hogy az eddigieket összefoglaljuk: a célkeresztben az ifjúság, akire vadászatot rendezünk.....A nemlegitim hatalom a média esetében tömegpusztító hatású fegyvert alkalmazva diktatúrát gyakorol. Mégpedig olyan diktatúrát, amely még a gyilokkal gyakoroltnál is félelmetesebb. A gyilok rémtettei felháborodást váltanak ki. A puha fegyverek csábítása, a kiskacsáknak tekintett új és új, ifjak ellen fordított imprinting diktatúrája ellen, nemhogy tiltakozna a fiatal, hanem egyenesen a szabadsággal azonosítja azt.” (VASS, 2005. 39 –41.)
Az intelligens diktatúrán túl látni kell azt is, hogy Amerika neoliberális kultúrájának terjesztése és érdekeinek érvényesítése érdekében nem csak a diszkrét fenyegetés eszközét alkalmazza. A koreai, iraki és más közismert véres “kalandokon” túl vannak kevésbé közismertek is. “Erkölcsileg végzetes számunkra − szögezi le az amerikai John F. Kavanaugh − ha tetteinkkel és azok következményeivel elnyomjuk az igazságot. Nem szolgáljuk a hazát azzal, ha elhallgatjuk az El Sarvadorban és Nicaraguában maghalt embertársaink halálát, akiknek kéretlen beavatkozásunk miatt kellett távozniuk az élők sorából, vagy azzal, hogy elfeledkezünk a Libanonban és Panamán a beavatkozásunkkal bekövetkezett pusztításról.” (KAVANAUGH 2003. 46 - 47.)
Szénási Endre a Pentagon elleni terrortámadással kapcsolatban leszögezi, hogy a “Pentagon a világ legerősebb, egyedül maradt szuperhatalmának katonai központja, amely az USA és a világ neoliberális globalista gazdaságpolitikájának érvényesítését hivatott katonai erővel alátámasztani, garantálni (pl. öbölháború). (SZÁNÁSI 2001. 15.)
De van itt még más is. John Perkins megrázó őszinteséggel tárja fel bérgyilkos múltját, amellyel az amerikai neoliberális kultúrából fakadó gazdasági érdekek érvényesítését szolgálta. A könyv mondanivalóját Perkins következőképpen foglalja össze. “A gazdasági bérgyilkosok jól fizetett szakemberek, akik dollár milliárdokat csalnak ki a világ országaitól. A világbank, az USAID (Az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége) és más külföldi ’segélyszervezetek’ pénzét a világ természeti erőforrásait ellenőrző nagyvállalatok és néhány gazdag család zsebébe töltik.” Álljunk meg itt egy pillanatra és ismételjük meg a már ismert marxi idézet egy részét: A tőkések a polgári társadalom meghatalmazottai, “de bezsebelik a meghatalmazottság minden gyümölcsét.” (MARX 1974. II. 252.) Perkins így folytatja: “Eszközeik között meghamisított pénzügyi jelentések, manipulált választások, megvesztegetés, erőszak, szex és gyilkosság is szerepel. A birodalmak létével egyidős játékot űznek, de ez a játék most, a globalizáció korában új és ijesztő méreteket öltött. Én tudom: én is gazdasági bérgyilkos voltam.” (PERKINS 2006. összefoglaló). Marx szóhasználatát (“bezsebelés”) és Perkins megállapítását, hogy a gazdasági bérgyilkosok megbízóik érdekében dollármilliárdokat csalnak ki a világ országaitól, meg hogy a világbank és más külföldi “segélyszervezetek” pénzét a világ természeti erőforrásait ellenőrző nagyvállalatok és néhány gazdag család zsebeli be, Vass Csaba elszívásnak nevezi, amiben a globalizált szegénység okát látja. Vass Csaba a modern nemzeti társadalmak szétforgácsolása és a csonka társadalom típusainak vizsgálata során a Marx és Perkins által körvonalazott jelenségben látja a globalizációs szegénység lényegét, és megállapítja, hogy “a modern nemzeti társadalmak elveszítették a reprodukciójukhoz szükséges források feletti ellenőrzést, képtelenné váltak arra, hogy forrásaikat − mások által való elszívástól megvédelmezzék.” (VASS Csaba: 2007. 24.)

(A neurózis és az abszurd szabadságfogalom) HAYEK az individuális szabadság fogalmát a Die Ursachen der ständigen Gefährdung der Freiheit, azaz A szabadság állandó veszélyeztetésének okai (1961) című munkájában fogalmazta meg legélesebben. “Elemzésének már a címe óvatosságra int Hayekkel szemben. Ugyanis a szabadság állandó veszélyeztetését feltételezni megfelel annak a szovjet típusú, társadalmat riasztgató neurózisnak, ami abban mutatkozott meg, hogy a pártvezetők állandó éberségre intettek az „ellenséggel” szemben, még a falevél rezdülésében is valami gyanús dolgot láttak, állandó rettegésükben rendszeresen tisztogatásokat rendeztek, az országhatárokat hermetikusan lezárták, a vélt vagy valódi elvtársaikkal pedig véres leszámolások útján végeztek. Mindenki, aki a legcsekélyebb szakértelemmel rendelkezik, világosan látta, hogy az effajta magatartás neurotikus félelmet takar. Ennek megfelelő Hayek szabadságfogalmának értelmezése is, és ebben rejlik különleges veszélyessége.” (MENYHAY 1996. 117.) Nézzük csak, hogyan vélekedik Hayek a szabadságról: “...Az individuális szabadság követelése elsősorban azon a belátáson alapszik, hogy tudásunk elkerülhetetlenül véges. Arra törekszünk, hogy az egyént lehetőleg minden kényszertől megóvjuk, ennek a legjobb lehetőséget adjuk, hogy különleges, esetenként egyedülálló ismereteit és képességét a legjobban használni tudja. A szabadság célja tehát, hogy valaminek, aminek a dolog természetében rejlő előreláthatatlanság a lényege, szabad érvényesülést biztosítsunk, mert nem tudhatjuk, hogy az egyed szabadságát hogyan fogja használni. Ezért olyan fontos, hogy a szabadság mindenki számára biztosítva legyen, s minél előreláthatatlanabb a szabadsággal való élés, annál fontosabb annak biztosítása.” Hayek szabadságfogalma az európai szabadságfogalomhoz viszonyítva ugyan tömény badarság, de a Svéd Nemzeti Banknak megért egy Nobel-díjat. Az a követelmény, hogy az embert minden kényszertől megóvjuk, egy átlagos műveltséggel rendelkező európai számára őrültségnek tűnhet. Nem csoda, hogy a Hayek-féle szabadságfogalom terjedésével − globalizálásával − a bűnözés világszerte rohamosan növekszik. Az is érhetővé válik, hogy az autoritás lejáratása miért olyan fontos: az autoritásból származó hatalom korlátoz, erre meg nincs szükség, mert ez a neoliberális felfogás szerint elveszi a szabadságot. A korlátozás szükségességének elismerése egyet jelentene a pénzügyi autoritáson túli számos más jellegű autoritás elismerésével is, és ebben az esetben, mondjuk, lehetetlen lenne a falfirkákat graffiti néven a művészetek sorába emelni, lehetetlen lenne a bűnözőket olyan szociális ellátásban részesíteni, amelyet egy nem bűnözőnek meg kell fizetni.
Abszurdum Hayek felfogása, hogy az egyént azért kell minden kényszertől megóvni, “mert nem tudhatjuk, hogy az egyed szabadságát hogyan fogja használni”. Éppen azért, mert nem tudjuk, hogy az egyed szabadságát hogyan fogja használni, hogy visszaél-e vele vagy sem, szükséges szabályok felállítása és betartásának következetes ellenőrzése, ami kielégítő autoritás nélkül lehetetlen.

(A szabados kultúra és az alapbeállítódás) Nem csak arról van szó, hogy az amerikai kultúraexport Európában és a világ jelentős részében a mérvadó hivatalos körök tudatos terjesztésének − terjeszkedésének − tudható be. Annak is, de nem kizárólag. A kultúra térhódításának előfeltétele, hogy legyen egy kultúra − akár egy ellenkultúra − amelyet elfogadnak, vagy amelyet egy idegen kultúrkörre rá tudnak erőszakolni. Minél több előnyt hoz a hatalom birtokosainak egy kultúra, és minél kevesebb elkötelezettséggel jár, minél könnyebben érvényesül az ember örömszerzési vágya, annál könnyebb a terjeszkedő kultúra elfogadtatása. Ilyen a szabados amerikai kultúra, amely mind a monetáris filozófia, mind az örömelvűség terjesztése szempontjából ideális.
A szabadosságon alapuló kultúrának Amerikában tradíciója van. A szabados kultúra volt az, amivel Amerika “a korlátlan lehetőségek hazája” címet kiérdemelte. A korlátlan lehetőség alapja a korlátlan szabadság − a szabadosság − volt, ami azt jelentette, hogy válogatás nélkül az ügyesebb, a tehetségesebb, a leleményesebb, vagy az agresszívabb, a kíméletlenebb bűnöző meggazdagodásának sem állt útjában semmi, de annak sem, hogy valaki rövid idő alatt a nyomortanyákon kössön ki. A szabadosság jellemezte az Egyesült Államok kultúráját már megalakulásának kezdetén. A vadnyugat erőszakon alapuló, íratlan ökölszabályai később „lecsaptak” a nagyvárosok polgárságára is. A híres chicagói gengszterbandák önkényeskedései, a maffia virágzása, a Ku-Klux-Klan terrorja, az amerikai elnökök elleni merényletek sorozata és az iskolai ámokfutások mind ebbe az irányba mutatnak. Ehhez járult az emberek profitorientált butítása, a comics, a bűnügyi, a giccses, a szörny- és szexfilmek tömeges terjesztése, általában az együgyűség, a szenzációhajhászás, a kriminalitás, a terror és a szekták térhódítása, mindamellett, hogy az amerikai polgárság jó része szexuális zavarokban szenved és a pszichiáterek jövedelmét gyarapítja. Az amerikai átlagember életstílusa és -felfogása világosan tükrözi az informális erkölcsi normák felszínességét, amelyeket a formális normák − a törvények − akarva nem akarva az alapbeállítódáson keresztül − ha más okból nem is, de népszerűség kényszerből, gyakran támogatnak. Ebből következik, hogy az amerikai kultúraexport a világ jelentős részében nem minden esetben folyt és folyik a hivatalos amerikai politika tudatos irányításával, hanem az alapbeállítódásból szinte természetesen adódik, anélkül, hogy a rombolás, a primitívség tombolása tudatosodna. A legtöbb amerikai csodálkozik a világban dívó amerikaellenességen. Akik az amerikai kulturális közegben élnek, nem veszik észre a szabadosságot és azt, hogy a hivatalos politika a liberálisnak nevezett szabados amerikai kultúra befolyása alatt áll. Az alatt kell állnia, mert különben − a tömegek támogatása nélkül − nem lehetne választásokat nyerni. Nem mindig a tényleges törvényes szöveg az, ami aztán a szabados kultúrát tovább erősíti, hanem sokkal inkább a törvények szelleme, szabados alapbeállítódása az, ami visszahat a szabados kultúrára és erősíti azt. Példaként hozhatom fel, hogy az amerikai polgárok szinte korlátlan fegyverviselési szokásaihoz, a rendszeresen visszatérő ámokfutások okainak feltárásához, a butító reklámok testet-lelket romboló jellegéhez, a feltűnési viszketegség „cool” jellegéhez, az őrjöngő ifjúság ideáljainak korlátozásához, a falfirkákhoz, a polgárokat − különösen az időseket − fosztogató üzleti praktikákhoz, a homoszexualitás helyes értékeléséhez, a természet nyilvánvaló fejlődési irányának figyelembevételével, Amerikában − és a kultúraimport hatására Európában sem mernek − hozzányúlni. Persze hogy nem, mert Európa átvette az amerikai szabadosság jogi hátterét, és az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó államok kénytelenek átvenni az Amerikából importált szabados normarendszert. Ezt hívják jogharmonizációnak.
Józan ésszel felfoghatatlan, hogy Magyarországon 2007-ben ezrével vették el a lízingelt autókat azoktól, akik képtelenek voltak a részleteket fizetni. A bankok ennek ellenére nem hajlandók felülvizsgálni pénzkihelyezési gyakorlatukat, hiszen a már törlesztett vételár és a visszavett autók értéke közötti különbség többségében még mindig szép hasznot jelent. Ahelyett hogy önkorlátozással élnének, visszafognák magukat és megszüntetnék a csalárd hitelkihelyezések gyakorlatát, egyre több az ilyen célú hirdetés. Az állam pedig hallgat, és − mint hasonló esetekben mindig − feladja a társadalomalakításhoz szükséges autoritása jó részét. Az állami tekintély visszaszorítása – a szabadosság terjedésében érdekeltek szándékának megfelelően – már megvalósult. Viszont ott, ahol az autoritását veszített állam a legkisebb veszélyét véli látni a tekintélyellenes rendszer megbontásának, ott a pénzügyi körök és segítői támogatásával ’reaktiválja’ és az elégedetlen tömegek elhallgattatására használja fel megmaradt tekintélyét.
Jól példázza ezt a pilátusi magatartást a kábítószer-fogyasztás kérdése. Az amerikai állam ugyan határozottan fellép a kábítószer és a pedofília ellen, viszont az élet más − már példákkal alátámasztott − területein szabad utat enged a szabadosságnak, olyan mértékben, hogy a szabadosság olyan területeken is teret nyer, ahol az állam ezt hivatalosan nem tűrné. Nem ok nélkül aggódik Soros György, hogy az üzleti gondolkodás behatol az élet valamennyi szférájába. (SOROS 1997.) Ez a skizofrén állapot az állam hivatalos célja és az alapbeállítódás között egy feszültséggel teli társadalmi valóságot hoz magával, ami mind az egyedek, mind a társadalom egészségét károsítja, az énerő gyengülésén keresztül, ami azután a szabadosság további burjánzását és a bűnözés növekedését eredményezi. A szinkronizált következetesség hiányáról van itt szó. Nem lehet egy fiatalt a dohányzástól következetesség nélkül távol tartani. Egy apa nem ér el semmit azzal, hogy ha cigarettával a szájában a fiának lekever egy pofont, mert az dohányzik. Az alapbeállítódást nem lehet egy bizonyos területre korlátozni, ez meghatározza az ember cselekedeteinek vezérfonalát. Egy gyermekkoromban tanult cserkész parancs − fából vaskarika − jut eszembe, miszerint a cserkész magával szemben szigorú és másokkal szemben elnéző. Ilyen nincs. Az ember magával szembeni szigora érvényesül másokkal szemben is − ha akarja, ha nem. Az alapbeállítódást nem lehet megosztani, lett légyen lényege ennek a szeretetet, a gyűlölet vagy a rablásra való hajlam, vagy éppen a liberálisnak tartott szabadosság.
Az amerikai kultúrát − az angol „anyakultúra” édes gyermekét − a második világháború után sikerült átültetni a kontinentális Európába. A háború minden borzalmát átélt európaiak nem akartak többé nélkülözést, szenvedést és szomorúságot. Ez volt az egyik oka annak, hogy a szvingező, csokoládét osztogató, nylonharisnyával kereskedő, Coca-Colát iszogató, dollárkötegekkel hadonászó, lezseren a falnak dőlő és rágógumit rágó amerikai embertípus lelkes követőkre talált. A szabados kultúra nem követelt önuralmat az emberektől. Az önuralom mindig is keserves dolog volt. Viszont az örömszerzésre kizárólagos normává statuálása nem ütközött semmilyen akadályba. A folyamat felgyorsulásához lényegesen hozzájárult az, hogy a követendő példakép a győztes hatalmak legerősebb, leggazdagabb és legbefolyásosabb állama volt. Ez elegendőnek bizonyult arra, hogy ne csak Európa, hanem az egész úgynevezett szabad világ kritikátlanul kövesse Amerikát.
Idegen kultúrák kritikátlan másolása nem szerencsés dolog. Herczeg János a magyar út létjogosultságát − sőt elengedhetetlenségét − hangsúlyozza. Más kultúrákból indul ki: “Németországban a német feltételeknek megfelelő német menedzsment kell, Amerikában amerikai, Magyarországon a magyar menedzsment lehet eredményes.” (HERCZEG 1993/3 93.) Szretykó György A harmadik út, mint a magyar társadalom alternatívája című tanulmányában rámutat a magyar sajátosságokból adódó lehetőségekre és szükségszerűségekre a mezőgazdaságban, a szociálpolitikában, az oktatásban, a kultúrában, a tudományban, a politikai intézményrendszerben és a külpolitikában. (SZRETYKÓ 1993. 670-683.)

