2013. I-VI
 

Termelő- és fogyasztóellenes törekvések a multinacionális tőke haszonmaximalizálása érdekében
Prugberger Tamás

(1. A termelők ellehetetlenítésének és a fogyasztók megkárosításának előzményei) 2008 nyarának és kora-őszének az eseményei azt mutatták, hogy a globális nagytőke elérkezettnek látta az időt, hogy nemcsak a magyar, hanem az Európai Unióba belépett összes közép-, és kelet-európai új tagállamokban egzisztáló mezőgazdasági termelőkkel szemben egy koordinált, össztűz jellegű támadást indítson. Ennek a magatartásnak nem leplezett célja, hogy a nyugat-európai és az észak-, és dél-amerikai farmgazdaságok javára a közép-, és a kelet-európai piacról kiszorítsa ezeknek az új tagállamoknak a termelőit, az élelmiszerpiacról is. Ma már egyértelműen látható, hogy az ezekben az országokban letelepedett nagytőke azért sürgette az 1990-91-ben bekövetkezett rendszerváltozásokat követően a centralizált, szocialista modellű állami vállalatok sürgős eladását a nyugati inter-, és szupranacionális cégeknek, hogy megszerezhessék eme államok, a szocializmus idején kialakult és bejáratott piacait.
Közvetlenül a „rendszerváltás” után a nyugat-európai nagytőke két dolgot követelt ezektől az országoktól: egyfelől politikai demokráciát, ami a kommunista pártok egyeduralmi hatalmának a letörését és a többpártrendszer kialakítását jelentette, másfelől pedig a központi gazdasági tervutasításos rendszer felszámolását, a szabadpiaci gazdasági modell kialakítását. Valamennyi posztkommunista közép-európai állam, Magyarországgal együtt, szívesen elfogadta mindkét feltétel teljesítését.
Ahogy az idő telt, egyre erőteljesebben lehetett tapasztalni, hogy az akkori Európai Uniónak és tagállamainak, valamint a kommunista rezsimek megdöntésében jelentős szerepet betöltött Egyesült Államoknak a második igény – a gazdaság mihamarabbi liberalizálása, ideértve az állami vállalatok gyors magántulajdonba adását – fontosabb, mint az első. . Ezt valamennyi európai uniós tagságra aspiráló közép-európai posztkommunista állam megtette, ideértve Magyarországot is. Csakhogy, míg a többiek – beleértve a most már két külön államként működő Csehországot és Szlovákiát, Lengyelországot, Szlovéniát és Horvátországot – a privatizáció során a saját állampolgáraikat és hazai társas, valamint egyéni cégeiket részesítették előnyben, addig Magyarország pont fordítva járt el: korlátlanul és feltételek nélkül beengedte a külföldi multi-, és szupranacionális nagytőkét, sőt több évre szóló adókedvezményt biztosított az itt letelepedett vállalatainak. Valamennyi külföldi cég a privatizáció során előnyben részesült a hazai vételi ajánlatokkal szemben.
Az Antall-Boross-kormány így árusította ki igen gyorsan az élelmiszer-feldolgozó ipart, és hunyt szemet afelett, hogy külföldiek, neppereikkel, részt vettek az 1950-es és 60-as években kuláknak nyilvánított középparasztoktól elvett és államosított (vagy termelőszövetkezeti tulajdonba adott) földek részleges privatizációjával egybekötött földárveréseken a privatizációról szóló 1991:XXV. Tv előírásainak a megszegésével, , ugyancsak részt vettek. Mindez a községi elöljáróságok közreműködésével, nyilván a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumból (FVM), azaz „felülről jött” sugallatra történt. Nepperek vásárolták fel ily módon a nyugat-dunántúli földek valamint erdők nagy részét, és játszották át, főleg osztrák gazdáknak.
A részleges földprivatizáció és földárverések, valamint a visszaigényelhető érték maximálása 5 millió Ft-ban, a degresszív privatizáció egyértelműen azt célozta, hogy a magyar parasztság valamint mindazok, akiket földjükről elűzött a kommunista rezsim, és ezért az állami gyáriparba vagy a kereskedelembe kényszerült minél kisebb, gazdálkodásra alkalmatlan földtestekhez jussanak,. Az Antall- Boross-kormánynak ugyanis az akkori FVM-politikai államtitkár, Raskó György hatására az volt az álláspontja, hogy külföldi és/vagy belföldi gazdasági társaságokból álló amerikai-latin-amerikai típusú nagy farmok (contract farm) alakuljanak ki a családi farmok (family farm) helyett. Mérvadó amerikai felső körökből is ilyen javaslatok érkeztek, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ártani fog a magyar gazdaságnak, ha a földtörvény bármilyen tulajdoni, haszonbérleti, vagy forgalmazási megkötöttséget tartalmaz – akár alanyi, akár területi, akár pedig szakmai szempontok szerint.
A magán nagygazdasági agrárstruktúra az MSZP volt agrárpolitikai és tsz-vezető nomenklatúrájának is kedvező volt, tekintve, hogy így a tsz-vezetők –– akik többsége a helyén maradt – a „közös gazdasági” pozíciójuk mellé még egy magángazdasági pozíciót is tudtak szerezni. Ők olcsón megvették a földeket vagy a szövetkezetet a tsz-tagoktól, a volt tsz-tagoktól és a kárpótoltaktól, majd a tagok szavazatával, gazdasági társasággá alakítva, közvetett módon vonták ki a tagok tulajdonából a földeket és erdőket. Ez a folyamat a Horn-kormány időszakában folytatódott.
Ezzel párhuzamosan zajlott mind az Antall- és a Boross-kormány, mind pedig a Horn-kormány időszaka alatt az élelmiszer-feldolgozó ipar privatizációja. Az Antall- és a Boross-kormány gyors ütemben francia és olasz érdekeltségű cégeknek eladta a növény-olajipart anélkül, hogy kikötötte volna azt, hogy a feldolgozásra szánt napraforgómagot továbbra is a magyar beszállító napraforgó termesztésre szakosodott gazdáktól kell átvenni. Ehelyett az új francia tulajdonos a francia agrárlobby nyomására a francia napraforgó-termelők magvait szállítja át magyarországi feldolgozásra úgy, hogy a fuvarozás költségeit a magyar fogyasztókra hárítja.
