2013. I-VI
 

Grúzia és a hatalmi egyensúly
George Friedman

A grúziai orosz invázió nem változtatott az eurázsiai hatalmi egyensúlyon. Egyszerűen csak nyilvánvalóvá tette, hogy az már korábban elmozdult. Az Egyesült Államokat elnyelték a háborúi, az iraki, az afganisztáni, valamint az iráni konfliktus és a pakisztáni destabilizáció. Nincsenek tartalékban stratégiai földi egységei, amelyek be tudnának avatkozni az orosz határvidékeken. Ez megadta a lehetőséget az oroszoknak, hogy a volt szovjet érdekszférában újraaktivizálják magukat. Moszkvának nem kellett tartani az Egyesült Államok vagy Európa ellenlépéseitől, és mivel az erőegyensúly már korábban megváltozott, így csak az oroszoktól függött, hogy ezt mikor tudatják a nemzetközi közvéleménnyel. Augusztus 8-át választották.
Kezdjük el feleleveníteni a közelmúlt eseményeit! Augusztus 7-én, csütörtök éjjel a Grúz Köztársaság csapatai átlépték Dél-Oszétia határát. Az ország ezen szeparatista régiójaa Szovjetunió felbomlása óta független.Egészen a fővárosig, Chinvaliig értek, amely nincs túl távol a közös határtól. Itt azonban megakadtak a város ostroma közben. A heves ütközetek ellenére sohasem tudták biztosítani, ugyanúgy, ahogy Dél-Oszétia többi részét sem.
Augusztus 8-án orosz csapatok vonultak be Dél-Oszétiába, köztük páncélos és motorizált földi egységekkel és a légi erővel. Az orosz csapatok felsorakoztak Dél-Oszétia mellett, mindent megtettek, hogy megakadályozzák a régió Grúzia általi bekebelezését. A gyors orosz ellenlépések láttán ‒órákkal a grúz támadás után ‒ arra következtethetünk, hogy az oroszok mindenre számítottak, és ugrásra készen várakoztak. Az ellentámadás gondosan előkészített és megfelelően végrehajtott volt, aminek köszönhetően az elkövetkező 48 órában sikerült vereséget mérniük a grúz főerőkre és visszavonulásra kényszeríteniük őket. Augusztus 10-e vasárnapra megerősítették a dél-oszétiai pozícióikat.
Augusztus 11-én, hétfőn az oroszok megtámadták magát Grúziát is, két irányból támadtak. . Egyfelől délről, Dél-Oszétiából a grúziai Gori városát vették célba. célozta. Másfelől Abházia ‒az oroszok mellett álló másik szakadár régió ‒ felől. (Augusztus 26-án Oroszország elismerte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségét, és ezzel a 16 éve tartó de facto helyzetből de jure szituációt kívánt teremteni.) A támadás célja az volt, hogy elvágják a grúz fővárost, Tbiliszit a Fekete-tengeri kikötőkkel, Potival és Batumival összekötő útvonalat. Az oroszok ekkor bombázták a grúz légierő támaszpontjait Mrnueliben és Vazianiban, és a működésképtelenné tette a tbiliszi nemzetközi repülőtér radarjaité. Eme hadművelettel az orosz haderő negyven kilóméterre közelítette meg a grúz fővárost, miközben a grúz csapatok külföldi megerősítése és utánpótlással való ellátása, bárki számára, aki vállalkozott volna rá, rendkívül nehézzé vált.
A grúz invázió mögötti rejtély
Ebben az egyszerű történetben van valami nagyon különös: miért támadták meg a grúzok Dél-Oszétiát augusztus 7-én? Bár az azt megelőző három napban ágyúkkal lőttek Dél-Oszétiából grúz falvakat, és ha az ágyútűz némileg erősebb is volt, mint korábban, az ilyen tüzérségi összecsapások mindennaposnak voltak mondhatók. A grúzok haditerve nem volt tökéletes, de igenlényeges ‒ csak az utolsó pár napban a helyszínre szállított ‒ erőket vonultattak fel, . A grúzok előre megfontoltan cselekedtek.
