2013. I-VI
 

Írásterületek, kultúrkörök: az írásközösségek geopolitikája
Ankerl Géza

(Nyelvterületek és írásterületek) A nyelvnek és pontosabban az anyanyelvnek az összetartozás érzete révén közösséget képző ereje és ennek társadalmi jelentősége jól ismert. Nyelvünknek a gondolkodásmódunkkal, világszemléletünkkel, vagyis élményeink, benyomásaink felfogásával, kategorizálásával, rendszerezésével, keretbe (framing) foglalásával való kölcsönhatása már több mint fél évszázada behatóan foglalkoztatta a – fizikusból antropológussá lett – Franz Boas tanítványát, E. Sapirt , majd az ő tanítványát, B. L. Whorfot. Feltűnő ugyanis, hogy a különböző nyelvközösségek egy és ugyanazon világot más-más szerkezetű, „logikájú“ nyelvek segítségével írják le. Whorf hasonlatával élve, ki-ki az anyanyelvétől kölcsönzött kaleidoszkópon keresztül fogja fel, rakja össze a világot. Egyes elemek „lényegesnek“, részletezendőnek látszanak, mások a látókörén kívül maradnak. Az eszkimo-aleut nyelvekben a hó nagy számú „szinonimája“, szóárnyalata jól példázza ezt. A fordítók pedig mindennapi munkájukban tapasztalják az egyes nyelvek szerkezeti különbségeit. E kérdéssel már számos tanulmányunkban foglalkoztunk.
Akár valamiféle bábeli kataklizmának tudjuk, be, akár nem, tény és való, hogy földkerekségünk népessége a használt és hivatalos nyelvek alapján beszédközösségekre, „nyelvterületekre“ van osztva, amelyek megértéséhez fordításra van szükség, vagyis a beszédközösségek között a megértés hiányát olyanoknak kell áthidalniok, akik anyanyelvükön kívül más nyelvet is elsajátítottak.
Az elpusztult kultúrákat – hangfelvétel híján –a régészek, történészek szükségképpen a fennmaradt írott emlékek,, a civilizációk e kézzelfogható szellemi hagyatékának megfejtésén keresztül igyekeznek megérteni. E kultúrtörténeti problematikán túl azonban – a szó szoros értelmében – az is szembeötlő, hogy az emberiség manapság is nemcsak beszédközösségekre oszlik, hanem kultúrkörök szerint, a Föld különböző részein, más-más írásmódban rögzíti „mondanivalóját“, a nyelvterületeken kívül tehát írásterületek is kialakultak. Ha számba vesszük a hivatalos és használatban lévő írásmódokat, hamar világossá válik az is, hogy az írászónák nem esnek egybe a beszédközösségekkel, nem követik azok határvonalait, de még a nyelvekét sem. Egyes írásjel-rendszerek átfogó civilizációs szférákat rajzolnak ki. Egy-egy írásrendszert különböző beszédközösségek használhatnak , de egyazon beszéd más-más írásjelekkel is lejegyezhető, más-más írásbeli formát ölthet. A koreai és japán anyanyelvűek is átvették, történelmük során, a képírásból származó kínai „fogalomírást“, s elitje ma is használja; sőt az informatikai programok és a távközlés írásának egyesítése érdekében megteremtették a han-karakterre épülő unicode-ot a CJK (Kína, Japán, Korea) számára. Ebben illeszkednek be az idegen terminusok. Erre még később visszatérünk. Ismeretes az is, hogy az indo-európai nyelvcsaládon belül, szomszédságunkban a szerb-horvát nyelvet az ortodox-keresztény szerbek cirill, a katolikus horvátok pedig latin abécé szerint írják.
Az írásos nyelvformának a beszélt nyelvvel szembeni önállóságát a nyugati ember szemében jól példázza, hogy a különböző európai beszédközösségek mind megértik a használt arab-indiai eredetű 10-es számrendszer számjegyeinek – mondhatni logogramoknak – a jelentését, minden fordítás nélkül, jóllehet a különböző beszédközösségek másként ejtik ki azokat.
A nyelvek tehát két alapvető formában jelennek meg: szóbeli és írásbeli, kiejtett, beszélt és írásban rögzített formában. A nyugati univerzalista világszemlélet azonban csak vonakodva fogadja el, veszi tudomásul azt a tényt, hogy a világ továbbra is, nemcsak különböző nyelvterületekre van osztva, hanem más-más írásrendszert használó kultúrkörökre, írásterületekre is. Ugyanis a nyugati szellemtudomány a nyelvek hangjeleinek, a beszélt nyelvnek, – sőt a beszélőnek –az elsőbbségét posztulálja . Így a nyelvnek a – többé-kevésbé fonetikus – hangírás konvencionális jelrendszerébe való átültetése eleve másodlagosnak (relais-nek) tűnik, – jóllehet közismert, hogy minden civilizáció létének alapvető feltétele az írás és írástudók létezése. A csak beszédben élő nyelvnél az írás helyett a – sokszor a rituális, ritmikus testmozgással megerősített rímes, „rigmusos“ recitálás a megörökítő, emlékeztető mnemotechnika. A nyugati, univerzalista és progresszivista szemlélet azonban atavisztikus jelenségnek tekinti az írások – sőt a nyelvek – pluralizmusát , s öncélú, uniformizáló célzatú utilitarizmussal azt diktálja, hogy egyetlen írott nyelv maradjon fenn, mondjuk „például“ a latin írású angol, mert, úgymond, a más írásrendszert használó kultúrkörök erre való áttérése nem járna számottevő kultúrtapasztalati veszteséggel. Hiszen a nagy szókincsű angolra minden lefordítható! Az írástudomány a maga nyugati, szellemtudományi alapú felfogásában, azzal, hogy a nyugati nyelvek és előfutáraik összefüggéseiben érvényes megállapításaikat egyetemesen, a világ összes nyelvére és írásrendszerére így például a kínaira is minden további nélkül igyekezett kiterjeszteni ‒ minden kifinomultsága ellenére ‒ sokat veszített tudományos hiteléből.
Az un. alfabetikus hipotézis szerint a görög ábécé, jóllehet sokat átvett a föníciaiból, egyszerű jelrendszerével mégis a „nyugati demokratikus civilizáció“ felsőbbrendűségének egyik talpköve , a bölcselkedés és az írástudás „népszerűsítésének“ kiváltságos letéteményese. Ez a soviniszta kultúra-felfogás többek között azon a leegyszerűsítő érven nyugszik, hogy a nyugati írások – így az angol – egyszerű fonetikus, hangírások, a hangegységek könnyen elsajátítható, egyértelmű „lekottázásai“ lennének. Valójában általában az alfabétikus írások közül kevés elégíti ki a tiszta hangírás kritériumait: a magyar, a horvát, a spanyol megközelíti. Mindenesetre ahhoz, hogy egy írásmód megőrizze tiszta hangírás jellegét, a beszélt nyelv történelmi változékonysága miatt állandó reformra szorul.
Tény és való, a görög-latin ábécé nyugati, gyarmatosító jellegű terjesztése ellenére továbbra is többségben vannak a világon azok, akik nem latin abécével írnak (még ha a gyarmatosítás el is érte, hogy a vagy 2200 írott nyelv – beleértve a zárvány jellegű törpenyelveket – többsége latin átírást használjon). Sőt, a felszabadult, önállósult népek körében csökken az írástudatlanság, és ezért is nő az autochton írásmódot használók száma. Például a főleg bráhmi-devanagári írásmódot használó India lakosságának írástudatlansága a felszabadulás óta 80%-ról 40%-ra esett , s hasonló jelenség tapasztalható az arab-muzulmán országokban. Például a francia bekebelezésalól 1962-ben felszabadult Algéria 1974-ben megkezdte a közoktatás „(vissza)arabosítását”, s 1991-ben törvényesítette a közéletben az arab nyelv használatát. A szovjet-orosz uralom alól felszabadult Tadzsikisztán pedig 1992-ben viszatért a cirillről a perzsa-arab írásmódra.
A Nyugat-központú szemlélet szűklátókörűsége akkor válik különösen világossá, amikor a legrégibb éstöbb milliárd ember által használt kínai képírás morfémikus-analitikus írásrendszerét, “fogalomírását” akarja a Nyugat a maga “univerzalista” íráselméletébe integrálni. Anélkül, hogy a kínai írás jellegzetességeit itt részletesen fejtegetnénk, megállapítható, hogy nem hang- hanem képutánzó eredete (izomorfizmusa), az írott nyelv elsődlegessége teszi lehetővé, hogy helytől és időtől függetlenül, egymástól távol eső időben és régiókban, tájszólásokban írásjelek “pingálása”, rajzolása, segítségével minden kínai szót értsen minden kínaival, tolmács nélkül. Ezért ott az írásnak egészen más jelentőséget tulajdonítanak mint az európaiak. Az írás a kínaiak között az együvé tartozás átfogó szimbóluma. A nagyon gazdaságos, összetett kínai ideografikus vagy “fogalomírás”, szemben a “beszédes” indoeurópai írással, másképp tükrözi a jelenségeket és más fogalomalkotást sugall. Ha ugyanis a nagy számú – minimum másfél ezer – ideogram elsajátítása nehéz is, hatékony és gyors olvashatósága előnyöket is rejt magában. Gyakran hallható az a „mindent elsöprő“ érv is, hogy a korszerű, tudományos nyelv elkerülhetetlenné teszi, hogy a kínaiak végre feladják írásrendszerüket és átálljanak a „fejlettebb, plasztikusabb “európai hangírásra, még ha azok java része – beleértve az angolt és a franciát, a ki nem ejtett betűk „helyesírása“ révén –nem is tiszta hangírás már, és a legtöbb egzakt tudomány (lényegében) nem is hangírásban, hanem saját írásos jelrendszerével kommunikál. Valójában a kémia, logisztika, matematika és a többi modern tudomány nem angolul formulázza kérlelhetetlen pontosságot igénylő téziseit, levezetéseit, axiomáit, hanem azoknak megfelelő, maguk által kiválasztott, mesterséges jelrendszer segítségével Bowker G. leírja, hogy milyen jelölő technikákat alkalmaztak és alkalmaznak a különböző tudományok tényállásaik, levezetéseik leírására. A hard science-ok írásmódja inkább követi az algebra szintaxisát mint valamelyik európai nyelv írásáét. A nyelvész Harald Haarmann az Universalgeschichte der Schrift -ben világosan kifejti, hogy az alfabétikus hangírást nem a fejlődés megkívánta pragmatikus szükségszerűség tolta előtérbe, hanem azon geopolitikai erők befolyása, amelyek hordozzák.
Az írásrendszerek ugyanis, nyelvi alapjukon túl, önmagukban is a közösség hagyományait azonosító jelképek hordozói, s nem egyszerűen a pontosság, hasznosság, nyelvi megfelelés és gazdaságosság kívánalmát kielégítő ipari termékek. Mikor írásközösségről beszélünk, a `közösség` szó alatt nem Tönnies Gemeinschaft-jának intim kisközösségeket jellemző vonásaira utalunk. Míg az anyanyelvi beszédközösség még erősen hivatkozik a közvetlenségben zajló, emberek közti kommunikációs folyamatokra, addig Coulmas kiemeli, hogy az „iskolázott“ írásközösséget bizonyíthatóan egy, a közvetlen kapcsolatok hatása alól kivont, (maradandónak szánt) szimbólumrendszer köti össze. A nyelv írásos „kodifikációja“ társadalmi aktus, a „beavatottakat“ összefogó, tartós távlatokat nyitó aktus.
Az írásrendszerek tényleges története nem igazolja a Nyugaton kedvelt – a kommunizmushoz vezető marxi termelésmód-történethez hasonlítható – lineáris, teleológikus fejlődéstörténetet, amely szerint , – a gazdaságos ésszerűsítés „darwini fejlődés-kényszere“ nyomán a képírás a szótagíráson keresztül szükségszerűen az alfabétikus hangíráshoz vezet. Ugyanis ennek az elegáns nyugati elméletnek számos történelmi tény ellentmond. Például az indiai ó-brahmi, alfabétikus írásmód visszatért a – szegmentes alfaszillabikus – szótagíráshoz. S mint már említettük, a mai angol és francia írásmód sem az ésszerű hangírás iskolapéldája. Gelb és a kínaiul tudó DeFrancis állhatatos bizonygatása ellenére, a görög-latin ábécé diadalútjának monogenetikus (egy-eredetű) írásfejlődés-elméletébe nem illik bele sem a kínai írás történelmi kifejlődése sem a maya írásé.
Az írásrendszerek viszonylagos terjedése tehát nem valamiféle semleges pályán megvívott ésszerűségi szépségverseny eredményhirdetése. Az adatbankok, katalógusok, az ISO (International Organization for Standardization) s az ismeretek sok más eszköze a nyugati gyarmatosítás nyomán vonul fel a latin ábécé (sor)rendjében. Az írásmódok földrajzi terjedése és ennek változásai geopolitikai jelenségek, mert a hatalom, a befolyás alakítja
.
A ma is használatos jelentős írásrendszerek – mint a kínai, az arab, a “hindustani” devanagári vagy a görög-latin írás (“nyugati” és ortodox-cyrill szkriptum-változata) – az egyes kultúrkörök könnyen felismerhető jelei. E tanulmányunk a civilizációs írásközösségek mibenlétével foglalkozik, és hozzá akar járulni – nem általában a nyelvvel, hanem – specifikusan az írásmóddal kapcsolatos kérdések tisztázásához: az írásrendszerek civilizációs zónái, mint írásterületek milyen sajátos közös nevezőt rejtenek magukban? Íráskülönbségük milyen gyökerekre, eredeti tanításokra, axiomák elfogadására nyúl vissza? Egyes írásmódok – mint a kínai logografikus írás – sajátossága implikál-e önmagában bizonyos fogalomképzést, a világfelfogás bizonyos módját? Mi jelképes értékük, önálló fennmaradásuk záloga, és geopolitikai jellegük mennyiben határozza meg további terjeszkedésük vagy összezsugorodásuk dinamikáját?
