2013. I-VI
 

Járadékelméletek - a termelési tényezők szerepéről, a földjáradék jövedelemelosztási jelentőségéről
Naárné Tóth Zsuzsanna - Ortlovits Zsolt

Piacgazdasági viszonyok között a földjáradék olyan pénzben megjelenő jövedelem, melyet a föld, mint korlátozottan rendelkezésre álló termelési tényező tulajdonosa a termelésbe való bekapcsolásáért, illetve bérleti viszonyok esetén használatának átengedéséért fizetett díjként kap.
A különböző földjáradék-elméletek értékelése kapcsán célszerű rámutatni két elvi jelentőségű kérdésre. Mindenekelőtt vizsgálat tárgyát képezi az, hogy a föld termőerejének kiaknázásával milyen gazdasági eredmény érhető el, ha a föld hasznosítása emberi munka közreműködésével párosul. A járadékelméletek elemzésekor az is szem előtt tartandó, hogy a földjáradék- valamint a jövedelem-eloszlási elméletek alapelvei szerves kapcsolatban vannak egymással. A kölcsönhatás elemzése azért is szükségszerű, mert
– a gazdasági élet szereplőinek jövedelemszerzési feltételeit alapvetően a piac és az áralakulás szabja meg, az így kialakult jövedelem-eloszlás pedig társadalmi természetű folyamat;
– a földjáradék szerepét és jelentőségét már régóta és számos megközelítésből tanulmányozták, de a különböző vélemények képviselői abban egyetértettek, hogy a közgazdasági munkabér-törvény mellett a járadék-törvény a jövedelem-eloszlás vizsgálatának második fontos pillére.
A neoklasszikus közgazdasági elméletek létrejötte óta folyik és még ma sem jutott nyugvópontra az a vita, hogy tőke-e a föld, melynek hozadéka van, vagy a klasszikus elmélet szerint olyan termelési tényező, amely után természetes tőkeerejéből fakadóan járadék keletkezik. A látszólag csak nevezéktaninak tűnő vita központi eleme az, hogy a neoklasszikus határhaszon-elmélet képviselői a közvetlen fogyasztásra alkalmatlan javaknak – így a termőföldnek is – jelentőséget kizárólag a termelés szempontjából tulajdonítanak, azaz a keletkezett nettó jövedelem az egyes termelési tényezők (a tőke, a munka és a föld) határtermék-bevételének arányában oszlik meg. A klasszikus iskola képviselői viszont a termőföldet a többi erőforráshoz képest privilegizáltan kezelik, szerintük ugyanis a föld tulajdonosa, mint a jövedelemelosztási rendszer mozgató rugója, tiszta jövedelemként földjáradékot, azaz az összes költség levonása után keletkező maradványértéket kap kézhez.

(Földjáradék-elméletek a fiziokraták előtt) Már az ókori rómaiak észrevették a földművelés azon sajátosságát, hogy nagyobb hozamot nyújt, mint amekkora a termelésbe fektetett munka fenntartásához szükséges. Csak a természetet, a földet tekintették járadéktermelő tényezőnek, a fizikai munkát – amit zömmel rabszolgák végeztek – a köztársaság korától külön tényezőként nem értékelték. Mivel a tulajdon a római magánjog meghatározó intézménye volt, Cicero szerint a járadék jogosan illette meg a föld tulajdonosát, mint a művelt terület felett kizárólagos jogokkal rendelkező személyt.
Az első földjáradékkal foglalkozó elméletek a késő feudalizmus, a tőkés termelés kezdeti időszakára nyúlnak vissza. Jórészt külső jelenségekből kiindulva William Petty (1623-1687) és Pierre Boisguillebert (1646-1714) írásaiban jelentek meg először a földek különböző minőségéből, azok előnyös (városokhoz közeli) fekvésből és az értékesítési viszonyokból, valamint a magántulajdonból származó járadék előképei.
Míg Petty a tőkét felhalmozott munkaként, s nem külön termelési tényezőként kezelte és a profitot részben földjáradékként, részben munkabérként értelmezte, addig Boisguillebert a klasszikus közgazdászok előfutáraként az aktuális piaci gabonaárakból kiindulva állapította meg a földjáradék mértékét a földek minőség- és hozamkülönbözetének figyelembe vételével. Rámutatott, hogy ha a gabona ára – döntően állami szabályozás révén – elmarad az általános áremelkedések mértékétől, azaz a búzatermesztés ráfizetéses tevékenységgé válik, ezzel megszakad a jövedelmek természetes körforgása a földbérlő vállalkozók és a földtulajdonosok között, mely visszafogja a teljes nemzetgazdaság növekedését.
Locke (1632-1704) és Hume (1711-1776) a javak termelésének vizsgálatakor a földhöz képest felnagyították a munka, mint értéktermelő tényező jelentőségét, így azt vallották, hogy a földesurak járadékként elsajátítják mások munkájának egy részét azoktól, akiknek megélhetésükhöz nincs elég földjük.
Cantillon (1680-1734) a fiziokraták előfutáraként azt hangoztatta, hogy csupán egyetlen, nem termelésből származó, tehát költségmentes termelési tényező van: a föld. Csak ennek hozadéka minősülhet tiszta hozadéknak. Rámutatott arra is, hogy a földbérlők szerződésben előre rögzített juttatást fizetnek a földesúrnak és a munkásoknak is, így az ő jövedelmük bizonytalan, azaz kockázatot vállalnak. Ezzel szemben a szerződésben megállapított bérleti díj földjáradékként a földesúrhoz kerül, melynek mértéke nem a munkabér (tehát a puszta megélhetés) szintjén mozog, így a tulajdonos azt „szeszélyének megfelelően költheti el”.

