2013. I-VI
 

Tinódi Lantos Sebestyén vitézi siratói
Sápy Szilvia

A XVI. század legnagyobb hatású énekmondójára, Tinódi Lantos Sebestyénre emlékezünk ebben az időszakban. Születésének idejéről és helyéről nincsenek biztos adataink. Az életútjával foglalkozó kutatók azt feltételezik, hogy a Baranya megyei Tinód községben született, valamikor 1505 és 1510 között. Az adatok bizonytalansága kedvező is lehet számunkra, hiszen így 2005 és 2010 között bármikor megünnepelhetjük születésének 500. évfordulóját. Bőven van hát időnk. A tegnap, a tegnapelőtt, a holnap, a holnapután egyaránt alkalmas az ünneplésre, és az is lehetséges, hogy éppen ezen a napon, és éppen ebben a pillanatban született.
A XVI. század a változások korszaka volt. Tinódi szinte gyermekként éli meg 1526-ot, Mohács veszedelmét, amely évszázadokra kiható fordulatot hozott a nemzet életébe. Az ország három részre szakadt, új viszonyok, új eszmék alakították régi arculatát, s úrrá lett rajta a megosztottság: „Egy király helyett kettőt ismert, egy úr helyett háromnak szolgált, egy hit helyett többnek áldozott”, s minden erejét felemésztette a törökök elleni küzdelem. Ennek a szétzilált, darabjaira hullott országnak lett az énekmondója Tinódi Lantos Sebestyén, aki históriás énekei által, az igazság szolgálatában mindvégig arra törekedett, hogy a nemzet egységének a megteremtése érdekében közelebb hozza egymáshoz az embereket. Nem volt ez könnyű már abban az időben sem, s úgy tűnik, hogy ez a probléma nemzedékről nemzedékre kísér bennünket; nem igazán tudunk vele mit kezdeni, nem találjuk a megoldást. Vajon mi történne akkor, ha Tinódi Sebestyén átlépné a küszöböt, és visszatérne a világunkba? Vajon mi történne akkor? Minden bizonnyal keresné azt a „szellemi magaslatot”, amelyért egész életében küzdött, keresné azt a helyet, ahol az ellenfelek, a másként gondolkodók megoldhatják közös dolgaikat, s minden bizonnyal ráeszmélne arra, hogy ez a hely még nem létezik, és sírva fakadna. Sírva fakadna az újraszületés gyötrelmeitől.
Sírj Tinódi Sebestyén! Áldottak a te könnyeid! Jöjj közénk! Szükségünk van rád! Engedd, hogy vitézi siratóid által újraéljük a végtelen történelmet!
Tinódi Sebestyén Szigetváron (Szigeten), Török Bálint udvarában íródeákként kezdte pályáját. A szolgálat kezdetéről nincsenek adataink, csupán annyit tudunk, hogy 1541-ben, Török Bálint fogságba esésével ért véget. Ekkor írta meg első siratóját Buda veszéséről és Terek Bálint fogságáról, amelyben olyan élénken ír az eseményekről, hogy feltételezhetően ő maga is ott tartózkodott Török Bálint kíséretében, és szemtanúja lehetett Buda elfoglalásának.
A sirató a históriás énekekre jellemző bevezető formulával kezdődik. Tinódi megszólítja a hallgatóságát, és röviden bemutatja a mondanivalója tárgyát:

Siralom adaték sok rendbéli népnek,
Ki hírével lészön föld kerekségének,
Mert vége lőn immár mi víg életünknek;
Ezt tevé fogsága kegyös vezérünknek.

Esztökben vegyétök az úrnak fogságát,
Jó Terek Bálintnak tőlünk igy elváltát,
Lám minden érötte jámborul szolgáltát,
Mindenik urának mindönben hív-voltát.

Ezt egy hosszabb szakasz, a főrész követi, amelyben az események időrendben épülnek egymásra. János király halála után fiát, a csecsemő János Zsigmondot választották királlyá. Az ország sorsát nagykorúságáig egy kormányzótanácsra bízták, amelynek Izabella királyné, Fráter György, Petrovics Péter és Török Bálint voltak a tagjai. Ferdinánd, miután hírül vette ellenfele halálát, megkísérelte az egész ország hatalomba vételét, és nagyobb sereget küldött Buda elfoglalására. Fráter György meg akarta védeni János Zsigmond utódlását, ezért segítséget kért Szulejmántól. A szultán elűzte a német ostromlókat, de Budát saját magának foglalta el. Cselhez folyamodott, a gyermekkirályt és a kormányzótanács tagjait a táborába hívatta, és amíg ők nála voltak, a serege belopózott a védelem nélkül hagyott várba, és elfoglalta azt. Török Bálintot Szulejmán fogva tartotta, majd Belgrádba, később Konstantinápolyba vitette, ahol a Héttoronyba záratta.
A terjedelmes főrész után Tinódi beilleszti az énekbe a sirató-formulát, amellyel Török Bálintné gyászát ábrázolja (1. melléklet):

Fohászkodik vala és igen sír vala,
Jó Terek Bálintné hogy hírt nem hall vala,
Mert ő vitéz urát igen félti vala,
Hogy az terek hiti végre meg ne csalná.

Egy levelet néki ha megmutatának
Hogy fogsága volna ő vitéz urának:
Erő szakaszkodék kezének, lábának,
Földhöz üté magát, ott sokan sírának.

Csudaképen töri, fárasztja ő magát,
Sírva apolgatja futosó két fiát,
Oly igen kesergi urának fogságát,
És az két fiával az nagy árvaságát.

Ígyen éjjel nappal hallják kesergését,
Immár nem alítja világban élését,
Hallja meg az Isten az ő könyörgését,
Hogy hamar láthassa ura megjövését.

Ezután imádságszakasz következik, amellyel Tinódi könyörgésre, hálaadásra, imádságra szólítja hallgatóit:

Ti jó keresztyénök! tegyünk áldozatot,
Hogy Isten hallgasson tőlünk imádságot,
És megszabadítsa jó Terek Bálintot,
Hívön szolgálhassa ez szegín országot.

A záró szakaszban, amely befejezi, lezárja az elbeszélést, Tinódi pontosan rögzíti az énekszerzés helyét és dátumát, valamint magáról is ejt néhány szót, megosztja hallgatóival pillanatnyi hangulatát, lelkiállapotát:

Ezör ötszáz negyven és egy esztendőben
Budáról császárnak el-alámentében,
Szigetben ki szörzé vala nagy fektében,
Vitéz urán való nagy kesergésében.

A vitézi siratók annyiban különböznek a históriás énekek felosztásától, hogy ezekbe a sirató-formula is beékelődik, így egy ötrészes szerkezet alakul ki.
A gyász, az elhagyatottság, a veszteség érzésének kifejezésére már a korábbi századokban is alkalmazták énekmondóink a sirató-formulát. Feltehetően Csicsery András, a szepesi káptalan ügyvédje írta 1476-ban a Szabács viadalát, amelyben elsiratja az ostrom halottait. Név szerint két személyt említ meg: Várady Simont és a cseh vitéz /Hag/ Francz főtisztes hadnagyot:

Halált es vallottak hát némellyek
Királi nagy tisztességet mellett.
Első egy iffju, Várady Simon,
Kinek anyja é-naponkéd sírhon!
Bizon, ő kegyes úrfiú vala,
Ki pattantyú miá ott hala.
Más cseh vitéz, Francz, főtisztes hadnagy,
Kik bizon kegyes istennél vadnak.
Ebbe sonha senkinek nincs kétség-
Vagy tisztül ott helen őköt ércsék;
És az többi, ott ralylyal kik haltak,
Isten… szeretetesek kik voltak.
Ma imár őérettek imágyon,
A felett istennek nagy hálát agyon.

Szintén Mátyás király idejéből, 1490 előttről származik Gergely deák Siralomének Both János veszedelmén című éneke, amelyben maga a király gyászolja a követét

Így betelék én uramnak az nagy gondolása,
Kiből vala királnak igen nagy bánatja,
Mert szemével az kevetet tebbé sem látja.

A veszedelem műfaját gyarapítja Szabadkay Mihály 1515-ben keletkezett éneke (Cantio Petri Berizlo) is, amely Beriszló Péter veszprémi püspök és horvát bán halálát mondja el. Szabadkay országos veszteségnek tünteti fel hőse halálát, ezért hallgatóit már a vers első sorában siratásra szólítja:

Mind ti népek bánkódjatok pispek veszedelmén,
Mert tudjátok, míg isten segélle az ő jó szerencséjét,
Nem uralkodék terek császár soha az ő fején.