Ennek következménye lett, hogy az étolaj ára az 1990-es évek első felében magasabb lett, mint amit Németországban az Aldi üzlethálózata az ottani jóval nagyobb bérekkel/jövedelmekkel rendelkező lakosságnak árul. A magyar cukor- és édességipart is igen hamar eladta az Antall- és a Boross-kormány osztrák, angol és német cégeknek, ahelyett, hogy agrárközgazdászi javaslatokra a hazai mezőgazdasági szövetkezeteknek adta volna el hosszú lejáratú részletfizetés vagy kedvezményes hitelfelvétel lehetővé tétele útján. Ma már az ország tizenkét privatizált cukorgyárából csak egy működik. Mindez amerikai nyomásra történt, mivel az USA érdekében az áll, hogy az Európai Unió a latin-amerikai államok nádcukor-készletét vásárolja fel, hogy az ottani alacsony szociális színvonal javuljon és megszűnjön az ottani USA-ellenes hangulat. Lényegében erre találta ki az USA az OECD-szervezetet és a szabad-kereskedelem világviszonylatú kiépítését és kiterjesztését.
Az első polgári és az első szociálliberális kormány időszakában megszakítás nélkül folyt az élelmiszeripar és más iparágak privatizációja. Ami az élelmiszeripart illeti, bekövetkezett a gabonaipar, a tejipar, a zöldség-gyümölcs feldolgozóipar, valamint a húsipar privatizációja is. Az utóbbinál komoly botrányokat kavart a kaposvári, a szekszárdi és a kecskeméti húsüzemek német kézbe adása: a német tulajdonos, Günter Schleger embertelen feltételek között foglalkoztatta a munkásait, a szakszervezeti és az üzemi tanácsi megbízottakat őrző-védő embereivel megverette, majd fizetésképtelenné válása után nyomtalanul eltűnt. Emiatt a környék beszállítót állattenyésztői egy jelentős része ment tönkre Somogy megyében, hasonlóan, mint a Gyurcsány érdekeltségébe került kaposvári és mosonmagyaróvári húsüzemek Kelet-Magyarországra történt áthelyezése következtében. Ennek okán várható lett volna az állattenyésztés fellendülése ezen a vidéken, de nem következett be, sőt az egész mezőgazdaság katasztrofális helyzetbe került, mind a Hajdú Beszerző-Értékesítő Társulás (Hajdú-BÉT), mind pedig a kabai cukorgyár felszámolása miatt. Egyre gyakoribbá vált emellett, hogy elsősorban a volt politikai nómenklatúra tulajdonába került cégek – így élelmiszer-ipari vállalatok – vagy a hozzá nem értő vezetés és gazdálkodás miatt, vagy csalással elkövetett tőkekivonás miatt mentek csődbe, azért, hogy a benne lévő tőkét nagyobb hasznot hajtó tevékenységbe fektessék. Ennek okán igen sok esetben, pl. a Csongrád megyei tejtermelőkkel, valamint a debreceni Hajdú-Bét baromfi-tenyésztő beszállítóival történt meg, hogy e feldolgozó-értékesítő vállalatok a hosszabb időre szóló termékértékesítő szerződések megszegésével, vagy késve, vagy egyáltalán nem fizették ki a termelőknek az átvett termékek után járó vételárat. A Bajnai Gordon által irányított Hajdú-Bét csődbe taszítása miatt a Hajdúság sok libatenyésztője volt kénytelen felszámolni gazdaságát, többen közülük öngyilkosságba menekültek.
E történésekkel párhuzamosan minden városi települést elözönlöttek a multinacionális kereskedelmi cégek által üzemeltetett plázák és élelmiszer-szupermarketek. Így, olyanok, mint amilyen a francia Auchan, a brit Tesco, valamint a német Lidl, Kaiser és Aldi.. Ezek a szabad kereskedelemre hivatkozva nemcsak az Európai Unió tagállamaiból hozzák be az országba a megkérdőjelezhető minőségű, igen olcsó munkaerővel (nem egyszerre gyermekmunkával) betakarított termést és azt helyezik a polcaikra, miközben az ezeknél jóval jobb minőségű magyar termékeket gyakran csak akkor veszik át, ha ezért külön polcfoglalási díjat fizet a termelő. Tekintettel arra, hogy e multinacionális élelmiszerkereskedelmi cégek az Európai Unió régi tagállamaiból érkeztek, és székhelyük ma is ott van, az ottani mezőgazdasági termékeket dömpingben szállítják ide.
Az Európai Unió 1992-ben megkötötte az un. „visegrádi négyek” valamennyi államával – így Magyarországgal is – az Európai Társulási Szerződést, amibe belefoglalták az ún. anti-dömping előírásokat. Ennek alapján az Európai Unió akkori tagállamai büntetővám fizetése nélkül dömpingezhettek e régió államaiba, viszont e régió államainak – így Magyarországnak is – büntető vámot kellett fizetniük, ha az Európai Unió valamelyik tagállamában dömpingeztek. E teljesen egyoldalú – és eme országokra előnytelen – gyakorlatot később, amikor e régió országaival együtt az Európai Unió tagjává váltunk, már nem volt lehetséges ebben a formában fenntartani.
