2013. I-VI
 

Tavasszá lett a telünk, ősszé vált a nyarunk
Duray Miklós

A tavasz előhírnöke a télutó, ezért talán nem véletlen, hogy a Prágai Tavasz, kissé sietősen, nehogy valaki idejekorán megállítsa, már a tél derekán, 1968. január 5-én kezdődött, a keményvonalú sztálinista Antonín Novotný lemondatásával Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkári tisztségéről. Egyik fontos előjátéka ennek az eseménynek az előtte való őszön zajlott, a Csehszlovákiai Írók Szövetségének kongresszusán, ami politikai tüntetéssé alakult át, mert néhány felszólaló, civil kurázsival bíró író, nyíltan bírálta az ország hivatalos politikáját, főleg a csehszlovák pártvezetést, mert vakon követi a Szovjetunió vezetőinek utasításait. Ebből azonban szapora pengeváltás lett, mert akadt néhány más író, aki viszont a hivatalos pártvonalat védelmezte. Ennek a rendhagyó párbajnak a következménye a nagy népszerűségnek örvendő, reformista, cseh nyelven megjelenő, de az egész országban olvasott Literární Noviny (Irodalmi Újság) betiltása lett, ami elsősorban a cseh értelmiség körében általános felháborodást váltott ki. De már 1965 decemberében, az egyetemisták és főiskolások prágai tanácskozásán is, ’68 előszele fújt. Ott a másként gondolkodó prágai és brünni műegyetemisták az egyöntetű Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetséget akarták átalakítani, „emberarcúvá” tenni – szlovákiai kollégáiktól vajmi kevés támogatást kapva. Az ott fellépő cseh reformista fiatalokat kizárták azt egyetemről, és azonnal elvitték sorkatonai szolgálatra. Ez akkor volt, amikor a szlovák nyelvészek még azt gondolták, hogy a „műszaki egyetem” kifejezés a szlovák nyelvben nyelvhiba, hiszen Szlovákiában addig csak „technikai főiskola” létezett.
Ebben az időben Csehszlovákiában, a világtörténelmi eseményeken túl, valamint a cseh és a szlovák történelem mellett, a magyar történelem is íródott. Nem arra utalok, hogy augusztus 21-én a kádári Magyar Népköztársaság Néphadserege bevonult Csehszlovákiába, karöltve a Szovjet Hadsereggel – ez csak a kommunisták Magyarországának, illetve az idegenek magyarországi uralmának a történelme. Hanem arra gondolok, hogy 1968-ban az akkori Csehszlovák Szocialista Köztársaság szlovákiai részében, és Prágában is a felvidéki magyarságnak egy egészen sajátos önrendelkezési nemzeti küzdelme folyt, melyhez a Prágai Tavasz teremtett megfelelő körülményeket.
Aki csehként vagy szlovákként élte meg az 1968-as esztendőt, hasonló fűtöttséggel emlékezhet az eseményekre, mint egy magyar ’56-ra, vagy egy lengyel a gdański felkelésre vagy a Solidarno¶ćra, bár jelentős különbség volt közöttük. A felvidéki magyarokban azonban 1968 egy sokkal összetettebb emlékképként maradt meg, mert csak részben idézi a kommunizmus illetve a szocializmus demokratizálási lehetőségének a hiú ábrándját, az „emberarcú szocializmus” megteremthetőségébe vetett hamis hitet, vagy egy korai rendszerváltozásnak a remélt, de csalóka lehetőségét. A felvidéki magyarok közemlékezetébe legalább ennyire befészkelte magát a szlovák szélsőséges nacionalizmus megjelenése, és a tőle való rettegés.
Ebben az időben szinte egyszerre jelent meg a kommunista vagy inkább sztálinista köntösbe öltözött cseh Novotný-tól elszenvedett szlovák sérelmek sorozata, a sértett szlovákok uralta helyi hatalom által eredményesen táplált szlovákiai magyarellenesség, a csehek kételyei a beneąi és a gottwaldi politikával kapcsolatban, valamint a cseh írótársadalom egy részének Izrael állammal való, ezért szovjetellenesként értelmezhető szolidaritási tüntetése.
Arról, hogy mi váltotta ki a Prágai Tavaszt, két rágalomszerű híresztelés kapott lábra annak idején. és egy máig fel-felbukkanó áltudományos magyarázat.