(A fiziokraták) A XVIII. századi francia fiziokraták a földet tartották az egyetlen olyan produktív tényezőnek, amely járadéktermelő képességével jövedelmet hoz. A merkantilizmus egyoldalú pénzügyi elveivel szemben a természeti törvények jelentették számukra a kiindulópontot.
A fiziokraták érdeme, hogy igyekeztek a zavaró mellékkörülményektől eltekintve egy elemi okra visszavezetni a földjáradékot. Feltevésük szerint a föld, illetve a vele kapcsolatos természeti erők komplexuma többet terem, mint ami megművelőinek eltartására szükséges. Úgy vélték, hogy a földnek természetes termőerejénél fogva önálló hozadéka van, mely mezőgazdasági értéktöbblet forrásául szolgál. Ez a természeti adomány szerintük az emberi munkaráfordítás ellenértékén felül jelentkezik. A föld természetes termőerejének létét azzal bizonyították, hogy a trópusi éghajlatú területeken a természet ingyenesen, azaz munka nélkül látta el az embereket élelemmel. A termények, élelmiszerek puszta leszedését, betakarítását a fiziokraták nem tekintették munkának.
Tőlük származik az a klasszikus közgazdaságtan által átvett tétel is, miszerint a munka ára egyenlő a munkások létfenntartásához szükséges javak összességével. Az ennek levonása után fennmaradó többletet tiszta terméknek („produit net”) hívták, azaz a fölösleggel azonosították a földjáradékot, amiből a földtulajdonos – annak ellenére, hogy maga nem műveli a földet – mégis megél.
François Quesnay (1694-1774) a fiziokraták állításait az ún. termelékenységi elvvel támasztotta alá, mely alapján a földtulajdonos a termelési költségek levonása után tiszta jövedelemhez, míg a forgalom többi szereplője a különböző szolgáltatások ellenértékeként csak költségtérítéshez jut. Az iparban szerinte azért nem keletkezhet tiszta termék, mert az csak „összerakja a mezőgazdaságtól kapott anyagokat”.
Turgot (1727-1781) szerint éppen a járadék teszi lehetővé, hogy más legyen a földművelő és más a földtulajdonos. A kézműves, az iparos is megtakaríthat jövedelméből, de csak úgy, ha rendszeres szükségelténél kevesebb a kiadása. A földműves azonban, ha egyúttal földtulajdonos is, járadéka révén félreteheti jövedelme egy részét akkor is, ha a rendes szükségletei arányában költ. Igazi szabadon elkölthető jövedelme tehát csak a földtulajdonosnak van.
A földművelés elsődlegességének hirdetése az új érték létrehozásakor feudális ízt adott a fiziokraták munkájának. Bár a gazdasági szabadságot hirdették és figyelmüket a tőkés bérlőkre, mint a gazdasági élet központi szereplőire fordították, elméletük mégis inkább a feudális rend reformkísérleteként, semmint új, forradalmi eszmerendszer alapjaként értékelhető.

(A klasszikus földjáradék-elméletek) A klasszikus közgazdaságtan egyik legkiemelkedőbb képviselője, Adam Smith (1723-1790) munkássága nyomán a földjáradéktan új nézőponttal gazdagodott, nevezetesen a járadéknak a terményárral való összekapcsolásával. Smith a mezőgazdasági termékek árbevételének a termelési költségek levonása után fennmaradó részét tekinti földjáradéknak. „A földesúr mindig azon van, hogy a bérlőnek csak annyit hagyjon meg a termékek hozamából, amennyiből újra beszerezheti a vetőmagot, fizetheti a munkabért, megvásárolhatja és fenntarthatja állatait és egyéb gazdasági eszközeit, ezenfelül pedig még csak annyit, amennyi a mezőgazdasági tőkének a környék kialakult profitját fedezi.” Ez az ún. reziduális (maradványérték-alapú) felfogás lényege, mely a klasszikus közgazdák járadékelméleteinek alapját képezi.
Szerinte a járadékot a föld magántulajdonba kerülése hozta létre, hiszen addig, míg nemzetségi alapon közös volt a földtulajdon, a termény a munkásnak annyiba került, amennyi fáradsággal azt learatta, illetve összegyűjtötte. Miután azonban a föld magántulajdonosok közt oszlott meg, megjelent a használati engedély ellentételezéseként a bérleti díj. Smith fő művében, a Nemzetek gazdagságában (1776) a földjáradékot tiszta vagyonjogi kategóriaként nevesítette. Ez azonban csak akkor igaz, ha a birtokok haszonbérbe adása általánosan elterjedt, így a XVIII. századi Angliában.
Abból a felfogásból, miszerint a járadék a föld használatáért a tulajdonosnak fizetett monopol ár, az következik, hogy minden magántulajdonban lévő föld ad járadékot. A tulajdonos elvileg nem követelhetne bért, ha a föld megművelőjének a termelésből feleslege nem keletkezne. Ezt a felesleget azonban Smith állandóan biztosítottnak látta, mert fogva tartotta az a korabeli nézet, miszerint a föld mindig több táplálékot termel, mint amennyi a piacrahozatal munkájának fenntartására szükséges. Ezt a fiziokratáktól átvett termelési fölösleget, mint munkanélküli jövedelmet hívta a járadék eredeti formájának.
A járadék másodlagos, forgalmi alakzatában kapcsolódik össze a mennyiség az árral, miszerint az élelmiszerek mindig olyan áron kelnek el, hogy abból a munka és a tőke jutalmazásán (azaz költségein) felül maradvány is képződjék. Ennek az – egyébként hibás feltételezésen alapuló – felismerésnek a jelentősége abban áll, hogy ettől kezdve a járadékelméletekben elsősorban a jövedelem-eloszlás piaci vonatkozásait hangsúlyozták, így a költségelv került előtérbe.
Smith szerint a földjáradék harmadik, jogi formája révén válik jövedelem-eloszlási jelenséggé. Az állandóan képződő felesleg ugyanis megteremtette annak lehetőségét, hogy a társadalom egyes tagjai már ne élelmiszertermeléssel foglalkozzanak. A munkamegosztásra az ad lehetőséget, hogy a kézművesek ipari jószágaikért cserébe vásárolnak bizonyos részt a földmagántulajdon révén képződött, járadék formájában felhalmozódott élelemkészletből.
Ami a földjáradék mértékét illeti, Smith szerint a gabonaföld járadéka szabta meg minden más művelés alá vett föld járadékát is. Ezt azzal a fiziokrata gyökerű tétellel magyarázta, hogy a gabona az emberiség fő tápláléka, mellyel a munka ára mindig kifizethető, és efölött mindenképpen képződik a természeti erők eredményének tulajdonítható járadék is. Ha termőföldön olyan termékeket termelünk, melyek az emberek ruházati és lakásszükségletét elégítik ki, az „néha hoz járadékot, néha nem”. A bizonytalan járadékképződésű tevékenységek maradványérték-képződését az élelmiszer iránti kereslettől tette függővé. Úgy vélte, hogy ha az élelmiszerellátás biztosított, akkor hoznak járadékot, ha hiány van, akkor viszont ismét a biztosan járadékot adó élelmiszertermelésre térnek át. Megállapítható tehát, hogy Smith és a fiziokraták között csak fokozati volt az eltérés, nem lényegbeli.
Ugyancsak Smith-nél jelennek meg először az elmélettörténetben a földjáradék élelmiszer-termeléstől elkülönített alakzatai is. Egyrészt foglalkozott az erdőkkel, melyek szerinte nem adnak járadékot és élelmiszertermelésre sem fordíthatók, mert a kiirtásukhoz szükséges költségek nem térülnének meg. Ezzel közvetve elismerte, hogy létezhetnek olyan élelmiszertermővé átalakított területek, ahol földjáradék nem képződne, hiszen még a munka és a tőke kamata sem térülne vissza. Mivel a bányászatnak nincs olyan lehetősége, hogy élelmiszerhiány esetén művelési ágat váltson, bányajáradék Smith szerint csak akkor képződik, ha a bányatermék ára akár hasznosságánál, akár ritkaságánál fogva olyan magas, hogy a munkának és a tőkének szokásos nyereséggel való visszatérítésén felül maradvány képződik. Az épületjáradék fogalmát viszont már nem reziduális módon, hanem az építésre fordított tőke kamataként értelmezte.
Smith művében megtalálhatóak a klasszikus iskola későbbi közgazdászai által kifejtett gondolatok kezdeményei is. „Ha a legtermékenyebb és legkedvezőbb fekvésű földet már megszállták, akkor a kevésbé termékeny és kevésbé kedvező fekvésűnek művelése kevesebb nyereséggel fog járni. […] Azt a gabonát, melyet a várostól egy mérföldnyi távolságban termeltek, ott ugyanannyiért fogják eladni, mint azt, melyet húsz mérföldnyiről szállítottak.” Smith tehát észrevette, hogy a földjáradék a talaj termékenységével és fekvésével együtt változik, de nem tette földjáradék-elmélete alapjává.
A Smith utáni klasszikus közgazdászok a földjáradék-elméletet úgy fejlesztették tovább, hogy a föld hozadékát befolyásoló egyes tényezőket külön-külön tették vizsgálatuk tárgyává. Így született meg Anderson, West és Ricardo különbözeti, Thünen helyzeti, valamint Say abszolút járadékának értelmezése.

