2013. I-VI
 

A "prágai tavasz" alkonya
Kun Miklós

(A „kezdeményező csoport”) Az 1968-ban uralmon lévő szovjet vezetők, a „lenini Politbürónak” nevezett grémium tagjai – akiknek egyébként kivétel nélkül az 1937/1939-es „nagy terror” tisztította meg az utat a hatalomhoz Sztálin uralma alatt – szokatlan módon sokáig vívódtak, miként akadályozzák meg, hogy az európai térségben stratégiailag rendkívül fontos Csehszlovákia kicsússzon a kezükből. Számtalan közhely elhangzását követően a politikai bizottság 1968. március 21-i tanácskozásán Alekszandr Selepin kemény megoldást javasolt: „Fel kellene készülni a radikális módszerekre. Novotnyt valószínűleg már nem lehet megmenteni, ám amíg megvannak – ő, Lénárt, Lomský – el kell érni, hogy még (a központi bizottság. – K. M.) tanácskozásáig forduljanak hozzánk segítségért. Hogy minden esetre itt legyen nálunk a kérésük. Az világos, hogy segíteni kell. Ez a segítség mindenkit kijózanít, mindenekelőtt az ellenségeinket.”
A pártapparátus fiatalabb nemzedéke körében népszerű, feltűnően okos és ravasz politikust személyes szempontok is vezették. Selepin ugyanis alig néhány hónappal korábban súlyos vereséget szenvedett a hatalomért folytatott harcban a Brezsnyev-csoporttól. Számára a csehszlovákiai rendteremtés perspektívája újbóli előtérbe kerülést jelenthetett. Amíg a politikus társai kétségbeesetten, tehetetlenül spekuláltak a Prágából érkező aggasztó hírek hallatán, ő szinte vérszemet kapott. „Az ottani kalamajka jól jöhetett volna szerény személyemnek” mesélte nekem jó két évtizeddel később, moszkvai otthonában.
Selepin ekkor már ráncos, keserű, összetöpörödött nyugdíjas volt, akiről senki nem hitte volna, hogy KGB elnökként valaha ő működtette „a Cég” világszerte rettegett gépezetét. Bezsnyevvel és más befolyásos pártvezetőkkel 1964 októberében hidegvérrel részt vállalt jóakarója, Nyikita Hruscsov puccszerű elmozdításában. Ám ez a látványos diadal pirrusszi győzelemnek bizonyult a számára. Csúfosan alulmaradt a Hruscsov örökségéért folyó küzdelemben, mivel a politikai bizottság „öregjei” veszélyessé váló potenciális zsarnokot láttak benne.
„Alig vártam, hogy 1968 tavaszán a Politbüró rám bízza a csehszlovákiai rendteremtést, de a lapok járása nem nekem kedvezett”, emlékezett Selepin keserűen. „A nehéz helyzetbe került Brezsnyevnek elvben kellett az élettapasztalatom meg a kiváló szervezőkészségem. Ám világéletében az aljasságig irigy ember volt. Tartott attól, hogy ha elmegyek Prágába, ahol Komszomol-vezetőként valaha legalább két tucatszor megfordultam, gyorsan és alaposan rendet teszek. Nem akarta, hogy sikerüljön nekem! Ezért ez a kutyaütő inkább maga vette kézbe Dubček megrendszabályozását. Ami eltartott vagy egy évig. Közben pedig csapatokat kellett vezényelnünk Csehszlovákiába. De még 1968 augusztusában sem mehettem a tábornokokkal, civil tanácsadóként. Pedig eredetileg megbeszéltem ezt Brezsnyevvel. Mégis Kirill Mazurovot, az egykori belorusz partizánt küldték helyettem. Holott ha már egyszer nyakig voltunk a slamasztikában, akkor Prágában nem partizánkodni kellett volna! Ha rajtam múlik, hatalmi szóval lecserélem az egész akkori csehszlovák vezetést, amely még arra sem volt képes, hogy egy használható behívólevelet küldjön nekünk. Azok a „név nélküli” irományok, amelyek az ő nevükben a Pravdában napvilágot láttak, részben Brezsnyev titkárságán készültek, alig néhány nappal a bevonulásunkat előtt…”
Selepinnek sokban igaza volt: a „testvéri” országok katonai akcióját legitimáló iratok egy része valóban az SZKP központi bizottsága berkeiben keletkezett. Moszkvában fordították le őket cseh nyelvre, és valamikor augusztus közepén KGB-s futárokkal küldték Prágába, hogy kéznél legyenek. Segélykérő cseh és szlovák nyelvű iratokban ennek ellenére nem volt hiány a Kreml irodáiban 1968 késő nyarán. Főleg alsó- és középszintről a behívólevelek csak úgy áradtak Csehszlovákia különböző részeiből a prágai szovjet követség meg a pozsonyi főkonzulátus címére. Eleinte jajveszékelő sirámokra emlékezettek, amelyek egy részét valóban szovjet diplomaták, hírszerzők diktálták a CSKP veteránjainak, a munkásmilícia tagjainak, legtöbbször pedig egyszerű embereknek.