A rágalmazásnak is minősíthető híresztelések még 1969 vége felé bukkantak föl, az akkori „normalizáció” és „konszolidáció”, a politikai újraszabványosítás és az egypárti hatalom újraszilárdításának kezdeti időszakában. Ebből a legendáriumból nyilvánvaló, hogy a husáki pártközpont – a „marskommander” vagy inkább „tamburmajor” ekkor már Gustáv Husák volt – helyzetismerő propagandistái szorosan működtek együtt a szovjet szakemberekkel, mert aligha merték volna a szovjet politika céljait vagy az antiszemitizmust felhasználni meggyőző érvként – noha ez utóbbi Husáktól nem állt messze. Barátját, a fasiszta Szlovák Köztársaság propagandaminiszterét állítólag – Husák közbenjárásának köszönhetően – azért nem ítélte halálra a szlovák Nemzeti Bíróság, mivel védelme arra hivatkozott, hogy a zsidóellenesség tulajdonképpen a magyarok elleni védekezésből keletkezett, mert a zsidók a magyarosítás terjesztői voltak. Ezúttal is, a pozsonyi és a prágai pártközpont által kiadott brosúrákban sűrűn utaltak a cionista veszélyre.
Az egyik híresztelés arról szólt, hogy a Prágai Tavasz a szovjet titkosszolgálat tervei szerint zajlott, és az egész eseménysort előre megtervezték. A reform-kommunisták nem voltak mások, mint a szovjet titkosszolgálat ügynökei, akik azért készítették elő a tavaszi eseményeket, hogy a kommunista nemzetköziséget talpra állítsák, azaz megteremtsék a megszállás ideológiai okát. A Szovjetunió hatalmi politikájában ekkor élte virágkorát a brezsnyevi doktrína, ami arról szólt, hogy a hatalmi és a befolyási övezetet totálisan és fel nem adhatóan kell elfoglalni. A doktrína működtetése érdekében a bolsevista kornak megfelelő szellemiségben a kommunista rendszer nemzetközi védelmére kellett megteremteni az összefogást. A testvérpártok figyelmeztetései 1968 májusától pont arra utaltak, hogy Csehszlovákiában veszélybe került a néphatalom, ezért résen kell lenniük a szocialista országoknak, és ha más megoldás nem marad, segítséget kell nyújtani a csehszlovák elvtársaknak a néphatalom megtartásához. A gondolatmenetbe épített logikai csavar szerint minderre azért volt szükség, hogy a Szovjetunió állandó jelleggel szállhassa meg Csehszlovákiát, az egyetlen, Nyugattal határos szocialista országot, ahol a Szovjet Hadsereg egységei még nem állomásoztak. Csehszlovákia lakosságának arra a részére akartak ezzel lélektani hatást gyakorolni, akik annyiban azonosultak a kommunista hatalmi renddel, hogy tudatosították, a csehszlovák államot a Szovjetunió támogatása nélkül a létező keretek között nem állíthatták volna helyre, ugyanakkor nem tudták elfogadni a szovjet megszállást, mert még mindig abban a tévhitben éltek, hogy a Szovjetunió a cseh/szlovák nemzet szövetségese. A Prágai Tavasz iránt rokonszenvező tömegekkel tehát azt kellett elhitetni, hogy az események tulajdonképpen ellenük irányultak, a reformkommunisták elárulták őket. A helyreállított néphatalom új képviselőinek emiatt kell kiszolgálniuk a Szovjetuniót. A túlerővel szemben – ha a nép érdekeit akarják képviselni – nincs is más választásuk.
A másik rágalmat – a jól értesültség látszatát keltve – a suttogó propaganda eszközével akarták elhinteni a lakosság körében., Eszerint a Prágai Tavasz tulajdonképpen a cionisták műve volt, akik azért esküdtek össze a szocialista rendszer ellen, mert a Szovjetunió az arabok oldalára ált a történelmi jogra hivatkozó és területfoglaló Izraellel szemben. Jól átgondolva célozták meg ezzel a cseheket és a szlovákokat. Hiszen csak harminc év telt el a csehországi németek szülőföldjének, a Szudéta-vidéknek a birodalmi németek általi bekebelezése, vagy a magyarlakta területnek a Magyarországhoz való visszacsatolása óta. Ne felejtsük, ennek a hírkeltésnek az időszerűségét az teremtette meg, hogy nem sokkal a Prágai Tavasz előtt zajlott le az 1967-es egyiptomi-izraeli hatnapos háború, amit akár egy kicsinyített szovjet-amerikai háborúként is lehetett értelmezni Hiszen ott, ebben a háborúban újra testet öltött világunk hatalmi kettéosztottsága – mint 1956-ban a szuezi válság idején. Elsőként éppen Csehszlovákia szakította meg Izraellel a diplomáciai kapcsolatokat, és azon év őszén Prágában, a Csehszlovákiai Írók Szövetségének IV. kongresszusán indult egy Izraellel rokonszenvező kezdeményezés. Az írók szövetségének ez a kongresszusa, mint említettem, egyéb vonatkozásai miatt is a Prágai Tavasz egyik előjátékának tekinthető. Ebben az összefüggésben ezt a hírkeltést úgy kell/kellett értelmezni, hogy a cionisták Csehszlovákiát akarták ütközőzónaként felhasználni a Szovjetunió felé a Prágai Tavasz rendszerfelforgató eseményeivel. Ha tehát nincsenek (a szudétanémet területeket elfoglaló németekhez vagy a magyarlakta területeket elfoglaló magyarországiakhoz hasonlítható) cionisták, nyugalom van az országban és nincs szovjet megszállás.
