2013. I-VI
 

Semmelweis Ignác és a gyermekágyi láz
Havasdi József

Semmelweis Ignác munkásságának orvostörténeti jelentőségét jól mutatja – egyebek mellett – az életéről, ill. a gyermekágyi lázról írott számos mű. Magyar olvasó számára talán különösen érdekes lehet kézbe venni egy amerikai orvos tollából született munkát. A szerző, Sherwin B. Nuland a Yale Egyetem orvosi karának sebész professzora. Három évtizeden keresztül praktizáló sebészként oktatott a Yale-en, emellett napjainkban elsősorban orvostörténettel és orvosi etikával foglalkozik.
Ahogy a könyv hátoldalán található rövid ismertetőben is olvashatjuk, Semmelweis Ignác a köztudatban úgy él, mint a doktor, aki kötelezővé tette a kézmosást az orvosok számára. Ma ez teljesen elfogadott követelmény, ugyanakkor a XIX. század közepén Bécsben meglehetősen felforgató elméletnek számított az a nézet, hogy a gyermekágyi lázat maguk az orvosok terjesztik. Így annak ellenére, hogy reformjai a városban szinte azonnal éreztették jótékony hatásukat, az egész szakma haragját vívták ki, és ez végül Semmelweis tragikus végzetéhez vezetett.
Sherwin B. Nuland könyvében Semmelweis Ignác orvosi tevékenységének főbb állomásai mellett a megelőző korok gyermekágyi lázzal kapcsolatos fontosabb elméleteit is tárgyalja; mindezt nyolc fejezetben. A mű egy fiatal lány történetével kezdődik, aki 1847-ben a bécsi közkórházban, az Allgemeine Krankenhaus-ban hozza világra gyermekét – ahol egyébként Semmelweis korszakalkotó felfedezését tette - majd néhány nappal később meghal. A hasonló esetek – írja Nuland a következőkben – igen megszokottak voltak az időszakban. Azon nők körében, akik a kórház I. számú osztályára kerültek, ahol a vizsgálatokat orvosok és orvostanhallgatók végezték igen magas volt a gyermekágyi halálozási arány; hatból egy páciens meghalt.
A szerző a következő három fejezetben a Semmelweis előtti korok gyermekágyi lázzal kapcsolatos elméleteit gyűjti össze. Igen széles körben elfogadott magyarázat volt például – különösen a XVIII. század második felében – az ún. tej-metasztázis elmélet. Abból kiindulva, hogy a boncolások során a hasüregben talált folyadék meglehetős hasonlóságot mutatott a tejjel, arra a következtetésre jutottak, hogy e folyadék valamilyen kóros akadály következtében nem tud az emlőbe áramlani – ahol egyébként a helye lenne – hanem szétoszlik a test különböző részeiben, mint pl. a hasüreg és az izületek. Azt, hogy a gyermekágyi láz fertőzés útján terjed, elsőként egy skót orvos, Alexander Gordon ismerte fel. Ő természetesen még nem tudta, hogy a fertőzés közvetítői maguk az orvosok, de az 1795-ben kiadott műve – annak ellenére, hogy a korban nem vált széles körben ismertté - mindenképp fontos mérföldkő a betegség kutatásának történetében.
Az elképzelés, mely szerint a gyermekágyi lázat esetleg maguk az orvosok terjeszthetik, már Semmelweis felfedezését megelőzően megjelent. Az 1840-es években nagy vitát kavart Oliver Wendell Holmes publikációja, melyben kijelentette: a gyermekágyi láz fertőzés következménye, melyet gyakran maguk az orvosok és nővérek hordanak betegről betegre. A terjedés pontos mechanizmusát azonban Holmes sem ismerte és fiatal kora miatt a szakmai közvélemény nagy része nem vált elméletének hívévé. Ugyanakkor Angliában a XIX. század közepére kialakult egy „fertőzéspárti” csoport, akik osztották Gordon és Holmes nézeteit és éles vitákat folytattak a Charles Meigs vezette „fertőzésellenesekkel”.
Nuland ezután Semmelweis szűkebb pátriája Ausztria és a Bécsi Egyetem felé fordul. A XIX. század közepén az egyetem orvosi kara Európába vezető orvostudományi intézményének számított. Különösen a patológia területén értek el kiemelkedő eredményeket köszönhetően többek között Karl von Rokitansky professzornak.
A 4. és 5. fejezet Semmelweis Ignác életútját mutatja be születésétől korszakalkotó felfedezéséig. Semmelweis Ignác 1818-ban született Kismartonban a család ötödik gyermekeként. Középiskolai tanulmányait a budai Katolikus Gimnáziumban végezte, majd 1837-ben beiratkozott a Bécsi Egyetem jogi karára. Hamarosan kiderült azonban, hogy az orvostudomány sokkal inkább érdekli, így a következő évben átiratkozott az orvosi karra. Egy év bécsi orvosi tanulmányok után ismét iskolaváltás következett, a II. és III. évfolyamot a pesti egyetemen végezte, majd újra visszatért Bécsbe, ahol 1844-ben diplomázott. A szülészorvosi diplomát is megszerezve 1846-ban tanársegédként Johann Klein professzorhoz került az Allgemeine Krankenhausba. Ekkortól kezdve minden energiáját arra fordította, hogy a gyermekágyi lázban elhunyt nők boncolása során megértse a betegség terjedésének mibenlétét. A klinikán egyébként több elmélet is keringett a kórral kapcsolatban: néhányan a várandós nők félelmét tartották a fő kiváltó oknak, mások a rejtélyes „genius epidemicus-t”.
