2013. I-VI
 

A fővárosi mozik a Kádár-korszakban
Kovács Emőke

(Prológus) A mozi a fővárosban listavezetőnek számított a kulturális, szórakoztató intézmények között, hiszen bármikor, bárkinek olcsón a rendelkezésére állt, tekintet nélkül minden társadalmi különbségre. A mozi önmagában is programot jelentett, a filmtől függetlenül. A mozi fénykorában elegendő volt a film és a sötétség, meg a vetítőgép, a néző szórakozni vágyott.
„1963-ig, tizenkét éves koromig Újpesten laktam. A következő mozikba jártam gyalog: Munkásotthon (ez volt a legközelebb), Fény, Szabadság és Alkotmány (ez a legtávolabb). Hogy melyiket szerettem legjobban? Nagyjából egyformán. A matinékon sokan voltak. Szombat este is. A jegyet nem én vásároltam. Nem szerettem sorban állni. Őfelsége kapitánya, Háború és béke, Julius Caesar, Halálhajó, Kocsubej. Elég hamar eldőlt, hogy a kosztümös filmekért sohasem fogok rajongani. A kísérőfilmekért sem. Untam. Az artistaműsor semleges volt. Egykerekű biciklin labdákat dobáltak a levegőbe. Bűvészkedtek. Rendben. Perecet árultak. Inkább szomjas voltam. Jaffa vagy málna? Három gongütés a nagyfilm előtt. Összehúzták a függönyt, hogy ismét széthúzhassák. Villanyégők világították meg a színpadot. A nézők elcsendesedtek. Sötét lett. Aztán történt valami, amitől izgalmassá vált a világ: az újpesti évemben láttam Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjét. Apámmal, vasárnap délelőtt, a Fény moziban, az Árpád úton [IV. ker., Árpád út 77. – K. E.]. Éppen negyven éve. Kevesen voltunk a nézőtéren. A filmen hús-vér embereket láttam, akik ugyanúgy öltöztek, mint mi. Cigarettáztak (már én is próbáltam), twistet táncoltak (ahogy én is a tízperces szünetekben, hátul a padok mögött). Orkánkabátot viseltek, sportautót kértek kölcsön, házibuliztak, amatőrfilmet néztek. Nekem ez nagyon tetszett. Presszókban találkoztak a szereplők, dzsesszt hallgattak. Olyan szerettem volna lenni, mint ők. Láttam az Emkét, a Várkert kioszkot, a 9-es villamost és a műtermet. Ráéreztem a férfi-nő kapcsolatának titokzatosságára, izgalmasságára. Nem hiszem, hogy értettem a filmet. A hangulatát igen. A zenéit igen. Az operációt igen. Bartókot igen. A fényt igen. Ezt a meghatározó élményt köszönhettem a Fény mozinak, mert ott éltem át. Ezért a legkedvesebb mozim. Volt.” – olvashatjuk Györe Balázs visszaemlékezését, napjainkból, az általunk választott korszak mozis világáról. A rövid esszészerű memoár – ugyan egyetlen mozira (Fény) – összpontosít, de igen jól tükrözi annak a korszaknak a hangulatát, élményvilágát, amelyet jelen, gondolatébresztő tanulmányunk feltárni kíván.
Munkánkban a budapesti mozik világát (nézőközönségét, filmpolitikáját, filmforgalmazását, a fővárosi filmszínházak virágkorát és hanyatlását) – 1960 és 1989 között – mutatjuk be. Írásunkban több pont akár tovább kutatható, ezért főként egy vázlatos, de gondolatébresztő dolgozatnak készült, amelynek célja, hogy feltárja ezt a releváns, történeti szempontból is érdekfeszítő, de kevésbé ismertetett témát, amely nemcsak a magyar kinematográfia, hanem a magyar politika-, esemény-, művelődés- és kultúrtörténet számára is novumokat tartalmazhat.
(Az előzmények: történeti áttekintés az 1945 és 1960 közötti időszak fővárosi mozijairól)
1945-ben, a II. világháborút követően Magyarországon összeomlott a gazdaság, a politikai rendszer és a kultúra, így a magyar film intézményrendszere is. A helyzetet jól érzékelteti Szőts István , filmrendező röpiratának (1945) részlete: „A pusztítás, a romok nagyobbak, mint képzeltük. Moziparkunk egy része új határok mögé került, egy része nehezen pótolható kárt szenvedett; filmgyáraink finom műszerei, felszerelése jórészt megsemmisült. Oroszország, Amerika hatalmas filmtermése előtt megnyíltak a mesterséges zsilipek. A stúdiók, ahol tegnap még sorban álltak a gyártók, ma üresen konganak. Magyar film? Pláne magyar filmművészet? Ma, amikor nem üzlet filmet készíteni? Talán arra lesz jó ez a nagy pusztítás, hogy mindent elölről kezdhessünk. A film – művészet, vagyis legalábbis akar lenni…”
A II. világháború után 1945. február 3-án nyitotta meg újból kapuit az Uránia filmszínház, Az oreli csata című szovjet filmmel. 1945. február végétől már a Corvin mozi is üzemelt. 1946 végén pedig 67 filmszínház (közvetlenül az ostrom előtt: 82 játszó mozi volt) működött Budapesten, vidéken 428. 1947-re emelkedett.