Az Egyesült Államok Grúzia legközelebbi szövetségese. Mintegy 130 katonai tanácsadót tartott fenn Grúziában, civil tanácsadókkal, vállalkozókkal, akik beásták magukat a grúziai közigazgatás és üzleti szféra minden szintjére. (Az USA júliusban közös hadgyakorlatot tartott grúz csapatokkal, ezeken 1000 amerikai gyalogos vett részt. Válaszul az oroszok is hadgyakorlatot szerveztek. Az amerikaiakat kivonták, az orosz csapatok azonban maradtak és később az inváziós sereg magvát alkották.) Elképzelhetetlen, hogy az amerikaiak ne tudtak volna a grúz szándékokról és tervekről. Mint ahogy az is, hogy nem volt tudomásuk a Dél-Oszétia határán állomásozó jelentős számú orosz csapatokról. Az amerikai technikai hírszerzés, a műholdas irányítású jelzőrendsezereivel és robot felderítőgépeivel nem tudta nem észrevenni a többezres csapatmozgásokat. Az oroszok tudták, hogy a grúzok ugrásra készen állnak. Hogy lehet, hogy az amerikai nem tudták? Azonban, mindenekelőtt, az orosz csapatok felvonultatása ellenére, hogyan lehetséges, hogy a biztonsági tanácsadók nem vették észre a felállított csapdát, melynek az volt a célja, hogy a grúz hadsereg bevonulásával igazságos színben lehessen feltüntetni egy orosz ellentámadást.
Azt nehéz elképzelni, hogy a grúzok az amerikaiak szándékai ellenére erőltették volna az offenzívát. A grúzok rá vannak utalva az amerikaiakre, akik azonban nem voltak abban a pozícióban, hogy védelmet adjanak. Mindebből két lehetséges magyarázat kínálkozik. Az egyik azamerikai hírszerzés teljes csődje: az amerikai titkosszolgálat nem tudott a csapatmozgásokról, illetőleg tudott róluk ‒ a grúziaiakkal egyetemben ‒ de félreértelmezte Oroszország szándékait. A másodikinterpretáció szerint az Egyesült Államok ‒ más országokhoz hasonlóan ‒ még mindig ea90-es évekből örökölt szemüvegen keresztül néz Oroszországra, amikor ennek hadserege lassú, a kormánya pedig cselekvésképtelen volt. Az Egyesült Államok még nem látta Oroszországot magabiztos lépéseket tenni határain túl az 1970-es és 80-as évekbeli afgán háború óta. Az oroszok évek óta szisztematikusan kerülték az ilyen helyzeteket. Az Egyesült Államok azt feltételezte, hogy az oroszok nem kockáztatják meg egy ilyen invázió esetleges következményeit.
Ha az utóbbi a helyzet, akkor az rámutat a helyzet központitanulságára: az oroszok ‒ akárcsak a régió egyensúlyi viszonyai ‒ drámaian megváltoztak. Megragadták az új helyzet kínálta lehetőséget:úgy szállhatták megGrúziát, hogy Európa és az Egyesült Államok nem tudott érdemben válaszolni. Nem úgy tekintettek a megszállásra, mint aminek kockázatai lennének. Semmilyen katonailag erő nem tudott szembe szállni velük. Gazdasági térenpedig Oroszország energiaexportőrként igen jó helyzetben van, és valóban Európának nagyobb szüksége van Oroszországtól megvenni a gázt, mint az utóbbinak neki eladni. Politikailag pedig, mint azt láthattuk, az amerikaiaknak nagyobb szükségük van az oroszokra, mint fordítva. Moszkva úgy kalkulált, hogy itt az idő a támadásra. Hónapokig készült rá, és cselekedett.
(Oroszország nyugati bekerítése) Ahhoz, hogy megértsük az orosz gondolkodást, két eseményt kell megvizsgálnunk. Az első az ukrajnai narancsos forradalom. Az amerikai és európai vélekedés szerint a forradalom a demokrácia és a nyugati gondolkodás győzelmét reprezentálta. Orosz szempontból azonban az egy, a CIA által pénzelt beavatkozás volt az ukrán belügyekbe, méghozzá abból a célból, hogy Ukrajnát a NATO-ba csábítsák, és ezzel bekerítsék Oroszországot. George Bush és Bill Clinton amerikai elnönk korábban megígérték az oroszoknak, hogy a NATO nem fog kiterjeszkedni a korábbi szovjet birodalom érdekszférájára. Ezt az ígéretet már 1998-ban megszegték, amikor az akkori NATO-bővítés magába foglalta Lengyelországot, Magyarországot, és a Cseh Köztársaságot, majd 2004-ben is, amikor a bővítés már nemcsak a korábbi szovjetcsatlkósokra, a most Közép-Európához tartozó államokra, hanem a korábbi birodalom részeként létező balti államokra is kiterjedt. Az oroszok ezt mind tolerálták, azonban Ukrajna esetleges NATO tagsága számukra elfogadhatatlan biztonsági kockázattal jár. Az ugyanis szerintük az Orosz Föderációt destabilizálná, a megjelenő fenyegetés és a védelemérzet gyengülése miatt. Amikor az Egyesült Államok oly messze merészkedett, hogy Grúzia Nato-csatlakozásával annak határait a Kaukázusg terjesztette volna, akkor az oroszok arra a nyilvánosság előtt is hangoztatott álláspontra jutottak, hogy Washington célja Oroszország bekerítése és megtörése.
