2013. I-VI
 

Halálbűntetés és elrettentő hatás: avagy mit mutatnak az empirikus felmérések?
Tóth J. Zoltán

A halálbüntetés kérdése a jelen közgondolkodásban a legnagyobb vitatémák egyike, melyet élesen szembenálló, polarizálódott álláspontok összecsapása jellemez. A legsúlyosabb jogkövetkezmény helyességéről, célszerűségéről, szükségességéről szóló vita témái közül is kiemelkedik az elrettentő hatás problémája, melyet sokan a kérdéskör non plus ultrájának tartanak. Nem véletlen, hogy a kapitális szankcióról szóló diszkusszió leginkább e körül zajlik, mégpedig egyszerre két síkon is. Egyrészt léteznek formállogikai argumentációk, melyek pusztán racionális alapon próbálnak érvelni vagy (retencionista, azaz halálbüntetés-párti oldalról) az elrettentő hatás létezése, vagy (abolicionista részről) annak tagadása mellett. Másrészt azonban születtek olyan érvelések is, melyek nem az a priori (vagy egyesek által annak tartott) logikára, hanem az empíriára kívánnak támaszkodni, vagyis amelyek olyan statisztikai, illetve ökonometriai felmérések lefolytatása révén jöttek létre, melyek tudományos módon próbálják bizonyítani azt, hogy a halálbüntetésnek van, avagy nincs elrettentő hatása. Bár legalább ezen elemzésektől azt várhatnánk, hogy azok elfogulatlan, tényeken alapuló és éppen ezért a tudományos közösségen belül konszenzust élvező eredményekkel szolgálnak, valójában azonban éppoly heves viták kísérik ezeket is, mint a halálbüntetést pusztán logikai következtetések alapján helyeslő vagy ellenző megállapításokat. Ezen felmérések közül egy viszonylag önálló csoportot képeznek egyrészt azok a „korai” kutatások és az azokra adott, szintén empirikus megalapozási igénnyel fellépő kritikák, amelyek a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben készültek, másrészt az ezredforduló környékén e témakörben született „újabb” elemzések. Mivel pedig statisztikailag használható volumenű halálra ítélési és (főképpen) kivégzési adatok a modern nyugati típusú jogrendszerek közül egyedül az Egyesült Államokban álltak és állnak jelenleg is rendelkezésre, ezért nem véletlen, hogy a következőkben ismertetendő viták gyakorlatilag kizárólag az amerikai adatokra és az USA-ban végzett felmérésekre támaszkodnak, bár szerzőik eredményeiket és következtetéseiket természetesen általános érvényűnek tekintik.

(A korai elemzések és kritikáik) A „korai” kutatások és viták alapvetően két, egymással merőben ellentétes álláspontot elfoglaló szerző, illetve az ő megállapításaik körül csoportosulnak: egyikük a híres kriminológus, Thorsten Sellin, másikuk pedig a közgazdász Isaac Ehrlich. Sellin a kutatásait döntően az ötvenes és a hatvanas években végezte, melyek során olyan egymás mellett fekvő amerikai államok emberölési statisztikáit vetette össze egymással, amelyek egy részében létezett, másik részében nem létezett a halálos szankció. Módszertani alapvetése ugyanis az volt, hogy a szóban forgó kérdéskörben releváns eredményekre csak akkor lehet jutni, ha figyelembe vesszük a gazdasági-társadalmi különbségeket az egyes területek között, és csak olyan államok statisztikáit hasonlítjuk össze egymással, amelyekben az összes szociológiai tényező megegyezik, az egyetlen eltérés a halálbüntetés léte vagy hiánya. Ennek alapján olyan államcsoportokat vizsgált meg, amelyek (vagyis az egyazon csoporton belüli tagállamok) egymással szomszédosak voltak (így próbálva meg garantálni az egyéb tényezők lehetőség szerinti azonosságát), és amelyek közül legalább egyben ismerték, legalább egy másikban pedig nem ismerték a kapitális szankciót. Mivel Sellin nem talált szignifikáns elérést egyrészt az azonos csoporton belüli halálbüntetést szabályozó és nem szabályozó államok gyilkossági rátái, másrészt egyazon államon belül a halálbüntetés esetleges eltörlése és/vagy visszaállítása előtti és utáni emberölési arányszámok között, ezért arra a következtetésre jutott, hogy „a hasonló népességi jellemzőkkel bíró, illetve azonos mértékű városiasodottsággal, ipari fejlettséggel és egyéb vonásokkal rendelkező államokban az emberölési arányszámok megegyeznek, tekintet nélkül arra, hogy azok ismerik-e vagy sem a halálbüntetést”, illetve hogy „a gyilkosságok száma és annak változása demográfiai, társadalmi, gazdasági és politikai feltételektől függ”, nem pedig a jogi szankciók jellegétől.
Sellin módszertana helyessége megalapozottságának és ebből fakadóan következtetései helytállóságának talán legélesebb kritikusa Isaac Ehrlich volt, aki amellett, hogy igyekezett rámutatni a Sellin-féle felmérés metodológiai hiányosságaira, egy más módszertanon alapuló saját kutatást is elvégzett, amelynek eredményei gyökeresen eltértek Sellin következtetéseitől. Ehrlich legfőbb problémája a svéd származású kriminológus elemzéseivel kapcsolatban az volt, hogy nem vette figyelembe azt, vajon az összehasonlítás alapjául választott retencionista (vagyis a halálbüntetést szabályozó) államokban ténylegesen alkalmazzák-e ezt a szankciót. Az elrettentő hatás ugyanis elvileg is csak akkor állhat fenn, ha a halálos ítélet eshetősége reális, vagyis ha a gyilkosságot elkövető személy ténylegesen számolhat azzal, hogy elfogása esetén halálra ítélik; ellenben ha a szankció csak a törvényekben létezik, ám azt a gyakorlatban nem alkalmazzák, akkor elméletileg is kizárt, hogy egy soha igénybe nem vett jogkövetkezménynek az elkövetéstől visszatartó hatása legyen. Márpedig Ehrlich véleménye az, hogy a Sellin által megvizsgált államokban épp ez volt a helyzet: a retencionista államok tetemes hányadában ugyanis vagy egyáltalán nem alkalmazták a gyakorlatban a halálbüntetést, vagy csak annyira ritkán, hogy az jelentős eltérést a halálbüntetést jogilag sem ismerő államoktól nem eredményezhetett. Ráadásul bármennyire is próbálta Sellin kizárni az egyéb hatásokat, a párba állított államok közül Ehrlich szerint – egymással szomszédos mivoltuk ellenére – több is mind gazdaságilag, mind demográfiailag jelentősen különbözött egymástól.
Még egyértelműbb ugyanez a Sellin-féle kutatási módszert követő egyéb vizsgálatok vonatkozásában, különösen az Ehrlich következtetéseivel szemben egyébként is szkeptikus William J. Bowers elemzéseiben. Bowers kutatási eredményeit 1974-ben kiadott könyvében foglalta össze, melynek alapjául kilenc mesterségesen kialakított elemzési csoporthoz tartozó, egymással szomszédos (részben abolicionista, részben a halálbüntetést fenntartó) tagállam vizsgálata szolgált. Ő hasonló eredményre jutott, mint „mestere”, ennek megalapozottságát azonban Ehrlich különösen élesen bírálta, mivel a kilenc elemzési csoportból nyolcban egyáltalán nem volt olyan állam, amely a gyakorlatban alkalmazta volna a halálbüntetést, míg a kilencedikben helyet kapott New York, New Jersey és Pennsylvania közül Bowers eléggé kétséges módon az előbbit abolicionistaként, az utóbbiakat pedig retencionistaként sorolta be, holott New York ugyanúgy 1963-ban szüntette be a kivégzéseket, mint New Jersey, a retencionistaként aposztrofált Pennsylvania pedig egyenesen korábban (1962-ben) hagyott fel a halálos ítéletek végrehajtásával, mint a Bowers által abolicionistának titulált New York. Ehrlich következtetése végső soron ugyanaz, mint Sellin bírálata esetében: a ténylegesen halálbüntetést nem ismerő államok vizsgálata nem szolgálhat alapul az esetleges elrettentő hatás megállapításához, vagyis a puszta jogi státus alapján való felosztás mesterséges; ehelyett a valódi helyzetet, vagyis azt kell figyelembe venni, hogy az adott államban a gyilkosságot elkövetőnek számolnia kell-e ténylegesen a kivégzés veszélyével.
Ehrlich azonban – mint fentebb említettük – nemcsak bírált, hanem önálló kutatásokat is végzett, mégpedig az ún. „ökonómiai paradigma” alapul vételével; az így felállított tézisek helyességét pedig a bűnözési adatok statisztikai elemzése révén ellenőrizte. Az „ökonómiai paradigma” lényege az a gyakorlat által is rendszerint igazolt feltevés, hogy az emberek cselekvéseiket bizonyos ösztönzők hatására alakítják, így ezen ösztönzők helyes megválasztásával el lehet érni, hogy az egyén a kívánt módon cselekedjék, avagy tartózkodjon a nem kívánt magatartásoktól. Ezen ösztönzők közé tartozik a legális és a nem legális tevékenységek közötti választási lehetőségek köre, az azokból elérhető hasznok nagysága, az illegális magatartási formák következményeitől való félelem, és ez utóbbiak közül különösen fontos a várható szankció mértéke és realizálódásának esélye. Vagyis a fenti paradigma szerint a büntetések súlya és valószínűsége nagyban befolyásolja a bűnözési tendenciákat, és ez Ehrlich szerint nemcsak a vagyon elleni bűncselekményekre igaz, hanem igaz az ún. indulati bűntettekre is. Ehrlich tehát tagadja azt a manapság közkeletű állítást, hogy a hirtelen felindulás kizárja, hogy a potenciális tettest a külső ösztönzők még magatartásának megvalósítása előtt eltántorítsák szándékától, azaz vallja, hogy az indulati bűncselekményeket is megelőzi egyfajta korlátozott mérlegelés. Végül Ehrlich fontos elméleti alapvetése az is, hogy az elrettentő hatást („deterrent effect”) meg kell különböztetni a „megelőző” vagy az újra elkövetést „megakadályozó” hatástól („preventive effect”; „incapacitating effect”, „incapacitating impact” ); ugyanis míg az utóbbiak pusztán azt a tényt jelzik, hogy a megbüntetett (például börtönbe zárt vagy kivégzett) személyek – ideiglenesen vagy véglegesen – nem tudnak újabb bűncselekményeket elkövetni, mert abban fizikailag gátolva vannak, addig az előbbi azt az erőt jelöli, amely képes (avagy nem képes) a potenciális tetteseket mentális alapon eltántorítani a bűnelkövetéstől, azaz képes (avagy nem képes) ösztönzőként funkcionálva az egyének bűnözés iránti hajlandóságát megváltoztatni. Röviden: az elrettentő hatás vizsgálatából ki kell zárni azt a bűnelkövetés-csökkenést, amit pusztán annak fizikai megakadályozása okoz.
