2013. I-VI
 

Mi a szociáldemokrácia?
Antoine Colombani

Az idealista indíttatása és a világ fejlődéséhez való alkalmazkodást előíró realitásérzéke szorításában vergődő európai szociáldemokráciában totális ideológiai káosz uralkodik. Amikor kormányon van, gondolati kereteitől idegen gazdasági és társadalmi folyamatokkal kell együtt élnie, amiből következően – úgy tűnik – elveszítette mindenfajta egyediségét és önálló társadalomvízióját. Az ok nyilvánvaló: hagyományos alapelvei hatástalanok napjaink kihívásaival szemben. Sheri Berman cáfolni kívánja ezt a megállapítást, mégpedig úgy, hogy részleteiben felvázolja a specifikusan szociáldemokrata elmélet megszületését az európai szocialista mozgalmon belül 1890 és 1930 között (vizsgálata valójában Franciaországra, Németországra, Olaszországra és Svédországra korlátozódik). A szociáldemokrácia – állítja – „győztesként jött ki a 20. század nagy ideológiai összecsapásaiból” .
Berman szerint a szociáldemokrácia nem keverhető össze sem az európai szocializmussal, sem pedig valamely intézményes szerveződési formájával (a párt-szakszervezet-kapcsolattal). És nem redukálható a baloldali értékek inspirálta szimpla reformizmusra sem. Berman ezekkel a szavakkal foglalja össze tézisét: „A szociáldemokrácia a politika és a szolidaritás primátusába vetett hiten alapszik.” A demokratikus döntéshozatalból származó elveknek és céloknak rendeli alá a gazdasági erőket, és politikai eszközökkel szándékozik újrateremteni a modernitásban próbára tett társadalmi kohéziót. Berman – a Polányi Károly által inspirált társadalom-felfogást alkalmazva a 20. századra – a háború utáni gazdasági és társadalmi rendet – melyet egyébként a szociáldemokrata eszmékből vezet le – a demokrácia és a társadalmat a piac bomlasztó hatásainak alávető kapitalizmus közötti feszültségre adott „megoldásként” értelmezi.
(Az elméleti alapok) A szociáldemokrácia gyökerei Eduard Bernstein kettős ellentmondásra épülő „demokratikus revizionizmusához” vezetnek vissza. Ez az ellentmondás mindenekelőtt az önmagát szabályozó piacban és a gazdaság természeti törvényeiben hívő gazdasági liberalizmus valamint a politika gazdasági erőknek való alárendelését hirdető ortodox marxizmus között áll fenn. Ez az – Internacionáléban domináns – ortodoxia főként Engels és Karl Kautsky nevéhez köthető, akik a marxi életmű tudományos és determinista oldalát emelték ki és hangsúlyozták. Ez pedig – a történelmi materializmus és az osztályharc két pillérére építve – a kapitalizmus közeli és elkerülhetetlen összeomlását posztulálja. Az 1880-as évek nagy gazdasági válságának kontextusában ezek a jóslatok hihetőknek tűntek. A „kautskyzmusnak” megvolt az az előnye, hogy felvértezte a munkásmozgalmat a marxizmus népszerűsített, könnyen érthető gondolatokat tartalmazó változatával, és ugyanakkor a szocializmus automatikus eljövetelének vigaszát is magában hordozta. Mellékkörülményként azonban együtt járt az, hogy nem a párt feladata volt levezényelni ezt az átmenetet: a szociáldemokrata párt, az SDP forradalmi párt ugyan, de nem feladata a forradalom megszervezése”, ez „nem áll hatalmunkban” – mondták.
Az ortodoxia elleni – a 19. század végén kibontakozó – fellépés két lényeges tényezőhöz kapcsolódik: egyfelől a szocialista pártok megerősödnek és bátorítást kapnak, hogy felhagyjanak az elmélet sugallta passzivitástól. másfelől a kapitalizmus az 1890-es években új erőre kap. Ez az első – egy technológiai innovációs hullám valamint a kereskedelmi kapcsolatok és a tőkeáramlás példátlan fejlődése által kísért – globalizáció korszaka.