(A globalizált neoliberális monetarizmus alternatívája) Az angolszász kultúra − legalábbis a szociális piacgazdaság értelmében − soha nem volt humánus. Az angolszász kultúrkörben nem volt meg a hajlandóság a szociális piacgazdaság emberségességének a kipróbálására sem, annak ellenére, hogy Keynes, a szociális piacgazdaság atyja, angol volt. Andorka Rudolf ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy “Az 1960-as évek elején....Nyugaton abszolut tekintélynek számító Keynes mára jócskán ’kiment a divatból’, helyette a monetarizmus vált uralkodó irányzattá, én azonban hűséges maradtam a keynesianizmushoz, nem hiszem, hogy a teljesen szabadjára hagyott piac minden gazdasági problémát megold, és az optimumhoz vezet el, ezért szükségesnek tartom adott esetben az állam gazdaságpolitikai szerepvállalását.” (ANDORKA Intellektuális önéletrajz 1996. 8.) Lakatos Gyula az egyik tanulmányát pedig ezzel vezeti be: “Keynes gazdaságfilozófiáját már a huszadik században túlhaladta az idő, a világgazdaságban tapasztalható anarchia tünetei elméleti orientációs válságot jelenítenek meg.” (LAKATOS 2007. 137.) Úgy gondolom, hogy Andorka “kiment a divatból” kifejezése találóbb, mert a szociális piacgazdaság középútra mutató filozófiája felett nem mehet el az idő, hiszen a Lakatos által is említett anarchia éppen a középút bejárásának gyakorlatában mutatkozó hibák miatt tudott kifejlődni. Azért, mert az emberi önzés a gyakorlatban ellehetetlenítette a középút bejárását, ez még nem jelenti azt, hogy az elv helytelen, hanem sokkal inkább azt, hogy másfajta autoritásokra van szükség, mint amilyenek eddig az új ember megteremtésén fáradoztak. Olyan autoritásokra van szükség, amelyek képesek a jövő generációit az új ember kinevelése érdekében az arany középútra terelni. Ezt a munkát a nevelésnél, a pedagógusok alkalmasság-vizsgálatával és megbecsülésénél, a gyermeki magatartást negatív irányba befolyásoló kulturszemét megszűrésével kell kezdeni. Le kell számolni azzal a nézettel, hogy a nevelés velünkszületett képesség. Professzor Neuhäusler leszögezi: “Nagyot téved az, aki azt képzeli, hogy a nevelés önműködő folyamat. Régen és ma is, a nevelés vezérelve az a tévedés, hogy a nevelés éppen olyan természeti adottság, mint a nemzés.” (NEUHÄUSLER 1972 10.)
A szociális piacgazdaság elveinek esszenciális igazságait a kontinentális-európaiak ismerték fel és politikájuk programjába felvették azokat, de gyakorlati alkalmazásukra csak részben került sor. Ez volt a szociális piacgazdaság bukásának egyik lényeges oka és nem az az állítólagos alsóbbrendű szabadságfogalom, amelyet a monetarizmus Nobel-díjas megalkotói − Friedman és Hayek − szerénytelenül és elképesztő logikával alsóbbrendűnek minősítették.
A bankok közötti együttműködés jegyében, nyilván a pénzügyi körök unszolására, a Svéd Nemzeti Bank jóvoltából lett Nobel-díjasok megkísérelték a teljes szabadság, értsd, a szabadosság “modern” létjogosultságát különösen ostoba módon igazolni. Az ostobaság − legalábbis tudtom szerint − eddig még nem tűnt fel senkinek, vagy ha igen, elmulasztották erre felhívni a figyelmet, amit engedelmükkel pótolni igyekszem. A szabadosság modern létjogosultságának Nobel-díjas bizonygatása egyben az autoritások megkérdőjelezésének, sőt, az autoritások kiiktatásának forszírozását és finanszírozását is jelenti.

(A szociális piacgazdaság, mint alternatíva) A libertárius amerikai-angolszász szabadságfogalom alternatívája a szociális piacgazdaság filozófiájának szabadságértelmezése. A szociális piacgazdaság elmélete – helyesen – abból indul ki, hogy az ember, a mai evolúciós szintjén, képtelen saját érdekeinek szem előtt tartása nélkül élni. Az államnak – a társadalmi cél-összeférhetőség keretein belül – hagynia kell érvényesülni a piaci mechanizmusok mögött megbúvó emberi egoizmust. Ha az egyéni érdek érvényesülését megpróbáljuk állami önkénnyel kiiktatni, akkor az egyéni érdek a háttérben fejti ki romboló hatását, és ez még egy olyan szigorú diktatúrát is csődbe kergetheti, mint amilyen a Szovjetunió volt. Viszont „mederbe terelés” nélkül a piaci mechanizmusok szinte pillanatok alatt a társadalmi cél-összeférhetetlenség legbrutálisabb formájához vezetnek. A szociális piacgazdaság elmélete igyekezett megtalálni a középutat és a goromba differenciálódást mérsékelni. A differenciálódás – úgy, mint az egyéni érdek − ugyan kiiktathatatlan és az egyenlősdi elkerülése érdekében szükséges is. Szükséges azért is, mert az ember csak egy differenciált struktúrában képes fennmaradni, megőrizni konszenzussal biztosított státuszát és szociális szerepét, ami azt jelenti, hogy nem szorul állandó védekezésre, mert a társadalom keretei biztosítják számára a szociális érzelmi védettséget. A védekezési kényszer csökkenésével járó feszültségcsökkenés pedig az énerő kibontakozását segíti elő. Napjainkban pontosan ennek ellenkezője történik, az én védekezési kényszere és ezzel gyengesége növekszik, és ennek jól látható okai vannak. Az emberek szegénysége, magára utaltsága, a munkanélküliség és a munkahely bizonytalanná válása, valamint a gazdaság kihívásaihoz való alkalmazkodási kényszer és az ezzel együtt járó, határokat nem ismerő munkaerő-vándorlás szétszakítja a társadalmi beágyazottság biztos kereteit (család, rokonság, munkahely, baráti kör) és az egyéni és társadalmi biztonságérzet egészségkárosító elvesztéséhez vezet. A szociális piacgazdaságban az állam fékezte a mértéktelen differenciálódást ott, ahol a differenciálódás a hátrányos helyzetűeket még hátrányosabb helyzetbe hozta. A szociális piacgazdaság tehát egyensúlyteremtésre használta fel az autoritás/tekintély eszközét. Ennek a filozófiának az alkalmazásával különösen Németország ért el – a második világháború után – óriási eredményt, amit gazdasági csodaként emlegettek.