Semmelweis Ignác azonban – és a szerző szerint ebben rejlett igazi zsenialitása – a rendelkezésre álló temérdek megfigyelés, adat és az előző néhány évtizedben keletkezett nagy mennyiségű szakirodalom eredményei közül kiszűrte azt a néhány valóban fontos tényezőt, amelyek közelebb vihették a betegség terjedésének megértéséhez. Fontosabb megfigyelései a következők voltak: Kizárólag a kórház I. számú osztályán volt magas a gyermekágyi halálozási arány, a II. osztályon és az otthonszüléseknél egyaránt alacsony. Az I. osztályon lefolyt szülések lényegében egy dologban különböztek a többitől: itt orvosok és orvostanhallgatók vezették le azokat. Emellett azon nők körében, akiknél valamilyen sérülés történt a szülés alatt jóval nagyobb arányban fordult elő a gyermekágyi láz.
Mindezen lényegretörő következtetések mellett még egy tragikus esemény is „segítette” munkáját. A klinika egyik orvosa, Jokob Kolletschka boncolás közben kézsérülést szenvedett és néhány nap múlva elhunyt. A boncolás során testében hasonló gennyes folyadékot találtak, mint a gyermekágyi lázban elhunyt nőkében. Nem volt többé kétség Semmelweis számára, a két betegség egy és ugyanaz: a szepszis. Az I. osztályon szülő nőket a szülések és vizsgálatok előtt boncolásokat végző orvosok és orvostanhallgatók fertőzik meg. Megoldásként a más célokra már korábban is használt fertőtlenítő hatású klóroldat kínálkozott; Semmelweis tehát kérte, hogy minden orvos mielőtt a szülészeti osztályra lép, mosson kezet az oldattal. Az eredmény már a következő hónapban, júniusban érezhető volt: a gyermekágyi halálozási arány gyorsan csökkent.
Ugyanakkor a felfedezés nem vált széles körben elismertté, ami Nuland szerint Semmelweis három alapvető hibájának következménye volt: 1.) egy gyenge próbálkozást leszámítva nem végzett kísérleteket elmélete bizonyítására, 2.) nem használt mikroszkópot, 3.) nem publikált. Három kollégája Rokitansky, Skoda és Hebra ugyan megpróbálták előmozdítani az ügyet – Hebra pl. közzé is tette az eredményeket – de a felfedezés mégsem váltott ki nagyobb visszhangot.
1849 márciusában két éves tanársegédi megbízatása is lejárt, így a következő évben Pestre költözött, ahol 1851. májusában a Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának igazgatója lett. Itt is bevezette a Bécsben alkalmazott fertőtlenítési eljárást és bár lényegesen nehezebb volt kikényszeríteni a módszer rendszeres alkalmazását, mint pár éve Bécsben, az eredmény végül Pesten sem maradt el. A gyakorlati munka mellett ugyanakkor a tudományos közéletben való részvételre is maradt ideje, pl. tagja volt a város orvosi társaságának. 1855-ben a pesti egyetem tanára lett, ahol igen jó kapcsolata alakult ki néhány kollégájával – köztük Markusovszky Lajossal, és Balassa Jánossal – akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Semmelweis végül közzétette felfedezését; előbb az Orvosi Hetilapban, 1858-ban, majd önálló műként német nyelven, Bécsben, 1861-ben (’A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése’ címmel). Művét haladéktalanul elküldte Európa vezető szülészorvosainak és orvosi társaságainak; kevés eredménnyel. A következő évben, 1862-ben még egy utolsó próbálkozást tett: nyílt levélben fordult „minden szülészorvoshoz”, de az elismerést ez sem hozta meg számára.
1862-től kezdve egyre inkább az elmezavar jelei mutatkoztak rajta. 1865-ben egy bécsi elmegyógyintézetbe szállították, ahol augusztus 14-én meghalt. Boncolása során kiderül, hogy betegsége egy évekkel korábban végzett boncolás során szerzett kézsérülés okozta szepszis következménye volt. Ahogy egy híres életrajzírója William J. Sinclair 1909-ben írta: „Abban a betegségben halt meg, melynek megelőzéséért egész szakmai életpályáját áldozta” (p. 167.).
Semmelweis korszakalkotó felfedezésének jelentőségét is csak halála után több mint két évtizeddel ismerte fel a szakma, akkor is egy angol orvos Joseph Lister gyermekágyi lázzal kapcsolatos kutatásainak köszönhetően. Lister megtette azt – mutat rá a szerző az utószóban – amit ő nem: kísérleteket végzett és publikált, így tudományos módszerekkel tudta bizonyítani Semmelweis megállapításainak érvényességét.
A mű olvasmányos áttekintése egy – ahogy Sherwin B. Nuland írja – részben önhibájából meg nem értett, de zseniális képességekkel rendelkező orvos életpályájának és tudományos munkásságának. Emellett jó képet nyújt a XIX. század közepének bécsi és pesti klinikai viszonyairól, az orvostudomány korabeli helyzetéről.
(Sherwin B. Nuland: The Doctors’ Plague. Germs, Childbed Fever, and the Srange Story of Ignác Semmelweis. W. W. Norton & Company, New York & London, 2004. ISBN 0-393-32625-X 205 p.)


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969