2013. I-VI
 

Az új Fidel. A venezuelai Hugo Chavez célja a forradalmi marxizmus felélesztése
Peter Hitchens

Azok, akik letekintenek a kalyiba házakból álló kerületekre a környező dombok magasságából, azt gondolhatják, Caracas a latin-amerikai országok fővárosainak karikatúrája, amelyre túl nagy hatással volt az észak-amerikai befolyás rossz oldala, és kevéssel a jó. Egy gyönyörű völgy látképét teszik előttünk tönkre a már ismerten szomorú, globalizált csúnyaság panorámájával. Otromba betontornyok, egyikükön abszurd módon, koronaként egy hatalmas pepsis doboz éktelenkedik. Ennyi erővel díszíthetnék a képet egy hatalmas banánnal is.
Emellett itt is látható már a szokásos kontraszt, amelyet a Harmadik Világból régóta ismerünk és egyre inkább terjedőben van az Első Világ országaiban – a gazdasági növekedés látványa az avas szenny mellett. Itt tényleg száz méterre vannak a nyomornegyedek a sportkocsikkal zsúfolt autópályáktól. Mennyire megszokott! Mennyire idióta!
Első látásra a klisék tűnnek fel. Van itt minden – uniformisok özöne, a propaganda freskói, katonai despotizmus, komolytalan választások, gyakori, sokszor komikumba hajló puccsok, zavartalan, pofátlan korrupció, kiterjedt bűnözés, kubai atyáskodás, az ellenzék otromba elnyomása, pénzügyi megszorítások, idegesítő – és teljesen elkerülhető – tej és WC-papir hiány, és a gazdaság szocialista típusú kormányzására utaló, félreismerhetetlen jelek.
Mint a többi autoriter rezsimben, Venezuelában is hiányosak a rend és a jogállam alapjai. A 28 millió lakosú országban havonta ezer gyilkosságot követnek el. A rendőrség hétvégenként visszavonul a nyomornegyedekből, tudván, hogy nem tudja felvenni a harcot a bűnbandákkal.
Csak ha egy kicsit közelebb kerül az ember, akkor véli felfedezni az eldugott sarkokban csöndesen meghúzódó civil közösség és valódi nemzeti öntudat nyomait – a dicső Simon Bolivar lovas szobra, a bűbájos öreg katedrális, az elegáns, szellős XIX. századi parlament, amely megfelelően jelképezi az alapító atyák szívből jövő, túláradó optimizmusát. Sok-sok őszinte embert látunk, akik szabadságra születtek, de a diktatúra gonoszságát kell elviselniük.
Mindezt joggal. Elképesztő, hogy több, mint száz évvel – a világot egyként bejáró – félrevezető, populista, kisírt szemeket, vagy még rosszabbat maga mögött hagyó politika megjelenése után, még mindig becsaphatják az embereket dagályos ígéretekkel, a politikaimessiás-várással, még mindig vannak olyanok, akiket nem taszít az égbekiáltó igazságtalanság, a szegényektől való szavazatvásárlás jól tetten érhető folyamata, vagy Hugo Chavez határtalan hiúsága.
És tessék, itt vagyunk megint! Nemrég jelentette be, végre, hosszú karrierje végén, Fidel Castro, hogy a radikalizmus ügyeskedő világából visszavonul a betegágyába, és erre itt terem ez az új marxista messiás, aki – véget nem érő beszédeivel, gyanús nemzetközi kapcsolataival, – figyelmen kívül hagyja a Fehér Ház ellenérzéseit, kiemelkedik a Karibi-térség országai közül, és divatos vezetővé válik az egész földkerekség baloldala szemében.
Úgy gondolom, hogy ez a karrier leginkább Thatcher asszony és Reagan elnök álma rendkívül gyors összeomlásának köszönhető. Ők azt mondták nekünk, a világ végre elfogadja, hogy a piac határoz meg mindent, és hogy a Szovjetunió összeomlása örökre diszkreditálja a világot megreformáló szocializmust. Nem volt szerencséjük! A piac filozófiája, tekintve, hogy nincs összhangban az emberi lélek érdekeivel, végül még azokban az országokban sem lett nagyon meggyőző, ahonnan egyébként származik, nem is beszélve a korábbi Gonosz Birodalmáról, ahol egyenesen kínosan felsült és megbukott. Ha ez nem törte le az idealista várakozásokat Washingtonban, Londonban, vagy Brüsszelben – Kabulról és Mekkáról nem is beszélve – miért ne tenné ugyanezt a hatást itt, ahol a caracasi nyomornegyedek már vagy hetven éve bűzölögnek az elhanyagolt hegyoldalakon.