(Ami nem lehet alternatíva: a kultúra lerombolása) A szabados amerikai kultúra terjedése a kontinentális Európában megváltoztatta az étkezési szokásokat, amerikai gyorséttermek vannak mindenhol, megszűnt a családi tűzhely családi meghittséget teremtő emberi funkciója. A családcentrikusságot leváltotta a gyorsétkezdékben és bevásárlóközpontokban összeverődött anonim tömeg nyüzsgése. A kommunista szociálpolitika családszétzilálási tendenciáit átvette a globalizálódó neoliberális ideológia praxisa. Tudjuk: a kommunisták azt akarták, hogy a szocialista ember munkahelyi kantinokban étkezzen és gyermekeit a bölcsődék, iskolák és napközi otthonok neveljék, ezért otthonaikban felesleges a konyha. A lakótelepi lakások konyháit olyan kicsire méretezték, hogy alig lehet bennük mozogni.
Az amerikai kultúra meghatározza az öltözködést, a szórakozást, magával hozta a hollywoodi hőzöngést, a beképzelt neurotikus színészek és színésznők botrányait, a feltűnési viszketegséget, a szenzációhajhászást, a szörnyfilmek butaságát és primitívségét, a mindent elárasztó kegyetlenséget és együgyűséget. Tehát nem lehet csodálkozni azon, hogy a filmvilág egyik, ha nem a legnagyobb, – brutalitásban szinte felülmúlhatatlan – ideálját, a terminátorként ismert Schwarzeneggert Kalifornia kormányzójává választották, mintha nála alkalmasabb személyiség nem akadt volna Kaliforniában. Ismét egy példa arra, hogy egy nép alapbeállítódása, és kevésbé a hivatalos politika szólamai döntenek a társadalom formálásában.
Súlyos gond, hogy Amerikában az elnöki poszt elnyerése elsősorban a jelöltek pénzügyi hátterétől függ, és ezért nem mindig a legalkalmasabb ember kerül a világ sorsát is irányító nagyhatalom élére. Jó példa erre az elnökválasztáson vesztes Al Gore alelnök esete, aki azóta Nobel-díjat kapott a környezetvédelem területén kifejtett munkásságáért, és aki ki merte jelenteni: “Minél mélyebben keresem a globális környezeti válság gyökereit, annál biztosabb vagyok benne, hogy az külső megnyilvánulása egy belső, jobb szó híján, szellemi válságnak.” (Al GORE 1993. 257.) Hát erről van szó, szellemi válságról, erkölcsi válságról. Amerika köztudottan nem írta alá a légszennyezés csökkentését célzó nemzetközi egyezményt.
Az amerikai kultúra magával hozta a vadnyugat élményvilágát és szabadosságát, a szabad fegyvertartást és ennek összes konzekvenciáját a bűnözésre, az ámokfutók mészárlásait az iskolákban, az ideállá magasztosított revolverhősöket, a bűnözőkkel szembeni elnéző magatartását, azt, hogy a könnyebben hozzájutottak a szociális ellátórendszer egyes elemeihez, mint a tisztességes állampolgárok. Spielmann írja: “Az Egyesült Államokban, századunk harmincas éveiben” kialakult “szociálpatológiai irányzat... a legkülönbözőbb elhajlókat (bűnözőket, gyilkosokat, alkoholistákat, prostituáltakat stb.) egyaránt pszichés betegeknek minősítette.” (SPIELMANN 1984. 55; Vö. ANDORKA–BUDA 1974. 11–15.) Ennek erkölcsi oldala: a betegséget csak akkor kell komolyan venni, ha gyógyíttatását a beteg meg tudja fizetni, mert a gyógyítás vállalkozás, és a vállalkozás etikája az üzlet, viszont a bűnözőket tekintsük betegeknek, akiknek gyógyítása társadalmi feladat.
Nem azzal az állítással van a probléma, hogy a bűnözők betegek, mert pszichésen bizonyosan betegek, hanem azzal, hogy a nem bűnözők egészségét legalább olyan gonddal kellene óvni, mint a bűnözőkét. Hogy ez nem így van, annak oka van, ha több nem is, hát az, hogy ezzel el lehet terelni a figyelmet legalább arról, hogy a bűnözés növekedése, sőt elharapódzása a turbókapitalizmus velejárója.
A bűnözők kiváltságos helyzetét Michael Hindley ekképpen mutatja be egy példán: “A louisianai Baton Rouge-ban élő Larry Causey letartóztattatta magát, hogy egészségügyi ellátást kaphasson. S mivel Causey – aki négy éve vár egy rákoperációra – ama, mintegy negyvenmillió állampolgár közé tartozott, aki nem rendelkezik egészségbiztosítással, nemrégiben betelefonált a rendőrségre, és bejelentette, hogy kirabolta a helyi postafiókot. Amikor a rendőrök a helyszínre érkeztek, Larry ott várta őket, a legnagyobb nyugalomban. Nyomban letartóztatták, jelenleg börtönbüntetését tölti. Ugyanakkor, mint börtönlakó megkapta a szükséges orvosi kezelést.” (HINDLEY: A globalizáció súlyosan károsíthatja az egészséget. in: Álláspontok. A Magyar Szocialista Munkáspárt Közgazdasági Tagozatának műhelyvitái 2002. 81.)
A monetáris filozófia terjedésének okairól és az egészségügyben tapasztalható abszurd helyzetek hátteréről az 1974-ben Nobel-díjat kapott Friedrich A. von Hayek is írt egy könyvet. Tőle megtudhatjuk, ki hivatott arra, hogy átvegye az akkor  a hetvenes években  felfutó monetáris gazdálkodás irányítását. “Az Egyesült Államokban  árulja el von Hayek  a nagy haladás arra vezethető vissza, hogy a konjunktúraingadozások okainak felderítésén és a konjunktúrapolitika módszerein túlmenően a törvényhozók hosszú idő óta, az utolsó években pedig különösen, a bankok publikálásáról gondoskodtak.” (HAYEK 1976. 144.)
A neoliberális kultúra további kártéteménye például az, hogy informálisan lehetővé tette a falfirkákat, a bűnözés hat-hét évenkénti megduplázását és a homoszexualitás átértékelését. A neoliberális irányzat a magánügyként kezelt és a magánszférában helyesen tolerált homoszexualitást büszkén a szociokulturális értékek közzé sorolta.
„A ’liberális’ körök mindenhol kedvenc gumicsomója, az antidiszkriminációs törvény valószínűleg nálunk is megszületik. S ezzel megint megszületik valami, ami ’liberális’ szempontból is többszörös torzszülött. Állami szankciókkal akar valamit kierőltetni, (miközben tudjuk, hogy az állam gonosz), aminek csak társadalmi-erkölcsi megoldása lehet, s aminek megvalósulása egyébként is az érintetteken (a „diszkrimináltakon”) múlik leginkább…. Az emberek számos szempont szerint különbséget tesznek embertársaik között. S különbséget fognak tenni e politikailag korrekt, de felesleges törvény életbe lépése után is. Legfeljebb majd ennek nevében meg lehet hurcolni embereket, mert mondjuk ’törvénytelenül’ előnyben részesítette régi ismerősét, vagy maga akarta eldönteni, hogy kivel akar együtt dolgozni. A törvény azt is félretolja majd, hogy mindenkinek jogában áll eldönteni azt, hogy kiben bízik meg és kiben nem.” (Tőkéczki 2005. 30-31.)
Az amerikai neoliberalizmus leértékelte az anyanyelvet, a vallást, a hazafiságot, a hűséget, a tisztességet, amelyek helyébe az egyéni érdek mindenkori érvényesülését helyezte, mint legfőbb normatívát. Felértékelt mindent, ami az angolszász kultúrához fűződik. GLATZ Ferenc aggodalma indokolt: “Én úgy látom, hogy nekünk itt, ennek a 15 milliónyi magyarnak és ennek a 10 millió magyar állampolgárnak azon kell törnie a fejét, hogy fogunk mi elhelyezkedni és miként akarjuk megélni ezt a XXI. századot... Itt van például az anyanyelv kérdése. Nem fognak Karakószörcsögön 20 év múlva angolul érettségizni? Kinek az Európája lesz ez a XXI. század? A nagy nyelveké, az angolé, a németé, a spanyolé? Mi lesz velünk, kis népekkel, a szlovák, magyar, a román nyelvi kultúrával?” (Interjú a Magyar Tudományos Akadémia elnökével. 1996. december 13. 06:00. Nap-kelte).

(Ami nem lehet alternatíva: A digitalizált vadon és a szelekció korlátlan érvényesülése) A kíméletlen és korlátlan differenciálódás a vadon egyik szabályát, a szelekció elvét követi. Már pedig napjainkban állítólag már régen magunk mögött hagytuk a vadon körülményeit, legkésőbb akkor, amikor a kultúra megjelent és az emberi viselkedést szabályozni kezdte. A kultúra magába foglalja a gyengébbek védelmét is.
A vadonba való visszasüllyedést a digitalizált vadonba való sodródáson túl a hajléktalanok életkörülményei megrázóan tükrözik vissza. Az elhagyott épületekben “élőknek és az erdőben, kalyibában lakó társaiknak, ha alkalmi munkájuk nincsen,” akkor életük elviselhetőségén fáradoznak. (KALOCSAI 2007. 260.) A legkiszolgáltatottabbak azok, akik “éjszakájukat közterületen vagy parkolókban töltik. Tisztálkodásra, személyes tárgyak tárolására egyáltalán nincsen lehetőségük.” KALOCSAI 2007. 246.) Nézetem szerint a huszonegyedik századi hajléktalanság a közületi tekintély és hatalom totális csődjét − erkölcsi csődjét is − jelenti. E csőd mögött totális szabadság őrülete húzódik meg. Erről egy rendőr világosított fel, akit a felől faggattam, hogy miért nem gondoskodnak ezekről a szerencsétlenekről emberi módon, miért engedik meg, hogy az aluljárók telefonfülkéiben aludjanak, és miért teszik ki a jobb sorsúakat a hajléktalanok gondozatlanságának és miért engedik meg, hogy mind a belföldiekben, mind a külföldiekben ez a kép rögződjön Budapestről. A rendőr − az udvariasabb fajtából − kifejtette, hogy neki parancsa van arra, hogy a hajléktalanok életmódjába ne avatkozzon bele, mert hát ez a jelenség minden világvárosban megtalálható.
Olvashatjuk, hogy “az utcai szolgálat télen heti három alkalommal indít teajáratokat, melyek során 120-130 embert tudnak felkeresni.” (KALOCSAI 2007. 235.) A következő kérdések mögé egy sor kérdő- és felkiáltójelet kell elképzelni. Az éjjeli szálásokon kívül ez minden, amit a társadalom ezekért az emberekért tehet?! Ez a közületi emberséges hatalom hatóköre?! A választ a tanulmány szerzője − akit eddig is idéztem − adja meg: “A hajléktalanság teljes megszüntetése jelen társadalmunkban irreális célkitűzés volna, de csökkentéséhez nagy mértékben hozzá járulna ha az eddigieknél is nagyobb figyelmet fordítanának a hajléktalanság veszélyeztetésében élőkre.” (A kiemelés tőlem. Me.) (KALOCSAI 2007. 235.)

(A szociális piacgazdaság bukásának okai) A szociális piacgazdaság bukásának oka sokrétű. Megértéséhez a szociális piacgazdaság lényegének ismerete szükséges.
Keynes filozófiáját a klasszikus kapitalizmus konjunkturális ingadozásaira építette fel. Az elképzelés az volt, hogy a gazdasági fellendülések idején az állam fokozott bevételeiből tőkét képez, amit a gazdasági krízis beálltával invesztál, és ezzel keresletet teremt, ami aztán a recessziós visszaesést lefékezi. Annak ellenére, hogy a neoliberálisok számára Keynes neve olyan, mint a bikának a piros posztó, megfigyelhető, hogy a gazdasági pangás beálltával az USA és a többi neoliberális filozófiát követő államok is felerősítik invesztíciós tevékenységüket, tehát tanultak valamit Keynestől. A fokozott gazdasági tevékenység azonban főleg a fegyvergyártás felerősítésén keresztül érvényesül és a hasznot a nagytőke zsebeli be, amelyet a luxusigények kielégítésére és a technika továbbfejlesztésére fordít, ami végső soron a munkaerő helyettesítést szolgálja és a munkanélküliséget növeli. A társadalmi cél-összeférhetőséget teremtő újraelosztásról nem lehet szó.
A szociális piacgazdaság bukásának legfőbb oka az emberi egoizmus, a nagytőke beavatkozása és egy kardinális gazdasági törvényszerűség figyelmen kívül hagyása volt.
Az egoista ember a szociális beállítottságú államot kifacsarta, mint a citromot. A fellendülések idején az állam fokozott bevételeiből nem tudott tőkét képezni, mert mind a munkaadók, mind a munkavállalók követeléssekkel léptek fel az állammal szembe, mondván, hogy az államnak van elég pénze. És az állam − az emberek képviselte állam − engedett a követeléseknek, választási cukorkaként szétosztotta azt, amit félre kellett volna tennie, hogy a recesszió beálltával beruházni tudjon. Amikor a gazdasági pangás bekövetkezett, az állam itt állt tőke nélkül. Hogy befektetni tudjon, kénytelen volt kölcsönöket fölvenni, és reménytelenül eladósodott. A nagytőke pedig nem volt hajlandó az állami szociális kiadásokat további kölcsönökkel fedezni és a kölcsönök visszafizetésére haladékot adni. Az államot térdre kényszeríttették, és azóta folyamatban van az állami autoritás és hatalom visszaszorítása.
Érdemes felfigyelni arra, hogy az amerikai állam adósága a szociális piacgazdaságot előnybe helyező államok adóssághalmazával szembe óriási, de ott a bankok nem törekednek az államrendszer megbuktatására. A nagytőke nem lép fel az amerikai állammal szemben, mert az állam kiadásait nem szociális célokra, hanem főleg fegyverkezésre és háborúk fedezésére használja. Köztudott, hogy a gazdasági növekedés számára, a konjunktúra élesztésére mindig jól jött egy kis háborúzás.
A szociális piacgazdaság bukásának harmadik további oka volt, hogy úgy mond, egy megbocsáthatatlan hiba, egy alapvető gazdasági törvényszerűség figyelmen kívül hagyása. A szociális piacgazdaság bukásának további oka egy alapvető gazdasági törvényszerűség figyelmen kívül hagyása volt. E szerint a gazdaság élénkítését állami beruházásokkal csak akkor lehet elérni, ha a beruházásokkal teremtett keresletet belföldön termelt javakkal fedezik. Ha az állami finanszírozási eszközöket külföldön költik el, akkor a keresletteremtés annak az országnak a gazdaságát lendíti fel, ahol a javakat megtermelik.
Az emberi gyengeség áldozatául esett szociális piacgazdaság a meg nem született új ember hiányára vezethető vissza és jövője csak akkor biztosított, ha az a bizonyos új ember megszületik. Az emberi esendőséghez hozzájárult, hogy az angolszász kultúrán felcseperedettek a szociális piacgazdaság szellemében hozott gazdaságpolitikai intézkedéseket viszolyogva fogadták. Nem csoda, hiszen Anglia sem a humanitás gyakorlása közben lett világhatalom és Amerika sem humanitárius tevékenységének köszönheti gazdasági, politikai és katonai világhatalmát. Mindkét hatalom az ún. eredeti tőkefelhalmozás − értsd, a népek legalizált kirablásának− időszakában tettek szert olyan anyagi előnyökre, amelyeket a felzárkózni akarók képtelenek voltak behozni. Nyilván nem ok nélkül írta Németh László, hogy “az angolszász jellegű kapitalizmusnak a bevezetése vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban szinte órák alatt megcsappantaná.” (NÉMETH 1989. 733.)

