2013. I-VI
 

"Amíg a zene szól, addig táncolni kell. Járni kell a táncot." (A másodlagos jelzálogpiaci hitelválság tanulságai)
Christian Chavagneux

A másodlagos jelzálogpiaci hitelválság olyan súlyos volt, hogy kis híján romba döntötte a nemzetközi bankrendszert. Az ezzel kapcsolatos elemzések ma már a hasonló jövőbeli események elkerülésének lehetőségeit keresik. Érdemes egy rövid kitekintést készíteni arról, hogy milyen elveket kellene követni, és milyen javaslatokat kellene megfogadni.
A másodlagos jelzálogpiaci hitelválság legalább egy előnnyel járt: pénzügyminiszterek, központi bankok vezetői, közgazdászok és más szakértők gőzerővel tárgyalnak a pénzügyi szabályozásról. Be kell vallani, hogy a válság különösen nagy riadalmat okozott a jegybankok körében: tíz hónappal kitörése után úgy tűnik, hogy a nemzetközi bankrendszer összeomlását sikerült elkerülni. Mindazonáltal továbbra is nagyfokú bizonytalanság uralkodik a pénzpiacokon. E bizonytalanságot csak fokozta a Lehman Brothers kereskedelmi bank 2,9 milliárd dolláros tőkevesztésének bejelentése június közepén. És valószínűleg nem vagyunk még a válság következményeinek a végén. Ez év május végéig 261 000 amerikai volt kénytelen elhagyni lakhelyét (ez 48 százalékos emelkedés a tavalyi évhez képest), és az elkövetkező öt évben összesen további 6,5 millióan, vagyis az amerikai háztartások valamivel több, mint 8 százaléka juthat hasonló sorsra, a Credit Suisse becslése szerint. Azokon a károkon túl, amelyeket a válság a már úgyis erősen lassuló amerikai gazdaságnak okoz, nyugtalanságra ad alapot az egész világ gazdasági fejlődése szempontjából is, amennyiben a nehéz helyzetben lévő bankok hitel-kihelyezési gyakorlatukban az eddigieknél szigorúbb politikát fognak követni.
A Lehmann Brothers bejelentését követően, – ez a bank sokadik volt a csőd közeli helyzetbe került bankok hosszú sorában – a bankárok a küszöb alatt közlekednek, az államok pedig az erő pozíciójából kényszeríthetik rájuk az új szabályokat. Hogy megteszik-e? Mint ahogy az 1997-1998-as ázsiai válság után is, amely – szintén – csaknem magával sodorta az egész nemzetközi bankrendszert, most szintén mindenfelől záporoznak a szabályozással kapcsolatos javaslatok. És talán nem is fog belőlük sokkal több valóra válni, mint akkor, amikor az, egy ”új pénzügyi intézményrendszer” felállításával kapcsolatos terv a feledés homályába veszett. Ettől függetlenül persze a válsággal kapcsolatos reflexiók alapján rögzíthetünk hat olyan – javaslatokkal kísért – nagy alapelvet, amelyek világos menetrendet jelölnek ki a hasonló pénzügyi válsághelyzetek elkerülésére.
A banki önszabályozás lehetetlensége. A bankok nem érdekeltek abban, hogy pénzügyi válságok robbanjanak ki: ilyenkor veszteségeket szenvednek el, növekedésük lelassul, a szabályozási nyomás erősödik, és némelyek csődbe juthatnak. Ezért hát arra törekszenek, hogy mérsékeljék kockázataikat, és elkerüljenek minden „meglepetéscsomagot”. Legalábbis elméletben. Mert a gyakorlatban Charles Prince, az amerikai bankóriás, a Citigroup volt tulajdonosa, akit túlzott kockázatvállalás miatt tavaly novemberben lemondattak, szavai érvényesek: „Amíg a zene szól, addig táncolni kell. Járni kell a táncot.” Pontosabban szólva, mint ahogy azt világosan elismeri a svájci bank, az UBS részvényeseknek készült jelentése a bank súlyos pénzügyi zavarait követően, a cél „a jövedelem növelése és a vetélytársakkal szembeni hátrány leküzdése volt”.
Ha a versenytársak ott vannak a piacon és nyereségesek, akkor a bankár nem állhat ellent, bármilyen is legyen az a kockázat.
„A bankok kockázatellenőrzési szabályokat léptettek életbe, de nem tartották be őket, mert a bőség évei alatt sok pénzt lehetetett keresni” – erősítik meg Martin Neil Baily, Douglas W. Elmendorf és Robert E. Litan amerikai szakértők a válsággal foglalkozó terjedelmes tanulmányukban. És annak sem volt értelme, hogy a bankok részvényeseire bízzák a vezetők kordában tartását: azok, akik nem értenek a pénzügyekhez, úgy sem tudják ellenőrzés alatt tartani azokat, akik hajlamosak bűnbeesni.
Az egyre bonyolultabbá váló pénzügyi világban a szabályozással foglalkozók már jó évtizede hangoztatják, hogy a bankárok maguk képesek a legjobban ellenőrizni a kockázataikat. Manapság viszont igazat kell adni a volt amerikai pénzügyminiszternek, Lawrence Summersnek, aki azt mondta: „az önszabályozás szabályozatlansághoz vezet”. Még a francia liberálisok is a politika beavatkozása, pénzügyi szabályozás után kiáltanak.