Az első lépés az, hogy a beszéddel és az (anya)nyelvekkel szemben világosan megkülönböztessük az írás fogalomkörét.

(Az írás sajátos önállósága) Az emberi nem tagjai – ahogy együtt párosodhatnak és nemzenek, – elvben tudnak egymással nyelvi úton kommunikálni. De a velük született természet önmagában nem biztosítja, hogy tényleg sikeresen át tudjanak adni egymásnak híreket, érzelmeket és kívánságokat, mert az emberiség ma is több ezer hagyományos beszédközösségből áll, beleszületik azokba, s írással pedig minden népesség nem is rendelkezik.
Általában vagy 6800 mondatképzésre képes jelrendszert, többé-kevésbé önálló nyelvet különböztet meg a tudomány. Ezek közül kb. 2200 rendelkezik írással; közben több nyelv is használhatja ugyanazt az írásos jelrendszert, és fordítva, egy beszélt nyelv különböző írásmódokban is leképezhető.
Az írott nyelv az, amely az író személyétől függetlenül maradandó emléket tud teremteni, meghagyni. Az írások a valaha beszélt holt nyelvek sírkövei is. Egy-egy írásmód, mint „hibernálódott“ nyelvi kommunikáció, egy-egy kultúrkört alkot és fog össze. Mivel nemcsak széltében-hosszában, hanem generációkon keresztüli kommunikálást, hagyományozást biztosító jelrendszer, az írás szellemi örökség hordozója is. Nélküle nincs krónika, (az eredetre való) kollektiv emlékezés, történelem, hanem csak jelenben élő kollektív amnézia. (Még ha az ismeretek, parancsolatok archaikus, ritmusos recitálás általi, körülbelüli „változatos“ hangos továbbadása után azt ma a hang- és beszédfelvétel maradandóvá is tudja tenni, a hangjelek felfogása mindig is „időleges“, – alkalmi (de Saussure), lineáris „folyamat“ marad, – eltérően a szövegek egyéni olvasásától).
A nyugat-centrikus nyelvészet – és részben az antropológia – sokáig egyoldalúan a hangosan beszélni képes emberrel (homo loquens)– a beszélővel, mint a legtehetségesebb „énekesmadárral“ – hozta összefüggésbe a nyelvet, s az írást csak mint a beszélt nyelv hangjeleit „lekottázó“ másodlagos jelrendszert vette számba. Következésképpen a hangjel – többé-kevésbé – fonetikus leírását, a hangírást a képírásból fennmaradt és onnan leszármazott kínai „fogalomírással“ szemben fejlettebbnek, felsőbbrendűnek, elterjesztendőnek tekinti. A dekonstrukcionista Jacques Derrida – aki az írás általános tudományát kutatta – Grammatologie-jának mindjárt a bevezető tanulmányában fennakad a nyugati tudomány „phonocetrizmusán“, miközben felismerte a fonocentrikus tendenciákat Ferdinand de Saussure már idézett Általános nyelvtudományában is.
Az írással foglalkozó független tudomány kezdetei a modern tudományok fejlődésével a XVIII. századra vezethetők vissza. A múlt század hetvenes éveiben megindult modern kutatás nyomán el kellett ismerni, hogy nincs nyelvtudomány az írás önállóságának elismerése és külön tanulmányozása nélkül, mert az írás „megrögzött“, megszilárdult természete miatt ohatatlanul a linguisztika szubsztrátumát, tényanyagát szolgáltatja. (Egyébként a történetírás mint tudomány is az írásos emlékekkel kezdődik.) Egy és ugyanazon nyelv beszélt és írott változatai pragmatikai szintaktikai, és lexikális szempontból különböznek. Az írásos kommunikáció írója és olvasója ritkán van fizikailag egy térben , s így az írás önmagában áll, paralingvisztikai magyarázat nélkül. Szinte csak az írott szöveg tartalmaz szabatosan lezárt mondatokat, főleg, ha azok hosszúak és összetettek. A közbeszéd szóhasználata is különbözik az „irodalmitól“ (még ha ez inkább vonatkozik is a társalgásra, mint a szonoklásra). Az un. prágai nyelvészeti iskola e megkülönböztetést megtoldotta azzal, hogy minél hosszabb történelemre tekint vissza egy nyelv, annál nagyobb az írott és beszélt nyelv normái közti különbség; a szövegek írása időben és térben csak lassan változik, módosul, míg egy-egy kiejtett mondatot szinte lehetetlen újra ugyanúgy kiejteni.
Az írás mint szövegteremtő jelrendszer az, amely minden civilizált életmódnak, módszeres tudásnak (episztémének), tudománynak elengedhetetlen alapfeltétele. Good és Watt idézett tanulmányában kiemeli, hogy az írás az „intellectus“ technológiája, nélküle lehetetlen a tények, adatok tudományos feldogozásához szükséges elhatárolt kategóriákat megteremteni és rendezve (kimerítően) „felsorolni“. Szintén, elsősorban az írás révén vésik az írástudók a kollektív tudatba a társadalmi együttélés legalapvetőbb premisszáit, axiomáit, törvényeit, alkotmányát, félreérthetetlenül, pontosan, tartósan és egyértelműen. Az írásrendszer biztosítja azt is, hogy a kultúrköröknek az önálló fennmaradáshoz elégséges történelmi gyökérzete és – a közlekedés és távközlés fejlődésének függvényében – földrajzi kiterjedése legyen, amely egyébként az írásterület révén ölt látható testet. (A tartósan kőbevésett írást még a megvakult írástudó is el tudja olvasni! V.ö. az 1928-ban Louis Braille által kitalált vak-írást. ) Az írás nélkülözhetetlensége akkor is fennáll, ha egyes civilizációk írástudói a szent (alapító-alkotmányozó) szövegek eredeti értelmezésének – és tekintélyüknek a – megőrzése érdekében azt titoktartásra is használták, míg mások a vallás, kollektív meggyőződés eredeti formájában való terjesztésére.
Például az ó-egyiptomi írástudók a szentírások „olvasását“ nem népszerűsítették, és a hindu vallás írástudó bráhmanái a maguk szent szövegeit sem. Evvel szemben a buddhizmus a bráhmiból származó köznapi (prakrit) páli írás lokális, „természetes“ változatait választotta, hogy a hitet ezáltal terjessze. (S ezt a tradíciót megőrizték az „ortodox déli“ hinajána buddhisták.)
A európai középkorban az írástudatlan egyszerűen „laikus“ volt. A kereszténység történetében a nyomtatott Biblia népszerűsítését, általános olvasását leginkább a protestantizmus szorgalmazta. Luther 1522-ben ezért fordította le görögből és adta ki németül . E fordítás 1535-ös nyomtatása széles körben terjedt el. Mindazonáltal a Biblia üzenetének legfőbb hordozói annak latin változatai (versio vulgata) maradtak. Ezt erősíti meg az is, hogy az 1555-ben Genfben kiadott latin Biblia, – ami egyébként, mint ismeretes, görögül ‚könyveket’ jelent, – vált tartósan a különböző fordítások fő forrásává, s nem más görög, arámi és heber írású szövegek. (Egyébként az angol a Bibliából vett át számos latin szót, eredeti helyesírásával.) Robert L. Montgomery részletesen elemzi az elitista és a népies orientáció ellentétét. . Maradjunk annyiban, hogy akár terjesztésre, „népszerűsítésre“, akár a „beavatatottak“ tekintélyét védő titokőrzésre használják az írást az írástudók, egy-egy sajátos írásrendszer meghatározza egy-egy kultúrkör alapvető jellegzetességeit.
Az írásnak exkluzív, természetfeletti mágikus befolyás tulajdonítása nem kizárólag ókori jelenség. Korunkban is, sokszor, matematikai és más szaknyelvi képletek – vagy egyszerűen csak görög írású szavak – beiktatása egy másik nyelven írt szövegbe gyakran nem mást céloz, mint mágikus rejtélyességet kölcsönözni, a beavatottság érzetét kelteni az olvasóban: a szerző ily módon igyekszik minden „vulgáris“, újító nézetet eleve diszkvalifikálni, a dialógusból kizárni.
Az írásmódok az egyes kultúrkörök, civilizációs szférák szellemi örökségének szubsztrátumai. S mint már jeleztük, egy-egy ilyen átfogó, kollektív mnemotechniai kódrendszert egyszerre több beszélt nyelv is használhat. Az írásközösségek térben és időben tehát átfogóbbak a beszédközösségeknél, az írásterületek az (anya)nyelvterületeknél. Az ENSZ vagy kétszáz tagállamában a hivatalosan elismert írásmódok száma elmarad az államok számától, sőt a (nemzet)államok által használt hivatalos nyelvek számától is. Az írásrendszerek párhuzamos együttélése azt is mutatja, hogy más-más civilizációs szférából tekintve egy és ugyanazon, objektíven létező világ – és főleg az emberiség – más-más módon képezhető le, „ábrázolható“.
Nyugati tudományaink az írásrendszerek pluralitását mint történelmi tényt – , és a mai egymás mellett élésüket is – kénytelen-kelletlen elismerik, még ha a történelemben felmerült írásrendszerek felsorolása és csoportosítása nem is épül egyöntetűen elfogadott módszerre. Minket különben itt csak a ma is geopolitikailag világszerepet betöltő kultúrkörök írásrendszerei foglalkoztatnak, nevezetesen a görög-latin ún. nyugati, a kínai, az arab, és – a szanszkrit nyelvű szent szövegeket hordozó – bráhmi eredetű írások, így elsősorban a devanagári. A kihalt vagy kis területre zsugorodott írásokat, amelyek többé nem globális civilizációk hordozói, itt nem érintjük. Az írásrendszerek történetét, s átjárhatóságukat is csak annyiban, amennyiben az fennmaradásukat, terjedésüket befolyásolja.
Az anyanyelvre épülő beszédközösségek jó része nemzetállamot hozott létre. Mivel több beszédközösség is használ egyazon írásrendszert, – sőt esetleg egy beszédközösség is többfajta szkriptumot, – minket az foglalkoztat, hogy egy-egy civilizációs zónát átfogó írásrendszer milyen sajátos kohéziót, összetartozást, közösséget képvisel.
A civilizációs zónák ugyanis az egyes írásrendszerek „hivatalos“ használata, az írásterületek révén megkülönböztethetők. De ezen túl mindegyik írást a nyelvhez és a társadalomhoz való viszonya is sajátossá teszi, amelyet gyakran kialakulásuk magyaráz meg és az fennmaradásukra és kiterjedésük kilátásaira is alapvető utalásokkal szolgál. Úgy is megfogalmazható a kérdés, hogy ha egy-egy civilizációt egy-egy írásrendszer összetart, mindegyiket másként, sajátos alapon tart össze, mint összekötő kovásznak más az összetétele.
Jóllehet egy-egy írásos jelrendszer több nyelv hordozója is lehet, de az sem ritka, hogy egy-egy írásrendszer az azt használó beszélt nyelvek egyikével szerkezeti rokonságot mutat. Ez vonatkozik általában a nyugati civilizáció görög-latin írásrendszerére, –a maga cirill és latin változataival. (Nyelvészetileg szabatosan fogalmazva a cirill és a latin különböző szkriptumok, írásmódok, de nem önálló írásrendszerek.) Mivel a hangírások fejlődésük során ritkán őrzik meg fonetikus tisztaságukat, a XIX. század második felében a német egyiptológus, Karl Lepsius, majd az angol fonétikus, Isaac Pitman és Henry Ellis, s a francia Paul Passy kidolgozta a „nyelvileg semleges“ nemzetközi fonetikus ábécét, amely önmagában nem egy írásmód, hanem a tiszta fonetikára épülő átírási meta-írás, “klaviatúra“. International Phonetic Alphabet-nek IPA-nak hívják.
A görög-latin írásrendszer mellett ma is a világon több mint egy milliárd ember használja a hindu szent írásokat, – köztük a szanszkrit nyelvű (á-t hordozó bráhmi írásrendszereket, ahová a hinduk nagári és a „déli“ – burmai, kambodzsai, laoszi – buddhisták lokális, páli származék írásmódjai tartoznak. Ezek közül a legjelentősebb írásközösséggel, a (deva)nagárival külön fogunk foglalkozni.
Mint látni fogjuk, különösen az arab írás esete mutatja szembetűnően, hogy a jelentős írásmódok önálló fennmaradásában a vallás milyen szerepet játszott: az Írás, a kitab nem fordításra van szánva, hanem csak másolásra, sokszorosításra, hogy így arabul terjedjen a szentírás, a Korán.