(Egyszer mégis sikerült. Magyarország − Anglia 6: 3) A Marx által ecsetelt Manchester-kapitalizmus embertelen kizsákmányolásra specializálódott módszerei létrehozták azt az angol tőkés réteget, amely a nemességgel összefonódva gyarmatosítással Nagy-Britanniává fejlesztette az európai kontinensről leszakadt, területi és lakósági szempontból inkább középszerű államot, amellyel Magyarország fénykorában még könnyedén vetélkedhetett. Igaz, ott, Angliában, nem volt tatárjárás és ötszáz éves török uralom, nem voltak a magyarságot ritkító kétlelkű monarchiához hasonló állapotok, és nem volt két vesztes világháború. Ezen túl Magyarországnak nem állt az a geográfiai tengeri közelség és az a pénzügyi és hatalmi szerkezet a rendelkezésére, ami Angliát gyarmatosításaihoz és a gyarmatosított területek kifosztásához, egyben saját gazdagodásához hozzásegítette. Magyarországnak nem volt Adam Smith-je, aki A nemzetek gazdagsága, e gazdagság természetének és okainak vizsgálata című könyvéhez hasonló filozófiával honfitársait kioktatta volna, hogyan lehet imperialista törekvésekkel − az egyéni érdekérvényesítés szabadjára engedésével − a nemzet gazdagságát elérni, hogyan lehet mások kárára meggazdagodni. De Magyarországnak volt olyan személyisége, aki 221 évvel később Smith munkájára. A nemzetek nyomorúsága, e nyomorúság természetének és okainak vizsgálata címmel találóan válaszolt, és érveivel sikerült bemutatni az angol felsőbbség igazi arcát.(KOCSIS Valóság 1997/6.) Kocsis előtt a magyar arany labdarugó csaptank sikerült ez egyszer. Magyarország − Anglia 6 : 3. De csak egyszer!

(Földindulás a világpolitikában és a nagy szétbomlás) A kontinentális európaiak kritika nélkül csatlakoztak az angolszász kultúra amerikai változatához. A magyar rendszerváltással – helyesebben: az úgynevezett rendszerváltással – kapcsolatban, a közelmúltban elhunyt, magyar származású francia publicista, Kray István, megrendítő könyvében Rendszerváltás bekötött szemmel − Földindulás a világpolitikában címmel, lenyűgöző stílusban örökítette meg ezt a katasztrófává fajult reményteljes eseményt. (KRAY 1993.)
A rendszerváltó politikusi nemzedék mindenáron meg akart szabadulni a kommunista rendszertől. A földi Kánaánnal kecsegtető, nyugati demokráciába vetett bizalom – és az ausztriai bevásárló turizmus révén szerzett konkrét tapasztalatok – jegyében ott akarta folytatni a kapitalista fejlődést, ahol 1938-ban megszakadt. Nem vette észre, hogy az a kapitalizmus, amiről ő álmodott, már nem létezik. Megnyitották a határokat a gazdaságilag jóval erősebb Nyugat előtt, melynek ideológiája és napi gyakorlata lavinaként zúdult az országra. Viszont amit vártak, az már nem az 1938-as késői, klasszikus kapitalizmus piacgazdasága volt, amit még esetleg át lehetett volna alakítani szociális piacgazdasággá, hanem az egyéni érdekeket még kíméletlenebbül kiszolgáló kapitalizmus monetáris változata. Ez a rendszer – kulturáltabb érveléssel és módszerekkel ugyan – de brutalitásában és alattomosságában mindenképpen felülmúlta a múlt század harmincas éveiből ismert kapitalista rendszert. (Vö.: ANKERL 2000. 184.)
A monetáris elvű neoliberális kapitalista rendszerben a pénz fölötti rendelkezési jog határozza meg a tekintélyt és a hatalmat, ami pénzügyi diktatúrához vezet/ vezetett és ez maga alá gyűrte a társadalmi és gazdasági rend szabad választásának lehetőségét. Ezzel kapcsolatban tanulságos lehet a következő tények figyelembe vétele. FUKUYAMA A nagy szétbomlás című könyvében (2000) már enged az általa hosszú ideje hirdetett új és magasabb rendű embertípus valamint társadalmi és gazdasági rend dicsőítéséből. Azt írja, hogy a jelenleg folyó nagy szétbomlást egy stabil erkölcsi rend fogja követni, bár ez korántsem biztos, és továbbra is kérdés, hogy milyen lesz az a rend – ha lesz. “A Fukuyama felsőbbrendű rendszeréhez vezető út tézisének pesszimista oldalát támaszthatja alá, hogy a korábbi korszakok ciklikus erkölcsi visszaesései egyes társadalmakat érintettek, úgy, hogy más társadalmak képesek voltak legalább egy farizeus erkölcsösség benyomását fenntartani. A farizeus erkölcsnek is az volt a lényege, hogy nem mindent szabad megtenni. Az elvi, erkölcsi korlátok – a nyilvánosság erejére támaszkodva – visszatartó, kanalizáló erőként jelentkeztek, és az állatvilág szellemi színvonalát tükröző dzsungel szabályainak irányába fejlődő társadalmak számára tájékozódási pontul szolgálhattak, hogy felismerjék, mitől milyen irányba tértek el. Az összehasonlítási lehetőség világossá tehette, hogy vélhetően melyik társadalmi és gazdasági rend kedvezőbb és emberségesebb. Ezért azután a globalizált kapitalizmus reformjának puszta felemlítése azt a félelmet ébreszti az elit köreiben, hogy a jelenlegi ideológiától való minden eltérés az egyéni érdek korlátlan érvényesülését fékezné. És ez hatásosan akadályoz minden változásra való törekvést” (MENYHAY 2004. 248. Vö.: Valóság 2001/7 22-30.)

(Az autoritás és a hatalom) Ennek a munkának az első részében az autoritással, ennek lejáratásával és a lejáratás következményeivel foglalkozunk a felvilágosodás autoritás-ellenes liberalizmusának meghirdetésétől kezdve a neoliberális autoritáslejáratásig terjedően. Elemzésünk főleg pszichológiai és szociológiai ismertekre támaszkodik. A pszichológiából származnak például olyan fogalmak és témakörök, mint a hajtóerők, az én, az énerő, a pozitívönkép-szükséglet, az elfojtás, a hajtóerők kiélése, az agresszió, az egoizmus és a birtoklás és sok minden más. A szociológiára támaszkodnak például a szociális dimenzió, a szociális érzelmi védettség, a szegénység, a gyermekszegénység, a diktatúra és fasizmus, a társadalmi mechanizmusok, a differenciálódás és integráció, a társadalom, a kultúra, a társadalmi cél-összeférhetőség és sok más fogalom és témakör. Remélem, hogy mondani valóm mögött rejlő irodalom is kielégíti az érdeklődő olvasó igényeit.
A második és az ezt követő fő fejezetekben a vizsgálódások más oldalról közelítik meg az autoritás és a hatalom kérdését. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy a különböző vezetési és nevelési stílusok hogyan hatnak a személyiségre, az egyéni és a társadalmi egészségre − a társadalmi cél-összeférhetőségre. Az autoritás és a hatalom milyensége, minősége, kultúrafüggő. A kultúra forrása a vallási kultúra. Ezt jól mutatja a történelemből ismert tény, hogy eredetileg a királyi és a papi funkciók, a papkirály tekintélye és hatalma uralta a társadalmi folyamatokat. Még napjainkban is az őskorra emlékeztet az anglikán egyház autoritás-struktúrája. Ez utóbbinak van ugyan egy érseke, ő az ideológiai vezető, de formális feje a király. Az Isten akaratából császár és király kifejezés is az ősi vallási és világi hatalom ama összefonódására utal, amely Magyarországon a királyság fennállásának − a második világháború –végéig meghatározta az ország történetét. A mammonközpontú – a pénzt istenítő –, neoliberális globalizmus autoritáslejáratása a vallási tekintély lejáratásával és hatalmának egyre intenzívebb megkérdőjelezésével kezdődött, ezért elemzésünk során fontos szerepet kap a vallási autoritás lejáratásának bemutatása. (Kérem, ne térjen el ilyen mértékben az eredeti szövegtől. Helyenként, mint itt is – de nem csak itt – elveszti a szöveg eredeti gördülékenységét, érthetőségét, és a szerzőnek az az érzése, hogy a szöveget újra kell fogalmaznia. Ez pedig egy olyan munkát jelent, amire az ember általában nem vállalkozhat. Ezért úgy határoztam, hogy ezt a részt egészében az eredeti szöveggel helyettesítem. Kérem, vegye figyelembe, hogy magam is szerkesztőként kezdtem, és ismerem a szakma szabályait. Nem okvetlen szükséges ilyen mértékben és értelemben egy szövegbe belenyúlni. Csak az értelmet és a helyesírást sértő részek tartoznak a szerkesztőre, meg olyanok, amelyek közlésére a szerkesztőség elvileg nem vállalkozhat. Igen, mondta, hogy ezzel nem ért egyet. Tudomásul veszem, Viszont álláspontomhoz ragaszkodom. Szakmai körökben szívesen állók vitapartnerként rendelkezésére.) A vallási autoritás és hatalom lejáratának formális kezdete a francia forradalommal kezdődött és a valláskritikusok tevékenységével folytatódott. A valláskritikusok három prominens képviselője − Sigmund Freud, Erich Fromm és Carl Gustav Jung − nézetei szerepet kapnak az elemzésben. Ezen a témán belül Freud tudományos autoritásának lejáratási kísérlete érdemel különleges figyelmet. Freud valláskritikájával korát sokkolta, ezért egy olyan ateistakép terjedt el róla, amely nem állja meg a helyét, illetve pontosítást igényel arra nézve, hogy tulajdonképpen miért is fordult szembe Freud a vallásokkal. Közelebbi alapos vizsgálódás bizonyítani látszik, hogy Freud a vallás kemény magját − az abszolútum létezését − nem vonta kétségbe, csupán a vallási hiedelmek személyiséget károsító jellegével szállt szembe és ez magával hozta a vallási autoritás és hatalom megkérdőjelezését.
Ahhoz hogy a kitűzött főcélt meg tudjuk közelíteni, egy sor fogalom tisztázása szükséges.
A téma szempontjából mindenekelőtt szükséges az autoritás fogalmának tisztázása, annak meghatározása, hogy az autoritás kifejezést milyen értelemben használjuk.
Az autoritás-fogalom értelmezése esetenként erősen keveredik más fogalmakéval, egy tisztázatlan autoritás-fogalom használata árthat gondolatmenetünk érthetőségének. Az autoritás fogalma erősen keveredik − esetenként összefonódik − más fogalmakkal, ezért gondolatmenetünk érthetősége szempontjából egy tisztázatlan autoritás fogalom problémát okozhat. Az autoritás fogalmának egyértelműségét zavarhatják az olyan alternatív, hasonló jelentőségű és szinonim fogalmak, mint a tekintély, befolyás, autoriter gondolkodás, autokrácia, despotizmus, zsarnokság, hatalom, státusz, rang, erőszak és ennek brachiális − fizikai kényszeren alapuló − és pszichikus változatai, valamint egyéb idevágó szóhasználatok. A téma bonyolult. A komplexitás és a rokonfogalmak keveredése olyan helyzetet teremt, hogy minden tekintetben helytálló fogalom-meghatározás aligha lehetséges. Viszont, ha nem igyekszünk megragadni a lényeget, akkor szem elől téveszthetjük az autoriter megnyilvánulások elburjánzásának illetve a valódi tekintély negligálásának kóros eseteit. Viszont ha nem igyekszünk a lényegre rátapintani, akkor az autoritásburjánzás és autoritásignorálás következményeit nem követhetjük.

