2013. I-VI
 

Berlin, a megosztott város
Fiziker Róbert

Németh István hosszú évek óta a XX. századi Németország, és a német–magyar kapcsolatok tudományos igényű megismertetését tartja egyik legfontosabb feladatának. Legutóbb 2007-ben, a Demokrácia és diktatúra Németországban, 1918–1945 (L’Harmattan, Budapest) című kétkötetes, ezeroldalas tanulmány- és dokumentumkötetében a weimari köztársaság és a harmadik birodalom történetét tárta az olvasók elé szerzői összegzések és az elmondottakat hitelesítő, magyar nyelven közölt eredeti források segítségével. Történészi-tanári munkája során mindig kiemelt figyelmet fordított az utánpótlás kinevelésére. A Berlin fordulatokban gazdag történetét a második világháborútól a német újraegyesítésig bemutató kötetben is ambiciózus, tehetséges német-történelem szakos egyetemi hallgatóknak, doktoranduszoknak, kollégáknak biztosít publikálási lehetőséget. A szerzők a szakemberek és a széles gimnazista-egyetemista célközönség számára is átélhetővé, testközelivé teszik a város megszállását, felosztását, lakóinak mindennapjait, az egyesítéshez vezető nagyhatalmi lépések motivációját és a természetellenes megosztottság időszakának valamennyi egyéb aspektusát, a gazdaságtól a kultúrán és a tudományon át egészen a hírszerzési játszmákig.
Richard von Weizsäcker szövetségi elnök 1987-ben, moszkvai látogatása során találóan fogalmazott: „A német kérdés mindaddig nyitott, amíg a Brandenburgi kapu zárva van.” A berlini fal nemcsak az egykori birodalmi főváros kettéosztottságát jelentette fizikai valójában, hanem szimbolikusan a fejlett világ, Európa és benne Németország kettéosztottságát is. A nyugati hatalmak számára Berlin mindig is érzékeny pont volt, mint ahogy a Szovjetunió számára is közép- és kelet-európai impériuma legnagyobb kihívását jelentette a birodalmába ékelt város nyugati fele. Nem véletlen, hogy a hidegháború forróbb pillanatai sohasem múltak el berlini következmények nélkül.
A kötet borítóján az 1961. augusztus 13-án éjjel felhúzott szögesdrót- és kerítésrendszer egy részlete látható a Bernauer Straßénál. Az 1,4 km hosszúságú utca a francia szektorban fekvő Wedding és a szovjet szektorban fekvő Mitte kerületek között feküdt. A járda Nyugat-Berlinhez, a lakóház Kelet-Berlinhez tartozott. A szigorú ellenőrzés mellett dolgozó keletnémet kőművesek először a Nyugat-Berlin felé nyíló házak kapuinak, ablakainak és üzleteinek a befalazásához, illetve bedrótozásához láttak hozzá. Mivel gyakorivá vált, hogy a házak lakói attól sem riadtak vissza, hogy a harmadik, negyedik, sőt ötödik emeletről ugorjanak ki (szerencsés esetben a nyugati oldalon kifeszített ponyvákba), a keletnémet rendőrség kényszerkilakoltatást rendelt el, majd a házakat lebontották, csak a homlokzat egy része szolgált az 1970-es évekig egyfajta megerősített falként. A híressé vált utca később is éhségsztrájkok helyszíne, tüntetések és tiltakozó menetek kiindulópontja volt.
A tizenkilenc, egy-egy jellemző fényképpel illusztrált, nagyjából fele-fele arányban kronologikus és tematikus fejezet egy rövid várostörténeti bevezető és a nagyhatalmak 1941 és 1945 közötti Németország-terveinek ismertetése után Berlin háború utáni történetének főbb csomópontjaira összpontosít.
Németország felosztásának politikai kérdése 1943-től a szövetségesek tárgyalásainak legfontosabb témáját alkotta. Valamennyi szövetséges meghatározó célja a biztonság igénye és Németország újabb agressziójának megakadályozása volt. Ebből következett a felosztás, illetve a hosszú távú ellenőrzés óhaja, valamint a német gazdasági kapacitás drasztikus csökkenése magas jóvátételekkel, ugyanakkor a demokratikus Németország újjáépítésének garanciáit is meg kívánták teremteni.
