2013. I-VI
 

Berlin, a megosztott város
Fiziker Róbert


A szovjet vezetés úgy döntött, hogy az erőtlen és döntésképtelen, és a szovjet hadsereg németországi főhadiszállására, Berlin-Karlshorstba szállított keletnémet vezetés helyett saját kezébe veszi az irányítást, és minden szükséges erő bevetésével csírájában elfojtja a kibontakozó népfelkelést. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a tiltakozásnak nem voltak vezetői, akik összefogták volna a tüntetőket. Az Egyesült Államok 1953 júniusában ugyanúgy nem nyújtott támogatást a kelet-berlinieknek, mint 1956-ban a magyaroknak. „Szimpátia és menedék, de semmi fegyver” – szólt az utasítás Washingtonból a nyugat-berlini szerveknek. A júniusi események nyomán elítéltek 90%-a munkás volt, s mintegy 50%-uk az ítélet meghozatalát megelőzően tagja volt az NSZEP-nek. Ulbrichtnak egyedüli engedményként az kellett elviselnie, hogy ezentúl nem főtitkár, hanem „csak” első titkár lehetett. Ezt leszámítva az NDK politikai rendszere érintetlenül átvészelte 1953. június 17. megpróbáltatásait.
A felkelést követő konszolidáció formális lezárásaként 1954. március 25-én a szovjet vezetés ünnepélyesen bejelentette, hogy helyreállítja az NDK teljes szuverenitását, 1956-ban az új szovjet városparancsnok bemutatkozó látogatást tett a nyugat-berlini kormányzó polgármesternél. Kelet-Berlint azonban csak 1958-ban ismerte e a nagy keleti testvér az NDK fővárosának, bár a pankow-i vezetés (a nyugatiak az elismerés nélküli állam kijelölt fővárosának egyik kerületét, a kormányközpont székhelyét tekintették a keleti szektor tényleges centrumának) ezt többször hangoztatta. A berlini fal megépítésével lezáruló „belső államalapítás” az NDK belső megszilárdulását eredményezte, de vezetői rettegtek saját népüktől. Mielke állambiztonsági miniszter még 1989 augusztusában is „június 17. kitörésétől” tartott, amikor szembesült az egyre erősödő ellenzéki tüntetések által kiváltott erjedéssel.
A létrejött két német állam gyorsan egymással farkasszemet néző katonai szövetségekben találta magát. „Berlin szerepét a nagyhatalmak viszonyában a puskaporos hordó közelébe helyezett parázsló kanóchoz lehetne hasonlítani” – fogalmazott Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár 1958. november 27-i ultimátumában. A város tíz évvel az első berlini válságot jelentő blokád után újra a hidegháborús konfliktus homlokterébe került. Ulbricht egy hónappal korábban már azt hangsúlyozta, hogy „egész Berlin a Német Demokratikus Köztársaság fennhatósága alá tartozik”. Az első műhold Föld körüli pályára állításával a Szovjetunió lépéselőnybe került az Egyesült Államokkal szemben, ráadásul az űrkutatás stratégiailag fontos területén. Az ebből az önbizalomból táplálkozó politikai nyomásgyakorlás Berlinre a Szovjetunió fegyverkezési versenyben elért eredményeinek egyfajta diplomáciai aprópénzre váltását jelentette. A jegyzék befejezettnek nyilvánította a megszállást, követelte, hogy a Berlin-kérdést a legrövidebb időn belül oldják meg, Nyugat-Berlin demilitarizálásával és szabad városként „önálló politikai egységgé” alakításával. Amennyiben mindez nem történik meg hat hónapon belül, a Szovjetunió különbékét köt az NDK-val, azaz a berlini szovjet kötelezettségeket, így a berlini megközelítési útvonalak felügyeletét az NDK veszi át. Halvard Lange norvég külügyminiszternek Hruscsov kifejtette, hogy a Berlin-kérdés magától megoldódik. Addig tartják ugyanis nyomás alatt a várost, míg az emberek tömegesen el nem hagyják. Gazdasága összeomlik, és így Nyugat-Berlin az NDK ölébe hullik.
