2013. I-VI
 

Az izraeli lobbi
Gershom Gronenberg

Nehéz az Amerikában működő „izraeli lobbi” erejét pontosan felmérni. Januárban egy izraeli regényíró, AB Yehoshua az ország legnagyobb lapjában, a Yediot Aharonotba, felhívta az Egyesült Államokat, hogy egy időre hívja vissza izraeli nagykövetét. Egy ilyen diplomáciai aktus – jelentette ki bizonyítaná Amerika baráti szándékát országa iránt.
Ennek célja az lehetne, írta Yehoshua, hogy nyomást gyakoroljanak Olmert miniszterelnökre azoknak azelőőrsként ismert kis Nyugati Parti településeknek a kitelepítése érdekében, amelyek léte sérti az izraeli és nemzetközi törvényeket. Olmert és elődje, Ariel Sharon ígéretet tettek Bush elnöknek, hogy három éven belül felszámolja ezeket az állásokat. Olmert a nyilvánosság előtt kijelentette: országa szégyelli, hogy mindeddig nem cselekedett, de tart a telepesek heves tiltakozásától. Minthogy az izraeliek többsége fontosnak tartja a jó kapcsolatokat az Egyesült Államokkal, az amerikai rosszallás kinyilvánítása megszerezhetné Ohmertnek a közvélemény ama támogatását, amire szüksége van. "Ha az Egyesült Államok Izrael igaz barátja," mondja Yehoshua, "akkor át kell segítenie ezzel a szimbolikus lépéssel egy nehéz döntésen."
Yehoshua az izraeli kulturális élet egyik legendás figurája. Regényei kötelező olvasmánynak számítanak. Kifejezetten pacifista, de határozottan a fő irányzatnak számító baloldalon belül. Azonkivül régimódi cionista, akinek az a nézete, hogy csak Izraelben lehet teljes értékű zsidó életet élni, sérti a diaszpórában élő zsidókat. Így ez az ember, aki azt kéri, hogy Amerika támaszkodjon Izraelre, nem radikális (Igazság szerint Yehoshua cikke otthon nem keltett nagy érdeklődést, reagálni sem reagáltak rá).
Azt kérvén egy „deus ex machinától”, hogy avatkozzon be az izraeli politikába, Yehoshua az izraeli pacifista tábor reményvesztettségének adott hangot. azt erősítette meg, hogy a helyzeten csak a külső beavatkozás segíthet. A baloldal korábbi, tiltott álláspontja – a két állam elképzelése, és a telepek felszámolása – immár gyakorlatilag elfogadottá vált. A mérsékelt jobboldal Olmert is ezt az álláspontot támogatja. Azonban nem történik semmi. Miért nem tud jönni egy angyal, hogy megadja a kezdőlökést? Korábban Amerika vállalta ezt a szerepet, például az ENSZ Biztonsági Tanácsában Izrael javára, az izraeli politika elítélésére vonatkozó határozat ellen emelt vétójával. Valakinek egyszerűen meg kell mondania az isteneknek, hogy Izraelnek mire van szüksége manapság.
Ezt nem azért írom, hogy gúnyolódjak Yehoshuával, hanem azért, mert egyetértek vele. Haladó gondolkodású izraeliként változást várok az amerikai politikától. Yehoshuával együtt hiszek abban, hogy az USA megfelelő akciói megteremthetik itt Izraelben a békés rendezéshez szükséges lakossági támogatást
Mindezek mellett lehetetlennek tartom, hogy Bush elnök megfogadja Yehoshua tanácsát. Ha az amerikai kongresszus bármelyik tagja felvetné ezt, akkor az Amerikai Izraeliek Civil Bizottsága (American Israel Public Affairs Committee (Aipac)) minden bizonnyal az övével szembenálló párt támogatására kezdene adományokat gyűjteni a novemberi választások előtt. Ez azt jelenti, hogy az „izraeli lobbi” irányítja az USA közel-keleti stratégiáját, ahogy azt John J Mearsheimer és Stephen M Walt előző évben ezen a címen kiadott könyvükben kifejtették? Nem teljesen. (Mearsheimer és Walt mindketten kiváló külpolitikai szakértők a Chicago és Harvard egyetemeken. Könyvük – amely bírálatok és az antiszemitizmus vádak özönét vonta maga után – azt fejtegette, hogy az USA külpolitikáját az Izraeli melletti feltétel nélküli kiállás torzítja el, és ez a befolyásos „izraeli lobbi” tevékenységének tulajdonítható.) Azonban több szempontból is eltúlozták a jelentőségüket. Túl nagy befolyást tulajdonítottak egy, a felhők ködébe vesző lobbinak, miközben elszalasztották annak vizsgálatát, hogyan lehetne pontosabb képet festeni ennek az erőnek a nagyságáról és határairól.