Rátérve konkrétan Ehrlich halálbüntetésről folytatott kutatására, azt a hetvenes évek elején végezte el a National Bureau of Economic Research felkérésére. Az előzetes munkaanyagot, amelynek 78 oldalán a teljes módszertani leírás és valamennyi megállapított eredmény szerepelt, 1973 novemberére készítette el, ennek kivonatos, de a lényeget tartalmazó változatát pedig 1975 júniusában jelentette meg az American Economic Review hasábjain. A nagy felzúdulást keltő és sokat támadott vizsgálat a fent tárgyalt hipotéziseken nyugodott, a logikai következtetések helytállóságának statisztikai ellenőrzésére pedig az ún. regressziós analízis nevű módszerrel került sor. Ehrlich az elemzés elvégzése során figyelembe vette mindenekelőtt az FBI Egységes Bűnügyi Nyilvántartásában (Uniform Crime Report) szereplő gyilkosságok (murders) és szándékos emberölések (nonnegligent manslaughters) számát éves bontásban, illetve az egyes években e bűntettekért elfogottakat, elítélteket és kivégzetteket, mégpedig nem tagállamonként, hanem össznemzeti szinten; figyelembe vette továbbá a bűnözés volumenét befolyásolni képes gazdasági és szociológiai tényezőket mint bűnre ösztönző avagy attól eltántorító faktorokat. Ennek alapján – az 1933 és 1969 közötti egyesült államokbeli emberölési és kivégzési statisztikákat megvizsgálva – a kivégzések számának folyamatos csökkenéséből és a gyilkosságok számának folyamatos emelkedéséből azt a következtetést vonta le, hogy minden egyes elmaradt kivégzés héttel vagy nyolccal növeli évenként az emberölések számát, és fordítva: minden egyes addicionális végrehajtott halálbüntetés hét vagy nyolc potenciális gyilkost rettent el évente szörnyű bűncselekménye elkövetésétől. Vagyis – feltételezve, hogy a letartóztatások és elítélések aránya változatlan – a kivégzések gyakoriságának növelése Ehrlich szerint bizonyíthatóan csökkenti az életellenes bűnözés mértékét. Ez azonban – ugyancsak magának Ehrlichnek a véleménye alapján – nem jelenti azt, hogy más eszközök ne lehetnének hatásosabbak, sőt: kijelenti egyrészt, hogy „a gyilkosságok és hasonló bűncselekmények aránya a foglalkoztatottság és a kereseti lehetőségek növelésével ugyancsak csökkenthető lenne”, másrészt hogy „az elkövetők letartóztatásának és elítélésének nagyobb hatása van a bűncselekmények alakulására, mint ha a büntetések súlyát emeljük”.
Ehrlich módszertanát és megállapításait rengeteg támadás és kritika érte; számos tanulmány foglalkozott a regressziós analízis logaritmusos számításának megbízhatóságával, az alapul fekvő adatok hitelességével, az ökonómiai paradigma létjogosultságával, illetve az elrettentő hatással kapcsolatos egyéb kérdésekkel. A reakciók közül most csak a legfontosabbakat mutatjuk be, ismertetve egyúttal Ehrlich azokkal szembeni védekezését (néhol pedig ezek révén álláspontjának teljesebb kifejtését). Az első kritikák egyike William J. Bowers és Glenn L. Pierce írása volt, amelyben a szerzők három fő (és több kevésbé jelentős) dologgal vádolták Ehrlichet. Egyrészt azzal, hogy az FBI bűnözési adatbázisa hiányos, az 1958 előtti, de különösen az 1940-es évet megelőző adatok ezért teljesen megbízhatatlanok, és helyettük a már említett halotti anyakönyvi statisztikát javasolták figyelembe venni; másrészt azzal, hogy Ehrlichnek nem lett volna szabad az 1964-et követő emberölési és kivégzési statisztikákat felhasználnia, mivel azokban az években olyan kevés kivégzés volt, hogy azok hatását megállapítani már nem lehet; végül pedig azzal is, hogy a logaritmus-alapú mérési mód csak egészen kis mértékű hatások vizsgálata esetén használható, de diszfunkcionálissá válik, ha például a kivégzések száma a többszörösére emelkedik. Ehrlich válaszában azzal érvelt, hogy az FBI adatai kellő alapot nyújtanak következtetések levonására, ellenben a Pierce-ék által javasolt anyakönyvi kivonati bejegyzések – nem jogi célra készítvén őket – az esetek jogi minősítése szempontjából zavarosak, és ezért használhatatlanok; hogy hiba lenne, ha éppen azokat az éveket vonnánk ki a vizsgálat alól, ahol mind az emberölések, mind a kivégzések tekintetében jelentős mozgások voltak, ezzel pedig önkényesen mellőznénk azon esztendőket, amelyek (a kivégzések arányának gyökeres változása miatt) valóban jelezhetnék a gyilkossági trendeket; illetve hogy a logaritmus-alapú elemzési forma kritikája annak meg nem értésén alapul. A halálbüntetés brutalizációs hatásának feltételezését (vagyis hogy a kivégzések növekedésével párhuzamosan nő az emberölések száma is) azzal opponálja Ehrlich, hogy a helytelen felmérésből fakadóan felcserélődik az ok és az okozat: vagyis nem a kivégzések emelik a gyilkossági rátát, hanem a gyilkosságok növekvő száma indukálja a kivégzések gyakoribbá válását. Leszögezi továbbá, hogy Bowers és Pierce a puszta kritika mellett semmilyen alternatív elemzést nem végeztek és semmilyen egyéb hipotézist nem teszteltek, így azt sem kísérelték meg empirikus vizsgálatokkal bebizonyítani, hogy a halálbüntetésnek nincs elrettentő hatása, illetve hogy ami eredményeket mégis csak bemutattak, azok megegyeztek az övével.
Bowersék tanulmányával csaknem egy időben jelent meg David C. Baldus és James W. L. Cole közös esszéje is, amelyben a szerzők Sellin és Ehrlich módszertanát és kutatási eredményeit hasonlították össze, és minden szempont alapján Sellint hozták ki „győztesnek”, ami természetesen együtt járt Ehrlich munkájának kritikájával is. Először is szerintük az abolíció hatása mérésének célját, vagyis annak megállapítását, hogy egy korábbi halálbüntetés-párti államban ezen szankció eltörlése milyen valós folyamatokat indukál, jobban szolgálja Sellin módszertana, míg Ehrlich matematikai formulája zéró kivégzési veszély esetén végtelenül nagy emberölési gyakoriságot vetít előre, ami nyilvánvalóan lehetetlen. Másodszor amellett érveltek, hogy az össznemzeti szintű elemzés, amit Ehrlich végzett, eltünteti a regionális különbségeket, míg a tagállami ellenkezőleg, napfényre hozza azokat, így ez utóbbi megbízhatóbban képes jelezni a reális trendeket; harmadszor pedig hiányolták Ehrlich elemzéseiből az emberölésekre ható valamennyi faktor (így például az egy főre jutó lőfegyverek száma vagy a városokba vándorlás mértéke) figyelembe vételét. Emellett azonban leszögezték, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a halálbüntetésnek nincs (és persze azt sem, hogy van) elrettentő hatása, ezt ugyanis statisztikai módszerekkel kétséget kizáróan lehetetlen megállapítani; csak annyit lehet mondani, hogy bizonyos hipotézisek inkább egyeznek, más hipotézisek pedig kevésbé egyeznek meg a múltbeli tapasztalatokkal. És bár szerintük sem Ehrlich, sem Sellin módszertana nem mentes tévedésektől és hiányosságoktól, Sellin munkája megbízhatóbb alapot jelent az elrettentő hatás létének vagy nemlétének megállapítására. Ehrlich az első és a második felvetésre válaszolva tagadta a tagállami szintű elemzés helytállóságát, mivel az globális trendek megállapítására szerinte nem alkalmas, míg a „zéró kivégzés = végtelen számú gyilkosság” érvére megemlítette azt az általa gyakran hangoztatott tételt, miszerint az elrettentő hatás nem csak (és nem elsősorban) a kivégzésekhez kötődik, hanem (és főként) a lebukás kockázatához és az elítélés valószínűségéhez; a harmadik kritikát illetően pedig utalt arra, hogy minden releváns tényező beszámítható azon néhány faktorba, amelyeket ő a kutatása során figyelembe vett, illetve hogy a Baldus és Cole által javasolt faktorok többsége egyáltalán nem tekinthető az elrettentő hatás megállapítása szempontjából relevánsnak.
A kutatása kiindulópontjául szolgáló ökonómiai paradigmát bíráló kritikákra Ehrlich 1982-es cikkében válaszolt, hangsúlyozva, hogy mind az a priori logika, mind a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberek magatartását igenis különböző hatások befolyásolják, és hogy ezek közül a potenciális gyilkosok emberölésektől való elrettentése szempontjából különösen fontos a büntetések súlya és azoknak az elkövetőkkel szemben történő tényleges alkalmazásának valószínűsége. Azt a feltételezést pedig visszautasította, hogy kutatási eredményei publikálásával politikai céljai voltak, sőt más helyen épp tudományos ellenfeleit vádolta azzal, hogy filozófiai ellenérzéseik miatt igyekeznek mindenáron hitelteleníteni az egyébként – szerinte – bizonyító erejű eredményeket. Egy későbbi, empirikus vizsgálat pedig, amely Edward E. Leamer és Walter S. McManus időközben megalkotott módszerén, az Extreme Bound Analysis (EBA) elnevezésű teszten nyugodott, faktikus alapon kívánta igazolni a kivégzések elrettentő hatásának hiányát; e teszt inherens hibái miatt azonban azok eredményét Ehrlich eo ipso nem fogadta el, és a már ismert eljárás alapján lefolytatott elemzésében ismét arra a következtetésre jutott, hogy a kivégzések igenis elrettentő erővel bírnak.