A munkásosztály elszegényedésével, a kisvállalkozások és az agrárgazdaságok eltűnésével, a középosztály pusztulásával kapcsolatos stb. – marxista jövendöléseket a tények cáfolják. Ugyanakkor a szociális kérdés semmit nem veszített az élességéből. Vajon joguk van-e a szocialistáknak tétlennek maradni, miközben valóságos politikai súllyal rendelkeznek. A „polgári pártokkal” való szövetség, és szélesebb értelemben véve az osztályok közötti együttműködés kérdése ettől az időszaktól kezdve merül fel. A parasztsággal kötendő kompromisszum kérdése, melynek felvetése a szigorú osztálypárt-jelleget védelmező ortodoxok szemében skandalumnak számított, különösen sok vita tárgya ekkoriban.
Ezek a századfordulón az Internacionálét foglalkoztató viták jelentik a szociáldemokrácia felé meginduló fejlődés kezdetét. Berman szerint ez a folyamat Franciaországban kezdődik, ott, ahol a demokrácia már gyökeret vert, és ahol a vidéki lakosság továbbra is jelentős arányt képvisel. Jules Guesde Francia Munkáspártja a – már akkor – a szavak és a tettek közötti szakadék leplezésével vezeti be a „helyi, önkormányzati” szocializmust. Főként a Dreyfus-ügy teremti meg a francia szocializmus egy jelentős részének kötődését az emberi jogokhoz és a Köztársasághoz. Az igazi elméleti kihívás azonban Németországból érkezik ahol Bernstein kidolgozza az úgynevezett „demokratikus revizionizmus” elméletét. Észreveszi, hogy a társadalom gazdagodik, többen részesednek a tőkevagyonban, a középosztályok fejlődnek – más szóval a szociális struktúra differenciáltabbá és összetettebbé válik. A kapitalizmus messze nem az összeomlás felé tart, éppen hogy „egyre növekvő alkalmazkodó képességről és rugalmasságról”, valamint a válságok leküzdésének kivételes képességéről tesz tanúbizonyságot. Innentől kezdve „a szociális felemelkedésen és nem a proletariátus elszegényedésén keresztül vezet az út a szocializmus felé”. A szocializmus többé nem elkerülhetetlen, de ettől függetlenül elérése még nem kevésbé kívánatos: a szocialistáknak a társadalmi gazdagság növelését, és nem csökkentését célzó „konkrét reformjavaslatokat kell megfogalmazniuk, hogy alapvető változtatások indulhassanak el”, és hogy „lépésről lépésre” megvalósulhasson a szocializmus.
Miként ellenfelei jól látták, Bernstein – az újabb gazdasági és társadalmi tendenciákat alapul vevő – törekvése a marxizmus egyszerű megújítására valóságos szakítást takar. Számára a demokrácia „egyszerre eszköz és cél. Fegyver a szocializmusért vívott küzdelemben és az a forma, amelyben a szocializmus majd megvalósul”. Egyfelől az általános és titkos választójog és a parlamenti működés felváltja az osztályharcot, melynek kifejlettebb és civilizáltabb, intézményesített formáját alkotják. Bernstein fenntartja, hogy érdekközösség áll fenn a munkások és a kapitalizmus többi áldozata között. A szocialista akciónak „a közös emberi sors érzésén és a kölcsönös társadalmi függőségen kell alapulnia”. inkább mint kizárólag a proletariátus szükségletein és az elkerülhetetlen osztálykonfliktus gondolatán. Másfelől a szocializmust nem annyira a társadalom egy végállapota, hanem eszményei, a demokráciáéval azonos eszményei: a szabadság, az egyenlőség, az osztálykülönbségek hiánya határozzák meg. A feladat egy eme értékeknek és elveknek megfelelő társadalmi rend politikai és szakszervezeti tevékenységgel való konkrét építése. Az 1890 és 1914 közötti időszak végén az Internacionáléban a viták a „francia gyakorlat” és a „bernsteini kérdés” körül folytak. A revizionizmus egyre inkább teret nyer, Franciaországban Jaurès-szel, Olaszországban Filippo Turati áramlatával, és lassan a svéd szociáldemokrácia elméletévé válik, vezetője, Hjalmar Branting ösztönzésére.