Az 1959. évi genfi külügyminiszteri konferencia gyakorlatilag eredmény nélkül zárult, bár Hruscsov finomított korábbi követelésein: Danzig két világháború közötti népszövetségi felügyeletének mintájára Nyugat-Berlint ENSZ-felügyelet alatti szabad várossá kívánták nyilvánítani. Innen ered a keleten népszerű háromállam-elmélet, miszerint a két német állam mellett egy harmadik politikai egység is létezett Nyugat-Berlin formájában. Konrad Adenauer kancellár szomorúan érzékelte, hogy a nyugati hatalmak is kezdtek beletörődni Berlin és Németország megosztottságába. A J. F. Kennedy amerikai elnök által megfogalmazott három alapelv ugyan továbbra is megkérdőjelezhetetlennek tartotta a nyugati hatalmak nyugat-berlini jelenlétét és fő feladatuknak a város életképességének fenntartását nevezte meg, ugyanakkor Hruscsovnak megerősítette, hogy nem avatkoznak be a Szovjetunió saját érdekszféráját érintő döntéseibe. Ennek tudatában a Varsói Szerződés tagállamai az „egy mindenkiért és mindenki egyért” jelszó jegyében augusztus 5-én döntöttek a berlini fal megépítéséről, és ezzel együtt a menekültkérdés és a második berlini válság lezárásáról.
1949 szeptemberétől 1961 decemberéig ugyanis több mint 2,7 millió keletnémet menekült, hivatalos NDK megfogalmazás szerint „Republikflüchtling” hagyta el az NDK-t, azaz Lenin szavaival élve „lábbal szavazott”, és nyújtott be szükségfelvételi kérelmet az NSZK hatóságainál. A menekültek száma a kelet-berlini felkelés esztendejében és a magyar ’56 idején nőtt meg kiugróan. „Politikai menekültként” a bevándorlók kevesebb mint 20%-át regisztrálták. Nagyobb volt azok száma, akik a jobb életfeltételek miatt fordítottak hátat az NDK-nak.
Az 1961. augusztus 13-i határzárásig az NDK-ból az NSZK-ba a lehető legkisebb veszély vállalásával Berlinen keresztül lehetett eljutni. A város nyugati és keleti szektorai között ugyanis szinte ellenőrzés nélkül lehetett közlekedni a földalattival (U-Bahn) és a városi vasúttal (S-Bahn). Nem véletlen, hogy keletnémet állampolgárok legalább 60%-a ezt a menekülési útvonalat választotta.
Walter Ulbricht 1961. június 15-én egy nemzetközi sajtótájékoztatón szólta el magát, amikor így felelt egy újságírói kérdésre: „Senkinek sem áll szándékában, hogy falat emeljen.” A Frankfurter Rundschau tudósítója által feltett kérdés csak az NDK berlini államhatárára vonatkozott, a „fal” szó nem is szerepelt a kérdésben. Ulbricht válaszában viszont végig „falról” beszélt, és egyáltalán nem átvitt értelemben. A keletnémet állambiztonsági szervek által „Rózsa-akciónak”, az amerikai és nyugatnémet titkosszolgálatok részéről „Kínai Fal-hadműveletnek” nevezett falépítést Erich Honecker irányította. Ulbricht a Minisztertanács tagjait az előző estén tartott vacsora és egy szovjet játékfilm közös megtekintése után megtartott rövid ülésen tájékoztatta. A társaság röviddel éjfél előtt indult haza, amikor az országutakon már szovjet páncélosok álltak.
A szombatról vasárnapra virradó nyári napon lebonyolított határzárás a nyugati hatalmakat is váratlanul érte. Kennedy, amikor jachtján értesítették a történtekről, mindössze arra volt kíváncsi, sérültek-e valamilyen formában nyugat-berlini jogaik. Willy Brandtnak, Berlin kormányzó polgármesterének az a nem minden alapot nélkülöző benyomása támadt, hogy a fal nyugaton a hatalmas felháborodás mellett sokakban inkább megkönnyebbülést váltott ki: a szovjetek nem kötöttek különbéke-szerződést az NDK-val, nem kérdőjelezték meg a nyugati szövetségesek jelenlétét, és háború veszélye sem fenyegetett. A nyugatiak elfogadták a status quo rögzítését, de folytatták őrjárataikat a város keleti felében, amely fenntartotta a négyhatalmi státus látszatát. A válság megoldódott, Keleten megállította a menekültáradatot, a lakosságon általános rezignáció lett úrrá, egyfajta beletörődés a megváltoztathatatlanba, amely az Ulbricht-rendszer politikai konszolidációját eredményezte.