Persze, ne feledkezzünk meg a Bush-Cheney-effektről sem. Senki sem éleszthette volna föl jobban a régi. rossz, anti-amerikanizmust, – amelyet a maga rajzfilm-szerűségében, a fejetlenül kapzsi és erőszakos Sam nagybácsi figurája szemléltet a legjobban – mint Bush és Cheney urak. Ők mindvégig azt tették, amivel az olyanok, mint Hugo Chavez mindig is fenyegettek. Hogy összetévesztik az erőt a hatalommal.
Mindezek mellett nehéz Chavez elvtársat nem szeretni, hiszen vicces – vicces magával, másokkal, az ellenzékkel szemben, az utóbbiak sajnos leginkább csak nevetésre méltóak. Mr. Busht egyszerűen csak Mr. Veszélynek hívta, és valljuk meg, illik rá.
De Chavez csak beszél és beszél, szünet nélkül beszél. Túl sűrűn szól bele a földi sugárzású televízió adók műsorszerkesztésébe – a szegények csak ezeket tudják fogni – buzdítja, győzködi az embereket, hogy legyenek hálásak a kétségtelen áldásokért, amelyekkel elhalmozta őket: csinos új lakótömbök, iskolák emelkedtek a lerobbant negyedek helyén, és kubai orvosok osztogatnak ismeretlen gyógykezelést a szegényeknek. Az árat a lassan, szisztematikusan kiépülő abszolút hatalom és a kötelező, szónoklatok elviselésével fizeti meg a venezuelai nép.
Amikor a spanyol király, Juan Carlos nemrégiben ledörrentette: "Miért nem fogod már be?" Chavezt egy spanyol-amerikai csúcson, több ezer venezuelai töltötte le mobiltelefonjára csöngő hangként a király kifakadását. Ne gondoljuk azonban, hogy ez Chavez kedvét szegte volna. Azt mondja, hogy a heti tv show-ja, a "Helló Elnök" vallási műsor, mert "csak a Jóisten tudja, mikor lesz vége". Ez kétségtelenül érvényes sajnos azokra is, akik érdemesnek találtatnak arra, hogy meghívott közönségként üljenek egyik ülepükről a másikra, ahogy az órák múlnak, szendvicsekkel és vízzel életben tartva magukat a hosszú megpróbáltatások közepette.
Ez az autoriter rezsimbe átültetett "Oprah Winfrey Show" viccekkel, múltidézéssel, és néha rögtönzött énekléssel. És minden önirónia és vonzerő ellenére, az egész műsor nagyon- nagyon komoly. Emlékezzünk: ez az ember először katonai puccsal próbálta megszerezni a legfelső hatalmi pozíciót 1992-ben. Most már nevetünk rajta, mert kísérlete komikus bukással ért véget, mégis rémisztő, hogy egy ember olyan sokra tartja saját egóját, hogy a hatalmat akár fegyveresen is hajlandó követelni. Castro első puccskísérlete a Moncada laktanyában hasonló baklövések sorozata volt. Mindketten azért jártak sikertelenül, mert nem voltak még elég gyakorlottak a kormányzási jog megszerzéséhez.
Akkor, az első kudarca után használta először a ma már nevéhez ragadt rémisztő frázist. A hatóságok – mindenki meglepetésére – a köztelevízióba engedték a kudarcot vallott puccsistát, vélhetően azért, hogy megadásra hívja fel csapatait. Ezt illedelmesen meg is tette, azonban mondandója végén óvatosan hozzátette "por ahora" – azaz „egyelőre”.
Egy kis idő után, amit a börtönben töltött, Chavez elhatározta, hogy a demokratikus utat választja, ügyesen kihasználva ellenfeleinek megosztottságát, vissza is tért, ahogyan ígérte. Azóta – ahogy ellenségei fogalmaznak – korrupcióval és ügyeskedéssel hivatalában maradt. Átvészelt egy puccsot, majd – hála propaganda-gépezetének és klientúrájának –lassan kiterjesztette a hatalmát .
Mostanára ez a két fontos szó: " por ahora" piros alapon fehér betűkkel ott feszít 'majd mindegyik caracasi hirdetőtáblán. Új értelmük – mindenki számára érthetően – fenyegetés azoknak, akik Chavez ellen fordultak. A decemberi népszavazásról van szó, amelyet Chavez, ha kis különbséggel is, de elvesztett. Amennyiben nyert volna, akkor még erősebb lenne, és még nagyobb veszélyt jelentene a magántulajdonra, és valószínűleg még nehezebb lenne eltávolítani. Hiszen akkor a hivatali idejét semmi sem korlátozná, míg a jelenlegiek szerint 2013-ban kénytelen otthagyni az elnöki tisztséget. Sokak szerint nem akarta figyelembe venni az eredményt, miközben egyre szélesebb körökben hangoztatják a vádat, miszerint egy nehezen leleplezhető trükkel szerette volna a maga javára fordítani a választásokat. Azonban barátja, Fidel Castro az utolsó pillanatban lebeszélte erről.
