2013. I-VI
 

Madách és a Nő
Pelle János

Mint oly sokakat, engem is fiatalon megragadott Az ember tragédiája. Már serdülőként azon tűnődtem: hogyan ötvözhette ilyen mesterien a költészetet, az európai látókört és a filozófiai mélységet a 19. századi közepén, jórészt Nógrád megyében élő, harminchat éves fiatalember, aki rövid élete alatt Pozsonynál nem jutott tovább Nyugat-Európában? Mitől érezte át olyan intenzíven a kor problémáit, milyen lelki talajon csíráztak ki és szökkentek szárba fő művében Kant és Hegel egyértelműen kimutatható hatásának magvai? A hetvenes években, amikor a pesti bölcsészkaron elvégeztem a magyar szakot, már kisebb könyvtárt tett ki a Madách-irodalom, mely elsősorban az általa felvetett történetfilozófiai kérdésekre keresett választ, különös tekintettel a szerzőnek a néphez való viszonyára, illetve az ötvenes években botránykőnek számító falanszter-színt értelmezte. De az engem izgató kérdésről, vagyis a szerző pszichológiájáról és nőszemléletéről, a szexualitáshoz való viszonyáról meglehetősen keveset lehetett olvasni. Megjegyzendő, hogy bár az irodalomtörténészek az utóbbi évtizedekben figyelemreméltó műveket publikáltak a Tragédia szerzőjéről, de máig nem írtak túl sokat az engem érdeklő problémákról.
Ezért fogalmaztam meg néhány kérdést, melyekre ebben az esszében próbálok választ találni. Abból az evidenciából indulok ki, hogy a „nőprobléma”, mely annyira izgatta a 19. század közvéleményét, egyfajta szellemi katalizátora volt Madách gondolkodásának. Nem túlzás azt állítani, hogy a nemzet és az emberiség sorsának megoldhatatlan tűnő problémáit a férfi és nő ellentmondásokkal terhes viszonya testesítette meg a számára.
De mit tudhatott a tizenkilencedik század közepén egy európai látókörű értelmiségi a nőről? Állíthatjuk-e, hogy az akkoriban még csak részlegesen ismert, előítéletesen értelmezett szexualitás volt a kulcsa annak a rejtélyes „kétarcúságnak”, ambivalens jellemnek, melyet a 19. századi férfiak a női nemnek tulajdonítottak? Lehet, hogy Madáchnak a tömegről vallott felfogása nem annyira a nép sokat vitatott politikai fogalmával hozható összefüggésbe, hanem a női természetről vallott nézeteivel? Elképzelhető-e, hogy Madách a vezetést igénylő, gyakran lázadozó tömeget alapjában véve női természetűnek tartotta, míg a „férfi princípiumot” a koreszmét megtestesítő nagy ember, a történelmi hős testesítette meg a számára?
Halász Gábor találóan állapítja meg a Madách Imre Összes Művei elé írt előszavában: „A fiatal szív legfőbb csalódása a nő; lényével szinte dramatizálja az önmarcangolón keresett különbséget valóság és eszmény között. Madách kamaszéveitől haláláig valóságos megszállottja a nőproblémának; líra, dráma, tudós értekezés, töprengő gondolattöredékek szolgáltatják az adalékokat varázsáról és rontásáról. A század nagy élménye a ’végzetes nőről’ az alkatában, mint dús televényben hajtott ki; Fráter Erzsi szinte csak azt a szerepet töltötte be, amit gyötrődő idegzete a sorstól eleve kikényszerített.”
Halász Gábor arra utal, hogy Madách életművében, drámáiban, drámatöredékeiben, de még az akadémiai székfoglalójában is vissza-visszatért a nőproblémára. Halála évében, 1864. április 18-án tartotta meg akadémiai székfoglalóját Pesten, melyet a gyengélkedő költő helyett barátja olvasott fel. Az értekezés címe sokat mondó: „A nőről, különösen esztétikai szempontból”. Figyelemreméltó tény, hogy ezzel az értekezéssel nem sokat foglalkoztak a filológusok, valójában ma sem tudni, hogy a benne kifejtett nézeteket pontosan kitől vette át Madách. De a konkrét hatáskutatás valószínűleg nem járna sok eredménnyel, hiszen a kifejtett, a nők emancipációját korlátozni igyekvő felfogás akkor „benne volt a levegőben”, tömérdek magyar és idegen nyelvű újságcikk, irodalmi mű és értekezés közvetítette.
