2013. I-VI
 

A magyar nemzeti liberalizmus egyészségügyi politikája a dualizmus korában
Kapronczay Károly

A hazai orvostörténet-írás igen lényeges területe a dualizmus egészségügyi politikájának részletes feltárása, azon folyamatok nyomon követése, amelyek hatására olyan döntő változások következtek be. A felvilágosult abszolutizmus felülről hozott rendelkezései nyomán az állam legfontosabb feladatai közé emelte a közegészségi állapotok rendezését: első lépésként megteremtette a hazai orvosképzést (1769), kiformálta az orvosi közigazgatást, lépéseket tett a betegápoló intézményi rendszer (kórházügyi) kialakítására, 1770-ben kiadta az első hazai közegészségügyi jogszabálygyűjteményt. Ez nem volt „egyedi eset”, hiszen Mária Terézia és II. József a Habsburg Monarchia minden tartományában a magyarhoz hasonló rendszert valósítottak meg, egymáshoz nagyon hasonló jogszabálygyűjteményeket vezettek be. Igaz, ezek zömében azonosak, de egyenként igazodnak az adott tartomány (vagy királyság) viszonyaihoz.
A 18. század utolsó harmadában ezen új rendszer valóban korszerűnek mondható az adott körülmények között, de már a 19. század első felében alapos változtatásokat igényelt.
A reformkorban tett kezdeményezések (az orvosképzés korszerűsítése, az orvosi közigazgatás módosítása, korszerű közegészségügyi törvény megalkotása) az előbbieket szorgalmazta. Az 1831. évi törvénymódosítás az egészségügyi közigazgatást járási szinten is megszervezte, lépéseket tett a betegápolás és a szegénygondozás helyben történő végzésének szétválasztására. A reformkorban született meg a magyar orvosi szaksajtó (l83l), amelyben valóban jelentős vita folyt a hazai orvosi ellátás új formáinak kialakításáról, az állam és az orvos viszonyának újrarendezéséről, az orvos helyzetének javításáról stb. Ekkor teremtődnek meg azon orvosegyesületek (elsőnek 1837-ben a budapesti kir. Orvosegyesület), amelyek nemcsak az orvosi szakmai társasági élet alapjai lettek, hanem szolgálták a szakmai továbbképzést és a szakmai érdekvédelmet is. A „jövőkép” nem volt egységes: a reformkor szellemének megfelelően az európai modellek megteremtését a törvényalkotásban látták, bár tudatában voltak annak, hogy az Országgyűlés előtt sokkal fontosabb kérdések vannak, mint egy egészségügyi reform kimunkálása.
Az 1848.-as márciusi forradalom kezdete, az első felelős magyar kormány megalakulása után egy fiatal orvosi nemzedék valóban alapos reformprogrammal lépett elő: a hazai orvostársadalom számára 1848 tavasza nemcsak a közjog változását, hanem a reformok megfogalmazását és magvalósítását is jelentette. A kormány megalakulása (XIX. Tc.) az egyetemet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium felügyelete alá helyezte, de egyben kimondta az egyetem önkormányzatát, a tanszabadságot, a cenzúra eltörlését, s mindez valóban szabad utat engedett az orvosképzés reformjához. Az orvosigazgatás új formájában (az Ipar-kereskedelem és Földművelésügyi Minisztérium felügyelete alatt) nemcsak e terület lett valóban közigazgatási feladat, de lehetőség nyílt az érdekvédelem, a szakmai képviselet kiformálására. Ez ugyan „mozgásba hozta” a hazai orvostársadalmat, de felszínre hozta az ellentéteket is: abban mindenki egyetértett, hogy nemzeti és demokratikus alapokon kell újjászervezni a közegészségügyet, az orvosigazgatási és szakmai képviseleti ügyeket, a különbség abban mutatkozott csak, hogy ez csak nemzeti vagy külföldi példák figyelembe vételével történjen meg.
Az orvosképzés reformja – Balassa János egyetemi tanár dolgozta ki a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium megbízásából – kevesebb vitát gerjesztett, hiszen megszüntette volna a korszerűtlen hároméves sebészképzést, újabb tanszékeket, klinikákat szervezett volna, nagyobb szerepet adott a professzori testületnek és az egyetemi tanszemélyzetnek. Az egyetemhez közvetlenül nem kötődő orvosoknak külön testületet akart szervezni.
1848 áprilisában dolgozta ki egy bizottság Kovács Sebestyény Endre összeállításában Az álladalmi orvosi és közegészségi ügy rendezéséről címet viselt tervezetet, amely ugyan megismételte az orvosképzés reformjának szükségességét, az orvosi igazgatás vonatkozásában a járási-városi-vármegyei igazgatási formákon és felépítésen nem akart változtatni, de az országot négy kerületre akarta tagolni, amelyek élén egy-egy fogorvos állna, akik az országos igazgatásintéző minisztériumi munkát segítenék. A kijelölt minisztériumon belül orvosi osztályt szerveznének, de a szakmai kérdésekben járatlan miniszter munkáját a közegészségügyi és az igazságügyi orvosi szakbizottság segítené. Lényeges vonatkozása a tervezetnek, hogy a lakosság száma lenne a kötelező orvos alkalmazásának alapja (5000 fő után kell egy orvost alkalmazni) és nem helyhatóság (község, város, stb.).