Megint más összefüggésben mutatkozik meg a kínai civilizáció írásrendszerének önálló sajátossága. Az eddig említett, többé-kevésbé – fonetikus – hangírásmódok mindegyike megegyezik abban, hogy – hangutánzó írásjeleket kivéve – alfabetikus vagy szótagos „szelvényeiknek“ nincs önálló jelentésük, szemantikájuk. Ezen írásrendszereket – mint amilyen a görög-latin és a hindu devanagári – így a beszéd(közösségek)nek megfelelő konvencionális alkalmatosságukon kívül elsősorban eredeti vallástörténeti, – nyelvészeti értelemben – pragmatikai (használati) vonatkozások választják el egymástól. A kínai írásnak viszont egész szerkezete – mind szemantikája mind szintaxisa – alapvetően különbözik az előbbiekétől, míg koreai és japán elterjedése vallástörténeti okokkal, a buddhizmus kínai változatának térhódításával is magyarázható. Jogos ugyanis az az alapfeltételezés, hogy a „fogalomírás“ képei olyan megegyezéses jelek, amelyek magát a gondolkodásmód logikai-ismeretelméleti struktúráját érintik, s avval szoros kölcsönhatásban vannak. Többek között a történelmi-földrajzi összefüggést megőrző egyedi esetszemlélet kerülhet előtérbe az elemzésből folyó általánosítás heurisztikájának alkalmazásával szemben. Mindez természetesen hatással van a kínai szövegek lefordíthatóságára, más írásokkal való „átjárhatóságára“. (Például a kínai nyelvben a főneveknek sincs többes számuk, hanem azokat mennyiségjelző, kvantor kíséri.)
Az írásrendszerek ma is tapasztalható színes többességén, pluralizmusán túl minden írás „önálló“, az írótól „elidegenedett“ közlés: nyilvánosan kifüggeszthető, mint Luther Márton 95 tézise. Nyilvános és hivatalos jellegénél fogva éppen – mint azt Ferdinand Tönnies 1887-ben megjelent tanulmányában, a Gemeinschaft und Gesellschaft-ban jelezte – az írásban megfogalmazott kötelezettségvállalás, az írással szentesített szerződés nem kedvelt formája a meghitt közösségek megegyezéseinek. (Tönnies szerint egyébként a mély egyetértés nem is szóbeli megállapodás, hanem hallgatólagos.) De már Platónnak Phaidrosz és Szókratész között lezajlott beszélgetéséről szóló dialógusában is van arra utalás, hogy az írás és az írott szerződés háttérbe szorítja az emlékező tehetséget és a spontán egyetértést. Az írás valóban más jellegű, tágabb, átfogóbb közösséget hoz létre, mint a jelenlét-kommunikációra épülő beszédközösség.
Az írás mint intézményesített jelrendszer a civilizáció alapja, – a szó legtágabb értelmében véve. Jóllehet a vallásalapítók, Jézus és Mohamed, nem írtak szentírásokat, az írott szöveg – mint az összes kommunikációs jelrendszer legkonzervatívabb, leghagyományőrzőbb része – lett, változatlanságában, a megőrizhető és terjeszthető, mértékadó kinyilatkoztatás fő sztenderdje, az előírások, rendeletek, a törvényhozás sajátos kifejezésmódja. Az írástudó vagyis tulajdonképpen az olvasni tudó, olvasott ember köti össze a szentírást az írással. Ez a (köz)jegyző társadalmat egyesítő tekintélyének is az alapja. A mezopotámiai könyvelő tulajdonképpen írástudó papi „írnok“ volt. S a számvetés mellett a naptár vezetése is vallási feladat. S nem hiába volt Mekka, az iszlám Rómája a Proféra idejében nemzetközi kereskedőváros. A Korán az Utolsó Ítéletet, a számvetés napját (yawm al-hafaza), ha képletesen is, de a könyvvitellel, könyveléssel, hitellevelek és tartozások főkönyvben való számadásaként, végelszámolásaként kezeli.
Az írásnak azonban nemcsak mint szent és sérthetetlen szövegek hordozójának jár civilizációt alapító szerep, hanem a különböző kultúrkörök maguknak a különböző – „megteremtett“ – írásrendszereknek kinyilatkoztatott, isteni eredetet tulajdonítanak. Így a hinduk deva-nagári írásrendszere isteni írást jelent, s az elefántfejű Ganesh isten az írás megteremtője. Az egyiptomiaknál is Tehutit – görög nevén Thothot – a betűvetés és számvetés megteremtőjeként imádták. S a muzulmánok sem kételkednek az arab írás isteni eredetében.

(Az írásrendszerek pluralitása) Az ENSZ statisztikáiban rendszeresen közzé teszi a világban az írástudók és írástudatlanok arányát. Az írni és olvasni tudás azonban mást-mást jelent földünk különböző kultúrtájain, jóllehet a Nyugat-centrikus esszéisták, mint Emmanuel Todd „természetesen az írástudatlanság felszámolása alatt csak a latinbetűs olvasóképesség kiterjedtségét értik, amit egyébként elegánsan, de szuggestíven „alphabétisation universelle“-nek neveznek. Pedig mi, a nyugati civilizáción felnevelkedett írástudók a világ nagyobbik részén közzé tett köznapi feliratokat, hivatalos közlönyöket, s más írott közösségi közleményeket nem tudjuk elolvasni. Még írásjeleiket sem tudjuk „kibetűzni“, tehát írástudatlannak számítunk. Hiába használja a legtöbb nyelv a 26 betűs latin írásmód valamelyik változatát, mégis többen tartoznak olyan kiterjedtebb kultúrkörhöz, amelyben más írásrendszer használatos. Írástudásunk egyetemességét nemcsak az írásjelek mássága, változatossága zavarja meg, hanem a szövegek jobbról balra vagy lentről felfelé írása vagy éppen soronként változó (busztrafédon) szerkesztése is. (Pedig idestova ezt a nyugati szokásrenddel szembeni engedetlenségnek veszik!) Feszélyezettségünkre az lehet az ír, hogy gyarmatosító múltunk jóvoltából itt-ott elvétve a turistáknak szánt latin írású lefordított, „apróbetűs“ feliratokat is találunk, mint például a shanghaii vasúti pályaudvaron.
A vizionárius nyugati bölcselkedés is segítségünkre siet, el akarja hitetni velünk, hogy az írások mai pluralitása csak ideiglenes, átmeneti történelmi rendellenesség, – bábeli zűrzavar , – mert, úgymond, hiába ír ma az emberiség többsége más módon mint a latin írású „kaukázusiak“, eredetileg az írás egy tőről fakad, s végső kifejletében kénytelen lesz – a ma az angol nyelvet hordozó – latin-ábácéjéhez megtérni, feladva saját írásrendszereit. Valójában semmi sem bizonyítja a világban ma domináns írások közös eredetét. S vágyálomnak tűnik, mert nincs is történelmi hajlam arra, hogy a különböző kultúrkörök a Nyugat „képére és hasonlatosságára“belátható időn belül, – Clinton volt elnök kifejezésével élve, a piac-demokráciára („market-democracy”) térítő „modernizáló“ „civil vallás“ dzsihádistái közreműködésével, – a latin írásra álljanak át, s hogy a globális ésszerűsítés valamiféle történelmileg szükségszerű, darwini folyamata az angol írás globális átvételéhez vezetne. Tény és való, hogy egyrészt a célszerűség szerint konstruált eszperantó és hasonló mesterséges nyelvek, ésszerűségük ellenére, nem eresztettek gyökeret; másrészt a mai nemzetközi érintkezésben leghasználatosabb, két irányban is meghatározatlan, kötetlen kiejtésű, 26 betűkészletű angol „helyesírás“ sem mondható a legracionálisabb írásmódnak. Mint már utaltunk rá, az írásmódok története nem igazol semmiféle nyelvészeti darwinizmust, amely szerint a leghatékonyabb – értsd: leggazdaságosabb és legpontosabb – írásrendszerek szükségképpen diadalmaskodnak az „áttekinthetetlenebbek és összettebbek“ felett. Az egyes írásközösségek kincsként kezelik írásrendszerüket, mert az írásrendszerek, nyelvi alapjukon túl, önmagukban is közösségük hagyományait azonosító jelképek, s nem egyszerűen a pontosság, hasznosság, nyelvi megfelelés és gazdaságosság kívánalmának megfelelő helyettesíthető, „gyárilag előállított“ történelmi produktumok.
Az írásmódok (rendszerek és szkriptumok) genetikai és más tipológiai rendszerezésének módszertani problematikája nemcsak a heurisztika diktálta szempontokat, kívánalmakat tükröz, de gyakran többé-kevésbé burkolt fejlődéselméletek „előrajzolására“, bújtatására, a köztudatba való becsempészésére is szolgál. A ma elterjedt legjelentősebb (írásjel)rendszerek mind keverteknek tekinthetők, de közülük a kínai „fogalomírás“ jeleit használó rendszer alapvetően különbözik a hangíráshoz igazodoktól.
Minden írás vizuális vagy taktuális térbeli jelenség, s így első pillantásra feltűnik a kínai „fogalomírás“ és az indiai devanagári írásrendszer közti grafikai különbség, – sőt a cirill és a latinbetűs szkriptum közti is. Kultúrtörténeti és vallásszociológiai oknyomozás mutatja fel, hogy különállóságuk mely civilizációs világszemléleti különbségekben gyökeredzik. Emlékeztessünk arra, hogy a fentebb említett írásmódok közti különbség szigorúan írástudományi szempontokat figyelembe véve sem egyforma: a kínai „tartalmas, telt írásjelekből álló“ ún. pleremic írásrendszer, míg a hindi devanagári írásrendszer cenemic hangírás, amely írásjeleinek egyenként nincs önmagában jelentésük, szemantikusan üresek. Míg mindkét, a keresztény vallásfelekezeti különbséggel összefüggésben lévő latin és cirill írás cenemic; s csak szkriptumbeli különbséget mutat fel, egy hangírás-rendszer két változata. Mint már kifejtettük, minket itt nem közvetlenül a nyelvtudományi pontosítások érdekelnek, hanem az írásmódok és a kultúrkörök közti különbség párhuzamának összefüggései, a világ nagy írásközösségeinek sajátos összetartozása és a fennmaradásuk, kiterjedésük kilátásait befolyásoló paraméterek. Ugyanis tisztán írásgazdaságossági érvek alkalmazásával genetikai és más rendszerezési táblázatokból nem lehet extrapolálni, melyik írásrendszer ága virágzik tovább, s melyik sorvad el (mint ahogy kizárólag technikai alapon ritkán sikerült egy írásmódot megreformálni). Elterjedésük gyökerei viszont árulkodnak a hozzá való ragaszkodás mélységéről és tartósságáról. Az írásrendszerek sajátos pragmatikus írásközösséget alkotó folyamata mutatja meg, hogy használatuk a múlt történések milyen hagyományától terhes, milyen narrációját, elbeszélését, majd problematikájának milyen megfogalmazását indikálja, s milyen előírásokat hordoz,implikál. Ugyanis nem vitatható, hogy a ma elterjedtírásrendszerek nemcsak egyes nyelvekkel, hanem egyes vallási-politikai mozgalmakkal is különösen meghitt viszonyban állnak. Így például az arab írásmód nemcsak az arab nyelvhez, de az egész muszlim vallási mozgalomhoz is kötődik. A kilencedik században Szent Cirill külön a szlávok megtérítésére alkalmazta (a keresztények által a IV-VI. században használt unciális) görög írást, létrehozva a görögkeleti szláv kereszténység 33 –betű cirill írásközösségét, amely a szláv anyanyelvű népek közül is éppen csak az ortodox keresztény egyházakhoz tartozókat öleli fel, – mint azt a szerbek és horvátok vagy a lengyelek és az oroszok esete jól illusztrálja.
Egyes elméletek szerint a nyelvtanilag strukturált írásrendszerek előfutára – nem a (le)rajzolás, hanem – a helyi értéknek a számrendszerbe való bevezetése volt. De mindenesetre a ma elterjedt írásrendszereknek különböző azonossága mélyebb gyökerekre nyúlik vissza, mint a – kettős vagy egyszerű – „könyvelési rendszerek“ közti különbségre, amelyek, mint jeleztük, maguk is akkoriban az egyházi hierarchiához kapcsolódó tevékenységek voltak. Az egyes írásrendszereket egy-egy tanítási rendszer hozta létre, annak terjesztése tette elterjedtté, tette láthatóvá beszédközösségeken, sőt nyelveken is túlnyúlóan, átfogóan. Így lett az írásterület kultúrkörök, civilizációk sajátos ismérve.
Az egy-egy írásmód kialakulása, pluralitásuk, továbbélése, az egy-egy írásrendszert használó államok és népességek ahhoz való ragaszkodása túlmutat az írásmód nyelvészeti ésszerűsítésének belső logikáján. A mai nagy írásközösségek léte tehát olyan történelmi fait accompli, amely nem egy véletlenül létrejött, könnyen kiküszöbölhető, nyomtalanul eltüntethető, világtörténelmi csökevény, hanem sajátos világszemlélettel és életmóddal rendelkező kultúrköröket civilizációs szférákat megtestesítő, kifejező jelenség.
Nem állhatunk ellen annak a kísértésnek, hogy ebben az összefüggésben tekintetünket szűkebb hazánkra, a Kárpát-medencére vessük. Így észrevehetjük, hogy az anyanyelvi diszkriminációt mennyire megsokszorozhatja az írásbeli különbség. Az erdélyi és felvidéki magyarságot ez nem sújtja, mert a katolikus szlovákok nem követik szláv társaikat a cirill írásban, az ortodox románok pedig „papíron“ áttértek a latinra. Viszont a kárpátaljai magyarok Kárpát-Ukrajnában és a délvidékiek a szerbiai Vajdaságban „szemmel láthatóan“ kettős diszkriminációnak vannak kitéve.