A sirató-formula azokban a középkori krónikákban, legendákban is felbukkan, amelyek többször beszámolnak királyaink székesfehérvári temetéséről.
István király egyetlen fia, Imre királyfi 1031-ben halt meg. Az esetről István király Nagyobb Legendájában olvashatunk. A legenda írója rímes prózában fogalmazta meg a sirató-formulát: Quantus luctus omnium, sed maxime principum, inter quos desolatus grave traxit suspirium. Videns enim se solum, sine spe posteritatis derelictum, pietatis affectu doluit. (Ó, mekkora volt a gyásza mindeneknek, de legfőként a fő-embereknek; közöttük az atya egyedül maradva, súlyosan sóhajtozva. Mert látván, hogy egymagára maradt, reménye nélkül az utódnak, atyai fájdalmában szenvedett.)
Szent István legendájának Hartvik-féle változata (1112-16) szerint a király halálakor, amely 1038-ban következett be, övéinek nagy siralma támadt.
Ugyanezzel a formulával találkozunk az I. Károly király haláláról (1342) szóló beszámolóban is, amely azonos szövegezésben, három műben – az 1473-ban, Budán, Hess András nyomdájában megjelent Budai Krónikában (Chronica Hungarorum impressa Budae 1473), a Budai Krónikát másoló ún. Dubnici Krónikában, és Thuróczi János Krónikájának Schwandtner-féle kiadásában maradt ránk:
Mekkora sírás, mekkora siralom volt a főpapok, főnemesek, bárók és nemesek, a hajadonok és az úrasszonyok, meg bármely rendű és állapotú emberek részéről, meg Erzsébet úrasszony, a felséges királynő és kedves hitestárs részéről, meg Lajos mostani királyunk és István herceg, a megholt fiai részéről! Mekkora jajgatás (eiulatus), mekkora üvöltözés (ululatus) és jajongás (ploratus) tört ki a király halálának a napján!
Ha megvizsgáljuk a Budai krónikában található sirató-formulát, akkor megfigyelhető, hogy itt név szerint, az akkori társadalmi elvárásoknak megfelelően sorolják fel azokat, akik a halottat siratják. A krónika írója először a főpapok, főnemesek, bárók, nemesek rendjét említi meg, majd a családtagok, I. Károly király feleségének Erzsébet királynénak, és fiainak, Lajosnak és Istvánnak a gyászáról ír.
Tinódi is hasonlóan járt el Az vég Temesvárban Losonczi Istvánnak haláláról című énekében, amelyet 1552. augusztus 15-én „Nagy Boldogasszony napján” fejezett be.
Losonczi István parancsot kapott Ferdinándtól, hogy szálljon be Temesvárba, melynek elfoglalását Szulejmán már tervezte. Losonczi teljesítette a parancsot, elbúcsúzott feleségétől, gyermekeitől, és vitézeivel együtt belopózott a várba, amelyet Amhat (Ahmed) és Beglerbék (Szokoli Mehemed) már nagy sereggel bekerített. Visszavert minden ostromot, míg végül, a harminckettedik napon a „vízvár” is elesett. A szabad elvonulás feltételével feladta a várat, a török azonban nem tartotta meg a szavát, Tomori András nevű apródját elragadták mellőle. Ekkor Losonczi a törökökre vetette magát, megsebesült és egy „szancsák” elfogta. Ezt követően Amhát basa lefejeztette, bőrét levonatta, és a török császárnak elküldte.
Losonczit a búcsú-formula sorrendjében siratják el a hozzátartozói (I. melléklet); a sirató-formula a búcsú-formula sorrendiségével ötvöződik. A halotti búcsúztatókban a halott ugyanis egyes szám első személyben, a rokoni kapcsolatok fokozatait betartva köszön el a családtagjaitól, ismerőseitől. Az ének további érdekessége, hogy Tinódi a hozzátartozók siratója mellett Losonczi búcsúját is megszerkesztette. Losonczi annak tudatában, hogy talán már sohasem tér vissza, és nem találkozhat többet szeretteivel, elköszön tőlük a Csejte várában, és ez nagyjából abban a sorrendben történik, mint ahogyan később őt is elsiratják (I. melléklet).
Ez a szerkesztési eljárás a XVII. századi halotti búcsúztatóknál is gyakori. A párbeszédes búcsúztatóknak két formája van. Az egyikben a hozzátartozók a „beszélgetés” kezdeményezői, a másikban a halott (II/a, b. melléklet). Rajeczky Benjamin megemlíti a siratókról írt munkájában, hogy a siratást egyes vidékeken a beszél, beszélget igével jelölik. Ezek mellett gyakran használják még a beszélgetve sirat, beszélve sír, siratva beszél elnevezéseket is. Károly S. László megjegyzi, hogy ez a kifejezés a siratás egykori rituális funkciójára, a halottal való kapcsolatteremtésre, valamint a sirató epikus jellegére utalhat. A XVII-XVIII. századi halotti búcsúztatók több elemet is átmentettek ebből az ősi rítusból, amely a halotti búcsúztatók és a prózai siratók formulakincse alapján bizonyos mértékben feleleveníthető, helyreállítható. A párbeszédes szerkesztés csak ritkán fordul elő a prózai siratóknál. A női hozzátartozók általában csak a halottat szólítják meg, kérdéseket, kéréseket intéznek hozzá, a halott felelete azonban a siratók többségéből hiányzik. A párbeszédes sirató egyik szép példáját Szendrei Janka gyűjtötte fel 1963-ban Bélzerinden (II/c. melléklet)
Tinódi Török Bálint fogságba esését követően arra kényszerült, hogy elhagyja Szigetvárt. Nehezére esett az elválás, és abban reménykedett, hogy Török Bálint hamarosan visszatér, ezért a közelben „Baronyában” (Baranyaváron), Istvánffy Imrének a birtokán tartózkodott. Itt 1542. április 24-én, „Szent György innepében” írt egy újabb siratóéneket Príni Péternek, Majlát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról.
Príni v. Perényi Pétert 1532-ben tartóztatta le Szulejmán. Perényi azzal a szándékkal kereste fel a szultánt Mohácsnál, hogy ne kelljen sem Ferdinánd, sem Szapolyai pártján állnia. A felmentés helyett Szulejmán fogságba vetette, és csak akkor engedte szabadon, amikor a fiát küldte maga helyett cserébe. Vele esett fogságba Istvánffy Pál is, és talán az Istvánffy család irányította Tinódi figyelmét az eseményekre.
Az erdélyi fejedelemségre vágyó Majláth Istvánt 1541. július 20-án csalta kelepcébe a török. Konstantinápolyba vitték, és egészen haláláig, 1550-ig a Jedikulában raboskodott.
Török Bálint is hiába reménykedett a szabadulásban, nem térhetett vissza a hazájába, és kilencévi raboskodás után 1550-ben meghalt.
Tinódi egyes műveiben a harci kalandokat, várostromokat összevontan mutatja be. Ilyen a felépítése a Príni Péternek, Majlát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságát bemutató éneknek is, amelyben Tinódi – a vitézi siratók szerkezeti felépítését követve – mindhárom személynek külön-külön megírja a siratóját, majd ezeket összefűzi, és létrehoz egy nagy terjedelmű hármas siratót. Ezzel az eljárással nemcsak azokat az eseményeket tudja összefogni, amelyek nagyjából egy időben történtek, hanem azokat is, amelyeket témabeli rokonság köt össze.
A füzéres szerkesztésre a XVII-XVIII. századi halotti búcsúztatóknál is találunk példát. Nagy Sámuel zilahi református rector 1757-ben szerkesztette kéziratos halotti énekeskönyvét, amely latin és magyar nyelvű halotti verseket, halotti búcsúztatókat tartalmaz, s amelyben egy kettős sirató is található. Veselényi Istvánt és feleségét Bánfi Katát egy időben temették el. A kettős sirató nem Nagy Sámuel munkája, valószínűleg egy másik kéziratos énekeskönyvből másolta, mivel a temetésre 1734. augusztus 22-én került sor. Az eredeti szerző a verset Veselényi István temetésére írta, feltehetően felesége, Bánfi Kata kérésére, aki azonban kis idő múlva meghalt. Erre utal, hogy a vers címében a néhai jelző Bánfi Kata neve fölé került. A szerző talán éppen a búcsúztató írásakor értesült Bánfi Kata haláláról, mert a 21. versben apró módosítást végez, az el-temetségedben szóban a „d” betűt „m”-re javítja át. Ezen a helyen pozícióváltás történik, Bánfi Kata siratójából személyes búcsú lesz, a gyászoló érzéseit a halott gondolatai váltják fel:

Nem megy Kedves Társam, nálad nélkül nem megy!
A’ mint eddig most is Hozzám hüséges légy!
Jaj! ne hagy el, Társul mostan is Melléd végy
Két egyezö Sziv közt jaj Szakadást ne tégy.

Tudod ! el-nem váltam Töled Eletemben,
Végig meg-maradtam igaz Hüségemben
Mert szivem lakozott mindenkor szivedben:
Töled most sem válom el-temetsége(d)mben.

Együtt mégyek veled a’ Földnek gyomrába
Bé-kisérlek Téged Temetöd Boltjába’
És mikor öltözöl Angyali Formába,
Együtt öltözöm-fel Testem Sátorába.

Meg-hagyom Koporsot köböl tsinállyanak
Arra Vas Pennával illy szokot irjanak:
EZEK HÜSÉGESEK EGYMÁSHOZ VOLTANAK
MÉG HALALOKBAN IS ÖK EL-NEM VALTANAK.

A vers szerzője megtehetné, hogy befejezi Veselényi István búcsúztatóját, és ír egy másikat Bánfi Kata részére, vagy a két személyt együtt búcsúztatja, de nem így cselekszik: Tinódi Sebestyénhez hasonlóan összefűzi a két siratót. A füzéres szerkesztés gyökerei időben messzire nyúlnak, s már Tinódi fellépése előtt is nagy hagyományai voltak. Ez a szerkesztésmód párhuzamba állítható azokkal a prózai siratókkal, amelyekben a legközelebbi női hozzátartozó nemcsak a jelenlegi halottját, hanem a korábban elhunyt szeretteit is elsiratja. (III. Melléklet)
Tinódi Baranyaváron nem sokáig tartózkodott, útját tovább folytatta, és azokat a főurakat kereste fel, akik előző urának jó barátai voltak, s akikkel akkor ismerkedett meg, amikor még Török Bálint szolgálatában állt. Így került Verbőczi Imréhez, a híres jogtudós fiához, aki ekkor már Tolna megye főispánja volt, és aki 1542. március 25-én a Baranya megyei ráczkozári mezőn szétverte Kászon bég rabló seregét. 1544-ben Verbőczi Imrétől Nagyszombatba ment, mert hírét vette az 1545. év február 2-ára egybehívott országgyűlésnek.
Ezen az alkalmon nagy kifakadások történtek V. Károly császár ellen, aki segítséget ígért a magyaroknak a törökökkel való hadakozáshoz, de a segítség helyett, csak üzenetet küldött Weltwich Gellért nevű követével. Tinódi itt ismerhette meg Nádasdy Tamás országbírót, aki nemcsak bátor katona volt, hanem művelt, tudományt kedvelő ember is, és felkarolta a bizonytalan sorsú költőt. Feltehetően íródeáknak alkalmazta, vagy kiküldetésekre, hogy tájékozódást szerezzen a közhangulat, a várak, a hadak állapota felől.
1548-ban Nyírbátorban, Báthory András udvarában tartózkodott. Később családjával együtt Kassán telepedett le. Ebben az időszakban Czeczei Lénárt volt Kassa kapitánya, aki messzemenően támogatta Tinódi munkásságát. Itt 1549-ben írt egy kétrészes siratóéneket: az első részben Szitnya, Léva, Csábrág, a második részben Murány várának megvevéséről, amelyben szomorú eseményeket tár fel. Erre utal az ének versfőszövege is: „Lantos Sebestyén deák, kit esmérnek sok urak, Isten adjon jót annak, ki keserül, fohászkodik és bús, az Sebestyénnel könyvet hullatnak.”
Az 1548-dik évi országgyűlés azt határozta, hogy több felvidéki várat romboljanak le, mivel az ott élők dúlnak, fosztogatnak. A határozat végrehajtását Neuburgi gróf Salm Miklósra bízták, aki magyar, német, spanyol vitézekből álló sereggel sorra ostrom alá vette a kijelölt várakat.
Először Szitnya várát támadták meg, amelyet Makri Lukács porkoláb védett „sok jó leginnel és hajdúval”, de ezek fellázadtak ellene és meghódoltak Ferdinánd királynak. Lévát a végsőkig védelmezte Daczó Tamás főhadnagy. A várkapu betörése után is még térden vívott, míg egy puskából át nem lőtték. Az apródja sírva könyörgött neki, hogy mindenki megfutamodott, „mi es elmehetönk”, de Daczó