A Kovács Sebestyén-tervezet hatalmas vitát robbantott ki: az orvosképzés reformjával többségében egyetértettek, de az orvos igazgatás új szervezetében centralizációt, a nyugati liberalizmus elveinek veszélyét látták. Nem ellenezték az országos orvosi bizottságok felállítását, azon egységes szakmai elvek megfogalmazását, amelyek alapján a helyi hatóságok az orvosokat alkalmazzák, hogy védelmet nyújtsanak a helyhatóságok önkénye ellen. Az országos bizottságok felállítását országos elvek figyelembe vételével akarták végrehajtani, nehogy ezek a „pesti kollegák bizottmánya” legyenek. A reform lényeges követelményének mondták az új közegészségügyi kódex (törvény) megfogalmazását és Országgyűlésen való elfogadtatását. 1848. június 12.-re össze akarták hívni az országos értekezletet, hogy ott Magyar Orvosi Akadémia néven egységes érdekvédelmi szervezetet alapítsanak meg. Erre azonban nem került sor, a szabadságharc eseményei miatt ezeket, a kérdéseket ismét nem vitatták meg. Az 1848 tavaszán megfogalmazott alapelvek később alapul szolgáltak a dualizmus korában megszületett törvényeknek.
A magyar szabadságharc későbbi szakaszában egy ifjabb hazafias szellemű orvosnemzedék aktívan részt vett a harcokban, életre hívta a honvédorvosi kart, kiépítette a kórházi hátteret, igen rövid idő alatt olyan erényeket csillantott fel, amelyek zálogai lettek a későbbi változásoknak.
A magyar szabadságharc leverése után az ország egész területén bevezetett katonai közigazgatás felszámolta az 1848-1849-ben kiformált orvos-egészségügyi igazgatás kereteit, de nem hozta vissza az 1848 tavasza előtti állapotokat. A katonai közigazgatás keretei között kialakított egészségügyi irányítás végső soron a bécsi Belügyminisztérium, illetve a birodalmi Állami Egészségügyi Bizottság felügyelete alá tartozott. Már 1849 őszén e szervezetek rendelkezéseit hajtották végre a vármegyei és a helyi egészségügyi igazgatás vezetői. Franz Günthler birodalmi főorvos 1850 nyarán körutat tett Magyarországon, hogy előkészítse a helyi egészségügyi igazgatás és az orvosképzés beillesztését az osztrák birodalom egységes rendszerébe. Az 1852. október 20-án megjelent birodalmi belügyminiszteri rendelet értelmében a polgári egészségügyi közigazgatás mind az öt tartományi helytartósági kerületben szervezett egészségügyi hivatalon keresztül történt, és ez utóbbi élén orvos tisztviselők álltak. A kerületi egészségügyi hivatalok mellé egészségügyi bizottságokat szerveztek, amelyek tagjainak felét szakemberek (kerületi főorvosok, megyei főorvosok, járási orvosok stb.), katonaorvosok, gyógyszerészek, a másik felét igazgatási tisztviselők alkották. Az egészségügyi igazgatás keretében szervezett állásokat kinevezéssel töltötték be. A vármegyék – mint a kerületi egészségügyi hivatal alárendelt szervei – orvos-egészségügyi igazgatási apparátusa változatlan maradt, tisztségeit hasonlóan kinevezéssel töltötték be, de kötelező módon bevezették a járási és községi bába tisztségét. E birodalmi belügyminiszteri rendelet másik lényeges újdonsága, hogy kötelező módon bevezették a kör- és községi orvos tisztségét, amely független volt az adott közigazgatási egység lakosainak számától, 5000 lakosig legalább egy orvost kellett alkalmazni. A rendelet kötelező erejétől függetlenül sok helyen nem tudták betölteni az orvosi állásokat, de a rendszer reményt ébresztett a falvak és általában a vidék egészségügyi ellátásának javítására. Az orvosoktól megkövetelték a német nyelv ismeretét, igaz, a fizetésüket igen alacsony szinten állapították meg.
Változásnak számított, hogy az emberorvos szolgálatról leválasztották az állatorvosi feladatkört, 1853-ban állatvizsgáló bizottságokat állítottak fel, 1859-ben új állategészségügyi eljárást vezettek be, az orvosképzésen belül elkülönítették az állatorvosképzést.
A kerületek egészségügyi hivatalai szakmai kérdésekben a pesti orvosi kar véleményét kérhették, míg a budai helytartóság viszont a Pest-Budai Királyi Orvosegyesületet vehette igénybe. A budai kerület egészségügyi igazgatási rendszerének kiépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Tormay Károly főorvos, a szabadságharc egészségügyi igazgatásának egyik kiemelkedő szervezője. Tormay 1851-ben szabályozta az orvosi gyakorlat területeit, szigorúan fellépett a kuruzslás ellen és a kétes képesítéssel rendelkezőket eltiltotta a gyakorlattól. 1853-ban bevezette az új orvosi díjszabályzatot, a gyógyszerészeti ügyrendet és a járási orvosok felhatalmazást kaptak igazságügyi orvosi eljárások elvégzésére. 1856-ban szabályozták a közápolás- és a kórházügyet, szigorúan szétválasztották a szegénygondozást a kórházügytől. Bevezették a közkórház fogalmát, rendszeresen ellenőrizték – meghatározott szabályzat szerint – a kórházi gazdálkodást, egységes ápolási díjat vezettek be, ezzel egy időben bevezették a birodalmi kórházi szabályzatot és ügyrendet. 1856-ban Tormay Károly kapott megbízást egy országos kórházépítési program kidolgozására. Egy másik birodalmi rendelet értelmében minden helyhatóság állami alapból kölcsönt vehetett fel kórházépítési célra, illetve költségei kiegészítésére állami alapból támogatást kérhetett. Az országos kórházépítési program célul tűzött ki több állami kórház (Pozsonyban, Kolozsváron, Brassóban vagy Szebenben, Temesváron és Eszéken) felépítését. Ezek közül 1859-ben elkezdték a pozsonyi kórház építését (1863-ban fejeződött be). 1854-ben elrendelték a vidéki szemkórházak (megyei kórházakban ilyen osztályok) szervezését, ahol a szegénygondozási keretből kötelesek voltak mindenkit ellátni.