Az átkelőhelyek 90%-át bezárták, a többit is fokozott ellenőrzés alatt tartották. A keletnémet határőrök szolgálati szabályzata szerint provokációnak minősült, ha valaki odaátról „Jó reggelt!” kívánt. A két városrész közötti összeköttetés a föld alatt is megszűnt, a berliniek éveken át csak „szellemállomásnak” nevezték azt a 15 megállót, amelyek Kelet-Berlin területén feküdtek, viszont csak a nyugat-berlini vonalak érintették. A továbbiakban azok a szerelvények, amelyekkel az amerikai szektorból Kelet-Berlin érintésével lehetett eljutni a francia zónába, nem állhattak meg ezeken a helyeken. A többnyire befalazott vagy teljesen lezárt „szellemállomásokon” egyedül keletnémet rendőrök vagy határőrök alakját lehetett az elsuhanó szerelvényből kivenni. A kelet-berlini térképek ezeket a vonalakat nem is jelölték.
A legjelentősebb határátlépőhellyé a Checkpoint Charlie nőtte ki magát, mert a külföldi állampolgárok 1989-ig csak itt közlekedhettek a berlini városrészek között. Kelet-Berlin és a szovjet övezethez tartozó berlini peremvidékek 60 000 ingázójának megtiltották foglalkozásuk gyakorlását Nyugat-Berlinben. Az ottaniak NDK-beli tartózkodást pedig előbb megnehezítették, majd később gyakorlatilag nem léphettek az NDK területére. Ma már morbidnak, technikailag azonban egyszerűnek hangzik, de akkortájt Svédországon keresztül lehetett a város másik felébe telefonálni, természetesen a lehallgatás kockázatával.
Híressé vált a brit szektorhoz tartozó egyik exklávéban élő Erwin Schabe nevű 12 éves fiú is, akit 1961 őszén az iskolába menet keletnémet rendőrök feltartóztattak. Válaszként a britek páncélozott autóval kísérték naponta a keskeny összekötő úton biciklivel közlekedő fiút. A rendszerváltás után derült ki, hogy a fiú a rendőrök történetét csak kitalálta, hogy aznap lóghasson az iskolából.
1962-ben Berlinben zajlott a CIA és a KGB közötti leghíresebb ügynökcsere. A keleti oldalról az a Francis Gary Powers haladt lassú léptekkel, akinek U2-es kémrepülőgépét 1960 tavaszán lőtték le Szverdlovszk fölött és két évig raboskodott a Szovjetunióban. A nyugati oldalról Rudolf Ivanovics Abel, az amerikai atomtitkokat kifürkésző szovjet mesterkém közeledett. A két alak elhaladt egymás mellett, és „saját” oldalára sétált át.
Ezen túlmenően a Szovjetunió, illetve az NDK különböző adminisztratív eszközöket is bevetett Nyugat-Berlin életképességének befolyásolására, mivel a nyugati városrész „köldökzsinórja”, a Német Szövetségi Köztársaság és Berlin közötti szárazföldi, vízi és vasútvonalak az NDK területén haladtak keresztül. Hruscsov 1963 januárjában az NSZEP kongresszusán megjegyezte, hogy a nyugat-berlini megközelítési útvonalak a Nyugat „fájó tyúkszemét” jelentik, és arra biztatta az NDK-t, kedve szerint bármikor lépjen rá. Amikor 1965 áprilisában a Bundestag plenáris gyűlését Nyugat-Berlinbe tűzték ki, szovjet és NDK vadászgépek a nyugati szektorok fölött mélyrepülésekkel, valamint a hangsebesség áttörésével igyekeztek pánikot kelteni. Az NSZK áldozatvállalása a közvetlen anyagi segítségen túlmenően kedvező hitelek nyújtásában, nyugat-berlini vállalatoknak adott megbízásokban, vállalati tevékenység vagy állami szervek Berlinbe történő kiszervezésében, szövetségi vagy nemzetközi rendezvényeknek a városba vitelében is megnyilvánult. 1970-re több szövetségi alkalmazottat – 23 ezer fő – foglalkoztattak Berlinben, mint Bonnban.
