2013. I-VI
 

A felsőbbség szükségszerűsége a "hatalomnélküliség" és a politikai millenarizmus ellenében
Birkás Antal

Tanulmányomban Luthernak és Kálvinnak a felsőbbséggel, ill. a „politikai millenarizmussal” kapcsolatos gondolatait elemzem. Ez utóbbi alatt „itt és most” azokat a vágyakat és azt a célt értem, amikor valakik Isten országát itt, ezen földi viszonyok között akarják megvalósítani.

(Néhány általános megállapítás Luther és Kálvin vonatkozó nézeteivel kapcsolatban) Luther az egyszerű tanácsadás zsenije, akit számtalan esetben kérdeztek meg a legkülönfélébb dolgokkal kapcsolatban, így a világi hatalomgyakorlással, a világi felsőbbséggel kapcsolatban is. Kálvin pedig – Lutherhoz hasonlóan – kénytelen volt nem egy esetben nyilatkozni a polgári kormányzatról, illetve evangélium és politika viszonyáról. A világi hatalommal kapcsolatban pedig; a világi hatalom rendeltetésén, a jogról és az államformákról, vagy éppen a krisztusi uralomgyakorlással kapcsolatban mondottakon túl, kénytelenek voltak saját koruk „rajongóinak” (Luther maga hívja így saját korának „radikálisait”) véleményével is megharcolni. Luther és Kálvin korának radikálisai voltak azok, akik az evangélium általi „kormányzást” tartották egyedül elfogadhatónak. Ezáltal azonban elleneztek mindenfajta „földi”, világi hatalmat és politikai rendet. A két reformátor velük szemben ellenzett minden olyan vágyat és elképzelést, amely itt, „e világ elemei” között – a bűntől megromlott emberiség reális és valós földi-emberi viszonyai között – akarja Istennek országát megvalósítani.

(Luther vonatkozó nézetei) A német reformátor egyetlen létező politikai rendet, országot, vagy birodalmat sem tekintett Isten „megvalósult” országának. Azokat Istentől rendeltnek tekintette, de nem gondolta egyik esetében sem, hogy az egyik, vagy másik Isten „földre szállt királysága”. Ezt pedig fontos tisztán látnunk és érzékelnünk: Luther sosem „dicsőítette” az államot, vagy az adott politikai rendet (miként Kálvin sem). Azt Istentől rendeltnek látta, de sosem dicsőítette. Ebből azonban az is következik, hogy azt – miként mindent – Istennek uralma alá helyezi a reformátor.
Luther e tekintetben mérsékelt álláspontja azonban nem csak a „rajongók” elleni kifakadásokból ismert. Luther visszafogott, világi hatalmat és politikai rendet óhajtó felfogása a felsőbbség szükségszerű létéből, illetve az annak való feltétlen engedelmességből is következik. Itt elsősorban Luther ún. „kettős birodalom”, vagy miként mostanában inkább nevezik, Luther kettős kormányzás/kormányzat elméletére kell utalnunk. Ennek lényege, hogy Isten – Luther véleménye szerint – a bűnbe esett emberiséget két féle módon segíti, kormányozza: egyrészt az evangélium által, másrészt a „kard hatalmával”, a világi felsőbbség erejével. Természetesen mindezt biblikus teológushoz híven, bibliai idézetekre hivatkozva teszi.
A világi felsőbbség e tekintetben szükségszerű, a rend és a béke fenntartása érdekében nélkülözhetetlen (ezzel szoros összefüggésben az is megállapítható, hogy a német reformátor jogról vallott felfogása eléggé büntetőjogias szemléletű, bár erre itt és most nem térek ki). E világ valós viszonyai között annak elvetése, vagy éppen megvetése számára nem elfogadható.
Luther fentebbi gondolatait és tanítását jól kifejezik alábbi szavai: „Summa summarum: a dolognak a veleje ez: a kard hivatala magában véve helyes, isteni és szükséges intézmény, amely nem megvettetést, hanem félelmet, tiszteletet és engedelmességet kíván, mert különben a bosszúnak a megállója lesz, mint azt Pál apostol mondja (Pál levele a Rómaiakhoz 13. rész, 4. vers). Mert kétféle felsőbbséget rendelt az Isten az emberek között. Az egyiket lelkinek rendelte igéjével és kard nélkül, hogy ez által az emberek jámborakká és igazakká legyenek és ezzel az igazsággal elnyerjék az örök életet. Ezt az igazságot az Isten az ő igéjével szolgáltatja, melynek hirdetését a prédikátorokra bízta. A másik felsőbbség világi, eszköze a kard, hogy azok, akik igéje által nem akarnak jámborakká és igazakká lenni az örök életre, azok ily világi hatalom által kényszerítessenek arra, hogy a világ előtt jámborakká és igazakká legyenek. Ezt az igazságot ő a karddal szolgáltatja.”
Luther élesen megkülönbözteti a két birodalmat, Isten kormányzásának kétfajta dimenzióját. A világi felsőbbség kezébe a kardot adja a külső rend és a béke fenntartásáért, míg a Lélek birodalmát az evangélium és az Ige által vezeti. Maga Isten pedig mindkettőt akarja és óhajtja – vallja Luther.