.
(A megelőző beavatkozás fontossága) A másodlagos jelzálogpiaci hitelválság, mint minden más válság, csak nagyobb lett amiatt, hogy korlátlanul állt rendelkezésre pénz a kockázati tőke-befektetésekre. Ez a helyzet a jelentős devizatartalékaikat befektetni szándékozó feltörekvő és a kőolajtermelő országok tőkebőségének köszönhető. De ugyanilyen szerepet játszott benne az amerikai jegybank, a FED volt elnöke döntése is, aki a gazdasági növekedés felpörgetése érdekében alacsony szinten tartotta a rövid távú állampapírok kamatlábát. Malcolm D. Knight, a Nemzetközi Fizetések Bankja, a nemzetközi pénzügyi szabályozás kulcsfontosságú intézménye vezérigazgatója szerint az alacsony kamatszint negatív következménye volt, a háztartások eladósodásának meglódulása mellett, hogy az olcsó pénz miatt mértéktelen kockázatvállalásra ösztönözte a pénzügyi befektetőket. A végül a FED által megmentett amerikai kereskedelmi bank, a Bear Stearns tőkéje 33-szorosát helyezte ki.
Vajon nem lett volna-e az amerikai központi bank kötelessége, hogy megálljt parancsoljon a spekulációnak? Ez a központi kérdés abban a vitában, amely az elmúlt március-április folyamán indult Alan Greenspannek a jelenlegi válság kialakulásában viselt felelősségéről. Greenspan 2002 óta azzal érvelt, hogy az eszközérték erős és folyamatos emelkedése esetén a központi banknak nem szabad beavatkoznia. Merthogy egy központi bank vezetője soha nem tudhatja igazán, hogy spekulációs jellegű buborékkal áll szemben vagy sem, és amikor egy ilyen buborék kialakul, akkor ennek hatástalanítása a kamatlábak olyan magas szintre emelését teszi szükségessé, ami az egész gazdaságot tönkreteheti. Ilyenkor jobb tehát megvárni, amíg a buborék magától kipukkad. Ha némi pánik alakul ki a pénzpiacokon, akkor a jegybank jelentősen lecsökkenti a kamatlábat, és a bizalmi légkör helyreállítása érdekében növeli a forgalomban lévő pénz mennyiségét. „Még ha meg is lett volna minden szükséges eszköz a hatékony közbelépésre, akkor sem hihető azt gondolni, hogy szabályozókkal megelőzhető lett volna a másodlagos jelzálogpiaci hitelválság kirobbanása.”, erősítette meg újfent a Financial Timesban április 7-én Alan Greenspan.
Mégis, érvelését két oldalról is támadták. Egyfelől a pánik kezelése a kamatcsökkentésnél és a mérsékelt intervenciónál sokkal többet kívánt volna. Utódjának, Ben Bernankénak nagyon sok pénzt kellett kölcsönöznie a bankoknak, mi több, kötvényeket és dollárt kellett adnia a döglött hitelekért cserébe. Arra is rákényszerült, hogy az általános pánik elkerülése érdekében mentőövet dobjon egy kereskedelmi banknak, a Bear Stearnsnek, ami példa nélkül áll az Egyesült Államok történetében. Másfelől számos elemzés azt mutatja, hogy 2006-tól, sőt már 2005-től kezdve érzékelhetők voltak a túlzott kockázatvállalás jelei, és a bankok nagyon is érintettek voltak a spekuláció tömeges térhódításában, például a pénzpiacok más résztvevőinek nyújtott kölcsöneikkel.
Ilyen feltételek között az amerikai központi bank közbelépésének elmaradása a szabályozás hiányosságaként tudható be, és felhívja a figyelmet a központi bankok aktívabb beavatkozásának szükségességére a buborékok kialakulása idején.
Igen, de milyen legyen az a beavatkozás? Való igaz, hogy a kamatlábemelés a pénzügyi buborék kialakulásakor azzal a kockázattal jár, hogy lerombolja a gazdasági növekedést. Manapság azt a megoldást javasolják a jegybankoknak, hogy kísérjék figyelemmel a bankok által a háztartásoknak, a spekulatív alapoknak nyújtott új hitelek gyarapodási ütemét. Mihelyt ez az ütem meghaladja a normálisnak tartottat, magyarázatot kell kérni a bankoktól. Ha erre nem képesek, és túl sok kockázatot vállalnak, a banki szabályozók kényszeríthetik őket a kockázati céltartalékuk növelésére, annak érdekében, hogy védjék magukat az újonnan kihelyezett hiteleik vissza nem fizetéséből adódó károktól. Minél nagyobb lesz a kihelyezett összeg, annál kevésbé lesz rentábilis az ilyen tevékenység, hiszen a céltartaléknak nincs hozama. Ebből következően, mihelyt mutatkoznak a pénzügyi „motorban” a buborék jelei, a motor lefékezésével megelőzhetők a válságok. Azonban, figyelembe véve a modern pénzpiacok fejlődését, fennáll annak a veszélye, hogy ennyi nem elég.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969