Jelentős lépések történtek az elmebetegek ügyében: 1858-ban az állami sorsjátékok jövedelmének felhasználásával megkezdődött a 200 ágyas nagyszebeni állami elmegyógyintézet, 1862-ben – ugyanilyen alapokból – a budai Lipótmezőn egy állami tébolyda építése. Ez utóbbinak ingatlanát Buda városa biztosította. E rövid időszakban valóban látványos eredmények születtek a kórházügy és a betegellátás területén, de figyelembe kell venni, hogy ezek kormányzati rendelkezéseknek köszönhették megvalósulásukat. A szabadságharc előtt alig ezer kórházi férőhely létezett, számuk a kiegyezés évére négyezerre növekedett. A betegápolói szakszemélyzet biztosítása érdekében 1854-ben a kormányzat engedélyezte a szerzetes ápolók világi közkórházakban való működését.
A kialakított rendszert kevéssé módosította az 1860. évi Októberi Diploma után kialakult helyzet: rövid ideig a tisztségviselőket ismét a helyhatóságok választották, bár a községi és körorvosi rendszert nem számolták fel, az l850-es években kiadott rendeleteken, az egészségügyi ellátást, fejlesztő terveket életben tartották. Az egész magyar orvostársadalom előtt olyan közegészségügyi rendszer megteremtése állt, amelyet az Országgyűlés fogalmaz meg, mindenki számára kötelező törvényként jelenik meg. E tervezetet az országgyűlés előkészítő bizottsága 1866. június 24-én nyújtotta be a parlamentnek, de megvitatására csak a kiegyezés után került sor. Kidolgozásában rendkívül fontos szerepet játszott a pesti orvos iskola néven ismert, Balassa János köré tömörülő csoportosulás.

(Az egészségügy reformja és a pesti orvosi iskola) A magyar szabadságharc idején, majd az azt követő neoabszolutizmus korában a nemzeti önállóság, a társadalmi és gazdasági megújhodás állt a politikai érdeklődés középpontjában, ehhez csatlakozott a magyar értelmiség, közte a hazai orvostársadalom is. Ebben az időben a „közéleti” és nem a „kutatóorvos” típusa volta jellemző, és nem véletlen, hogy a kiegyezés utáni jogalkotó folyamatban majdnem az egész orvostársadalmunk aktív szerepet vállalt. A jogalkotási folyamat lelassulása után orvostársadalmunk elfordult a közjogi harcok meddő vitáitól. Viszont ebben az időszakban az orvostudomány fejlődésében az egyes szaktudományok további elkülönülése vált jellemzővé, jelentős változások következtek be az orvosi gondolkodás területén. A prevenció, a betegségek megelőzése került a középpontba, amit nemcsak a konkrét betegségekre, hanem az egész társadalmat veszélyeztető bajokra is értettek. A közegészségügyi gondolkodás hatotta át a magyar orvostársadalmat, amit a felgyorsult ipari fejlődéssel együtt járó urbanizáció is sürgetett. Ez a fejlődés csak távolította a városokat a vidéktől, jelentőssé vált a közegészségügyi állapotok közötti különbség.
A pesti orvosi iskola néven ismert kör Balassa János és Markusovszky Lajos körül baráti társaságként szerveződött. Egységes orvosi szemlélettel, korszerű társadalmi alapokon nyugvó közegészségügyi programmal, magas szintű orvosi ismeretekkel, rokon politikai eszmékkel rendelkeztek. Valódi iskola, valódi szellemi műhelyt volt. Szinte mindegyikük részt vett a szabadságharcban, ezért a bukás után különböző büntetésben is részesültek. Balassa kiváló sebész és egyetemi tanár, Markusovszky a kor legjelentősebb egészségügyi szervezője, a hazai orvosi szaksajtó és könyvkiadás megteremtője lett. Lumniczer Sándor inkább Balassához hasonlított (nemcsak a sebészet területén), s a szabadságharc utolsó honvédorvoskari főnökeként kényszerből besorozták közlegénynek a császári hadseregbe. Közéjük tartozott Semmelweis Ignác, aki viszont a gyermekágyi láz kórtanának meghatározásával és a profilaxis megfogalmazásával az egyetemes orvostörténelem legnagyobb egyéniségei közé emelkedett. Ő a kutató orvos típusa volt, nem volt alkalmas vezérszerepre, de gondolkodásmódja (a megelőzés) alapszemlélete lett a pesti orvosi iskolának. E kör ifjabb nemzedékhez tartozó tagjai voltak Korányi Frigyes, Lenhossék József, Jendrassik Jenő, Bókai János stb.