A harmadik híresztelés vagy inkább áltudományos magyarázat, miszerint a Prágai Tavasz és a csehszlovákiai események beilleszthetők lennének az 1968-as párizsi és nyugat-berlini zavargások, tüntetések sorába, inkább a helyzet ismerete nélküli tudálékosságnak tekinthető. Az akkori hivatalos csehszlovák propaganda sem merészkedett addig, hogy ilyen párhuzamokat keressen. Ezzel ugyanis teljesen hiteltelenné vált volna, hiszen senki sem értette volna, hol itt az összefüggés. Ez a párhuzam azonban azért is kerülendő volt, mert a belgiumi zavargások hasonló okokban – a flamand-vallon ellentétben – gyökereztek, mint Csehszlovákiában a szlovák-cseh feszültség, amit a husáki pártvezetés éppen belga mintára, föderációval kívánt rendezni. Tény és való, hogy 1968 tavaszán – a brüsszelitől eltérő okokból – lázongások és utcai zavargások törtek ki Nyugat-Európa számos nagyvárosában. Ezek az ideológiailag többnyire zavaros, céljaikban szerteágazó mozgalmak – a szélsőbaltól kezdve a maoizmuson és a szexuális szabadságnak vagy inkább gátlástalanságnak a hirdetésén át a céltalanságig – azonban csak Nyugat-Európában jelentek meg. A volt szovjet-blokkban semmilyen társadalmi mozgósító hatást nem váltottak ki. Negyven év távlatából ismét ilyen párhuzamokat keresni a Prágai Tavasz és az akkori nyugat-európai lázongások között – a brüsszelitől eltekintve – enyhén szólva szakszerűtlenség. Hiszen 1945 és 1989 között minden lázadás, felkelés és forradalomkísérlet a Szovjetunió által megszállt vagy felügyelt területen az ottani sajátos hatalmi, politikai, parancsuralmi és társadalmi körülményekből fakadt. A keleti blokkban nem az apák és a fiaik társadalma között dúlt a harc – még ha létezett is generációs szemléleti és ennek következtében magatartásbeli különbség is – hanem az elnyomó rendszerrel álltak szemben az emberek, korosztályra való tekintet nélkül. A barikád ugyanazon oldalán érezhette magát sok nyugdíjas és sok egyetemista. Paradicsomi állapotnak tűnik ez, nemde? Akkor annak hittük. Később kiderült, hogy a fiatalabb nemzedék abban különbözik az apákétól, hogy könnyebben megvehető. Az apák a családjukat kockáztatták– ha ellenálltak, a családjukat hozták veszélybe, ha együttműködtek a hatalommal, védelmezték. Az utánuk következő generáció azonban a jövőt tette kockára – akik ellenálltak, saját és gyermekeik jövőjét veszélyeztették, akik együttműködtek, mindnyájunkét.
A vízválasztó 1968 volt, illetve azzá lett. ’68-ról a negyven évvel későbbi, a valamikori csehszlovákiaiak köztudatában vajmi keveset fedezhetünk fel, csakúgy, mint ’56-ról a magyar köztudatban. Az oka azonos: a kommunista rendszerben a hatalom megtett mindent annak érdekében, hogy kisöpörje az események emlékeit az emberek agyából. A furcsa az, hogy sem a szlovákok, sem a csehek emlékezetében nem is igyekeznek felfrissíteni a történéseket és megtartani az emlékeket, mintha egy nem létező múltról lenne szó. Ezért kell tudományos és közszolgálati tettként értékelni Kun Miklós „A Prágai Tavasz titkos története” című könyvét, mert amellett, hogy feleleveníti az akkori eseményeket, érthetővé is teszi. Nemcsak azáltal, hogy az elmondott történelem az oral history eszközével megszólaltatja a Prágai Tavasz jeles szereplőit és hírhedt „normalizálóit”, hanem számos, eddig ismeretlen levéltári dokumentum révén derít fényt az eddigi szóbeszéd helyett a valóságra. Kun Miklós a tőle megszokott hitelességgel és alapossággal tárja elénk közös közép-európai történelmünknek ezt a fejezetét.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969