Tehát, mit is tudunk mondani az Aipac-ról? Sokan, néhány más, kis csoporttal együtt az izraeli és amerikai zsidók amerikai politikai érdekképviseletének tekintik. Azonban az Aipac politikai irányvonala a Közel-Keleten biztosan sokkal keményvonalasabb, mint általában az amerikai zsidóságé. Bár pontosan nehéz megítélni a befolyása pontos nagyságát, azt megállapíthatjuk, hogy minden szemszögből – főleg a sajátjukat tekintve – hatásos lobbistája a kongresszusnak. Valamint közismerten nagyon tud küzdeni, ha versenytársa akad. Jelen esetben, azzal, hogy kizárólag Izrael rövidtávú biztonsági szükségleteire koncentrál, sérti országa hosszútávú érdekét, hogy egy végrehajtható békemegállapodás szülessen. Hogyan lehetséges, hogy nincs egy ellen-Aipac, egy békepárti, izraeli lobbi?
Mielőtt megkísérelnénk megválaszolni ezt a kérdést, vizsgáljuk meg jobban, hogyan működik a jelenlegi lobbi. Tekintve, hogy a lobbista tevékenység nagy része a színfalak mögött zajlik, hatása csak a törvényhozás nüánszaiban érzékelhető. Egy komoly kutatónak archívumok mélyén, irodai aktákban kellene kutakodnia, lobbistákat, a kongresszusi személyzetet kellene meginterjúvolnia, hogy követni tudja a nyomokat. Egy ilyen kutatónak annak is utána kellene néznie, hogy a lobbistákon kívül milyen mozgatórugói vannak az USA közel-keleti politikájának. Mearsheimer és Walt minketten elfelejtették ezt megtenni.
A kiadott jelentéseket és washingtoni forrásokat vizsgálva – ez utóbbiak közül szinte valamennyi névtelenséget kért ebben a témában– az alapos elemzés arra a következtetésre juthatna, hogy az Aipac meggyőzte a kongresszusi küldötteket: kampányukban több anyagi támogatást fognak kapni, ha támogatják az Izraelnek szánt segélyeket vagy fegyverszállítmányokat. Azt is megállapíthatná továbbá egy ilyen kutatás, hogy a politikusok féltek feltételekhez szabni a segítségnyújtást – például, hogy csökkentsék a segélyt az izraeliek által a megszállt területeken található telepekre költött összeggel. Mint ahogy azt is, hogy az Aipac bizonyos esetekben nem érte el célját, például, amikor nem sikerült megakadályoznia, 1981-ben, hogy Ronald Reagen AWACS felderítő gépeket adjon el Szaúd-Arábiának.
Amerika elemi érdekei megkívánják, hogy a Közel-Kelet felé próbálja meg kiterjeszteni politikai befolyását, még akkor is, ha érdekei nem magától értetődőek és nincsenek is összhangban egymással. A problémára negyven éve McGeorge Bundy Johnson elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt 1966-ig – irányította rá a figyelmet. Amikor a „hatnapos háború” 1967 júniusában kirobbant, Bundyt visszarendelték a Fehér Házba. Egy hónapra rá írt egy kilenc oldalas tanulmányt az USA közel-keleti kapcsolatairól, politikai alapvetés címmel.