Itt van például ez a triviálisnak tűnő megállapítás Madách értekezéséből, melyet csak a 20. század második felében kezdtek el vitatni a feminista antropológusok és filozófusok: „A nő nem egyszerűen csak ember, ki egyszersmind esetlegesen nőnemű is, mint azt a rideg logika diktálja, de utolsó ízéig egy sajátságos valami, specifice nő.”
Ugyanezzel a gondolattal találkozunk, részletesebben, és didaktikusan kifejtve Hunfalvy János, a nagy hírű, európai látókörű földrajztudós Család, nevelés című írásában. A Család könyve című, 1855-ben megjelent évkönyv első írásából idézünk: „A nő sajátszerűsége abban áll, hogy bizonyos érzelemmel van felruházva minden igaz, szép és jó iránt, s ösztönszerű tapintattal, mellyel fogva a helyest a helytelentől megkülönbözteti, s kiszámítható okoskodás nélkül magát cselekvésre elhatározza. Az igazi nő nyugodtan és csöndesen, elégedten és szerényen önötteinek körében marad, hálás szívvel ragaszkodik a földhez, melyen világra született, melly őt táplálta és ápolta, átmelegült és átmelegítő szívvel szenteli magát kisded köre boldogításának.”

Madách emancipációellenes akadémiai székfoglaló értekezése mai szemmel egyoldalúnak és elfogultnak minősíthető. Kulcsmondata: aki „az ember absztrakt fogalmából indulva, s a nemi különbséget csak ilyen alárendelt valaminek tekintve a társadalomban a férfi és nő egyenlő állását – az úgynevezett nőemancipációt – hirdeti: nagyon tévesen cselekszik”.
Esszémben nem foglalkozom közelebbről sem korábbi drámai műveivel, sem pedig a költészetével, de nehezen vitatható, hogy a probléma Madáchot már jóval a Tragédia megírása előtt izgatta. „Nőgyűlölő” felfogása kitűnik a tizenhat évesen írt Commodus, majd a Nápolyi Endre című drámáiból is. Férfi és nő című Szofoklész-átiratának mottója is erről árulkodik: „Nagy a férfi nő nélkül”. A kiemelkedő személyiségű férfi és nő kapcsolatát jeleníti meg a Csak tréfa című darabjában, valamint a drámavázlatokban is. Kerényi Ferenc írja az első, még a diákévek alatt született drámájáról: ”…nemcsak bizonyos, Madáchot egész életében foglalkoztató konfliktustípusok (férfi-nő, kiemelkedő személyiség-tömeg) vezetnek el Az ember tragédiájáig, sőt tovább, hanem olykor a fordulatok is visszaköszönnek – akár a legelső drámájából. A császár éppúgy förmed rá szeretőjére (IV. felvonás, 1. jelenet), mint majd a Tragédia Fáraója teszi „Hallgass, te nő vagy, nem értesz ehhez. Mesterséged a csók, semmi több.”
Madách nőszemléletének forrásaként a filológia az Athenaeum című folyóiratot jelöli meg, benne Hetényi János két cikkével, mely az 1837-es és 1840-es évfolyamokban jelent meg: „Nőnembeliek neveltetésének nagy befolyásáról a férfiak erkölcsi és ízlési míveltségére” és „A nőnem emancipátiója a kereszténység által” címmel.
Fel lehet tételezni, hogy a fiatal Madách, aki lelkesen olvasta a színvonalas reformkori folyóiratot, számos, a nőkre vonatkozó eszméjét részben innen merítette. Pontosabban: az Athenaeumban olvasott gondolatok, illetve a szerzők szemlélete megerősíthették Madách más olvasmányai alapján kialakult, idealisztikusan férfiközpontú nézeteit a női nemről, illetve a nők szerepéről a társadalomban.
De szóljunk előbb néhány szót Madách biológiai ismereteiről. Tudjuk, hogy érdeklődött az orvostudomány iránt, sőt, pesti egyetemi évei alatt ilyen tárgyú előadásokat is hallgatott, így tudása feltétlenül a kor színvonalán állt. Kortársaihoz hasonlóan mégsem ismerhette pontosan a női test anatómiáját, a nemi szervek működését. Sokat elárul minderről Honoré de Balzac tanácsa, aki 1829-ben A házasság fiziológiája című, Párizsban megjelent művében a következő abszurd tanácsot adta a vőlegényeknek: „Mielőtt megházasodik, minden férfi ismerkedjék meg az anatómiával, és boncoljon fel legalább egy nőt.”