Azt felelé: siess hozzám apródom,
Mint lenne fiam az én étöm, itom,
Vitézek közt lenne rossz nyájasságom,
Tudod itt esködtem, itt lészön halálom!

A seregben lévő spanyolok kegyetlen bosszút álltak a vár védőin. Harminckét vitéznek a fejét vették. A karóba húzott fejeket Salm Miklós Csábrág alá vitette, hogy lássák a várbeliek, milyen sors vár rájuk, ha nem adják meg magukat. Csábrág erre megadta magát. Tinódi nem tudott azonosulni ezzel a cselekedettel. A vár megadását „eszeveszésnek”, „bolondságnak” tartja, amely nem méltó a vitézekhez, és ezáltal „megküssebbödének régi jó voltokban”.
Murány várát, amely erős kősziklára épült, Basó Mihály védte. Sokáig ellenálltak a támadó Bebek Ferenc és Gróf Salm Miklós seregének. Az ostromot tovább is bírták volna, de a védők egy része kiszökött a várból, másik részük pedig összeesküdött Basó ellen. Basó látta ezt, és az egyik álösvényen kimenekült az egyik jobbágyához, de az megkötözve kiszolgáltatta a Grófnak és „tizönnegyed magával Basónak fejét vevék”.
Tinódi a magyarok megosztottsága miatt kesereg, és kétségbeesésében feddő szavakkal ostorozza a németek és a törökök között ingadozó nemzetet:

Ti Magyarok jobb ha mind egygyé lésztök,
Mint eddég, egymást ne úgy szeressétök,
Úgy ad Isten jó szerencsét tinektök.

No ha ebben nem akartok elővenni,
Ennél inkább kezdötök fogyatkozni,
Két fél között mindenestől elveszni,
Mint az két szék között puszta földön maradni.

1552-ben, nem sokkal az események után keletkezett Tinódi újabb siratóéneke, a Szegedi veszedelem. Szeged város egykori főbírája vitéz Tóth Mihály meghallotta, hogy Szeged várát kevés számú török védi, és elhatározta, hogy ötezer hajdúval és hétszáz tiszai halásszal éjszaka meglepi a várost, és a városbeli magyarok segítségével elfoglalja azt. A hadi vállalkozás sikerrel járt. Örömükben dőzsöltek, mulattak: „nagy vigan ők iszják Baronya, Somogy borát”, de a vár védelmére nem gondoltak, és Ali basa visszafoglalta a várost. A hajdúk nagy része ott lelte halálát, és a törökök kegyetlen bosszút álltak a városbeli magyar lakosságon is; ötezer orrot küldtek a török császárnak győzelmi jelül. Tinódi a hajdúk erkölcsének korholásával fejezi be énekét:

Oh ti balgatagok, hajdúk kik ti vattok,
Esztökbe vegyétök, mit mast néktök mondok:
Szível, könnyőségvel jó vitézök vattok,
De hadakozásban igen bolondok vattok.

Rendtartás jó nincsen hadakozástokban,
Hitötök semmi nincs az Krisztus Jézusban,
Vagyon reménségtök csak fajtalanságban,
Az rút részögségben, az kevél bujaságban.

Nagy isten ígéjét, kérlek, halgassátok,
Próféták módjára ti hadakozjatok,
Fejedelmetökhöz hívön hallgassatok,
Hadnagytokat pesti lélöknek ne mondjátok.

Dúlást, sok kóborlást ti hátra hagyjatok,
Tisztaságban, józanságban maradjatok,
Csak az egy istenben jámborul bízjatok,
Minden igyetekben nyereséggel járhattok.

Ezt ha eszötökben, hajdúk, nem tartjátok,
Szidalmasságtokban hátra sem hagyjátok,
Ti az pesti lelkektől mind elhordattok,
Mint szegedi mezőn, ti gyakran levágattok.

Ferdinánd király 1553 augusztusában énekmondói érdemeiért nemesi rangot adományozott Tinódinak. Még ebben az évben Erdélybe utazott, hogy kinyomtassa műveinek válogatott gyűjteményét a Cronicát, amelyet Kolozsvárott 1554-ben Hoffgreff György nyomdájában adtak ki. Az el nem készült énekeinek a kéziratát is magával vitte. Így például az Erdélyi históriát is, melynek első részével még Kassán elkészült, a befejező részt pedig Kolozsvárott Nagy-és Kiskarácsony között írta meg. Az Erdélyi história az 1540-1552 közötti eseményeket mondja el János király halálától, Buda elfoglalásától Izabella királyné és János Zsigmond Lengyelországba bujdosásáig.
A mű befejező, V. része a füzéres szerkesztésű siratók közé sorolható, melyben Fráter György meggyilkolásáról, Izabella királyné és János Zsigmond bujdosásáról, valamint Czeczei Lénárd kassai kapitány haláláról értesülhetünk. A mű központi alakja Fráter György, aki nemcsak püspök, bíboros, nemcsak vajda és kincstartó volt egy személyben, hanem a XVI. század egyik legkiemelkedőbb magyar államférfiúja. Személye megosztotta a közvéleményt akkoriban. E kettősség Tinódi jellemábrázolásaiban is megfigyelgető. Elismeri Fráter György erényeit, dicséri eszességét:

Nám mely csudálatos vala bölcsessége!
Ő minden dolgában nagy esze, elméje,
Ha akarta, császár királ szemét békötte,
Azt mint ő szerette, mindkettőt úgy viselte.
Igen nagyot használt bizony ez országnak,
Benne vala (paizsa) népnek megmaradásának.

De emellett nagyravágyó, erőszakos, kegyetlen, ravasz, „csélcsap” embernek mutatja be. Kortársai közül többen támadták kétszínű, változékony politikája miatt, mivel hol a törökök, hol Ferdinánd pártfogását kereste. A helyzet azonban ennél jóval összetettebb. Fráter György politikájának legfőbb irányelve az volt, hogy fenntartsa, megszilárdítsa az országot. Eleinte azt tűzte ki célul, hogy a halálos ellenségből, a törökből barátot szerezzen, és a pártfogása alatt egyesítse a megszakadt, meghasonlott nemzetet. De miután meggyőződött arról, hogy ez az út nem járható, és János király halála után a török is hűtlenebbnek mutatkozott, az ország egyesítését Ferdinánddal látta megvalósíthatónak. Óvatosnak kellett azonban lennie, mert látta, hogy Magyarországot a külföld nem segíti, a maga erejéből pedig gyenge, és Ferdinánd alatt az ország rövid időn belül a törökök martalékává vált volna. E körülmények között csak egyetlen eszköze maradt, hogy megmentse hazáját: cseles, fondorlatos, tekervényes politikája.
Ferdinánd nem értette meg Fráter György törekvéseit és Castaldo tábornoknak utasítást adott a megölésére. Castaldo a terv végrehajtását az olasz Sforza Pallavicinire és Andrea Lopezre bízta, akik néhány spanyol zsoldoskatonával együtt 1551. december 16-áról 17-ére virradó éjjel behatoltak Fráter György alvinci kastélyába és orvul meggyilkolták. Az esemény vegyes érzelmeket váltott ki. Tinódi ezt úgy érzékelteti, hogy a sirató-formula mellett az öröm-formulát is alkalmazza az énekben:

Rettenetös lőn halála az barátnak,
Kin lőn nagy siralmok sok jó szolgáinak,
Jelesben ohítás az horvát uraknak,
Nagy sok jóval vala, mint atyjafiainak.

Oly igen örűlik nagy sok várasokban,
Kik voltak miatta gyakran kárvallásban,
Mert kinél mit érzött, volt ólálkodásban,
Vagy fogsággal, vagy szép szóval azt kivonyásban.

Tinódi 1554-ben fejezte be utolsó ránk maradt, nyomtatásban is közölt siratóénekét, a Budai Ali basa históriáját, amelyben az 1552-ben bekövetkezett tragikus eseményeket tárta fel. Írt Drégely várának ostromáról, Szondy György haláláról, Ördög Mátyás veszedelméről, Veszprém, Szécsény, Busatornya, Hollókő, Buják, Lippa, Sólyom, Szolnok várának török kézre kerüléséről. Az ének a füzéres szerkesztésű siratók csoportjába tartozik ugyan, de Tinódi a sirató-formula helyett az öröm- formulát illeszti be az énekbe. Ezzel nemcsak a magyarok veszteségét, hanem a törökök magyarok feletti győzelmét is érzékelteti; a magyarok vesztesége és a törökök győzelme nyomatékot kap. Ami a törököknek dicsőség és öröm, az a magyaroknak gyász és fájdalom.