Bár e diszkriminatív kikötés jogilag hatályát vesztette, ténylegesen azonban fennmaradt az által, hogy részben már az Európai Unióba történt belépésünk idejére annyira leépítették a mezőgazdaságunkat, hogy alig tud exportálni. Ami pedig megmaradt, az ellen az élelmiszer-feldolgozó és értékesítő nagy cégek most indítottak össztűz jellegű támadást. Ebbe az is belejátszik, hogy az élelmiszer-feldolgozó és -kereskedelmi cégek egyre érdekeltebben abban, hogy minél több zöldség-, és gyümölcs-árut az Európai Unión kívüli távol-keleti ázsiai, valamint latín-amerikai országokból szállítsanak ide, minél a betakarítást és a szállítást előkészítő élő munkaerő rendkívül olcsó. Emellett még megjelenik az USA-tól származó nyomás is. Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy miként a politikában, úgy a gazdaságban is a régi politikai nómenklatúra átmentette az egzisztenciáját és mind a két területen meghatározó még mindig a szerepük. Abban, hogy a helyzet így áll, az is közrejátszik, hogy idegen gazdaságpolitikai érdekeket szolgál a többségük ki, nemcsak az Európai Unió politikáját mozgató régi tagállamokét és azok általuk befolyásolt Unióét, hanem az USA-ét és az általa létesített szabadpiaci kereskedelmi és monetáris szervezetekét, sőt még az újból világhatalomra törekvő Oroszországét is (lásd a gáz esetében a kék-áramlat támogatását.).

(2. A mezőgazdasági termékek felvásárlásával kapcsolatos visszásságok: a termelők ellehetetlenítését és a fogyasztók megkárosítását célzó haszonmaximalizálási törekvések). Az idei nyár elején a meggytermelők, majd alig egy-két héttel később a dinnyetermelők hozták be áruikat nagy tömegben, teherautókkal és vontatókkal Budapestre, majd öntötték ki a Kossuth téren a Parlament elé, illetve az Auchan bevásárlóközpont parkolójában. Mindezt a termelési és a betakarítási költségeket sem fedező, szégyenletesen alacsony felvásárlási árak miatt tették. Ugyanakkor a meggy esetében a fogyasztói árak a felvásárlási árak ötszörösét-hatszorosát is meghaladták. Ezenkívül az Auchan a Görögországból importált dinnyékkel együtt a magyar dinnyét is alacsony, dömping áron kínálta eladásra. Augusztus végére beérett a nyári alma is, amelynek fő termő helye Szabolcs-Szatmár megye. A szabolcsi almafeldolgozó üzemeket a rendszerváltás után a többi élelmiszer-feldolgozó céggel együtt privatizálták, ugyanúgy, mint az élelmiszer-kereskedelmet.
A külföldi tulajdonban álló internacionális élelmiszer-kereskedelmi láncok a külföldi mezőgazdasági termékeket favorizálják a magyar termékekkel szemben. Ennek következtében a gazdák kénytelenek a szabolcsi étkezési almát ipari almaként eladni a megye három feldolgozó vállalatának. Ezek azonban árkartellt alakítottak, és a kilogrammonkénti 30 Ft-os önköltségi árat sem hajlandók kifizetni, hanem csak 10-15 Ft-ot, amit a blokád hatására legfeljebb 20 Ft-ra voltak hajlandók felemelni. A szabolcsi almatermelők ugyanis – a MAGOSZ szervezésével – augusztus 25-én traktoraikkal blokád alá vonták a három almafeldolgozó üzemet, amit a velük való megegyezésig, végső soron a nyári almaszezon lefutásáig terveznek fenntartani. A tejtermelő gazdák szeptemberben készültek hasonló akcióra, mégpedig azért, mert az élelmiszerkereskedelmi felvásárló vállalatok folyamatosan csökkentik a tej felvásárlási árát: most már literenként 80 Ft-on áll, holott az önköltségi ár 90 Ft literenként. A tejtermelők egyúttal azt is igényelték, hogy a Magyarországra bejött élelmiszeráruház-láncok nagyobb arányban értékesítsenek magyar tejet és tejterméket a sok esetben gyengébb minőségű külföldi termékek helyett.
A meggy- és dinnyefelvásárlásnál tapasztalt termelői összefogás láttán a felvásárlók visszafogottabban kezdtek viselkedni. Ebben a demonstratív jellegű „termékkiöntések” és a blokádok mellett az is közrejátszott, hogy a CBA nevű magyar élelmiszer-kereskedelmi áruházlánc lehetővé tette a magyar termelőknek, hogy az áruházai előtt felállított standjaikon árusíthassák termékeiket. A nyári alma és a tej felvásárlási ár-vitája még nem csengett le. Le kell szögezni, ezek nem egyedi jelenségek. Egy általános tendencia érvényesül: a felvásárlási árakat a végletekig leszorítják, a fogyasztói árakat pedig, amennyire csak lehet felsrófolják, az átlagos és kisjövedelmű fogyasztók hátrányára.
Miként már szó esett róla, a mezőgazdasági termékfelvásárlás tendenciája ma az, hogy vagy a lehető legolcsóbban termelő országból importálnak az Unió új tagállamaiba is, vagy a protekcionista kereskedelem-politikát folytató tengerentúli országokból. Ezenkívül az Európai Unió –ugyancsak protekcionista zöldség-, és gyümölcstermelő – államaiból ide szállított termékeket a multik a termelési költség alatti áron kínálják, abból a célból, hogy a mezőgazdasági termeléssel foglalkozó régi uniós tagállamok (Hollandia, Franciaország, Görögország, Olaszország, Spanyolország), valamint az USA és az általa protezsált dél-amerikai országok agrártermékei hódítsák meg az új tagállamok fogyasztóit. Ennek során semmit sem törődnek azzal, hogy ezeknek az államoknak az agrártermelői tönkremennek, tovább növelve a munkanélküliek és a szociális segélyen élők seregét. A régi tagállamok célja az is, hogy a közép-kelet-európai piacra vigyék a korábbi túltermelésből nyakukon maradt, raktáron álló termékfeleslegüket. A hazainál nagyobb hasznot remélnek, mert hazájukban legfeljebb már csak leértékelt áron, vagy így sem lennének képesek eladni a régi, tejtavakból, sajt-, és hús-, valamint burgonya- és kukoricahegyekből származó fagyasztott árut.. Erre vezethetők vissza azok az „átcsomagolásos” húsbotrányok is, ahol érintettek voltak az idei termékfelvásárlási visszásságokban is érintett multinacionális plázák.