(A program kialakulása) A két háború közötti az az időszak, amikor a demokratikus revizionizmus igazi politikai programmá válik, akkor, amikor újabb országokban győz a demokrácia, és amikor a demokráciát, éppúgy, mint a kapitalizmust, próbára teszi az 1929-es válság. Berman állítása, hogy az a két dolog, ami szerinte a szociáldemokráciát jellemzi, a politika primátusa és a szolidaritás, alapvető szerepet játszik az időszak ideológiai fejlődésében. Hiszen ez az a két pillér, amire építik – antidemokratikus alapokon – a fasiszta és jobboldali nacionalista rendszerek is a politikájukat. A századvég Felvilágosodás-ellenes hangulata megszülte a Georges Sorel-féle „forradalmi revizionizmust” is. Ez szintén elveti az ortodox marxizmust, de bírálatának élét inkább a liberalizmus és a demokrácia, mint a kapitalizmus mint gazdasági rendszer ellen irányítja, és a proletariátus helyett hamarosan a nemzetet teszi meg a forradalom alanyának. Ez az irányzat kedvező táptalajra talál a baloldal egy részén, és azon a jobboldalon, amely nemsokára – a fasiszta szintézis döntő elemét alkotva – létrehozza a maga „nemzeti szocializmusát”. A fasiszta mozgalmak is a közösségi megújulásra, és a piaci erők nemzeti érdeknek– állami ellenőrzés útján való – alárendelésére hivatkoznak
Ebből a szempontból a fasizmus és a megszülető szociáldemokrácia vadászterülete azonos. Bernstein és Jaurès esetében a demokráciába és a társadalom különböző alkotóelemei közötti együttműködés lehetőségébe vetett hit a nemzet újrafelfedezéséhez vezetett, szemben azzal a gondolattal, miszerint a proletariátusnak nincs hazája. Az első világháború és a gazdasági világválság után a szolidaritás és a nemzeti sorsközösség eszményének hangsúlyozása megkerülhetetlenné vált. A revizionizmus örökösei megpróbálják figyelembe venni ezt az új kontextust. 1928-ban a svéd Szociáldemokrata Munkáspárt vezetője, Per Albin Hansson már nemcsak a svéd munkásosztályhoz, hanem az egész nemzethez szól, és a szociáldemokrata társadalom jövőképét a „nép háza” (folkhemmet) kifejezésben foglalja össze: „olyan meleg családi tűzhelyként, ahol az egyenlőség, az együttműködés és egymás kölcsönös megsegítése uralkodik. […] A svéd társadalom még nem a nép háza.” Ez a fogalom, amelyet valójában a nacionalista jobboldaltól származik, kifogja a szelet a jobboldal vitorlájából, és ettől kezdve a szociáldemokrácia sikerrel testesíti meg, ő maga, a nemzeti érdeket. A „nép pártjaként”, a parasztsággal kötött kompromisszumra támaszkodva és a gazdasági válság elleni harcban felhasznált keynesi gazdaságpolitikára emlékeztető fegyvertárral jut hatalomra 1932-ben a svéd szociáldemokrata párt. Hogy milyen sikerrel, és milyen hosszú időre, az ma már közismert. Miután végigvitte az átmenetet a demokrácia felé, döntően hozzájárult megerősödéséhez is, ráadásul tette mindezt egy rendkívül zavaros időszakban. Nem sikerült ez a német szociáldemokrata pártnak, amely a demokratikus rendszer fő támaszai volt ugyan, de doktrínájában a demokrácia kérdése nem játszott jelentős szerepet. A német szociáldemokráciának nem volt programja a válság ellen – az ortodox elmélet képviselői csak sodródtak az eseményekkel – és a válság többi, munkásosztályon kívüli áldozatának érdekképviseletét átengedte a szélsőjobbnak. Berman szerint részben az ideológia magyarázza képtelenségét arra, hogy gátat vessen a nácizmus megerősödésének.