(A különbözeti járadék) A különbözeti járadék első felismerője egy gyakorlati gazda, Anderson volt, aki a földek termőképességéből vezette le a járadékot, és kimondta, hogy létezik járadékot nem adó föld is, ahol a termelési költség éppen egyenlő a termés értékével. Míg a fiziokraták teljesen a természet erőire, Smith pedig a természetre és a munkára, addig Anderson kizárólag a munkára és a termelési költségekre vezette vissza a járadék fogalmát. Ehhez a levezetéshez szükséges volt a munka fogalmának átértelmezése, kibővítése. Anderson és követői ugyanis – a fiziokratákkal szemben – már munkának minősítették a termények, élelmiszerek betakarítását is. Emellett rájöttek arra is, hogy a természeti erők nem kifogyhatatlanok, egyes esetekben pótlásuk emberi munkával sokkal hatékonyabban végezhető el, akár a terméketlen föld is termőképessé változtatható.
Anderson a földjáradékot reziduális módon, prémium felárként értelmezte. Szerinte gabonát nem lehet munka nélkül termelni, ennélfogva az a munkamennyiség (munkabér), amely a gabona termeléséhez szükséges, a gabona igazi, belső értékével egyenlő. A közgazdasági elmélettörténetben elsőként itt válik szét a Smith-nél még azonos jelentéstartalmú ár és érték fogalma. Anderson ezt a tartalmi eltérést a következőképpen vezeti le: „Termékeny talajon ugyanazt a gabonamennyiséget olcsóbban lehet előállítani, […] az a haszonbérlő tehát, aki a jó földön gazdálkodik, olcsóbb áron adhatja el gabonáját. Ha azonban a jó földön termelt gabona nem elég a szükséglet fedezésére, akkor a gabona ára addig fog emelkedni, amíg el nem éri a rossz földön termelt gabona költségszintjét. Természetes, hogy a jó földön gazdálkodó haszonbérlő is ugyanazon a magas áron fogja gabonáját eladni, mint az, aki rossz földön gazdálkodik. Ennélfogva a termékeny föld haszonbérlője a gabona árában többet fog kapni, mint amennyi az általa termelt gabona igaz, belső értéke. […] A termékenyebb földek megszerzéséért vagy kizárólagos használatáért a bérlők prémiumot fognak fizetni.” Anderson szerint ez a járadék teszi lehetővé a földek termőerejének fokozását, minőségének tartós befektetésekkel történő javítását. Gyakorlati szemléletmódjából adódóan a már művelés alatt álló földekből indult ki, és azok belterjességi hozadékának növelését szorgalmazta, melynek forrásaként a földjáradékot jelölte meg.
David Ricardo (1772-1823) szerint a járadék „a föld termékének az a része, melyet a földtulajdonosnak a talaj eredeti és elpusztíthatatlan erőinek használatáért fizetnek”. Elpusztíthatatlan erő fogalmán azt értette, hogy a kimerült föld ugaron hagyva és pihentetve emberi tevékenység (pl. talajerő-utánpótlás) nélkül is képes visszanyerni termőképes állapotát. Véleménye szerint ezért nem lehet a földjövedelmet a más forrásból eredő jövedelmekkel azonos módon kezelni.
Különbözeti járadékelméletében Ricardo a legjobb termőképességű földekből kiindulva az egyre rosszabb, de még művelésbe vonható minőségű földek fokozatos bevonásával, tehát Anderson elméletéhez képest éppen ellentétesen, extenzív módon vezette le a gazdasági növekedés lehetőségét. Ricardo szerint a gabona árát a legdrágábban termelő, a szükségletek ellátásához még nélkülözhetetlen földön (a közgazdaságtan határérték-elméleten alapuló kifejezésével élve az ún. határföldön) felmerülő termelési költségek határozzák meg, és így a jobb minőségű földek birtokosai, akik terményeikért ugyanezt az árat kapják, de kisebb költséggel termelnek, többletjövedelemhez jutnak. A termelés határán, tehát a művelés alatt álló legrosszabb földön Ricardo szerint nincsen járadék, mert itt a termelő csupán a befektetett munkájának ellenértékét kapja meg. Ezzel megteremtette a földjáradék, mint különbözeti járadék magyarázatát.
Ricardo szerint a földjáradék különbözeti jövedelem és az áralakulás következménye. Ha a piaci árak a legjobb földek költségeihez igazodnának, a többi termelő tönkre menne. A jó minőségű földek nem tudnák pótolni a kieső kínálatot, így az árak emelkednének egészen addig, míg a kereslet által meghatározott határföldek is be tudnak kapcsolódni a termelésbe. Elgondolása szerint a földjáradék, bár szorosan összefügg a föld termőképességével, mégsem közvetlenül ennek, hanem az áralakulásnak a következménye. Vagyis a gabonaár nem azért magas, mert egyes földbirtokosok járadékot kapnak, hanem azért, mert kedvezőtlenebb körülmények között termelő földeket is meg kell művelni, és a gabonaáraknak ezek költségei szerint kell alakulnia. A különbözeti földjáradék tehát többletjövedelem, de nem költségtényező, mert nem valamely közvetlen ráfordítás megtérítése, hanem annak következménye, hogy az árat a még megművelt legrosszabb minőségű föld termelési költségei határozzák meg. Ricardo tehát a többletjövedelmet következetesen elkülönítette a költségtényezőként értelmezett munkabértől és tőkenyereségtől.