A nyugat-európai és a tengerentúli multinacionális termékfelvásárló és termék-, valamint élelmiszer-értékesítő cégek külön célországa – e régión belül – Magyarország. Az élelmiszer-kereskedelemben és mezőgazdasági termékfeldolgozásban érdekelt supra-, és internacionális nagytőke bemérte, hogy ebben az országban sem az agrártárca, sem a kormány, en bloc, nem védi meg az agrártermelőket e cégek agresszív kereskedelmi politikájától, sőt, mi több, ki is szolgáltatja az érdekeiknek őket. Ebbe belejátszik az is, hogy az itt említett magyar kormányok mögött zömmel a korábbi pártállami nomenklatúrából visszamaradt hazai agrárvállalkozók állnak. Ebben egyformán vétkes az MDF-es első, az MSZP-SZDSZ-es második és negyedik, valamint a mostani kisebbségi MSZP-s kormány. Bizonyos mulasztások terhelik a harmadik, Fidesz-kisgazda kormányt is. Menti azonban a Fideszt, hogy a Torgyán-Szabadi-féle, sok tekintetben zsákutcás agrárpolitikát Orbán Viktor csak Torgyán és Szabadi lemondatása után volt képes átalakítani. Ennek eredménye volt a családi gazdaságot erősíteni célzó jogszabálycsomag és kormányprogram. Hiányzott azonban a beszerző-értékesítő szövetkezetek megszervezése, amivel egy újabb Fidesz-kormányzat meg tudta volna erősíteni a családi farmrendszert, amit a multinacionális mezőgazdasági termék-, és élelmiszer-kereskedelem ugyancsak nem látott volna, és ma sem látna szívesen.
Az Egyesült Királyság teljesen liberalizálni kívánta Európában a termőföld-tulajdont, és -forgalmat. Ez a brit célkitűzés hangot kapott az Európai Agrárjogi Bizottság 2000. évi amsterdami konferenciáján. A régi uniós tagállamok egyöntetűen visszautasították ezt a javaslatot, kiálltak a saját és családi üzemeltetéshez – és állami jóváhagyáshoz kötött – földtulajdoni, -használati és -forgalmazási rendszer fenntartása mellett. (Mint az Európai Agrárjogi Bizottság tagja, e konferenciának magam is résztvevője voltam, a magyar földjogi helyzet felkért referenseként .)
Így született meg az az uniós, nem publikus agrárpolitikai kompromisszum, hogy a régi tagállamokban továbbra is fennmarad a nagyobb munkaigényű zöldség-és gyümölcstermelő családifarm-szerkezet, míg a posztkommunista, új tagállamokban a kevésbé munkaigényes, nagytáblás gabonatermesztést preferálják az allodiális magánbirtok-szerkezet felhasználásával. Ez az álláspont abból indul ki, hogy az itteni parasztság már megszokta – a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben–, hogy nem a saját gazdaságában dolgozik. Erre vezethető vissza az Európai Unió régi tagállamai ––összehangoltnak mondható és a közép-kelet-európai új tagállamokban letelepült feldolgozó és kereskedelmi láncolatokkal egyeztetett – ama agrárpolitikája, hogy e régióban a zöldség- és gyümölcstermesztést valamint az állattenyésztést folytató gazdaságokat vissza kell fejleszteni, még akkor is, ha ezáltal e régió vidéki lakossága a nyomorba süllyed. Budapest és más nagyvárosok környékén megjelentek már a dél-amerikai metropolisokat övező favella-telepekhez hasonló bádog-, és faviskók, amelyek tömegessé válása – az elnyomorodott vidéki lakosság munkanélkülivé és hajléktalanná válásából eredő szociális problémáján túlmenően – óriási környezetszennyezést is maga után von. E provizórikusnak induló, de állandósuló nyomortelepek ugyanis sem ivóvíz-, sem csatornahálózattal nincsenek ellátva. Ezáltal lényegében a „zöldmezőt” teszik tönkre. Hogy ez a „dél-amerikanizálódó” folyamat éppen az MDF-kormányzás alatt kezdett megjelenni, abban jelentős szerepe volt az agrártárca akkori politikai államtitkárának, Raskó Györgynek, aki már akkor az amerikai, ún. szerződéses farmrendszer (contract farm) kialakítását szorgalmazta. Az ilyen rendszerben kialakított nagybirtokok családi munkaerővel nem, csak mezőgazdasági bérmunkásokkal művelhetők meg. Eme elképzelés szerint a földjüket elveszítő kisgazdák lennének azok a mezőgazdasági munkások, akik a hatalmas gabonaültetvényeken az idénymunkát minimális bérért elvégeznék.
Hogy ennek bekövetkezését lehet várni ettől az agrárpolitikától, arra a már Magyarországon letelepedett külföldi társas-farmok munkásainak alulfizetettsége utal. Raskó György újonnan történő fellépése, a szabolcsi almatermesztők ügyében a termékfeldolgozói álláspontot igazoló és a szabolcsi almatermesztést régimódinak minősítő augusztus 26-i rádiónyilatkozatai erősen szubjektívek, hiszen ő maga is egy allodiális nagygazdaság tulajdonosa, és az amerikai, dél-amerikai agrárstruktúra híve. Ezért, ha véletlenül a jelenlegi kisebbségi kormányt egy szakértői kormány váltaná fel, a magyar családi farmrendszerre nézve kifejezetten veszélyes lenne, ha Raskó György kapná meg az agrártárcát, még ha átmenetileg is. Meg lehet győződni erről, ha az Antall- és a Boross-kormányban betöltött politikai államtitkári működését vesszük górcső alá, az ő agrárpolitikája már akkor sem állt messze a szocialistákétól. Teljesen igaza van Bogár Lászlónak, amikor a Magyar Hírlap ez évi augusztus 23-i számában kifejti, hogy nem mindegy, milyen beállítottsággal ül be egy szakember a szakértői kormány valamelyik miniszteri székébe.
Az Antall- és a Boross-kormány Raskó György által vezetett agrárpolitikája és az MDF-agrárideológia ma is ezen a talajon áll. Az Antall-kormány időszakában adták el külföldi cégeknek az összes hazai cukorgyárat, amelyek közül ma már csak egy működik.