A Bundy-doktrína lényege, hogy az USA érdekei sokszor ellentmondanak egymásnak. Elkötelezett Izrael túlélésével kapcsolatban, de egyben szüksége van jó viszony kialakítására a nyugatbarát arab államokkal, melyek közül sokan szeretnék, ha az oldalukra állna Izraellel szemben. A háború bebizonyította, hogy Amerika befolyása korlátozott, Washington arra is képtelen lenne, hogy „lebeszélje azokat az arab államokat az Izrael elleni koalícióról, akikkel egyébként a legjobb baráti kapcsolatban van”. Bundy szerint, még ha Washington nem is ért egyet Izrael politikájával, még akkor is elegendő fegyvert kellene neki szállítania ahhoz, hogy meg tudja védeni magát. Amennyiben ugyanis vereséget szenvedne, az USA-nak „szembe kellene néznie… azzal a fájdalmas és kellemetlen választással” hogy vajon küldjön-e vagy sem saját csapatokat a helyszínre..
Negyven év elmúltával Bundy továbbra sem vesztette el érvényét. Amerikának könnyebb, és még olcsóbb is, Izraelt megerősíteni, mint közvetlenül megvédeni. Mindeközben alkalmazkodnia kell az arab szövetségesekhez is. A Bundy-doktrínából következik, hogy ha sikerülne rávenni a két felet a békekötésre, akkor ez megszüntetné az USA politikájában meglévő ellentmondásosságot is – ez garantálná a legjobban Izrael biztonságát is. A legfőbb kérdés az, hogy hogyan garantálja Amerika Izrael közvetlen biztonsági szükségleteit, és eközben hogyan terelje őt egy békés, stratégiailag is jövedelmezőbb megoldás felé.
Az Aipac a Capitoliumhoz közelálló források szerint csak arra koncentrál, hogyan lehetne a biztonsági igények, a megtámadott Izrael védelme szempontjának alárendelni az amerikai politikát. Ez a következtetés bújik meg az Aipac honlapján megfogalmazott crédója mögött, amikor úgy mutatja be önmagát, mint aki az amerikai támogatás jelentős szintjének fenntartásáért küzdve egyúttal Izrael nagyobb biztonságáért dolgozik. Az Aipac explicite nem mondja ki, hogy a békét célző erőfeszítések ellen lenne. Azonban kezdeményezései nem segítik a „két-állam” megoldást, és sokszor azt célozzák, hogy korlátozzák az USA kapcsolatait a palesztínokkal valamint más arab és muszlim szereplőkkel. Példaként lehet említeni az Izraelnek nyújtott támogatások növelését, vagy azt a képviselőházi határozatot, amely 1967-ben támogatta a zsidó állam és Jeruzsálem újraegyesítését – de említhetnénk még a palesztín hatóságoknak nyújtott segélyek feltételhez kötésével kapcsolatos erőfeszítéseket, illetve a Szíria elleni szankciókat is.
Ahogy MJ Rosenberg a békepárti „Izraeli Politikai Fórum” részéről megjegyzi: „olyan légkört teremtenek a Capitoliumon, amely szkeptikus a palesztínok mindenfajta megnyilvánulásával szemben”. Egy másik – a témában jártas – forrás elmondta nekem, hogy az Aipac próbálja úgy beállítani a helyzetet, hogy a palesztín oldal a felelős a hibákért és először neki magának kell megváltoznia. És ha nem változik a hozzáállásuk a békefolyamathoz, akkor az hamvában holt ötlet”.