Mindegy, miért, de a lényeg: Chavez nem csinált nagy tragédiát a vereségéből – megparancsolta híveinek, hogy menjenek haza, és hagyják az ellenzéket ünnepelni. Most megengedheti magának, hogy visszafogott legyen. Az idő és az emelkedő olajárak lehetővé teszik, hogy esetleg később is próbálkozzon. Addig is mindent megtesz, hogy az országot végigtuszkolja azon a sztálinista úton, amelyik az egypártrendszerhez, cenzúrához, börtöntáborokhoz, uniformizálódáshoz vezet. Mindezt olyan lassan teszi, hogy senkinek nem szólal meg a vészcsengő, így az ellenzék sem képes hatékony ellenállást szervezni. Ha volna igazság, Chaveznek már rég el kellett volna hagynia hivatalát államcsőd következtében. A gazdasági irányítás felületes és pazarló, épp oly hatalmas összegeket nyel el a szegények szavazatainak megvásárlására költött pénz, mint a pénzügyek borzasztó irányítása. A nemzeti olajtársaságnak – amelyet Chavez úgy kezel, mintha a saját tulajdona lenne – hatalmas szüksége van a tengerparti fejlesztésekre, hogy biztosítani tudja működését. Nem kell azonban emiatt aggódni, mert a kínai és indiai gazdasági növekedésnek, valamint az iraki háborúnak köszönhetően hatalmasra növekedett az olaj iránti szükséglet. A pénz legalább olyan gyorsan jön, mint amilyen gyorsan Chavez elkölti. Miközben a középosztályokat könnyen le lehet fizetni az olcsó gázolajjal, egy tankolás ára 1,50 dollár. Chavez veresége inkább két másik tényezőnek tulajdonítható – az egyik egy tábornok, a másik egy csapat politikailag tapasztalatlan egyetemista. Raul Isaias Baduel tábornok a kezdetektől fogva Chavez elvtársa volt. Mikor Chavez autoriter alkotmánymódosításait kellett volna megszavaznia, inkább lemondott védelmi miniszteri pozíciójáról. Ezt akkor megmosolyogták. Hetek múlva azonban Baduel tábornokot a kormány bértollnokai már árulóként emlegették – bármely korábbi szimpatizáns hasonló elbánásra számíthat, ha kritizálni merészel – testőreit is elvették tőle. Baduel vallásos ember, akinek íróasztalán vallási jelképeket őriz. Megismerhette Chavez azon oldalát, amelyet amerikai és európai radikális támogatói nehezen értenek, vagy tudnak megvédeni – a judeofóbia alig felismerhető, de eltéveszthetetlen illatát. "Túl közel" állt a piciny venezuelai zsidó közösséghez.
Elpártolása különleges veszteség volt, hiszen annak idején segített Chaveznek visszaverni a 2002-es jobboldali puccsot. Öt évvel később már azzal gyanúsította régi barátját, hogy az alkotmányos rend megdöntésére tervez kísérletet. Azt mondja, hogy mindkét alkalommal az alábbi értékek szerint cselekedett: „2002-ben katonaként a törvényes rendet, az alkotmányt védtem egy puccskísérlet ellen. Most decemberben, civil állampolgárként ugyanezt tettem. A barátság nem azt jelenti, hogy el kell felejtened az értékeidet. A lojalitás nem egyenlő a bűnrészességgel. Gyerekkoromban azt tanították nekem, hogy a barátság az egyik alapvető érték, azonban ha a barátságot és az elveidet egymás mellé teszed, akkor mindig az utóbbi nyomja a nagyobb súlyt.
Ilyen ellenzékiség, amennyiben kapcsolódna egy párthoz, nagyon veszélyes lenne Chavezre nézve. Azonban egyelőre nem látni átfogóbb politikai elképzelést formálódni Baduel esetében. Sikerült lelassítani régi elvtársa nyomulását. Leváltásához egy igazi politikai pártra lenne szükség, amely tetszhet a szegényeknek, miközben megőrzi a liberális értékeket – ez már sokkal nehezebb feladat.
Az egyetemisták, akiket Chavez a gazdagok elfuserált gyerekeinek próbál beállítani, sokkal nagyobb veszélyt jelentenek. Nem is gondolták volna, hogy mekkora erejük van, amikor demonstrálni kezdtek Chavez – az ország legrégebbi TV-csatornáját, az RCTV-t bezáró – döntése ellen. Világos jele volt ez a kicsinyes haragnak, a bosszúnak, mert a csatorna kritizálni merészelte. A korrupció, a hanyagság és a hozzá nem értés miatt hitelüket vesztett tradicionális, konzervatív pártoktól eltérően az egyetemistákat nem lehetett lerázni azzal, hogy csak önmaguk érdekeit nézik, és hogy ellenségeik lennének a venezuelai szegényeknek.