A magyar élelmiszer-termelés e tendenciával szemben – megítélésem szerint – egy olyan mezőgazdasági beszerző és értékesítő, valamint gépkiszolgáló szövetkezeti hálózat kialakításával tudja eredményesen megvédeni magát, mint amelyek a fejlett régi európai tagállamokban működnek. Ezeknek az ágazatok szerinti megszervezését a MAGOSZ-nak kellene elkezdenie, persze, egy merőben más beállítottságú és érzékenyen reagálni képes új kormány segítő támogatása is szükséges lenne. A gazdák ugyanis a Gyurcsány-kormány agrárpolitikájától semmit sem várhatnak. Mutatja ezt az is, hogy a Mezőgazdasági- és Vidékfejlesztési Minisztérium nem foglalt állást a gazdák és a felvásárlók vitájában, csupán azt javasolta nekik, hogy tárgyaljanak egymással. A MAGOSZ és a gazdák joggal igényelnek határozottabb fellépést az agrártárca és a Gyurcsány-kormány részéről, mégpedig azon az alapon, hogy a külföldi élelmiszer-kereskedelmi cégek komoly adókedvezményben és támogatásban részesülnek. Ezért – ellentételezésképpen – az állam beleszólhat – a gazdák javára – árkialakítási politikájukba.
Olyan komplex agrárpolitikára lenne szükség, amely a régi, nem angolszász beállítottságú európai uniós tagállamok szakmai alapon fennálló földtulajdoni-használati és forgalmazási kötöttségeit úgy venné át, hogy azok a külföldi és belföldi állampolgárokra egyaránt vonatkozzanak. A magyar földtörvényből (1994. évi LV. Tv.), az Uniótól a belépésünkkor kapott halasztási idő lejártát követően csak azt az előírást kell kivenni, amely szerint termőföld-tulajdonos csak magyar állampolgár lehet. Ez ugyanis olyan negatív diszkrimináció a külföldi uniós állampolgárokkal szemben, amely nem felel meg az áruk szabad áramlására vonatkozó a Római Szerződés alapján minden egyes tagállamban biztosítandó alapelvnek. Ugyanakkor már most vissza lehet állítani azt az elővásárlási és előbérlési sorrendet, amelyet a földtörvénynek a családi gazdaságok érdekében 2001-es módosításakor az Orbán-kormány törvénybe iktatott, és amelyet a Medgyessy-kormány a külföldi földvásárlók és -bérlők javára megváltoztatott. Ez egy olyan pozitív diszkrimináció, amelyet egy tagállamra sem kényszeríthet rá az Európai Unió.
Mindezt figyelembe véve a magyar földtörvényben továbbra is fenn lehet tartani a földtulajdon, a földvásárlás és a földbérlet területi korlátozására vonatkozó, belföldi- és külföldi állampolgárt egyaránt kötelező előírásokat, továbbá azt a kikötést is, hogy a tulajdonosnak, bérlőnek a gazdaság telephelyén kell élnie. A kontinentális, nyugat-európai tagállamok túlnyomó többsége hasonlóan rendezi a termőföldviszonyokat, sőt, több állam előírja, hogy a vevő, illetve a bérlőokirattal bizonyítsa szakmai jártasságát a mezőgazdaságban. Csak e feltételek együttes fennállása esetén hagyja jóvá a szakhatóság az adásvételi vagy bérleti szerződést. Mindezt külföldi szakirodalmi forrásokkal alátámasztva a Valóság már hivatkozott, 1997. l0. számában megjelent összehasonlító tanulmányomban kimutattam. Az ugyancsak már említett Kecskés-Szécsényi szerzőpáros pedig a Magyar Jog 1997.12. számában bizonyította, hogy földtörvényünk szabályai – szemben az akkori magyar külügyminiszter, Kovács László félretájékoztató álláspontjával – minden tekintetben megfelelnek a nemzetközi jog és az európai jog szabályainak. Az új magyar agrárpolitikának a magyar földtörvény, a külföldi uniós polgárokat megkülönböztető szabályának a derogáció lejártát követő kiiktatásával, valamint a családifarm-program újraindításával párhuzamosan segítenie kellene megszervezni a mezőgazdasági beszerző-értékesítő és gépkiszolgáló szövetkezetek országos hálózatát.
A pár éve a 60/3005. (VII.1.), illetve most már a 19/2008. (II.19.) FVM. Rendelet alapján működő TÉSZ-ek (zöldség-gyümölcs termelők értékesítő szervezete) és a 81/2004 (V.4) FVM rendelet szerint alakult termelői csoportok, valamint az újonnan megjelenő klaszter összefogások szövetkezeti tartalommal való megtöltésével a mezőgazdasági beszerző-értékesítő és gépkiszolgáló szövetkezetek országos hálózatát kellene megszervezni. Ez – a termelőknek a szövetkezeti önsegélyezés fenntartásához szükséges korlátozott haszon felszámítása mellett – adná tovább az általa beszerzett termesztéshez szükséges vető-, és szaporító anyagokat. valamint védőszereket, a gépi kiszolgálást pedig az arra rászoruló gazdáknak ugyancsak hasonló díjazásért vagy bérleti díjért végezné. Ezenkívül e gazdák termékeit e szövetkezetek vásárolhatnák fel, tisztességes áron, és értékesíthetnék ugyancsak tisztességes fogyasztói áron, vásárcsarnoki és piaci standokon, valamint élelmiszer-szaküzleteikben. Ha ki tudnák vívni, hogy rajtuk keresztül lássák el áruval a plázákat, fel lehetne tornászni felvásárlási árakat is. Még azt is el lehetne érni, hogy eme új típusú szövetkezetek egy újrainduló, hazai, szövetkezeti tulajdonú élelmiszeripar bázisai lehessenek..