(Az írásterület mint geopolitikai intézmény) Az írásközösségek mibenlétének megértéséhez előbb az írásmódot a nyelvtől és a beszédtől kellett megkülönböztetni, viszonylagos önállóságát megállapítani. Egy-egy önálló írásrendszer létrejöttének és elterjedésének alapját elsősorban geopolitikai folyamatok képezik. Történelmileg egy-egy írásmód egy-egy kultúrkör szimbólumává válik. Az anyanyelvi közösséggel szemben olyan jelkép, amely intézményesített szimbólumokkal tudatosítja, „ábrázolja“, nyilvánvalóvá teszi a kultúrkör tagjainak civilizációs hovatartozását. S egy-egy írásmód, egy-egy civilizáció intézményeinek nem tétlen hordozója , hanem – mint azt az arab, kínai, latin írás történetében látjuk – kalligráfiájával vagy szépírásával annak díszes magasztalója, emeltyűje is.
Míg az anyanyelv szinte az ember – a paleo-antropológus, Pascal Picq kifejezésével élve –kulturális anyaméhében (uterus culturel) fogant született adottsága, addig az emberek írásrendszerbe való beágyazása intézményesen a kultúrvallási mozgalmakkal vagy birodalmi misszióval hozható összefüggésbe. Az egyes írásközösségek területi kiterjedésének növekedése a népesség szaporodása, vándorlása mellett a hittérítés és a katonai hódítás függvénye.
A ma elterjedt írásrendszerek és szkriptumok mindegyike egy-egy sajátos civilizáció alap értékrendjét, axiómarendszerét hordozó szubsztrátum. S geopolitikai vetélkedés esetén az elkülönülés látható eszköze lehet.
Az arab írásmód – és az arab népeken túlmutató származék-írásmódok mint a perzsa-arab, a maláj(földi) Jawi – kiterjedése a muzulmán vallásnak, a Koránnak köszönhető, s hivatalos használata a Dar al-Islam írásterületét jelöli. Nem hiába fordulnak a világ muzulmánjai imájukban közösen Mekka felé! Az arab használati területének mai bővülése geopolitikai okokra – a nyugati gyarmatosítás visszaszorulására, a muzulmán országok lakosságának viszonylag nagy szaporulatára és gazdaságilag az olaj-kitermelés befolyásának növekedésére, s kevésbé a hittérítésre – vezethető vissza.
Az írásmód geopolitikai dimenzióját jól mutatja, hogy mikor a muzulmán ottomán birodalom az első világháború utáni válságából való kiutat a nyugati szekularizált köztársasági államforma átvételében kereste, ennek kifejező jele lett az, hogy 1928-1929-ban a katonai vezetés kötelezte az országot a (perzsa-)arab írásmódról a latinra való áttérésre. Ezt a fordulatot szeretné egyébként mostanában a Nyugat a muzulmán Törökországnak az Európai Unióba való felvételével meghálálni.
India nyugati képe, bármennyire is a „világ legnépesebb szekularizált demokráciája“ szlogenben merül ki, sajátosságát, s vele a devanagári írásmód létét a szanszkrit hindu szentírások garantálják, – még akkor is, ha Indonézia után (Kasmír „megszállása“ révén) Indiában él a legnépesebb muzulmán közösség, amely jellegzetesen a muzulmán pakisztániak mintájára, nemcsak urdu, de hindi nyelvű szövegeket is (perzsa-)arab írásban rögzít. .
Köztudott, hogy a cirill szkriptum misszionárius eredetéhez nem fér kétség. A szovjet-orosz birodalom, miközben titkolta a cirill írás vallási eredetét, ezt az írásmódot vezette be a birodalom muzulmán többségű régióiban is. De a Szovjetunió szétesése óta többnyire csak az ortodox utódállamok őrizték meg a cirill írást.
Ezzel kapcsolatban jegyezzük meg, hogy a mai nyugati atlanti civilizáción belül, míg annak amerikai szárnya egy latin írásterületet jelöl ki, addig a „keleti szárny“, az Európai Unió a tulajdonképpeni latin szkriptum mellett Görögország, majd Bulgária felvételekor a görög és cirill szkriptum-változatot is hivatalossá tette, amely körülmény egyébként többek között Oroszország felé nyit kommunikációs kaput.
A kínai írást is az e kultúrkörből továbbterjedő konfucianizmus és az „északi“ mahájána buddhizmus terjesztette el a Mennyei Birodalom határain túl, Koreában és Japánban. S ma a kínai civilizációs állam önelégült ereje és életképessége azt mutatja, hogy a nyugati „soft power“ (Joseph Nye) nem fogja egyhamar eltüntetni a Földről a kínai írást.
Ezzel egyben felsoroltuk a jelenleg legnépesebb írásközösségeket. Geopolitikai jelentőségük szempontjából írástudóik száma mellett területi kiterjedésük is releváns. Ezt neveztük a nyelvterület mintájára írásterületnek, amely geopolitikai fogalom. Mivel egy írásmód „létjogosultsága“ nem egyszerűen nyelvészeti alkalmasságán múlik, hanem az egy-egy civilizáció szellemtörténeti folytonosságának tényleges és szimbolikus hordozója is, az egyes nagy írásterületeknek az angol-latin ábécé egyetemességi igényével szembeni ellenálló képességét a mögöttük meghúzódó civilizációs államok életképessége fogja eldönteni; az, hogy saját kultúrkörük hagyományát összetartó ereje mellett hogyan tudják a kollektív lét- és fajfenntartást – termelési módot és minőségi népszaporulatot önállóan fejleszteni.

(Az írásközösségek és az Egyesült Nemzetek Szervezete)Ha egy-egy nemzetállam mint anyaország egy-egy „nyelvkincs“ letéteményese, az írásról általában ez már nem mondható el. Az írásmód ennél kiterjedtebb geopolitikai mezőket tud átfogni. Mint kitértünk rá, a hivatalos írásmódok száma elmarad az államok számától (sőt, az egyes országok használta hivatalos nyelvek számától is).
Ha tárgyilagos szempontot keresünk annak eldöntésére, hogy ma világpolitikailag melyik írásrendszernek mekkora a súlya, a nyelv és az írásmód eltérő elsajátítása és kiterjedése folytán nem indulhatunk ki az anyanyelvek elterjedtségéből. Az írás, ha nem is szorítkozik feltétlenül hivatalos dokumentumokra, közjegyzői és más okmányokra, használata konszolidált intézményes elismerést tételez fel. Egy-egy írásmód jelentőségét egyrészt azon államok súlya határozhatja meg, ahol használata hivatalos, s másrészt evvel összefüggésben a legegyetemesebb világpolitikai szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezetének gyakorlata lehet mérvadó. Az írásmódok hivatalos nemzetközi elismerése pedig fontos lépés az általuk hordozott civilizációk befolyásának kiterjedésében.
1945-ben a második világháború győztesei az Egyesült Államokban, San Franciscóban hozták létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét (s egy évre rá, elfogadva a milliomos John D. Rockefeller és New York város ajándékát, 1951-ben ott építették fel az ENSZ székházát, háttérbe szorítva az átvett genfi népszövetségi épületeket). Ezekre a körülményekre azért érdemes emlékeztetni, mert ha ma az ENSZ-t a világ államai legegyetemesebb politikai szervezetének tekinthetjük, mégis magán hordja születésének anyajegyét. A világbéke feltételeit végső soron meghatározó Biztonsági Tanács (BT) az ENSZ öt tagállamát tünteti ki vétójoggal. Ha mármost egy glóbuszunkra tévedt Mars-lakó találgatással akarná megnevezni azokat, bizony nehéz dolga lenne: ezen öt – sokszor nagyhatalomnak is nevezett – tagállam ugyanis nem képviseli földünk összes legjelentősebb civilizációs szféráját, írásközösségét, se nem a legnépesebb országokat; de egyébként még azokat sem, amelyek kapacitásuk szerint az ENSZ költségvetéséhez a leginkább hozzájárulnak.
Ha a világűrből érkező látogató a Biztonsági Tanács (BT) öt állandó tagállamának írásmódjából indul ki, akkor a több mint fél századdal ezelőtt uralkodó történelmi körülmények esetlegessége jóvoltából csak 3 írásmódra talál: három „nyugati“ állam – Anglia, az USA (Angol-Amerika), Franciaország – latin, az Orosz Szövetségi Köztársaság – az akkori Szovjetunió – cirill írásmódjára és Kína „fogalomírására“. (Jegyezzük még meg, hogy jóllehet egyetlen spanyol nyelvű állam sem állandó tagja a BT-nak, az ENSZ alapítói a szintén latin írásközösséghez tartozó spanyol nyelvet is hivatalos nyelvnek ismerték el. S esetleg majd a portugált is elismerik, miután 2008.május 26.-án a lisszaboni parlament a portugál nyelvű országok közösségének, – a C.P.L.P.-nek – javaslatára elfogadta a brazilt mint a portugál nyelv sztenderd írásmódját. )
Jellemzően a latin és a kínai mellett a világ legnépesebb két írásközösséghez, az arab-muzulmánhoz és a devanagárihoz tartozó egyetlen államnak sincs az ENSZ Biztonsági Tanácsában vétó-joggal rendelkező állandó képviselete. 1973-ban mégis az arab írásközösség megfelelő „anyagi ösztönzéssel“ elérte, hogy az Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC) és az Arab Államok Ligájának (LAS) hivatalos írásmódja, az arab fokozatosan bekerüljön az ENSZ hivatalos írásmódjai sorába.
Így most az ENSZ-nek hat munkanyelve (angol, arab, francia, kínai, orosz és spanyol) és négy „írásrendszere“ (arab, cirill, kínai és latin) van. A brahmi-(deva)nagári – amelyet hindusztáninak is neveznek (Coulmas, 204) –az egyetlen tehát a legszélesebb geopolitikai kultúrkört átfogó írásközösségek között , amelynek az ENSZ-ben nincs hivatalos statusa. Fő geopolitikai bázisa, – a hivatalosan is hindu Nepáli Királyság mellett – a több mint egy milliárd lakosú bharati civilizációs állam, India. India azonban csak az ENSZ megalakulása után, 1947-ben nyerte el függetlenségét. Annak okait keresve, hogy a devanagári írásközösség, elterjedtsége ellenére miért nem nyert nemzetközi, hivatalos státust, nem merészkedünk túl messzire a találgatásokban, ha feltételezzük, hogy ez megfelel annak a titokban dédelgetett angolszász reménynek, hogy az indiai brahmi írásmódoknak a devanagáritól való eltérései, s a desh-ekben, tartományi államokban uralkodó lokálpatriotizmus, majd annyira legyengíti ezen szkriptumok tranzitivitását, hogy az indiaiak eredeti brahmi-devanagári írásmódjukat feladják, s végül a „demokrácia nyelvének”, az íratlan angol alkotmánynak szent írása lesz Indiának, a bharati civilizációs államnak „egyetemes” írásmódja.

(A jelentősebb írásközösségek áttekintése, egyenként)A ma is élő összes írásközösséget nehéz felsoroni, mert egymással szembeni önállóságuk sokszor vitatott kérdés. Mi itt azonban ugyis csak a jelenleg világpolitikában szerepet játszó írásközösségeket tanulmányozzuk. S ezek az írásmódok, amelyek mint önálló kultúrköröket hordozó civilizációs jelképek megállnak anélkül, hogy más – főleg a nyugati latin – írásmódra való transzkripcióra mint mankóra támaszkodjanak, egy kézen felsorolhatók. Az önmagát egyetemesnek deklaráló nyugati civilizáció viszont, annak reményében, hogy sikerül az összes többi élő írásközösséget a korszerűsítés örve alatt relativizálni, s így maga alá rendelni, szívesen mossa el az élő írásközösségek és -területek közti nagyságrendi különbséget. Pedig mint jeleztük, egyes írásmódokat csak néhány ezer lélek sajátított el és használta (mint például a cseroki indiánokét), viszont másokat jelenleg is százmilliók használják. (1) A (szegmentes /abjad/ alapjában mássalhangzós) muzulmán-arab, (2) a (szintén szegmentes /abugidas/ alfaszillabikus, ábécé-szótagos) brahmi-devanagári, valamint (3) a kínai (logographikus) „fogalomírás“ mindegyikét ma is több száz millió lélek használja, s bocsássuk előre, hogy a legújabb tapasztalatok szerint ezen írásmódok eszközkészlete elég gazdag és hajlékony ahhoz, hogy kielégítse a Nyugaton kialakult információs technikák hordozásának követelményeit a szkriptum lényegének feladása nélkül. Mindenesetre az egyes írásközösségek sarkalatos sorskérdéseit csak abban a perspektívában lehet felfogni, kezelni, hogy egy-egy írásmód egy-egy civilizációt jelképez. Arthur Waley , Konfuciusz egyik angol fordítója is kiemeli, hogy minden egyes civilizáció egy tér-időbeli kontinuum, s történelmi-földrajzi határait az határozza meg, hogy a hagyományozott szkriptumuk meddigérthetők meg.
Mind e három említett – negativan fogalmazva – „nem-nyugati“ írásmód más-más történelmi kihívással áll szemben, nemcsak mert maguk az írásrendszerük nyelvészetileg egymástól – és a nyugatitól is – különbözőképpen térnek el, hanem azért is, mert a civilizációk, amelyeket kifejezésre juttatnak, más-más körülmények között jöttek létre, és más-más történéseket éltek át, s ígymás-más értékrendet vallanak . Az írásközösségek geopolitikai helyzetét tehát egyenként kell áttekinteni. Egy előzetes,általános humán-geográfiai megfigyelést azonban már is tehetünk: hogyha az írásközösségek elhelyezkedését összevetjük a legjelentősebb vallási mozgalmak, közösségek, felekezetek helyzetével, akkor jelentős átfedéseket tapasztalhatunk. Geostatisztikailag tekintve egyes civilizációs szférák lakossága mint a kínai vagy a bharati (s legalábbis eleddig (geo)statisztikailag a nyugati is) erősen egybevág olyan antropológiai jellemzőkkel is, – amelyeket e szónak a náci felsőbbrendűségi elmélet általi diszkreditálásáig – fajnak neveztek. Mindazonáltal az írásmód mondható objektíve a kultúrkörök legmegragadhatobb. sajátos jellemzőjének.