Az szép nyereségen basa lőn örömben,
Császár vitéziben házakba helyhete,
Hadával Budába esmég el-beméne
Örömében Alláht mindennel üvöltet.

Vala ezön basa igen nagy örömben,
Éjjel nappal vagyon nagy készülődésben,
Szándékja, Szolnokot, Egröt ő megvegye,
Mind Lengyel határig ez országot elnyerje.

Ezen lőn öröme ott az fő basának,
Hogy Szolnok vára lőn kezében császárnak,
Örömökben Alláht, Alláht kiáltának,
Sok szerszámot várvíváshoz ott találának.

Ugyanez fordítva is megfigyelhető Tinódinál. Az szalkai mezőn való viadalról szóló énekében Balassi Menyhárt, Nyári Ferenc és Zoltai Lőrinc vitézségét magasztalja. Mindhárman rettenthetetlen vitézségű, vakmerő katonák voltak, akik az életüket sokszor kockára tették. Az ének elmondja, hogy Memhet basa nyolcezer emberrel felégette Miskolc városát. A basa meghallotta, hogy Lévában Balassinak csak száz lovasa van, és elindult a vár megvételére. Hajnalban beszöktek a várba és gyújtogatták azt. Amikor a vár kapujának a beveréséhez kezdtek, Balassi odaszaladt a kapuhoz és szablyájával „eltágítá” a törököt. A zsákmánnyal a törökök hazafelé vonultak, de Balassi utánuk ment vitézeivel, és Nyári Ferenc, Zoltai Lőrinc csapataival együtt, heves összeütközés után vereséget mértek Memhet basa seregére. Tinódi a magyarok öröméről és a törökök gyászáról egyidejűleg ír. Az ének a magyarok sikeres kimenetelű viadalát mondja el, ez azonban felfogható a törökök siratójának is:

Vala nagy bánatja az Memhet basának,
Hogy jobb része veszött császár szolgáinak,
Félelmet hoztanak az otthon valóknak,
Bátor szívet adtak mind az magyaroknak.

Kár nélkül magyarok haza indúlának,
Az szép nyereségön nagy hálát adának,
Felségös királnak ajándékot adának,
Az többivel vitézök megosztozának.

Ezután Balassa az Nyári Ferenczvel,
Nagy vígan lakának mind az vitézökvel,
Isten lássa őket sok jó szerencsével,
Hogy ők élhessenek jó hírrel, jó névvel.

Tinódi Lantos Sebestyén siratóinak szerkezete hasonlóságot mutat a XVII-XVIII. századi halotti búcsúztatók felépítésével, amelyek szintén öt szakaszra tagolhatók: egy bevezető részre, egy főrészre, a sirató-formulára vagy búcsú-formulára, imádságszakaszra (ami alkalmanként elmarad), és egy záró szakaszra. Ha megvizsgáljuk ezeket a szerkezeti elemeket, akkor a különbségek is szembe tűnnek.
Míg Tinódi a siratóit a hallgatóság megszólításával, témájának rövid bemutatásával kezdi, addig a XVII. századi halotti búcsúztatókat általában egy elmélkedő, tanító jellegű rész vezeti be, amely keresztényi gondolatokat fogalmaz meg a halálról, elmúlásról, a világ változásáról:

Arnyékhoz hasonló világh dicsössége,
Oh melly hamar mulik ennek ekesseghe!
Nem volt soha eddig olly gyönyörüséghe,
Mellynek nem lett volna siralommal veghe.

Előfordul, hogy ezekben a búcsúztatókban a megszólító formulákat és az elmélkedő részt együttesen alkalmazzák. A megszólítások egy része a históriás énekek stílusát követi:

Szomoru szolasra nyelvem hogy fakadgyon,
Jelen való sorson szivem meg indullyon,
Ki ki legyen türö ez kis szolasomon,
Nem lesz unodalom mostani szolasom.

Más részük a halotti prédikációk élőszóbeli fordulataira emlékeztetnek:

Uri tekintettel s-nemesi erkölcsel,
Kik fénletek Isten s-világ elöt nével,
Ez gyászos orára gyültetek sereggel,
Emberi nem sorsát nézhetitek szemmel.

Nemzetes szent sereg halandóságodnak,
Jól hallottad okát ez nagy változásnak,
Törvénye romla meg az mennyej Urnak,
Ezért kel koporsó urnak és szolgának.

A különböző műfajokra jellemző formulák keverednek is egymással:

Felső, közép s alsó rendü keresztyének,
Kik ide gyültetek nagyok es kitsinyek,
Tisztességet hogy ez halotnak tegyetek,
Kérlek, figyelmesek minnyajan legjetek.

Vannak olyan énekkezdő versek, amelyekben a halott egyes szám első személyben szólítja meg a gyászolóit, ezzel a lehetőséggel Tinódi egyik siratójában sem él:

Ez szomorusaggal, ide iöt nemzetim,
Tiztessegem napian engem kesergoim,
Tü attiafisagtokert leszen most szavajm,
Miuel majdon leszen utra indulatim.

A második szerkezeti egységben, a terjedelmes főrészben Tinódi részletesen leírja a hős halálának a körülményeit, beszámol csatáiról, vitézi cselekedeteiről, dicsőíti személyét, bemutatja külső és belső tulajdonságait. A XVII. századi egyházi, tanító jellegű halotti búcsúztatókban ez a szakasz rövidebb. Általában itt közlik a halott személyes adatait: a nevét, életkorát, a halál dátumát, hány évig élt házasságban, ki ápolta, hogyan halt meg, hány gyermeket hagyott maga után, milyen pozíciót töltött be. Ezek az adatok alkalmanként a búcsú-formulába is átkerülnek.
Míg Tinódi a vitézi siratókban az eseményekre, a hőstettekre összpontosít, addig az egyházi, tanító jellegű halotti búcsúztatókban a halott személyes adatai, emberi kapcsolatai kerülnek előtérbe.
A főrésznek vannak olyan elemei, amelyek a vitézi siratókban és a halotti búcsúztatókban is megtalálhatók. Ilyen például a hős, a halott dicsőítése, külső és belső tulajdonságainak a leírása. Tinódi például így jellemzi Török Bálintot:

Terekek csudálják szépön termött voltát,
Mert régön hallották ő jó vitéz voltát,

Termetét, szömélyét basa megszömlélé,
Udvara népit es széllel megszömlélé,
Szebben termött embört soholt ő nem lele.

Tinódi szellemi utódai közül az egyik névtelen énekes a következőképpen ábrázolja vitéz Turi György alakját:

Kevélység ő benne semmi nem vala,
Isteni szolgálatra gondja vala,
Gondviselő és józan ember vala,
Minden dolgában állhatatos vala.

Tisztes öreg és vastag ember vala,
Idejének szintén jobbjában vala,
Vitézi fejében szép két szem vala,
Mindennemű jószág ő benne vala.

Hasonló ábrázolásmód figyelhető meg Keczer Menyhért halotti búcsúztatójában, amelyet 1683-ban egy ismeretlen evangélikus lelkipásztor írt:

Genealogiája fel mene sokara,
Fel vihetnök nevezetes nagy vrakra,
De az halal mind ezt el szakasztotta,
Hallyatok mint fenlik keresztényi volta.

Kicsinységtül fogvas telte vegeiglen
Alhatatoskepen meg marat az hitben,
Az attyafiui buzgó szeretetben,
A szegény rendelis élt igen kedgyessen.

Mind nagynak, kicsinnek sok helyeken szolgált,
A szegény arvakat, gyamoltalanokat
Mindenkor oktata, forgata dolgokat,
Nem szanta senkitül jambor szolgalattyat.

Böcsületes, kegyes, eszes, okos, csendes,
Dolgaiba rendes, igaz tökéletes,
Hazaja szeretö, mindenben istenes,
Volt lelki dolgokban buzgó s igen szives.

A halott személyes adatai –mint ahogyan erről már szóltunk– a XVII. századi egyházi, tanító jellegű halotti búcsúztatók sajátossága, néha azonban Tinódi siratóiban is megfigyelhetők. Az Erdélyi história V. részében Czeczei Lénárd siratójából kiderül, hogy 15 esztendeig volt kassai kapitány, 51 éves korában hirtelen megbetegedett, és az Izabella királyné távozását követő ötödik napon meghalt. Azok a tartalmi összetevők, amelyek Tinódi siratóiban és a XVII. századi búcsúztatókban nagyjából azonos mértékben vannak jelen, arra utalnak, hogy a háttérben van egy harmadik műfaj, egy közös forrás, amelyből mindkettő merített. A hősök, a halottak dicsőítése hősi énekeink meghatározó alkotóeleme lehetett egykor. Ezt a feltevést erősítheti az is, hogy a két műfaj tartalmi, szerkezeti szempontból párhuzamba állítható a prózai siratókkal.
Vannak olyan közös elemek is, amelyek inkább a két műfaj kölcsönhatásából jöttek létre. Mivel a halott személyes adatai csekély mértékben Tinódinál is feltűnnek, valószínű, hogy ezt a búcsúztató típust ő is ismerte, és hatással volt költészetére. Az egyházi, tanító jellegű halotti búcsúztatókról csak a XVII. századtól kezdve vannak írásos emlékeink. A vitézi siratókkal való kapcsolatuk viszont arra enged következtetni, hogy ezeket már a XVI. században is alkalmazták a temetéseken.
A sirató-formula vagy búcsú-formula mindkét műfajban a főrész és a záró szakasz közé kerül. Tinódi ebben a szakaszban nemcsak azoknak a gyászáról ír, akik végleg elveszítették hozzátartozóikat, hanem azokéról is, akiket valamilyen más jellegű fájdalom ért. Török Bálint 1541-ben került a törökök fogságába és 1550-ben halt meg. Tinódi 1541-ben és 42-ben mégis úgy siratja el, mintha meghalt volna. Igaz, mindvégig reménykedett Török Bálint szabadulásában, de feltehetően a halálhírére is fel volt készülve. Nagyon jól tudták akkoriban, hogy mit jelent a törökök fogságába kerülni, onnan általában nem tértek vissza az emberek. Ugyancsak a sirató-formulával fejezi ki Izabella királyné és János Zsigmond bánatát is, amikor bujdosni kényszerültek Lengyelországba.
Tinódi a hőseiről, a halottairól általában egyes szám harmadik személyben beszél. Egyes szám első személyű részeket csak akkor iktat be az énekeibe, amikor meg akarja törni az elbeszélés egyhangúságát. Ezeket a rövid beszúrásokat egyrészt azért alkalmazza, hogy a cselekményt élénkebbé, hitelesebbé tegye, másrészt, hogy ébren tartsa hallgatóság figyelmét. Amikor Losonczi István kiküldi Temesvárból István deákot, hogy a tiszttartóitól zsoldot szerezzen, a következő szavakkal fordul hozzá:

Reá úgy gondolj, fiam István deák,
Ez Temesvárból ím én kibocsátlak,
Én parancsolok minden tiszttartómnak,
Kéncsöm, jószágom zálogba hányjanak.