A háború utáni Németország állami létének kialakítása 1943 októberére nyúlt vissza, amikor a szövetségesek első moszkvai külügyminiszteri konferenciájukon elhatározták, hogy londoni székhellyel Európai Tanácsadó Bizottságot állítanak fel Európa sorsának közös tervezésére és a szövetségesek együttműködésének biztosítására. Bár jogkörét nem határozták meg pontosan, és sohasem működhetett teljes jogú tervezőszervként, ülésein mégis egy alapvető fontosságú dokumentum formálódott: az 1944. szeptember 12-én Londonban aláírt jegyzőkönyv Németország megszállási övezeteinek határairól a berlini szektorfelosztással együtt. A bizottságban egyébként 1944 elejétől mind meghatározóbb lett a brit vélemény, hogy a Szovjetuniót be kell „csalogatni” Németországba, nehogy különbékét kössön Németországgal, illetve megakadályozni, hogy egyedül döntsön Németország ügyében.
Az ezerévesre tervezett nemzetiszocialista birodalom totális vereséggel fejezte be tizenkét éves fennállását. A négy szövetséges hatalom 1945. június 5-én hivatalos nyilatkozatban erősítette meg, hogy átvette Németország politikai irányítását. Miközben megkezdődött az ország tényleges megosztása, a szövetségesek Németország-politikájában 1945 tavaszától jelentős változások körvonalazódtak, s frissen felfedezett érdekeik biztosítását az egységes Németországban kezdték megtalálni. A Szovjetunió azért vetette el az ország feldarabolását, mert biztonsági okokból egész Németországot látómezejébe vonta és magas jóvátételre törekedett. A britek hagyományos európai egyensúlypolitikájukhoz való visszatéréssel kívánták távol tartani a Szovjetuniót a közép-európai térségtől, s ebben fontos szerepet szántak a gazdaságilag erős, politikailag stabil Németországnak. Az Egyesült Államok – erős brit sugallatra – felismerte, hogy politikai és gazdasági okokból érdekelt a hozzá baráti szálakkal kötődő Európában, s globális egyensúlypolitikáját ki kell egészíteni az európai egyensúlyi rendszerrel, amelyben Németországnak kulcsszerepet tulajdonított. Ezért egyre határozottabban vallotta Németország gazdasági és politikai egységének megőrzését, s föderációs berendezkedést sürgetett. Mégis az eredetileg az angoloktól származó megosztási elképzelés valósult meg. Mindenesetre George F. Kennan amerikai diplomata, történész, 1933 és 1937 között, majd 1952-ben rövid ideig moszkvai nagykövet 1945 nyarán írott emlékirataiban már a győzelem mámorában is szokatlan élességgel fogalmazott: „Őrültség az elképzelés, amelyik Németországot az oroszokkal közösen szándékozik kormányozni. Hasonló balgaság azt hinni, hogy az oroszok és mi egy szép napon udvariasan visszavonulhatnánk, és a vákuumból egy egészséges, békés, stabil és barátságos Németország emelkedik ki. Nincs más választásunk, mint németországi részünket, azt a részt, amelyért mi és a britek felelősséget vállaltunk, a függetlenség olyan formájába juttassuk, amely annyira megnyugtató, biztos és fölényes, hogy a Kelet nem veszélyezteti. […] Alapjában véve Németországban az oroszok konkurensei vagyunk. Ahol övezetünkben valóban fontos dologról van szó, az ellenőrző bizottságban semmiféle engedményt nem kellene tennünk.”
A hadiesemények alakulása úgy hozta, hogy a Bertholt Brecht által „Potsdam melletti romhalmazként” jellemzett várost egyedül a Vörös Hadsereg foglalta el (becslések és kórházi adatok szerint a megerőszakolt berlini nők száma százezer körül mozgott), így két hónapig egyedül rendelkezett Berlin felett, és ezalatt fait accomplik egész sorát valósította meg Sztálin azóta ismertté vált megjegyzése jegyében: „Ez a háború más, mint az összes korábbi. Ha valaki megszáll egy területet, ott be is vezeti saját társadalmi rendszerét. Minden hatalom addig terjeszti ki saját hatalmi rendszerét, ameddig katonái eljutnak.” Nem véletlen, hogy Roosevelt korábbi elképzelése szerint Berlin a szovjet és amerikai övezet határán feküdt volna.
