2013. I-VI
 

A jogállam értelme és haszna (Kritikai észrevételek a magyar jogállami uchróniáról)
Techet Péter

„…keines der gestrigen Probleme war gelöst, und die heutigen waren’s auch nicht”
(Bernhard Schlink Prológus)

A magyar alkotmányos jogállam immár nagykorú. Hibáit, problémáit – a közelmúlt válságai kapcsán is – megismerhettük, így tán ideje lenne komolyan – tehát a radikáljobboldali sámánkodó, szentkoronás déli bábok híján – felkészülni egy új alkotmány elfogadására. Nem szimbolikus okokból – a magyar Alkotmánynak nem a születési dátumával van a legfőbb gond, hanem belső inkoherenciáival, hiányosságaival. Az alkotmányozás azonban csak akkor lehet sikeres, ha tisztábban látjuk jogéletünk korábbi defektusait. Ezek közül az egyik a doktriner jogállamhit.
Az alábbi dolgozatban a magyar jogállamdogma kritikáját kíséreljük meg, ahol a hazai jogbölcseletből Varga Csaba munkássága szolgál segítségül és példaként is. Állításunk, hogy a magyar rendszerváltók olyan helytelen jogkoncepcióval rendelkeztek, amely merevsége okán képtelen volt igazodni a társadalmi valósághoz. A dolgozat első részében a jog alapvetően konzervatív karakterét mutatjuk be, aztán a jogontológia felismeréseit, hogy végül jogállamiságunk bizonyos válsággócait elemezzük, a teljesség igénye nélkül. A dolgozat sem terjedelmi okokból, sem az exponált témakör hiányos irodalma mián, nem vállalja, hogy a hazai rendszerváltás átfogó jogelméleti elemzését nyújtsa. De a szerző bízik benne, hogy egyszer ennek elvégzésére is sor kerül.