A kontinentális Európában tehát elvetik a kapitalizmus és a szocializmus közötti „intermedier formákat”, az ortodoxia nevében, – annak az ortodoxiának a nevében, amelynek fennmaradását a kommunizmus konkurenciája segíti. És mégis, kibontakozóban van a szociáldemokrata alternatíva. 1931-ben egy a szakszervezeti mozgalom által támogatott csoport javasolja – sikertelenül – az SPD-nek a WTB18-terv megvalósítását. A terv lényege a keresletélénkítés és egy közhasznú munka-program bevezetése volt. A legnagyobb hatású kezdeményezésnek azonban a belga szocialista vezető, Hendrik de Man 1933-ban közzé tett Munkaterve bizonyult. Ez alkotóelemeiben már magában foglalja a háború utáni szociáldemokrata program jellemzőit: rövid távú válságkezelő intézkedések (a kereslet és a hitelek ösztönzése, nagy közmunkaprogramok), hosszú távú tervezés a kapitalista rendszer fenntartása mellett is, vegyes gazdaság kialakítása. A „tervgazdálkodás” a szocializmus új formájaként, a termelő eszközök társadalmi tulajdonba vétele alternatívájaként kínálja önmagát. Ezt a megközelítést, amelyet a belga, holland és svájci szocialisták is átvesznek, a CGT reformistái és a Marcel Déat körül csoportosuló francia „neoszocialisták” is támogatják. Ez utóbbi – a polgári kormánynak nyújtott támogatása miatt a francia szocialista pártból 1933-ban kizárt – csoport a fasiszta veszéllyel szemben támogatja a kormányzati részvételt és beavatkozást a gazdaságban. Szintén az egész francia nemzethez fordul, nem minden kétértelműség nélkül. Léon Blum fenntartja az ortodoxiát, akkor is, ha nem sokkal később kidolgozza a Népfront-politikát, melynek reformista kísérlete, szemben a fenti gondolatokkal, nem foglalja magában a szocializmus megvalósításának tervét.

(A háború utáni győzelemtől a válságig) A háború utáni időszakot Sheri Berman a szociáldemokraták által a század első felében kidolgozott eszmék diadalaként értelmezi. Nyugat-Európában mindenütt a demokratikusan meghatározott szociális célok elsőbbséget élveznek – az állami ellenőrzésnek alávetett – piaci erőkkel szemben, A nemzeti szolidaritás biztosítása érdekében új intézményeket hoznak létre. Franciaországban konszenzus alakul ki a keynesianizmus, a tervezés és a társadalombiztosítás körül. Németországban nem sokkal később megszületik a „szociális piacgazdaság” Bizonyos értelemben annak az új rendnek, amit a keynesi gazdaságpolitika, a menedzserek és a szakszervezetek közötti hatalommegosztás a vállalkozásokban, valamint az állami beavatkozás a gazdasági életben jelent, igen távol áll a szó hagyományos értelmében vett „kapitalizmustól”. Ebben az új összefüggésrendszerben az európai szocialista pártok elfogadják a demokratikus revizionizmus alapelveit és eszményeit: tetteikben szociáldemokratákká válnak, ha az elméleti kiigazításban nem is mindig jeleskednek (a francia párt, a Guy Mollet vezette Munkás Internacionálé Francia Szekciója rendíthetetlenül ragaszkodik a régi eszmékhez, Blum minden kísérlete ellenére). A híres Bad Godesberg-i Nyilatkozat megismétli a klasszikus revizionista érveket. És mégis, az európai szociáldemokrácia saját sikere áldozatává válik: elveszíti azt az előnyt, ami azzal járt, hogy ő volt a kiötlője a konszenzusnak, és végül szem elől veszíti eszményeit. Az elmélet iránti érdeklődés hiánya együtt jár a revizionizmus alapkritériumainak – vagyis az eszközök a gazdasági és társadalmi fejlődéshez való állandó ütköztetéssel történő adaptációjának – az elfelejtésével. Így a globalizáció, a keynesianizmus és a gondoskodó állam válsága összességében véve nem hozta magával az aktualizálást, még ha ez alól a fő szabály alól üdítő kivételt is jelentett a svéd példa.