A rövid életű Szövetséges Ellenőrző Tanács (SZET) megbeszélésein 1945-ben ennek ellenére szinte csak egyhangú határozatokat hoztak, a hidegháború jegyében már a következő évben az esetek 65%-ában nem jutottak egyetértésre. A megszállási jogokból természetszerűleg fakadó szabad közlekedés biztosításáról a náci Németország feletti győzelem eufóriájában pontos és részletes szabályozás csak egy területen történt. Az 1946 októberében létrehozott berlini ellenőrzési övezet a SZET épületétől 32 km-es sugarú körben a talajtól 3000 m magasságig terjedő légteret foglalta magába. Ezen a kontrollzónán belül minden berlini repülőtéren leszállni vagy onnan felszállni készülő gépnek szabad repülést engedélyeztek három légi folyosóban, a légtérhasználatot mindössze közlekedés-technikai és -biztonsági szempontok miatt kellett a Légibiztonsági Központtal koordinálni. Ez az egyezmény a későbbi blokád idején az egyetlen fogódzót jelentette a nyugati hatalmak számára, nélküle a légihíd megvalósítása lehetetlen lett volna.
Az 1946 októberében rendezett berlini helyhatósági választásokon a szociáldemokraták 48,7%-ot értek el, míg a szovjet övezetben a két munkáspárt egyesítésével 1946 áprilisában létrehozott NSZEP (SED) 19,8%-os eredménye és az a tény, hogy a keleti szektor nyolc kerületének élére szociáldemokrata (SPD) polgármester került, azt mutatta, hogy az „oroszok pártjának” támogatottsága messze elmarad a demokratikus pártoké mögött. Két évvel később Ferdinand Friedensburg főpolgármester már be sem léphetett a szovjet szektorban fekvő városházába, s a képviselőház is elköltözött a város keleti feléből. Az SPD a város adminisztratív kettéválása és Kelet-Berlin viszonylagos NDK-integrációja után is működhetett a város keleti felében (zárt üléseket tarthattak a tagság számára a kerületi pártirodákban) – az NDK-ban viszont nem, míg a fal 1961. évi felépítését követően fel nem oszlatta önmagát.
A nyugatiak foggal-körömmel ragaszkodtak a négyhatalmi státus fennmaradásához (a Kommandatúra Nyugat-Berlinben található épülete előtt 1948 után is fenntartották az üresen álló negyedik zászlórudat, felkínálva az utat a Szovjetuniónak a visszatérésre), de képtelenek voltak feltartóztatni azt a folyamatot, amelynek nyomán Kelet-Berlin kikerült ezen státus alól. A négy hatalom katonáinak mozgásszabadsága egész Berlinben megmaradt, és ezt demonstrálandó a nyugatiak rendszeresen őrjáratot tartottak a keleti szektorban. A nyugati hatalmak viszont nem járulhattak hozzá Nyugat-Berlin betagolódásához az NSZK-ba, mert ezzel saját megszálló jogaikat ásták volna alá.
Ugyanakkor az NSZK anyagi és egyéb természetű támogatása nélkülözhetetlen segítséget jelentett az „ostromlott” városnak. A három nyugati megszállási övezetben Notopfer Berlin (kényszeráldozat Berlinért) néven különadót is bevezettek. Az NSZK 1952 és 1994 között összesen 248,5 milliárd DM-et utalt át Berlinnek, illetve a nyugat-berlini költségvetés kieső adóbevételeit szintén a nyugatnémet adófizetők finanszírozták. Így az összesített Berlin-támogatás majdnem egybillió (!) DM-et tett ki. A munkavállalóknak adott extra támogatás, az ún. „reszketés prémiuma” segítségével a nyugat-berlini munkavállalók nettó jövedelme 6%-kal volt magasabb, mint az NSZK-ban. Az anyagi áldozatok láttán, a szellemi azonosság miatt és rosszallván Kelet-Berlin jogtalan keletnémet integrációját, a nyugati szövetségesek bizonyos mértékig mégis engedélyezték az NSZK és Nyugat-Berlin kapcsolatának szorosabbra fonását.
A nyugati államalakítás gazdasági-pénzügyi bázisát biztosítandó 1948. június 18-án a német rádió hírül adta a három nyugati övezet katonai kormányzatának döntését az új pénznem, a német márka életbe léptetéséről. 5 nappal később a szovjet katonai adminisztráció 111. számú parancsa szintén pénzreformot rendelt el a szovjet övezetben és Nagy-Berlinben, „amely a szovjet megszállási övezetben fekszik és gazdaságilag a szovjet megszállási övezet részét alkotja…” A tervezett egységes pénzügyi reformot a politikai ellentétek hiúsították meg. Washingtonban ennek tudatában már 1947 őszén előkészítették az új német bankjegyek nyomását, és az ötszáz tonna bankót „Kutyaeledel” feliratú ládákban szállították Németországba. A szovjet válasz a nyugati szektort árammal ellátó erőmű kikapcsolása volt, majd „technikai zavarokra” hivatkozva lezárták a Berlinbe vezető vasúti, országúti és vízi közlekedést. A blokáddal a nyugati hatalmak nehéz döntés elé kerültek. Az útvonalak azért is játszottak fontos szerepet a nyugat-berlini gazdaság életképességében, mert a szövetségi kormány a várost kezdettől fogva bevonta a nyugat-európai integrációba, amely az első évtizedekben elsősorban gazdasági alapokon szerveződött. Később Nyugat-Berlin (az NSZK-tól statisztikailag különválasztva) az NDK 7. legfontosabb „külkereskedelmi” partnerének számított.