A szovjet követségre befutó leveleket még Prágában rendszerezték. Azok az írások, amelyekben nem csak elkeseredett szidalmak, hanem konkrét, vagy azoknak vélt adatok szerepeltek a Csehszlovákiában uralkodó „káoszról” meg az „ellenforradalmi veszélyről”, olykor Brezsnyev titkárságán, más moszkvai főhivatalokban kötöttek ki, majd alfabetikus sorrendben a levéltárba kerültek. De ha kellett, elővették a gyűjteményt. Ez történt például a szovjet-csehszlovák 1968. július végi ágcsernyői tárgyalásokon.

(Jelentkeznek az „egészséges erők”) Egy idő után azonban olyan behívólevelek kerültek a szovjet felső vezetés asztalára, amelyekben magas rangú cseh és szlovák politikusok esedeztek a „testvéri tankok” minél előbbi érkezéséért. Megesett, hogy csupán a saját nevükben írtak. Máskor azonban az 1968 kora nyarán még szétzilált, egymás iránt bizalmatlan Moszkva-barát politikusok, vagy ahogy magukat nevezték, az „egészséges erők” kísérletet tettek, hogy egységes erőként lépjenek fel. Ennek eszköze volt a „behívólevelek” írása.
A legelső behívólevelek különös módon máig nem kerültek elő. Megbízható forrásokból azonban tudjuk, kik voltak a szerzőik. Egyikük Antonín Kapek, a műszerészből lett gyárigazgató, aki Dubček hatalomra kerülése után bekerült a párt elnökségébe – bár nehezményezte, hogy csupán póttagként, szavazati jog nélkül. Őt követte az építőmunkás múltjával gyakran kérkedő másik elnökségi tag, Drahomír Kolder, a Novotný elleni szervezkedés egyik korábbi motorja. A prágai események fontos szovjet szemtanúja, Ivan Udalcov követtanácsos szerint e két befolyásos politikus külön-külön megfogalmazott „egészen konkrét” behívó levele legkésőbb július közepén keletkezett, miután a CSKP vezetése megtagadta, hogy részt vegyen a reformpolitikát elmarasztaló öt „testvérpárt” varsói tanácsozásán.
Udalcov szerint újabb másfél hónap múlva Kapek még egyszer lepötyögtetett orosz írógépén egy terjengős levelet, amely konkrét segélykérést tartalmazott. Kolder pedig az intervenció előestéjén néhány alkalommal személyesen vitte be elképesztően rossz orosz nyelven megírt feljegyzéseit a prágai szovjet követségre, ahová az „egészséges erők” – vagy ahogy 1968 késő nyarán Moszkvában elnevezték őket, a „kezdeményező csoport” – néhány más hangadójához, így Alois Indrához és Oldrich ©vestkához hasonlóan – időről időre betért lerészegedni.