A tekintély szó értelmezésében elvileg széleskörű konszenzus tapasztalható. Tekintélye annak van, aki olyan dolgok − általában javak − illetve személyhez kötött tulajdonságok és képességek fölött rendelkezik, amelyeket a társadalom értékrendje nagyra becsül. A dolgokat illetően a történelmi példák alapján említhetjük a rabszolgák vagy a feleségek számát, a földbirtok nagyságát, a jószágok − tehenek, lovak, nyájak, tevék, stb. − számát és értékét, a földbirtokon élő és a földesurat szolgáló földhöz kötött parasztok számát, a termelőeszközök mennyiségének és minőségének értékét és a termelőeszközök fölötti rendelkezési jogot, ami a monetáris alapokon nyugvó neoliberalizmusban a pénz feletti rendelkezési jogot és a pénzben kifejezhető vagyont jelenti. A személyhez kötött tulajdonságok és képességek sorában találhatjuk például egy rabszolga bizonyos munka ellátására, illetve egy feladat teljesítésére való képességét, a különleges tehetséget (író, művész, feltaláló) egy tolvajbandában a zsebmetszésben való ügyességet és a börtönben egy rab ütőképességét. A feudalizmusban nagyra becsülték a földesúr − a nemesek − viszonyát az uralkodóházhoz és általában a származást és a vallásosságot. A tekintély alapja lehet a magas életkor, a tapasztaltság becsülése, lehet a fiatalság előtérbe helyezése, a col fogalom körébe tartozó bulis dolgokra való képesség és hajlandóság, mint például a falfirkákban való jártasság. A szociális kulcsszerep is lényegesen befolyásolja a tekintélyt: koldus vagy király, portás vagy vezérigazgató, közkatona vagy tábornok, utcaseprő vagy polgármester. A tekintélyt lényegesen befolyásolják azok a szervezetek, amelynek az ember tevékenykedik (szakszervezet, gyárosok szövetsége, párt, katonaság, rendőrség, tudományos akadémia, sportklub), attól függően, hogy egy társadalomban mit tekintenek vezérintézmények. A tekintélyt befolyásolják továbbá a testi képességek (mozgáskorlátozott vagy világbajnok; szurkoló vagy labdarugó), a szellemi képesség és az erre utaló tevékenység, valamint a tudás és az erkölcsi elismerésre való érdemesség is. A csupán szemléltető felsorolás színessége koránt sem teljes, de rávilágít a tekintély komplex jellegére.
A tekintélyfogalmat elbizonytalanítja, hogy a tekintély autoritás és auktoritás névvel is szerepel a szakirodalomban. Azonos értelemben beszélünk szaktekintélyről és szakautoritásról. Az auktoritás kifejezés kevésbé használatos. Ezek a kifejezések könnyen összetéveszthetők az autokratizmussal − az autokrata ≈ zsarnok ≈ diktátor kifejezésekkel, amelyek parancsuralmat jelentenek, és amely kifejezéseket despotizmus szóval is szoktak helyettesíteni.
A neoliberális alapokon nyugvó globalizált monetarizmus a piaci mechanizmusok autoritást nem tűrő jellegére való tekintettel minden fajta autoritás lejáratását − a tekintély, mint olyan − kiiktatását jelenti. A felvilágosodás liberalizmusában a tekintélyellenesség még nem volt ilyen totálisan átfogó, sokkal inkább a polgári és egyházi uralkodó réteg ellen fordult, tehát inkább autokratizmusellenes volt, mint autoritásellenes, de a fejlődési irány már erőteljesen kidomborodott. Montesquieu panaszolja: “A görög államférfiak, akik népi kormányzatban éltek, nem ismertek más fenntartó erőt, mint az erényt. A maiak kizárólag iparról, kereskedelemről, pénzügyekről, gazdaságról, sőt fényűzésről beszélnek nekünk. Azelőtt az egyesek vagyonaiból állt a közvagyon; mostantól a közvagyon az egyesek örökségévé lett. A köztársaságot zsákmánynak tekintik, s ereje már csak néhány állampolgár hatalma és valamennyinek szabadossága.” Ha nem tévedek, olyan ez a szöveg, mintha valaki ma írta volna. “Nem kell sok becsületesség ahhoz −, állapítja meg Montesquieu −, hogy egy monarchikus kormányzat vagy egy önkényuralmi kormányzat fennmaradjon, vagy megtartsa erejét. Az egyikben a törvények ereje, a másikban a fejedelem mindig felemelt karja szabályoz, vagy fegyelmez mindent. Egy népi államban eggyel több rugóra van szükség, és ez az Erény.” (MONTESQUIEU 1962. I. 142.) A népi államban tehát a társadalmi cél-összeférhetőség csak akkor biztosítható, ha ez a bizonyos többletrugó szociokulturális értékké válik, ha ez lesz a tekintélyt biztosító tényezők egyike és nem a korrupcióban való jártasság.
Az Erény Máté János által ősi hagyományok alapján felvázolt istenségfogalmában is központi szerepet játszik. Az ősi szakrális hagyományokban szereplő Erény az általunk használt E0 és ennek α jellel kifejezésre juttatott minőségének felel meg. Máté János a következőket írja: “Az 1998-as amerikai elnökválasztás előkészítését elemző TIME cikk szerzője úgy látta: a gyűlések résztvevői a jelöltségre pályázókat ’kevésbé a szavak, a tárgyalt vitapontok mentén ítélték meg, inkább a gravitás (a személyiség vonzóereje, Me. megjegyzése) ….. alapján. Melyiknek van súlya, melyikük egyéniség, melyikük bírja azt a szükséges izét, hogy elnök lehessen.’ Még a tradíció nélküli Amerikában is sejtik: legitim hatalmat csak a látás és gravitás ad. Mert ezekben kivételes erő rejlik. Mivel az Erény formálja a testet, gravitás csak akkor lehet valakiben, ha hordozója vezetésre termet, ilyen értelmű akaratot testesít meg. ’Megteszek a földön valakit a helyettesemmé, aki uralkodni fog’ − szól Allah.” (MÁTÉ János 2006. 108.) Máté János fogalmazása, miszerint az Erény formálja a testet, magyarázatra szorul.
Máté János és Montesquieu Erénye között összefüggés mutatkozik. A Montesquieu népi államát összetartó többletrugó − az Erény ≈ E0→ α a kozmológiai állandó szintjén nem egyéb, mint a lehetségest szavak nélkül meghatározó fogalomkomplexum erénye, ami az ember megjelenése után a nyelvek segítségével szavakba foglalható. Az erény a megvalósult természeti törvényekben jut kifejezésre, amelynek társadalmi vetülete a társadalmi mechanizmusokban fedezhető fel. A társadalmi mechanizmusok pedig szigorú szabályok szerint határozzák meg az autoritás (tekintély) és a hatalom birtoklásának feltételeit. A “Megteszek a földön valakit a helyettesemmé, aki uralkodni fog” megfelel a Monarchia idejéből ránk maradt hatalomlegalizálás szóhasználatának, miszerint az uralkodó “Isten akaratából császár és király”. E szerint az autoritás forrását tekintve VAN, de az anyagi világban a legkülönbözőbb formában tükröződik, vélhetően, hogy a kozmosz eredeti káoszrendezésének mintájára itt is (mint a “mennyekben” is) valamilyen elvek, ideák − a társadalomsajátos normáknak megfelelően − a társadalmi konszenzus alapján rendezettnek tekintett – és az ember szabad akaratára való tekintettel nem feltétlen valóban rendezett – körülményeket biztosítani legyen képes.
Az Isten akaratából császár és király és az ehhez hasonló kijelentések alátámasztására értékes utalás található az Új testamentumban. Pilátus kérdésére Jézus nem válaszolt. „Pilátus kérdőre vonta: ’Nekem nem felelsz? Hát nem tudod, hogy hatalmam van rá, hogy szabadon bocsássalak, de hatalmam van arra is, hogy keresztre feszíttesselek?’ Jézus csak annyit mondott: ’Nem volna fölöttem hatalmad, ha onnan fölülről nem kaptad volna. Ezért annak, aki kezedre adott nagyobb a bűne’.” (Jn. 19/10-11.)
A hatalomban az autoritás érvényesíthetőségének foka jelentkezik. A természet E0→ α jellegéből − fakadó (erénye) hatalma abszolút, mert a természeti törvényeket ugyan egy cél érdekében be lehet fogni, a társadalmi mechanizmusokkal pedig lehet manipulálni, de megsemmisíteni nem lehet őket. A természeti törvények a társadalmi mechanizmusokkal egyetemben olyan értelemben követelnek abszolút engedelmességet, hogy ezek abszolút hatalmat képviselnek, de azt már kevésbé mondhatjuk, hogy a természeti törvényeknek abszolút hatalma a természeti törvények tekintélyéből vezethető le. Ebben az esetben az autoritás kifejezés használata gördülékenyebb. Ez az oka annak, hogy a két kifejezést − a tekintélyt és az autoritást − felváltva használjuk, attól függően, hogy a szöveg tartalmához melyik kifejezés illik jobban. Egy személy esetében pl. mondhatjuk, hogy ennek van autoritása, de azt is mondhatjuk, hogy van tekintélye.
A globalizált, monetáris alapú neoliberalizmus totális autoritásellenessége fából vaskarika, mert a tekintélyt nem lehet kiiktatni, csupán helyettesíteni lehet. Az autoritás a teremtő erő autoritásának megjelenési formái az anyagban, kiváltképpen az élő anyagban, az állatvilágon keresztül egészen az emberig. Ezt mutatja, hogy a neoliberális autoritásellenesség sem képes − és nem is akarja – elfogadni saját autoritásának megkérdőjelezését. Az autoritás lejáratásával párhuzamosan a monetáris alapú autoritást építgetik. Azok tekintélyét, akik a leghatásosabban képesek kiszolgálni a tőkeérdeket, a menedzserek tekintélyét (hallgatóim jó része menedzser akar lenni) és azokét a fiatalokét, akikben a legfejlettebb technika, a profitot szolgáló fiatalosság, a cool-jelleg és a minden tradícióval szembeni gyanakvás garantálni látszik az optimális tőkeérdek-képviseletet. A pénz és a pénz fölötti rendelkezés joga valamint a pénzhalmozást elősegítő körülmények többé vagy kevésbé való biztosítása a monetáris autoritás alapja. Az ilyen alapú autoritás kulcsfogalmai: profitorientáltság, ügyesség a pénz halmozásában, gazdasági siker és vállalkozói racionalitás egy jó adag érzéketlenséggel keverve. Az érzéketlenségre egy osztrák televízióban lezajlott interjú alkalmával lettem figyelmes. Egy bankár az előző napon egy bankfúzió miatt több ezer alkalmazottnak mondott fel. A kérdés az volt, hogy tudott e aludni az elmúlt éjszaka? “Igen! − Nagyon jól aludtam!” − mondta mosolyogva a tekintélyes nagy ember. A tekintély, a hatalommal összefonódva, olyan magabiztosságot szült, ami cinikusan megalázó karaktert vett fel.
A neoliberális tekintélytorzulást a következő eset is jól szemlélteti. Az osztrák televízió 1994. március 19-én sugározta a Zeit am Spieß című műsorát. “Ebben többek között arról volt szó, hogy az osztrák labdarúgók sikereket értek el, amelyek különösen egy játékosnak köszönhetők. Az újságok azt írták, hogy Ausztria  az egész ország!  ‘liegt vor den Füßen des Spielers’, ami nem jelent kevesebbet, mint hogy ‘Ausztria a játékos lábai előtt hever.’ Ez már a műsorvezetőnek is sok volt a jóból, ezért hozzáfűzte, hogy ‘Mit lehet itt tenni? Manapság többet ér egy labdarúgó, mint tíz tudós együttesen!’.” (MENYHAY 1998. 135.)
A tekintélyből kiindulva jutunk el a hatalomhoz, ami visszahathat a tekintélyre. A tekintély és a hatalom között kölcsönhatás lehetséges, de ez nem törvényszerű. Nagy Imre és Mindszenty bíboros, óriási tekintélyük ellenére kiestek a hatalomból. A svéd vagy spanyol királyi család tekintélye − népszerűsége − mellett hatalma elsikkad. A tekintély tehát megállja a helyét hatalom nélkül is. Rákosi nem volt népszerű, annál nagyobb volt a hatalma. Ez a tekintély nélküli hatalom a diktatúra és zsarnokság lényege, az autokratizmus egyik lehetséges formája. Hitler népszerűségével összhangban állt hatalma, ezért ebben és hasonló esetekben beszélhetünk tekintéllyel párosuló autokratizmusról, diktatúráról. Enyhébb formában hasonló a helyzet ma Oroszországban. Putyin népszerűsége − tekintélye − összhangban áll hatalmával. A tekintélyelvűség szembeállítása a tekintély nélküliséggel − ahogy ez szokványos − csupán a valóság töredékét képes bemutatni. A valóság ennél sokkal összetettebb. Ezt az összetettebb, komplexebb valóságot igyekszünk az alábbiakban megközelíteni.
A hatalom az érdekérvényesítés lehetőségével párhuzamos. Max Weber a hatalmat (Herrschaft, uralom)  az autoritás (≈ tekintély) eredményes gyakorlását  a társadalmi személyek lehetőségeihez viszonyítja, az esélynek ahhoz a mértékéhez, amelyen keresztül társadalmi személyek másoknál engedelmességet képesek elérni. A tekintélyen nyugvó hatalom gördülékeny, könnyen érvényt szerez magának. A tekintély nélküli hatalom brachiális módszerekkel (fizikai erőszakkal) is lehetővé teheti a céljai elérését.
A formális  bürokratikus  organizációkra az intézményesített hatalomgyakorlás jellemző. Ez lehetőséget ad arra, hogy “egy meghatározott tartalmú utasítás meghatározott személyeknél engedelmességet váltson ki”. (WEBER 1956. 28.) Az engedelmesség kiváltásának lényeges előfeltétele Weber szerint, hogy a bürokratikus intézkedések legitimitása  jogossága, méltányossága, törvényessége  felismerhető legyen. (WEBER 1956. 122.)
Weber autoritás-tipológiájában megkülönböztet tradicionális, karizmatikus és bürokratikus autoritást. A tradicionális autoritás a tradíciók tiszteletén nyugszik, a vallási, családi-szülői, nevelői, korszerinti, tudásalapú, rokoni, szomszédi, faluközösségi, baráti és nemzeti szintű emberközi kapcsolatokban kondicionált tekintélytiszteleten nyugszik, röviden a kulturális örökség kötöttségein. A karizmatikus autoritás alapja a meggyőző személyiség varázsa, a vele való identifikáció kívánsága. Ide soroljuk a forradalmárokat, a vallási vezetőket, a prófétákat. A karizma párosulhat formális hatalommal is − mint mondjuk botrányai ellenére Clinton esetében −, de önmagában is megállja a helyét. Clinton elnöksége után is az USA egyik legnépszerűbb személyisége maradt.
A bürokratikus autoritás racionálisan megindokolt, legális (törvényes) hatalom. Weber szerint a modern szervezet mindenképpen bürokratikus organizáció. A bürokratikus struktúrákra jellemző a racionalitás dominanciája, a folyamatok, szabályok, dolgok és technikai eljárások szabványosítása, a szakosodás, a hierarchizálás, és az, hogy a szervezeten belüli funkciók ellátására − a szociális szerepek betöltésére – rögzített munkahelyek illetve állások állnak rendelkezésre. A bürokratikus, hivatali szervezet további kritériuma, hogy vagyonát el kell választani a magánvagyontól, telephelyét a lakhelytől, továbbá az, hogy a bürokratikus szervezetben nem szabad érvényesülnie semmilyen külső befolyásnak. Ez érvényes azokra a tulajdonosokra is, akik nem szerepelnek a menedzsment struktúrájában, hogy a bürokratikus organizáció képes legyen megőrizni autonómiáját.
A pénzalapú, globalizált neoliberalizmus a Weber autoritástipológiájában felsorolt autoritástípusok közül a tradicionális − a kulturális örökséget képviselő − és karizmatikus autoritásban látja a legnagyobb ellenségét. A bürokratikus organizáció létjogosultságát elismeri, de behatárolja azzal, hogy a bürokratikus − formális − organizációkon belül annak jusson a legfontosabb szerep, akinek pénzügyi háttere a legbiztosabb, attól függetlenül, hogy ez a háttér a pénz fölötti rendelkezési jogban, vagy a pénzügyi körökhöz való kapcsolat intenzitásában jelentkezik, amit kapcsolati tőkének is szoktak nevezni. Azzal is behatárolja, hogy a bürokratikus organizációk sorában a pénz fölötti rendelkezési joggal bíró intézményeké legyen a vezető szerep, ezek legyenek a társadalom vezérintézményei. “Nem mindegy, hogy egy személy egy monetáris társadalmi berendezkedés körülményei között egy gyárban, egy iskolában vagy egy pénzintézetben dolgozik. A pénzintézetek vezérintézmények: azok pozíciója és fizetése magas, akik pénzintézetekben dolgoznak. Ha adott esetben egy pénzintézeten belüli rangsorban betöltött társadalmi szerep adja a kulcsstátuszt, akkor a kulcsstátusz élvezi azt a megbecsülést, ami a pénzintézeteknek állítólag kijár, és azt a rangot, megbecsülést, amelyet a személy a pénzintézet struktúráján belül szociális szerepének fontosságával ’kiérdemel’. A pénzalapú rendszerben előfordulhat, hogy egy pénzintézeti takarítónő többet keres, mint egy pedagógus.” (MENYHAY 2000. 86.) Ez a monetáris ideológia által sugallt beállítódás szinte észrevétlenül befolyásolja − “átitatja”, magával ragadja az egész társadalmat. Íme, egy példa: A magyar RTL-Klub 2005. június 13-i esti adásában a Legyen Ön is milliomos! műsorvezetője így szólt a nyertesnek, aki éppen igen sok pénzt nyert: „nem kell tovább izgulnia: a közönség most már nem egy egyszerű halandóval áll szemben, hanem egy olyan személlyel, akinek a milliomosnak kijáró tisztelet jár.” Ennyi.
Viviane Forrester ironikusan szemléli a milliomosnak kijáró tiszteletet: “Adjuk meg a profitnak a kellő tiszteletet, és csak azután próbáljunk meg valahogy elboldogulni ezeknek a híres “intézményeknek” a morzsáiból.” (FORRESTER 1998. 23.)
Az eddig elmondottak lényegét az 1. ábra foglalja össze. A tekintély és a hatalom fajtáinak jelentőségére a későbbiekben még visszatérünk. Az fogjuk vizsgálni, hogy hogyan hatnak a tekintély és a hatalom különböző fajtái a személyiség kialakulására, és ezen keresztül a társadalomra.