Madáchnak nem lehetett pontos képe a megtermékenyítés folyamatáról, és arról a szerepről, melyet a férfi és a női test játszik a faj fenntartásában. Az 1830-as években még tartotta magát az Arisztotelésztől és Hippokrátésztől eredeztethető felfogás, hogy a női test csak táptalaja az eleven, aktív, tökéletesen megformált embercsírának. A peteérést Regnier de Graaf, holland orvos (1641-1673) írta le először, de a róla elnevezett tüszők tartalmát még nem azonosította. Karl Ernst von Baer orosz embriológus, a königsbergi egyetem professzora csak 1827-ben találta meg a petesejtet mikroszkóp alatt, és észlelte a barázdálódás jelenségét. Elsőnek Baer használta a „spermatozoa” kifejezést az ondósejtre. De csak 1877-ben (!) írták le a megtermékenyülés folyamatát(!), amikor megfigyelték, hogyan hatol be a tengeri csillag petéjébe az ondósejt. Az emberi sperma és a petesejt egyesülését pedig csak 1883-ban írta le részletesen egy belga zoológus.
Nem véletlen, hogy a Madáchra oly nagy hatást gyakorló, 1832-ben meghalt német filozófus, Hegel még szükségszerűen különbözőként írta le a két nem szerepét: az egyik aktív, a másik pedig passzív (a passzivitás természetesen a nőkre jellemző). „E differenciáció eredményeként tehát a férfi az aktív princípium, a nő a passzív princípium, minthogy megmarad kifejletlen egységében”, olvasható a Természetfilozófia harmadik részében. ( 369 §)
Ezt a szemléletet támasztotta alá a vallási és filozófiai hagyomány is, mely a férfit tételezte szubjektumnak. Vele szemben a nélkülözhetetlen Másik, a nő, fenyegetésként, veszélyként jelenik meg. „A Másik: az egységet megbontó különbözés, az alaktalan anyag, a renddel szembeszegülő káosz. Így válik a nő mindinkább a Gonosz eszközévé. ’A jó princípiuma teremtette a rendet, a fényt, a férfit, a rossz princípiuma a káoszt, a sötétséget és a nőt’, mondta Püthagorasz… De hiába: nincs Jó Rossz nélkül, gondolat anyag nélkül, nappal éjszaka nélkül. A férfi tudja, hogy nem lehet meg vágyai csillapítója, léte megörökítője: a nő nélkül, be kell őt fogadni a társadalomba; amilyen mértékben hajlandó lesz tehát a nő alávetni magát a férfi alkotta rendnek, úgy tisztul meg eredendő bűnétől”, írja Simone de Beauvoir. „A Nőnek, a Másiknak ez a kétarcúsága tükröződik mindvégig a nőnem történetében. A nő sorsát a férfiak akarata szabja meg napjainkig, de a férfiakarat, férfivágy maga is kétarcú; a teljes alávetettség holt tárggyá alacsonyítaná a nőt, márpedig a férfi tulajdon méltóságával kívánja felruházni mindazt, amit meghódít és birtokol; az ő szemében a Másik mindig megtart valamit ősi varázserejéből.”
Madách számára a Nő alakjának egyaránt van biológiai, mitikus-esztétikai és társadalmi jelentése, s ezt a hármat akadémiai székfoglalójában, ugyanúgy, mint Az ember tragédiájában, összekapcsolja. Ha az egyik érvrendszer nem szolgáltat érveket az előítéletes gondolkodás számára, akkor a másikhoz folyamodik, és csak a hipotézisét alátámasztó tényeket hajlandó figyelembe venni. Pontosan ezt a logikát követte Almási Balogh Pál is, aki az 1860. október 14-én indult Családi Kör című hetilap első számaiban közölt többrészes cikket „A nők, mint a társadalmi élet tényezői” címmel. A neves orvos, aki Kossuth Lajost is gyógyította, és akit Madáchhoz hasonlóan az osztrák hatóságok meghurcoltak, a következőket írta:
„Hogy a nők az ismeretek előmozdítására sokat tettek volna, állítani nem lehet, mert meg kell őszintén vallani, mindazon munkák közül, melyek az emberiséget oktatják s gyönyörködtetik, egy sem került ki női kezekből. A költészet, a festészet és szobrászatban a legkitűnőbb munkák mind a férfiaktól eredtek. Egy nő sem tett, bármily kedvező körülmények között élt légyen is, eléggé fontos fölfedezést, mely az emberi ész évkönyveiben korszakot képezett volna. Ezen tagadhatatlan tényekből kitűnő írók azt következtetik, hogy az ismeretek magasabb formái a nők érdekein kívül vannak, hogy ők ily dolgokat épen el nem érhetnek és innen nekik csupán gyakorlati, erkölcsi és házi létre kell szorítkozniuk; ott van az ő megyéjük, lelkesíteni és szépíteni, de hogy ők nem gyakorolhatnak se közvetlen, se közvetett befolyást az ismeretek elébb vitelére, s ha ők ily befolyást igényelnek, nem csak kudarcot vallanak, hanem valóban hasznos és jogos működésük mezejét is megszorítják.”