Az előzőekben bemutatott földjáradék-elmélet alapvetően megegyezett West és Torrens 1815-ben publikált nézeteivel, ezért Ricardo 1817-ben megjelent főművében, A politikai gazdaságtan és az adózás alapelveiben köszönetét fejezte ki e szerzőknek. Magyarázatra szorul azonban az a tény, hogy bár a különbözeti járadék elveit Anderson már negyven évvel korábban lerakta, mégis Ricardónak tulajdonítják e felfedezést. Ennek oka a XIX. századi Anglia gazdasági-politikai viszonyaiban keresendő. Ricardo ugyanis londoni üzletember révén a mezőgazdaságot ugyanolyan termelő tevékenységnek tartotta, mint bármely ipari manufaktúráét. Művében éppen a földbirtokosok ellen szállt síkra azt állítva, hogy a gabonatörvények által az import alapanyagokra kiszabott magas behozatali vám a belföldi gabona árát magas árszinten stabilizálja, ami csak a földtulajdonosok járadékát növeli, ugyanakkor a nem mezőgazdaságból élő lakosság számára magasan tartja az alapvető élelmiszerek árát, növelve a megélhetési költségeket. Az erősödő iparos polgárság számára tehát Ricardo elméletileg megalapozott támadási felületet biztosított a földbirtokos arisztokráciával szemben, amit ki is használtak, ezzel általánosan ismertté téve a művében kifejtett nézeteket.
John Stuart Mill (1806-1875) Ricardo járadékelméletét elfogadva rámutatott arra, hogy nemcsak a mezőgazdaságban, de az iparban is létrejöhet járadék. Véleménye szerint abban a termelési ágban, amelyben az ár a legrosszabb körülmények között termelt jószág költségeihez igazodik, járadék keletkezik. Ricardóhoz hasonlóan a földjáradékot nem tekintette a termelés költségelemének, ugyanakkor vitatkozott Smith-szel, mivel nem ismerte el, hogy a földjáradék a mezőgazdasági termékek monopolárának lenne a következménye. Véleménye szerint a mezőgazdasági termékek mennyisége növelhető, ha készek vagyunk a nagyobb termeléssel járó magasabb költségek fedezésére. Mill gazdasági reformprogramjának egyik célkitűzése a földjáradék adó révén történő elvonására vonatkozott. A földjáradék, „ha magáért a földért és nem az […] abban fektetett javításokért következik, nem termelő kiadás […], hanem csak egy eltulajdonított természeti tényező használatáért fizetett díj”. Kifizetése révén a bérlő jövedelmének kisebb hányada áll produktív felhasználás céljából rendelkezésre.
Mivel a föld minőségének többféle összetevője van, ezek alapján Karl Marx (1818-1883) Ricardo elméletét továbbfejlesztve a különbözeti földjáradéknak több formáját különítette el .
Egy termőföld megítélése során a legkézenfekvőbb a minőségi különbségek számba vétele. A domborzati, éghajlati és talajadottságokból származó nagyobb termőképesség többletjövedelmet eredményez, amelyet minőségi hozadéknak vagy I. számú különbözeti járadéknak nevezett el.
A második forma a föld belterjesebb műveléséhez, azaz a jobb technika, technológia alkalmazásához kötődik. Az azonos minőségű földön eszközölt nagyobb mértékű befektetés, pótlólagos ráfordítás szintén többlethozadékot eredményez. Ez az ún. belterjességi vagy intenzitási hozadék, de a II. számú különbözeti járadék elnevezéssel is találkozhatunk.
Marx a különbözeti járadék harmadik formájaként a föld fekvéséből kiindulva az épület-telekjáradékot nevesítette, mint az építkezésre szánt, tehát nem mezőgazdasági célból hasznosított föld járadékának alapját. A mezőgazdasági művelés alatt álló földek esetében ezt a hatást Thünen definiálta, helyzeti járadék formájában.
Ricardo és követői földjáradék-elméletének egyes megállapításai jelentős vitát váltottak ki a korszak közgazdászai körében, melynek eredménye a következőkben összegezhető.
A Ricardo által alkalmazott munkaérték-elmélet alapján (mely szerint az árban csak a munka termelte érték tükröződhet), nem tudta megmagyarázni, hogy miért fizetnek földjáradékot a legrosszabb földek után is. Úgy vélekedett, hogy a legrosszabb körülmények között előállított termék értéke – amely a piaci árat szabályozza – nem tartalmaz földjáradékot. Ezzel tagadta az abszolút járadék létét, pedig a határföld bérlete esetén is fennáll haszonbér-fizetési kötelezettség.
Mivel a bérlőnek haszonbért kell fizetnie, megdőlt Ricardo azon tétele is, hogy a földjáradék nem költségtényező, tehát nem része a termények árának. A bérlőnek ugyanis a haszonbért ugyanúgy be kell számítania költségei közé, mint a munkabért, vagy az egyéb termelőeszközök beszerzését.
Elfogadva Thomas Malthus (1766-1834) népesedési elméletét és a csökkenő termelékenység törvényét, Ricardo úgy gondolta, hogy a különbözeti járadék növekvő mértékű, mivel a lakosság növekedése egyre több, ugyanakkor rosszabb minőségű föld művelésbe vonását kényszeríti ki, s ezáltal az egyre gyengébb határföldön növekednek a termelési költségek, emelkedik a gabona ára, így pedig a járadék is magasabb lesz. A gyakorlat éppen ennek ellenkezőjét igazolta. Amint arra Heller Farkas (1877-1955) rámutatott, Ricardo a növekvő mértékű különbözeti járadék tételezésével a mezőgazdaság fejlődési lehetőségeit (belterjesség fokozása, műszaki és technológiai fejlődés, közlekedés modernizálása) meglehetősen alábecsülte. Szerinte a különbözeti járadék nagysága lassan csökkenő tendenciát mutat. Ennek tartósságát azonban többen vitatták. Dániel Arnold például Marx járadékelméletét bírálva arra hívta fel a figyelmet, hogy a földeken csak korlátozott nagyságú tőkét, illetve munkát lehet elhelyezni, mivel a rajta űzhető mezőgazdasági termelés bizonyos ponton túl már természeti akadályokba ütközik. Hein János szerint is a mezőgazdaságban a csökkenő földhozadék és vele együtt az emelkedő költségek törvénye érvényesül. Rámutatott azonban arra is, hogy ennek az a legfőbb oka, hogy az agrárüzemek – a gyáriparral ellentétben – tevékenységüket negatív piaci hatások esetén sem szokták korlátozni, legfeljebb az árcsökkenések hatására a termelési intenzitásukat mérsékelni, emiatt aztán tartósan az ökonómiailag optimális feletti kibocsátással termelnek.