(Az autoritás univerzális jellege és speciális jelentése) Mielőtt ezzel a kérdéssel részletesen foglalkoznánk, a gondolatmenet érthetősége szempontjából ide kívánkozik, hogy Adam Smith a szabadpiaci mechanizmusokban egy automatikusan rendező, harmóniát teremtő láthatatlan kéz munkálkodását vélte felfedezni. Ma már tudjuk, hogy a láthatatlan kéz az ősi agystruktúrákat képviselő, zsigeri agy programja, amely a hajtóerő-komplexumon keresztül, az örömelv alapján késztet cselekvésre. Az örömelv szabályozza a piac működését. Lehetetlen elképzelés, hogy a láthatatlan kéz impulzusai akkor teremtenek harmóniát, ha minden ember saját érdekei szerint cselekszik. A harmóniateremtéshez feltétlenül szükséges, a láthatatlan kéz motiváló erején túl, még egy olyan tényező jelenléte, amely keretet szab a láthatatlan egyéni érdek utáni vágynak. Ez a tényező az autoritás.
A láthatatlan kéz rendező elve alapján nevezték Adam Smith piacról szóló elméletét harmónia-tannak is. Ez azt sugallja, hogy személyi rendező autoritásra nincs szükség, mert a piaci mechanizmusok önszabályozó rendszere minden problémát megold. Hasonló esettel találkozhattunk a kommunista személyi kultuszban, amikor azt sugallták, hogy pl. pszichológiára és szociológiára nincs szükség, mert Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveiben benne van minden bölcsesség, ami a társadalomalakításhoz szükséges. Kínában ezt a bölcsességet a Mao-könyvecskében vélték felfedezni.
Mint láttuk, az autoritás tekintélyt jelent és a hatalom a tekintély érvényesülésének lehetősége. Az autoritás univerzális jelentősége és jelentése − az autoritás általános és legszélesebb értelmezése − ettől eltér. Az autoritás általános és legszélesebb értelmezésében a tekintély elválik az autoritástól. Az autoritás a tekintély megjelenése nélküli hatalmat − egy célra irányuló erőhatást jelent, amelynek érvényesülése változásokat eredményez. A változások kézenfekvő célja a rendezetlenség rendezése a harmónia, az egyensúly irányába. Ez a legszélesebb autoritásértelmezés egyik oldala, mert a mederbe terelés, a rendezés és a harmóniateremtés előfeltétele a rendezetlenség. Ebből következik, hogy az autoritás általános és legszélesebb értelme nemcsak a rendezés, hanem ennek ellenkező előjelű változása − a rendezetlenség − okozati előfeltétele is.
Az egyensúlytalanság és az egyensúly – a rendezetlenség és a rendezettség – az élet minden területén – pl. a természetben, a testben, a társadalomban, a pszichikumban – tetten érhető, ugyan különböző elnevezésekkel. Ilyen értelemben írja Nováky Erzsébet, hogy “A kaotikus viselkedés nem különleges állapot, hanem az életnek éppen olyan inherens része, mint a rend és a koherens állapot.” (NOVÁKY 1995. 12; vö.: NOVÁKY 1994. 26.) Ilyen értelemben szögezi le Kappéter István pszichiáter, hogy “vannak betegségek, amelyekben a kaotikusság hiánya a baj. Például a Parkinson-kórban a rendezett mozgástól való elszakadás képessége hiányzik, azaz túlságosan meghatározóvá válik a biológiai alapritmus és a mozgások szokott rendje. Azt mondjuk, hogy túlrendezettség alakul ki.” (KAPPÉTER 1995. 86.) Levis Coser írja, hogy a rendezetlenség − a konfliktus és a káosz − az új bábája is lehet. Például, a feudális rendszer igyekezett a versenyt és a konfliktusokat kiküszöbölni, és ezzel a fejlődés útjában állt. A feudalizmus megmerevedését a konfliktusokkal teli kapitalizmus hozta magával. (COSER in HARTMANN 1967. /385–396./ 387; vö.: MENYHAY 1998. 232.) A konfliktusok fejlődést hozó oldalát látszanak bizonyítani a kőolajtermelő és fogyasztó országok közötti nézeteltérések a hetvenes években, amelyek következtében az ipari országok végre cselekedtek és kidolgozták energiaellátásuk programját. Kolláth Zoltán tanulmányában rámutat arra, hogy még az egyensúlytalanság, a rendezetlenség leggorombább formája, a káosz is hasznos lehet. (KOLLÁTH 1993.; vö.: CORCORÁN 1991.) Ez azonban csak a jelenség egyik oldala. Bármennyire is hasznos lehet a rendezetlenség, egyensúlytalanság, óriási veszélyeket rejt magában. Ha a rendezetlenséget nem kíséri rendezési elv − autoritás −, akkor a rendezetlenség és egyensúlytalanság folyamata egymást követő kettéhasadási − bifurkációs – folyamatok sorozatává alakítja a szisztémát, a működőképes egészet, mígnem a megmaradó, szétszakított, szétzilált és izolált egységek működésképtelenné válnak. Szükség van tehát rendezési, egyensúlyt teremtő autoritásokra − ha úgy tetszik: rendező elvek érvényesülésére − amelyek képesek az amúgy is elkerülhetetlen rendezetlenséget a rendezés irányba terelni.
A rendezetlenség felé tendáló folyamatok természetét a parlament kapuja sem képes megváltoztatni. Ha a politikai életben az egymással hadakozó politikai ellenfelek terméketlen konfliktusai miatt nem tud kibontakozni a rendező autoritás, akkor tragikus végkifejlethez vezető folyamatok indulhatnak el. A bifurkációs tendenciák szabadjára engedésének tragikus következményeit tetézi, hogy ráadásként az ember maga jórészt elveszítette azokat a rendező képességeit, amelyek a természetben, szabadpályán, a fajok és egyedek közötti viszonyrendezés tendenciáit testesítették meg, vagy értelmének és szabad akaratának bevetésével iktatta ki azokat, ha nem is véglegesen, de átmenetileg hatékonyan.
Egy társadalmi rendszer, − mint minden szisztéma – átmenetileg, egy bizonyos határig, képes a rendezetlenséget és egyensúlytalanságot elviselni, anélkül, hogy széthullana, ha a rendező elvek − autoritások − hatékonyak maradnak, és a bifurkációs tendenciákat fékezik vagy leblokkolják. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha az ember értelmén és szabad akaratán nyugvó kultúra nem veszíti el kultúra jellegét, ha a kulturális értékek még korlátoznak, ha a szociális szerepek nem mosódnak össze, ha világos marad, hogy egy bizonyos szociális szereppel szemben milyen elvárásokkal lép fel a társadalom, és ezek megsértését szankcionálják. Csak így maradhat stabil a jogok és kötelességek közti viszony. A profit utáni hajsza, a konkurenciaharc nem rendezési elv, hanem az erősebb jogán teremt olyan rendezetlenséget, ami veszélyezteti az emberiség létét.
Abból, hogy a rendezés előfeltétele a rendezetlenség, analógiás úton következik, hogy a jó előfeltétele a rossz. A jó csak a rossz viszonyában az, ami. Az autoritás univerzális jellegével kapcsolatban azonban értelmetlen lenne a jó és a rossz fogalmát felhozni, mert a természetben a jó és a rossz csak az ember és a kultúra megjelenésével, az emberi magatartás és viselkedés értékelhetősége − az “állatiságból” való kiemelkedés mérhetősége érdekében – az emberré válással párhuzamosan alakult ki.
Az autoritás ≈ tekintély ≈ auktoritás és a hatalom valamint a hatalomgyakorlás formáinak (a vezetési és nevelési stílusoknak) a megkülönböztetésére később – akkor, amikor a személyiség és a társadalom egészségének szempontjából elengedhetetlen autoritás jelentőségét vizsgáljuk – szükségünk lesz. Most − ebben a fejezetben − azt kívánjuk érzékeltetni, hogy az autoritás, mint olyan, nemcsak az emberközi kapcsolatokban elengedhetetlen, hanem sokkal inkább olyan univerzális jelenség, amely az emberközi kapcsolatokban megjelenik, de nem ott képződik. Az autoritás VAN, az emberközi kapcsolatokban csupán célszerűen tükröződik. Az autoritás kiiktatása tehát természetellenes, túlzott hatalomgyakorlásba való átmenete pedig animális, az állatvilágban honos kíméletlen élet-halálharcra emlékeztet, függetlenül attól, hogy a kultúra támogatja vagy nem. Ha igen, tekintélyen alapuló diktatúráról beszélünk, ha nem, akkor tekintély nélküli diktatúrával, (autokratizmussal) zsarnoksággal állunk szemben.
Az előbbiekben utaltunk arra, hogy a rend a rendszer előfeltétele. Ebből a tézisből indulunk ki. Az egyed, a társadalom és a gazdaság rendszer nélkül szétesik, életképtelenné válik. A rend valamilyen rendszervező elv, valamilyen szabályzó erő − a legtágabb értelemben vett autoritás − jelenlétét feltételezi, amely a rendezetlenséget rendezi. Ezek szerint a rendezetlenség is hozzátartozik az anyagi léthez, mert a rendezésre, az egyensúlyteremtésre irányuló tendencia rendezetlenség és egyensúlytalanság nélkül értelmetlen.
A rendszerező autoritás univerzális jellegét mi sem fejezheti ki jobban, mint az anyagiság forrásánál megjelenő rendező elv, ami az elemek periodikus felépítésében impozánsan jelentkezik. Ez az alapvető rendszerező elv az úgynevezett szerves élet megjelenésével az élővilágban is kifejezésre jut. Ilyenek nagy vonalakban a természet egyensúlyát szabályzó homeosztázis és az ökológiai egyensúlyra való törekvés. Speciálisan ilyen a növényfajták és állatfajok evolúcióját, túlélését, egyedein belüli, egyedei közötti és fajtáik közötti egyensúlyt és rendet teremtő szelekció és mutáció. Ilyenek az embernél az animális hajtóerők örömelvének korlátlan érvényesülését belülről ellensúlyozó, abszolút erkölcsi értékek, amelyek minden kultúrában megtalálhatók. Ilyen a konszenzus közbeiktatásával képzett felettes én − a lelkiismeret − és a pozitív önkép-szükséglet; a társadalmi kapcsolatok területén pedig az ember társadalmi lény jellegéből fakadó szociális érzelmi védettség szükséglete és az e szükséglet kielégítése utáni vágy, amelynek biztosítása csak a másokhoz való alkalmazkodáson keresztül érhető el. Ebben rejlik a szociális érzelmi védettség rendező és viselkedést szabályzó ereje. Ilyen a társadalmi kapcsolatok tekintetében a formális vagy informális hatalom − ráhatás − is, amely a társadalmi cél-összeférhetőség érdekében az egyedek és a társadalmi szervezetek magatartását és viselkedését kívánja a tűréshatáron belül tartani. “Ha egy normatív (társadalmi, gazdasági) szisztéma konzisztens akar lenni − szögezi le Talcott Parsons − akkor azon felül, hogy tagjai, bár meglehetősen tág határokon belül, különböző célokat tűznek ki maguk elé, a célok megvalósítása során nem léphetnek fel olyan viselkedési minták, amelyek egymás létjogosultságát kizárják. Az a normaszisztéma, amely hathatósan kívánja szolgálni az interakció stabilitását, kénytelen olyan normákat is befogadni, amelyek a szisztémán belül egymásra ható szisztémaelemek által követendő célokat is meghatározzák, legalább annyira, hogy a célok összeegyeztethetősége ne legyen kizárt.” (PARSONS in HARTMANN 1967. 157.)