Mindezek ellenére a magyar film újjászületéséről beszélhetünk. A magyar filmszakma, a jól bevált módszerek (magántőkés befektetések, filmvígjátékok gyártása) felelevenítésével próbálkozott. Így nyitotta meg kapuit, elsőként Magyarországon a Hunnia Filmgyár Rt., amely állami támogatást is kapott, meglévő részvényei mellé. A vezérigazgató Gertler Viktor filmrendező lett, aki 1945 őszén már be is jelentette: a Hunnia Filmgyár, két helyreállított műtermében (a Gyarmat utcaiban és a Pasarétiben) megindult a filmgyártás. Európában elsőként a Hunniában forgattak filmet. Így készült el a koalíciós időszak első magyar játékfilmje: A tanítónő. Keleti Márton irodalmi adaptációja Bródy Sándor író 1907-es színművéből készült. A főszereplők között a világháború előtti nagy filmes gárdát, például Jávor Pált, Szörényi Évát láthatjuk. A film témája voltaképpen egy idealizált történet volt: az igazát védő, erkölcsileg feddhetetlen tanítónő felülemelkedik a falu képmutató, züllött oligarchái felett.
Szinte ezzel a filmmel egyidőben készítette el Ráthonyi Ákos Szép Ernő-adaptációját, az Aranyórát. Ebben az évben még két film gyártását kezdték meg, de csak az egyik befejezésére volt pénz (Hazugság nélkül, Gertler Viktor rendezésében). Mind a négy film esetében megállapítható: a magyar filmesek a régi, bevált mechanizmusok felélesztésével próbálkoztak: ismert rendezők, sablonos művek, magántőkés befektetések.
De a régi struktúra lassan változni kezdett. 1946-ban már nem készült magyar film. 1947-től pedig elkezdődött a filmszakma átpolitizálódása. A magyar filmgyártó műhelyek a vezető politikai pártok kezébe, mecenatúrájába kerültek. A Magyar Filmiroda Rt. (MAFIRT) a Magyar Kommunista Párthoz és a Szakszervezeti Tanácshoz tartozott; az Orient Filmipari Rt. a Szociáldemokrata Párt tulajdona; a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt vállalkozása a Kisgazda Mozgóképüzemi Rt. (KIMART) lett, míg a Nemzeti Parasztpárthoz a Sarló Könyv és Filmtermelő, Értékesítő Szövetkezet kapcsolódott.
A magyar filmgyártás 1947-ben indult be újból. De ekkor már a politikai pártok készíttették el, saját filmjeiket: a Mezei Prófétát a Parasztpárt, a Könnyű Múzsát a Kisgazdapárt, a Beszterce ostromát a Szociáldemokrata Párt és a Valahol Európában című filmet a Kommunista Párt. Ezen filmeket – a fokozatosan átalakuló politikai helyzet miatt – már nem is igazán engedték bemutatni. A sorból két ok miatt emelkedik ki Radványi Géza (1907-1986) Valahol Európában című filmje: ezt megtekinthették a mozilátogatók, és magas művészi színvonalat képviselt.
Radványi a háborút követően, hosszas európai tartózkodás után tért vissza Magyarországra. Már a világégés idején készített filmeket pl. az Európa nem válaszol és a Zárt tárgyalás címűt. A Valahol Európában a nyugat-európai filmgyártásban terjedő neorealista irányvonal elveit ötvözte, s a háború utáni generáció sodródását, útvesztését, otthonkeresését foglalta össze. A film, átütő ereje, művészi színvonala miatt Locarnóban díjat is kapott. A film utóélete azonban már nem ilyen kedvezően alakult: főszereplője, az idős karmester, Somlay Artúr (1883-1951), évekkel később, politikai tiltakozásképp, emigrált, majd 1951-ben öngyilkos lett. Radványi, a kommunista hatalomátvétel után ismét külföldön folytatta pályáját. Balázs Béla (1884-1949) pedig, a politikai támadások következtében, 1949-ben meghalt.