(A helyzeti járadék) Johann Heinrich von Thünen (1783-1850) a termelésből kiindulva határozta meg járadék-fogalmát, mely szerint a földjáradék a fekvés vagy a talajminőség előnyéből származik. A helyzeti járadék tehát ugyanúgy különbözeti járadéknak tekinthető, mint a földek minőség-különbségéből fakadóak, azzal, hogy jelen esetben a felvevőpiac (pl. egy város) közelségének, azaz a távolsági tényezőnek van kiemelt jelentősége.
Az 1826-ban megjelent „Der Isolierter Staat” című művéből a termőföld fekvése szerinti járadéktermelő képességének elméleti kidolgozása érdemel külön kiemelést. A föld fekvéséből adódó helyzeti járadék meghatározásakor – azonos minőségű földeket feltételezve – csak a szállítási költségek különbségeire fordított figyelmet. Úgy vélte, hogy minél nagyobb a szállítási távolság, annál kisebb a jövedelem. A thünen-féle határköltség-fogalom alapján egy bizonyos szállítási távolságon a szállítási költség felemészti a teljes jövedelmet, itt van a termék piacra történő szállításának határa. Az e földrajzi határon belüli, szállításból adódó jövedelemkülönbség tekinthető tehát helyzeti járadéknak.

Hj=T(á-k)-Ttszk

Hj = helyzeti járadék
T = termék mennyiség
á = termékár
k = a termék termelési költsége
t = szállítási távolság
szk = az egységnyi szállítási távolság költsége
Mivel egy jobb fekvésű földön a helyzeti járadék mértéke akár közömbösítheti is a gyengébb földminőséget, ez az elmélet világított rá arra, hogy a termőföld más célú (pl. ipari) hasznosításának is van járadéktermelő vonzata. Ebből a felismerésből fejlődött ki a regionális gazdaságtan máig meghatározó alapvetése, az ún. telephelyelmélet.

(Az abszolút földjáradék) Ricardo és Thünen tételei megdönthetetlenek abból a szempontból, hogy a jobb minőségű, illetve kedvezőbb földrajzi elhelyezkedésű föld különbözeti típusú járadékhoz juttatja a termelőt, de nem tartalmazza a földjáradék teljes nagyságát. A művelésre alkalmas föld akkor is jövedelem forrása, amikor művelése nem oly előnyös, hogy különbözeti járadék képződjön rajta. Az a tény, hogy a föld korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, sajátos monopolhelyzetbe hozza ugyanis tulajdonosát. Annak, aki másnak a földjét bérbe veszi, a föld használatáért (még a határföld esetében is) árat (haszonbért) kell fizetnie. Ennek a földtulajdonosnál keletkező jövedelemnek már nem a termelésben élvezett előny a forrása, mint a különbözeti járadékoknak, hanem ez pusztán a földmagántulajdon következménye. Ezt a jövedelmet, mely tiszta tulajdoni járadék, abszolút földjáradéknak nevezzük.
A klasszikus elmélet a földjáradék jogi alapjával – a magántulajdonnal – nem foglalkozott. A tulajdonra történő utalást egyrészt a szocialista gondolkodók (Rodbertus, Marx) karolták fel, másrészt azok a polgári közgazdászok (Senior, Say, Navratil) is elfogadták, akik a kizsákmányolási elmélettel nem értettek ugyan egyet, de indokoltnak tartották a munkából és a tulajdonból származó jövedelmek közötti különbségtételt.
Marx a még művelésbe vont legrosszabb földön keletkező járadékot egyben értékalkotó-résznek is nevezte. Létezését azzal bizonyította, hogy a mezőgazdasági termékeknek nem a költségeket fedező termelési áron, hanem az ennél magasabb értékáron kell elkelniük, különben a földbérlő a jövedelméből nem lenne képes bérleti díjat fizetni a tulajdonos számára. A földtulajdonosnak járó haszonbért a legrosszabb földön gazdálkodónak is kell tudni fizetnie. Véleménye szerint a határföld ára a tőkésített abszolút járadékból adódik.
Az az állítás, hogy az abszolút földjáradék létezése maradéktalanul ellentétben áll Ricardo elméletével, nem fogadható el. Ricardo elméletének ugyanis a ritkasági elv, mely szerint az értéknek az egyik fontos tényezője a javak szűkössége, részét képezte. Márpedig a föld kétségtelenül „ritkasági jószág” és ha erősen megnő a termékek iránti kereslet, a határföldön is keletkezik járadék. A ritkasági elv következetes képviselői közül kiemelést érdemel W. Röpke (1899-1966), aki szerint „a földjáradék keletkezése azt jelzi, hogy bizonyos célra nem áll elegendő föld rendelkezésre”, s ezért fizetni kell a föld használatáért.
N. W. Senior (1790-1864) szerint amíg korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre a föld, addig a természet közreműködése ingyenes volt, de a magántulajdonba vett természeti erők értékesek lettek, mivel a felettük való szabad rendelkezési jog már meghatározott személyeket, a tulajdonosokat illette. A természet ingyen adományainak uralom alá vételéből természeti monopol-helyzetek álltak elő. Senior a járadékot nem költségelemnek tekintette, hanem az ár azon részének, mely a költségek (a munkabér és a befektetett tőke kamata) feletti többletként realizálódik, valamiféle monopólium eredményeként. Ez a vélekedés az abszolút földjáradék fogalmát már egyértelműen a magántulajdon intézményéhez kapcsolta. Nézetét elfogadva többen a földjáradékot a föld monopóliumából fakadónak tekintették, a ritkasági elv pedig kellő alapot nyújtott a monopolista jövedelem magyarázatára. Eszerint a monopolista a jószág ritkaságának mesterséges növelésével (pl. a tulajdonában lévő földterület termelésbe vonásának időleges visszatartásával) olyan többletjövedelemre tesz szert, amely a verseny során keletkező nyereséget felülmúlhatja.
A monopolista elméletet mellőző Jean Baptiste Say (1767-1832) számára a földjáradék egyszerűen a föld termelékenységének a következménye. Modelljében azonos típusú termelési tényezők a tőke és a föld. Nem fogadta el az angol klasszikusok azon állítását, hogy a földjáradékot más törvények szabályozzák, mint a többi termelési tényező jövedelmét, e tekintetben tehát már a neoklasszikusok előfutárának volt tekinthető. Mivel Ricardo nem adta meg a földjáradék teljes magyarázatát, Say nevéhez fűződik az a felismerés, hogy a különbözeti járadék csak az egyik formája a földjáradéknak. Léteznie kell ugyanis abszolút járadéknak is, melyet minden gazdaságilag hasznosítható föld tulajdonosa élvez, ha földjét használatra engedi át másnak.
Az abszolút földjáradéknak az európai irodalomban is feltűnést keltő, világos és szakszerű kifejtése Navratil Ákos (1875-1952) nevéhez fűződik. Értelmezése szerint a földjáradék nem azonos a gazdálkodó jövedelmével, mert utóbbiba más elemek (pl. a vállalkozásba fektetett tőke kamata és a vállalkozó nyeresége) is beletartoznak. Amennyiben a tulajdonos földjét haszonbérlet formájában hasznosítja, a szerződésben megállapított haszonbér megközelítőleg a földjáradék nagyságával egyenlő, de adott esetben magasabb vagy alacsonyabb is lehet annál. Ha például a termőföld tulajdonosa különböző gazdasági építmények, talajjavítás vagy más egyéb beruházás révén befektetéseket valósított meg a földön, és ezeket a bérlő hasznos beruházásként értékeli, magasabb bérleti díjban állapodhatnak meg, ami így a földjáradékon felül – mely minden magántulajdonban lévő és művelésbe vont földterületen keletkezik – a tulajdonos tőkebefektetései után számított kamatjövedelmét is tartalmazza. Ugyanakkor hosszútávú haszonbérleti szerződés esetén a haszonbér alacsonyabb is lehet a földjáradéknál. Ennek oka az, hogy egy határozott idejű bérleti szerződésben kikötött haszonbér mértékét – ha a felek másként nem egyeznek meg – a bérleti szerződés ideje alatt konstans értékként kell kezelni akkor is, ha a szerződés megkötésekor érvényesülő kedvezőtlen mezőgazdasági árviszonyokat és az emiatt kialakult alacsonyabb földjáradékot okozó tényezők időközben megváltoznának. (Fordított esetben természetesen a földjáradékon felüli extraprofit jelenik meg a tulajdonosnál.)
Az abszolút földjáradék léte Navratil szerint megkérdőjelezi a mezőgazdasági termékek ára és a földjáradék kapcsolatára vonatkozó, Ricardo által kifejtett elképzeléseket. A haszonbért ugyanis a bérlőnek éppen úgy be kell számítania a költségeibe, mint ahogy beszámítja azt, amit a munkásainak fizet, vagy amit egyéb termelőeszközökre költ. Ez alól csak ott lehet kivétel, ahol a tulajdonos maga műveli a földet. Bár magának nem fizet haszonbért, mint ahogy munkabért sem, az árak megállapításánál mégis figyelemmel kell lennie ezekre a tényezőkre. A földjáradék mint költségtényező ugyanis nemcsak a földtulajdonosok jövedelmének meghatározója, hanem az élelmiszerárakkal való kapcsolata révén a reáljövedelem alakító tényezője is.
Az abszolút földjáradék a föld, mint korlátozottan rendelkezésre álló erőforrás árára is hatást gyakorol, a termőföld piaci árát azonban mégsem határozhatjuk meg tőkésített járadék formájában, hiszen a valóságos földár ennek általában a többszöröse. Az áralakulásban meghatározó szerepe a kereslet-kínálatnak, tehát a működő földpiacnak van, ahol élénk kereslet esetén a föld áremelkedéséből származó jelentős értéknövekedés realizálható.