(Kálvin vonatkozó nézetei) Kálvin – Lutherhoz hasonlóan – a saját korának tapasztalatait figyelembe véve, de teológiai látásmódjából fakadóan is elítéli a politikai millenarizmust. A lentebb lábjegyzetben idézett jánosi igehelyről írt kommentárjában egyenesen azt állítja Kálvin, hogy túl azon, hogy Krisztus „országa” nem e világból való, maga Krisztus nem is törekedett a világi („polgári”) hatalom megszerzésére „földi” küldetése során. Ebből fakadóan a francia reformátor teljes mértékben ellenezte a politikai millenarizmust, azt a kísérletet – és egyben kísértést –, hogy Krisztus királyságát „e világ elemei közé zárják”. Ezzel összefüggésben Kálvin teológiai vitát folytat a judaizmussal: Kálvin szerint ugyanis a zsidó nép hibásan vár egy olyan messiásra, aki itt, e földi körülmények között hozza el számukra Isten országát. De vitatkozik saját korának „szélsőségeseivel” is, a politikai millenarizmust váró és vágyó „szektákkal” (nem szabad elfelejteni, hogy az Institució első megjelenése egybeesett a következő pontban elemzett münsteri periódussal).
Kálvin – miként Luther is – teljes egészében a politikai millenarizmus, illetve annak megvalósíthatósága ellen van. Teológiai és antropológiai látása az, ami e téren Kálvint megóvja a szélsőségtől, attól, hogy a világi hatalmat megvetve bármiféle földi „mennyei országról” álmodozzon e világ körülményei között. Kálvin – miként Luther is – igenli a világi felsőbbséget, és a neki való engedelmességet. Igaz, felfogását Ő nem helyezi olyan teoretikus keretbe, mint Luther, de szavai egyértelműek. A polgári kormányzat Kálvin számára Istentől rendelt. Sőt, Kálvin nem csak, hogy Istentől rendeltnek tekinti a polgári kormányzatot, hanem annak szükségességét is hangsúlyozza (éppen a „rajongók” ellenében érvelve): „Balga módon oly tökéletességről álmodoznak, amely az emberi társadalomban soha nem található. Mivel ugyanis az istentelenek fennhéjázása akkora, semmirevalóságuk oly nyakas, hogy azt még a törvény nagy szigorúságával is alig lehet fékezni, mit gondolunk, hogy mit fognak ezek cselekedni akkor, ha látják, hogy a féktelenség útja gonoszságuk előtt büntetlenül nyitva áll; holott, hogy rosszul ne cselekedjenek, még erőszakkal sem kényszeríthetők eléggé.”
Összességében elmondható, hogy Kálvin esetében a világi hatalom megléte szükségszerű, azt Ő maga Istentől rendeltnek tekinti. A hatalom Isten „szép és jó” rendje. Mindezt jól illusztrálják Kálvin alábbi szavai: „Ezek után, mivel fentebb kétféle kormányzást állapítottunk meg az emberben, és az egyikről, amely a lélekben, vagy benső emberben székel, és az örök életre tartozik, egyebütt elég sokat szólottunk, e hely megkívánja, hogy a másikról is, amely csupán a polgári kormányzatra és külső erkölcsi rendre vonatkozik, szóljunk egynéhány szót. Mert jóllehet úgy tűnhetik fel a dolog, hogy a hit lelki tudományától, amelynek tárgyalására vállalkoztam, el van különítve ennek a tárgynak az előadása, a következőkből mindamellett ki fog tűnni, hogy én méltán csatolom ide. Sőt, hogy ezt tegyem, arra a szükség kényszerít, különösen, mivel egyik részről esztelen és barbár emberek azt az Isten által szentesített rendet őrjöngve kísérlik meg felforgatni, a fejedelmek hízelgői pedig azoknak hatalmát mértéktelenül felemelve nem haboznak magának Istennek uralmával szembe állítani. Ha mindegyik rossznak útját nem álljuk, elvész a hitnek tisztasága.”
A két reformátor vonatkozó nézeteivel összefüggésben érdemes egy konkrét „esettanulmányt” is megvizsgálni. Ez pedig nem más, mint az ún. Münsteri Királyság esete.