Általában véve, az írásnak a vallási vagy világszemléleti (v.ö. Kínai univerzizmus) mozgalmakkal kétféle (szoros) kapcsolata van: a tanrendszer „eredetiségének“ a történelem során való hithű megőrzése, „megörökítése“ és annak térítéssel való hatékony terjesztése, térhódítása, – s mint R. L. Montgomery hozzáfűzi, annak intézményes berendezése és megerősítése . Míg az írást minden vallás felhasználja a tanítás igazának, lényegének megőrzésére, – a szó görög értelmében vett ortodoxia ápolására, – addig azokban a vallásokban, amelyek eleve csak Isten választott népére, a „beleszületettekre“ terjednek ki, és csak kivételesen fogadnak be megtérítetteket, az írás terjesztési funkciója elhanyagolható. Thomas Arnold először 1896-ban megjelent munkája nyomán általában elfogadottá vált a philológus szerzetes, Max Miller, az összehasonlító vallástudomány megalapítója megállapítása, miszerint a nagy világvallások közül a zsidó, a hindu és a zoroasztra nem térít, hívei nem éreznek belső késztetést arra, hogy hitüket másokkal is elfogadtassák, míg a kereszténység, az iszlám és a buddhizmus térítő vallásfelekezet.
A felsoroltak közül az izraelita kisebb létszámú közösség maradt. Ugyanis az izraeli és judeai kírályság Krisztus előtti VIII. és VI. században bekövetkező bukása után a héber holt nyelv lett és csak a kvadrát betűs rituális írásban élt (és fejlődött) tovább. A Palesztiniai Mandátumot (1922) követően a héber az 1948-ban létrehozott izraeli állam hivatalos írásmódja lett. De ez az írásközösség ma sem éri el a tízmilliót, egyrészt éppen a térítés elutasítása miatt, másrészt azért, mert a diaszporában élő zsidók jó része az elmúlt fél évszázadban sem tanulta meg, és nem használja a héber írást. Így, jóllehet a héberül írt ÓSzövetség (kivéve Dániel és Ezrás könyve arámiul írt egyes részleteit), a Tanach mind a kereszténység, mind az iszlám vallás szent könyvei közé tartozik, a héber írásközösség ma nem sorolható a geopolitikai értelemben vett globális írásközösségek közé.

(Az arab-muzulmán írásközösség)
Az alfabétikus arab írás IV. században vált külön az arámi-nabati íráscsaládtól, s a VI. században már 28 mássallhangzós ábécét használt. Azonban nem ért volna el világhírt, ha nem válik a Korán – a muszlimok szent olvasókönyve, amelyből a próféta által kinyilatkoztatott örök igazságot „felolvasták“, – írásmódjává. Ezt nem cáfolja az a tény sem, hogy ma nem minden arabul író népesség teljességében a próféta követője. (V. ö. Libanon.) A Korán fél évszázaddal Mohamed próféta halála után, a VII. század első felében íródott, akkor, amikor az arabság már az iszlám – a salam(a béke, üdvösség) – híve volt. Az arabul írt Korán, amelynek 114 fejezetű (pontosabban szurájú, lépcsőfokú) szerkezetét maga a próféta hagyta meg, lett Mohamed tanításának fő hiteles továbbítója, terjesztője. (Az iszlám lényegére törő nyugati érdeklődő egyébként jól teszi, ha a Korán olvasását az utolsó tömör szurákkal kezdi el.) E szentírás nyomán jött létre az arabságon túlmutató muzulmán írásközösség ummah . A Korán szerint az Írás megelőzte a teremtést (1:18; 3:7). Nemcsak a Könyv szentségének, hanem magának az arab írásnak a tisztelete is innen ered (16:103; 26:195; 41:44). A kalligráfia, a szinezett szépírás, sőt a könyvkötés művészete ennek beszédes kifejezője. A Korán 255-ször említi a kitab-ot, az írást (s 6-szor többes számban, a kutub-ot; Sura 2:285; 4:136), utalva az ábrahámi vallás Ó- és Újszövetségére is. Az „igazhívő“ annyíra tiszteli az írást, hogy írott papírral nem szemetel. A muzulmánok, akárcsak a keresztények, fontosnak tartják a tan terjesztését. A keresztények büszkék arra, hogy a Biblia a legtöbb– írásmódban olvasható könyv. Ezzel szemben a muzulmánok még a térítés megkönnyítése érdekében sem alkudtak meg: az „arab Koránt“ (12:2; 20:113; 39:28; 41:3,44 ;42:7; 43:3) nem adták ki egynyelvű, más írásmódú fordításokban, hanem inkább a más népek (anya)nyelvéhez hozzáidomított írásmódokat dolgoztak ki, s ma (a (Korán-iskolák, madrassa-k segítségével is) az arab ábécé elterjedtsége vetekedik a latinnal. Az arab Koránt és az arabul írt szent hagyományt (hadith) magyarázzák az alim-ok, az írástudók közössége az ulema. A népek egyenlőségét valló muzulmánság többé nem azonosítható az arabsággal , hanem csak az arab szent írással.
Az arab írásközösség jelentőségét aláhúzandó, sokszor megemlítik, hogy az Iszlám Konferencia Szervezetének több mint ötven állam a tagja – s közülük 44-ben a többség muzulmán, 25-ben az iszlám államvallás, következésképpen egymással arabul leveleznek, váltanak diplomáciai jegyzékeket. Ez természetesen aláhúzza az írásközösség nemzetközi jelentőségét. De paradox módon éppen a sok államra tagozódás akadályozza az umma megvalósulását, amely révén legalább valmelyik arab-muzulmán civilizációhoz tartozó állam olyan nemzetközi geopolitikai súlyt kapna, mint amilyet a kínai és a bharati (indiai) civilizációs állam élvez.
Semmi sem mutatja jobban a muzulmán vallásnak az arab írással való szoros kapcsolatát, mondhatni összenövését, mint az, hogy miként alakította át az iszlám terjesztése és terjedése más népek írásmódjait. Ennek legfontosabb szakasza a VII. és VIII. század, amikor az arab-muzulmán kultúrkör vezető szerepet töltött be a világban. Az első és alapvető lépés természetesen az volt, hogy a megtért elit megtanult arabul írni-olvasni, hogy elsajátítsa és tanítsa a Koránt. S így jellemző, hogy találunk a világon olyan nyelveket, amelyeket a muzulmánok másként írnak, mint a beszédközösség más csoportjai. Ma közel két tucat nyelv rendelkezik az arabból származó írásmóddal. Egyes nyelvek kizárólagosan vették át ezt az írásrendszert, mások mellette más írásmódokat, latint, cirillt, devanagárit is használnak.
A Koránt „eredetiben“ olvasó írástudók a klasszikus kufi írásmóddal állandóságot és akadémiai fegyelmet, folytonosságot biztosítottak az arab íráscsaládnak, jóllehet a neszhi folyóírás befolyása észlelhető a mai származékos arab írásmódokon.
Vallási okokból ugyanis az arabból származó írásmódok számos – néha nem is sémi – nyelv hordozói is lettek. Míg a görög-latin magán- ás mássalhangzókból áll, az arab csak mássalhangzós írás, de ábécéjének és szerkezetének alkalmazkodó képessége folytán olyan változatokat dolgozott ki, amely az iszlám terjesztése nyomán olyan nem-szemita nyelvek mint az (ottomán) török, azíri, farszi, pashto, urdu, kasmíri, maláj, uigur, kazak, kírgiz, kurd, afrikai szomáli, hausa, fula, swahili, szudáni és aberber leírását is megvalósította.
Történelmileg a perzsiai nyelvek már a VI. század derekán átvették, bizonyos alkalmazkodással, az arab ábécét. Így az újperzsa fárszi, de a tadzsik, kurd és beludzs nyelv is alkalmazta nyelvükhöz az arab írásmódot. A megtért perzsaság a 28 betűs abécét négy betűvel toldotta meg.
Az indiai szubkontinensen egy és ugyanazon nyelvet beszélő népek aszerint tartoznak a perzsa-arab írásközösséghez vagy a brahmihoz, hogy muzulmánok vagy sem. Hiába olyan közeli a hindi és az urdu nyelv, az előbbit általában devanagáriul írják, az utóbbit perzsa-arabul, amelyet az urdu számára 35 betűre egészítettek ki. Ma az indiai szubkontinens észak-nyugati részén beszélt szindhi nyelv írása is az arab ábécén alapul, kilenc jel beiktatásával. A pastho csak a XVI. században vette át az arab ábécét, 42 betűre kiegészítve.
A maláj nép saját nyelvvel rendelkezik, többek között malájföldi, indonéziai és brunei változatokkal. Ami számunkra itt érdekes, az az, hogy a XIV. századig Srivijaya- uralom alatt a hivatalos dokumentumok még devanagáriban lettek írva, de az iszlámhoz való megtérés után a jawi-nak nevezett arab szkript terjedt el, s a brit uralom alatt is hivatalos írásmód maradt. A muzulmán többségű Malájföldön – és a legnépesebb muzulmán államban, Indonéziában – a 28 ábécés arab írás (öt betűvel még kiegészítve) továbbra is az egyik használatos írásmód. Malájföldön a jawi írású irodalom művelése, bővítése a Korán követőinek egyik egyre sikeresebb törekvése. Ugyanis a muszlimok szemében úgy tűnik, hogy az 1986 óta a maláji nyelvet is használó három muszlim többségű államoknak, – a volt holland és angol gyarmatoknak, – Indonéziának (az egyben legnépesebb muszlim országnak), Malájföldnek és Bruneinek e nyelv latin transzszkriptcóját illető egyeztetéséről szóló megállapodása fenyegeti befolyásukat a külföldi támogatású kínai, európai és más kisebbségekével szemben.
Jóllehet a perzsa-arab írásközösség terjedése követi a muzulmán vallás terjedését – és vele a Korán-iskolák szaporodását, – de mint már kitértünk rá, ez az általános megállapítás nem jelenti azt, hogy ma kivétel nélkül az összes muzulmán többségű ország hivatalos írásmódja arab jellegű. A 140 milliós Banglades („Kelet-Bengália“, politikailag a volt Kelet-Pakisztán) jelentős kivétel. Jóllehet a XIII. század óta lakosságának 83%-a muszlim, éppen a perzsa-arab írásmódú urduinak a bengálival szembeni nyugat-pakisztáni erőltetése volt az egyik oka Kelet-Pakisztán 1971-beli függetlenedésének. A brahmi eredetű, angolul bengáli (helyi nyelven bangla) írásmóddal rendelkező beszédközösség írásában is ragaszkodott etnikai identitásához, anélkül, hogy közben feladta volna muszlim hitét. Jóllehet Kelet- és Nyugat-Bengál az angol uralom alatt közigazgatásilag összetartozott (kivéve 1905 és 1921 között), 1971-ben a muszlim bangladesiek mégsem csatlakoztak a többségében hindu, indiai Nyugat-Bengál tartományhoz. S az arab írás ma is az írástudók közkincse.
Mint már kitértünk rá, az 1920-as években az isztambuli ottomán szultánságnak a török hadsereg által ankarai török köztársasággá való átalakítása folytán a török állam elveszti muzulmán jellegét, a jogrendszer sharia-alapját, a közoktatás pedig iszlám jellegét. A perzsa-arab írásmódról a latinra való áttérés pedig azt jelenti, hogy a törökség feladta a múlt századok török irodalmának általános olvashatóságát. Egyébként a Nyugat elvárásával szemben az utóbbi évtizedekben Törökországban, mint megannyi muszlim többségű országban, a hadsereg befolyásának gyengítése és a demokratizálás, nevezetesen a népuralom kiterjesztése a demokratikus parlamenti választás közvetítésével, növelte az iszlám politikai befolyását.
A volt Szovjetunió muzulmán többségű országai az orosz uralom alatt sok írásreformot éltek át. Az 1920-as években a latin írást, majd a 1930-as évek végén orosz nacionalista befolyásra a cirill szkriptumot vezették be. E ma önálló köztársaságok (üzbég, tadzsik) írásmódjának alakulását nagyban az határozza meg, milyen mértékben térnek vissza a muzulmán kultúrkörhöz, ami az arab-jellegű írásmódok újraéledéséhez vezethet. Ugyanis ezek a jórészt a török nyelvcsaládhoz tartozó népek rendelkeznek a múltban kidolgozott arab írásmóddal.
Mi az arab muzulmán írásközösség befolyásának, terjedésének vagy elhalásának a perspektívája?
A nyugati civilizáció nevében az angol-amerikai nyelv- és írásközösség láthatóan a globalista ésszerűsítés örve alatt megkísérli, hogy a világ minden írásközössége mind inkább átvegye az angol használatát, s az angol idővel egyre nagyobb kizárólagosságra tegyen szert. Az arab írásközösség gyökereinek mélységét és kiterjedését figyelembe véve felismerhetjük e terv, – legalábbis emberileg belátható határidőn belüli – megvalósításának valószínűtlenségét; még akkor is, ha e terv kivitelezéséhez a muzulmán területekre való erőszakos, katonai betörés, megszállás (Irak, Afganisztán) és betelepedés (Palesztína) is hozzátartozik. A Nyugat geopolitikai céltudatossággal igyekszik a shíiták és szunniták, arab és nem arab muszlimok közötti nézeteltéréséket táplálni, elmélyíteni és kihasználni. Jóllehet földrajzilag kontinenseket átfogó, összefüggő félhold alakú szféráról, írásterületről van szó, a politikai megosztottság kézzelfoghatóan gyengíti az arab-muzulmán írásközösség geopolitikai befolyását. Tény és való, hogy az egyes muzulmán államok politikai-stratégiai összefogása eddig nem jött létre, sőt még részleges egyeztetésük sem. Intézményesen, nemzetközi politikai szinten, Jeruzsálem izraeli megszállását követően, 1969-ben az Al-Aksza mecset felgyújtása nyomán létrejött Iszlám Konferencia Szervezete (OIC) lenne hivatva a muszlim kultúrkörnek nemzetközi szintén megfelelő súlyt biztosítani. Ez azonban mindeddig nem sikerült, s így ezen írásközösség nemzetközi politikai képviselete messze elmarad tényleges súlya mögött.