A neoabszolutizmus ugyan nem engedett a nemzeti követeléseknek, de eltűrte az értelmiségi élet bizonyos köreinek az újjászervezését és aktív életét. Működött a Magyar Tudományos Akadémia, a Természettudományi Társulat, az Orvos Egyesület, 1857-ben
Markusovszky megalapította az Orvosi Hetilapot, 1863-ban pedig létrehozta az orvosi könyvkiadó vállalatot. Ugyancsak erre az időre esett Semmelweis Ignác szakirodalmi tevékenységének időszaka, amire éppen Balassa baráti köre biztatta. Körük egyre nagyobb befolyást gyakorolt, bár ellenfeleik komolyan támadták. A Bach-rendszer bukása után valóban magasra csaptak a patriotizmus lángja, ami érthető volt a hosszú elnyomatás után. Sokan, jogos vagy vélt sérelmeik miatt, a patriotizmus elveit kívánták meghonosítani a tudományos közéletben is. A konzervatívok között találjuk a magyar szabadságharcban részt vett orvosok legradikálisabb képviselőit, akiknek közös platformja az idegen orvosprofesszorok eltávolítása lett az orvosi karról. Lapjuk a Gyógyászat c. hetilap lett, Bugát Pál, Flór Ferenc, a reformkor és a szabadságharc legendás alakjai is közéjük tartoztak. Bár az alapelvekben egyetértettek, Balassáék elképzeléseit idegen eredetűnek ítélték, nemzeti alapokon akarták mindazt, amit a pesti orvosi iskola tagjai külföldi tanulmányutjaikon szerzett ismereteik révén fogalmaztak meg. Összeütközéseik kiemelkedő esete éppen a cseh Czermák János, az élettan pesti tanárának, a gégetükrözés világhírű bevezetőjének magyar nyelvtudása volt: Czermák világszínvonalra emelte a magyar élettan oktatását, bevezette a kísérleti élettant Pesten, de nem tudott magyarul, előadásait német nyelven tartotta. Távozásra szólították fel Czermákot, aki ugyan megpróbált magyarul előadni, végül távozott. Czermák távozása érzékenyen érintette a felfelé ívelő magyar orvosképzést. Balassa és társai ugyan megkísérelték marasztalni, de a gerjesztett közhangulat ezt lehetetlenné tette.
Az 1867-es kiegyezést Semmelweis már nem érte meg, Balassa ugyan ott volt az alkotmányos rend megszületésénél, de hirtelen meghalt. Az ország közegészségügyi programjait megfogalmazó Országos Közegészségügyi Tanács létrehozásában már csak Markusovszkynak, Korányinak és Lumniczernek volt szerepe, elévülhetetlen érdemeket szereztek a közegészségügyi törvény megfogalmazásában, a modern felsőoktatási törvény megteremtésében, az orvostudományi intézetek, köztük a második orvosi kar (Kolozsvárott) megalapításában.

(A liberális eszmék az egészségügyi politikában/ Abban a korban, amikor a nemzeti önállóságért és a társadalmi reformokért folyt a küzdelem, a reformerek körében a liberalizmus gondolatrendszere uralkodott. Az egyéni szabadság, az emberi jogok érvényesítése, a közhatalomnak a népakarattól való demokratikus függése, az erők szabad mérkőzése a gazdasági életben, az oktatás, a tudomány, a művészetek és az irodalom területén a szabad polgári eszmék érvényesülése- ez volt a liberális programok lényege.
Ezen szellemi áramlatban jelentős szerepet vállaltak a „doktrinerek” (Eötvös József, Szalay László és Trefort Ágoston), akik magukat centralistáknak is nevezték. Elsősorban a központi parlamenti kormányzást és a korszerű államigazgatást szorgalmazták, programjuk több pontban ellenkezett a reformpolitika fő vonalát vezető Kossuth Lajos és Deák Ferenc nézeteivel. Ettől függetlenül nekik volt köszönhető a modern magyar polgári állam modelljének megtervezése, a 48-as és a 67-es állam- és jogrend megfogalmazása. Jelentős volt Eötvös József szociális érzékenysége, bár igazi területe az oktatásügy lett. Az előbbi két pillérre épült fel a centralisták egészségpolitikája, orvosképzési reformja. Eötvös és Trefort minisztersége alatt valósult meg a magyar orvosképzés teljes reformja, épült ki az oktatás „infrastruktúrája”.
Könnyű felismerni Eötvös és Balassa János elvrokonságát. Azonos elveket vallottak az alkotmányos és demokratikus szabadságjogokkal felruházott polgári államról, továbbá abban is, hogy egy bukott függetlenségi harc után tudomásul kell venni a kompromisszumokat. Egyetértettek abban is, hogy a nemzet felemelkedésének egyik záloga az egészségügy és a kulturális viszonyok korszerűsítése, új alapokra tétele.