A második és kevésbé lényeges esemény Koszovó függetlenedésének amerikai és európai támogatása volt. Az oroszok jó viszonyt ápoltak Szerbiával, azonban ennél is fontosabb volt az a második világháború után elfogadott alapelv, miszerint a konfliktusok elkerülése érdekében nem változtatnak a nemzetközi határokon. Amennyiben ezt az elvet a továbbiakban figyelmen kívűl hagyjuk, akkor azt más határváltozások is követhetik, akár olyanok is, amelyek Oroszországtól elszakadni kívánó régiókat érintenek. Az oroszok nyilvánosan és a színfalak mögött is kérték, hogy Koszovó ne kapjon formális függetlenséget, helyette maradjon meg az az informális autonóm státusa, amely gyakorlati lényegét tekintve ugyanazt jelentette. Oroszország kérését elutasították.
Az ukrajnai tapasztalatok alapján az oroszok meg vannak győződve róla, hogy Amerika elkötelezett Oroszország stratégiai körülzárásában és megfojtásában. Koszovó után pedig megbizonyosodtak, hogy Európa és Amerika nem fogadja el Oroszország kívánságait, még ilyen kisebb ügyek esetén sem. Ez volt az igazi töréspont. Amennyiben az orosz álláspont még ilyen alkalmakkor sem érvényesülhet, akkor Oroszország és a Nyugat konfliktusban van. Az oroszok számára csak az volt a kérdés, hogyan válaszoljanak. Úgy döntöttek, hagyják Koszovót, és ott vágtak vissza, ahol az összes kártya az ő kezükben volt: Dél-Oszétiában.
Moszvának két oka volt a cselekvésre, a kevésbé fontos: a Koszovóért járó törlesztés. Ha ugyanis Koszovó lehet független nyugati nyomásra, akkor a Grúziától elszakadni vágyó két régió, Dél-Oszétia és Abházia is függetlenséget érdemel, orosz hatásra. Az Egyesült Államoktól és Európától érkező bármilyen ellenjavaslat leleplezné az ő képmutatásukat. Ez fontos volt az orosz nemzetközi kapcsolatok miatt, azonban létezik egy jóval komolyabb motivációs tényező is.
Az orosz miniszterelnök, Vladimir Putyin egyszer azt mondta, hogy a Szovjetunió bukása geopolitikai katasztrófa volt. Ami nem jelenti azt, hogy szándékában állna újra felállítani a szovjet államot, inkább azt, hogy annak felbomlása teremtett olyan helyzetet, aminek következtében az orosz nemzetbiztonság a nyugati érdekek közvetlen fenyegetettségébe került. Példaként emlitsük meg, hogy a hidegháború idején Szentpétervár 1200 mérföldre volt a legközelebbiNATO-tagországtól, míg jelen esetben kevesebb, mint százra Észtországtól. A Szovjetunió szétesése Oroszországot magára hagyta körülötte olyan országokkal, amelyek különféle mértékben de ellenérdekeltek vele szemben, miközben nagy befolyásuk van rájuk Amerika, Európa, vagy egyes esetekben Kína.
(Az orosz szféra feltámadása) Putyin nem akarta újjáéleszteni a Szovjetuniót, de vissza akarta állítani az orosz befolyást a poszt-szovjet érdekszférában. Ennek eléréséhez két dolgot kellett tennie. Először is el kellett érnie, hogy az orosz katonaságra megint mint egy erős, harcolni képes haderőre tekintsenek, legalább a volt szovjet érdekszférán belül. Másfelől pedig diszkreditálnia kellett a NATO vállalásokat, beleértve az azzal járó tagságot, miszerint azok az orosz erőkkel szemben nem érnek semmit.Nem akart magával a NATO-val összeütközni, de konfrontálódni akart - és le is akart győzni - egy olyan államot, amelyik szoros szövetségben van az Egyeült Államokkal, támogatást, tanácsokat kap tőle és a közvélemény szemében az ő protekturátusa alatt van. Grúzia tökéletes választás volt.