Egyes források szerint az Aipac akkor is akadályokat görgetett a béketeremtés útjába, amikor Izrael Állam törekedett a békére. Például 1995-ben támogatta azt a kongresszusi törvényt, hogy az izraeli amerikai nagykövetséget Tel-Avivból Jeruzsálembe költöztessék. A törvényhozás Izrael-pártinak tűnt. Máshogy látta ezt Michael Messing, aki a New York Review of Books-ban és máshol úgy érvelt, hogy ezzel a tettel a miniszterelnök Yitzhak Rabint hozták nehéz helyzetbe, aki ebben az időben a palesztínokkal folytatott tárgyalásokat. A nagykövetség áthelyezése ekkor olyan volt, mintha egy homokszemet dobtak volna az oslói béketárgyalások bonyolult gépezetébe. (A törvény ugyan átment, de olyan joghézag maradt benne, ami kibúvót adott Bill Clintonnak és Bushnak, hogy ne hajtsák végre az átköltöztetést Jeruzsálembe.)
A másik dolog, amit a felelős kutató joggal megállapíthat, hogy az amerikai politikában az Aipac nem hiteles reprezentánsa az amerikai zsidók nézeteinek. 2004-ben mindössze a zsidóság 24%-a voksolt Bushra, az exit pollok tanúsága szerint. Viszont állítólag az Aipac kongresszusán a küldöttek 67-szer szakították meg beszédét ovációval, azt kiabálva, hogy – „még négy évet”!
Az American Jewish Committee (Amerikai Zsidók Bizottsága) múlt év végi felmérése szerint az amerikai zsidók között 46-43 százalékos arányban többségben vannak azok, akik egyetértenek egy palesztín állam létrehozásával. Az amerikai zsidók körében alacsonyabb az iraki háborút támogatók aránya, mint általában honfitársaik körében. Az AJC felmérése azt is kimutatta, hogy az amerikai zsidók 57-35 százalékos arányban elleneznek egy, az iráni nukleáris program leállítását célzó amerikai katonai akciót.
Az Aipac egyik legfontosabb célja jelenleg, hogy a törvényhozást Irán elleni kemény fellépésre hangolja. Honlapja azzal dicsekszik, hogy fontos szerepe volt tavaly az Iránról szóló szenátusi határozat, a Kyl-Lieberman-féle törvénymódosítás megszavazásában. Ez a módosítás, más intézkedésekkel együtt a terrorista szervezetnek nyilvánítja a forradalmi Gárdát. A határozat demokrata kritikusai szerint a szöveg megnyitja a lehetőséget a Bush-adminisztráció előtt, hogy háborút indítson Irán ellen. Mindenesetre a 100 szenátorból 76 megszavazta, ami azt mutatja, hogy még a demokraták többsége is egyetértett vele. Bár a szavazás túl későn volt ahhoz, hogy Mearsheimer és Walt véleményt tudjon mondani róla, azonban felvet egy nagy kérdést: mekkora szerepe van az Aipacnek abban, hogy a demokrata törvényhozókra gyakorolt hatásuk következtében azok jobbra húzó álláspontot foglalnak el, mind választókerületük, mind az Egyesült Államok-beli zsidóság véleményéhez viszonyítva? Ez nem egyszerű retorikai kérdés, más tényezők is közrejátszhatnak, például a demokraták visszatérő félelme, hogy túlságosan gyengének tűnnek.
Mindenesetre Mearsheimer és Walt nem azt a higgadt és kiegyensúlyozott hangvételű könyvet írta, amire ebben az érzelmekkel átitatott témában szükség van. Egyebek között úgy írták le a neo-konzervatív mozgalmat, mint ami inkább az izraeli lobbi egyik kisegítő csapata, mint egy szélesebb politikai irányzat, és amelynek Izrael csak egy problémát jelent, és amelynek a közel-kelettel kapcsolatos pozíciója néha élesen különbözik az izraeli kormányétól. A neokonok például úgy gondolták, hogy demokratizálhatják az arab államokat. miközben izraeli illetékesek és szakértők általában tartanak attól, hogy a demokrácia engedi megerősödni az iszlám szélsőségeseket, vagy destabilizálhatja a szomszédjaikat, és Irak megszállásával kapcsolatban is nagy volt a megosztottság.