A pesti orvosi iskola tagjainak a centralistákkal azonos politikai nézetei tették lehetővé, hogy ők adták a centralisták hiányzó egészségügyi politikáját. A prevención alapuló szociálpolitikai szemlélet könnyen találkozott az egészségügyi prevenciót valló orvosok programjával. Kapcsolatukat erősítette, hogy az Eötvös és a Trefort családoknak előbb Balassa János, majd az ő halála után Korányi és Markusovszky voltak a „háziorvosaik”. Viszont nemcsak orvosaik, hanem egészségügyi tanácsadóik is lettek. Talán ennek is köszönhető, hogy Eötvös 1848-ban Balassa Jánost, 1867 után pedig Markusovszky Lajost bízta meg minisztériumában az egyetemi ügyek vezetésével. A centralisták is idegenkedtek az állami beavatkozástól a társadalmi élet különböző területein. Sokáig a társadalmi egyesülés és az öntevékenység alapján – az angol liberalizmus elvei szerint – képzelték el az iskoláztatás és az egészségügy megszervezését. Idegenkedtek a felvilágosult abszolutizmus és a jozefinizmus progresszív irányú állami beavatkozásaitól, viszont ők ismerték fel az alkotmányos és a demokratikus állami beavatkozás létjogosultságát a haladás érdekében. Trefort Ágoston mondta ki elsőnek, hogy „közgazdasági fejlődésünk feltétele a közegészség”. Hármas jelszava a „közegészség, közgazdaság, közoktatás” volt, felismerte, hogy a közegészségügy és a közoktatás egyszersmind közgazdasági kérdés, mert meghatározza a termelés legfőbb tényezőjének, az embernek testi és szellemi állapotát. Máskor – Fodor Józsefhez, a kor jelentős közegészségtani szakemberéhez írott levelében – kimondta, hogy a népesedési mozgalomtól függ a „nemzetek politikai és közgazdasági súlya”. A népesedési mozgalom javításának egyik legfőbb feladata a katasztrofális csecsemő- és gyermekhalandóság leküzdése lett.

(A kiegyezés után) A kiegyezést követő években a hazai orvostársadalmat elsősorban az ország közegészségügyi helyzetének törvényes rendezése, az orvosképzés reformja foglalkoztatta. Elsőnek az egészségügyi-orvosi közigazgatás szervezete formálódott ki, amelynek legfelsőbb szervezője a Belügyminisztérium egészségügyi és kórházi alapellátást irányító osztálya lett, a szakmai tanácsadó és javaslattevő, véleményező intézménye, az Országos Közegészségügyi Tanács az orvostársadalom – a jogalkotás és a magyar egészségügyi ellátás rendezése mellett – saját helyzetének, az állammal való viszonyának tisztázását szorgalmazta. Ez már az orvosképzés reformjának és a közegészségügyi törvény előkészítésének időszakában is élesen előtűnt. Az orvosképzés reformja alapvető változást eredményezett az egyetemi oktatás területén: először is megszüntette a korszerűtlen seborvosképzést. A reform másik lényeges vonatkozása, hogy egységes vizsga- és szigorlati rendet épített fel, a képzésbe bekapcsolta a magántanári kart, olyan új tanszékeket és klinikákat létesített, amelyek a korabeli modern orvosi szemléletet tükrözték.
Trefort minisztersége alatt született meg 1876-ban a közegészségügyi törvény, amely az állam legfontosabb feladatai közé emelte a közegészségügyet, egész szervezeti felépítésének létrehozását és ellenőrzését. A törvényalkotók számoltak azzal, hogy az elmaradott közegészségügyi állapotokon csak állami beavatkozással lehetséges változtatni. Bár a törvény a prevenció szellemében mindenre ki akarta terjeszteni a hatalmát, a legnagyobb „hiányossága” abban állt, hogy a törvény szelleme meghaladta a kor hazai lehetőségeit. Viszont sok olyan területnek – például az iparegészségügynek, az iskolaegészségügynek, a településegészség-ügynek – adott kibontakozási teret, amelynek addig még jogi alapjai sem léteztek a magyar közigazgatási gyakorlatban. Azt senki nem vitatta, hogy a törvény az adott terület minden lehetséges vonatkozását felölelte, kialakította a szakmai igazgatás formáit, viszont a felügyelet kérdésében – éppen a korabeli közigazgatás jellegéből fakadóan – ellentmondást képezett. A korabeli kritika is kiemelte, hogy az állam egyik leglényegesebb területét felölelő közegészségügy külön szakminisztériumot igényelne, e feladat ne a közigazgatás egész területével foglalkozó Belügyminisztériumhoz kerüljön. Ezt a felügyeletet megosztotta a megyei és a városi törvényhatóságok között, így e fontos terület szakmai tisztviselői (orvosok, gyógyszerészek, stb.) az elsőfokú felügyeleti kérdésben nem szakemberek felügyelete alá tartoztak. Emellett a vidéki szakigazgatás tagjait választották, fizetésük nem volt egységes, nem jogosultak nyugdíjra, mint más állami tisztviselők. Ez az ellentmondás lett a kiinduló pontja az érdekvédelmi küzdelmeknek, illetve sok vidéki orvosi állás betöltetlen maradt. A magyar közegészségügyi törvény – beépítve az 1850-es évek gyakorlatát – a lakosság lélekszámához igazította az orvos alkalmazását, ehhez igazodott a beteggondozó intézmények létesítésének rendszere. Igaz, az utóbbihoz kötelező „normát” nem írt elő, de az állami segélyek, kórházépítési alapítványok és kölcsönök rendszerének megteremtésével szorgalmazta, hogy a városok, a járások saját ellátásuk érdekében emeljenek gyógyintézeteket.
A törvény megszületésének pillanatától sok kritikával illetett magyar közegészségügyi törvény a korabeli Európa legkorszerűbb ilyen jogalkotása lett, alapot nyújtott a felemelkedéshez. A közegészségügyi törvény, az orvosképzés reformja, az infrastruktúra építése megnövelte a hazai orvostársadalom létszámát. Érdekes megfigyelnünk az orvosok számának alakulását: 1876-ban még 2000, 1900-ban 4811, 1914-ben 5850 orvos működött a történeti Magyarországon, de a határozott növekedés ellenére – a hivatalos statisztika szerint is – a szükségesnél közel 500 orvossal kevesebb állt a hazai egészségügy rendelkezésére. A vidéki orvoshiányt nemcsak a városokban működők aránylag nagyobb száma okozta, hanem az is, hogy jelentős számú magyar orvos működött külföldön. A harmadik orvosi karunk hiányában sokan Bécsben és a környező államok egyetemein tanultak, végzésük után sokan nem tértek haza. Például az 1910. évi statisztika szerint Magyarországon 5192 orvosi oklevéllel rendelkező szakember közül 1159 nyert képesítést Bécsben.