Sheri Berman szerint a mai szociáldemokrácia nem kapaszkodhat két kézzel a múlt politikáiba, hanem fel kell tárnia ideológiai gyökereit, és egy új, a két alappillérére – a szociális szolidaritásra és a piac erőinek politikai célok alá rendelésére – támaszkodó programot kell alkotnia. Azonban a könyv törekvése, hogy választ adjon a jelenlegi válságra, beleütközik ezeknek az alapelveknek a homályosságába: Bizonyítják persze helyénvalóságukat egy ideológia építése valamint a gazdasági és szociális fejlődés közötti interakció leírásában. Hasonlóképpen megvilágító erejűek az első látásra különös egyéni életpályák – példa rá a revizionizmus és a tervgazdálkodás egyes híveinek a fasizmus és a kollaborálás irányába való elhajlása a két világháború között – elemzésében. Mégis oly mértékben meghatározatlanok, hogy az problémát jelent a megújulás alapjainak megvetésénél. Sajnálhatjuk például, hogy Berman nem foglalkozik azzal: mi adja az 1945 utáni szociáldemokrata jólétiállam-felfogás specifikus jellegét. Hiszen különböző elvek és célok igazolhatják a szolidaritás és az állam gazdasági regulációs szerepe primátusát. A skandináv modell ereje éppen abban van, hogy ezt a gondolatot a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésének szolgálatába állította, akkor, amikor más modellek inkább az egyéni életpályák biztonságát és stabilitását célozták meg, egy korporatív és biztosítási logika keretei között.

(A megújulás útjai) És mégis, Berman munkája – világos határt húzván a sorelizmussal, majd a fasizmus különböző formáival szemben – jól világossá teszi, hogy mi az, ami vitathatatlanul megkülönbözteti a szociáldemokráciát a marxizmussal szemben álló más elméletektől: a – szocializmussal magával is egységet alkotó, és ily módon a politikai cselekvés végcélját jelentő – liberális, humanista és demokratikus eszmékhez való ragaszkodás, a hozzájuk való hűség. Ez az a vezérfonal, ami minden kétséget kizáróan összeköti Bernsteint, Jaurèst, Brantingot, Hanssont stb. Bernsteint szerint, miközben a liberalizmusra hivatkozó pártok főként polgári érdekeket védtek, „a liberalizmus, mint történelmi mozgalom legitim örököse a szocializmus, és nemcsak kronológiai, hanem intellektuális értelemben is”. Hasonlóképpen, Carlo Rosselli, a Turatihoz közelálló revizionista szerint „a szocializmus eredeti értelmében és eredményei alapján megítélve, – mint a proletariátus emancipációja felé való konkrét mozgás – a cselekvő liberalizmus; a szegények életébe belépő szabadságot jelenti, mert a szabadság gyakorlásához szükséges gazdasági autonómiát és emancipációt veszi célba. Nem annyira önmagáért veszi célba tehát a szociáldemokrácia a szolidaritást, hanem sokkal inkább – az egyenlőség keresése révén – az egyes egyének, minden egyén szolgálatába kívánja azt állítani. «A liberalizmus az ideális inspirációs erő, és a szocializmus a gyakorlati megvalósító erő”. Ezek a témák egy másik, Sheri Berman – úgy tűnik – kedvelt útjától, a kommünotarista úttól különböző utat javasolnak. Ő inkább Michael Walzer munkáit idézi, és – Polányi nyomán – ragaszkodik ahhoz, hogy az emberi tevékenység lehető legtöbb aspektusát vegyük ki a piac fennhatósága alól.