A legnagyobb hiba talán, hogy Mearsheimer és Walt elfogadják az Aipac hatalmi igényeit és mindennek következményeit. „24 óra alatt 70 szenátor aláírását tudnánk összegyűjteni erre a szalvétára, ha kell.” – idéz egy Aipac ügynököt, aki egy újságírónak mondta volna ezeket, és tagadják, hogy túlozna. Néha azonban megjegyzik, hogy a „lobbi” nem azonos az amerikai zsidó közösséggel, ugyancsak idézik azokat a találgatásokat, miszerint 20 és 60% közötti arányban zsidók adják a demokrata párt, illetve annak elnökjelöltje adományait , és mindez alapvető jelentőségű „a lobbi” befolyásoló erejének érzékeltetése szempontjából.
Bizonyos értelemben furcsa, de a könyv az Aipac reklámjaként is funkcionál: a szervezet azáltal, hogy közismert a befolyása a kongresszusra illetve az amerikai külpolitikára, vonzza a támogatókat. A zsidó pénzadományokra és – kisebb mértékben – szavazatokra gyakorolt befolyásukkal elcsábítják a kongresszusi választásokra készülő jelölteket. Van valahol valami igazuk van, ahogy láttuk, de az egy rejtélyes árny mögött rejtőzik, és a politikusok néha rettegnek az árnyaktól. Egy pacifista ellen-Aipac lobbi létrejöttéhez arra lenne szükség, hogy a félelem ettől az árnytól megszűnjön.
A politikusok aggodalma, hogy kiesnek az Aipac kegyeiből, a választási kampányokban látszik egyértelműen. A lobbi státusza magában foglalja, hogy közvetlenül nem gyűjthetnek pénzt a jelölteknek, sőt nyilvánosan sem kötelezhetik el magukat mellettük.. Ehelyett – magyarázza Rosenberg szorosan együttműködnek „körülbelül 50 60” politikai bizottsággal, amelyek jelenleg begyűjtik és szétosztják az adományokat.

Az egyik módja annak, hogy egy politikus az Aipac kegyeibe férkőzik az, hogy kiad egy olyan állásfoglalást Izraelről, mint amilyet Hillary Clinton tett ki a múlt évben a honlapjára. Izrael dicséretével kezdi, hogy „Izrael a demokrácia mintaállama”. Aztán azzal folytatja, hogy „Izrael joga… egy fel nem osztott Jeruzsálemhez, mint fővároshoz… megkérdőjelezhetetlen.” (Az izraeli miniszterelnök-helyettes Haim Ramon közben azok közé tartozik, aki támgatja tárgyalások megkezdését Jeruzsálem politikai felosztásáról.) Védi Izrael jogát, „egy biztonsági fal felállítására”, anélkül, hogy megemlítené, hogy ez megszállt területeken is áthalad, ezzel de facto Izraelhez csatolja a Nyugati Parti területeken található izraeli telepeket. Valójában, az állásfoglalás nem tér ki a települések, megszállás, vagy az izraeli helyzet lehetséges megoldásaira. Izraelben eme dokumentum alapján határozottan a politikai jobboldalon helyeznék el őt.

Clinton riválisa a demokrata Párti jelöltségre, Barack Obama, az Aipac fórumán előadott kurta beszédében fogalmazta meg a maga álláspontját. Meglepően határozottan megígérte: „azért fog dolgozni, hogy a két ország békében és biztonságban éljen egymás mellett.” Obama Iránnal szemben is váltást szorgalmaz, beleértve a közvetlen tárgyalások megkezdését is.