A legfontosabb és a szakirodalom által legtöbbet hivatkozott cáfolási kísérlet viszont nem a fenti elemzésekhez, hanem egy hivatalos kutatáshoz kötődött: ezt a kutatást az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Akadémiája (US National Academy of Sciences) végezte, mely 1975-ben egy bizottságot hozott létre, amelynek 1978-ban közzétett jelentése kétségbe vonta Ehrlichnek a halálbüntetéssel kapcsolatban tett megállapításait. Ehrlich eredményeinek és módszertanának felülvizsgálatával a bizottságon belül részben Walter Vandaele, részben pedig a Lawrence R. Klein, Brian Forst és Victor Filatov alkotta csoport bízatott meg, fontos megállapításokat tett továbbá az egyéb elemzésekre felkért Franklin M. Fisher és Daniel Nagin szerzőpáros is. A jelentés kritizálta Ehrlich logaritmikus számítási módját, a lineáris elemzést ajánlva helyette (amit Ehrlich továbbra is a módszer meg nem értésének tart, mivel a jelentés szerzőivel ellentétben szerinte nem külön kellene vizsgálni az egyes változókat /elfogás, elítélés, kivégzés lehetősége/, hanem egymásra tekintettel, azok egymásra való hatását is beleszámolva); hiányolt egyes Ehrlich által figyelembe nem vett tényezőket (amelyek Ehrlich szerint azért feleslegesek, mivel azok immanens részei más elemzett faktoroknak, így a számítás végeredményét nem befolyásolják – ilyet pedig bírálói nem is tudtak kimutatni); azt állította, hogy a kivégzések emelkedő száma növeli a gyilkosságok számát (amit Ehrlich a gazdasági szemlélet kiindulópontjai át nem gondolásának tart, hiányolja továbbá ennek teoretikus alátámasztását és statisztikákkal való bizonyítását); felrótta, hogy Ehrlich nem kísérelte meg egy egységes rendszerben bemutatni a bűn, az erkölcs, a társadalmi értékek és a gazdasági tényezők hatását (amely eklektikus módszer Ehrlich szerint nem ruházza fel a kutatót több vagy pontosabb bizonyítékkal, illetve amelyet a jelentés szerzői sem végeztek el). Ehrlich összességében megállapítja, hogy – véleménye szerint – a jelentés sem az alapul fekvő elmélet (az ökonómiai paradigma) megalapozottságát, sem az alkalmazott módszertan helyességét nem képes megkérdőjelezni, sőt több számszerű eredmény épp az ő megállapításait támasztja alá; azaz arra a következtetésre jut, hogy a bizottság nem talált lényeges hibákat a kutatásában. Továbbá kijelenti, hogy a kritika módszertani hibáktól szenved, és hogy benyomása szerint a bizottság szerzői sokkal inkább azzal voltak elfoglalva, hogy hibákat találjanak az ő munkájában, mintsem hogy az empirikus bizonyítékok mérlegelése révén objektív és racionális alapokon tegyék az elrettentő hatás létének kérdését mérlegre.
Végül az Ehrlich elemzéseivel és kutatásának eredményeivel kapcsolatos vitákat célszerű magának Ehrlichnek néhány olyan idézetével lezárni, amelyek világosabbá teszik álláspontját, korrigálják azokat a későbbi félreértelmezéseket, amelyeket erkölcsi ellenfelei adtak hozzá az ő megállapításaihoz, politikai felhangokkal ellátva egy tudományos vitát és szándékosan, kényelemből vagy hanyagságból hamisan interpretálva magát Ehrlichet. Ő ugyanis pusztán az emberekre ható, így a büntetőjogilag fenyegetett magatartásokat is befolyásoló ösztönzők pozitív szerepének bizonyítását végezte el, azaz statisztikai adatok analízisével igazolta, hogy a szankcióknak sok más tényező mellett szintén hatásuk van arra, hogy össztársadalmi szinten mennyi bűncselekmény követtetik el, valamint hogy ezen hatás alól az indulati bűntettek, illetve a halálbüntetés sem jelentenek kivételt. De már az ominózus 1975-ös cikkében is egyértelműen kimondta, hogy „ezekből az eredményekből nem következik egyúttal az is, hogy a halálbüntetés szükségszerűen a szankciók egy kívánatos formája volna”, sőt „az empirikus kutatás eredményei azt jelzik, hogy a gyilkosságok és más hasonló bűncselekmények aránya a foglalkoztatottsági szint és a kereseti lehetőségek növelése révén ugyancsak csökkenthető lenne”. Nem sokkal később külön is kihangsúlyozta, hogy „még ha az elrettentés szempontjából valóban hatékony is a halálbüntetés, társadalmilag esetleg mégsem kívánatos annak alkalmazása”. 1982-ben pedig a következőket írta: „Ez [ti. az elrettentő hatás] bizonyosan nem jelenti azt, hogy az elkövetőket inhumánusan kellene kezelnünk. ... Mindig is állítottam, hogy a halálbüntetés hatékonyságának és kívánatos voltának kérdése két különböző dolog. ... Több más szankciófajta vagy az elítélés nagyobb valószínűsége is alternatívát jelenthet a halálbüntetéssel szemben, ha ez utóbbit más szempontokból társadalmilag nemkívánatosnak tekintjük.”

(A legújabb kutatások és az azokkal kapcsolatos viták) Ami az elrettentő hatással kapcsolatos legmodernebb, ezredforduló környéki kutatásokat illeti, azokat a vizsgálat tárgyának volumene (időbeli vagy térbeli terjedelme) és ezáltal megállapításaik megalapozottsága alapján két csoportba sorolhatjuk. Az első csoportba tartoznak azok, amelyek csak egy-egy állam emberölési statisztikáira terjednek ki, és amelyek egy viszonylag szűk időintervallumot fognak át, amely időszakban valamilyen olyan változás állt be az adott állam halálra ítélési és/vagy kivégzési statisztikájában, amely – ezen szerzők szerint – alkalmas a halálbüntetés visszatartó erejével kapcsolatos következtetések levonására; a második csoportot pedig az időben és térben is nagyobb merítési alapból származó, ún. „panel” kutatások alkotják. Az előbbi csoportba tartozó tanulmányok közül négyet ismertetünk röviden; ezek sorában időben az első Cochran, Chamlin és Seth közös elemzése, mely Oklahoma állam potenciális gyilkosai attitűdjének változását vizsgálja meg Charles Troy Coleman, az oklahomai robbantó kivégzésének apropóján. Coleman kivégzésére 1990. szeptember 10-én került sor, melyet egy huszonöt éves kivégzés-mentes időszak előzött meg, így Cochran és társai szerint ez egy olyan eseménynek tekinthető, mely, ha az elrettentő hatás létezik, joggal tartható relevánsnak e vonatkozásban, vagyis az oklahomai robbantó életének állam általi elvétele – már csak azért is, mert rendkívül nagy sajtónyilvánosságot kapott – alkalmas arra, hogy belőle következtetést vonjunk le az elrettentő hatás igazolására vagy cáfolására. Seth-ék ennek megállapítása érdekében a kivégzés előtti és utáni másfél év, vagyis az 1989. január 1. és 1991. december 31. közötti időszak emberölési adatait vizsgálták meg heti bontásban, és arra az eredményre jutottak, hogy az emberölések számára nézve a kivégzésnek nem volt semmilyen hatása. Ugyanezt a következtetést vonták le az egyéb bűncselekményekkel (például rablással, betöréses lopással vagy erőszakos nemi közösüléssel) összefüggésben elkövetett gyilkosságokra (felony murders) nézve is, sőt az idegenek által megvalósított emberölések esetében még némi növekedést is tapasztaltak, különösen a vitával vagy veszekedéssel összefüggő cselekmények vonatkozásában. Ez utóbbi brutalizációs hatást azzal magyarázták, hogy a halálbüntetés gyakorlata gyengíti a halált okozó eszközök használatának társadalom által elfogadott tilalmát olyan esetekben, amikor a támadó azt önbecsülése megóvásának vélt érdekében veszi igénybe általa korábban nem ismert személyekkel szemben.
Ezekkel épp ellenkező következtetésekre jutott Cloninger és Marchesini két önálló tanulmányukban a texasi, illetve az illinois-i adatok vizsgálata kapcsán. A texasi emberölési statisztikák elemzését azért ítélték relevánsnak, mivel 1996-ban történt két olyan esemény, melyek – szerintük – alkalmasak voltak a bűnözők emberölési hajlandóságának befolyásolására. 1996. január 2-án ugyanis a Texasi Fellebbviteli Büntetőbíróság (Texas Court of Criminal Appeals) a Davis-ügyben olyan határozatot hozott, mely egy de facto moratóriumot eredményezett Texasban, és ezt csak 1996. december 18-án oldották fel. Míg a moratórium előtti három évben átlagban évi 17 kivégzés volt, addig a moratórium időszakában ez lecsökkent háromra, annak feloldását követően pedig felugrott 37-re. Mivel pedig e nagyságrendileg különböző kivégzési adatok eltérő mértékű és fordított irányú emberölési trendekkel jártak együtt (vagyis a Davis-ítélet előtti helyzethez képest a moratórium alatt jóval több, annak feloldását követően pedig jóval kevesebb gyilkosság történt), ezért Cloningerék arra a következtetésre jutottak, hogy a kivégzések elrettentő hatását állító tétel megalapozott.
Ugyanezt a konzekvenciát vonták le az illinois-i statisztikák elemzéséből is; ez utóbbi állam pedig még jobb terepül szolgált Cloninger és Marchesini számára, mint Texas, mivel itt egyrészt két olyan esemény is történt, amelyek a feltételezett elrettentő hatást gyengítették, másrészt ezek az események nagyobb intenzitásúak voltak, mint a texasi moratórium, amely – mint láttuk – nem volt teljes, harmadrészt pedig az elrettentő hatás esetleges kibontakozásának ideje is hosszabb volt Illinois-ban, mint Texasban. Az első jelentős eseményre 2000 januárjában került sor, amikor az állam kormányzója teljes kivégzési tilalmat rendelt el, a másodikra pedig pontosan három évvel később, amikor is Ryan kormányzó minden halálos ítéletet kegyelemből szabadságvesztés-büntetésre változtatott, kiürítve ezáltal az állam halálsorát. Cloningerék a két esemény előtti, közötti és utáni 60, 36, illetve 12 hónap emberölési statisztikáit vizsgálták meg, és arra az eredményre jutottak, hogy a moratórium bevezetése előtti évek gyilkossági trendjének egyenes folytatása kevesebb emberölést eredményezett volna, mint a moratórium után ténylegesen megvalósított gyilkosságok száma, és még kevesebbet, mint a halálra ítélteknek adott kegyelem után bekövetkezett gyilkosságok száma. Vagyis szerintük a két esemény mindegyike után jól láthatóan nőtt az életellenes bűnözés aránya, amit a két kutató egyértelműen az elrettentő hatás mértéke csökkenésének tulajdonít. Eredményüket számszerűsítve is megfogalmazták, eszerint a 2000 januárját követő 48 hónapban 150-nel több emberölést követtek el Illinois-ban, mint amennyit előreláthatóan a moratórium és a halálbüntetések átváltoztatása nélkül követtek volna el; mindebből pedig a jövőre nézve részint azt a következtetést vonták le, hogy a halálbüntetés törvény általi formális eltörlése még tovább növelné az életellenes cselekmények arányát, részint azt, hogy a kivégzések gyakorlatának visszaállítása a gyilkosságok számának csökkenéséhez vezetne.
Ezzel szemben – ugyancsak a texasi, azon belül is a houstoni helyzetet elemezve – Lisa Stolzenberg és Stewart J. D’Alessio az ARMA nevű módszer révén arra az eredményre jutott, hogy sem a kivégzések számának, sem pedig azok nyilvánosságának nincs semmilyen (sem pozitív, sem negatív) hatása az erőszakos életellenes bűncselekmények alakulására. A szerzőpáros az 1990. január 1. és 1994. december 31. közötti öt év adatait vizsgálta meg abból a szempontból, hogy ezen idő alatt mennyi gyilkossági incidens történt Houstonban, mennyi kivégzést hajtottak ott végre, valamint hogy hány olyan cikk jelent meg a legolvasottabb lapban, a Houston Chronicle-ben, amelyek egy végrehajtott ottani kivégzésről tudósítottak. Stolzenberg és társa ezen adatok alapján felmérték egyrészt az emberölések kivégzésekre, illetve a kivégzések emberölésekre gyakorolt hatását, másrészt a nyilvánosság visszatartó vagy éppen példafelmutató erejének mértékét, és nem találtak ezek egyike között sem szignifikáns összefüggést. Vagyis szerintük sem a kivégzések, sem a kivégzésekről szóló tudósítások nem rettentenek el az életellenes bűnözéstől, de nincs azoknak újabb erőszakos tettekre ösztönző hatásuk sem, avagy ha ezek a hatások léteznek is, azok egyenlő mértékűek, és így kioltják egymást.