A labilis lelkületű, izgága és meglehetősen primitív Kolder neve egyébként újabban alig szerepel az 1968-as „prágai tavasszal” foglalkozó szakirodalom lapjain. Talán csak Zdeňek Mlynarľ memoárja foglalkozik vele akkori súlyának megfelelően. Egyébként Kolder, aki 1968 nyarán szabályosan könyörgött, hogy szovjet csapatok szállják meg hazáját, alig három hónappal korábban a cseh és szlovák dogmatikus politikai elit körében még nem számított keményvonalasnak. Az utca embere is tudta, milyen fontos szerepet játszott 1967 utolsó hónapjaiban a Novotny elleni szervezkedésben. Egészen 1968. március végéig Alexander Dubček is úgy érezte, hogy emberileg feltétlenül támaszkodhat Kolderre, aki ráadásul a reformfolyamat legfontosabb alapvetését, az akcióprogramot elkészítő bizottság elnöke volt. A háttérbe szorult dogmatikus prágai politikusok, akik szívesen becsmérelték a reformereket – de egymást is – a szocialista országok diplomatái előtt, elújságolták Cservonyenko nagykövetnek. „Kolder ugyan reformernek vallja magát, de nem reménytelen eset…”
Drahomír Kolder felfogásában szinte napok alatt következett be a változás: alighanem a „hatok” 1968. március 23–24-ei drezdai tanácskozását követően. Erre az összejövetelre a CSKP delegációját úgy hívták meg, hogy tagjaival elhitették: a megbeszélésen főleg a Varsói Szerződés országai számára fontos gazdasági kérdésekről esik majd szó. A legnagyobb titokban előkészített tanácskozás előestéjén sem szivárgott ki, hogy ehelyett Alexander Dubček és prágai híveinek bírálatára készülnek a résztvevők.
Hasonló helyzetben Dubček általában falfehérré vált, a torkát sírás fojtogatta, sőt néha idegrohamot kapott. Ha úgy érezte, nem tudja elhárítani a támadásokat, gyakran megbánást színlelt, hogy könnyebb legyen kicsúszni kritikusai markából. Ám 1968 márciusában, Drezdában nyugodtnak és erősnek érezte magát, mert bízott az igazában. Pókerarccal végighallgatta a „testvéri országok” vezetőit. Még firkált is, egy nemrég látott jéghoki meccs jeleneteit rajzolta.
Míg Dubček már-már a győztes érzésével érkezett haza Drezdából, a CSKP egyes számú vezetőjét útjára elkísérő Dragomír Kolder nem titkolta kétségbeesését. Ő, aki a Novotný-ellenes tábor „erős emberének” számított, ettől kezdve ugyanis lehetetlennek tartotta a Szovjetunióval és a szocialista országokkal való további „konfrontációt”. A mindig jól értesült szovjet diplomatákhoz gyorsan eljutott a hír, hogy Kolder megijedt, és – főleg emiatt – hajlandónak mutatkozik köpenyeget fordítani. Ettől kezdve rendszeresen meghívták, ebédeken és „baráti beszélgetéseken” igyekeztek őt megdolgozni.
1968 áprilisában Koldernek szövetségese is akadt Alois Indra személyében, aki korábban ugyancsak jó viszonyt ápolt a neves cseh reformerekkel, és tüntetően közeledett Dubčekhez. Indra éppen az utóbbi javaslatára lett 1968 áprilisában a pártapparátus szervezési munkáját irányító központi bizottsági titkár. Márpedig ez a beosztás kulcsfontosságú volt a korabeli mozgalmi hierarchiában. A szovjet diplomaták és kágébések számára Indra ezután még fontosabb célszeméllyé vált – annál is inkább, hogy feltehetőleg már az 1960-as évek eleje óta szoros kapcsolatban állt velük. Sikerült is rábeszélniük, hogy eltávolodjon Dubčektől. Dragomír Kolder és Vasíl Bil’ak mellett így Indra lett az „egészséges erők” igazi emblematikus figurája. Velük együtt, az elsők között hajlandónak mutatkozott rá, hogy elfogadja az 1956-ban Magyarországon egyszer már kipróbált „sebészi beavatkozás” alkalmazását hazájában.
Az „egészséges erők” tábora egyre népesebbé vált Prágában és Pozsonyban 1968. május végén, amikor a CSKP központi bizottsága Dubček javaslatára szeptember 9-ére összehívta a rendkívüli XIV. pártkongresszust. A reformfolyamat hívei ugyanis bíztak benne, hogy a tanácskozás erősebb legitimitást nyújt a számukra, hiszen a központi bizottság, az országos és helyi párt- és állami intézmények tele voltak a dogmatikus visszarendezés aktív vagy titkos híveivel. A rendkívüli kongresszustól azt várták, hogy segítsen a reformereket megszabadítani ettől a ballaszttól.