Az egykori SZET épületét Willy Brandt szemléletesen jellemezte: „Egy nagy ház, oly üres és oly megkövült, mint a négyhatalmi státusz.” Az egykori háborús szövetségesek Berlinhez való hozzáállása mindenkor a szuperhatalmak pillanatnyi viszonyától függött. Berlin tehát egyfajta barométer maradt, „amelyről nemcsak a rossz idő olvasható le, hanem a jó is”. A város „sziget” helyzete is a diplomáciát részesítette előnyben a katonai megoldások helyett. Kennedy híres beszéde a schönebergi városháza előtt az egekbe emelte az amerikai elnök népszerűségi indexét: „Kétezer évvel ezelőtt a legbüszkébb mondat, amit egy ember mondhatott, így hangzott: Róma polgára vagyok. Ma a legbüszkébb mondat, amelyet valaki a szabad világban mondhat: Én berlini vagyok. […] Minden szabad ember, akárhol éljen is, e város, Berlin polgára, és ezért én, mint szabad ember, büszke vagyok arra, hogy elmondhatom: én berlini vagyok.”
A berlini négyhatalmi egyezmény 1971. szeptember 3-i aláírásához vezető áttörést az jelentette, hogy a Szovjetunió elismerte felelősségét a megközelítési útvonalakat illetően. Ez volt talán a legfontosabb megállapodás, amelyben a Szovjetunió „garantálta” az akadálymentes közlekedés legegyszerűbb és leggyorsabb lebonyolítását. Ugyanakkor a bizonytalan, sokszor szándékosan kétértelmű, de legalábbis ellentétesen értelmezhető megfogalmazások a későbbiekben lehetőséget nyújtottak, hogy az adott fél saját érdekeinek megfelelően gyakorolja az egyezményből esetlegesen adódó jogait.
A két német állam az 1972. december 21-i alapszerződésében rendezte kapcsolatait. Az NSZK és a nyugati hatalmak állandó képviseletei, illetve konzuli hivatalai Berlinben telepedtek le, de hivatalosan nem az NDK-ban (in der DDR), hanem az NDK-nál (bei der DDR) akkreditálva.
1978-ban Nico Hübner kelet-berlini lakos keltett nagy feltűnést, miután kijelentette: abból kifolyólag, hogy Kelet-Berlin négyhatalmi státusú demilitarizált övezet, ő, e város polgára nem kötelezhető sorkatonai szolgálatra. A nyilvánosság kizárásával zajló polgári (!) perben ötéves szabadságvesztésre ítélték, de már 1979 októberében szabadlábra helyezték, s az NSZK-ba távozhatott.
A státuskérdések bonyolultságáról és a további éles nézetkülönbségekről világos képet festettek a város 750 éves fennállásának politikai eseményei: Eberhard Diepgent, Nyugat-Berlin főpolgármesterét 1986 októberében Honecker meghívta a jubileumi ünnepségekre. Ugyanekkor a kelet-berlini főpolgármester, Erhard Krack is meghívta nyugati kollégáját a főpolgármester-találkozóra. Diepgen csapdába került, hiszen ha elfogadta volna a meghívást, egyúttal Kelet-Berlin főváros létét és NDK-beli integrációját is elismerte volna. A felkéréseket nem akarta illetlenül visszautasítani, hiszen a két városrész lakossága reményteljes várakozással tekintett az ünnepségekre. Diepgen ellencsapdát állított: 1987-ben visszahívta Honeckert, mint a Berlin fennállásának 750. évfordulójára létrehozott NDK-bizottság elnökét a nyugat-berlini ünnepségekre, amelyekre hivatalos volt a szövetségi elnök, a kancellár, az egész szövetségi kabinet, a tartományi miniszterelnökök. Honecker lemondta a látogatást, és a kelet-berliniek is visszavonták a meghívást.