Azonban az előbb ismertetett elemzések közös hibája az, hogy azok valójában nem alkalmasak általános trendek, releváns összefüggések és bizonyító erejű következtetések megállapítására, hiszen a vizsgálat alapjául szolgáló adatok szándékosan korlátozottak, akár térben, akár időben, akár mindezekben egyszerre. Adekvát eredményeket adó (vagy azokat legalább elviekben lehetővé tevő) méréseket néhány év és egy-egy meghatározott állam emberölési és kivégzési statisztikájára alapozva nem lehet végezni, különösen pedig akkor nem, ha ezen államban és ezen időszak alatt az esetleges elrettentő hatást befolyásoló eseményekből csak néhány történt. Mindez fokozottan igaz Cochran és szerzőtársai kutatására, melynek során a halálbüntetés elrettentő hatásáról egyetlenegy ilyen esemény alapján nyilvánítottak véleményt, ráadásul ez az egyetlen kivégzés egy olyan elkövetőt érintett, aki nem egy „szokványos” és az Egyesült Államokban (is) nagy számban előforduló gyilkosságot (vagy annak valamely, szintén nem szokatlan „szimpla” minősített esetét /több emberen, nyereségvágyból, gyermekkorúval szemben, nemi erőszakkal összefüggésben stb. elkövetett emberölést/), hanem egy terrorista cselekményt valósított meg. De nemcsak az elrettentő hatás tagadásának, hanem annak igenlésének bizonyítása sem végezhető el ilyen szűk körű adathalmaz elemzése révén. Ezért az újabb, ezredforduló környéki, a halálbüntetés elrettentő hatása létével vagy nemlétével kapcsolatos kutatások többsége már nem az idősor-analízist vagy a keresztmetszeti elemzést, hanem ezek kombinációját, az ún. „panel”-módszert használja. Míg az idősorelemzés egy bizonyos terület statisztikai adatainak alakulását vizsgálja egy meghatározott időszakra (azaz több egymást követő időpontra) vonatkozóan, a keresztmetszeti analízis pedig különböző területek adott időpillanatban mért statisztikai adatait veti össze egymással, addig a panelelemzés a statikus és a dinamikus módszert egyesítve a különböző területeknek különböző időpontokban fennálló (így térben és időben is változó) adatait is bevonja a kutatásba, lehetővé téve ezáltal azt, hogy egy adott földrajzi terület adott időben érvényesülő folyamatát (és az erre a folyamatra ható tényezőket) egy másik földrajzi terület másik időszakában érvényesülő (akár hasonló, akár ellenkező egyéb tényezőkkel bíró) trendjével hasonlítsuk össze. Az ezredforduló környékén végzett panelvizsgálatok közül kiemelkedő egyrészt Paul R. Zimmermann, másrészt H. Naci Mocan és R. Kaj Gittings elemzése, legnagyobb szakirodalmi hatása azonban a minden korábbinál részletesebb, Joanna M. Shepherd nevéhez fűződő, részint általa önállóan, részint másokkal együtt végzett kutatásoknak, illetve az ezekből készült tanulmányoknak volt.
Ami először is Zimmerman elemzését illeti, ő a halálbüntetés revideálása utáni két évtized (1978-1997) emberölési és kivégzési statisztikáit vizsgálta meg az USA mind az ötven tagállama vonatkozásában, bevonva a kutatásba az emberölésekre nagy valószínűséggel ható gazdasági és demográfiai tényezők mellett a letartóztatási és halálra ítélési arányokat, az éppen vizsgált évet megelőző esztendőben elhibázva végrehajtott kivégzések („botched executions”) és bizonyítékok hiányában szabadon bocsátott halálra ítéltek számát, a rendőrségi állomány relatív nagyságát és a börtönnépesség összlakossághoz viszonyított arányát is. A kivégzések esetleges hatását Zimmerman a kivégzést követő évben mérte le, feltételezve, hogy ha van a halálos ítéletek végrehajtásának visszatartó ereje, akkor az nem azonnal, hanem az esemény belső-tudati feldolgozását követően, tehát időben késleltetve érvényesül. Mindezek alapján arra az eredményre jutott, hogy minden egyes kivégzés átlagosan évi 14, de legalább 4, legfeljebb 25 potenciális áldozat életét menti meg. Ez pedig nyilvánvalóan nem a gyilkosok számára megfoghatatlan és gyakran tudomásukra sem jutó halálra ítélésekhez, avagy a kapitális szankció puszta létéhez köthető, hanem a kellő nyilvánosságot kapó kivégzésekhez. Ugyanakkor Zimmerman azt is kimutatta, hogy elrettentő hatása nemcsak a kivégzéseknek lehet, mivel egyrészt a börtönnépesség arányának, másrészt a rendőrségi állományba tartozók létszámának növekedése (vagyis a felderítés hatékonyságát valószínűsítő, illetve annak jelzésére szolgáló faktorok erősödése) ugyancsak a következő évben elkövetett gyilkosságok számának redukcióját eredményezi; vagyis a sikeres nyomozati munka szintén visszatartó erővel bír. Végül pedig arra figyelmeztetett, hogy az elrettentés ténye önmagában nem implikálja azt, hogy a halálbüntetést mindenképpen alkalmazni kelljen; ehhez előbb egy olyan eljárási rend megteremtésére van szükség, amely kiküszöböli, hogy ártatlan emberek ítéltessenek halálra és végeztessenek ki.
Összességében az előbbiekhez hasonló következtetéseket vont le Mocan és Gittings is közös tanulmányukban. Ők az 1977 és 1997 közötti időszakban vizsgálták a tagállamok statisztikáit, azonban már nemcsak az elfogás, a halálra ítélés és a kivégzés emberölésekre gyakorolt esetleges hatását kívánták felmérni, hanem a halálsorról való elbocsátásnak, illetve a halálbüntetés kegyelemből történő átváltoztatásának hasonló befolyását is. A büntetés átváltoztatása tulajdonképpen nem más, mint a halálsorról való elbocsátás egyik (különösen fontos) alesete, de ugyancsak az előbbi elbocsátáshoz tartozik például az, ha az elítélttel szemben kiszabott halálos ítéletet utóbb a tagállami vagy a szövetségi Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek nyilvánítja, ha a fellebbviteli bíróság az elsőfokú, halálbüntetést kimondó verdiktet megváltoztatja és a terheltet más szankcióval sújtja, avagy ha a fellebbviteli szerv a korábban halálra ítéltet felmenti. Mindezek az események azonban Mocanék módszertana alapján nem egészükben számítódnak be az azon évben elkövetett emberölésekre való hatásba, hanem csak az adott évből még hátralévő hónapok arányában. Ezek mellett további újdonsága volt a kutatásnak, hogy a szerzőpáros az adott időszak mind a 6 143 halálos ítéletének összes adatát bevonta az elemzésbe, így minden egyes tagállamban hónapra lebontva megvizsgálták az életellenes bűntettekért elítélt személyek emberölési cselekményeinek, továbbá elfogásuknak, elítélésüknek és kivégzésüknek, valamint esetleges szabadon bocsátásuknak (ezen belül pedig különösen halálos ítéletük átváltoztatásának) az idejét, kontrasztolva mindezt az egyéb (szociológiai-demográfiai, gazdasági, általános elrettentési) változókkal.
Mindezek alapján azt állapították meg, hogy minden végrehajtott kivégzés öt gyilkosságot akadályoz meg; hogy minden (tipikusan életfogytiglanra) átváltoztatott halálbüntetés öt plusz emberölést indukál; illetve hogy – ezen felül – minden további halálsorról való elbocsátás egy addicionális gyilkosságot eredményez. Ezenkívül Mocanék (az egyetlen lényeges kérdésben eltérve Zimmermantól) azt állították, hogy a halálbüntetés puszta létének, kiszabása törvény általi megengedésének is van (az előbbinél kisebb) visszatartó hatása; valamint (immár Zimmermannal egyezőleg) vallották, hogy az elfogások szintén visszatartó erővel bírnak, tehát az életellenes bűnözésnek nemcsak a halálos ítéletek számának növelése, hanem a felderítési arány javítása is hatékony eszköze lehet. Végül pedig – nem meglepő módon – nem találtak összefüggést a kivégzések, halálsorról való szabadon bocsátások, halálbüntetés-átváltoztatások, valamint az összbűnözés (illetve azon belül is különösen négy, halállal nem büntethető bűncselekménytípus elkövetési gyakorisága) között, azaz arra jutottak, hogy a kivégzések elrettentő hatása teljes volumenében a gyilkosságok vonatkozásában jelentkezik.

(Shepherd: eredmények, megállapítások és következtetések) A legfontosabb (és legnagyobb vitákat kiváltó) elemzések azonban nem Zimmerman vagy a Mocan-Gittings szerzőpáros, hanem Joanna M. Shepherd nevéhez fűződnek, aki részben egyedül, részben másokkal együtt alig két év alatt négy különböző (bár néhol azonos adatokon alapuló) kutatást folytatott le, melyek mindegyikének eredményeként bizonyítékot vélt találni a halálbüntetés elrettentő hatására. Ezek közül az első a Hashem Dezhbakhsh-sal és Paul H. Rubinnal közösen végzett felmérés, mely – bár eredménye hasonló, mint a kapitális szankcióval kapcsolatos ökonometriai vizsgálatok végzésében úttörőnek számító Isaac Ehrlich vizsgálataié – több alapponton is eltér Ehrlich módszerétől és kiinduló tételeitől. Az első különbség, hogy míg Ehrlich hitt az aggregált eredmények megbízhatóságában, addig Shepherdék – Ehrlich sok korábbi kritikusához hasonlóan – vallották, hogy a potenciális gyilkosokra esetlegesen ható egyéb (gazdasági, demográfiai, bűnüldözési stb.) tényezők tekintetében fennálló regionális különbségek össznemzeti szintű elemzés esetén elmosódnak, így homályba borítják a gyilkossági trendek alakulását befolyásoló valódi okokat. Ugyanígy: mivel a halálos ítéletek kiszabása és azok végrehajtása a tagállamokhoz kötődik, ezért az esetleges elrettentő hatás is csak az adott tagállam emberölési statisztikáinak alakulására hathat ki. A második eltérés a regressziós módszer tekintetében valósult meg: Ehrlich ugyanis a logaritmikus, míg Shepherd, Dezhbakhsh és Rubin a lineáris specifikációt preferálta. Végül a harmadik alapvető különbség az volt Ehrlich és Shepherdék felmérése között, hogy utóbbiak – Ehrlichhel ellentétben – már figyelembe vették az „egyéb faktorok” körében az adott államban legálisan tartott fegyverek számát is, hiszen a fegyverekhez való szabad vagy alig korlátozott hozzáférés befolyásolhatja az emberölések számának változását.