Ami azonban a TÉSZ-eket illeti, a MAGOSZ ügyvezető igazgatója a Hír Tv augusztus 26-i Rájátszás című műsorában úgy nyilatkozott, hogy inkább az áruház-láncolatok kihelyezett sejtjeiként működnek, és kevésbé a termelők érdekei szerint. Ennek ellenére valami hasznot és biztonságot mégiscsak jelentenek a termelőknek. Ezt a biztonságot is azonban kiüresítette a TÉSZ-ekről szóló jogszabály nemrég történt módosítása, mely bürokratikus előírásokkal jelentősen megnehezítette az újonnan alakuló TÉSZ-ek, egyébként az agrárminisztérium hatáskörébe tartozó elismerését. A magyar agrártárca és a kormány mezőgazdaság-politikája ezzel is a multinacionális kereskedelmi cégeknek kedvez.
Megítélésem szerint a spontán gazdademonstrációk, a termékfelvásárló és termékfeldolgozó, valamint élelmiszer-kereskedelmi vállalatok blokád alá helyezése, helyes és eredményes eszközök lehetnek. Ugyanígy helyénvaló és dicséretes a CBA üzletlánc ajánlata is. Ezekkel az eszközökkel azonban csak átmeneti és eseti eredményeket lehet elérni, mivel minden évben, hasonló módszerekkel, újra meg kell vívni a csatát. Megítélésem szerint az itt felvetett, komplex megoldásokat előnyben részesítő, új agrárpolitikával lehet csak stabil és tartós megoldást elérni. Ehhez persze alulról társadalmi, felülről pedig politikai akarat szükséges. A kettő összehangolásában a MAGOSZ játszhat közvetítő szerepet . .
A MAGOSZ igen ügyes és eredményes húzása volt, hogy elnöke kiutazott Lengyelországba és személyesen felvette a kapcsolatot az ottani Gazdaszövetség elnökével. Ennek során kitudódott, hogy az Agrana és a Rauch Hungária, e két multinacionális termékfeldolgozó cég igyekszik félreinformálással kijátszani a két ország termelőit. A lengyel gazdákkal azt közli, hogy a magyar beszállítóktól kilónként 10 Ft-ért, az ittenieknek pedig azt, hogy ennek megfelelő euróért adják át neki az almát a lengyel gazdák. Holott egyik sem volt igaz. Így alakult ki egy sikerrel kecsegtető összefogás a két ország beszállítói között. A MAGOSZ-nak ezt az akcióját tulajdonképpen a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumnak (FVM) kellett volna megszerveznie. Az FVM azonban – a közvetítésen túl – semmiféle intézkedést nem tett, sem a cseresznye-, sem a dinnye, sem pedig most, az almaügyben, annak ellenére, hogy a MAGOSZ – indokoltan – minisztériumi fellépést forszírozott.
Az agrártárca vezetője, Gráf József volt az egyetlen, aki vette a fáradságot és az alma-blokád idején sikeresen közvetített az osztrák felvásárlóval. Ugyanakkor viszont az egyre egoístábban terjeszkedő, „szocialista” orientációjú élelmiszer-feldolgozó magyar cégek nem voltak hajlandók engedni az alacsony felvásárlási áraikból. Ilyen, lassan az egész ország mezőgazdaságára rátelepedő baloldali kötődésű cég Leisztinger Tamás cégbirodalma. Ez a cégbirodalom a Heti Világgazdaság szerint most Zala megyében terjeszkedik. Lehet, hogy ez játszik közre abban, hogy a CIB Bank 2008. szeptember 1-ével minden indok nélkül zárolta a Zalabaromfi bankszámláját, mesterséges csődhelyzetet idézve elő ezzel. Veszélybe került a környék csirketenyésztő beszállítóinak egzisztenciája , nem beszélve a várható munkás-elbocsátásokról. Utólagos sejtések szerint a számlavezető CIB Bank azért zárolta – annak ellenére, hogy a cég fizetőképes– a cég bankszámláját, mert a mesterséges csődbe juttatást követően olcsón meg kívánja vásárolni.
Ezért a jelenlegi agrárpolitikát sürgősen egy másiknak kell felváltania. Nem lehet az európai uniós direktívákkal védekezni, mert azok gátakat nem állítanak fel. Küzdeni kell ezért a magyar gazdák érdekeiért, éppen úgy, ahogy ezt a lengyel vagy a francia agrárpolitika teszi. Lengyelországban az agrártárca arra törekszik, hogy a mezőgazdasági termékek pályamozgása egyaránt megfeleljen a termelők, a felvásárlók és a fogyasztók érdekeinek. Eme érdekösszhang kialakításában az ottani agrárpolitikának komoly érdemei vannak. Ezzel szemben a magyar agrárpolitika a gazdák és a fogyasztók érdekei ellen dolgozik. Együttműködik a magyar mezőgazdaság felszámolására és a fogyasztó kizsigerelésére törő multinacionális tőkével, elfogadja az egyre alacsonyabb felvásárlási, valamint az egyre magasabb fogyasztói árakat. Mindez egy olyan agárpolitikának a része, amely a maga burkolt, nem nyilvános eszközeivel blokkolja, jobb esetben csak megnehezíti a magyar mezőgazdasági termékek piacra jutását, így elősegítve, hogy igen gyakran egészen silány minőségű és a túltermelés miatt igen hosszú ideje óta raktározott külföldi áruk árasszák el magyar piacot (lásd: hús-botrány).
Reálisan tudósít Pintér Balázs a Magyar Hírlap augusztus 22-i számában a tejfelvásárlás gondjairól. A rövid riportból kiderül, hogy a multinacionális tejfelvásárló cégek 70-80 Ft-ért vásárolják fel a tejet, annak ellenére, hogy az önköltség majdnem 90 Ft literenként. Ugyanakkor ezek élelmiszerboltjai 119 Ft-ért adják el a fogyasztóknak a tejet, ráadásul nagy mennyiségű import tej árasztotta el a hazai piacot. A Tej Terméktanács ugyanakkor független laboratóriumokkal megvizsgáltatva a hazai és a külföldről importált tej minőségét, kiderítette, hogy a hazai árunak a minősége kétszer jobb, mint a behozottaké. Míg az Unió régi tagállamaiban az áruforgalom szabadsága ellenére csak kiegészítő jelleggel kerül az üzletek polcaira külföldi termék, addig nálunk a hazai termékek a kiegészítők a hazai plázák polcain.