Obama egyik kampánytanácsadója szerint az Aipacnak semmilyen kifogása nincs a szenátor ellen. Azonban Malcolm Hoenlein, az Amerikai Zsidók Nagyobb Szervezetei Elnöki Konferenciájának ügyvezető alelnöke, az izraeli napilapnak, a Haaretznek adott interjújában azt mondta, hogy „van egyfajta érthető aggodalom a (Obama) kampányt körüllengő „Zeitgeisttel” kapcsolatban” – ez a kijelentés azzal a szándékkal született, hogy aggodalmat váltson ki a közvéleményben. Obama határozottan törekedett arra, hogy megmutassa, ugyanolyan Izrael-párti tud lenni, mint Clinton. – Például az ENSZ-ben ülő amerikai képviselőnek – Zalmay Khalilzadnak januárban küldött levelében sürgeti, hogy a nemzetbiztonsági bizottság gázai krízissel kapcsolatos minden határozata „tisztán és egyértelműen ítéljen el minden Izrael elleni rakétatámadást”. A levél nem szólt a gázai övezet izraeli blokádjáról. (egyik tanácsadója személyesen nekem azt mondta, hogy Obama az előválasztásokon ugyanolyan jól – ha nem jobban – szerepel a zsidók körében, mint Clinton. Vajon ez azt jelenti, hogy Obamának sikerült meggyőznie a zsidó választókat, hogy beállt a sorba, vagy egyszerűen csak sikerült némelyeket maga mellé állítania egy békepártibb politikára való célzásaival?)
Az Aipac áldása kétségkívül hatással van némely zsidó adományozókra, illetve szavazókra – főleg azokra, akiknek az izraeli konfliktus a legnagyobb politikai probléma. Azonban ők csak egy törpe kisebbség. Az Amerikai Zsidók Bizottságának legutóbbi felmérése szerint mindössze a válaszadók 6%-a gondolja azt, hogy az izraeli kérdés a legfontosabb téma az elnökségért folytatott kampányban.
Azok, akiknek Izrael a legfontosabb, általában jobboldali megoldásokat szorgalmaznak a közel-keleti helyzet kapcsán, mert úgy látják, hogy az ország évek óta a megsemmisülés szélén táncol. Úgy tűnik, hogy ők vannak a legnagyobb befolyással a zsidó szervezetekre – például az Aipacra – az egymás között folyó diskurzusban. A többi zsidó adományozók többsége erősen liberális programot támogat – Irak, a gazdaság, az abortusz, a környezetvédelem és egyebek kérdésében. Azonban amikor találkoznak a jelöltekkel, nem szívesen nyilatkoznak Izraelről.
Tehát egy ellen-Aipac első feladata az lenne, hogy összegyűjtse azokat az adományozókat, akik a békefolyamat hívei, akik támogatják a megszállás befejezését, a két-állam megoldást és az USA tevékenyebb részvételét benne, továbbá, hogy határozottabb véleménynyilvánításra sarkallja őket, hogy a politikusok ne tegyenek egyenlőségjelet az Aipac és a zsidó támogatás közé. A második feladat az lenne, hogy felsorakoztassák azokat, akik egy mérsékeltebb Izrael-politikához kötnék a támogatásukat, és akik egy szépen berendezett szalon mélyén, csekkfüzettel a zsebükben megkérdezhetnék a jelölteket: „mit tennének azért, hogy Izrael megmeneküljön a megszállástól?” Hillary Clintonnak meg kellene értenie, hogy inkább nyerne, mint veszítene azzal, ha a közel-keleti álláspontja nem úgy hangzana, mintha Benjamin Netanyahu írta volna.
Egy éven keresztül lehetett azt hallani, hogy megalakulóban van a „liberális izraeli lobbi”. A tervek – úgy tűnik – készülőben vannak az induláshoz, hangoztatták a projekthez közeli források.
Az új csoport rengeteg kihívással fog szembenézni, részben mert, mint láttuk a liberális amerikai zsidóság sokkal inkább érdeklődik az általános belföldi ügyek, mint az etnikai témák iránt. Úgy látom azonban, hogy az új lobbi első alapelvének kell lennie, hogy Izrael stratégiai célja a béke és a két-állam megoldása a palesztínokkal, és az Egyesült Államok önmagának tesz jót, amikor segíti e cél elérésében. A központi cionista jövőkép szerint eddig és ezután is a cél a demokratikus állam megteremtése, zsidó többséggel, a polgárok teljes jogegyenlőségével, a szomszédokkal való békés együttéléssel (ez szerepel az izraeli függetlenségi nyilatkozatban is). Az államnak a zsidó többséget kell képviselnie, nem a diszkriminációt.