Ami az adatfelvétel alapját illeti, az emberölések, a letartóztatások, a halálra ítélések, a kivégzések, valamint a fent bemutatott „egyéb tényezők” alakulását megyei szinten, éves bontásban elemezték; 3 054 megye ezen adatait hasonlították össze egymással, lehetővé téve nem pusztán az állam-, hanem a megyespecifikus jellegzetességek figyelembe vételét is, mégpedig egy viszonylag nagy, húszéves időszakra (1977-1996) nézve. A letartóztatás valószínűségét minden egyes esztendő vonatkozásában az adott évben (t) emberölésért letartóztatottak és az ugyanezen évben (t) elkövetett gyilkosságok, a halálra ítélés valószínűségét az adott évben (t) halálra ítéltek és az az előtt két évvel (t-2) emberölés gyanújával letartóztatottak, illetve az adott évhez képest két évvel később (t+2) halálra ítéltek és az adott évben (t) gyilkosság miatt letartóztatottak, a kivégzés valószínűségét pedig az adott évben (t) kivégzettek és az az előtt hat évvel (t-6) emberölésért halálra ítéltek, illetve az adott évhez képest hat évvel később (t+6) kivégzettek és az adott évben (t) halálra ítéltek arányával mérték. Ezt követően több ellenőrző elemzést is lefolytattak, melyekben többek között megváltoztatták a mintavételi időszakot, a regressziós módszert, az elemzési keretül választott földrajzi területet (megye helyett tagállami szint) stb., összesen 55 különböző modellt alkotva. Mindezek alapján arra a következtetésre jutottak, hogy mind a letartóztatások, mind a halálra ítélések (feltéve, hogy az adott tagállamban folynak kivégzések), mind maguk az executiók jelentős elrettentő hatással bírnak. Az utóbbira nézve azt állapították meg, hogy minden ténylegesen végrehajtott halálbüntetés évente átlagosan tizennyolccal, de (a statisztikában szokásos 95 %-os valószínűség, azaz 5 %-os hibahatár lehetősége mellett) legalább nyolccal és legfeljebb huszonnyolccal csökkenti a kivégzést végrehajtó tagállamban az emberölések számát; ezt a konzekvenciát pedig az egyéb tényezők emberölésekre való hatásával is számolva, az eredményt azokkal korrigálva vonták le.
Egy másik tanulmányában Shepherd (immár önállóan) azt vizsgálta, hogy a halálra ítélések és a kivégzések az emberölések mely fajtái tekintetében rendelkeznek visszatartó erővel, illetve hogy a halálsoron töltött hosszabb vagy rövidebb idő befolyásolja-e a gyilkosságok számának alakulását. Az előbbi kérdés tekintetében a szokásos faktorok elemzésbe történő bevonása mellett figyelembe vette az 1977 és 1999 közötti halálra ítélési, kivégzési és a halálsoron levők aktuális létszámára vonatkozó, tagállami szinten összegzett adatokat, mégpedig havi bontásban, feltételezte ugyanis, hogy a potenciális gyilkosok viszonyulása egy emberölés elkövetésének gondolatához nemcsak évente egyszer, hanem ennél sokkal gyakrabban változik (változhat), ennélfogva az évi adatok ezen év közbeni módosulások mérésére nem alkalmasak, és így az éves adatok alapján levont következtetések kevésbé megalapozottak lehetnek. Shepherd feltételezése szerint egy adott hónapban végrehajtott kivégzés alapvetően ugyanezen hónap emberölési statisztikáját befolyásolja, tekintet nélkül arra, hogy arra a hónap mely napján került sor, mivel a kivégzések általában olyan sajtónyilvánosságot kapnak, amely már az elítélés vagy a kivégzés előtt is újságcikkek és televíziós hírműsorok garmadájában ölt testet, így az esemény médiában való megjelenése önmagában képes kiváltani az elrettentő hatást. Az esetleges hibák kiküszöbölésére azonban Shepherd nemcsak az adott hónap halálra ítéléseit és kivégzéseit vette alapul, hanem (egyebek mellett) a vizsgált és az az előtti 11 hónap mozgóátlagát, sőt ez utóbbi súlyozott formáját is. Továbbá az adott tagállamban elkövetett emberölések számának hónapról hónapra történő alakulását nemcsak összességükben vizsgálta meg, hanem külön elemezte a családtagok, az ismerősök és az ismeretlenek egymás sérelmére megvalósított emberöléseit („murders between intimates, acquaintances, and strangers”), az erős felindulásban és az egyébként valamilyen „szenvedély” hatására elkövetett emberöléseket („crime-of-passion murders”), a más bűncselekményekkel összefüggésben, avagy azok folytatásaként véghezvitt gyilkosságokat („murders committed during other felonies”), valamint a feketék és a fehérek sérelmére elkövetett életellenes bűntetteket is.
Mindezek alapján megállapította, hogy a halálra ítélések minden gyilkossági alkategóriában (és ezáltal természetesen az emberölések összessége vonatkozásában is) csökkentették az életellenes bűncselekmények mértékét, illetve hogy a kivégzések (az ismeretlenek közötti relációt kivéve) szintén hasonló hatással jártak (míg az „idegen” gyilkosságoknak ugyan nem volt ilyen, de nem volt azzal ellenkező /brutalizációs/ hatása sem). Mindebből pedig Shepherd részint azt a következtetést vonta le, hogy téves az a korábban a halálbüntetés ellenzői részéről oly gyakran hangoztatott nézet, miszerint a kapitális szankció bizonyos bűncselekményeket (különösen a családtagok közötti és a düh vagy szenvedély által inspirált emberöléseket) eleve nem képes befolyásolni, részint azt, hogy mivel a halálos ítéletek meghozatala és azok tényleges végrehajtása hatására mind a feketék, mind a fehérek sérelmére megvalósított gyilkosságok csökkentek, ezért ha a halálbüntetés alkalmazása diszkriminatív is (vagy az lenne), az elrettentő erő semmiképpen sem az. Shepherd ezen tanulmánya is – más kutatásokhoz hasonlóan – igyekezett számszerűsíteni az elrettentő hatást; az adatok elemzése alapján arra jutott, hogy egy-egy halálos ítélet kiszabása (feltéve persze, hogy a szóban forgó államban egyébként vannak kivégzések) 4,5, míg egy-egy kivégzés (további) három gyilkosságot akadályozott meg.
Ami a halálsoron töltött idő és az emberölésektől való visszatartó erő kapcsolatát illeti, arról Shepherd előzetes feltételezése az volt, hogy az idő múlásával az elrettentő hatás csökken. Ha ugyanis a gyilkosok a hosszabb ideig tartó halálsoron való tartózkodást preferálják a rövidebbel szemben (amit egyértelműen jelez az ilyen elítéltek döntő többségének azon magatartása, amely a kivégzés minden lehetséges módon való elodázásának megkísérlésében nyilvánul meg), akkor a halálbüntetés kiszabása és annak végrehajtása között eltelt idő csökkentése, vagyis a kivégzés mihamarabbi bekövetkezte a visszatartó erő növekedésével kell, hogy járjon. Shepherd ezen kutatási hipotézisét a fenti adatok elemzésbe való bevonásával kísérelte meg ellenőrizni, és ennek alapján arra az eredményre jutott, hogy egy adott tagállamban az évek múlásával a siralomházi fogság időtartamának folyamatos növekedésével (ami 1999-ben össznemzeti szinten már átlagosan 11 év 11 hónap volt) az emberölések számának folyamatos emelkedése járt együtt. Vagyis minél hosszabb az az idő, ami a halálos verdikt és a kivégzés között telik el, annál kisebb lesz az elrettentő hatás, és persze fordítva: minél rövidebb ez az időtartam, annál inkább nő a visszatartó erő mértéke. „Természetesen” Shepherd mindezt számszerűsítve is megfogalmazta: ezek szerint minden egyes halálra ítélt halálsoron töltött idejének két és háromnegyed évvel való csökkentésével (ami a jelenleg halálsoron töltött átlagos időnek mindössze 23 %-os redukcióját jelenti) egy-egy (amúgy bekövetkező) gyilkosság akadályozható meg. Ezt igazolja egyébként szerinte az az ellenőrző vizsgálat is, amelyet az 1996 áprilisában hatályba lépett szövetségi terrorellenes törvény hatását lemérve folytatott le, amely törvény csökkentette a nemzetbiztonsági szempontból veszélyes bűnelkövetők jogorvoslati lehetőségeit, és ezáltal jelentősen meggyorsította a halálra ítélt személyek kivégzésének tényleges bekövetkeztét.
A halálsoron töltött idő lerövidítésének témakörében azonban Shepherd külön is felhívja a figyelmet arra, hogy vizsgálatai pusztán a kivégzések meggyorsításának társadalmi hasznáról szólnak, ám ennek vannak társadalmi költségei is. Ha ugyanis csökkentjük a halálos verdikt kimondása és annak végrehajtása között eltelt időt, ez szükségképpen azzal jár, hogy a jogorvoslati lehetőségek száma is mérséklődik, azaz megnő a veszélye annak, hogy egy ártatlan kivégzésére kerüljön sor. Épp ezért pusztán annak alapján, hogy a gyorsabban bekövetkező kivégzés nagyobb elrettentő hatással bír, nem szabad csökkenteni a fellebbezési, felülvizsgálati és kegyelmi eljárások számát és idejét; azt csak akkor szabad megtenni, ha az egyéb, jövőben lefolytatandó vizsgálatok arra az eredményre jutnak, hogy az nem fog együtt járni a justizmordok reális veszélyének emelkedésével, vagy legalábbis akkor, ha ezen jövőbeli kutatások szerint annak előnyei jelentősen felül fogják múlni a hátrányokat.
A harmadik, Shepherd nevéhez fűződő kutatás ismét Hashem Dezhbakhsh-sal együttműködésben, de – az elsővel ellentétben – már Paul H. Rubin részvétele nélkül zajlott le; e felmérés eredményeinek publikálására 2004-ben került sor. Ebben Shepherd és Dezhbakhsh egy időintervallumát tekintve minden korábbinál részletesebb, 1960 és 2000 közötti adatok alapján dolgozó analízist folytatott le, mely felölelte mind az Egyesült Államokban 1972-ben bevezetett moratórium előtti, mind az az alatti, mind az annak 1976-os feloldását követő éveket. A tagállami kiterjedésű elemzés azonban az egyes államok vonatkozásában nem mindig a nemzeti szintű moratóriumhoz igazodott (csak ott, ahol a halálbüntetés alkalmazásának felfüggesztése vagy visszaállítása a Supreme Court döntéseivel egybeesett), hanem az adott állam tekintetében irányadó eltörlési, illetve visszaállítási időponthoz. Ez a mintavételi módszer pedig lehetővé tette Shepherdék számára, hogy (ezen vonatkozásban legalábbis) áthidalják az aggregációs problémát, vagyis a tagállamok emberölési statisztikáinak változásait mindig az adott tagállamban (és nem a nemzeti szintű átlag tekintetében) irányadó jogi helyzethez tudják rendelni. A változások hatását (legyen szó akár a moratórium bevezetéséről, akár annak eltörléséről) háromféle módszerrel mérték. Az első módszer alapján összehasonlították a változás (tehát egyrészt a halálbüntetés megszüntetése, másrészt annak a visszaállítása) előtti és utáni egy év emberölési statisztikáit; a második módszer révén ugyanezt az adott változást megelőző két évben, illetve az azt követő ugyancsak két esztendőben véghezvitt emberölések számának évi átlaga alapján tették meg; a harmadik módszer pedig az adott eseményt megelőző és követő három év emberölési átlagát vette figyelembe. A kutatás Shepherdék számára egyértelmű eredményhez vezetett: a moratórium bevezetése után szinte minden államban nőtt az emberölések száma, míg a halálbüntetés törvényi szintű revideálását követően az államok nagy részében a gyilkosságok száma szignifikáns mértékben csökkenni kezdett; ez pedig szerintük nyilvánvalóan azt igazolja, hogy az a tétel, miszerint a halálbüntetés elrettentő hatással rendelkezik, megalapozott.