1947-ig egyetlen filmgyártó maradt független a pártok befolyásától: Szőts István. Szőts neve a magyar kinematográfiában jártasak számára ismerősen csenghet: 1942-ben ő rendezte az Emberek a havason című, átütő művészi erejű filmet. 1947-ben pedig Móra Ferenc 1927-ben íródott regényéből elkészítette az Ének a búzamezőkről című alkotását. A film az I. világháborúból hazatérő katona történetét meséli el. A katonáét, aki új életet akar kezdeni. Erre a kezdet kezdetén, úgy tűnik, minden esélye megvan: elveszi katonatársa özvegyen maradt feleségét, majd gyermekük születik. A kisgyermek azonban mocsárba fullad, a feleség egy vallási szektához csatlakozik, elméje megbomlik, s öngyilkos lesz. Az idilli állapot néhány hónap alatt szertefoszlik. Szőts filmjét azonban már a kommunista pártvezetés nem engedte bemutatni. A filmtörténészek két okot említenek ezzel kapcsolatban: az egyik, hogy Balázs Béla is részt vett tanácsadóként, a film megalkotásában. Ezt azonban elvethetjük, hiszen Balázs Béla ekkoriban a Valahol Európában című filmmel dolgozott. A valós ok, inkább a filmben megjelenő egyházi körmenet, és a film pesszimista, illúzióvesztett hangulatában keresendő. A lírai filmballadát 1979-ben láthatta először a magyar filmközönség.
A magyar filmtörténet, filmszakma életében a nagy cezúra: 1948. március 21. volt, amikor is államosították a magyar filmipart. Filmgyártással ettől kezdve a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat, a filmek forgalmazásával pedig a Mozgóképüzemi Nagyvállalat, azaz a MOKÉP foglalkozhatott. Az államosított magyar filmgyártás első filmje Bán Frigyes Talpalatnyi föld című munkája volt, amelyet 1948-ban mutattak be. De ez már egy új korszak kezdete Magyarország és a magyar filmszakma, mozi életében is.
1951 márciusában újabb átszervezés történt: a mozik vezetését országosan a tanácsok (pesti és megyei) vették át. A Nagybudapesti Kirendeltségből megalakult a FŐME, azaz a Fővárosi Mozik Egyesülete. 1952-ben a FŐME FŐMO-vá, azaz a Fővárosi Tanács Mozgóképszínház Vállalatává alakult, s gazdasági, technikai, irányítási, felügyeleti szempontból a Fővárosi Tanács alá tartozott. A FŐMO igazgatója Ladányi Sándor, Horváth Sándor, majd dr. Nagy Sándor lett.
A FŐMO legfőbb feladata a filmek propagandája és a különböző felmérések, valamint a gyakorlati tapasztalatok alapján annak megállapítása lett, hogy melyik filmet melyik filmszínházban mutassák be.
Később, 1955-ben megalakult a külföldi filmek beszerzésére és a magyar filmek eladására a HUNGAROFILM, így a MOKÉP működési területe egyre inkább csökkent.
(A budapesti mozik világa az 1960-as évektől az 1980-as évek végéig, a fővárosi mozizás csúcsesztendei (1960-1970))
1960-at a magyarországi mozizás csúcsesztendejének tekintették. Joggal. A FŐMO ekkor 105 mozit kezelt, 1974 nyarán viszont csak 78 mozi működött a fővárosban. 1960-ban 36 millió jegyet váltottak, míg 1973-ban nem egészen 20 milliót.
A filmforgalmazás 1948. évi államosítását követően a mozik látogatottsága rendszeresen növekedett. 1958-tól kezdődően azonban már az érdeklődés mérséklődésének jelei mutatkoztak, de 1960-ban a forgalmazás még el tudta érni 140 millió fővel, a legjobb látogatottsági eredményt, de már ehhez is igen nagy erőfeszítés kellett. 1961-től pedig fokozatos csökkenés volt érzékelhető.
Az 1965/66-os tanévben 60 középiskolában kb. 10.000, az 1966/67-es tanévben 110 középiskola mintegy 28.000 diákja tanult filmesztétikát. 1967-ben Budapesten 13, vidéken pedig 87 filmklub működött, 30.000 taggal.
Az 1950-es évektől, a ’60-as évek elejétől nagyarányú rekonstrukciós munkálatok kezdődtek Budapesten és országszerte. A mozifelújítások azonban azzal a hátránnyal jártak, hogy kevesebb pénz jutott magára a filmvetítésekre. Hiszen az ekkor megjelenő színes kópiák igen sokba kerültek, s a FŐMO csak hármat tudott belőlük elkészíttetni, melyből kettőt vidékre küldtek, egy pedig Budapesten maradt.