Az egyik vezetőjük, Geraldine Alvarez csak 22 éves. Ő és a barátai a szólásszabadság korlátozásának veszélyeire figyelmeztettek, amikor Chavez bejelentette az RCTV bezárására vonatkozó tervét. Ekkor fogtak egy őszinte és független demonstráció szervezésébe. Meghökkentek a hirtelen jött népszerűségtől, és a chavezi államgépezet támadásától. A nemzeti TV cenzúrázta a velük készült interjút. A rendőrség nem törődve a pártatlanság látszatával, támadást intézett a békés felvonulók ellen. Az elnök követői becsületsértő negatív kampányt indítottak ellenük. Geraldine így emlékszik vissza: „Amikor a Nemzetgyűlésbe mentünk, hogy választ adjunk az ellenünk felhozott vádakra, azt mondták, hogy terroristák vagyunk, akiket a CIA képzett ki. Becsületünkben sértettek meg minket. Az állami TV azt hangoztatta, hogy mentálisan beteg vagyok, és emiatt gyógyszereket szedek – mindezt a szüleimnek is néznie kellett. Az emberek nagy része nem vette be a hazugságokat. A szegény emberek szimpatizálnak velünk. Látják, hogy a transzparensek, amiket a felvonulásainkon cipelünk, otthon készültek, nem pedig futószalagon, mint az államiak.”
Azt sem hitték el, hogy a diákok a "gazdagok elkényeztetett kölykei" lennének, tekintve, hogy nagy részük a polgári középosztályból, vagy munkásosztályból származik. Így amikor a már ismert bemocskolási kísérletek vagy a cenzúra haszontalannak bizonyult, az állam a 60 évvel ezelőtt alkalmazott kelet-európai, sztálini évek gyakorlatába illő módszerekhez nyúlt.
Titokzatos ellendemonstrációk szerveződtek az utcákon, üvegek repültek a diákok felé a rendőrök mögötti sorokból. Chavez hívei a főváros legismertebb magánegyetemének campusára mentek, fegyverekkel lövöldöztek. Hivatalos rendszámmal ellátott motorokkal és buszokkal érkeztek. A kormány nem nagyon igyekezett palástolni bűnrészességét. Pedro Carreeno forradalmi, piros pólóban ment a TV-be nyilatkozni arról, hogy az egyetemisták megtámadták.
Azonban a diákok, akik már csak a hagyományos politikai ambíció okán is ártatlanok, egy kígyó ravaszságával lavíroztak. Ellenálltak a hatalmas kísértésnek, hogy az elnököt személyében támadják. Nem vettek tudomást a hivatalos ellenzék vezetőinek kísérletéről, amellyel kooptálni akarták őket.. Mindvégig megőrizték függetlenségüket a hagyományos politikai elittel szemben, amelyben két, egymástól nem nagyon különböző párt váltotta egymást a hatalomban, miközben virágzott a korrupció. Tisztaságuk és harcuk önbizalmat adott azoknak, akik már feladták a Chavez elleni küzdelmet, és ezzel kétségtelenül a nem táborát erősítették néhány hónappal később. Azonban ez az ártatlan tisztaság akadályozta őket abban, hogy többet tegyenek az egyszerű ellenkezésnél. Baduel tábornokhoz hasonlóan sikerült fékezniük az államhatalmat, azonban saját program felmutatására már nem volt erejük.
Már készül a bosszú. Chavez most azt követeli, hogy az egyetemeken töröljék a felvételi vizsgát, így teletömhetné azokat fiatal, félművelt híveivel, akik félrelökhetik Geraldine-t és liberális barátait. Egyetemeket is támogat már, olyanokat, amelyek nagy busz-flottával rendelkeznek, hogy tudják szállítani tanulóikat a "spontán demonstrációkra" – nehogy megismétlődhessen az, ami a múlt ősszel történt.
Venezuelának fejlett és szabad jogállamnak kellene lennie. Rengeteg tanult és világosan gondolkodó lakója van. Van vagyona. A komoly civil társadalomra jellemző számos alkotóelemmel rendelkezik, beleértve az erős közvéleményt. Az autokrácia elleni lázadás során született.
A szabad országok nagy próbatétele, hogy meggyőzzék a többieket: egy ilyen országnak meg kell találnia a helyes utat egyfelől a hanyagság, plutokrácia és korrupció, másfelől a nyers, forradalmi marxizmus között. Ugyanez mondható el számos új "demokráciáról' is, amelyek az egykori kommunisták uralta területeken nőttek ki a földből.
A civilizáció igazi esszenciáját, a jognak alávetett szabadságot sokkal nehezebb exportálni, mint azt az olcsóbb fajta, csicsás valamit, amit "demokráciának" hívunk.

(The American Conservative)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969