Mindezt a számok nyelvére lefordítva: a kapitális szankció kiiktatását követő évben az emberölések gyakorisága átlagosan 9,3 %-kal volt nagyobb, mint a moratórium bevezetését megelőző esztendőben; az ezt követő két év gyilkossági átlaga 16,3 %-kal múlta felül az az előtti két év emberölési rátáját; míg a moratórium előtti és utáni három-három év emberölési trendjének összehasonlítása már 20,9 %-os emelkedést mutat. (Ha pedig a tagállami moratóriumok éveinek emberölési arányait a moratórium előtti évek gyilkossági rátáival hasonlítjuk össze, akkor összességében 22,5 %-os növekedést tapasztalhatunk.) Az egyre növekvő mértékű eltérés Shepherd és Dezhbakhsh szerint annak tudható be, hogy a halálbüntetés megszüntetésének évét követően a bűnözők egyre fokozódó mértékben hajlottak az emberölésre (aminek mögöttes oka a halálbüntetés egyre távolabbi múltba vesző emléke és egyre halványuló elrettentő hatása lehetett), így az emberölések éves átlaga is egyre nagyobb mértékben emelkedett. A halálbüntetés visszaállításának évéhez viszonyítva pedig az azt követő esztendőben 8,3 %-kal, az azt követő két év átlagában 8,2 %-kal, az az utáni három esztendő átlagában pedig 4,1 %-kal csökkent a gyilkosságok száma az azt megelőző egy évhez, illetve az az előtti két és három év átlagához képest.
Más oldalról megközelítve a kérdést: a halálbüntetés abolíciója az azt megszüntető (felfüggesztő) tagállamok 91 %-ában a gyilkosságok számának emelkedésével, annak visszaállítása pedig az azt (újra) bevezető államok 70 %-ában az emberölések mértékének mérséklődésével járt együtt. Ebből az is látható, hogy a halálbüntetés visszaállításának (bevezetésének) nem volt olyan drámai hatása az emberölési trendekre, mint a kapitális szankció eltörlésének, amely ténynek Dezhbakhsh-ék szerint több oka is lehet. Először is a legtöbb tagállam 1972-ben, a Supreme Court határozata révén függesztette fel a legsúlyosabb jogkövetkezmény alkalmazását, amely döntés nem egyszerűen megtiltotta a halálos ítéletek kiszabását, hanem egyszersmind több száz halálsoron levő személy halálos ítéletének átváltoztatását is eredményezte, ennélfogva ekkor két hatás is összeadódott, míg a kapitális szankció visszaállítása esetében csak magának a jogi helyzetnek a változása következett be. Másodszor az eltörlés az államok nagyobbik részében egyszerre, hirtelen állt be, míg a visszaállítás folyamatosan, két évtizeden át elhúzódva történt meg, így az abolíció sokk-szerű hatása jelentősebb volt, mint az újbóli bevezetés kevésbé drámai folyamata. Végül pedig (és ez a legvalószínűbb magyarázat) a halálbüntetés megszüntetésének azért volt az emberölésekre nézve nagyobb hatása, mert az szükségszerűen együtt járt a kivégzések tilalmával, míg ezen szankció törvényi visszaállítása (ahogy arra több példa is van) nem eredményezte automatikusan a kivégzések gyakorlatának újbóli felélesztését, az csupán annak a lehetőségét teremtette meg.
Annak érdekében azonban, hogy megállapítható legyen: valóban a moratórium bevezetése, illetve eltörlése volt az, ami kihatott az emberölések alakulására, és nem pusztán arról van szó, hogy a gyilkossági trendek egyszerűen csak követték az összbűnözés mértékének a változásait, Shepherd és Dezhbakhsh elvégezte a fenti tagállami szintű összehasonlítást a vizsgált időszakot (1960-2000) alapul véve a vagyon elleni bűncselekmények alakulása tekintetében is. Ha ugyanis a vagyon elleni bűncselekmények az éppen vizsgált tagállamok nagy része vonatkozásában együtt mozognak a kivégzési moratórium előtt, alatt és után mért emberölési folyamatokkal, akkor feltételezhetjük, hogy a két bűncselekménytípusra egy közös ok hat, ami (lévén, hogy a vagyon elleni deliktumok halállal nem büntethetők) nem lehet a halálbüntetés jogi helyzetének a változása. Shepherdék azonban azt tapasztalták, hogy ugyan a halálbüntetés tilalmának bevezetését követően (az emberölésekhez hasonlóan) nőtt a lopások, autólopások stb. száma, azonban ezek mértéke (immáron ellentétben a gyilkosságok számával) a halálbüntetés jogi revideálását követően is emelkedett. Ez pedig Shepherd és Dezhbakhsh szerint azt jelenti, hogy a vagyon elleni bűncselekmények változása független az életellenes bűnözés alakulásától, vagyis (ahogy az szerintük várható is volt) nem az összbűnözésre kiható általános trendek befolyásolják a gyilkosságok elkövetését (mert akkor azok éppúgy kellene, hogy befolyásolják a lopások elkövetését is), hanem azok (mármint az emberölések) tekintetében a bűnözésre általában ható faktorokon kívüli speciális tényezők bírnak hatással. Ezen speciális tényezők legfontosabbika pedig a halálbüntetés léte, illetve annak tényleges alkalmazása, a kiszabott halálos ítéletek effektív végrehajtása.
Végül Shepherd negyedik, ezúttal ismét önállóan lefolytatott kutatása arra irányult, hogy feltárja: a különböző államok halálra ítélési, kivégzési és egyéb trendjeiben van-e valami olyan közös, államokon átívelő dolog, ami alapján az emberölési számok alakulását (akár azok növekedését, akár csökkenésüket) magyarázni lehet. Ehhez az első, Hashem Dezhbakhsh-sal és Paul H. Rubinnal közösen végzett analízis adatait és módszereit használta fel, vagyis az 1977-1996 közötti emberölési, letartóztatási, halálra ítélési és kivégzési arányokat, valamint más gazdasági, demográfiai, bűnüldözési stb. tényezők ugyanezen időszak alatti alakulását vette figyelembe és elemezte 3 054 megye vonatkozásában (egyes adatokat tagállami szinten összegezve), az ott ismertetett módszerekkel. Felfedezése megdöbbentő volt; az adatok ugyanis egyrészt azt mutatták, hogy össznemzeti szinten a kivégzések elrettentő hatással bírtak, másrészt azonban arra a megállapításra jutott, hogy ez az elrettentő hatás mindössze hat, erősen kivégzés-párti politikát folytató államnak volt köszönhető. Még megdöbbentőbb volt, hogy a felmérés eredményei szerint azon 27 állam közül, amelyek 1977-1996 között legalább egy kivégzést végrehajtottak, a hat, állami szinten elrettentő hatással bíró juriszdikció mellett nyolc olyan volt, amelyekben a kivégzéseknek nem volt semmilyen szignifikáns hatása az emberölésekre, és 13 olyan, amelyekben a kivégzések gyakorlata nemhogy kevesebb, hanem egyenesen több gyilkosság elkövetését eredményezte ahhoz képest, mint amennyi a halálos ítéletek tényleges végrehajtása nélkül bekövetkezett volna. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy Shepherd kutatása szerint a kivégzés(eke)t effektíve alkalmazó államoknak mindössze 22 %-ában van (volt) a halálbüntetésnek elrettentő hatása, 78 %-ukban pedig nincs, illetve hogy az államok közel felében (48 %-ában) egyenesen az ún. brutalizációs hatás érvényesül.
Az, hogy nemzeti szinten miért van a kivégzéseknek mégis pozitív egyenlege, Shepherd szerint annak tudható be, hogy az elrettentő hatással bíró tagállamok sokkal több kivégzést hajtanak végre, mint a többiek, így a több kivégzésből fakadó nagyobb volumenű visszatartó erő felülmúlja a 13 államot jellemző brutalizációs hatás jóval kisebb mértékét. Összességében arra jut, hogy ezen húsz év alatt a visszatartó erővel bíró államokban közel 7000 ártatlan áldozat életét mentették meg a kivégzések, a brutalizációs hatással rendelkező államokban pedig több mint 5 200 plusz emberölést indukáltak, amelyhez ha hozzávesszük a 358 (nem ártatlan) kivégzettet is, akkor az egyenleg 1300 fős pozitívumot mutat, ami évi 66 megmentett emberéletnek felel meg ahhoz képest, mint ha egyáltalán nem lettek volna az Egyesült Államok egyetlen államában sem kivégzések. Ez az eredmény azonban Shepherd szerint egyáltalán nem megnyugtató; ez ugyanis azt jelenti, hogy jóval több mint ötezer ember feleslegesen halt meg. Vagyis ha azokban az államokban, ahol a halálbüntetésnek nincs elrettentő hatása, megszüntetnénk a kivégzéseket, akkor nem tennénk feleslegesen kockára ártatlan emberek életét.
A kutatás legfontosabb eredménye azonban az, hogy Shepherd – ő úgy véli legalábbis – megtalálta azt a közös okot, amely kihat mind az elrettentő, mind a brutalizációs hatással bíró államokban az emberölések alakulására; ez pedig nem más, mint az adott államban végrehajtott kivégzések száma. Ugyanis szerinte azokban az államokban, ahol kevés kivégzést hajtanak végre, egy-egy (ritkán előforduló) executio (mintaadó és „példafelmutató” jellege miatt) alapvetően növeli az életellenes bűnözés mértékét, míg ahol a kiszabott halálbüntetések sűrűn foganatosíttatnak, ott a halálbüntetés nagyfokú elrettentő erővel bír. Ennek pedig az amerikai kutatónő azt a magyarázatát adja, hogy a kivégzéseknek valójában kettős hatásuk van. Minden egyes kivégzésre igaz ugyanis, hogy egyrészt bestializálja azokat, akik tudomást szereznek róla és arra fogékonyak, másrészt hogy növeli a büntetéstől való félelmet a potenciális gyilkosokban. Csakhogy míg a ritkán alkalmazott kivégzéseknél a brutalizációs hatás a nagyobb, addig a halálos verdikteket gyakrabban végrehajtó államokban az elrettentő erő már felülmúlja azt. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy leginkább az első kivégzés állatiasítja az arra hajlamosakat, és annak van a legkisebb visszatartó ereje, majd minden további kivégzésnél csökken az egy kivégzésre jutó brutalizációs hatás, és nő az ugyancsak egy kivégzésre jutó visszatartó erő; aminek az az oka, hogy míg a példaadáshoz, a bestialitás mintájának követéséhez elegendő egyetlen szándékos állam általi életelvétel, addig az elrettentő hatás érzékelhető mértékben megvalósuló működésbe lépéséhez jó néhány kivégzésre szükség van (hiszen a potenciális elkövető csak abban az esetben fogja komolyan venni az ő életének esetleges elvételével történő állam általi fenyegetést, ha az reális veszélyt idéz elő; ez a reális veszély pedig csak a halálbüntetés következetes alkalmazásával fog a bűnöző elméjében a gyilkosság megvalósítását gátló tényezőként jelentkezni).