Mindezzel kapcsolatban még csak annyit, hogy ha sikerül kialakítani a MAGOSZ hathatós közreműködésével az itt javaslatba hozott termékbeszerző és értékesítő, valamint feldolgozó szövetkezeteket, az egyes mezőgazdasági ágazatokban vagy akár komplexen, esetleg több ágazatot is átfogva, helyes lenne, ha ezek elindulnának visszahódítani a korábbi keleti piacokat is. Korábban a szovjet piac elvitte a szabolcsi almát étkezésinek és léalmának egyaránt. Nem szükséges mindjárt a távolibb oroszországi szállításokra gondolni. Elég megcélozni Ukrajnát. Az újonnan létesítendő almalé-feldolgozó szövetkezetek minden bizonnyal találnának piacot a feldolgozott alma lének Ukrajnában. Sőt, Kárpátalján, de még távolabb is el lehetne adni a szabolcsi almát, étkezésiként is. Szövetkezeti összefogással újra lehetne indítani a szobi szörp-üzemet is, amellyel a Magyar Nemzet is foglalkozott egyik májusi számában. A Magyar Nemzet publicistája, Szarka Ágota oknyomozó alapossággal derítette fel, hogy ezt a jól prosperáló gyümölcsfeldolgozó-üzemet, amely nemcsak Észak-Pest megyét és Észak-Dunántúlt látta el „szobi szörppel”, hanem a környező dél-szlovákiai településeket is, miként tették tönkre a többszöri, részben magyar, részben külföldi (francia) tulajdonos-váltások a privatizáció során. Szarka Ágota feltárta a sorozatos visszaéléseket és a dilettáns gazdálkodást, aminek eredményeként ez a korábban nagyhírű üzem a felszámolás sorsára jutott. Ennek következtében itt is számos környékbeli beszállító gazda vesztette el jövedelmét, és ugyancsak jelentős számú munkavállaló vesztette el az állását. Ha ezt az üzemet is újra lehetne indítani, gyümölcsértékesítő-feldolgozó szövetkezeti formában, nemcsak új álláslehetőségek teremnének, hanem számos gyümölcstermelő gazdaság maradhatna életben. Hasonló módon lehetne megoldani, szövetkezetesítéssel, a Kapuvár környéki sertéstenyésztő gazdák gondját is, akik beszállítói voltak a Gyurcsány érdekeltségébe tartozott, itt megszüntetett, majd Kelet-Magyarországra áthelyezett kapuvári sertésfeldolgozó üzemnek. Ha pedig már Kelet-Magyarországnál tartunk, nem szabad megfeledkezni a libafeldolgozásról elhíresült Hajdú-BÉT-ről, amelyet röviddel megszerzése után úgy juttatott csődbe és számoltatott fel az utolsó tulajdonosi érdekelt, Bajnai Gordon, hogy még a beszállítóknak járó, elmaradt tartozásokat sem fizette ki. Itt is segíteni lehetne, egy szerény libafeldolgozó üzem és egy libahústermékeket értékesítő üzlet szövetkezeti megszervezésével a környék libatenyésztőin, és ki lehetne elégíteni a hajdúsági települések fogyasztói igényeit.

(3. A fogyasztók megkárosítása és kizsigerelése). Mindaz, amit az eddigiek során leírtunk, a mezőgazdaságon és az élelmiszeriparon kívül más gazdasági ágazatokban is érvényesül. Az élelmiszeriparban, azzal, hogy a haszon maximalizálása érdekében megegyezik egymással a feldolgozó-gyártó és a felvásárló-kereskedő , csúfot űznek a tisztességes piaci magatartás szabályaiból. Ráadásul nem egyszer szükségtelenül vonnak be az előállítási és a kereskedelmi láncolatba alvállalkozókat, és az ebből fakadó többletköltségeket a fogyasztókra hárítják. Sőt, ma már a lakosságnak különböző áruellátási és más szolgáltatásokat végző cégek akár átutalási utalványon (köznyelven csekkbefizetésen) keresztül, akár pénztárba történő befizetés esetén un. „számlázási díjat” számítanak fel. Ennek indokául azt hozzák fel, hogy az ilyen befizetések többletmunkát jelentenek a cég könyvelést végző ügyintézőjének. Szerintük ugyanis nem kellene könyvelni, ha a befizetés banki átutalással történne. Ezért egyre több cég (pl. a Pannon GSM vagy a UPC) az általános szerződési feltételek egyoldalú módosításával kívánja „rászorítani” az ügyfeleket az elektronikus díjbefizetésre, holott erre – saját komputer hiányában – csak az ügyfelek kis hányada képes. A Pannon GSM ezt a „többletdíjat” mintegy „büntetésként” számítja fel, mert így kívánja „ránevelni” ügyfeleit a korszerű befizetési formákra.
A szolgáltató cégeknek ez a magatartása teljesen ellentétes a Ptk. 292.§-ával. E törvényhely értelmében ugyanis a pénztartozás teljesítési helye – ellenkező megállapodás hiányában –– a jogosult lakó-, illetve telephelye, de, ha az adós postán adja fel a tartozását, akkor az szabályszerű teljesítésnek minősül. Minthogy e szabálytól csak a felek egyetértése esetén lehet eltérni, a szerződés egyoldalú megfogalmazása a szolgáltató részéről jogellenes. A szolgáltató ugyanis a fogyasztóvédelmi szervek és a fogyasztók érdekvédelmi szervezeteinek megkérdezése nélkül fogalmazta meg és adta ki a szerződési szabályzatot. Ezt még fokozza az is, hogy a blankettaszerződésben a bevételt kezelő ügyintéző elfoglaltságával járó költségek bármekkora részének a fogyasztókra hárítása jogalap nélküli gazdagodás. Ezért a céget terhelő munkabér egy részének az ügyfelekre hárítása nem más, mint megtévesztéses és erkölcstelen haszonmaximalizálás.