Kibékíthetetlen ellentmondás van a fent vázolt vízió és a megszállt területeken folyamatosan fennálló rend között. A Nyugati Parti palesztínok alapvető emberi jogait semmibe venni, katonai ellenőrzés alatt tartani őket, korlátozni a napi mozgásukat, csakis az izraeli telepesek biztonságának kedvéért, mindez aláássa a demokráciát. Másfelől, a Nyugati Part és Gáza egyesítése az állampolgárság megadása a palesztínoknak kétnemzetiségű államot eredményez. A két különböző nemzetiségű csoport konfliktusa egyetlen állam keretei között sokkal inkább a 90-es évek Boszniáját, mint a mai Belgiumot juttaja eszünkbe.
Tehát Izrael számára elérni a két-állam létrejöttét stratégiai szükségszerűség. Az egyedüli lehetőség ennek megvalósítására egy békeszerződés. Izrael kivonja a csapatait a Nyugati Partról, amennyiben a palesztínok elfogadják a két-állam gondolatát. A palesztín kormányzatnak erős ellenőrzés alatt kell tartania a területeit, és meg kell akadályozni a szélsőséges csoportokat abban, hogy tovább folytassák fegyveres küzdelmüket a „teljes” Palesztínáért. A megegyezés felé vezető egyetlen út a teljes izraeli csapatkivonás a Nyugati Partról, kisebb területekért cserébe – így lényegében a legtöbb telepesterület feladása szintén szükségszerű az ország jövője érdekében.
Az egy-állam megoldás az USA számára sem megfelelő. Jelenleg ugyanis Izrael az egyedüli ország a Közel-Keleten, amelynek elemi érdeke, hogy Amerika-párti maradjon. Jelentősen változna a helyzet, hogyha olyan palesztín többségű állam alakulna, amely magában hordozná a közösségi konfliktus veszélyét.
Így a valódi Izrael-párti lobbi elsődleges célja az lenne, hogy Amerika külpolitikáját minél jobban a két-állam megoldás irányába befolyásolja. Ahogy Yoss Alpher izraeli stratégiai elemző rámutatott, az Egyesült Államok csak akkor ért el sikereket az arab-izraeli békefolyamat előre vitelében, amikor „az amerikai elnököt teljes felhatalmazással képviselő” béketárgyaló utazott a Közel-Keletre hosszabb tárgyalásokra, mint tette azt Herry Kissinger külügyminiszter az 1973-as háború után.
A közvetítőnek kompromisszumokat kell ajánlania mindkét fél számára, majd erős nyomást kell gyakorolnia rájuk ennek elfogadása érdekében. Amerikának is ösztönző lépéseket kell tennie. Például pénzt kell felajánlania a palesztín menekültek letelepítésére a palesztín államban, vagy az izraeli telepesek átköltöztetésére Izraelben. Azonban az ajánlatnak kemény feltételeket kell tartalmaznia. A palesztínoknak ígéretet kell tenniük, hogy a menekülteket nem Izraelen belül telepítik le, míg a megszállt területeken Izraelnek ki kell ürítenie azokat a telepeket, amelyek megtartásához eddig ragaszkodott. A liberális izraeli lobbinak mindeközben mindent meg kell tennie a Capitoliumon annak érdekében, hogy anyagiakkal is támogassák eme törekvéseket.