Shepherd konklúziója tehát az, hogy létezik egy ún. „küszöb”-hatás („threshold effect”), amely egy bizonyos kivégzési szintig növeli a halálbüntetések ártatlan áldozatainak számát, efölött viszont csökkenti azt. Ezen „küszöb” mértékét az elemzett időszak (az 1977-1996 közötti húsz év) vonatkozásában kilenc kivégzésben állapítja meg, vagyis Shepherd szerint egy átlagos amerikai államban húsz évre vetítve kilenc (nagyjából minden második évben egy-egy) kivégzés szükségeltetik ahhoz, hogy az elrettentő erő léte által meg nem gyilkolt ártatlanok (megmentett emberéletek) száma elérje a bűnözők embertelenedésének következtében pluszban megölt ártatlan személyek számát. Csak ahol az átlagos kilencnél (illetve az egyéb, államspecifikus elrettentő faktorokat is figyelembe véve hat és tizenegy közötti értéknél) több kivégzés történt húsz év alatt, ott beszélhetünk az elrettentő hatás valódi működéséről.
Mindebből Shepherd szerint több társadalom-, illetve jogpolitikai (büntetőpolitikai) következmény is adódik. Először is ha egy állam jogalkotó szerve a halálbüntetések törvénybe iktatásakor azt a célt tűzi ki, hogy a kapitális szankció által csökkentse az életellenes bűnözés volumenét, akkor tudatában kell lennie, hogy ezt csak a kiszabott halálos ítéletek következetes, azaz viszonylag gyakori alkalmazásával érheti el. Másodszor azok az államok, amelyek csak kevés (egy húszéves időszakot tekintve átlagosan kilencnél kevesebb) kivégzést hajtanak végre, tisztában kell, hogy legyenek azzal, hogy azt a néhány személyt, akiken a halálbüntetést végrehajtják, feleslegesen végzik ki, sőt: ha egy adott államban az executióknak nemcsak hogy nincs az emberölésekre hatása, hanem az egyenesen brutalizálja a potenciális gyilkosokat, akkor az állami törvényhozónak tudnia kell, hogy a kivégzések következményeként olyan ártatlan emberek is meg fognak halni, akik a kivégzések gyakorlatának hiányában nem váltak volna gyilkosság áldozatává. Harmadszor pedig az az állam, amelynek célja az elrettentés, csak akkor szabad, hogy elkezdje kivégezni az életellenes bűnözőket, ha kellő elszántságot érez arra, hogy a kiszabott halálos ítéleteket eltökélten és következetesen végrehajtsa; ezen szándék hiányában jobban teszi, ha inkább teljesen felhagy a kivégzések gyakorlatával.

(Shepherd: továbbgondolások és kritikák) Az elrettentő hatással kapcsolatos tanulmányok közül a legfrissebbek nagyrészt Shepherd írásait (kisebbrészt pedig a korábbi esszéket) érintik. Ezek két irányba futnak: egyfelől az esetleges visszatartó erő morális implikációit mutatják be, másfelől az elrettentő hatást kimutatni vélő cikkek módszertani kritikáját adják. Az előbbiek közül kiemelkedik Cass R. Sunstein és Adrian Vermeule két közös írása, amelyek központi tétele az, hogy amennyiben a halálbüntetés kiszabása és végrehajtása csakugyan csökkenteni képes az emberölések számát, akkor a halálbüntetés nem egyszerűen morálisan megengedett, hanem egyenesen kötelező lesz. Az utóbbiak vonatkozásában pedig különös figyelmet érdemel Fagan, Zimring és Geller közös tanulmánya az „új elrettentés” cáfolatának kísérletéről, valamint Donohue és Wolfers esszéje.
Ami először is Faganék elemzését illeti, ők abból indulnak ki, hogy amennyiben a halálbüntetésnek (akár annak törvényi lehetővé tételének, akár kiszabásának, akár tényleges végrehajtásának) elrettentő ereje van, úgy ez elsősorban (vagy éppen kizárólag) azokat a gyilkosságokat érinti, amelyekre az adott állam törvénye lehetővé teszi a kapitális szankciót, míg a többi emberölésre – lévén, hogy azok elkövetése nincs halállal fenyegetve – ez a hatás nem terjed ki. Ezért már kiindulópontjukban elhibázottnak tartják mindazokat az ökonometriai kutatásokat, amelyek nem különböztetik meg a gyilkosságok ezen két faját, és amelyek így eredményeiket olyan emberölésekre is vonatkoztatják, amelyek – Fagan és társai szerint – a halálbüntetés visszatartó hatása szempontjából elvileg sem bírhatnak relevanciával. Mivel pedig a közgazdászok által lefolytatott, az elrettentési tételt igazolni vélő elemzések – egyetlen kivétellel – ezt a disztinkciót nem veszik figyelembe, ezért eredményeik is megbízhatatlanok, érdemi bizonyítékok szolgáltatására alkalmatlanok lesznek. Az egyetlen ökonometriai felmérés, amely Fagan, Zimring és Geller szerint legalább a kutatási hipotézis felállítása során tekintetbe veendőnek tartotta az emberölések különböző fajtái szerinti differenciálást, az éppen Shepherd egyik (általunk másodikként bemutatott) tanulmánya volt. Azonban Faganék véleménye az, hogy végeredményben ez az analízis sem határozta meg az emberölések különböző, akár a törvények, akár a tudomány által megkülönböztetett nemeit (kivéve az „indulati emberöléseket”), így deklarált célját, az egyes gyilkossági fajtáknak az esetleges elrettentő hatás szempontjából történő differenciált elemzését nem valósíthatta meg. (Valójában azonban Gellerék e kritikája – mint korábban láttuk – nem helytálló, hiszen Shepherd nemcsak a „szenvedély által inspirált” emberöléseket, hanem a gyilkosságok hat másik, a kriminológiai szakirodalom által fontosnak tartott fajtáját is külön-külön bevonta elemzésébe.)
Fagan és társai azonban bemutatnak olyan kutatásokat, amelyek kizárólag az adott időben és helyen halállal büntethető gyilkosságok („death-eligible murders”) elrettentő hatását kívánták feltárni; így idézik például Robert H. Dannt, aki a Philadelphia államban 1929 és 1932 között megtörtént öt nagy nyilvánosságot kapott kivégzés előtti és utáni hatvan nap emberölési statisztikáit hasonlította össze egymással, és nem talált azok között lényeges eltérést. Vagy hivatkoznak Leonard Savitz-ra, aki egy hasonló kutatást folytatott le 1944 és 1947 közötti adatok felhasználásával, csak ő négy erős médiaérdeklődéssel kísért executio hatását elemezte a kivégzések előtti és utáni nyolc hét gyilkossági trendjei alapján. Ő is, és később, immár a ’90-es évek elején Ruth D. Peterson és William C. Bailey is hasonló eredményre jutott. Azonban önmagában ezek a partikuláris kutatások sem cáfolják Shepherd téziseit, hiszen – mint láttuk – ő elismerte, hogy nem minden államban érvényesül az elrettentő hatás, hanem csak azokban, amelyekben a végrehajtott halálos ítéletek száma elér egy bizonyos „küszöböt”. Ráadásul a következtetések alapjául szolgáló minták is sokkal inkább önkényesen kiválasztottaknak tűnnek, mintsem reprezentatívaknak, hiszen a mind térben, mind időben, mind pedig az események (a kivégzések) volumene tekintetében rendkívül szűk körű és korlátozott adatokból általános tendenciákat és összefüggéseket megállapítani nem lehet.
Több haszonnal szolgál Shepherd (és az elrettentő hatás) kritikája vonatkozásában Faganék saját, önálló kutatása, mely annak feltárására irányul, hogy az utóbbi évtizedekben a kifejezetten halálbüntetéssel fenyegetett gyilkosságok aránya hogyan alakult a kapitális szankcióval nem sújtható emberölésekhez képest. Feltevésük szerint ugyanis a halálbüntetés – mint már említettük – csak az előbbiekre bír hatással; ha tehát az elrettentő erő létezik, akkor a halálbüntetés bevezetése, eltörlése vagy alkalmazásának radikális módosulása következtében az emberölések előbbi csoportjába tartozó bűntettek elkövetési gyakoriságának nagyobb arányban kell változnia, mint az utóbbi csoportba sorolható szándékos életkioltásoknak, ellenben ha a tendenciák a két gyilkossági kategória vonatkozásában hasonlóaknak mutatkoznak, akkor ez azt mutatja, hogy valamilyen általános, a halálos szankción kívüli egyéb tényező (vagy tényezőegyüttes) hat az emberölésekre. Ennek megállapítása érdekében az FBI Egységes Bűnügyi Nyilvántartása (Uniform Crime Report) Kiegészítő Emberölési Nyilvántartásának (Supplementary Homicide Report) adatai alapján az 1976 és 2003 közötti összes (szám szerint 494 729), az Egyesült Államok területén elkövetett emberölést besorolták vagy (meghatározott elkövetési körülmények mint tipikus minősítő faktorok megléte esetén) a halállal sújtható gyilkosságok, vagy (ilyen minősítő körülmények hiánya okán) a halállal nem büntethető emberölések csoportjába, majd ugyanezt megtették a legtöbb kivégzést végrehajtó állam, Texas, továbbá az ugyancsak legtöbb kivégzést végrehajtó megye, a texasi Harris County vonatkozásában is.