Engem költségvel, néppel értessetök,
Mert isten után bízom csak bennetök,
Testamentomom, ím, adom ti néktök,
Benne megvagyon, mint cseleködjetök.

Az egyes szám harmadik személyű szerkesztést a sirató-formulában is megtartja, és csak egyetlen alkalommal, a Príni Péternek és társainak fogságát elbeszélő énekében tér el ettől, amikor egyes szám második személyben bensőséges, meleg hangon megszólítja Török Bálintot, és elmondja neki, hogyan keseregnek sorsán családtagjai, barátai, szolgái (I. melléklet).
A XVII. századi halotti búcsúztatók szerkezete változatosabb képet mutat; az egyes szám harmadik és második személyű szerkesztés mellett az egyes szám első személyű is gyakori, amely elsősorban a halott gondolatait, érzelmeit közvetíti (IV. melléklet) . A búcsú-formulában a halott egyenként megszólítja a hozzátartozóit; megköszöni a gondviselésüket, kéréseket intéz hozzájuk, és áldást kíván a további életükre.
Míg Tinódi – néhány kivételtől eltekintve a sirató-formulát múlt időben fogalmazza meg, addig a XVII. századi búcsúztatókban a hozzátartozók gyásza, és a halott búcsúja minden esetben jelen idejű. Siratni, búcsúzni, búcsúztatni csak jelen időben lehet. Megfogalmazódik a kérdés: Vajon mi a funkciója Tinódi Sebestyén vitézi siratóinak? Énekelte-e ezeket a temetés alkalmain? Hiszen a temetési szertartás mindig jelen időhöz kötött. Az egyes szám első, második, harmadik személyű, jelen idejű szerkezeteknek van szertartás jellegük, a múlt idejű alakzatok viszont inkább az emlékezést, az emlékeztetést szolgálják. (Tinódinál a siratják vala, ohítják vala, kesergik vala kifejezések az összetett múlt időnek azt a típusát képviselik, amely folyamatos, befejezetlen múltbeli történést jelöl.) További kérdés az, hogy Tinódi ismerte-e az egyes szám első személyű szerkesztést? És ha igen, akkor miért nem alkalmazta?
Báthori Gábor erdélyi fejedelem halotti búcsúztatóját 1613-ban írta egy névtelen szerző, aki a fejedelem híve volt, és valószínűleg a közvetlen környezetéhez tartozott, mert jól ismerte tetteit, és a meggyilkolásának a körülményeit. A búcsúztató különlegessége, hogy a históriás énekek elbeszélő stílusát követi, viszont a szerző magával a fejedelemmel, egyes szám első személyben mondatja el az eseményeket, és búcsúztatja el a nemzetségétől, vitézeitől, hozzátartozóitól, hazájától:

Tunderhoz hasonlo partolkodo orszagh,
Eltem el fogiato arulo vrasagh,
Benned eltem nekem volt czak keues vighsagh,
Mert szep szin alat jart benned minden alsagh.

Röpölö szarniamath giakran szagattatok
Mint alnok madarasz hogy megh foghatnatok,
Jo tetemenimeth noha kostoltatok,
Halot, tort vtanam megis haniatatok.

Emlekezzetek ra, hogy Radoly vaydaual,
Hauasbul ream jut alnok fene vadal,
Kopliamath el torny az ola vaydaual,
Kesz uoltam megh uini fenye pogianiokal.

Tinódi vitézi siratói és Báthori Gábor halotti búcsúztatója között mindössze 60-70 év az időbeli távolság. Az évmilliók, az évezredek zavarba hozhatják a kutatókat, egy hetven évre kiterjedő időszakot azonban még át lehet ölelni, egy 70 éves embernek még érzékelhető a fizikai közelsége, szellemi kisugárzása. Valószínű tehát, hogy Tinódi is ismerte az egyes szám első személyű szerkesztést, csak éppen nem alkalmazta. Ezt támasztják alá azok az egyes szám első személyű halottas énekek is, amelyek már a legkorábban fennmaradt nyomtatott énekeskönyvekben is fellelhetők. Az 1566-os kiadású Váradi énekeskönyvben jelent meg először a Megszabadultam már én a testi haláltól kezdetű ének. Szilvás-Újfalvi Imre 1598-ban kiadott énekeskönyvében (IN EXEQUIIS DEFVNCTORVM- Halot temeteskorra valo énekek) az Emlekezzel elö ember kezdetű ének olyan formulákból építkezik, amelyek a XVII. századi halotti búcsúztatókat jellemzik:

Emlekezzel elö ember, neked fzol az holt ember, ne csudalkozzal moften raytam, ki vagy én voltam, tegnapi napon en eleven voltam, moft jol latod hogy meg holtam.

Mivel az ének emlékezésre szólít, ez tovább szűkíti az időbeli kereteket. Tinódinak ismernie kellett az egyes szám első személyű szerkezetet.
Másrészt az egyes szám második személyű szerkezet sem meghatározó eleme a vitézi siratóknak. Tinódinál csak egyetlen alkalommal fordul elő, amikor – Príni Péternek és társainak fogságáról szóló énekében– elsiratja Török Bálintot. Azok a szerkezeti elemek tehát, amelyek kis mértékben vagy egyáltalán nincsenek jelen Tinódi költészetében, nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy ezek ebben a korszakban ismertek, elterjedtek lehettek.
Akkor mégis mi lehet az oka annak, hogy Tinódi nem írt egyes szám első személyű siratókat? A válasz egyszerű. Tinódinak nem az volt a feladata, hogy lebonyolítson egy temetési szertartást. Szerepköre elsősorban arra korlátozódott, hogy tudósítson az ország helyzetéről, tényeket közöljön a fontosabb politikai eseményekről, és emléket állítson a haza hőseinek. A temetési szertartás lebonyolítása a papok hatáskörébe tartozott. Akkor mégis mivel magyarázható az, hogy Tinódi birtokában volt azoknak a formai követelményeknek, amelyek a temetési szertartás részét képezték? Mivel magyarázható a vitézi siratók és a halotti búcsúztatók szerkezeti hasonlósága? Mindezek arra utalhatnak, hogy a vitézi sirató egykor a középkori temetési szertartás része volt, az idők folyamán azonban elszakadt a liturgiától, és önállósodott. Amikor a vitézi sirató kivált a liturgiából funkcióját vesztette, de a továbbiakban alkalmassá vált a tragikus kimenetelű történelmi események, emberi sorsok hírüladására, bemutatására.
A vitézi siratók és a XVII. századi halotti búcsúztatók egymásra hatását igazolja az utolsó szerkezeti egység, a záró szakasz is. A XVII. századi egyházi, tanító jellegű halotti búcsúztatók záró részében a versszerző (vagy a szerző által a halott) felkéri a gyászoló gyülekezetet, hogy vegyék fel a testet, és temessék el. Itt fogalmazódik meg az a keresztényi tanítás, hogy a lélek a halált követően a mennyországba kerül, a test pedig a feltámadásig a földben pihen:

Jövel, Uram Jesus, dicső fenyessegben,
Hadd mennyen-be lelkem Ura örömében!
Fogjatok testemet, ’s tegyetek a’ földben,
Nyugodgyek csendessen tamadasig, amen.

Alkalmanként áldás:

Légyen az Istennek aldása rajtatok,
Hogy illy szükségemben meg nem utáltatok,
Hanem szép sereggel környüllem állotok,
Hogy testem az földnek mostan meg adnátok.

Légyen hát békesség mindnyájan tinéktek,
Kik meg több ideig ez világban éltek,
Az Úr Isten légyen minden segitségtek,
Szomoru halaltul ojja meg lelketek.

Vagy epitaphium zárja a búcsúztatókat:

Indulj, gyenge testem, mert anyám készen vár,
Jóllehet a lélek menynyei karban jár,
De ama szép hegyen mély verem tátva már,
Ki a rothadásra most mindjárást bezár.

Fejem felett pedig ilyen irás legyen:
Itt rothadott testben kis Béldi Kelemen,
Hogy az itéletre vigan felkelhessen,
Erre minden lélek mondja aztat Amen!

Néha a záró vers a vitézi siratókra jellemző formulákból áll:

Ez verseket immár mikor elvégezte,
Egy Atyád fiának keseredett szive
Karatson havában ötödik nap-fénye
Mikor fel-jött Ezer hét-száz esztendöben.

Keserves sirással nyúlt ezen munkához,
Midön Szklabinyárúl érkezett házához,
Hasonló vólt majd el-hervadó virághoz,
Oranként készülvén ö-is az halálhoz.