A könyv egyik eredeti gondolata, hogy felhívja a figyelmet: az „első globalizációból” született szociáldemokráciát annak napjainkban zajló „második hulláma” csak aktuálisabbá tette, nem pedig elavulttá, mint ahogy azt sokan állítják. Mindazonáltal, állítja Berman, ma már klasszikus módon, a szolidaritás megújulása nemzeti szinten ma már nem elég, világméretű kibontakozásának kell kísérnie. Itt is jobban érzékelhető lenne e kettősség kibékítése, ha jobban hangsúlyozná a szociáldemokrácia liberális és univerzalista kötődését. Szorgalmazza az Európai Unió és a Bretton Woods-i intézményrendszer mozgósítását és demokratizációját, hogy „a politika primátusa” értelmet nyerjen. Márpedig a „nemzeti kommünotarizmus”, mellyel a szociáldemokrácia mindig összekapcsolódott, itt problematikusnak tűnik. Hasonlóképpen, nehézségek forrása, amikor a bevándorlások ama következményeit vizsgáljuk, amelyek a nemzeti szolidaritás újragondolására kényszerítenek, ha nem akarjuk, hogy megerősödjön egyfelől a nacionalista szélsőjobb az egyik oldalon, és a nemzeti bezárkózás politikája a másikon. Bermannek igaza van, amikor ezeket a kérdéseket napjaink szociáldemokráciája előtt álló legnagyobb kihívásoknak nevezi. Ebben a perspektívában a – műben tökéletesen megvilágított – nacionalista és kommünotarista aspektusainak kritikája megkerülhetetlennek tűnik. A két világháború közötti szociáldemokraták némelyike fasisztoid kilengései ideológiai gyökereire való emlékeztetés, akárcsak a svéd szociáldemokrácia árnyoldalainak (nevezetesen a kényszersterilizálásnak) a megemlítése, különösen hasznos.
Sheri Berman értékes útmutatóval szolgál tehát a szociáldemokrata megközelítés irányában. Kár ugyanakkor, hogy gondolatmenetében nem kap nagyobb szerepet az 1945 után bekövetkezett váltoások tárgyalása. Akárcsak a szolidaritásé, a politika primátusa kifejezés homályos marad.
A „tervezéstől” a háború utáni konszenzusig, eme követelés mögött mindig a voluntarizmus és a kapitalizmus számos aspektusa elfogadásának kibékítése rejtőzik. A tervezés, keynesianizmus és a gondoskodó állam válsága igazolta „a szocializmus, a létező kapitalizmus keretei közötti részleges és fokozatos megvalósításának „vágyálmát” érintő ortodox kritikák részbeni igazát, Nehéz nem figyelembe venni manapság, hogy a kapitalizmus – már Bernstein által megfigyelt – rugalmassága és alkalmazkodó képessége behozta a szocializmus felé való fokozatos menetelést tartalmazó projektek előnyét. Ezért a feladat ma már inkább a szolidaritás és a piac kibékítése új instrumentumok révén. És bár Bermannak igaza van, amikor rámutat a blairi harmadik út hiányosságaira, kissé röviden intézi el a dolgot azzal, amikor megelégszik a piacnak a politikával szemben gyakran Blair által adott prioritás elítélésével. A gazdasági struktúrák és társadalmi következményeik közelebbi vizsgálata nélkülözhetetlennek tűnik egy olyan időszakban, amikor az újkapitalizmus ismét aktuálissá teszi Polányi Károly tézisét: hogy ti. romboló ereje kiköveteli a politikától, hogy a szolidaritás új formáit hozza létre. Pontosan ez volt a revizionizmus kiinduló pontja is.

(La République des Idées)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969