(Szabadság és szabadosság) A szabadság − nem neoliberális értelemben − a jogok és kötelességek határok közé szorítását jelenti − az animális, a vadonból örökölt, kizárólag az örömszerzést szolgáló hajtóerők érvényesülésének mederbeterelését. A kultúrával rendelkező társadalmakban a vadon után az ember konszenzussal − a véleményegyezés erejével − határozta meg emberközi kapcsolatainak szabályait, úgy, hogy a társadalom fenntartásához szükséges funkciókat társadalmi szerepekhez fűződő elvárásokkal, jogokkal és kötelességekkel kötötte össze. Az egyedek szociális szerepüket és az ezzel járó jogaikat és kötelességeiket a szocializáció − a társadalomképessé válás − során tanítás/tanulás útján, szokásképzéssel rögzítik. A jogokat és kötelességeket tükröző, kondicionált viselkedési mintákban világosan kifejezésre jutnak azok a megkötöttségek, amelyek a társadalmi rendet képviselik. A jogok és kötelességek behatárolásának esszenciája, hogy minden joggal − jogosítvánnyal − valamilyen kötelesség − elkötelezettség − áll szemben. Az úgynevezett teljes szabadság viszont azt jelenti, hogy a nevében cselekvő bizonyos jogokat, előnyöket, örömöket, kötelezettség, fáradság, fáradtságos önuralom és önkorlátozás nélkül, legálisan igyekezhet mások hátrányára igénybe venni. A szabadság tehát elsősorban olyan szabályozást jelent, amelynek keretein belül a cselekvő saját belátása és igénye szerint szabadon cselekedhet. A teljes szabadság képviselői pedig individuális igényeiknek megfelelő szabályokat állítanak fel, és elvárják, hogy ezeket mások elfogadják. A diktatúra elvi előfeltétele tárul itt elénk.
A szabadság előfeltétele a társadalmi cél-összeférhetőség szabályozása, s ha ez kiesik, a szabadosság tör utat magának.
A szabályozás valamilyen autoritás jelenlétét feltételezi. Csak az autoritás − akármilyen autoritás −, személyi, kollektív, intézményi, formális, informális vagy belső késztetés (lelkiismeret) vagy külső ráhatás: meggyőzéssel, kényszerrel (brachiális módszerekkel) vagy más eszközökkel elért engedelmesség az, ami a jogok és kötelességek közti viszonyt rendezni képes. Csak ostoba vagy tájékozatlan ember törekszik az autoritás személyiséget és társadalmat szétziláló lejárattatására. Az akármilyen és valamilyen jelző az autoritás szükségességét illetően azt is jelenti, hogy a neoliberális/monetáris hatalom mögött is autoritás áll, a pénzbirtoklással járó hatalomérvényesítés.

(Az egyensúlyt-teremtő természetes tényezők helyértéke) A rendezés − a rend − az emberi társadalomban spontán módon nem alakulhat ki. Ennek számos súlyos oka van. Ezek mindegyikére itt nem térhetünk ki, viszont fejtegetéseink során ezek többsége, köztük az előző fejezetekben tárgyalt bifurkáció, már amúgy is már szóba került. Amiről még nem esett szó, azt pótolni fogjuk. Ami még ide kívánkozik, az a következő.
Az ősember elődei – a Hominidák – természetében is voltak/vannak rendezési − egyensúlyt teremtő − törvényszerűségek, amelyek szabad pályán hatékonyan fékezték/fékezik a bifurkációt. A „morfológiai változásokkal együtt, amelyek a Hominidák evolúcióját kísérik, az agy mű¬kö¬désében is változások léptek fel: az ösztönös cselekedeteket egyre inkább tudatos cseleke¬de¬tek váltották föl.” (MAZÁK–BURIAN 1990. 23.
A Hominidák életfeltételeit és összhangját a természettel az ösztönök, az ökológiai egyensúly felé törekvés és a homeosztázis biztosították. Ezek a rendezési elvek is a természet bölcsességére és egyensúlyteremtő autoritására utalnak.
Az evolúcióban az ember ösztönszegény lett. Cserébe kapta értelmét és szabad akaratát, de ezekkel az új és fejlettebb minőségekkel nem igen tud úgy bánni, hogy azt a célt, aminek okából ezekhez a minőségekhez hozzájutott, ténylegesen el is tudja érni. Az autoritás, ami magatartását befolyásolni lenne képes, elveszett a neoliberális szabadosságban. Frankl írja, hogy az élet értelmetlenségének érzete ebből a hiányosságból fakad: „Az állattal szemben az embernek az ösztöne nem mondja meg, hogy mit tegyen. Az előző korszakok emberének a tradíció adott felvilágosítást arról, hogy hogyan cselekedjen. Úgy néz ki, hogy hagyománytisztelet hiányában a mai ember már nem tudja, hogy mit tegyen – nem tudja, hogy mit is akar tulajdonképpen. Ebből adódik azután, hogy végül is azt akarja, amit mások tesznek, és a konformizmus tör utat magának, vagy azt teszi, amit mások tőle elvárnak, és máris a diktatúra közepén találjuk magunkat.” (FRANKL 1979. 16.)
Az ember, ösztönszegénységéért, behatárolt értelmét és korlátok közötti szabad akaratát kapta cserébe. És pont ezek a tényezők látszanak az embert a vesztébe vinni, amelyek az állat színvonaláról kiemelni voltak hivatva. Az ösztönök zöme elveszett, az ökológiai egyensúlyt és a homeosztázist pedig az ember értelmének és szabad akaratának felhasználásával zavarta meg alaposan, akkor is, ha az utóbbi két hatás mechanizmusában kivételek is tapasztalhatók. Többek között Konrad Lorenz is foglalkozott ezzel a kérdéssel és példaként Gustav Krammer könyvét (Das unzweckmäßige in der Natur (“A célszerűtlen a természetben”) hozza fel. Kifejti, hogy “a szárazföldi élethez való alkalmazkodás során a hal úszóhólyagja légzőszervvé alakult át. A halaknál, sőt már az állkapocs nélküli körszájúaknál (például az ingoláknál) a vérkeringésben a kopoltyúk a szív után következnek, azaz a szív által továbbpumpált vér szükségképpen át kell, hogy haladjon a légzőszerven, a légzési vérkörből érkező, oxigénben gazdag vérkeveredés nélkül jut a test-vérkörbe. Az úszóhólyagot azonban a test-vérkör látja el oxigénnel, ezért az után, hogy ez a szerv tüdővé, azaz az állat egyetlen légzőszervévé alakult, a belőle érkező vér továbbra is visszajut a test-vérkörbe, amelyben így kevert, részben a test felől érkező oxigénszegény, részben a tüdőből érkező, oxigénben gazdag vér kering. Ez a technikailag legkevésbé sem kielégítő megoldás megmaradt valamennyi kétéltűnél és szinte minden hüllőnél.” (LORENZ 1997. 27.)
Lorenz és társainak érvelése lényeges információk hiányára − az interdiszciplináris szemlélet hiányára − utal. Az ösztönök életfenntartó szerepe, az ökológiai egyensúlyra való természetes törekvés és a homeosztázis mellett létezik még a sikerélményen alapuló kondicionálás mechanizmusa is, amelynek szerepét Lorenz és társai kihagytak a szemléletből. A természet eszenciája − a teremtőerő evolúcióban megnyilvánuló racionális oldala − feltételezhetően az, hogy az ősenergia (E0) minősége α önmaga lényegének megélésére Ω ≈ ember), az öntudat anyagi szinten való kifejlődésére törekszik, és hogy ezzel a törekvéssel évmilliárdok alatt sem hagy fel. Ebben a célirányosságban fedezhetők fel az evolúció racionális oldalának eszközei, többek között az előbbiekben említett ösztönösség, az ökológiai egyensúlyra való törekvés és a homeosztázis. Úgy fest, hogy a teremtőerőnek célja van, de az utat oda nem ismeri, útkeresésre van utalva. Az útkeresés eszköze az eredményélmény alapján való tanulás, az asszociációs(képzettársítási) ajánlatok rögzítése, a kondicionálás jelensége. Arról van itt szó, hogy az élőlények szükségletei feszültséget váltanak ki az élő organizmusban. A szükségletfeszültség kielégítésre törekszik. Az élőlény próbálkozik a szükségletfeszültséget csökkenteni, és annál a módozatnál marad, amely az első eredményes kísérlet után következik be. Világos, hogy az első eredménnyel járó szükségletfeszültség csökkentésére irányuló kísérlet nem lehet minden esetben a célnak megfelelő optimális megoldás, mert ebben a véletlen szerepe a döntő, az, hogy a sokfajta megoldási lehetőség közül a többé vagy a kevésbé optimális megoldás is meghozhatja az eredményt. Az eredmény a Lorenz által a halakról hozott példában az, hogy a halak egy kevésbé optimális mutációval is − egy kevésbé optimális génstruktúra-változással is, amelyet egy életben maradási kísérlet szükségletfeszültsége váltott ki − életben maradtak. A természet megelégszik a szükségletfeszültség csökkenésével, és ennek eredményét rögzíti, mígnem egy újabb szükségletfeszültség egy újabb kondicionálási folyamatot be nem indít, amelynek eredménye kedvezőbb lehet, mint az előző változásé volt, vagy az életfenntartás szempontjából még kevésbé kedvező, de mindenképpen kielégítő. Ez a tanulási folyamat vezetett az öntudat kialakulásához, az emberhez. Ennek a tanulási folyamatnak a során számtalan olyan mutációt akceptált a természet, amelyek céljának elérése érdekében nem bizonyultak optimálisnak. Az ebből levont tanulságok alapján számtalan − a végcél szempontjából − eredménytelen megoldási kísérletet vetett el a természet, vagy úgy, hogy a fajok kihaltak, vagy úgy, hogy a mutációs kísérleteket a környezethez való alkalmazkodásra korlátozta. Körülöttünk az élővilág sokszínűsége mutatja azoknak a ma már vélhetően csökkent intenzitású kísérleteknek az eredményeit, amelyek olyan értelemben nem optimálisak, hogy az utat az emberhez nem optimálisan képviselik. A csökkent intenzitású mutációk mégsem voltak teljesen haszontalanok, mert az ezek alapján kialakult környezeti élővilág ma az emberi szükséglet-kielégítés lényeges eleme.