A közegészségügyi törvény hatására igen jelentős előrelépés történt a betegellátás és a kórházügy területén. E területen, a szegénységi alapon az ingyenes, a vagyonnal vagy jövedelemmel rendelkezők részére a térítéses gyógykezelés elvét teremtették meg. Ez utóbbit részben pótolta a biztosító társaságok által nyújtott lehetőség, valamint az 1870-es évektől – a különböző időszakokban egymástól jelentősen eltérő, de fokozatosan fejlődő, sokáig a baleseti biztosítási formát magán viselő – munka- és iparegészségügy.
A szegény, illetve a térítési elven alapuló betegellátás legfőbb területéről, a kórházügyről, az 1876. évi közegészségügyi törvény 15. szakasza rendelkezett. A kórházügy teljes egészében elvált a szegénygondozástól, a gyógyítás legfőbb területe lett. A teljes reformot az Országos Közegészségügyi Tanács 1868-tól fokozatosan készítette elő, ami nemcsak szakmai kérdésekre terjedt ki, hanem felölelte ezen terület alapítványi, költségi vonatkozásait is, pontosan kidolgozta a szegénységi alapon bekerülők költségi normáinak alakulását a legkülönbözőbb esetekben (életveszély, szülés, baleset stb.). Az államkincstár ennek fedezésére megteremtette az Országos Betegápolási Alapot. Mindezen előkészítő munka csúcsosodott ki a közegészségügyi törvény 14. szakaszában, s ennek következménye lett az 1870-80-as évek nagy hazai kórházépítési programja. Ekkor épültek fel a főváros nagy kórházai (Szent István, Szent László, Szent János, a Vöröskereszt Erzsébet Kórháza, kibővítették a Szent Rókus Kórházat, megkezdődött a biztosító társasági kórházak megteremtése stb.), a jelentős számú vidéki megyei kórház, a budapesti és a kolozsvári klinikai telepek. A magyar állami költségvetésben 1894-től külön tételként jelentkezett a közegészségügy, az 1898. évi 21. tc. 14§. pedig kimondta, hogy a kórházfenntartó törvényhatóságok az ápolási költségek terhére kórházfejlesztési kölcsönt vehettek fel. Ez lényegében azt jelentette, hogy a vidéki kórházak teljes költségeit az állam fedezte. 1898 után – 1912-ig – a kölcsönök igénybevételével bővültek és épültek további kórházaink: az állam ebben az időszakban 25 millió koronát fordított e terület fejlesztésére. A kiegyezés évétől a hazai kórházaink száma 44-ről 398-ra (állami, megyei, klinikai rendszerek, magán és egyházi betegápoló intézmények), az ágylétszám pedig négyezerről 42 543-ra emelkedett.
A másik igen figyelemre méltó terület az ipar- és munkaegészségügy volt. E téren önkéntes vállalkozások és társulások szolgáltak kiindulópontul már a 16. századtól, elsősorban a bányavidékeken. A különböző társulások ágyalapítványokat, betegsegélyező pénztárakat alapítottak, de fejlődésük a kiegyezés után rendkívül felgyorsult. Az 1872. évi VIII. tc. és az 1875. évi III. tc. kimondta, hogy baleset vagy a munkával kapcsolatos megbetegedés esetén az ápolási költségeket a munkaadó köteles 30 napig fizetni, az 1876. évi XIV. tc. pedig a vasút és a hajózás alkalmazottainál mondta ki az állam ilyen irányú kötelezettségét.
A munkaadók és a munkavállalók „küzdelme” ezután kettős volt: a munkavállalók betegségük esetén táppénzt, ápolási költséget, rokkantságuk esetén járadékot kívántak, míg a munkaadók megfelelő „garanciákat” igényeltek – a törvényes rendelkezéseken túl – a betegségek megállapítására, minősítésére. Ez utóbbi garanciákat éppen az orvostudománytól igényelték, és valójában e hármas igény – a törvényes rendelkezések, a munkaadók és a munkavállalók érdekei – lendítették fel hazánkban is az ipar- és munkaegészségügyet, s ezen keresztül teremtődött meg a település-egészségügy. Az Országos Közegészségügyi Tanács, a különböző orvosi fórumok, majd a közegészségügyi törvény megszületése után az országgyűlés rendszeresen felhívta a kormány figyelmét a munkaegészségügyre, a munkásság által lakott peremkerületek – a gyors ipari fejlődéssel együtt megjelenő zsúfolt települések – tarthatatlan közegészségügyi állapotaira. Nagy hangsúllyal ajánlották az állam feladatkörébe az iparegészségügy kérdéseit, az egészségvédelem megszervezését. Ezekről rendelkezett részben az 1884. évi XVII. ún. ipartörvény: elrendelte, hogy az iparhatóságok negyedévenként kötelesek egészségügyi vizsgálatokat tartani, ilyen jellegű feladatok biztosítására megfelelően képzett szakembert alkalmazni, az egyéni biztosítás helyett kötelezővé tették az ipari munkások kollektív balesetbiztosítását, és az ipari baleseteknél – munkaképtelenség vagy halál esetén – a kártérítést. E törvény 25. §.-a felsorolta azokat az iparágakat, melyek az ipartelepek körül élők egészségét veszélyeztették, szabályozták ezek jövőbeli telepítését. E környezetvédelmi intézkedést egészítette ki később az 1901. évi 701. számú miniszteri utasítás, amely elrendelte az ipartelepek munkavédelmi ellenőrzését. Ennek ki kellett terjednie az ipari létesítmények talajára, az épületek közegészségügyi állapotára, a helyiségek levegőjére, külön figyelmet kellett szentelni a páratartalomra, a gőzökre és gázokra, a világításra, a fűtésre és a hőmérsékletre, az általános tisztaságra és ivóvízre.