Az 1960-as évektől egyre inkább a mozik korszerűsítésének igénye került előtérbe. Ennek jegyében 1958. július 16-án megnyílhatott a szélesvásznú Szikra mozi, amelyet kétmillió forintos ráfordítással építettek át, s korszerűsítették a hangtechnikai berendezését és a világítását. Az újjáalakított mozi Budapest legszebb filmszínházává vált. Az ünnepélyes megnyitón a Szerelem és fecsegés (Alessandro Blasetti, 1957) című olasz filmet mutatták be.
1959-ben – az 1939 óta folyamatosan működő – Híradó mozit építették újjá: az előcsarnokba kényelmes ülőhelyeket rendeztek be, a nézőtéren új székek, ízléses függönyök, neszfogó gumipadló és jobb akusztika várta a közönséget, szélesvásznú technikával, amely lehetővé tette a szélesvásznú filmek és a humoros torzító trükkfilmek vetítését is. A Film, Színház, Muzsika című hetilap arról tudósított, hogy a Híradó mozit ekkoriban naponta átlag 4.100 néző látogatta. A Híradó mozi Budapest leglátogatottabb mozija jelentette vizsgált korszakunk első évtizedében.
Az 1960-as évektől nőtt a mozizási láz, ám erre negatívan hatott, hogy egyre több filmszínházat kezdtek rekonstruálni, amelyet ideiglenesen bezártak. A FŐMO akkori igazgatójával, Ladányi Sándorral készített interjúban a riporter a legfőbb problémákra világított rá: miért alakulnak ki tumultuózus jelenetek a fővárosban, egyes filmvetítések előtt (pl. Háború és béke), miért nem vetítenek ifjúsági filmeket? Ladányi Sándor pedig felvázolta a problémák okát. Kiemelte, hogy a színes kópiák igen sokba kerülnek (s amint erre már a fentebbiek során is utaltunk), hármat tudtak belőle akkoriban készíteni, melyből kettőt leküldtek vidékre, egyet pedig a fővárosban „utaztattak”. S valóban hiány mutatkozott a 10 éven aluliaknak szóló filmekből, ezért a FŐMO javasolta a Filmfőigazgatóságnak, hogy vásároljon újfent Walt Disney-filmeket, a Mark Twain regények filmváltozatait és régebbi szovjet ifjúsági filmeket, s megkezdték a Ludas Matyi filmek újbóli vetítését is.
Az 1960. január 25-én keletkezett Jelentés a Fővárosi Mozi Vállalat filmforgalmazási tapasztalatairól és a legfontosabb problémákról című irat szerint 1957-től egészen 1960-ig 108.000.000 látogató volt az állami kezelésben lévő mozikban. A Jelentés arról is beszámolt, hogy örvendetes tény, hogy a magyar és a szovjet filmek iránti érdeklődés is megnőtt. A magyar filmek látogatottsági eredményét csökkentette, hogy „e filmeket úgynevezett takarásos eljárással is készítik és így bemutatásuk a drágább helyáru szélesvásznú mozikban történik. A takarásos eljárás e filmek művészi értékét nem emeli, viszont a nézőknek többet kell fizetni.”
A Jelentésben Ladányi Sándor annak is hangot ad, hogy további eredményeket tudnának elérni, ha a régebben mozi céljait szolgáló épületet visszakaphatnák, s megnyithatnák a közönség számára (pl. volt Capitol mozi épülete, amelyet a Közlekedés és Postaügyi Minisztérium garázsnak használt), illetve, ha a dolgozók képzettsége, kulturális színvonala javulna (továbbképzésekkel, műszaki tanfolyamokkal). A Jelentéshez fűzött 4. sz. melléklet fontos számadatot közölt: ekkoriban Budapesten 296, vidéken pedig 4.128 mozi üzemelt. Hangot adott az irat annak is, hogy a fővárosi mozihálózat esetében a fő problémát az jelenti, hogy a mozik nagy része belterületen működik, a munkáskerületek ellátottsága még mindig gyenge, az új lakótelepek pedig nem kaptak mozikat.