(Az eredeti hatalom-átruházás végső következményei) Az ökológiai egyensúlyra való spontán törekvés egy alapvető biológiai törvényszerűség, amelynek hatására az élőlény és környezete – egy faj és más fajok – közötti egyensúly az élőlény homeosztázisán keresztül folyamatosan helyre áll, ha külső ráhatások ezt meg nem akadályozzák. Ez a természet gazdálkodásának egyik mechanizmusa. A homeosztázis is egy biológiai törvény, amely az élő szervezeten belül és azon kívül – a környezetben – előállt változásokhoz való alkalmazkodást teszi tendenciaszerűen lehetővé. Gondolom, felesleges ecsetelni, hogy az ember szabad akarata adta lehetőségeket kihasználva, értelmével − technikai vívmányaival − többnyire gazdasági érdekeit követve, hogyan bomlasztotta szét az ökológia és a homeosztázis rendező tendenciáit és a természet diktálta rendet, a rendszert, és különösen a “szabadságra”, a szabad piaci mechanizmusokra való hivatkozással hogyan lehetetlenítette el azt. Az ember az ösztönök világából való kiszabadulásával alaposan visszaélt. A természet kiemelte az embert az ösztönök bilincsbe verő kényszeréből, a szabad akarat és az értelem párosán keresztül különleges státuszt biztosított neki, és azzal, hogy rábízta a Föld és élőlényeinek sorsát, az eredeti teremtő autoritást átruházta az emberre. Az ószövetség az ókor haragos és bosszúálló Istene, a következőket mondja a hatalom-átruházással kapcsolatban: “Legyetek termékenyek, szaporodjatok és töltsétek be a földet. A föld minden állata, az ég minden madara, a föld minden csúszómászója és a tenger minden hala féljen tőletek: a kezetekbe adom őket. Minden, ami él és mozog, szolgáljon nektek eledelül”. (Teremtés. 9. 1–3.) Az isteni parancs érvényesülése nagyon eredményes volt. A föld állatainak, az ég madarainak, a föld csúszómászóinak és a tenger halainak valóban súlyos okuk lett/van a félelemre. Az nem volt bekalkulálva, hogy az embernek is lett/van oka félni, csakhogy a korlátlan piaci mechanizmusok profittal való kecsegtetése elborítja elméjét, hályoggal borítja be szemét, ezért nem látja cselekedeteinek hosszú távú következményeit.

(A totális megsemmisülés) A biológiai emberré válás során az ösztönök szerepét zömében átvette a kultúra, a kultúrán belül a normák konszenzussal való meghatározása és kondicionálása, amelyben az emberi értelem és akarat a mérvadó, nem pedig a természet spontán rendező szerepe. Mondjuk, hogy az ember ösztönszegény. Ebben a témában valamelyest tájékozott ember tehát értetlenül állhat azzal a társadalmi szintű követelménnyel − ideológiával − szemben, hogy a szabad piaci mechanizmusokba nem szabad belenyúlni, mert ezek a társadalmi és gazdasági egyensúlyt spontán módon − természetesen, a természet ereje által − helyreállítják.
Keynes a szociális piacgazdaságról alkotott elméletében világosan állást foglal a teljes szabadság − a szabadosság − ellen és a piaci mechanizmusok mederbe terelése mellett. “Annak a gazdasági rendnek, amelyben élünk  írja Keynes , fő hibája, hogy nem tud teljes foglalkoztatást biztosítani; továbbá, hogy önkényes és igazságtalan benne a jövedelem elosztása.” (KEYNES 1965. 396.) “A magam részéről azt hiszem, hogy társadalmilag és lélektanilag indokolt a jövedelmek és a vagyon jelentős egyenlőtlensége, de nem olyan mérvű aránytalansága, amilyen ma tapasztalható.” (KEYNES 1965. 397.) A következő kijelentésével Keynes aztán végképp elvesztette a nemzetközi pénzvilág és a pénzvilág befolyása alatt álló állami szervek támogatását: “Az állam funkcióinak az a megnövekedése, − írja − amelyet a fogyasztási hajlandóságnak és a beruházás indítékainak összehangolása megkövetel, az individualizmusba való szörnyű beavatkozásnak tűnhet egy tizenkilencedik századbeli újságíró vagy egy amerikai pénzember szemében. Én azonban védelmezem, egyrészt ez az egyetlen járható mód arra, hogy elkerüljük a meglévő gazdasági formák mindenestül való megsemmisítését és másrészt, mert ez az előfeltétele az egyéni kezdeményezés eredményes érvényesülésének.” (KEYNES 1965. 404.) Keynes a totális megsemmisülés elkerülése érdekében csak védelmezni kívánta a szociális piacgazdaságot. A római Szentszék pedig már szokatlan határozottsággal lép fel a tőke kérlelhetetlensége ellen és az állami szerep felértékelése mellett, ami egyben a szociális piacgazdaság lényege. “Teljes joggal beszélhetünk a gazdasági rendszer ellen vívott harcról, olyan módszert értve alatta, amely abszolút elsőbbséget biztosít a tőkének. Amikor ez ellen a rendszer ellen küzdünk, nem tekinthetjük a szocialista rendszert alternatív modellnek, amely valójában államkapitalizmust jelent. Ez nem mond ellent a piacnak, de igényli, hogy az állam megfelelőképpen szabályozza az egész társadalom alapvető szükségleteinek kielégítését. Nem fogadható el az az állítás, hogy az úgynevezett létező szocializmus bukása után a gazdasági szerveződés egyetlen modellje a kapitalizmus. Le kell rombolni azokat az akadályokat és monopóliumokat, amelyek számos nemzet elől elzárják a fejlődés útját.” (CENTESIMUS ANNUS. IV. 35. 2-4.)
A Római Szentszék szokatlan szigorú hangvétele feltételezhetően azért indokolt, mert a még koránt sem befejezett teremtés beteljesülése került veszélybe.
A római Szentszék “le kell rombolni” felszólítása és Keynes “a mindenestül való megsemmisülés” kifejezése elgondolkodtató és az isteni hatalom-átruházás következményeit juttatja az ember eszébe. A mindenestül való megsemmisülés a gazdasági világcsődön túl fenyegeti a Földet, a Föld minden állatát, az ég minden madarát, a Föld minden kétéltűjét és a tenger minden halát az emberrel egyetemben. Ha figyelembe vesszük, hogy a neoliberális gazdaságpolitika az állam pénzügyi csődbejutását és a multinacionális vállalatok fantasztikus pénz- és vagyonfelhalmozását és hatalmának növekedését eredményezi, amelynek következményei az eredeti hatalom-átruházás hatékonyságának megsokszorozódásában jut kifejezésre, akkor látjuk, hogy a Föld, a Föld állatai, az ég madarai, a Föld csúszómászói és a tenger halai az emberrel egyetemben egyre jobban a csillapíthatatlannak tűnő profitéhség áldozatául esik. Keynes és a Római Szentszék aggodalma tehát indokolt.

(Leépítés és leépülés) Az élet minden területére kiható leépítés, leépülés, amiről a tömegkommunikációs médiák rendszeresen beszámolnak, nem hagynak kétséget a beindult folyamat bifurkációs tendenciájáról. A hírekben szinte egymásra torlódnak a leépülésről/leépítésről szóló beszámolók. Felmerül a kérdés, hogyan lehet leépüléssel építeni, hogyan lehet egy humánusabb társadalmat építeni, és hogyan lehet a leépülést épüléssel helyettesíteni. A leépülés végső soron a munkaképes lakóság munkanélküliségét, jövedelmének jelentős visszaesését és ezzel a piacon a keresletet képviselő pénzmennyiség csökkenését vonja maga után. Ha a kereslet csökken, csökken a termelés is, és ez a munkanélküliséget tovább fokozza. Világos, hogy egyszer el kell jönni annak az időnek, amikor a munkanélküliség − különös tekintettel az automatizálás fékezhetetlenségére − a foglalkoztatás lehetősége eléri a tűréshatár végét és a keresletet személyileg lényegesen képviselő lakóság szegénysége lehetetlenné teszi a termelt javak felvásárlását és ezért már nem is lesz érdemes termelni. Kereslet hiányában a termelés leáll, a makro-gazdálkodás feltételei megszűnnek és a ma harácsoló réteg összegyűjtött pénze nem fog érni egy fabatkát sem. A szűklátókörű, előre nem gondolkodó nagyvállalkozói érdekképviselet − ami napjainkban az államok működését térdre kényszeríti − önmaga ostoba önmegsemmisítését készíti elő. Ez a Keynes által előre látott, mindenestül való önmegsemmisítés gazdasági háttere.
Keynes kritikáját a pénzügyi körök elutasították. Nem meglepő, hogy a “kegyvesztett” Keynes helyett A Svéd Nemzeti Bank támogatásával konkurensei, Friedman és Hayek kaptak Nobel-díjat, akik a Smith által megfogalmazott piaci mechanizmusokba vetett vak hit hívei voltak. Smith szerint a piaci mechanizmusok automatikusan helyreállítják a piaci egyensúlyt, ha teljes szabadság uralkodik. “A piaci ár  írja , bár hosszú időn keresztül lehet több, csak ritkán lehet huzamosabb időn át kevesebb, mint a természetes ár. Akármelyik árösszetevőre jutna kevesebb a természetes rátánál, az érdekeltek nyomban megéreznék a veszteséget és azonnal annyi földet, munkát, illetve tőkét vonnának el az érintett foglalkozási ágtól, hogy a felhozatal hamarosan nem lenne több annál, mint ami a tényleges kereslet kielégítésére éppen elegendő. (Ezt a folyamatot tehát az önérdek korlátlan képviselete vezérli! A szerző megjegyzése.) Ennélfogva a piaci ár csakhamar elérné a természetes ár szintjét, legalábbis ott, ahol teljes szabadság uralkodik.” (SMITH 1959. 111.) Ebből a teljes szabadságból nőtt ki az előbb kiemelt teljes szabadság, a totális és korlátlan önérdek-képviselet, amire az autoritások lejáratása visszavezethető. A teljes szabadság a szabadosság autoritásán kívül nem tűr semmilyen autoritást, legyen az családi, tanítói, kulturális, hazafias, állami, vallási, tudományos vagy bármilyen más autoritás, amely képes a piaci mechanizmusok harmóniát teremtő spontaneitásába vetett hitet kétségbe vonni. Ennek alapján válik érthetővé Francis Fukuyama hírhedt mondata, miszerint “A vallásról, hazafiságról és a népek etikai értékítéleteinek és szokásainak összességéről (vagyis tágabb értelemben vett kultúrájáról) mindig is az volt a vélemény, hogy hátráltatja a sikeres demokratikus politikai intézmények és a szabad piacgazdaságok létrehozását.” (FUKUYAMA 1994. 16.) Így és itt futnak össze a szálak Smith-től napjainkig.
Smith teljes szabadsága a kapitalizmus korlátlan jelzőjében is megnyilvánul. A teljes szabadságba vetett hit lehet az oka annak, hogy Smith India és a többi gyarmatosított ország kifosztásának idején az embertelenségek ellen nem emelte fel szavát. Máté János szerint Smith-nek tudnia kellett arról, hogy mi rejlik a gyarmatosítás mögött. (MÁTÉ 2006. 188 – 190.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969