A történelem legnagyobb légi szállítási vállalkozásának keretében a „mazsolabombázónak” elnevezett C-47 Dakota típusú kétmotoros szállítógépek 2-3 perces időközökben landoltak – kezdetben radar nélkül – a Berlin nyugati övezetében fekvő Tegel repülőtéren. A gépek előre meghatározott repülési sebességgel, szigorú menetrend szerint repültek Berlin felé. Ha egy gép valamilyen okból késett, vissza kellett fordulnia a teljes rakománnyal, mert az újabb landolási kísérlet veszélyeztette volna a többi gép leszállását. Néha az égből csokoládé hullt. Egy Gail Halverson nevű hadnagy ugyanis szabadidejében kicsi ejtőernyőket hajtogatott papír zsebkendőkből, majd mindegyikbe édességet csomagolt, és landoláskor kidobta ezeket a repülőgép ablakán. A berlini gyerekek „csokoládépilótának” (Schokoladenflieger) nevezték el, és karácsonykor több ezer köszönőlevéllel halmozták el. A légihíd idején 277 ezer berepüléssel 1,8 millió tonnányi szállítmány érkezett a városrészbe. Berlin blokádját egy évvel később feloldották. A Szovjetunió elveszítette a hidegháború első csatáját. A Berlinért folyó küzdelem lezárult, Kelet és Nyugat számára nagyobb lehetőség nyílt elképzeléseik megvalósítására.
Az NSZK nyugati integrációjának megakadályozására szovjet részről 1952 márciusában kidolgozott német békeszerződés-tervezet a megosztottságot „abnormális állapotnak” nevezve a politikai rendelkezések között elsőként említette, hogy Németországot egységes államként állítják helyre. Amíg volt rá esély, hogy valamilyen formában egész Németország a szovjet érdekszférába vonható, vagy legalábbis távol tartható a nyugati tömbtől, addig a Szovjetunió nem vállalta nyíltan a szovjet típusú átalakulás útját az NDK-ban. Az NSZEP mellett az NDK megszűnéséig négy politikai párt is működhetett, melyek formálisan tagjai voltak a koalíciós kormánynak, de a választásokon az NSZEP-vel egységes listán indultak, és az állampárt ellenőrzése alatt álltak.
Ugyanakkor a Stasi főállású munkatársainak száma már 1953 márciusában meghaladta a 10 000 főt. Ez több volt, mint a birodalmi területen működő Gestapo állománya a második világháború előestéjén. A sztálinista rendszer kiépítésének köszönhetően súlyos feszültségek alakultak ki az NDK-ban, ám a párt- és állami vezetés az egyre mélyülő válságból a rendszer további szigorításával igyekezett kiutat találni. Moszkva azonban közbelépett, és mindenféle konzultációt nélkülözve „új irányvonalat” írt elő Walter Ulbricht főtitkárnak és Otto Grotewohl miniszterelnöknek. Első látásra paradox módon éppen ez vezetett a szerzők által is kiemelten kezelt és részletesen bemutatott 1953. júniusi felkeléshez. A keletnémet lakosság bátorságot merített a vezetés nyilvánvaló gyengeségéből. A kelet-berlini Stalinallee presztízsberuházásán dolgozó munkások írógéppel sokszorosított és kézről kézre adott levelet írtak a miniszterelnöknek, amelyben az ipari normaemelés ellen emelték fel a szavukat. A tüntetés körülbelül 80 munkás részvételével indult, és rövid idő alatt többezres demonstrációvá nőtt. Helyenként a rendőrség egyenesen leállította a forgalmat, hogy a menetelők veszélytelenül átkelhessenek az utakon. Az eredetileg a kormány egy konkrét intézkedése ellen irányuló tiltakozás a rendszer ellen fordult. Ulbricht úgy vélte, nem kell a tüntetőkkel külön foglalkozni, mivel esik az eső, rövidesen úgyis szétszélednek.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969