(A konzervatív jog) 1989 óta hivatalosan jogállamban élünk, mert alkotmányunk ekként határozza meg országunkat. Az alkotmány (Verfassungsgesetz) azonban – schmitti értelemben – csak egy törvény, amely egy előzetes politikai döntés létét igényli. Ezen politikai döntés teremti meg Carl Schmitt szerint azt a létállapotot (Verfassung), amelynek normatív keretét adhatja aztán egy alkotmányi törvény. A jogállamiság, mint az alkotmányi törvény fogalma, nem a létállapot leírása, hanem a Sollen-szféra önmagára vonatkoztatott kijelentése csak. Hasznos kijelentés, de minden Sollen-tétel csak akkor tud Sein-valósággá válni, ha a Sein-szféra hic et nunc elvárásainak felel meg: e nélkül vagy nem érvényesül, s pusztán érvényes normatétel marad, vagy az esetleges túlzott érvényesítések a Sein-szféra létszövetét sértik fel. Az első út a normativizmusé, amely megelégszik azzal, ha fogalmai tételeztetnek, jogként kihirdettetnek, s a jogot képes ennek nyomán függetleníteni a társadalmi folyamatoktól. A második út a forradalmaké, az utópiáké, amelyek a tényeket nem adottságokként, hanem átalakítandó akadályokként fogják fel, Fichte nyomán úgy vallván, hogy ha a tények nem változnak a céloknak megfelelően, akkor „umso schlimmer für die Tatsachen”. A magyar jogi rendszerváltozás mindkét hibába beleesett: egyrészről a jogi tételeket, kijelentéseket társadalmi érvényesülésüktől (vagy nem-érvényesülésüktől) függetlenül kezelte érvényesként, s így jogiként, másrészről viszont jogi tételeivel nem a jelenlévő társadalmi anyagra kívánt reflektálni, hanem tankönyvi, absztrakt elképzeléseket akart ültetgetni a jogállamiság kiskertjébe. Akkori alkotmányozásunk, törvényhozásunk ugyanis nagyban – és tán túlzottan – táplálkozott német formákból, megoldásokból, míg a mögöttes cél, ha tetszik, az új jogrendszer ideológiája pedig – formálói értékpreferenciái, érdeklődési vagy kutatási területei okán – az angolszász liberalizmus, az absztrakt „emberijogizmus” volt.
A jog azonban nem puszta Sollen-tétel, amely egyik Seinból a másik Seinba emelhető, ültethető át, illetve nem is absztrakt, univerzális igazságok tárháza, amelyek mindenütt, időtől, tértől függetlenül, bármikor és bárhol alkalmazhatók. A formális alkotmánymódosítás teremtette jogállam lehetősége a reformáló állam kelet-európai képén nyugszik. A valódi társadalmi reformok helyett – amelyeknek alulról, spontán módon kéne kiindulniuk –, a kelet-európai reformokat – II. József óta – a textusváltoztatgatás jellemzi, mintha pusztán felülről jövő parancsokkal (törvényekkel) – azaz tulajdonképpen: normatív fikciókkal – valódi társadalmi létmozgásokat generálhatnánk. A jog kizárólagos csodaszerként igencsak hatékonytalan, sőt – amint Anthony Allott az afrikai jogreformokat vizsgálva, megállapíthatta: – kontraproduktív is.
Otto Koellreutter német alkotmányjogász írja egyik alkotmányjogi könyvében, hogy „[a] jognak önmagában konzervatív karaktere van”. Miként értendő ez a konzervatív karakter? Akként netán, hogy a jog szükségszerűen az előzményeit megmerevítené; hogy semmiféle változást, reformot nem tűr el? Bizonyosan nem, hiszen ha a jog társadalmiságunk szabályozója, együtt kell mozognia ezen társadalmiasság inherens változásaival és külső hatásaival – a jog konzervativizmusa így nem struktúra- hanem szituatív (reflektív) konzervativizmus. Mit jelent ez? A politika és a jog feladata közös: a jó élet biztosítása. Mindezt minimum Arisztotelész óta tudhatjuk, hiszen „a városállam (…) fennmaradásának célja a boldog élet” – és „mivel a jog nem más, mint az állami közösség rendje”, természetes, hogy a jog ősi feladata ezen boldog (közösségi) lét biztosítása. A politikai filozófiák, ideológiák többé-kevésbé egyet is értenének abban, hogy mi a jó élet tartalma. Ha azonban az egyes elemek esetleg konfliktusba kerülnek egymással (például jó dolog a szabadság és az egyenlőség is, de esetleg az egyik csak a másik rovására bővíthető), akkor a konzervatív egészen másképp viselkedik, mint a többi izmus. John Kekes szerint ugyanis a konzervatívok ellenfelei „a listáról valamilyen kisebb csoportot választanak ki, amit valamilyen értelmezési keretbe foglalnak, majd kijelentik, hogy az általuk kiválasztott és értelmezett feltételek a legfontosabbak. (…) Ezzel meg is adják a kulcsot a feltételek között kialakuló konfliktusok általuk javasolt megoldásához. Ha az általuk fontosabbnak vélt feltételek ütköznek a többivel, akkor szerintük az előbbieknek meg kell előzniük az utóbbiakat. (…) A konzervativizmus ellenfeleinek közös stratégiája tehát, hogy egyes feltételeknek a többit megelőző jelentőséget tulajdonítanak, s a velük konfliktusban állók elé helyezik őket.” Azaz az összes nem konzervatív ideológia (liberalizmus, szocializmus, politikai katolicizmus, fasizmus, stb.) képviselője, ha megpörgeti a földgömböt, és tetszőlegesen rámutat egy helyre, azonnal meg tudja mondani, hogy az ottan esetleg felmerülő problémák miként kezelendők: a liberális bizonyosan több szabadságot, a szocialista több egyenlőséget, a katolikus több erkölcsiséget, hitet, a fasiszta meg esetleg több testvériséget javasolna. Egy amerikai liberálisnak nem kellett 1989-ban Magyarországra jönnie, magyarul megtanulnia, a magyar történelmet, néplelket tanulmányoznia, elég volt átfordítania néhány amerikai jogi dokumentumot. Ezt az attitűdöt nevezhetjük uchrónisztikusnak – azaz olyannak, amely a jogot, a társadalmat, az államot, a politikát kikapcsolná annak mindenkori idejéből. A jogi ideológiák – engelsi kifejezéssel élve: a „juristische Weltanschauung”-ok – közül a pozitivizmust jellemzi ez az uchrónisztikus látásmód.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969