(A neoklasszikus földjáradék-elméletek) A neoklasszikusok szakítani kívántak a klasszikus közgazdaságtannak a földjáradékot keletkezési okaira bontó és elemenként vizsgáló módszerével. Mivel a klasszikus elmélet adós maradt annak levezetésével, hogy a teljes földjáradék értékén belül milyen arányt képvisel az abszolút, a különbözeti és a helyzeti járadék, egységes, a határhaszon-elméleten alapuló módszer kidolgozására törekedtek. Feltételezésük szerint az egyes termelési tényezők (munka, tőke, föld) homogének, azaz a minőségi különbségeket a modellben figyelmen kívül hagyták, a termelésben való felhasználásukat pedig bármely kis egységgel növelhetőnek, illetve csökkenthetőnek tartották. Szerintük az egyes termelési tényezők árát azok határtermék-értéke határozza meg, így az össztermékből való részesedésük is a határtermék-arányaikat tükrözi. A felhasznált tényezők határtermékének és mennyiségének a szorzatösszege pedig egyenlő a termelés mennyiségével. Felfogásuk szerint a termelési tényezők (így a termőföld) tulajdonosai által az input-piacokon kapott ellenérték a tényező-tulajdonosok bevétele és profitja is egyben, tehát egyszerre ár és jövedelem.

P*MPL*L+P*MPK*K+P*MPE*E=P*Q

MP = az adott tényező határterméke
P = a termék ára
Q = a termelt mennyiség
L = munka
A = föld
K = tőke
E = a vállalkozó, mint termelési tényező

