2013. I-VI
 

Változásigény és mozdulatlanság Ausztria–Magyarország lengyel külpolitikájában (1900–1914) II.
Tefner Zoltán

Tévednénk azonban, ha azt állítanánk, hogy a lengyel problémák folytonos jelentkezése csupán az orosz politika koordinátarendszerében volt elhelyezhető az osztrák–magyar külpolitika részéről. A problémák, ha kisebb nemzetközi politikai élességgel is, de a hagyományosan jól működő Berlin–Bécs-politikában is benne rejlettek. Eltekintve attól, hogy a személyi ellentéteket sem lehetett figyelmen kívül hagyni, elvi és gyakorlati ellentmondások egyaránt jelentkeztek az 1880-as évektől kezdődően. Láthattuk, hogy Kálnoky véleménye Bismarckról nem volt éppen a legkedvezőbb, s miért lett volna jobb a politikáról, amely személyéhez kötődött, s amely távozása után megváltozott ugyan, de nem feltétlenül a Ballhausplatz igényeinek és elvárásainak megfelelően. Elég, ha az orosz–osztrák orientális együttműködés 1897-es nyitányára, s az azt követő szakaszra gondolunk, s láthatjuk, hogy Németországnak a balkáni ügyekben tanúsított gyakori érdektelensége nehézségeket jelentett mind Kálnokynak, mind Gołuchowskinak. Az ügyek, amelyek a lengyel kérdés miatt zavarták a két állam viszonyát, jelentéktelenebbnek tűntek, mint azok, amelyek az orosz viszonylatban jelentkeztek, de tematikusan mégis Ausztria–Magyarország lengyel politikájába illenek. Két lényegesebb kérdéscsoport figyelhető meg a külpolitikai érintkezések aktáiban, az egyik a nyelvi-kulturális, a másik a birtokkérdés, s a harmadik, amely jól láthatóan kapcsolódott a birtokkérdéshez, a felosztó országokon belüli lengyel migráció okozta bonyodalmak köré csoportosult. Nemzetközi kihatásaira tekintve a nyelvi probléma kíván elsőbbséget.
A porosz nyelvpolitikának a XVIII. század közepéig visszanyúló hagyományai vannak, s egységet jelent a könyvünk elején leírt, 1772 utáni viszonyokkal. Mindenekelőtt azzal a problémával, amellyel Ausztriának is meg kellett küzdenie: a tartomány(ok) integrációjával. II. Frigyes, miután meghódította Sziléziát, újabb problematikus történelmi-etnikai egységhez jutott, a Poseni Nagyhercegséghez. A kérdés, amellyel szembe találta magát, mégsem olyan kezelésben részesült, miként XIX. századi utódai esetében történt. Az abszolutista-liberális porosz uralkodó praktikus szempontok, s nem nyelviek alapján haragudott a lengyelekre. A későbbi nacionalista ideologizálás teljesen idegen volt a kortól, amelyben élt. Mindenekelőtt a katona lázadása volt ellenük a fő mozgatórugó, miként az egyik tanulmány találóan írja: Frigyes nem nyelvi okok miatt szórta átkait a lengyelekre. Sokkal inkább azért, mert mint katonák a porosz katonai hatóságokkal és magával a militarizmussal szemben ellenzéki magatartást vettek fel, s így nehezebben voltak használhatók a hadseregszervezésben, mint a fegyelemre szoktatott poroszok. Napóleon megjelenése után a keleti végeken sok minden máshogy alakult, s Poroszország sem maradt a régi. A bécsi kongresszus és az 1831-es felkelés közötti „liberális periódus” nem kevésbé kedvezett a lengyel kultúrának, mint I. Sándor kísérlete ugyanebben az időben az országrész megbékéltetésére. Igaz, hogy a konferencia záróokmánya csak a Poseni Nagyhercegségnek adott nyelvi jogokat, a korábban meghódoltatott Sziléziának és a régóta német Nyugat- és Kelet-Poroszországnak nem, de azért a viszonyok az utóbbi területeken is elviselhetők voltak. Posenben kétnyelvű hatóságok, a lengyel mint tartományi nyelv, iskolák és természetszerűleg lengyel nyelvű hitoktatás működött. Csupa olyan jelenség, amelyekre bátran ragasztható a „liberális” címke. A filantróp program „sajátos természetük fejlődését és nemesedését” ígérte a néptörzseknek a szabad polgári társadalom kialakulása céljából.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969