Az 1893, évi XVIII. tc. a munkaadók balesetvédelmi kötelességeiről szólt, elsősorban az alkalmazottak testi épségét és egészségét kellett ezekkel biztosítani. Az iparfelügyeletek kötelesek voltak ezeket ellenőrizni, sőt, a munkaadókat az észlelt hiányosságok felszámolására kötelezni.
Külön kell szólnunk az iparegészségüggyel kapcsolatban a munkaidőről, a gyermek- és női munkát szabályozó rendelkezésekről. Az 1884. évi törvény csak heti egy munkaszüneti napot engedélyezett, később – 1901-ben – újabb rendeletek bővítették a szünnapok számát. A gyermekmunkát 1884-ben csak általánosságokban határozták meg, így ennek további rendezése már a két világháború között történt meg.
Lényeges kiemelni, hogy az iparegészség-ügyi felügyelettel és a balesetbiztosítással kapcsolatos teendőket az Általános Munkás Betegsegélyező és Rokkantpénztárra ruházták: a végrehajtására külön rendelőintézetet, illetve hálózatot hoztak létre, kórházi és szanatóriumi hálózatot építettek ki. A betegbiztosításnál ekkor a biztosított a járulék kétharmadát, a munkaadó az egyharmadot fizette, ennek fejében 20 napi táppénzt és gyógyszerellátást nyújtottak. 1907-ben ezt a lehetőséget kiterjesztették a biztosított családtagjaira is, a hozzájárulás fele-fele arányban történt, a táppénz pedig az átlagos napibér 50 %-a lett.
Ezzel egy időben létrehozták az Állami Munkásbiztosító Hivatalt, a biztosító pénztárak állami felügyeleti szervezetét. Ennek következtében óriási fejlődés következett be az orvosi szolgálatban: 1909-ben már közel 3500 orvos állt a rendelkezésre, az addigi 15 rendelőintézet száma 70-re emelkedett, és a szentendrei munkás tbc-szanatóriumon kívül (1897) saját 280 ágyas kórházat is nyitottak Pestújhelyen (1913). A biztosított betegek zömét állami és törvényhatósági eltartású kórházakban gyógyították külön szerződés keretében. Meg kell jegyeznünk, hogy a külön biztosítási betegápolási intézmények rendszerének kiépítéséig az előbbi forma volt életben, a helyhatósági (községi) orvosok a biztosítókkal kötött szerződés értelmében ellátták az adott területen élő biztosítottakat. Volt olyan orvos, aki hatósági orvosi teendői mellett több biztosító „körzeti orvosa” is volt. Ugyancsak meg kell említenünk, hogy az európai viszonylatban is jelentős magyar munkás- és alkalmazotti biztosítás mellett a mezőgazdasági munkásság és parasztság biztosítása rendkívül alacsony szinten állt. Az 1900.évi XVI. és az 1912. évi XIV. tc. csak az idényjellegű munkáknál kötelezte a munkaadókat a balesetbiztosításra, betegbiztosításra viszont nem.
A magyar falvakban csak az egyéni betegbiztosításra volt lehetőség, viszont a csekély földdel rendelkezőknek nem volt „kifizetődő” a jelentéktelennek tűnő bevétel mellett bármekkora biztosítási pénzt rendszeresen fizetni, a falu nincstelenjei esetében viszont – betegség vagy baleset esetén – a kezelés díját az állam a szegényalapból térítette meg a helyi orvosnak. Ezt csak járványos vagy életveszélyes betegségeknél lehetett igényelni. Általában – egészségügyi felvilágosítás hiányában – biztosítást még az sem kötött, aki megtehette volna.
A hazai közegészségügy kiemelkedő egyéniségei közül szinte mindenki foglalkozott az iparegészségügy elvi és gyakorlati kérdéseivel, sőt az 1879-80. tanévtől a Műegyetemen a mérnökjelölteknek bevezették kötelező jelleggel az iparegészségtant és az elsősegély-nyújtási ismereteket. Az iparegészségtant a közegészségtan alkalmazási területének tekintették, sőt kutatási módszertanát kiterjesztették a településre, összefüggéseket kerestek az ipar- és a település egészségügy között.