A ricardói földjáradék-elméletet azonban a határhaszon-iskola nem vetette el teljes egészében. Bár az osztrák irányzat képviselői a klasszikus elméletek legkövetkezetesebb ellenzői voltak, az angol és amerikai iskoláknak már nem volt ennyire egyértelmű az álláspontjuk. Ez utóbbiak (W. S. Jevons; A. Marshall) határtermelékenységre és határköltségre vonatkozó elméletükben a földjáradékot nem tekintették ugyan termelési költségnek, de értéken felüli áralkotórészként elismerték létezését.
John Bates Clark (1847-1938) termelékenységi elmélete révén az Egyesült Államokban lényegében a határtermelékenységi nézetek terjedtek el, így a földjáradékot is ezen az alapon magyarázták. Clark szerint a föld, mint termelési tényező nem különbözik a tőkétől, és hozama éppúgy kamatnak tekinthető, mint a tőkekamat. Élete későbbi szakaszában azonban megtagadta korábbi nézeteit, és a föld határtermelékenységének a különbözeti földjáradék fogalmával való összeegyeztetésén dolgozott. A marginális elmélet álláspontját ebben a vonatkozásban R. Barlowe foglalta össze. Elfogadta a Ricardo elméletén nyugvó és Marx által továbbfejlesztett I. és II. számú különbözeti földjáradék létezését, melyeket a határhaszon-elmélet módszerével vezetett le. Eszerint extenzív (I. számú) járadék akkor képződik, ha a még művelésbe vont legrosszabb minőségű földhöz képest – ahol a felhasznált termelési tényezők határköltsége és határhozama egyenlő – jobb minőségű földet is művelésbe vonunk, ezáltal a határföldhöz képest alacsonyabb költséggel, illetve magasabb hozammal számolhatunk. Intenzitási (II. számú) járadék pedig akkor keletkezik, ha az azonos földdarabon felhasznált agrotechnikai eszközök és beruházások határköltsége alacsonyabb határhozamuk értékénél.
A határtermelékenységi elmélet látványos térhódításának ellenére a matematikai iskola képviselőin kívül azok a közgazdászok is hangoztatták fenntartásaikat, akik az értékelmélethez csatolt fejtegetéseket nem tartották elégségesnek és hiányolták a piaci hatások tényszerű feltárását. A piaci tényezők elemzése révén végül kompromisszumos megoldás született. Változatlanul elfogadták a határtermelékenységnek a jövedelemre irányuló befolyását, de azt is hangsúlyozták, hogy egyéb tényezők is hatással vannak a jövedelmek nagyságára. Az ún. beszámítási elméletből kiindulva Böhm-Bawerk (1851-1914) szerint a föld termelékenysége csak alapja a járadék keletkezésének, mivel a járadék igazi forrása „a tényezők használatának a jövőben való beérése”. Ezzel a járadék-elméletet párhuzamba hozta a tőkekamat-elmélettel, vagyis a földjáradék a tartós javak kamatával azonos elv alapján keletkezik.
A neoklasszikus földjáradék-elméletek esetében napjainkig problémát jelent, hogy az egyes elkülönített termelési tényezők (munka, föld, tőke) termelésből való tényleges részesedését a gyakorlatban nem lehet pontosan felmérni.