A hatalmon lévők közül viszont nagyon sokan pánikba estek erre a hírre. Attól tartottak, hogy a rendkívüli kongresszuson a szokásos tisztújítás során elveszítik állásukat. És valóban, a tanácskozást előkészítő regionális konferenciákon a népszerűtlen dogmatikus politikusok a számukra szokatlan, nyílt légkörben valóban sorra vereséget szenvedtek. Az „egészséges erők” egyik ideológusa Antonín Kapek így foglalta ezt össze:”a párt rendkívüli kongresszusának összehívása elhamarkodott és hibás lépés volt annak ellenére, hogy a kongresszus legfontosabb feladatául a személyi kérdések rendezését határozták meg. (…) az elnökségen belüli vitákat – a sajtóban, rádióban, televízióban folyó vitákhoz hasonlóan – az egyes elnökségi tagok lejáratása, kompromittálása és a múltban végzett tevékenységük tisztázására, magyarázására irányuló törekvések jellemzik. (…) fokozódnak az államellenes, Szovjetunió-ellenes és a szocializmus-ellenes megnyilvánulások. A belpolitikai helyzetet súlyosbítja a különböző pártok, csoportok aktív szervezkedése is. (…) A különböző államellenes és szocializmus-ellenes megnyilvánulásokra elsősorban azért kerülhet sor, mert komoly problémák vannak a belügy és a honvédvég területén. A belügyi egységek és a rendőrségi apparátus teljes mértékben dezorganizált, tekintélye elveszett és így nem képes rendet teremteni. Egyedüli ütőképes erőnek a Munkásőrséget (munkás milíciát) tartják, amelyre jelenleg a munkáshatalom megvédése szempontjából számítani lehet”.
Akik így érzékelték az országban zajló, hatalmas pozitív energiákat felszínre hozó demokratikus reformfolyamatot nem tekintették hazaárulásnak vagy erkölcsi bűnnek, hogy 1968 nyarán szovjet diplomaták tanácsára, vagy saját szakállukra segélykérő levelekkel bombázták Moszkvát. Amikor pedig kívánságuk teljesült, örömmel hallgatták a hazájuk földjét taposó lánctalpak jellegzetes csikorgását.

(Jelentések Budapestre) 1968 májusában a KGB csehszlovákiai ügynökei a szovjet követség munkatársaival és katonai hírszerzőkkel karöltve terjedelmes gyűjteményt állítottak össze a Kreml részére a Csehszlovákiában terjedő „lopakodó ellenforradalomról”. A magyar követség és a pozsonyi főkonzulátus munkatársai hasonló tevékenységet végeztek.
A Prágából és máshonnan érkezett titkos jelentések rendkívül informatívak voltak. Amikor például hatalomra kerülését követően Dubček hazahívta Romániából Cestmír Cisař volt művelődési minisztert, hogy a prágai pártközpontban átvegye az oktatási, kulturális és részben ideológiai kérdések irányítását, Budapestről jellemzést kértek a liberális nézeteire büszke politikusról, akiről tudták, hogy nagykövetként száműzetését tölti a román fővárosban. A bukaresti magyar nagykövet így írt róla budapesti feletteseinek: „Leváltását a kormányból fegyelmezetten viselte el, de nem titkolta, hogy nézetei nem változtak. Továbbra is nagyobb alkotási szabadságot tartja szükségesnek, veszélyesnek ítélve, hogy a párt a csehszlovák írók, művészek legjobbjaival állandó feszült viszonyban legyen. (…) Határozottan ellenezte az adminisztratív beavatkozást a kulturális életbe. (…) Említést érdemel, hogy középiskoláit Franciaországban, Dijonban végezte ösztöndíjasként a 30-as évek közepén. Nevelésében ez kétségtelenül szerepet játszott. De nincs szó arról, hogy ez valamiféle nyugatimádatban jelentkezett volna. (…) Cisař elvtárs személyében józan gondolkodású, a dolgokat és lehetőségeket reálisan megítélő képzett kommunistát választottak a KB titkárává.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969