Ugyanebben az évben Ronald Reagan amerikai elnök egy sor javaslatot tett, melyek Berlin egységét voltak hivatottak demonstrálni, például egész Berlin pályázhatna az olimpiai játékok megrendezésére. Az NDK válasza megkésett. 1989. október végén egy keletnémet elemzés szerint „a remény és a perspektíva jeleként az NDK hajlandó megvizsgálni 1995-ig, hogy az NDK fővárosa és Nyugat-Berlin pályázzon-e a 2004-es olimpiai játékok közös megrendezésére.” Az ekkor már mindennapossá váló keletnémet tüntetések „Mi vagyunk a nép!” hívó szavából „Egy nép vagyunk!” lett.
A berlini fal megnyitása még nem jelentette a hidegháború végét, de olyan szimbolikus esemény volt, amely előre jelezte a német újraegyesítést, tágabb értelemben pedig a Szovjetunió szövetségi rendszerének felbomlását, fontos láncszemet képezve a rendszerváltozás eseménysorozatában. Az NDK helyzete azonban a német kettéosztottság és Berlin státusa miatt alapvetően más volt. Az újraegyesítésig az NDK polgárai csak az Alexanderplatzon álló TV-torony étterméből pillanthattak át a Ku’damm fényárban úszó sugárútjára. A keletnémet állampolgárok nem egy „idegen” nyugati országba utaztak, hanem olyan országba, ahol ugyanazt a nyelvet beszélték, ahol ismerősöket, rokonokat, barátokat láttak viszont, és amelyet akkor is magukénak érezhettek, ha az utolsó negyven esztendőben nem ott laktak. A határon túl számukra nemcsak a szabad világ tárult fel, hanem az elszakított országrész és nemzettest is. 1989. november 9-én este a Szovjetunió kelet-berlini követsége nem tájékoztatta azonnal Gorbacsovot a fal megnyitásának váratlan eseményéről, aki így állítólag átaludta a világtörténelmi jelentőségű órákat. Az egyesítési folyamat a „2+4” szerződés 1990. szeptember 12-i aláírásával zárult le Moszkvában. A négy megszálló hatalom és a két német állam külügyminiszterének jelenlétében nem sokkal korábban eltávolították az őrbódét a Checkpoint Charlie-n. Ezzel véget ért Berlin megszállási státusa.
A szintén szovjet megszállás alatt lévő Magyarország ismert és a nyugati államok által is elismert szerepe a berlini fal leomlásában, a magyar–osztrák határ megnyitásáról hozott önálló lépés tulajdonképpen feleslegessé tette a fal fennmaradását. Günter Schabowski tájékoztatáspolitikáért felelős KB-titkár egy unalmas sajtótájékoztató végén éppen a korlátozott utazási szabadságról született rendelet-tervezetet olvasta fel, mintha az már egy elfogadott jogszabály lenne. Amikor a rendelet hatályba lépéséről kérdezték, pillanatnyi hezitálás után a sofort (azonnal) és az unverzüglich (haladéktalanul) szavakkal válaszolt. Bár a rendelet szerint a magáncélú utazásokat továbbra is kérvényezni kellett volna, és csak az kapott volna vízumot, aki érvényes útlevéllel rendelkezett, Schabowski pontatlan és részben téves válaszai nyomán a fal négy óra alatt leomlott. Schabowski hibája nyomán a média egy fiktív politikai döntést kreált, amely tömegeket mozgósított, és ennek következtében a fikció valósággá válhatott.
A kötet végén életrajzi melléklet mutatja be Berlin történetének főszereplőit, időrendi ismertetés és terjedelmes bibliográfia ad betekintést a témakör forrásanyagába, a történeti visszaemlékezésekbe és a szakirodalmi munkákba.
(Németh István – Tollas Gábor (Szerk.): Berlin, a megosztott város. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2008, 627 l.)


<<előző 2. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969