Azonban az arab írásközösség muzulmán alapú társadalmi és személyes kapcsolatokra épülő aktivitása mégsem gyengült, hanem egyre láthatóbbá válik. A gyarmatosítás alól való felszabadulás nyomán a világ írástudatlanjainak nagy száma éppen az arab írás elsajátításával lép ki szellemi nyomorából. S az arab írásközösség népességileg is bővül, mert szaporodása a nyugati civilizációs szférához képest nagyon erős. A muszlim államok kezében lévő jelentős energiaforrások egy részét az arab írásközösség iskoláztatására (madrassák létrehozására) fordították. Úgyszintén megélénkült e szféra belső munkaerővándorlása. (Az egy életre szóló mekkai zarándoklatot, hadzsot jelképesen megduplázza a Perzsa-öbölbeli olajforrásokhoz való ideiglenes munkaerővándorlás. Hasznossági alapon ez is serkenti a nem-arab muszlim országokban az arab írásbeliség terjedését.) A nagy hagyományú arab nemzetközi kereskedelem mindig elősegítette a muszlim térítést is.
Ugyanis az iszlám terjesztése nem dervisek, (kuldusrendek) vagy más misszionárius rendek kizárólagos feladata, hanem önkéntesen minden muszlimé, így a nemzetközi kereskedésben aktívaké is és a katonaságé is. De a Korán kifejezetten tiltja az erőszakos hittérítést , mert alakoskodáshoz vezet, mégha, mint más vallási mozgalmakban, ezt a tilalmat nem is tartották be mindig szigorúan.
A muzulmán államok őslakosain túli térítést nagyban elősegíti, – mind Nyugaton, mind Indiában vagy Afrikában – az a tan, hogy a muszlim vallás nem ismer el más alapvető különbséget az emberek közt, mint azt, ami a szentírás követője és a dhimi vagyis nem igaz hívő között fennáll. Ez növeli a kohéziót és a közösség ellenállóképességét nem kívánt külső befolyások ellen.
Teológiailag tekintve a muzulmán arab írásközösség az ábrahámi és keresztény egyistenhit (hanif ) folytatójának tartja magát. Azonban ami a vallások által kialakított kultúrköröket illeti, megállapítható, hogy egy új próféta kinyilatkoztatását – az általa hozott reviziót – egyik már létező vallás se látja szívesen, fogadja tárt karokkal. Így Mohamed tanítása nyomán az arab Korán kinyilatkoztatására épülő muzulmán világközösség hiába hivatkozik az egyistenhit közös hagyományára, ezt a zsidóság és a kereszténység tartózkodással fogadja, (egyébként, ahogy a Jézus Krisztus tanítását tartalmazó Új szövetséggel szemben a zsidóság tette). A nyugati dekolonizációt követően az arab-muzulmán írásközösség legsúlyosabb konfliktusa éppen a Szent Földet és a Választott Népet érinti. Nem hiába jöttek létre geopolitikai szervezetei éppen e konfliktus nyomán ! A Nyugat elvilágiasodása – nyilvános és közéletében a kereszténységgel ellentétes individualista értékrend kedvezményezése – révén az e kultúrkörrel való kapcsolat a muzulmán világ számára az istentagadókkal való kapcsolatnak minősül le. E teológiai vonatkozások megemlítése azért helyénvaló, mert az arab írásközösség a muzulmán vallás hordereje nélkül csak másodlagos, periferikus világpolitikai faktornak lenne tekinthető.

A (Deva)nagari írásközösség)Az, amit nagari írásmódnak nevezhetünk – s amelynek gerincét a devanagári képezi, – a hindu szent tanoknak ma is élő hordozója. S ez egy európai mércével mérve nagyon gazdag, mesés íráskincs. Maga a jelrendszer nyelvészetileg abból a bráhmiból származik, amely a legrégibb indiai írás, és több nyelv írásmódjának elemeit olvasztotta magába. Balról jobbra írt, 48 betűt használó félalfabétikus – Peter T. Daniels szóhasználata szerint abugidas, – szótagírás. Abban az értelemben beszélhetünk egy indiai – bharati – írásközösségéről, hogy a„tájírási“ változatok „helyesírása“ – nyelvtanilag és lexikálisan – „átjárható“. Közülükelsődlegesen a hindi nyelvet beszélő többség használta devanagári a szanszkrit nyelvű hindu szent szövegek „paradigmatikus“ írásmódja, hitelességük letéteményese. Eltérő verziók esetén ugyanis az képezi az eredeti szöveget.
A klasszikus szanszkrit szövegeknek a brahmi íráscsaládhoz tartozó más (mondhatni új-brahmi) indiai írásmódokból a devanagáriba való – egy az egyben –transzliterációja összehasonlíthatatlanul könnyebb, „természetesebb“ feladat mint a 26 latin-betűs angol alfabétához való átírása (romanizáció). Ami pedig a fordításra vonatkozik, az indiai szövegeknek nyugati – így angol – nyelvre való átültetése a szótagírásról az abécére való transzliteráció problematikáján túl, a két nyelvcsaládnak alapvető különbségeit kell még több-kevesebb sikerrel áthidalnia. Nyelvi szinten meg kell bírkóznia például az igére épülő nyelvfajtának a fönévre épülőre való átállás logikai buktatóival (ami kihat a jelenségek okozati felfogására, értelmezésére is). A szanszkrit lényegébenelsődlegesen a mozgó Minden-Egyet, mindenséget, akarja „tükrözni“, míg a nyugati „elemző“ nyelvek alanyi elemeket vegyítenek, raknak össze. (Rigveda X; Chenet 38)
A devanagári írás, mint ilyen, a bharati civilizáció azonosságát és önállóságát jeleníti meg, jelképezi. Bharata az Indiai Köztársaság autochton szanszkrit neve, amely szó a Rigvedában megemlített barathas törzsből származik , míg a ‚hindu’ elnevezés perzsa-muszlim eredetű és az Indus vidéki nem-muszlimokat jelölte meg. Az ‚indiai’ elnevezés pedig görög: az Indus-folyó szanszkrit nevéből , a szindhuból képezték az Indosz szót.
Mindazonáltal az angolszász birodalmi gondolkodásban India „angol nyelvű“ államként él tovább. E szellemben a New York Times 2008-as Almanac-ja 590. oldalán úgy állítja be, mintha az angol továbbra is e szubkontinens, legfontosabb hivatalos nemzeti (!) nyelve lenne, holott csak az „associate“ nyelv státusát élvezi. A gyarmatosító hagyomány nyomdokain járó, angolszászok minden lehetséges úton törekszenek, a transzliterációtól kezdve a különböző új-brahmi írásmódok egységes angol nyelvre történő „átcimkézéséig“, becsempészni és ráerőltetni saját nyelvüket és írásukat a bharati írásközösségre.“ , – Minden eszközt megragadnak arra, hogy felszámolják e több mint egy milliárd emberből állóos nép saját íráshagyományát. Az angol mindenáron való egyetemessé tételének propagandistái nyelvészeti opportunizmusukban még az angol „kreolizációját“ is elfogadják. A commonwealth english keretében szaporítva a „táj-angolokat“ elhitetik, hogy a „Queen’s hinglish“, – sőt
a pidgin, – „indlish“ csak egyszerűen egy olyan újabb válfaja az angolnak (saját helyesírásával) mint az American English, s a használatára való áttérés a devanagáriban író hindi számára nem jelent elidegenedést. (Sőt még a kínaival kevert honkongi Chinglish“ sem a kínai számára!) A nagari írásrendszernek az angol-latin írás javára történő feladása pedig valójában azt jelenti, hogy a hindu népesség lemond az írásos hagyománya közvetlen olvasásában rejlő kultúrköri identitásáról. Az angol gyarmatosítás alól felszabadult Indiában egyre több az írástudó ember, de ezek közül a nagari írásokat olvasni tudók aránya nő leginkább. Írni-olvasni tudó indiainak lenni tehát többé nem egyszerűen angolul tudást, hanem sokkal inkább a devanagári írás olvasási képességét jelenti.
Mint jeleztük, a bharati írásrendszer a devanagárin kívül egy tucat más írásmódot foglal magában. E változatok a kívülálló számára első pillantásra, grafikailag egymástól eltérőbbnek látszanak mint a görög-latin írásmódok egymás között; továbbá egyiket-másikat az írástudó brahmani hinduságtól „elhajló“, „elszármazó“ tanrendszerek hirdetői, vallói formálták. De még a palinak, a buddhisták által kidolgozott, – Sri Lankától Tibetig kiterjedő – lokális írásmódjai is, mind, brahmi eredetüknek megfelelően, alapvető struktúrájukban rokonok.
(Az írásmódok elnevezését óvatosan kell kezelni, mert nevük sokszor helységnévre utal, de néha egybeesik egy nyelv nevével is. Az írás gyakran közvetlenül kifejezetten vallási eredetről árulkodik, mint az iszlámmal egyezkedő hindu reformista guru Nának tanítványai, a szikhek használta gurmukhi (a ‚gur-mukhi’ a guru szája), a devanagárinak egy pundzsabi változata. A tizedik utolsó guru, Goving Singh egyébként a guruknak az Amristar Arany templomában őrzött imádott írásait, Granthot tette meg guru-vá.)
A Hindukustól keletre lévő nagari írásközösségnek a hindusággal való szoros kapcsolata szociológiai tény, – még ha a bharati kulturtájon más új-bráhmi eredetű írásmódok is használatosak a mindennapi életben. A mindig független maradt Nepált a gurkhák 1769-ben hivatalosan is a világ egyetlen hindu államává tették meg. Fő írásmódjuk, a kaiti-nagari és főleg a devanagárival rokon nevari. A devanagári Malájföldnek is leghasználtabb írásmódja volt addig, mígnem a lakosságot a XIV. században a muszlim vallásra térítették át. A hinduizmus viszont nem térítő vallás, hanem a beleszületetteké, s így a devanagári írásmód elterjedtsége inkább a népessége nagy számára és a szaporodására épül. (Ugyanez nem mondható a hinduizmus buddhista kifejletéről. Az térítő vallás. Sokszor kicsit felületesen exportálásra szánt hinduizmusnak is szokás nevezni. A buddhizmus Burmától Sri Lankáig a pálíra épülő helyi írásmódokat fejlesztett ki és így terjeszkedett.) Mint jeleztük, a (deva)nagari írásmódnak a hindusággal mint vallással való kapcsolatát a szanszkrit nyelv közvetíti, mert a Megváltó-alapító nélküli hinduizmus ősrégi hindu szent szövegei, a verses szájhagyomány útján terjedő védák kinyilatkoztatásai (sruti), s az eposzokban foglalt és más hagyományok (szmriti) e nyelven nyertek kifejezést. (A páli és egyes népies prakrit nyelvekkel szemben a szanszkrit az európaiaknál is sokkal fegyelmezettebb skolasztikus nyelv.) A hindu gondolkodás egyébként sohasem relativizálta e nyelv létét. S az összes többit vagy annak leszármazottjának, vagy éppen „vadhajtásának” tartotta. Mondhatni, a hindu köztudatban a szanszkrit nyelv maga egy « kinyilatkoztatás”, – amely mint Ige (Veda), megelőzi a többi létezőt.
A XI. századtól lett a bráhmiból leszármazott devanagári a szent írásokat lejegyző – és kommentáló – bráhmanák (kanonikus) írásmódja: a szent szövegeknek a szó szoros értelemben vett «megörökítője ». Az isteni szanszkrit nyelven (devabhasa) fogant szövegek hordozása teszi a nagárit – e « városi » (nagari) írást – istenivé, s így nevezik a XI. század óta deva-nagarinak. Ez adja meg ezen írás nemes veretét, civilizációs rangját. A nagyon terjedelmes bharati íráskincs egészének – a Védáknak (szent tudásnak), az upanisadoknak (titkos tanoknak), a két nagy hőseposznak a Mahábháratának és a Rámájanának – a devanagári nemcsak leghitelesebb, de legelterejedtebb hordozója is. Az összehasonlítások sántítanak, de a « körforgásos » (dharmic) hindu világszemlélet, szemléletmód (darsana) alapaxiómáit hordozó szövegek körül kialakult kultúrkör fennállásában közel olyan központi szerep tudható be a devanagári írásnak, mint a muszlimok esetében az arabnak. Fokozatosan a (deva)nagari írásrendszer lett a bharati kultúrkör identitásképző eleme, s mindennapos írásbeli kommunkációjának fő eszköze is, amely ellenáll az angolok által használt latin írás egyoldalú, posztkolonialista visszaszivárgásának.