(Iskolaegészségügy) Az alkalmazott közegészségtan másik nagy területe az iskolaegészségügy lett. Még l876-ban, a közegészségügyi törvény kritikájában több szakember felhívta a figyelmet arra, hogy a törvény nem intézkedett kellő mértékben az iskoláskorúak orvosi ellátásáról és az egészségügyi ismeretek oktatásáról. „a higiénét általában és rendszeresen kell oktatni, mert a higiéné az egyén számára munkaképességet jelent és a lakosság humánus érzését kifejleszti!” – írta Fodor József 1887-ben. Az oktatásügy és a közegészségügyi állapotok kapcsolatára főként az óriási gyermekhalandóság tényén keresztül hívta fel a figyelmet. Fodor József az iskolaegészségügyet is a közegészségtan alkalmazási területének tekintette, amely az orvosi, a higiéniai és a pedagógiai elveket együtt alkalmazza az oktatás területén. Ennek irányítója a szakszerűen kiképzett iskolaorvos, akinek feladatai nemcsak a közegészségügyi elvek és törvények következetes végrehajtása és ellenőrzése, hanem az egészségtan oktatásán keresztül a jövő nemzedékében az egészséges életre és életmódra való nevelés feltételeinek kialakítása is. Fodor iskolaegészségügyi szemléletében a „védelmi” rész magát az iskolát, a környezetét és a tanulókat jelentette. Az alapkérdések részletes kidolgozása során vizsgálta az iskola épületét, környezetét, a tanulók vonatkozásában pedig a nevelést a gyermekek életkori – testi és szellemi – sajátosságaihoz igazította. Mindezt az iskolaorvosra, illetve az iskolaorvosi intézményre kívánta bízni, aminek felügyeleti joga nemcsak az iskolai, hanem az otthoni környezetre is kiterjedt. Elképzelései részben a 48281/1885. évi vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeletben és annak 1887-ben kelt végrehajtási utasításában valósultak meg. Mindkettő a középiskolai iskolaorvosi és „egészségtanárok” kiképzéséről és alkalmazásáról szólt, bár nem tükrözte maradéktalanul Fodor teljes elképzelését. Az iskolaorvos felügyeleti joga kiterjedt az elemi iskolákra és a középiskolákra is, az oktatást csak a középiskolákban rendelték el. Az elemi iskolákban csupán figyelemfelkeltő olvasmányokat iktattak be az egészségnevelés szolgálatában. Az iskolaorvosokat az orvosi karokon a szünidei tanfolyamok keretében képezték, melyek nagy sikerrel folytak a hatósági orvosok körében. A városokban (ahol a középiskolák és a polgári iskolák működtek) valóban külön statust jelentett az iskolaorvos és egészségtanár, viszont a népiskolák vonatkozásában az első világháborúig nem történt változás. Ennek ellenére a magyar iskolaegészségügyi rendelkezések és rendszer példás volt Európában.
Az alkalmazott közegészségtan és a társadalom egészségét védő preventív intézkedések nyomán született meg hazánkban a szervezett csecsemő- és anyavédelem, amelyet nemcsak a szociálhigiéniai vizsgálatok adatai indokoltak, hanem részben összefüggtek a jelentős csecsemőhalandósággal. Ennek is kiindulópontja a törvényes rendezés, s jogalkotás programját kidolgozó Országos Közegészségügyi Tanács volt, valamint az egészségügyi felvilágosítást szervező Országos Közegészségi Egyesület, amely a társadalom legkülönbözőbb rétegeit kívánta mozgósítani a közegészségügyi állapotok megváltoztatására. A magyar orvostársadalom korán felismerte, hogy a közegészségügyi törvények végrehajtása részben a lakosság egészségügyi felvilágosításán is múlik. Ehhez az iskolán kívül igénybe kell venni nemcsak a szóbeli felvilágosítást, hanem a kinyomtatott „formát” is. Az Országos Közegészségi Egyesület – együttműködve a Magyar Vöröskereszt szervezeteivel – felvilágosító tanfolyamokat szervezett a járványos- és gyermekbetegségekről, a gyermekápolásról, a csecsemőápolásról, a különböző betegségekről, a betegségek megelőzéséről, erről az Egészség Könyvtára sorozatát indította el. A Magyar Vöröskereszt már megalakulásától kezdve feladatának tekintette az ápolónőképzést, de rövidített tanfolyamokon anyákat és önkéntes asszonyokat felkészített gyermekeik gyógyítására, sőt 1915-ben megalakult a Stefánia Védőnők Egyesülete, amely országos szervezetként vidéken és városokban vállalta az anyák felvilágosítását és segítését a csecsemők szakszerű gondozásában. A Magyar Vöröskereszt háttérül szolgált a társadalom egészségi állapotának emelését szolgálni hivatott egészségügyi felvilágosításnak, szegénygondozásnak, nyomorenyhítésnek.
Az európai viszonylatban is hatalmas fejlődés valóban a „liberális jogállamnak” volt köszönhető, bár időnként az állam a múltból is – az abszolutista és jozefinista kormányzási gyakorlatból – „kölcsönzött” eszközöket, de valóban felépített egy modellt, egy jól működő szervezetet, amelyen a 20. század egészségügye és betegellátása nyugodott. A századfordulón már erőteljesen kirajzolódik a 20. század nagy kihívása, a szociálpolitika, amely fokozottabb mértékben válik az államigazgatás részévé, az állami beavatkozás tárgya lesz. A „szociális állam” modellje nehéz gyötrelmek között formálódik, válságjelenségek, radikális mozgalmak államrendet megroppantó programjai kísérik, amelyeknek tömegbázisai jelentősek, új kihívások és új válaszok születtek. A klasszikus liberalizmus korszaka a végéhez közeledett, újkonzervatív tendenciák, szociáldemokrata és keresztényszocialista eszmék érvényesültek a szociális kérdések megítélésében, ami természetesen kihatott az egészségügyi politikára is.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969