Grúzia jól kivitelezett, ha nem is tökéletes inváziójával Putyin visszaállította az orosz hadseregbe vetett bizalmat. (Nem okozott meglepetést, hogy a hadműveletei emberek ezreit tették hajléktalanná, és civil áldozatok is voltak.) De sokkal fontosabb, hogy Putyin inváziója világossá tett valamit, ami már korábban is nílt titok volt. Ameddig az Egyesült Államok le van foglalva a Közel-Keleten, addig az amerikai garanciáknak nincs értékük. A leckét azonban Putyin nem az amerikaiaknak szánta. A leckét, az oroszok interpretációja szerint, az ukránoknak, a baltiaknak és a közép-ázsiaknak kell majd megtanulniuk. Olyan lecke ez, amelyet Putyin Lengyelország és Csehország agyába kíván bevésni. Júliusban a cseh kormány aláírt egy megállapodást Washingtonnal, amelyben ballisztikus védelmi rakéták telepítését vállalja Csehország területén. Mmajd augusztusban ‒ a grúziai konfliktus nyomán ‒ a lengyel kormányzat is kijelentette, hogy zöld utat ad az amerikai rakétavádelmi bázis építésének. Az amerikai-lengyel szerződést sietve pont az oroszokkal szembeni közös védelem gesztusaként akarták bemutatni. Az oroszok olyan fenyegetéssel válaszoltak, amit Condoleezza Rice "bizarrnak" titulált.

Az oroszok tudták, hogy Washington el fogja ítélni a támadásukat. Ez azonban őket segítette. Minél hangosabbak az amerikai vezetők, annál nyilvánvalóbb a cselekvésképtelenségük, amivel az oroszok elérték, hogy a garanciáikról kiderült; azok csak üres szavak voltak. Az oroszok azonban másról is tudtak, ami elemi fontossággal bírt. Az Egyesült Államok számára a Közel-Kelet, kiváltképp Irán, sokkal fontosabb mint a Kaukázus. Washingtonak pedig szüksége van Moszva támogatására az Irán elleni szankciók kapcsán. Főleg nem akarja, hogy Teheránnak fegyvereket adjanak el, különösképpen az igen hatékony S-300-as légvédelmi rendszert nem. Míg Grúzia marginális, addig Irán centrális jelentőséggel bír az amerikai külpolitikában. Az oroszok pozíciója jelentős problémát jelent az amerikaiaknak, nemcsak Irán esetében, hanem más fegyverkereskedelmi partnerük esetében, mint például Szíria.
Tehát Washington gondban - vagy át kell terelnie figyelme egy részét a Közel-Keletről a Kaukázusra, vagy vissza kell fognia magát Grúzia esetében, hogy elkerülje Oroszország ellenakcióját Irán esetében. Ha az Egyesült Államoknak kedve lenne Grúziában konfliktusba bocsátkoznia, akkor számítania kellene egy iráni és ‒ lehet ‒ afganisztáni orosz válaszra (még ha Moszva érdekei meg is egyeznek ebben a térségben a wahingtoniakkal).
Más szavakkal, az oroszoknak sikerült sarokba szorítaniuk Amerikát. Európának a mozgósítható effektív haderő hiánya és az oroszoktól való energiafüggősége miatt még kevesebb választási lehetősége van. Ha mást nem, annyit demonstrálni tudnak az oroszok, hogy bár nem globális szereplőkmár, a régióban meghatározó erőt jelentenek, rengeteg nukleáris fegyverrel és egy olyan gazdasággal a hátuk mögött, amelyik legalábbis már nem annyira törékeny, mint a múltban volt. Az oroszoknak sikerült kikényszeríteniük, hogy a határvidékükön lévő államok átértékeljék Moszvához fűződő kapcsolatukat. Ez az, amit az oroszok demonstrálni akartak, és meg is tették.
A grúziai háború végeredményében Oroszország nyilvános visszatérése a nagyhatalmi státuszba. Ez nem csak úgy megtörtént egyik napról a másikra, valójában már Putyin hatalomra kerülése óta kialakulóban volt, és az utolsó öt évben nagyon fel is gyorsult. Részben köszönhető az orosz ütőerő növekedésének, de annak is, hogy Amerikaháborúi a Közel-Keleten, Irakban és Afganisztánban elapasztotta a forrrásokat. Az oroszok előtt megnyílt az út. Az ő céljuk, hogy kihasználják az ebből adódó lehetőséget, addig, ameddig az amerikaiak máshol vannak lekötve, ahol ráadásul rá vannak utalva Moszkva segítségére. A háború egyáltalán nem volt meglepő, hónapok óta előkészítették. Azonban a geopolitikai alapja 1992 óta megvolt. Oroszorszéág évszázadokon keresztül birodalom volt. Az utolsó 15 évet is ez alapján kell mérlegelnünk, az ugyanis nem egy új éra kezdete, hanem egy hiba, amely kiigazításra került. Amerika és szövetségesei képesek lesznek-e koherens válasszal előállni? - ez most a nNyugati külpolitika legfőbb kérdése.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969