Egy-egy nyelv bizonyos írásmódjának használata vallási kötelékről árulkodik, s e viszony geopolitikai jellemzővé ötvöződik. Az írásterület így civilizációs zónát jelöl ki. Ez vonatkozik Indiára is, s idővel talán az Egyesült Nemzetek Szervezete is kénytelen lesz elismerni a devanagári írásközösség civilizációs súlyát , és az angol, francia, arab és kínai szkriptum mellé mint hivatalos írásmódot felvenni.

(A kínai írásközösség)Nem fér kétség ahhoz, hogy nincs egy másik élő civilizáció, amelynek identitásában sajátos írásrendszere olyan központi szerepet tölt be mint a kínaiban. Olvashatósága, megérthetősége jelöli ki e civilizáció történelmi létének tér-időbeli határait. Az írás közössége képezi e kultúrkör « kizárólagos » hálózatát. Ha a kínai írás képírás eredete általában elfogadott, a jelenlegi írásmód jellemzése és főleg pragmatikus értéke, fejleszthetősége a nyugati hangírással összevetve számos szakmai és ideológiai vita tárgya. S ez gyarmatosító szempontoktól sem mentes, amelynek keretében az írásmód meghatározását, az írásterület kiterjesztését legalább hallgatólagosan mint soft powert kezelik. A kínai írásrendszer nem hiába őrizte meg képírás eredetével a folytonosságát, mert az összes, eddig tárgyalt kultúrkörétől ma is eltér – A kínai írás se nem alfabetikus, se nem szótagos, fonetikus alapú hangírás. Abban az értelemben morfémikus, hogy minden alkotó-eleme már önmagában jelentést tartalmaz (vagyis nem cenemic, hanem pleremic). Mivel a jelek elvont fogalmak lehetnek, egyes kultúrtörténészek fogalomírásnak nevezik. De belső szerkezete nem ideografikus elemeket is tartalmaz, – s sokszor az elvont fogalom « példálózással » nyer kifejezést, – ezért a nyelvészek szívesebben nevezik logógrafikusnak. Alapvető, hogy a kínai írás a ‘nyelvvel’– a szó európai etimológiai jelentésével ellentétben – nem közvetve a beszéden keresztül, a « nyelveléssel » tartja a kapcsolatot . Az írás így nemcsak a beszédben, szavakban artikulált gondolat lecsapódása, hanem közvetlenül lehet annak formázója, « megfogalmazója », « kép »-viselője is. Így az eszmevilág és az írás közti összefüggésben a beszélt nyelv többé nem szükségszerű láncszem. E szempontból az alfabetikus írásokkal szemben nemcsak a – klasszikus wenyan – kínai karakterek tömörsége adta nagyobb áttekinthetősége lényeges, hanem azok a – bár néha vitatott – megfigyelések is, amelyek szerint a hangjelek írta szövegeket az ember önkénytelenül « hangosan » a bal agyszférájában kimondva fogja fel, míg a képjelekét, képírásúakat a jobban , amelynek alkotómódja más.
Sajnos a mi európai írásrendszerűnktől alapvetően eltérő – a beszélt nyelvet « kikerülő » – kínai írásmódnak már egyszerű leírása és kategorizálása is ideológiailag terhelt. Az előítéletek függvényében vagy olyan aspektusokat emelnek ki, amelyek vagy új feladatok (pl. elektronikus kommunikáció) felvételére, ellátására képesnek mutatják, vagy evvel ellentétben olyanokat, amelyek által a nem nyugati írásmódok zsákutcáját akarják kimutatni, mondván « minden út az angolhoz vezet » nemcsak Nyugaton, de Indiában és még Kínában is. Erre jó lehetőséget kínál a beosztások és elnevezések nagyon gyakran csak a szokásjogra, tekintélyelvűségre alapozott önkényes módja. Sokszor kiemelik, hogy a kínai írás-karakter nemcsak tömör, de szaporodó karakter-katalógust (« szótárt ») eredményez. Az is igaz, hogy a 214 szemantikus gyökér-karakterrel szemben az ún. fonetikus összetevők aránya viszonylag nőtt és az összes szemantikus-fonetikus jelnek vagy hatszorosát teszik ki. De a hangképek kénytelenek voltak a pikturális eredetű kínai írásmódhoz igazodni, abba beilleszkedni. A szemantikus-fonetikus compound mindkét része « grafikailag » a kínai elemi írásjelek alapmódjához igazodik, még ha ez néha komplikációt és kétértelműséget is okoz. A kínai írás tehát sohasem kényszerült hangírássá válni. Nincs benne tisztán fonetikus – « tartalmatlan » (cenemic) – írásjel mint az ábécé.
A kínai írásnak a beszélt nyelvvel szembeni elsődlegessége garantálja, hogy bár a kínai civilizációs állam több mint egy milliárdnyi han lakosa számos – vagy fél tucat – tájszólást beszél, egymást és a jelentős diaszpórát az írásjelek segítségével mégis megérti. (A legtöbb kínai, akivel külföldön találkozunk, éppen valamelyik déli partvidéki tájszólást beszéli.) Az írásközösség elsőbbségét még a jelenlét-kommunikáció is alátámasztja, mert az eltérő tájról származók, ha találkoznak, sokszor kénytelenek az írásjeleket egymás markába rajzolni, hogy megértsék egymást. E logográfikus írásnak egyébként más az olvasata mint az alfabetikusnak, mert az olvasó a jelek leírásának szabályozott sorrendjét is észleli.
A kínai írás eredetétől való folytonossága biztosítja, hogy Kína ma is a három évezredre visszatekintő – európai szemmel nézve óriási, – felhalmozott íráskincsének értő birtokosa maradt. Ez a világon egyedülálló kultúrtörténeti tény. Az ezer évvel Krisztus születése előtt több mint fél évezredig uralkodó Shang-dinasztia fennmaradt 2500 írásjele közül 1400 ma is minden további nélkül olvasható. A karakterek szerkezete megmaradt, még ha a formák változtak is. Az időszámításunk kezdete idején uralkodó konfuciánus Han-dinasztia idején alkalmazott szabályozott – kaishu stílusú – tipográfia hozzájárult az írás folytonos olvashatóságának fenntartásához. (Egyébként a kínai törzseket egyesítő közel fél évezreden át uralkodó Han-dinasztia nyomán nevezik a kínai nemzetiségűeket han-nak, akik ma a Kínai Népköztársaság állampolgárainak több mint 90%-át teszik ki. ) A tematikák, az íráskincs szaporodása és az írásreformok nyomán a folyamatosan alkalmazott karakter-katalógus szerint a kínai írás karaktereinek száma mára vagy 50.000-re nőtt, ami természetesen emberi emlékezettel szinte átfoghatatlan. E nagy számból gyakran kovácsolnak érvet arra vonatkozólag, hogy a modern időkben a kínai írásmód használhatatlan. Azonban a szakértők abban megegyeznek, hogy valójában egyetlen korszakban sem használtak egyszerre több mint 6000 karaktert , s az a kínai, aki vagy 1000-1500 karaktert felismer, már nem tekinthető írástudatlannak. Arról pedig szó sincs, hogy a még írástudatlan kínaiak « alphabétizálása » a latin ábécé megtanulásával kezdődne, amelynek elsajátítása külkapcsolati ügy marad. (S ez vonatkozik egyébként mindinkább a volt angol gyarmatra, a tíz éve dekolonializált Hong Kongra is.)
A kínai írásrendszer sajátossága tehát e kultúrkör azonosságának megőrzésében kulcsszerepet tölt be: a képírás, vagy helyesebben jelírás másként « rímel », művészete más « összhangot » kíván meg mint a hangírás. Viszont láthatólag annak érdekében, hogy az angol váljék az egyre jobban összefüggő világ egyetemes kommunikációs eszközévé, szükségesnek mutatkozik a kínai írásrendszer sajátosságát és fejleszthetőségét kétségbe vonni. Az utóbbi évtizedben erre vállalkozott, többek közt három, a kínai kultúrkörrel foglalkozó amerikai szerző. A kínai írást ismerő, nemrég elhunyt John DeFrancisről, az ő gondolatmenetét követő és a koreai írás romanizálásán dolgozó amerikai külügyminisztériumi funkcionárius, C. W. Hannasról és az ohiói egyetemen japánt tanító J. Marshall Ungerről van szó. Műveik címei beszédesen szólnak érveik geopolitikai hátteréről. DeFrancis a kínai írás egyes jellegzetességei – így annak ideografikus és tartósan monoszillabikus jellege – körüli érthető szakvita keretein messze túllépve sietve azt az általános és summás megállapítást teszi, hogy nincs többféle, alapvetően különböző írásrendszer, mert minden írás csak « látható beszéd ». Ezzel ugyanis az angol latin írásmódjának világméretű átvétele előtt álló egyik kényelmetlen nyelvtudományi akadály hárulna el, s a világ írásmódjai fejlődésfájának csúcsára végre ki lehetne tűzni az angol lobogott. A három szerző egybehangzó érvelésének értelme abból derül ki, hogy a kínai írástudományi sajátosságának leértékeléséhez az előbbiekből le nem vezethető négy másik érv is csatlakozik : a kínai írásmód nem remélhet egyetemes használatot, nem érdemel utánzást, nem nélkülözhetetlen és nem lehet sikeres. Ami érdekes e heterogén leértékelésből, az az, hogy egyrészt a kínai írásmód kultúrtörténeti sajátosságát vonja kétségbe, másrészt egyben annak állítólagos egyetemes értékessége ellen vonultat fel érveket. Valójában egy civilizáció írásmódjának sajátos, belső kultúrköri értéke és egyetemes használatának opportunitása két különböző kérdés, – akárcsak a fajok különbözőségére és esetleges rangsorolásának feltételezésére vonatkozó állítások.
A szakértők általános véleménye szerint a kínai írásmódnak a hangírásra való visszavezetése nyelvtudományi szempontból erőltetett, tényszerűleg bizonyíthatatlan, tarthatatlan álláspont. Ami pedig a kínai írás globalista törekvéseit illeti, nem ismerünk komoly jelenkori törekvéseket arra vonatkozólag, hogy az a világ más jelentős írásmódjai helyébe lépjen. (Senki sem gondolja ma azt, hogy a kínai civilizációt megjelölő – szó szerint Központi Birodalmat, államot jelentő – Zhong guo a világ egyeduralkodó közepévé váljon.) A kizárólagosság keresése ma az angolt jellemzi, amelyet Crystal éppen azokkal az erényekkel ruház fel, amelyeket DeFrancis, Hannas és Unger a kínaitól olyan szorgosan megtagad. E szerzők jól tudják, hogy a kínai és a többi nem európai kultúrkör egyáltalában nem akarja a latin ábécét kiirtani, felette uralkodni, csak szerényen a saját önálló írásmódját s így íráskincsének folytonosságát és kiterjedtségét, írásterületét megőrizni. Az angol szerzők elferdítik a kínai írás körüli vita mai tétjét. Nincs napjainkban tekintélyes gondolkodó, aki Leibniz tételét védené, s a kínai írásmódban a hangírással szemben az egyetemes tudományos jelrendszer alapját fedezné fel; messze vagyunk a XVII. századbeli Andreas Mueller romantikus Kína-imádatától is. Egyszerűen a kultúrköri diverzitás (változatosság) nevében a kínai írás sajátosságának és fejleszthetőségének elfogadtatásáról van szó.
Az emberiség szerteágazó írástörténete tehát nem redukálható az angol ábécé diadalútjának előtörténetére. Az egyes átfogó írásrendszerek összeforrtak egy-egy kultúrkör ideáltipikus “evidenciáival”, alapigazságaival. Mao Ce-tung többet idézte Konfucius szép ideogramjait, mint Marx Tőkéjének félig angol, félig német, nehézkes szövegeit. A kínai íráskincs tömör írásmódjával örökségként három tant – San Jiao-t, (három utat) – összeötvöző, egyesítő, univerzista szemléletet hordoz magában: a konfuciusi társadalometikát, a taoista természetszemléletet és a mahájána buddhizmus önmegváltó metafizikáját. A konfucianizmus ugyanis « csak » egy (köztisztviselői) világi társadalometika, – az írástudóké, a junzi-é, az úriemberé, – s mint ilyen, népi ó-hitűséggel és más népszerű (hit)vallásokkal összeegyeztethető .
Számos tanulmányunkban utaltunk arra, hogy e világnézetek elterjedése szempontjából nem elégséges a több-pártrendszeres – több privát vallás békés egymás mellett élését biztosító – demokratikus tolerancia, hanem az emberek többvallásúságának megtűrése – sőt esetleg eklektikus vagy éppen szinkrétikus integrálása – is szükséges, amelyet tudvalévőleg az egyistenhitű kereszténység és az iszlám nem fogad el, nem enged meg. A kínaiul ismert buddhista Szaddharma-punderika – A Jó törvény lótusza – 24 fejezetében e türelmesség világosan kifejezésre jut.
A buddhizmus népszerűsített északi, mondhatni újszövetségi ágának, a mahájána buddhizmusnak – az állítólag rejtve maradt buddhai kinyilatkoztatásai – szutrái (tankönyvei) nem kínai, hanem szanszkrit eredetűek. Mivel azonban Indiában abbahagyták írásba foglalásukat, ezeknek egy jó része ma is csak kínai –esetleg tibeti – változatban olvasható. Ezáltal a térítő buddhizmus – mahájána magyarul – « nagy szekere » szintén nem kis szerepet játszott abban, hogy a kínaiba átültetetett buddhista szutrák terjesztése által a kínai írásterület tovább bővült Koreába, Japánba és Vietnamba, s analógiával élve e kultúrkör latinja lett.
A sajátos kínai írásrendszer tehát az univerzizmusra épülő, olvashatóságában áttekinthető, kumulatív kínai íráskincs hordozója, s egyben egy kultúrkör « beszédes » jelképe.