Valamint az egyházi búcsúztatók és a vitézi siratók záró formulái egyidejűleg vannak jelen:

Testem temetésre az kik el viszitek,
Isten meg fizesse minyájon tinektek.

Hamar, Jézus Christus, sies el iönyie,
Immár az én lölköm kész ki költöznyie.

Siralom patakján hamar által menyi,
Meg ditsöült testben akarok öltöznyi.

A szent angyaloknak ü társasagokban
Had ditsérjem neved örök ditsöségben.

Küld el, Uram Jézus, te szent angyalidat,
Had vigyek elödben én szegény lölkömet!

Váradon ezt szerzék keseredet szivel,
Várván Úr kegyelmét az ö szent lölkével.

Vegsö butsuzása iffiu Fodor Pállnak,
Véletlenül eset halála szegénynek.

Az ezer hat százban és az harmincz nyolczban
Szent Mihály havának utolso hetiben.

Tinódinak az erélyi utazás volt az utolsó alkotói útja. Egyre többet betegeskedett, gyengélkedett, ami közeli halálát sejtette. 1555 márciusában még Egerben járt, de éneket már nem írt többet. Ez év őszén elindult Sárvárra, hogy felkeresse pártfogóját, Nádasdy Tamást, de már nem találkozhattak. Nádasdy ekkor nem tartózkodott a birtokán. Tinódi Sebestyén 1556. január utolsó napjaiban ura távollétében halt meg. Nádasdyt egy Perneszy nevű bizalmas embere értesítette a halálesetről: „Tinódi Sebestyén immár megvetve ezt a földi muzsikát, Istenéhez tért, hogy ott az angyalok közt sokkal jobbat tanuljon. (…) Halódva meghagyta nekem, hogy én se maradjak sokáig itt, de hamarosan kövessem, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát.”
Tinódi Sebestyén hagyatéka ma is értékes, nagyra becsült emléke irodalmunknak. Vitézi siratói most is ott fénylenek a végtelen égbolton, mint reményt adó könnycseppek az újraszületés pillanatában.


IRODALOM:
ÁBEL JENŐ: 1888 Beriszló Péter énekéhez. In: Heinrich Gusztáv (szerk.): Egyetemes Philologiai Közlöny. Budapest, 529-534.
BARTHA ELEK: 1995 Halotti búcsúztatók a dél-gömöri falvak folklórjában I-II. Debrecen.
BISZTRAY GYULA-KLANICZAY TIBOR-NAGY LAJOS-STOLL BÉLA: 1959 RMKT XVII. század. 1 kötet A tizenötéves háború, Bocskay és Báthori Gábor korának költészete. Budapest.
DEMÉNY ISTVÁN PÁL: 1997 A magyar szóbeli hősi epika. Csíkszereda, 16-17, 276-277.
DÉZSI LAJOS. 1912 Tinódi Sebestyén. Budapest. 1927 Magyar történeti tárgyú szépirodalom (Hazai elbeszélő források. A történeti tárgyú szépirodalom). Budapest, 10-11. 1930 RMKT 8. kötet. XVI. századbeli magyar költők művei (1566-1577) Budapest, 208-209.
DOBSZAY LÁSZLÓ: 1983 A siratóstílus dallamköre zenetörténetünkben és népzenénkben. Budapest.
ERDÉLYI PÁL: 1887 A XVI. és XVII. századi magyar históriás énekek. In: Magyar Könyvszemle. Budapest, 119-179.
HORVÁTH JÁNOS: 1953 A reformáció jegyében. Budapest.
IFJ. HORVÁTH JÁNOS: 1970 A halotti beszéd történetéhez. In: Pais Dezső, Benkő Lóránd (szerk.): Magyar Nyelv. Budapest, 421-429.
HORVÁTH MIHÁLY: 1872 Utyeszenich Frater György (Martinuzzi bibornok). Pest.
JAKUBOVICH EMIL: 1931 Honfoglalási hősi énekeink előadásformájához. In: Melich János (szerk.): Magyar Nyelv. Budapest, 265-276.
JANKOVICS JÓZSEF: 1991 RMKT XVII. sz. 14. kötet Énekek és versek. (1686-1700). Budapest
KÁROLY S. LÁSZLÓ: 1988 Siratóének. In: Magyar Néprajz V. Magyar népköltészet. Budapest, 615.
1976. Sirat, siratgat, beszél, beszélget. Szó-és szólásmagyarázatok. In: Benkő Lóránd (szerk.): Magyar Nyelv. Budapest, 335-338.
KECSKEMÉTI GÁBOR-NOVÁKY HAJNALKA: 1988. Magyar nyelvű halotti beszédek a XVII. századból, MTA Irodalomtudományi Intézete, 93.
KISS LAJOS- RAJECZKY BENJAMIN: 1966 A Magyar Népzene Tára. V. kötet Siratók. Budapest, 16.
KRÍZA ILDIKÓ: 1993 Felsőnyéki halotti búcsúztatók. Budapest.
MÉSZÖLY GEDEON: 1906 Tinódi Sebestyén. Nagykőrös.
NAGY JÚLIA: 2004 „Mennyei parnasszus” Sárospataki diákok halottbúcsúztató versei. Acta patakina 16. Sárospatak.
SÁPY SZILVIA: 2006/2007 A diktálókönyv. In: Déri Balázs (szerk.):
Magyar Egyházzene, Budapest.
2007 Tinódi Lantos Sebestyén, a literátus műveltségű énekmondó.(kézirat)
STOLL BÉLA: 2002 A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliográfiája (1542-1840). Budapest, 144/254.
SZABÓ CSABA : 2003 Adalékok a népzene-prozódia kérdéséhez. Szombathely.
SZILÁDY ÁRON: 1877 Régi Magyar Költők Tára I. kötet Középkori magyar költői maradványok. Budapest, 23-27, 285-300. 1880. XVI. századbeli magyar költők művei. Budapest, 365-367, 482-487.
1881. Régi Magyar Költők Tára XVI. század, III. kötet, Tinódi Sebestyén összes művei. Budapest, 270.
VARGA IMRE: 1977 RMKT XVII. század. 9. kötet A két Rákóczi György korának költészete (1630-1660)
1981 RMKT XVII. század 10. kötet Az 1660-as évek költészete (1661-1671). Budapest
1986 RMKT XVII. század. 11. kötet Az első kuruc mozgalmak korának költészete (1662-1686). Budapest.

I. MELLÉKLET

Tinódi Lantos Sebestyén sirató-formulái

Buda veszéséről és Terek Bálint
fogságáról (1541)
Príni Péternek, Majlát Istvánnak és Terek Bálintnak fogságokról (1542)
Fohászkodik vala és igen sír vala,
Jó Terek Bálintné hogy hírt nem hall vala,
Mert ő vitéz urát igen félti vala,
Hogy az terek hiti végre meg ne csalná.

Egy levelet néki ha megmutatának
Hogy fogsága volna ő vitéz urának:
Erő szakaszkodék kezének, lábának,
Földhöz üté magát, ott sokan sírának.

Csudaképen töri, fárasztja ő magát,
Sírva apolgatja futosó két fiát,
Oly igen kesergi urának fogságát,
És az két fiával az nagy árvaságát.

Ígyen éjjel nappal hallják kesergését,
Immár nem alítja világban élését,
Hallja meg az Isten az ő könyörgését,
Hogy hamar láthassa ura megjövését.
I. rész:
Vala nagy bánatja szép asszon társának,
Fiját hogy megérté vinnék az császárnak,
Erő szakaszkodék kezének, lábának,
Földhöz öté magát, ott sokan sírának.

Sokat szép fiának ő nem szólhat vala,
Mert nagy keserőség szívét folta vala,
Ölelgeti, sírva apolgatja vala,
Egy hintó-szekérben ugy őltette vala.

II. rész:
Vivék fogva őtet az terek császárnak,
Három szegín bojért hagyák Majlátnénak,
Örök siralma lőn az tisztös asszonnak,
És nagy emléközet egynéhán országnak.

III. rész:
Fohászkodik mostan sok gyakor sírásval
Asszony-feleségöd az két szép fiadval,
Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval,
Nagy sok bosszúságval, gyámoltalanságval.

Örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szível szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynéhán közűlök tétova búdosnak,
Ha megszabadulnál mégis sokan várnak.

Csuda mint ohítanak az te jó barátid,
Még azok is hogy kik voltak ellneségid,
Lennének nagy somma kincscsel segétségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.



Szitnya, Léva, Csábrág és Murán váraknal megvevése I. rész (1549) Szegedi veszedelem (1552)
Az spanyolok ezzel sem gondolának,
Harminczkettőt bennök megnyakazának;
Magyar vitézök ott sokan sírának,
Az kegyötlenségön sírva ők ohajtának.

Nám ezt az fő vitézök hogy meghallák,
Vitézök halálát igön siraták,
Gróftul az testöket kérék, eltakarnák,
Horvát Vídot, Terek Tamást,
Kis Andrást elhozaták.
I. rész:
Rémölés, nagy sírás mind utczánként vala,
Az sok holt test széllel ott feköszik vala,
Két halmot az testben nagyot raktak vala,
Az sok drága kincsöt széllel takarják vala.


II. rész:
De lám nagy ohítás, sírás köztök vala,
Noha az sok kincsöt visszanyerték vala,
De szántalan fő terek ott veszött vala,
Kiket az terekek igen siratnak vala.

III. rész:
„No hozzá! No hozzá!” hajdúk mondják vala,
Reménsége Kaszonnak már ott nem vala,
Mert java népében sok elhullott vala,
Lovát ott megölék, sebben haza indúla.

Tőn ő nagy siralmat vitézi halálán,
Igen bosszankodék nagy szégyenvallásán,
Nem lehetött rajta Szeged viadalján,
Hajdúk hálát adnak istennek nagy jóvoltán.


Az vég Temesvárban Losonczi Istvánnak haláláról (1552)
Búcsú-formula:
Siet készülni az vég Temesvárba,
Asszon társátul az Csejte várában
Szép gyermekitől búcsúzik búában,
Többé nem látja, gondolja magában.