A Színház- és Filmtudományi Intézet 1957-ben nyitotta meg az Ady mozi helyén, a Filmmúzeumot, amely a főváros és az ország első repertoár- és reprízmozija volt. A Filmmúzeum vállalta fel a művészfilmek vetítését. A Film, Színház, Muzsika című sajtóorgánum az 1960-as évek elejétől egyre többet foglalkozott a budapesti művészmozi létrehozásának problematikájával, hiszen megnövekedett igény mutatkozott a közönség körében az igényes művészeti alkotások megtekintésére. A „jóért haragvó” közönség, az artkino hálózat létrehozását sürgette. Olyan művészmozit kívántak, „amelyben otthonra találhatnának a modern filmművészet magas hőfokon élményt adó vagy vitára késztető darabjai.” A megújulás jegyében rendezték meg a lengyel, majd a francia filmnapokat, s kezdték el hirdetni a „valódi és korszerű filmművészetre való igényt” . Így került vetítésre a „cinéma vérité” egyik megalapítójának, Jean Rouchnak Néger vagyok és az Emberi piramis című filmje, François Reichenbach Ilyen nagy szív, Louis Malle Zazie a metrón című művészfilmje is. A Filmmúzeum felújítását végül 1968-ban kezdték el. Ebben az időszakban már olyan filmeket tűztek itt műsorra, mint a Broadway Melody (1940) című zenés-táncos amerikai revűfilm, amelyet Fred Astaire és Eleanor Powell szereplése tett emlékezetessé.
A Filmmúzeum azonban anyagi gondokkal küzdött, hiszen nemcsak önmagát kellett fenntartania, hanem biztosítania kellett a reá alapított Filmtudományi Intézet és Filmarchívum tudományos és gyűjtőmunkájának költségeit is. Ez a gazdasági célszerűség csak műsorpolitikai engedményekkel valósulhatott meg, különösen a kezdeti években: a Filmmúzeum ugyanis megkezdte működését, ám nem volt elegendő muzeális értékű film. A Filmmúzeum egy meglehetősen nosztalgikus alkotással nyitotta meg kapuit: a Meseautó (Gaál Béla, 1934) vetítésével, s az ambivalenciát tovább fokozta olyan filmek levetítése, mint például a Tarzan. Talán ez lehetett az oka annak, hogy a művészi értékét tekintve egyedülálló olasz filmet, a Vihar előtt (Luchino Visconti rendezésében) címűt, vetítés közben (sic!) kellett lecserélni, mert nem nyerte el a közönség tetszését. A Filmmúzeum törzsközönsége azonban lassan kialakult, s vetítésre tűzhettek Szergej Eizenstein, D. W. Griffith alkotásokat is. A sikerességhez hozzájárult, hogy a Filmmúzeum műsorpolitikáját egyrészt a nem bérleti, nyilvános, ún. futóműsorok „art kino” filmjei, másrészt a Filmmúzeum Baráti Körének nem kereskedelmi jellegű bérletsorozatai képezték. Először a futóműsorok filmjeivel sikerült kialakítani olyan műsorpolitikát, amely lehetővé tette a nemzetközi filmművészet moziforgalmazásra nem kerülő alkotásainak bemutatását, mint például Alain Resnais Szerelmem, Hirosima, Andrzej Wajda Hamu és gyémánt, Claude Chabrol Unokafivérek című filmjeit. Ebbe a láncolatba illeszkedtek bele az 1960-as évek közepétől egyre gyakrabban szereplő nemzeti filmbemutatók, mint a francia új hullám, a lengyel iskola, a bolgár és jugoszláv filmtörténeti retrospekció, a csehszlovák új hullám és a svéd film történetének áttekintése. A legsikeresebben futó, leglátogatottabb filmek a következők voltak 1966-ban, a Filmmúzeumban: Az éjszaka (olasz), Édentől Keletre (amerikai), Éli az életét (francia), Füst (olasz), Hamu és gyémánt (lengyel), Húszévesek szerelme (koprod.), Jules és Jim (francia), Jegyesek (olasz), Krisztina királynő (amerikai), Mamma Roma (olasz), Min nevettünk? (magyar), Mater Johanna (lengyel), Moulin Rouge (francia), Modern Pimpernel (angol), Nagy ábránd (francia), A nagy hadgyakorlat (francia), Az öreg halász és a tenger (amerikai), Phaedra (görög), Rettegett Iván (szovjet), Szamurájhűség (japán), Szerelmek városa (francia), Sztriptíz bár a Sohóban (angol), Szürke fény (dán), Vörös sivatag (olasz), Zazie a metróban (francia). Ha pedig a látogatók korosztályának összetételét nézzük: az 1966 májusában, a Filmmúzeum bérlői között kiosztott mintegy 5000 kérdőív kitöltött 30 %-ának válaszai szerint a bérlővásárlók 76,6 %-a a 35 év alatti korosztályból került ki, zömmel, 40 %-ban 23-35 éves nézők közül.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969