2013. I-VI
 

Ébredj, agglomeráció!
Galgóczy Zsuzsa

A Zsámbéki-medence háromszáz négyzetkilométernyi sík terület, magassága százhetven–százkilencven méter a tenger szintje fölött. Északon a Vörösvári-árok, északnyugaton a Gerecse, nyugaton a Vértes, délen az Etyeki-dombság, keleten pedig a Nagykopasz-hegy vonulatai határolják. Tizenegy település tartozik hozzá. Pest megyében Biatorbágy, Budajenő, Herceghalom, Páty, Perbál, Telki, Tinnye, Tök és Zsámbék, Fejér megyében pedig Etyek és Mány. A vidéken egykor mocsaras, nádasokkal, bodzásokkal, gyékényesekkel tarkított lapály terült el. Növényvilágára jellemző, hogy számos délies faj éri el a terület északkeleti határát, ugyanakkor nem egy északról érkező faj megtalálható itt. Itt húzódik az úgynevezett közép-dunai „flóraválasztó”, s nyolc olyan növényritkaság él a térségben, amely közben önálló fajjá válva túlélte a földtörténeti korok klímaváltozásait. Az itt lakók hajdan mezőgazdasággal (főként szőlőtermesztéssel) és állattenyésztéssel foglalkoztak. A legkorábbi régészeti leletek a kőkorból maradtak ránk, s számtalan feltárt településmaradvány, épületrom, nyelvemlék (a magyar törzsekről elnevezett falvak — Budajenő, -örs stb.) utal arra, hogy az egykori királyi főváros, Székesfehérvár és a püspöki székhely, Esztergom között húzódó hadiút két oldalán már a honfoglalás korában is jeles kultúra virágzott. A történelem viharai azonban igen megtépázták, ez a vidék hosszú évszázadokon át két birodalom (a Bizánci és a Német-római Császárság) ütközőzónájában állt.
A török uralom évszázadaiban szinte teljesen elnéptelenedett területre később a főként német származású lakosság (bajor, sváb, de találhatók a telepesek között tótok, olaszok és frankok is) csak a XVII. század elején kezdett újra betelepülni. Ekkor alakult ki az a fésűs beépítésű, hosszú telkes telekstruktúra, amely nagyobb népesség letelepedését tette lehetővé, s olyannyira sajátjává lett a Zsámbéki-medence falvainak, városainak. A telepesek rögtön átvették a Kárpát-medence szinte minden részében elterjedt, a lakásbelsőkre jellemző háromosztatú — középen pitvar és konyha, a két szélen tisztaszoba vagy kamra — kialakítást. Nagy részük iparos — legtöbbjük asztalos és bognár — vagy szőlőműveléssel foglalkozó paraszt volt, szinte nincs olyan település, ahol ne láthatnánk az út mellett vagy a hegyoldalban régi építésű pincesorokat. Az építkezésekhez a Mány és Zsámbék határán levő mészkőbányából szállították a házak tornácának virágdíszítéssel vagy szőlőfürttel faragott kőoszlopaihoz, a házfal föld feletti részének egy méter magasságig rakott vagy a módosabb gazdák pincéinek boltíves homlokzatához szükséges köveket is. A fehér falú, szürkés-kékeszöldre festett ajtós-ablakos, fafödémű és cserépfedésű házakhoz a pátyi téglagyárból hoztak téglákat. A második világháború után székelyeket telepítettek a svábok helyére, ekkor a betelepülő családok házai is átalakulnak kissé a Székelyföldről hozott építészeti szokások szerint: sok telek bejáratául például szépen faragott székely kapu szolgál.
Ha tehát megállunk a Zsámbéki-medence dimbes-dombos lankáin, vagy ha szemügyre veszünk egy száz évvel ezelőtti, megsárgult fényképet, láthatjuk, hogy a történelem rajta hagyta lenyomatát a vidéken, az elmúlt évszázad észrevétlenül, de szinte gyökereiben átformálta a tájat. S joggal merül fel bennünk a kérdés: hogyan is történt mindez? Ugyanakkor az is igaz, hogy a települést végső soron a benne lakók formálják, s a rendszerváltás éveinek egyik jellemző kérdése az, miszerint hogyan fejlődjön tovább a falu, a város, hogy megőrizze történelmi hagyományait, természeti kincseit, de egyben megfeleljen az új évezred kívánalmainak is.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969