Sok ohítások lőnek barátitul,
Török Ferencztől, jó tiszttartóitul,
Az jó Prínitől, és ország Kristóftul,
Vég búcsút vészön, mint fiaitul.
Sirató-formula:

Csudáját király hogy hallotta vala, Sok jó adassék felségös királnak
Jó Losonczinak vesztét szánja vala, Szolgálatjáért vitéz Losonczinak,
Igyében hogy meg nem segélhette vala, Minden várait engedé leányinak,
Mert békeség dolgát akkor futja vala. Fiakká tevé ő sok jószáginak.

Ezen Baptista Bátori Andrásval, Oh mely szertelen hallják kesergését,
Igen bánkódék sok könyhullatásval, Az jó asszonnak csuda vesződését,
Hogy segétségvel nem lehete hadával, Ő nem ohítja világban élését,
Mert ellensége Moldvában lőn nagy hadval. Mert elvesztötte édös szeretőjét.

Mondjam az Pökri Annának csudáját? Vígasság nem kell már semmi dolgában,
Vitéz Losonczi szép társa sírását, Ő beöltözék az fekete gyászba,
Öt árvájával özvegygyé maradtát, Szép gyermekivel holtig nagy síramba,
Mikort megérté urának halálát. Jó hív szolgái azon színű gyászba.

Csak álmélkodék, magát lebocsátá, Jó Losonczinak halálát ohítja
Keserűségvel ő urát siratá, Príni Gábriel, egy fogadott fia,
Ő szép gyermökit sírva apolgatá, Jó Török Ferencz, más fogadott fia,
Olymint ő magát ott halni bocsátá. Sok jó barátja szánja bánja.

Az Ország Kristóf két hajadon húgával, Ő elveszésén sok úr szomorodék,
Príni Gárbielnek szép mátkájával, Mert jószágokban sok elpusztíttaték,
Terek Ferencznek es szép mátkájával, Ő családjokval búdosóba esék,
Ország Lászlónak megmaradékival. Tisza kétfelé terek kézbe esék.

Sok könyhullással ők siratják vala, Ez Magyarország, sok nemes nemzetség,
Mint édes atyjokat ohítják vala, Halálát száná, báná szegén község,
Úrnak két szép leán magzatja vala, Rácz, oláh, tót, sok magyar nemzetség,
Édös atyjokat ők kesergik vala. Egész Erdélség, spanyol, némötség!


Erdélyi históriának V. rész (1553)
I. rész:

Rettenetös lőn halála az barátnak, Siralma nagy vala az tisztös asszonnak,

Kin lőn nagy siralmok sok jó szolgáinak, És ő véle öszve az kisded fiának,

Jelesben ohítás az horvát uraknak, Hogy más ura lészen az erős Kassának,

Nagy sok jóval vala, mint atyjafiainak. Jó Magyarországnak, kincsös Erdélországnak.



Oly igen örűlik nagy sok várasokban, Bánkodik királfi, jó lován ől vala,

Kik voltak miatta gyakran kárvallásban, Kassát nézi vala, szép sokat szól vala,

Mert kinél mit érzött, volt ólálkodásban, Vajjon mikor lészen Kassában szállása,

Vagy fogsággal, vagy szép szóval azt Jó Magyarországban és Erdélben lakása?

kivonyásban.



II. rész:

János királné fiával már Kassában Ohajtják, siratják az kik látják vala,

Az barát halálát hallá hamarságban Az ő búdosását keserőlik vala,

Csak elámélkodék nagy gondolkodásban, Ő eszét, elméjét es csudálják vala,

Nagy szernyü halálán ő tudakozásban. Ő lovon őlése, termete nagy szép vala.



Csuda sápolódása az jó asszonynak,

És ő véle öszve az királ fiának,

Vala nagy öröme az ő udvarának,

Hogy nagy ostort vetött isten az kincstartónak.


III. rész:

Siratják vitézek, mint kegyes atyjokat,

Üdvezlik és áldják mint jól tött urokat,

Ő atyjafiai ohítják bátyjokat,

Éltette, táplálta, nékik adott sok jókat.



Az királné asszon utában meghallá,

Az királ fiával halálát ohítá,

Ök el-bémenének az Lengyelországba,

Herczegségbe onnat neves Opúliába.

II. MELLÉKLET
a) Párbeszédes halotti búcsúztatók

KESERVES ÉS SIRALMAS SORSÁRÚL VALÓ ISTENES PANASZA TEKINTETES ÉS NAGYSÁGOS RÉVAI ERSEBETH ASZSZONYNAK KI AZ ÉDES KEDVES, ANNYA ASZSZONYNAK HALÁLÁNAK ALKALMATOSSÁGÁVAL EL-MONDATOTT. (1700)
(RMKT XVII. sz. 14/110) (Részlet)

1.Jaj az én Sorsomnak! Jaj én életemnek!
Jaj állapotomnak ’s keserves szivemnek!
Jaj az én dolgomnak ’s magános létemnek!
Jaj rosz szerentsémnek rút meg esésemnek!

2.Ha születésemtül fogva napjaimat,
Elő számlálom-is Leányi koromat,
Férjhez mentem után lött állapotomat,
Egyben vetem, látok többire siralmat.

3.Gyermeki koromat töltöttem vigságban
Gyönyörü életben éltem vidámságban,
Edes Atyám, Anyám kedves látásában
Kik fel-neveltenek Isten országában.

4.Ki esvén ez korbúl nagy terh reám szálla
Mert házas tarsammal bujdosásom vala
Ki néha bújdosott egyedül az tudgya
Melly nagy kereszt légyen bújdosó nyavalya.

5.Ki tudná akkori nyomorúságimat
Ki tudná számlálni, vagy irni bajomat.
De még-is enyhitém szenvedett sorsomat,
Az míg élni láttam Atyámat ’s Anyámat.

7.Uram –is kit adott az Isten igyemet,
Velem lételével ’s keserüségemet,
Könnyebiti vala sulyos terheimet,
Segíti-is vala nyögö keresztimet.

8.El-szakasztott osztán engemet szerentse,
Uramtúl ’s ez vala keserü gyümöltse,
Mi házasságunknak, Az gonosz szerentse
Kinek vagyon forgó, ’s változó erköltse.

10.De ez sérelmet –is kedves Atyám Anyám,
Kik még éltek vóltak, támasztó kö-sziklám,
Friss vigasztalással látogatván hozzám
Enyhiték de immár nagyobb én nyavalyám.

11.Mert már mind a’ kettő mind Atyám ’s mind Anyám
Erös két kö-falam kikre támaszkodnám
Le-düle, nints immár, nintsen bástyám,
Ellenem támad már rokon, szomszéd talám.

ANYAI VIDÓGASZTALÓ FELELET

25.Ne sirj én edgyetlen édes egy leányom,
Ne sirj ne keseregj én édes Magzatom,
Ne sírj ne keseregj, hogy vagyon most hóltom
Mert ki születtetett vitetik ez nyomon.

26.Tudom mért kínlódol szomorúságodban,
Keserü ’s keserves nagy búsúlásodban.
Ortzádat fonnyasztó te bánkódásodban
Homállyban bé-borúlt felleges napodban.

27.Békétlen szóktul ódd magad ha sirsz-is
Türhetetlenséget kerüld, ha jajgatz-is
Nyughatatlan se légy, ha szinte tsüggetz-is
El-hagyatott vagyok! Jajjal ha mondod-is.

28.REVAI ERSEBETH kedves ERSEBETHEM
Légy szolgáló leány Istennek helyettem
Ne feletkezzél-el róla, mert mellettem
Szoktad vólt ditsirni szent nevét szülöttem.

29.Ez téged el-nem hágy magános vóltodban,
El sem vét el-hidgyed el-hagyott sorsodban,
Midön bánkodol-is sok bú bánatokban,
Bizony meg-vigasztal siralmas korodban.

39.Ne háborgasd azért már meg-hólt testemet,
Koporsóban fekvő hideg tetememet,
Haszontalan immár inditni szememet
Könyvre, és nyújtásra el-hervadt kezemet.

40.Egyedül az Isten fedezö paisod,
Mérges nyilak ellen lészen oltalmazód,
A’ pörök ellen-is kík majd adnak okot,
De kiket el-széleszt örizö Angyalod.

b)

UTOLSO VÉGÉHEZ KÖZELITÖ ISTENES FÉRJNEK UTOLSO SZAVAI KIVÁNATOS ÉLETE TÁRSÁHOZ
KÖLESÉRI SÁMUEL HALOTTI BÚCSÚZTATÓJA (1683)
(Részlet)
(RMKT XVII. sz. 11/165.)

1.Szép idők folytában kedves hites Társom,
Sulyos kinaimban állando Istápom,
Keservesnek tetzik töled el-válásom,
Ez életböl valo jajos ki-mulásom.

2.Mivel ez életben veled meg maradni,
Sátorom bomlása tovább nem engedi,
Tetzik vég butsumat irántad ki-adni,
Az Úr tárházábul sok jokat kivánni.

3.Az Arvak Istene légyen te Tutorod,
Gyászban maratt Márám hüseges Ductorod,
Világon éltedben kegyes Kalauzod,
Erötlensegedben állando tamaszod.

4.Voltál életemben velem báno Dajka,
Sűrű jajjaimban lelkem vigassága,
Sajlodot testemnek hiv Apolgatoja
Meg-gyogyúlásomnak szives ohajtoja.

5.Hogy életemben erötlensegembül
Ellened vétettem, arrul tellyes szivbül
Bocsánatot kérek töled mindenekrül,
Tekintsen reád Isten kiért a’ Menyégbül.

Az Urban ki-mulandonak meg-keseredet Házas-Társának feleleti

6.Jaj mi esek rajtam! méltó panaszimat,
Es ritka példájú bokros jajjaimat
Csontaimban rekett nagy tűz fájdalmimat
Titkolni nem hadgya, nyomorult sorsomat.