(A Münsteri Királyság) Az „idő előtti” várakozásnak volt az egyik esete a reformátorok előtt is jól ismert „Münsteri Királyság”. Ezt a sajátos „jelenséget” érdemes részletesebben is ismertetni, hisz Luther – és természetesen aztán később maga Kálvin is – részben épp ezek miatt az esetek miatt hangoztatták a világi hatalom szükségességét oly erővel.
A radikálisok egyik csoportja – amelynek egyik vezetője egy Melchior Hofmann nevű szűcs volt – az „Ezeréves Birodalom” eljövetelét kiáltották ki. A csoport tagjai úgy vélték, hogy az új birodalom „fővárosa” Strassbourg. Később azonban – miután vezetőiket bebörtönözték a már akkor is jelentős elzászi városban – a „mester” követői a szomszédos Vesztfáliába vonultak át, és végül Münster városában találtak menedéket. E csoport tagjainak prédikációi a város lakosságát „fanatikusan” hívővé tették: a város lakosai vakon hittek új vezetőikben. A város polgárai elvetettek minden „evilágit”: megtagadták a világi hatóságok hatalmát, és teljes vagyonközösséget hirdettek. Mindennek eredményeként 1534-1535 folyamán Münsterben „újrakeresztelő birodalmat” alapítottak. A „Királyság” azonban nem volt hosszú életű: a világi hatalom hiányának és az erős „fanatizáltságnak” köszönhetően egy „totális diktatúra” és erkölcsi züllés lett a próbálkozás eredménye. Európa szerte megdöbbentő hírek terjedtek az új királyságról. Állítólag többnejűség, illetve „többférjűség” terjedt el a városban, és nyilvános orgiákat is tartottak, ahol 10-12 éves lányokat kényszerítettek közösülésre. Mindemellett „totális diktatúrát” építettek ki az új „próféták”, saját udvarral és kísérettel. A birodalom „tündöklésének” végül több fejedelem katonai összefogása vetett véget (a münsteriek leverése után kegyetlen megtorlás következett: a foglyokat kivégezték, Jan van Leident pedig, a „birodalom” utolsó királyát, megcsonkították).
Ez után az eset után nem csoda, hogy a kor reformátorai – és természetesen uralkodói is – mind ellenezték a „lázadókat”, illetve minden olyan próbálkozást, ami a münsterihez hasonló új „mennyei királyságot” akart itt, e világ bűnös viszonyai között megvalósítani, a hatalmat és a „kard hatalmát” elvetve, akár az evangéliumra, akár bármi másra alapozva az új királyságot.

(Befejezés) Luther és Kálvin számára a világi hatalom, a „felsőbbség” léte szükségszerű, és azzal szemben mindketten tiszteletet, ill. engedelmességet követelnek. A „hatalom nélküliség” állapota a jelenlegi földi körülmények között számukra elképzelhetetlen.
Zárásként azonban fontos megjegyeznünk azt is, hogy Luther és Kálvin teológiai értelemben hittek természetesen Krisztus második eljövetelében, illetve az újszövetség által megjósolt „mennyei Jeruzsálemben”, azonban ők, a „rajongókkal” ellentétben azokat „józanabbul” és „visszafogottabban” szemlélték: nem az volt számukra a lényegi – teológiai, „vallási” szempontból –, hogy mikor jön el mindez, hanem az, hogy egyszer biztosan eljön.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969