Madách székfoglaló értekezésében pontosan ugyanezt állítja. Megjegyzendő, hogy voltak, akik már 1864-ben kifogásolták, korszerűtlennek tartották a költő nőfelfogását, melyet neves kortársai is osztottak. Erről tanúskodik, hogy az 1848-49-es szabadságharcban komoly érdemeket szerzett, szintén nógrádi Veres Pálné, miután az értekezés megjelent a Koszorú című lapban, levelet küldött neki. (A magyar nőnevelés úttörőjéhez Madách előzőleg két verset is írt, Vanyarcon többször meglátogatta. Egyes források szerint a leánya, Veres Szilárda iránt gyengéd érzelmeket is táplált.) Veres Pálné levelében kifogásolta benne azt a kitételt, melyben régi barátja, Madách kétségbe vonja a női nem intellektuális képességeit.
„A nő korán fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben tanul és felfog, de teremtő génius híjjával az emberiség irányadó szellemei közé nem emelkedik, soha a művészetet és tudományt előre nem vitte. e czáfolhatatlan tényt nem tulajdoníthatjuk ellenkező irányú nevelésének!” Ön szerint tehát a nő, ha szellemi fejlődését másként intéznék is és ha szabadon tanulhatna is, soha a férfiakat utol nem érhetné, mert már a természet kevesebb szellemi tehetséggel ruházta fel. De e nézettel a következő tételben már ellentétbe jő önmagával: „Ha pedig olykor fellobban egy meteor, s oly nő születik, ki magas szellemtől ihletve túlemelkedik neme korlátain az minden okoskodásunk daczára is egyenlővé teendi magát a férfiúval, és tegye is, hisz elég drágán megvásárolta e helyt, mert érte bizonnyal neme azon előnyeiről lemondott, mik ezen irányban tették volna ragyogóbbá és talán boldoggá.”
Mily gúnyos káröröm, s mily nyílt bevallása annak, hogy nem abszolút tehetséghiány, de egészen más irányban fejlesztett tehetség az oka annak, hogy a nőnek oly hiányos tudományos műveltsége.
Én tehát azt tartom: ’Übung macht den Meister” („Gyakorlat teszi a mestert”); ez pedig nemcsak a technikai ügyességről áll, de szellemi fejlődésünkről is, mert ki tanul, sokat gondolkozik, észlel, hasonlatokat, kísérleteket tesz, tudományos voltát igen fejleszti, vagy művészeti téren szép eredményre jut; de a ki naphosszat kapál, arat, szánt, vagy más anyagias dologgal emészti fel minden idejét, s tanulásra, önművelésre igen kevés percze marad: az sem a tudományt, sem a művészetet lényegesen előre nem fogja vinni soha, ha mindjárt férfiú is e lény és nem nő.”
Madách akadémiai székfoglaló értekezésében a biológia és az orvostudomány akkori állását tükröző leírást ad a női testről. Figyelemre méltó, hogy a szexualitás témáját ennek kapcsán is férfi szempontból közelíti meg: „A nő testének aránylag sokkal tetemesb része van nemi célokra alkotva. Vére testsúlyához képest több, keringése gyorsabb, hőmérséklete magasabb, véralkata idegesebb.”
Érdemes itt újra idézni Almási Balogh Pált, aki a költőhöz hasonlóan a szexualitással hozza összefüggésbe a szellemi képességeket. „A nőknél, már physikai testszerkezetöknél fogva hiányzanak a mélyebb gondolkodás és az értelmi világ magasb megyéibe emelkedés föltételei. Felette érzékeny és mozgékony idegeiknél s általában az összes idegrendszer sajátos szerkezeténél fogva nem képesek ők azon kitartó s fáradhatatlan szorgalomra, a gondolatoknak következetes logikai összefűzésére, mely múlhatatlan feltétele valamely végeredmény megállapításának, vagy az eszmék egy közönséges szabály alá vonásának.”


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969