(A járadékfogalom általánosítása) A járadékfogalom értelmezési tartományának kibővítése elmélettörténeti szempontból két szakaszra bontható. Elsőként azt vizsgálták, képződhet-e járadék a termőföldön kívül más erőforrások esetében is, majd pedig azt, megalkotható-e a járadék absztrakt, az összes termelési tényezőre adaptálható definíciója.
Azt a gondolatot, hogy az ipar és kereskedelem területén is képződhet járadék, Alfred Marshall (1842-1924) fejtette ki először. Szerinte a járadékképződés az áralakulás kísérőjelensége, s mint ilyen, a föld, valamint más tartós termelési tényezők között csak fokozati különbség van. Rámutatott, hogy a tőkére alapozott ipari és kereskedelmi termelőfolyamatok során is előállhat valamely vállalkozó számára olyan többletjövedelem, mely annak köszönhető, hogy az ő termelőfeltételei átmenetileg előnyösebben alakulnak, mint másokéi. Ezt az időleges többletet Marshall járadékjellegű jövedelemnek, quasi rentnek nevezte.
H. K. Mangoldt (1824-1868) meghatározása szerint a járadék a termelési költségek még nem általánosult módon megvalósított csökkentésével függ össze, s ezért jelentős tényezője a gazdasági fejlődésnek. Szerinte bármelyik termelési tényező forrása lehet a járadékszerű jövedelemnek, így beszélhetünk munka- illetve tőkejáradékról is. A fenti értelmezés alapján két alaptípus különíthető el: a munkajáradék jellegű ügyességi, valamint a specifikustőke-járadék.
Az ügyességi járadék gondolatát elsőként felvető Heinrich Storch (1766-1835) szerint a termelésben hasznosítható különleges képességgel rendelkezők tevékenységük révén a földjáradékhoz hasonló többletjövedelmet élveznek. Ilyen esetben nem egyszerű munkaáldozatról van szó, hanem a különleges képesség következményéről, melyet „a természet adta tehetségek járadékának” nevezett. Napjainkban az e képességeket tanúsító szellemi termékeket (pl. szabadalmakat, know-how-kat) az állam is oltalomban részesíti, hasznosítási monopóliumot biztosítva a feltalálónak.
Klein, Crawford és Alchian tanulmányukban rámutattak arra, hogy ha egy termelési folyamatban felhasznált eszköz specifikus, ennek műkötetése is járadék forrásává válhat. Minél specifikusabb ugyanis egy eszköz, annak egyediségénél fogva a belőle származó jövedelem is részben járadékjellegű, amennyiben az azzal előállított termék a piacon is jelentős árelőnnyel értékesíthető. Akár azért, mert maga a gyártott termék is egyedi, akár azért, mert egy általánosan ismert terméket versenytársaihoz képest költséghatékonyabban képes az új technológia alkalmazása révén előállítani. Ez az ún. specifikustőke-járadék szintén csak átmenetileg jelenthet többletjövedelmet, hiszen egy technológiai újítás idővel általánosan ismertté, azaz a technika állásához tartozóvá válhat, ami a versenyelőnyt szétforgácsolja. Megjegyezzük, hogy ilyen esetekben a piaci kereslet változása is jelentős befolyásoló tényezőt jelent, hiszen minél specifikusabb egy termelőeszköz, annál kisebb az alternatív felhasználási lehetőséggel elérhető bevétel.
Napjaink modern polgári közgazdaságtanára a járadékelmélet régebbi irányzatainak kritikai szemléletű továbbélése jellemző azzal, hogy inkább az absztrakt járadékfogalom megalkotása került a figyelem középpontjába. Ezt segítette, hogy a határtermelékenységi számításokon alapuló munkákban járadéknak az elvárt tőkekamaton felüli jövedelmet tekintették, függetlenül attól, hogy az mely termelési tényezőnek volt tulajdonítható. Ebben az értelemben a járadék az árakban realizálódik, de csak akkor, ha kínálati szűkösség van. A járadék általános fogalmának első definícióját Joan Robinson (1903-1983) adta meg, mely szerint az valamely termelési tényezőnek jutó olyan többlet, amely azon értéken felül képződik, amely éppen elegendő volna az illető termelési tényező termelésbe való bevonásának biztosítására.
A járadéktörvény fenti, általánosabb megfogalmazását azonban továbbra is sokan támadták, mert túlságosan elhanyagolja a földjáradék sajátosságait. P. A. Samuelsonnak a járadékfogalom általánosításáról szóló okfejtése azonban világos választ ad néhány definíciós problémára.
A járadék kifejezést Samuelson olyan termelési tényező hozadékának megjelölésére használja, amelynek mennyisége állandó, vagy legalábbis korlátozott, azaz kínálata teljesen rugalmatlan. A bérleti díj fogalma alatt – ezzel ellentétben – valamilyen újratermelhető termelési tényező (pl. gépek, berendezések) szolgálataiért egy bizonyos időszakra fizetett pénzösszeget ért.
A járadék és a költségek viszonyának elemzése során arra kell választ adni, hogy a járadék ármeghatározó költség-e egyáltalán. Ennek megítélése szerinte attól függ, hogy kinek a nézőpontjából vizsgáljuk a kérdést. Ha egy ágazatot vagy az egész nemzetgazdaságot a maga egészében tekintjük, a föld hozadéka, tehát az ár által meghatározott járadék nem ármeghatározó tényező. De az egyes vállalatok és bármely olyan kis ágazat számára, amely csak a sok potenciális felhasználóknak egyike, ármeghatározó költségnek tűnik. A saját tulajdonú földdel rendelkező gazdálkodónál például teljesen nyilvánvaló, hogy az implicit járadék – a saját magunknak megállapított piaci átlagnak megfelelő bér – éppúgy része a hosszú távú kompetitív költségnek, mint bármely más költség.
Samuelson vélekedése szerint a tiszta földjáradék természeténél fogva olyan többlet, amely megadóztatható anélkül, hogy eltorzítaná a termelési ösztönzőket vagy a termelés hatékonyságát. A földre kivetett adó a földtulajdonosra hárul, lefölözve ezáltal a tiszta gazdasági járadékát. Hogy méltányos vagy éppen célszerű-e a földre kivetett adó, egyrészt gazdaságpolitikai megfontolások, másrészt etikai szempontok szerint dönthető el. Az elvonás mértéke, jellege a munkaerő és a termelési eszközök célszerű koncentráltságát, hatékonyabb tényező-allokációt tesz lehetővé. Az elvonás mértékét és feltételrendszerét a természeti adottságoktól, illetve az indokolt szociálpolitikai megfontolások (pl. a tulajdonos által művelt termőföldre biztosított adómentesség) alapján célszerű differenciálni.
Ha elfogadjuk Samuelson definícióját, a járadékfogalom kiterjesztésének számos további lehetősége kínálkozik. A gazdaság működését napjainkban erőteljesen áthatják ugyanis a legkülönfélébb kormányzati beavatkozások, ezek egy része pedig mennyiségi korlátozásokban ölt testet. Így a különböző termelési kvóták, nemzetközi kereskedelmi kontingensek, mint korlátozottan rendelkezésre álló termelési jogosultságok („erőforrások”) megszerzése iránti verseny a legkülönbözőbb járadékformákat kelti életre.
Az állam tehát közigazgatási-adminisztratív eszközökkel maga is létre hozhat korlátozottan rendelkezésre álló erőforrást, mint például az uniós tagállamok számára tételesen meghatározott nemzeti tejkvótát, mely mint termelési jogosultság felosztásra kerül a tejtermelő vállalkozások között. Az agrárüzemek szintjén ezek a termelést befolyásoló intézkedések ún. vagyoni értékű jogokként jelennek meg. A mezőgazdaságban ilyennek minősül a mezőgazdasági termelőknek a művelt földterület, illetve az állatállomány nagysága alapján számított támogatási jogosultság, a termelést korlátozó egyéni referenciamennyiség (pl. tejkvóta), a szőlőültetvény telepítésére vonatkozó jogosultság, illetve a vadászati és a halászati jog is. A felsorolt jogosultságok állam által történő kiosztása eredeti szerzésmódnak minősül, mellyel a mezőgazdasági termelő a jogosultság tulajdonosává válik. Kiosztásukra a következő módokon vagy ezek kombinált változatával kerül sor:
 történelmi bázison számolva, egy előzetesen meghatározott, korábbi gazdasági évben fennálló tényező-felhasználási állapot (pl. a bázisévben hasznosított és támogatásra bejelentett földterület) alapján;
 a folyó gazdasági évben fennálló tényező-felhasználási állapot alapján, amikor a támogatás nagyságát az adott gazdasági évben ténylegesen hasznosított földterület nagysága befolyásolja.
A mezőgazdasági vagyoni értékű jogok korlátozott forgalomképességüknél fogva a jogszabályok adta kereteken belül adásvétel tárgyát képezhetik, haszonbérbe adhatók és örökölhetők. Mivel a felhasználható jogosultságok mennyisége korlátozott, érthető, hogy az állam minimalizálni kívánja az általa biztosított új erőforrásból a tulajdonosoknál esetlegesen jelentkező abszolút járadék mértékét. Így rendszerint tilalmazza a támogatási jog termőföld nélküli haszonbérbe adását, és a jogosultság akár 50%-os mértékű elvonásával is sújthatja annak termőföld nélküli átruházását.
Lényeges kérdés továbbá a támogatási jogosultságok eredeti kiosztásának hatékony és egyben méltányos szabályozása is. Az 1782/2003/EK rendelet értelmében például az agrártámogatási jogosultságokat a mezőgazdasági üzem szintjén kell megállapítani. Ennek jelentősége abban áll, hogy az üzemen belül megvalósuló vertikális integráció (növénytermesztés és az arra épülő állattenyésztés) figyelembe vételével csökkentsék az agrártámogatásokból származó tisztán járadékjellegű jövedelem nagyságát.
A járadékvadászat fogalma alatt azt a jelenséget értjük, hogy valaki egy állam által korlátozott mértékben biztosított erőforrás (jogosultság) megszerzéséből, azaz kivételezett helyzetéből fakadóan is jövedelmet húz, melyet úgy hasznosít, hogy ezzel társadalmi szinten jelentős veszteséget okoz. A korábban hivatkozott uniós rendelet a járadékvadászat egyik esetének minősíti, ha a „gazda” a támogatás igénybevételének feltételeit mesterségesen teremti meg. Arról a gazdálkodóról például, aki alacsony ráfordítási szint mellett művelhető, jelentős nagyságú gyepterülettel rendelkezik, de a terület hozamának hasznosítására szolgáló állatállománya nincs, feltételezhető, hogy a gyep után kapott agrártámogatást járadékként a mezőgazdaságon kívül hasznosítja. Ilyen eset az is, ha a támogatást igénylő termelő nem saját nevében és kockázatára gazdálkodik, s így mezőgazdasági tevékenységéből nem rendelkezik önálló árbevétellel. Emiatt az üzemi szinten kiosztandó támogatási jogosultságok reformjának egyik kiemelt célja a járadékvadász ún. Sofa Farmer támogatási jogosultságának csökkentése, illetve felfüggesztése mindaddig, míg a szankció hatálya alá tartozó körülményeket meg nem szünteti.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969