(Az írásközösségek továbbélése az elektronikus kommunikáció korában)
Érdekes a regényes és mesés, ködös régmúltba nyúló, « keleti civilizációk » rejtélyes írásairól, mítoszairól, legendáiról elmerengeni, álmodozni. Újra más kérdés, hogy hogyan maradnak talpon ezek az írásrendszerek anélkül, hogy művelőik le ne maradjanak bizonyos technikai feltalálások, világmindenséget rengető felfedezések, felderítések előnyeiben való részvételtől.
Témánknak megfelelően az írásrendszereket különösképpen az írást hordozó – halmozó és továbbadó – új elektronikus média megjelenése állítja válaszút elé. Jóllehet ma is a Harvard Egyetem könyvtára 15 milliónyi kötetének kevesebb mint fele angol nyelvű, mégis az tapasztalható, hogy főleg a nyugati civilizáción belüli – de a civilizációs szférák közti – irományokban az angol ábécé használata terjed. A számítógépekkel elektronikus levelezést folytatok pedig azt tapasztalják, hogy a (vég)használóknak szánt használati utasításokban az angol szövegek túltengenek, s hiába is vannak átírva más nyelvekre, írásmódokra, végül a pontosítás érdekében az angolt kell kibetűzni. Ebből vonja le a be nem avatott nyugati közvélemény azt a hamis általános következtetést, hogy mindenki, aki nem nyugati írásterületen e kommunikációs formát használja, kénytelen a latin ábécét s főleg annak angol változatát – elsajátítani. Ettől már csak egy kis lépés az az elképzelés, hogy gépkorszakunkban a számítógépek az operációs rendszereiken belül és az egyre szaporodó egymásközti kommunikációban is angolul érintkeznek. Az angol anyanyelvűek baráti körei természetesen szívesen hallják, s terjesztik is e feltételezést, s sokszor az a benyomás alakul ki, hogy szerintük a globális modernizálás előtt a világot « lomtalanítani » kell az emberek többsége használta más – nem nyugati – írásmódok « kölöncétől ». (Mint már kitértünk rá, az angol felsőbbrendűsége hitét terjesztő stratégia taktikája alkalmazkodóan változik aszerint, hogy alfabetikus, szótagírású vagy pedig logográfikus írásterületen akarják elültetni ! A nem latin írásrendszerek körében az « írásreform » címszó alatt futó, gyakran a külföldről inspirált programok, az angol kiejtés szerinti latin írásmódnak transzliteráció és transzkripció révén az oktatásba és a közhasználatba való beiktatása, « becsempészése », az angolosítás kedvelt faltörő kosa.)
Fejtegetéseink nyomán azonban világos, hogy egy-egy kultúrkör írásrendszere kollektív emlékezetének és életkeretének alapvető része. Feladása, átváltása egyáltalában nem egyszerűsíthető le tehát egy-egy háztartási eszköznek, berendezésnek puszta gyakorlati szempontok alapján való áruházi lecserélésére, mert vele egész írásos hagyományának közvetlen hozzáférhetőségét oltja ki.
Ezért ha évezredeket és milliárdnyi embert átfogó kultúrkörök írásuk önkéntes « transzkripciójának » ellenállnak, s a világ egy bizonyos fajta egységesedének meggyorsítása és egyszerűsítése nevében az angolok által felkínált, felajánlott írásmódot nem veszik át, szociológiai tudatlanságra vagy tudatos félrevezetésre utal az, ha ebbe a beállítottságba a mozgékonyság, értelmi befogadóképesség, ésszerűség hiányát, egyszerűen elmaradt makacsságot, maradiságot olvasnak bele. Egy írásmód feladása nemcsak az örökölt íráskincs közvetlen elérhetőségét szünteti meg, hanem – különösen a logográfikus írásrendszer esetében – a kommunikáción kívül az új írás a gondolkodást is más hullámhosszra kapcsolja át.
Valóban a világ közérdeke s az egyes kultúrkörök növekvő közreműködése megköveteli-e szükségképpen azt az áldozatot, hogy a nem angol ábécé szerint írók, tehát az emberiség túlnyomó többsége, lemondjon írásrendszeréről, helyi etnikus tarkaságra – couleur locale – lefokozva sajátjukat az angolszászokénak rendelje azt alá ?
A be nem avatottak sejtelmeivel ellentétben az intelligens gépek eszmecseréjében, kommunikációjuknak kódja nem az angol írás és helyesírása. S ami az emberi közlések betáplálását és kifejezését /output/ illeti, az elektronikus levelezésben a fő írásrendszerek « hozzátartozói » a saját írásmódjukat használhatják. A nemzetközi elektronikus kommunikációs rendszereknek ez a különböző írásrendszerekre való átállíthatósága alapvető feltétele annak, hogy a modern világkommunikációs rendszerbe mindegyik civilizáció egyenranguan tudjon bekapcsolódni, így a tömegközlés – kiadó nélküli világméretben és azonnal publikáló – elektronikus forumába, (gyüjtő néven) az internet-be.
Az elektronikus kommunikáció kezdetén az angol ábécé monopolhelyzete úgy alakult ki, hogy bár az internetet és a www – kereső/böngésző /browser/ – rendszert (World Wide Web) nem Amerikában, hanem a nyolcvanas évek során francia nyelvterületen, a Genf melletti CERN-ben (Organisation européenne pour la Recherche Nucléaire) találta ki Tim Berners ésLee Robert Cailliau, de hamar, már 1998-ben az ICANN (Internet Corporation for Assigned Names and Numbers) magához ragadta a monopoliumot, hogy ő oszthassa ki az elektronikus hálózatban résztvevők „névjegyeit“. Az ICANN mint az amerikai kormány támogatta magánintézmény, látszólag csak tisztán technikai koordináló szervezetként jött létre. De valójában az ICANN írta elő, hogy melyik írásrendszer használható a hálózatban. Így lettek a nem latin írásmódok kizárva, s vált a hálózaton, burkolt módon, az angol helyesírás kizárólagossá. Az ENSZ-ben és specializált szervezeteinek keretében vívott hosszú politikai harc eredményeképpen viszont mára minden fontos írásrendszer helyet kapott e korszerű kommunikációs médiában. Kezdetben az angol hyperszövegek messze domináns pozíciót töltöttek be az Interneten. A Funredes fordító intézet 2006-os felmérése szerint 1998-ban a szövegeknek még mindig 75%-a volt angol, 2002-ben pedig 56%-a. De 2006-ban már az angol szövegek kisebbségbe kerültek. Csak 35%-ot reprezentáltak. S párhuzamosan világviszonylatban a kínai internet-cimek ma már többségbe kerültek. Ez a tendencia nyilvánvalóan csak erősödni fog, nagyjából követve az írásmódok elterjedtségeinek demográfiáját. (A pekingi China Internet Network Information Center jelentése szerint 2007 és 2008 között a kinai internet-használók szàma 50%-kal nött, így idén júniusban Kína 253 millió internet-használójával túllépett az USA 220 millió használójának számán.) MondhatjukA kínai, indiai és arab írású szövegek elterjedése révén az internet valóban globálissá válik.
E fejlődés lehetségessé vált azáltal, hogy 1991 óta az Unicode Consortium több lépésben kidolgozott egy rendszert, amelynek ötödik változata lett 2006-ban használatos. Anélkül, hogy kérdésfelvetésünktől távol álló részletekbe és pontosításokba bocsátkoznánk, lényeges tudni azt a tényt, hogy a nemzetközi standard szervezet elektronikus bizottsága által közzétett ISA/IEC 10646 legfejlettebb verziót (az első verzió 1989-ből való) az Unicode olyan szabályokkal, specifikációkkal, algoritmusokkal egészítette ki, hogy a görög-latin írások mellett – többek között – az arab, devanagári, sőta z ideogramokból, logogramokból álló kínai és kínai-jellegű írások platformjai interoperábilisak. Nemcsak egymástól nagyon is eltérő írásrendszerekben fogalmazott szövegeket, de rugalmassága folytán a kevert írásmódban írtakat is kezelni tudja. Az írásrendszerek « elektronikus egyenlőségét » nagyban elősegíti az IRG (Ideographic Rapporting Group) munkája, és ennek nyomán a kínai kormánynak 2000-ben kinyilvánított azon kikötése, hogy a Kínai Népköztársaságban minden eladásra kerülő számítógép szoftverjének teljesítenie kell a GB18030-2000 IT kívánalmat. A nemzetközi elektronikus kommunikációban – és az annak alapjául szolgáló valamennyi szoftvert rendszerben -–az egész kínai törzshöz tartozó íráscsaládot átfogja a CJKVegyeztetés, amelyben a kínai hanzi írásmódon kívül a japán kanji, a koreai hanja és a vietnami han tu is benne foglaltatik. Az írásmódok elektronikus interoperabilitásának állandó fejlesztése jobban szolgálja a világ különböző kultúrkörökben, írásterületeken élő népeinek harmonikus együttműködését, mint az angol egyetemességének a korszerűsítés ürügyén történő módszeres propagálása. Hiszen még ha fel is tételezzük, hogy manapság a nemzetközi kommunikációk java része angolul folyik, a világban folyó kommunikációknak túlnyomó része nem nemzetközi!E tanulmányban kifejtettük, hogy a különböző civilizációk alapaxiomáinak megerősítésére, tartós rögzítésére és esetleges térítéses terjesztésére saját írásrendszereket dolgoztak ki, amelyek jelképesen és reálisan biztosították identitásuk megőrzését, s az írásterület a kultúrkör geopolitikai határait jelzi.
Mármost az utóbbi évtizedekben elterjedt elektronikus publikációknak angol írásmódú előretörése, időnyerése kezdetben azt a benyomást keltette, hogy e közlésmód valójában az angol nyelv egyetemessé válásának hírnöke. Valójában jobban a dolgok mélyére tekintve az derül ki, hogy ez az új publikálásmód kivétel nélkül, a halmozódó íráskincsekben beépült összes civilizáció stabilitását helyezi új perspektivába, s a folyamat kultúrtörténeti üzenete egyáltalán nem az angol írásközösség egyetemes, feltartóztathatatlan geopolitikai diadala. Természetesen, a pár évtizedre visszatekintő „numerikus-elektronikus“ közlésforradalom következményeinek tüzetes vizsgálata messze túllépné az írásközösségek vetélkedésének szentelt cikkünk kereteit. Ki kell azonban emelnünk az azonnali, kiadó nélküli eletronikus publikációk pár olyan sajátosságát, amelyek általában az írásos civilizáció alapjait vonják kétségbe. Akárcsak egy vadnövény, a szerkesztő, lektor és kiadó gondozása nélküli elektronikus publikáció szinte észrevétlenül, megkülönböztethetetlenül közbeiktatja magát, befurakodik az évtizedek elmélkedése nyomán kinyomtatott, ápolt, klasszikus szövegek közé. A megjelentetés e könnyűsége tovább növeli a “scripta manent“ tagadását, ugyanis amilyen gyorsan megjelent a szöveg az interneten, olyan gyorsan el is tüntethető, „le is törölhető“ vagy éppen új változatban százszor módosítható, sőt esetleg a szolgáltató bármikor, párhuzamosan interaktív módon bele is „kontárkodhat“. (S a szerző futhat a jogai védelméhez szükséges ténymegállapítás után!) Az új íráskincstár törékenysége szembeötlő. E könnyelmű, langyos zűrzavarban hogyan tudnak a levéltárosok, az íráskincs könyvtárosai folytonosságot biztosítani? Paradox módon, a marketing szabályai szerint minél újabb, éretlenebb egy szöveg, annál könnnyebben megtalálható, előböngészhető. A manapság divatos, terjengős, sokszor szószátyár „povedálásokkal“ szemben az egész 1989 előtti íráskincs viszont, nehezebb elektronikus elérhetősége miatt elavultságot sugall. A modern technika természetesen felajánlja megoldását, szélesre tárva a szkennelés kapuját a szövegek konverziója előtt. A sziszifuszi munkához szokott irattárosok és könyvtárosok az alexandriai írás-másoló kollégáik mintájára neki is láttak a lenyűgöző feladat elvégzéséhez: a kultúrkörök óriási íráshagyatékának átmásolásához a modern formátumba. Megkezdődött a könyvek (közvetlenül nem olvasható) lemezekre, machine readible formába való átültetése. (Lásd az európai könyvtárak aktuális kezdeményezését az Europeana honlapon, www.europeana.eu.) De alighogy a munka szörnyű méreteit felmérték, már az új gép-nyelvezet új eljárása és formátuma az átmásolt emberi írásszövegeket a gép számára újra olvashatlanná tette, megint újabb, „még korszerűbb“ kulcs szerinti átírását követelve.
A szélesebb szellemi látóhatáron körültekintve, mégis hiba lenne az azonnaliságnak, a pillanatnyinak, a rögtönzésnek, az írásközösségeknek a régmúltat és a távoli jövőt összefogó, felhalmozott íráshagyatékával szembeni túlértékeléséért az elektronikus közléstechnikát mint bűnbakot megjelölni . Feltalálói elképzelések ugyanis aszerint « kelnek ki », válnak valósággá, hogy a kor kereslete milyen termékeny talajt szolgáltat számukra. Korunk egész szekuláris nyugati civilizációjának individualizmusa, önmaga által elképzelt és teremtett, divatos én- és élet-kultusza áll amögött, hogy az elektronikus autósztrádákon az átgondolt, maradandó íráshagyatékot továbbító teherautók előtt romlandó, félkész áruk, az elhamarkodott blog-szerű szófecsérlés motoros „hordárai“ élveznek elsőbbséget.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969