2013. I-VI
 

A székelyek eredete és a tizenkét pont I.
Szöllősy Kálmán

A magyar, illetve nem magyar eredeztetés — a török ilyen szembenállásként is felfogható — igen súlyos, s messze nem csupán elméleti konzekvenciákat burkol be. Benkő Lorándnak elszomorítóan igaza van: „székely néprészlegünk eredetbeli értékelésében, egyúttal történeti jelentéstartalmának értelmezésében jóval nagyobb és időszerűbb e kérdéskör jelentősége, mint a magyarság történetében szerepet játszó népcsoportok legtöbb elnevezésének. A... székelyek származásának kérdése olyan célok és eljárások ürügyévé és eszközévé válhat, amelyek népszámlálási gyakorlatban, etnikai értelmezésben, iskolaügyben, közigazgatásban és hasonlókban juthatnak érvényre.”
A kutatás történetét fölvázolni e helyütt felesleges, a székelyek, s nem a székelyekről szóló nézetek eredete érdekel bennünket –– utóbbira csak utalunk ––, s nem érzem túl hasznosnak részletesen taglalni, hogyan nem lehet megoldani a székely eredetkérdést, noha tanulságai persze ennek is vannak. A legkevésbé sem értek egyet Klima Lászlóval abban, hogy „a történeti források értelmezési lehetőségei kimerültek”, ellenkezőleg, éppen hogy újra kell gombolni a mellényt. Olyan magyarázó elveket keresünk, amelyek talán más fényben láttatják a forrásokat. Kezdjük azzal, hogy miről is szól valójában a székely eredetkérdés! Alapja öt egymással összekapcsolódó kérdés:
1. a magyarok hun eredetének;
2. a székelyek hun eredetének;
3. a külön népnév okának és eredetének;
4. a székelyek magyar vagy idegen eredetének és
5. a honfoglaló magyarokénál korábbi bejövetelének kérdése.
Ahány kérdés, annyi dilemma. Minden elmélet kombinált választ adott, mivel a kérdések nem függetlenek. Egyre sincs vitathatatlan válasz, ezért nincs megoldva máig a székelység származása.
A székelykérdés története címen 1991-ben közzétett tanulmányában Kordé Zoltán a koncepciókat két fő csoportba sorolta. Az egyiket az Anonymusra és Kézaira visszavezethető „Attila népe” jelenti. Attilát mellesleg az Anonymus művétől független, ugyancsak XIII. századi zágrábi breviárium is magyar királynak nevezi, a hun eredet elfogadását Kordé kissé sután „hagyományértékelő”-nek nevezi és romantikusnak értékeli, ami a tudományban persze minden, csak nem dicséret: „Csak a kiegyezést követő évtizedekben értek meg arra a feltételek, hogy a kor színvonalának megfelelő forráskritika próbájának vessék alá a kútfők szavahihetőségét. Hazai történetírásunk ekkoriban lépett rá igazán a tudománnyá válás kacskaringós útjára...” Amennyire távolodnánk a krónikáktól, annyira közelednénk a tudományossághoz: „a székelységgel kapcsolatos elképzelések is sokáig megrekedtek Kézai krónikájának szintjén, vagyis a hun származás teóriájánál.” A hun eredet, sőt akár kapcsolat Hunfalvy Pállal kezdődő teljes elutasítását Kordé „modern forráskritikai irányzatnak” titulálja. A modernség mint abszolút érték jelenik meg itt, szemben a hagyománnyal, amely „romantikus”. Anonymus vagy Kézai korában azonban még nem létezett olyasmi, hogy romantika. Hunfalvy még a hun eredet avagy rokonság megfogalmazásának szerzőségét is elvitatta a magyaroktól, szerinte az még hamis ideológiaként sem a sajátunk. „A hun monda idegen lévén általában, s idegen földrül jutván a magyar krónikába, az tehát így amint bírjuk, történelmi alap nélkül szűkölködik; mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete is.” Krónikáinkban minden mögött — beleértve a székelyek hun eredettudatát — német papok, krónikások, a Nibelung-ének stb. állnának, mintha a magyaroknak, székelyeknek semmiféle saját hagyományuk nem volna. Ez kötve hihető, mivel az eredettudat is a tények közé tartozik. Hunfalvy nyelvi adatok alapján úgy véli, hogy magyarok és székelyek együtt estek át „a származási, török hatási és szláv hatási időszakokon”, s ennek folyományaképp „a székelyek a magyar nyelvnek már teljes históriai fejlettsége után, innen Magyarországbúl telepítődtek a keleti határra.” Gombocz Zoltán 1922-ben viszont már úgy vélekedett, hogy a magyaroknak a hunok közé sorolható bolgárok, nem pedig német papok közvetítették a hun hagyományt. Ez a nézet ma is széleskörűen elterjedt. A robbanótöltet nem is a székelyek, hanem a magyarok esetleges hun eredete volt, a székelyek — ha azok — magyarként érintettek az ügyben. Aki magyar, nem lehet hun, s aki hun, nem lehet magyar, ennyi volna a Hunfalvy-hagyomány — mert már ez is hagyomány — esszenciája. Régebben tehát a székelyek hun eredete és eredethagyománya volt, manapság pedig magyar eredetük — amit Hunfalvy nem vitatott — az aktuális kérdés.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969