Ugyancsak hasonló, jogellenes haszonmaximalizálásra ad lehetőséget az olyan hiányos számlázási gyakorlat is, amellyel a Vodafone él. Ez a cég ugyanis – miként a Hírközlési Felügyelet megállapította – az ügyfeleinek kiküldött számlán nem tünteti fel az egyes telefonbeszélgetéseket és azok díját. Itt az eredménye annak az ifj. Kemenes Istvántól származó álláspontnak, amelyet a készülő új Polgári Törvénykönyvnek a gazdasági szerződéseket tárgyaló, általa megfogalmazott új szabálytervezet első koncepciójában kifejtett. Nézete szerint ugyanis a gazdasági szervezetektől nem lehet elvitatni a haszon-maximalizálásra törekvés jogát. Ebből az következik, hogy az új Ptk. e részének egyik első kodifikációs közreműködője a neoliberális globalizátorok ideológiájának megfelelően, elfogadja – a fogyasztók érdekeivel is egyező tisztességes haszon helyett – a gátlástalan haszonszerzést, ami nemcsak jogilag, de morálisan is elfogadhatatlan.
A multinacionális és a hazai globáltőke összefonódott a szociálliberális hatalommal és az egyre korruptabbá váló közigazgatással. Elég ha csak a közoktatást és a felsőoktatást nézzük, azokban az időben, amikor e két területet valamint az informatikát szabaddemokrata miniszterek gondozták. Az alsó-, a közép-, és a felsőfokú tanintézetekbe beszerezni előírt digitális táblákat és komputereket valamint egyéb informatikai eszközöket csak a közbeszerzésre előre kijelölt és formális pályázatokon előírt, gyakran a szabadpiaci árakat kétszeresen is meghaladó, „államilag meghatározott monopol” áron lehetett beszerezni. Szembeötlő eset volt az óvodák részére a kijelölt külföldi cégtől beszerezni elrendelt „kakaóbiztos” számítógépek irreálisan magas ára, valamint a Medgyessy-kormány idején az Oktatási-, és Kulturális Minisztérium vezető munkatársainak több napos hétvégi fényűző balatoni üdülése. melyet a tenderen később nyertes amerikai informatikai cég fizetett.. Hasonló anomáliák fordultak elő mind a Horn-, mind a Medgyessy-kormány, majd a két Gyurcsány-kormány idején a Gazdasági Minisztérium égisze alatt kiírt autópálya-építési tenderek pályáztatása körül. Mindennek eredményeként irreálisan magas áron, a magasra srófolt haszon kulisszák mögötti elosztásával valósultak meg az autósztrádák, a túlszámlázás költségeit pedig az autópálya-használati díjba építették be. Ilyen módon lett irreálisan magas a Budapest-Szeged közötti autópálya használati díja, aminek tarthatatlansága csak úgy szűnt meg, hogy az Orbán-kormány visszavásárolta a koncessziót az építő cégtől .
Miközben leszögezzük azt, hogy az Orbán-kormány kivételével minden rendszerváltást követő kormány privatizált, meg kell jegyeznünk: a privatizáció általános gyakorlatának számos hibája volt. Egy igen komoly hibája az volt, hogy nem kötötte ki a korábbi hazai beszállítók és bedolgozók megtartását. Ennek következtében pl. a Röltex céget megvásároló, Kleider Bauer nevű német cég felbontotta a tartós vállalkozási szerződéseket a Röltexnek dolgozó szabóságokkal és németországi szabókkal kezdett dolgoztatni. Azonkívül, hogy a magyar szabóságok tönkrementek, a ruhák árai is ugrásszerűen megnőttek, amit a hazai fogyasztó már nem tudott megfizetni. Mindez az Antall- és a Boross-kormány időszakában történt. Végül is a német cég a vásárlói kereslet visszaesése miatt kivonult az országból. Ez a privatizáció ily módon senkinek sem volt jó. A bedolgozóknak megrendeléseik elvesztését, a fogyasztóknak ellehetetlenülést, az új tulajdonosnak pedig befektetési felesleget, tehát veszteséget okozott.
Az üzleti és a gazdaságpolitikai tisztesség határait súrolják, sőt nem egy esetben átlépik a második Gyurcsány-kormány által végrehajtott privatizációk, amelyeket felsorolni is lehetetlen vállalkozás lenne. Valamennyi tender-, és pályázat-kiírási manipulációval terhes. Egyenes arányban azzal, ahogy egyre inkább hiteltelenné válik a Gyurcsány-kormány külföldön, és ebből következően csökken a privatizálandó javak iránti külföldi érdeklődés, egyre inkább a saját tábora cégei és emberei javára írja ki a tendereket illetve pályázatokat. Az egyik, utolsó privatizáció, a MALÉV eladását egy fejlesztési és munkahely-bővítési ígéretekkel fellépő orosz vevőnek, alig egy év elteltével visszafejlesztések és csoportos létszámleépítés követtek.
Most, 2008-ban lehet látni az egyre katasztrofálisabb következményeit a Horn-kormány energia-privatizációjának, ahol az állam semmilyen tulajdonosi részesedést nem tartott meg magának. Ennek eredménye, hogy 2008 szeptemberében már a negyedik gázár-emelésre került sor, és 2009 elején újabb radikális emelés várható. A tragikus ebben az, hogy éppen az a rendszerváltás előtti politikai nomenklatúra tette és teszi mindezt, amely az 1980-as évek elején a földgázra állította át a közüzemi és a lakossági fűtést. A Gyurcsány-kormány iparügyi minisztere most próbálja rendeleti úton visszafogni a haszonmaximalizálással összefüggő folyamatos gázáremelést. Ezzel mintegy beismeri azt, hogy a gázszolgáltató cég olyan költségeket számol fel, és terhel rá a fogyasztókra, amelyek fiktív jellege valószínűsíthető.
Összegezve az eddigieket: a ma már egyértelműen látható hibás privatizáció a multik és a hazai globáltőke kivételével a termelőket, a kereskedőket és a fogyasztókat, végső soron a gazdaság valamennyi szereplőjét sújtja.


1. oldal

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969