7.Idegen Országban bujdosó Josephnek
Vallyon láthatomé elsö szülöttemnek
Személyét? ki régen Isten te népednek
Számára izzadozz, nézd-meg igyét ennek!

8.Hol vagy Benjamimom? szivem vigassága,
Kebelemben hajdan nevelt virágotska,
Kit amaz siralmas esztendö meg fójta,
Szép virág-szálamat föld gyomrában zárta.

9.Ezek felet valo szerelmes Jákobom
Miért távozol-el hüséges Tutorom?
Majd el-hadcz engemet oktató Aronom,
Eretted bizonnyal gyászos minden sorsom.

10.Nyilván van Istennél hozzám való szived
El-felejthetetlen tülem szereteted,
Emlékezetben vann a’ te nagy hüseged,
Es Mosesi hozzám való szelidseged.

11.Kebelünkben gyengén nevelt Magzatidra,
Távúl s’ közel való édes Rajjaidra,
Koporsom zártáig, hidgyed, mind azokra
Szemeimet vetem, az storge ezt hozta.

12.Mivel az Úr lelked majd meg-boldogittya;
Lelked házának-is nyugodalmát adgya
A’ fel-támadáskor azont fel-támaszsza
Ohajtom, szent szinét veled meg-láttassa.

13.Itten meg-némúlok szájamat bé-zárom;
Mert te cselekedted Attya ezt meg-vallom,
Egyedül magamat Felsegedre bizom,
Jajjos próbáimban irgalmadat várom.

c) Párbeszédes siratóének

Jaj, jaj, kedves jao Istenem! Ugyan mért hagytad itten árván az én kedvesgyermekeimet, és engemet, kedves Sándor, ugyan mi történt veled? Nem gondoltad, hogy itt hagytá bennünket, jaj Istenem, Istenem! Gyertek ide, kedves két gyermekem, nézzétek, ki van itten kiteritve! Ugyan nézzél végig a nézzétek meg édesapátokat! Itt maradtunk hároman árván! Kedves Sándor, kedves édesapánk! Ugyan nem gondoltad, hogy nagyon kellettél volnaköztünk! Drága jao Istenem, ne hagyj el bennünket! Visejj gondot énrám és a kedves két árva gyermekire! Drága jao Istenem! Ao, legyél velünk, gondoskodjál raolunk, mert csak tebenned bízunk! Drága jao szülejink, gyertek ide, nézzétek meg, hogy itte maradtunk árván, és üres minden! Nem tanájjuk többet meg édesapátokat, drága jao Istenem! Nézzen körül mindenki rajtunk, hogy mi is lett itt mivelünk, drága édesapánk! Kedves Sanyi fijam, kedves Ernő fijam, nézzetek végig édesapátokon, mert má nem sokájig lássuk! Ao, de szerencsétlen halállal haltál meg kedves férjem! Mér hagytál itt engemet? Ao, még ráértél volna meghalni, mert még maradt hátra neveletlen két gyermeked, hm betegesen itt maradok a kedves két gyermekkel. Drága jao Istenem visejj gondot miránk, ne hagyjál itt bennünket drága jao édesapa! Ao, te tudtad azt, hogy még neveletlen vannak a gyermekeid! Mér hattál itte minket, kedves jao édesapa? De igazi vaotál mindnyájunkhoz! Ao csak ezután is bízunk a jao Istenben, ő maj gondot visel miránk. Kedves jao nagyapátok, nagyapátok még él, és édesapja elment, itt hagyott bennünket. Nem gondolta, hogy mi még nagyon szerettük volna, ha köztünk lett volna. Drága jao Istenem, ereszd útjára, és hűségesen s mindég eszünkbe jut, és őtet el nem felejtsük drága jao édesapánk. /
Drága két gyermekem most már itt hagylak benneteket. Eresszetek útaimra, vised gondját drága jao feleségem, ne hagyd el a két gyermeket!
Te legyél igaz szívű édesanya hozzájok! Drága jao Istenem, ao nem hagyom én el, csak a jó Isten tartson meg köztük!

III. MELLÉKLET
Füzéres szerkesztésű siratóének
Jaj, kedves fijam, Józsikám, ídös fijam,
Te ma megszábádultá akkora nagy kínoktól, ídös fijam!
Jaj, de sokat szenvedté nekem három évig, ídös fijam, ebbe nagy kínba!
Kedves ídös Józsikám!
Jaj, kedves ídös fijam, Vilmuskám, de elmenté má te bátyád után,
Jaj, abba a nagy szerencsétlen halálba, ídös fijam!
Jaj, de nagy bűnös az a országút, akiben hát őt találta,
ilyen hamarosan egymás után, jaj ídös fijam, Vilmuskám, Vilmuskám!
Jaj, de szerencsétlen gyerek vótá te, kedves fijam nekem, Vilmuskám!
Jaj, aranyos drága lyányom ídös Olguskám,
jaj, hijaba hattá engem evvel a kis árvával!
Jaj má itt vattok hárman, kedves gyerökeim,
jaj ídös lyányom nekem, ídös Olguskám!
Jaj, jaj, jaj ídös gyerökejim, ídös jó gyerökejim énnekem,
Jaj, akit ilyen nagy szomoróságban neveltem benneteket akármikó!

IV. MELLÉKLET

Sirató formulák- Búcsú-formulák
Báthori Gábor halotti búcsúztatója (1613)

Oh szep nemszetsegim, uitez Bathoriak,
Szaniatok, hol uattok, mert uadak, madarak
Siratnak kik szanak sok jo uitez iffiak,
Erdely vrakban kik el marattanak.

Biszony segetenj titeket kesz ualek,
De nagy ueletlenul halalom törtenek,
Megh asot ueremben fejem im be esek,
Szorniu rut halalal eltem el uegeszek.

Megh ozlot seregek, tzata uszo rendek,
Szerelmes uiteszim, szabad jo legeniek,
Hegien, uolgion jartam ty ueletek,
Diadalmas czatan forgottam koztetek.

Tanulatlanokbul jo vitezt neueltem,
Hitunk, Istenunkert ueletek szenuettem,
Czata les helekben ueletek legeltem,
Istenek szolgait ueletek örszöttem.

Mennietek ki imar siralmas uolgiekre,
Siruan kialtzatok az magas kek egre,
Tekentzen az folsegh ti koniorgestekre,
Jusak tj nektekis vrak, ezsetekben.

Oh Bathory Andras, en jo uitez oczem,
Ueled nem szolhatok, mert el fogiot eltem,
Szany megh, uetessed fol en viteszi fejem,
Temesd tisztessegel en ki mulot testem.

Istenek fejenkint titeket ajanlak,
Szerelmes hiueim majd imar el hallak,
Istenek angialy uelem czak maradnak.
Haszamnak lakoj mind ream tamattanak.

Valtoszik magh udo, holnapis nap leszen,
Orszagh fejedelmet lasd ki el uesesen,
Jouendo pusztulast, sirast az remenlien,
Felö, hogy az ket tar szarniara ne kellien.

Szerelmes haszamnak kedues tanitoy,
Strasat kik allotok Istennek szolgay,
Tegietek koniorgest, hiueknek paztory,
Hitben alhatatos Christusnak vray.


Mikó József halotti búcsúztatója (1636)

Matskási nemse Ilanád
Ohajt, hogy hamar el hagyád,
Talpig szegént gyászban hagyád,
Bura juttatád.

Özvegységre hamar juta,
Buval lelke meg árada,
Jaj szóval szive fárada,
Árván marada.

Im nemzetedet el hagyad,
Ennek gyámola vólt anyád,
Immár néz vala csak reád,
Árvául hagyád.

El multak te kevés napid,
Meg hültek te nemes tagid,
Igy gyültek ide nemzetid,
Sirnak hugaid.

Szánnyák mert rövid életed,
Iffiu volt hidegült fejed,
El hagyád kegyes özvegyed,
Nem szolhat veled.

Immár tégedet el viszünk,
Az sirban szomorán tészünk,
Mi penig bánatban lészünk,
Rád nem nézhetünk.

Kandó Lajos halotti búcsúztatója (1775)

Felejtsd el kedvellett nyájjaskodásait
Költsön adott gyenge szájának tsókjait
Meg ölelne most is ha birná karjait.
Altalam igy kezdi utólsó szavait:

Az Egek nézzenek élted folyására
Ne akadj szerentse ugro játékára
Épűllyön, vidullyon, Lelked beteg vára
Meszsze ki terjedjen napjaid határa.

Reménykedik, tedd le gyászos bánatidat
El mult ö, vólt már nints, de szép magzatidat
Lathatod, ’s enyhithedd bús gondolatidat
Él a’ báttyaiban, szűntesd kinyaidat.

Mind Attya mind Annya voltál Lajosodnak
Miolta szivétől el estél párodnak
Jol neveltetését tartád fő gondodnak
Nem velted, hogy oka lenne bánatodnak.

E’ vólt a’ Mennyei Udvar végezése
Hogy ma lenne kedves fiad temetése
Nem várt dolgot szűle Patakra jövése
Hirtelen lett piross vére meg hülése.

Itt jól meg se pihent; Mennyben ment pihenni
Futták a’ készűlőt, nem tudott mit tenni
Rövid, de nagy kin közt, bútsút kellett venni
Itt is jo helyen volt jobbra kívánt menni.

Kőszőnőm képiben dajkálkodasodat
Szeressék az Egek Uri ujj Párodat
Az Isten is ez is visellye gondodat
Felejtsd el ne sirasd többe Lajosodat

Josef e meg holtnak egy igaz testvére
Venne, ha vehetne Téged is nyelvére
Köszönné hüséged mellyel életére
Vigyáztál, míg meg nem hült testében vére

Általam köszöni igaz hűségedet
Tölle el nem titkolt tiszta szerelmedet
Fizesse meg az Ég ’s nyujtsa életedet
Hajtsa jo szél minden igyekezetedet.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969