Az adatok elemzése révén arra az eredményre jutottak, hogy össznemzeti szinten az emberölések csaknem 25 (egészen pontosan 24,5) %-a tartozik a halálbüntetéssel fenyegetett „capital murder” kategóriájába, és ez a tagállamok keresztmetszeti összehasonlítását elvégezve nagyjából hasonló mind a halálbüntetést ismerő, mind az azt nem ismerő, továbbá ugyancsak hasonló mind a kivégzésekkel ténylegesen élő, mind az azt a gyakorlatban nem alkalmazó államokban; sőt ez az arány még Texasban sem tér el szignifikánsan a nemzeti átlagtól. Ugyancsak az elrettentő hatás hiányának tézisét támasztja alá Fagan, Zimring és Geller szerint az, hogy a halállal sújtható bűntetteknek az összes emberöléshez viszonyított aránya az idők során hasonló módon változott a halálbüntetéses, mint a nem halálbüntetéses államokban; valamint az is, hogy egy-egy meghatározott juriszdikció vonatkozásában a halálbüntetés bevezetése, illetve visszaállítása után a halállal sújtható deliktumok aránya nem csökkent nagyobb mértékben annál, mint amilyen mértékben az összes gyilkosságok száma csökkent a bevezetés (visszaállítás) előtti évekhez képest. Vagyis Faganék igazolva látják azt a nézetet, miszerint az emberölési trendeket nem a halálbüntetés befolyásolja, pontosabban nem befolyásolja nagyobb mértékben, mint más súlyos szankciók. Ez azt is jelenti, hogy Geller és társai nem magát az „elrettentési tételt” tagadják, hanem a kapitális szankció „marginális” (más büntetésekhez képesti „plusz”) elrettentő hatását, azaz állításuk szerint a gyilkosságoktól való visszatartó erő létezik ugyan, de az nem nagyobb a halálbüntetés esetében sem, mint például az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén.
A marginális elrettentő hatást megcáfolni kívánó fenti elemzés sikere azonban egyetlen lényeges előfeltevésen nyugszik: jelesül hogy a halálbüntetés elrettentő ereje (ha létezik) tényleg csak az egyébként halállal fenyegetett gyilkosságokra bír hatással, avagy az befolyásolja a többi, „egyszerű” emberölést is. Azt ugyanis maguk Faganék sem tagadják, hogy a halálbüntetés törvényi bevezetése, illetve tényleges alkalmazásának kiszélesítése után általánosan érvényesülő tendenciaként szinte mindenhol csökkent az emberölések száma; ők csak azt állítják, hogy ez a csökkenés nem volt nagyobb mérvű a „capital murders” esetében, mint az összes emberölés vonatkozásában. Ha azonban helytállónak bizonyulna az elrettentő hatásban „hívő” szerzők azon véleménye, miszerint a kapitális szankció minden emberölésre hat, akkor Fagan és társai cáfolatának megalapozottsága megkérdőjeleződne. Az elrettentő hatás közgazdász pártolói szerint pedig a helyzet éppen ez: vagyis a potenciális gyilkosok tudatában pusztán az a tény jelenik meg, hogy az adott jogrendszerben van halálbüntetés; hogy ez a gyilkosságok esetében alkalmaztatik; és hogy ezáltal az élet bűncselekmény általi elvétele magával vonja a jövőbeni kivégzés veszélyét. Ezzel szemben a potenciális gyilkosok nagy része (akiknek többsége egyébként is alacsony intellektusú ember) nem „jogászkodik”, nem mérlegeli előzetesen, hogy pontosan milyen elkövetői magatartásokat szabad és melyeket nem szabad megvalósítania ahhoz, hogy az adott emberölési cselekmény jogilag ne minősüljön „főbenjáró” gyilkosságnak (például hogy a bírói gyakorlat szerint hány késszúrástól minősül egy emberölés „különösen kegyetlennek” stb.), hanem csupán a konkrét választási helyzetben az agyában villanásnyi időre felbukkanó gondolatát fogja befolyásolni (egyebek mellett) az a tény, hogy az „emberi élet kioltása” akár halállal is büntethető.
Faganék cáfolási kísérletéhez képest megalapozottabb kritikáját adta Shepherd (és kisebb részben más elrettentés-párti szerzők) véleményének John J. Donohue és Justin Wolfers. Tanulmányukban mindenekelőtt arra mutattak rá, hogy az USA-ban a halálbüntetés a gyilkosságokhoz viszonyítva olyan ritkán alkalmazott szankciónem, hogy annak változásai csak elenyésző mértékben befolyásolhatják az emberölési trendeket; ez utóbbiak időszakos ingadozásai tehát egyéb faktorok hatására következnek be. Így például míg 2003-ban 16 503 emberölést követtek el, addig ugyanebben az évben mindössze 144 halálos ítéletet hoztak; és az ugyanezen évben halálsoron levő 3 374 személyből is mindössze 65-öt végeztek ki. Az elrettentő hatás gondolatával szembeni elvi averziót azonban nem pusztán spekulatíve, hanem empirikus módon kívánták alátámasztani, mégpedig alapvetően két különböző módszerrel: ezek közül az egyik a halálbüntetést ismerő és az azt nem ismerő országok és amerikai tagállamok emberölési trendjeinek azonos időszakra vonatkozó összehasonlító elemzése, a másik pedig a korábbi, a halálbüntetés visszatartó erejét kimutatni vélő kutatások némileg megváltoztatott módszertanon vagy adatbázison alapuló ismételt lefolytatása volt.
Ami az előbbit illeti: a szerzőpáros először is összevetette a két szomszédos ország, az Egyesült Államok és Kanada gyilkossági statisztikáit, és arra jutott, hogy bár az emberölések egységnyi lakosra vetített aránya eltérő, változásuk iránya, magnitúdója és ideje meghökkentő hasonlóságot mutat, noha sem a jogi helyzet változásai, sem a halálbüntetés tényleges alkalmazásának módosulásai nem estek a két vizsgált országban egybe. Ugyanerre az eredményre jutottak akkor is, amikor azon amerikai tagállamokat hasonlították össze egymással, amelyekben 1960-2000 között bevezették vagy eltörölték a legszigorúbb büntetési nemet, illetve amelyekben (összesen hat ilyen állam volt) ugyanezen időszak alatt egyáltalán nem létezett a halálbüntetés, és amely utóbbiakban ezáltal sem a Furman-, sem a Gregg-határozatnak nem volt, nem lehetett semmilyen hatása. Mégis: a tagállamok gyilkossági arányainak változása (mind irányuk, mind növekedésük vagy csökkenésük mértéke, mind ezen trendek kezdete és vége) nagy mértékben azonos volt, ami nyilvánvalóan nem történhetett volna meg akkor, ha a kivégzések befolyással bírtak volna az emberölésekre. Végül pedig Donohue-ék elemzése szerint a gyilkossági trendek mozgása adott időszakban (adott években) hasonlónak bizonyult mind azon államok vonatkozásában, amelyekben a vizsgált időszakban változás történt a halálbüntetés jogi státusában vagy végrehajtásának gyakoriságában, mind azokban a juriszdikciókban, ahol ugyanezen időszak alatt az előbbiek egyikében sem következett be lényeges módosulás.
A második módszer, vagyis a korábbi kutatások elemzési keretei egyes összetevőinek apró megváltoztatása Wolfers és Donohue szerint szintén arra enged következtetni, hogy az elrettentő hatás nem létezik, vagy legalábbis az statisztikailag nem kimutatható. Például ha Shepherd (és Hashem Dezhbakhsh) 1960 és 2000 közötti adatokon alapuló, általunk harmadikként bemutatott vizsgálatában a fix hatásokat éves helyett évtizedes léptékűvé változtatjuk át (vagyis az „egyéb tényezők” lényegi azonosságát nagyobb időszakra nézve tartjuk igaznak, mint Shepherd), akkor a standard hiba közel háromszor akkora lesz, mint Shepherdék elemzésében, ami már eltüntetné az eredmények statisztikai szignifikanciáját. Ugyanígy nem támasztotta volna alá a szerzőpáros kutatása az elrettentő hatás tételét akkor sem, ha a független változót az egy adott államban végrehajtott kivégzések abszolút száma helyett a kivégzések 100 000 lakosra vetített arányában határozták volna meg. Shepherd, Dezhbakhsh és Rubin közös felmérésének eredményei hasonlóan törékenyek: pusztán a republikánus párti szavazatok elemzésbe bevonásának mellőzése (amely a kutatási hipotézis szerint az emberek bűnözéssel szembeni viszonyulását és az állami szankciórendszer jellegének kialakítására való hatását volt hivatott mérni) nem egyszerűen azzal járna, hogy nem lehetne kimutatni az elrettentő hatást, hanem azzal, hogy az így megállapított eredmények egyenesen a halálbüntetés brutalizációs hatását „támasztanák alá”. Hasonlóképpen: ha kivennénk az analízis köréből akár Texast, akár Kaliforniát, akkor össznemzeti szinten már nem lehetne megállapítani a halálbüntetés visszatartó erejét; és általában véve ugyanez a helyzet (nem csak Shepherd elemzései vonatkozásában) az alkalmazott statisztikai módszer, az adatfelvételi időszak, a kutatásba bevont „egyéb tényezők” köre vagy sok más, első pillantásra akár teljesen esetlegesnek és elhanyagolhatónak tűnő elem megváltozatása esetén, amelyek csaknem bármelyikének módosítása egy rendkívül tág hibahatárhoz vezetne (amely akár több tucatnyi megmentett ártatlan ember életététől szintén több tucatnyi elveszített emberi életig terjedne) – ezen semmitmondó eredmény pedig mind jogpolitikai, mind tudományos szempontból használhatatlan lenne. Ha pedig ez így van (márpedig Donohue-ék szerint így van), akkor az elrettentő hatással kapcsolatos kutatások megállapításai – önkényesen kiválasztott adatokon és metódusokon alapulván – maguk is szükségképpen önkényesek és véletlenszerűek lesznek, ezért tehát nem lehet bizonyossággal állítani, hogy a halálbüntetésnek bármilyen (akár elrettentő, akár brutalizációs) hatása lenne.
A halálbüntetés elrettentő hatásával kapcsolatos statisztikai elemzések bemutatását lezárva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy még a közgazdász szerzők között sincs egyetértés abban, hogy mérhető-e egyáltalán a kapitális szankció jogi létének vagy gyakorlati alkalmazásának az életellenes bűnözőkre gyakorolt visszatartó ereje, illetve abban sem, hogy ha mérhető, akkor ez az elrettentő hatás létezik-e, vagy nem. Az biztos, hogy sok múlik nemcsak az adatfelvételen, a mintavételi időszak kiválasztásán és az analízishez igénybe vett statisztikai módszeren, de magán az esetleges prekoncepción is; a fent tárgyalt tanulmányok megállapításainak eltéréseit többek közt ezek is magyarázhatják. Azt azonban fontos leszögezni, hogy még azon kutatók többsége is, akik az elrettentő hatás létét igazolva látják, azt nem tartják „perdöntőnek” azon társadalmi-politikai-jogi vitában, amelynek résztvevői arra a kérdésre keresik a választ, hogy „legyen-e halálbüntetés”; az csak egy szempont lehet ennek eldöntése során, más, azzal akár ellentétes irányokba mutató szempontok (például a justizmord vagy a diszkrimináció veszélyének) figyelembe vétele mellett. Végül ezen felmérések még egy valamit kétségtelenné tesznek: jelesül azt, hogy azok a strikt és ellentmondást nem tűrő kijelentések, amelyek a halálbüntetés harcos, elvi híveit és ellenfeleit jellemzik (vagy eddig jellemezték), nem állják meg a helyüket; az tehát, hogy a halálbüntetésnek „mindenképpen és minden körülmények között van, volt és lesz”, illetve hogy annak „semmiképpen és semmilyen körülmények között nincs, nem volt és nem is lehet” elrettentő hatása, alappal többé nem állítható.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969