A diplomáciai erőfeszítések azt is jelentik, hogy valóságos nyomást kell gyakorolni, nemcsak a két szembenálló félre, hanem a környező, befolyásos arab államokra is. Az USA-nak kötnie kell az ebet a karóhoz, hogy a palesztín hatóságok fegyverezzenek le minden olyan fegyveres csoportot a Nyugati Parton, amely a területen marad. Manapság az izraeli közvéleménynek fogalma sincs arról, hogy az állam mennyi pénzt költ el a telepesek fenntartására. A pénzügyi átláthatóság Amerika általi szorgalmazása – a támogatások fenntartásáért cserébe – segítené az izraeli demokráciát, valamint növelné a helyi támogatást a telepek megmaradásáért folyósított pénzek befagyasztása mellett. AB Yehoshuának igaza van, hogy az Egyesült Államoknak végre ki kell mutatni csalódottságát, amiatt, hogy a telepek még mindig állnak. Ez egy példa arra, hogyan tudna Washington segíteni az izraeli kormánynak azt tenni, amit tennie kell, vagyis visszaverni a belföldi nyomást.
Reálisan nézve valószínűleg még egy liberális izraeli lobbi is félénkebb lenne, mint a progresszív izraeliek. Kevés amerikai zsidó van oda az ötletért, hogy az Államokat Izraellel szembeni nyomásra kérje fel. A nyilvánosság szemében a lobbi feladata a diplomáciai támogatás megszervezése és a két-állam koncepció támogatása lenne. Egyben erősítés lehetne a politikusoknak, – főleg a liberálisoknak – hogy ténylegesen elmondhassák a véleményüket az izraeli-palesztín konfliktusról, tudván, hogy van egy támogató réteg, amely pénzzel és szavazatokkal mögöttük áll. Szépen csendben ellensúlyoznia kellene az Aipac befolyását a kongresszusban, amellyel megkötheti az elnök kezét is a tárgyalásokon. Az elinduló békefolyamatot nagyban hátráltathatja, sőt alá is áshatja egy olyan Aipac támogatással meghozandó határozat, amely egyben tartaná Jeruzsálemet, mint Izrael fővárosát. A liberális lobbi feladata az lenne, hogy a pragmatikus vonalat támogassa, azt, amely a Szent Város kérdésében mindkét fél egyetértését maga mögött tudja.
Azonban egy igazi Izrael-párti politika túlnyúlik a palesztín kérdésen. A béketárgyalások felújítása Szíria és Izrael között izraeli és amerikai érdekeket egyaránt szolgál. Amennyiben a megbeszélések sikerrel végződnének, az egy hideg békéhez vezetne, ami máris jobb, mint a most zajló hidegháború, amelyben Damaszkusz a Hamaszt és a Hezbollahot használja előretolt ékként Izrael kivéreztetésére. Alon Liel – az Izraeli Külügyminisztérium volt főigazgatója– (aki egyébként tavaly nyilvánosságra hozta, hogy nem hivatalos háttérmegbeszéléseket folytatott Szíriával) úgy véli, hogy bármilyen részmegállapodást illetően könnyen visszavezethetné Szíriát a nyugati szövetségi rendszerbe. Ez nagyon meggyengítené Irán pozícióját a régióban, és egyértelmű amerikai sikernek számítana. Egy liberális lobbi feladata az amerikai támogatás megszerzése lenne ezeknek a tárgyalásoknak.
A liberális lobbi akár Iránnal kapcsolatban is támogathatná a változást. Az iráni nukleáris program hatalmas veszélyt jelent Izrael számára. Azonban Washington a Teheránnal folytatandó tárgyalások elutasításával már előre feladja a lehetőséget, hogy csökkentse a fenyegetettséget. Vannak olyan keményvonalas izraeli stratégiai elemzők, akik a „quid pro quo” megoldást ajánlják: az USA fogadja el az iráni rezsim létét, amennyiben az felad az urániumdúsítással, valamint felhagy a terrorista csoportok pénzelésével.
Végezetül, Izrael célja, hogy része legyen a Közel-Keletnek, de ne úgy, mint egy rendőrállam, amely állandó konfliktusban van vele. A lehető legharciasabb álláspont támogatása árt mind az izraeli, mind az amerikai politikának. Hiányzik egy liberális hang Washingtonban, hogy átmenjen ez az üzenet. Lehet, ez is egy vágy arra, hogy egy „deus ex machina” megoldjon mindent. Ha így van, akkor már rég eljött az angyal földreszállásának ideje.
(The Prospect Online)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969