2013. I-VI
 

Tendenciák a kelet-közép- és kelet-európai filmművészetben
Nemes Károly

Néhány példa érzékelteti, hogy nem egyszerűen a lakkozás felváltása ment végbe elmarasztaló, feketére festő ábrázolással. Gorana Marković Tito és én (1992) című filmje 1954-ben játszódik, s egy tízéves kisfiú, Zorán szemével láttatja a világot, a „Gyalog Tito elvtárs szülőföldjére” elnevezésű túrán való részvétele alkalmával. Az út gyermekien kalandos, s a vezető Rája elvtárs leleplező erejűvé teszi. Viselkedésében nincsenek eget verő dolgok (hiszen gyerekekkel szemben intézkedik), de pontosan feltárul az a korlátoltság, amely valamilyen eszme iránti odaadásból — Titóra hivatkozva — teljesen embertelen mintát nyújt az emberibb lényeknek, a gyerekeknek. Végül Zorán felismeri, hogy mindenekelőtt nem Tito elvtársat szereti, hanem a szüleit, barátait és a maga kis (a titói példától annyira különböző) életét. A játékos-ironikus hang nagymértékben érvényesíti azzal az embertelenséggel való szembenállást, amely egyáltalán nem törődik az egyénnel, annak személyiségével, vágyaival, érzéseivel. Jó példa erre Jacek Bronski A lengyel konyha (1993) című műve is.
Stanisłav, aki az angol hadseregben harcolt, angol feleséggel, Margarettel tér haza Lengyelországba. Nagy reményekkel építi közös életüket, s gyereke születése alkalmával még az utcán sem leplezi kitörő örömét, pedig ez éppen Sztálin halálának napja. Felesége mindent megtesz, hogy férjét kiszabadítsa, s az ügy, a párt vezetőinek rivalizálása miatt, nem is kilátástalan. Végül azonban nyilvánvalóvá válik, hogy hiába lett Margaret Jerzy szeretője, segíteni nem tud, így már csak magát mentené. Végül Jerzy szerez számára útlevelet, de a határon lelöveti. Margaret fokozatosan ismeri fel, hogy új hazájában legfeljebb a konyha jó, minden más egyre hatványozottabban szörnyű. A néző a hősnővel együtt azonosul egy látszatvilággal, s helyet talál magának benne, majd egyszerre csak rájön, hogy az pusztán látszat volt — így nem csupán a valóság másságát kell átélnie, hanem a csalódás folyamatának szörnyűségét is.
A csalódás élménye dominál Nyikita Mihalkov Csalóka napfény (1994) című alkotásában is: 1936-ban Szergej, a hősnek tekintett volt hadosztályparancsnok boldogan él dácsájában szép feleségével és kislányával. Ekkor érkezik meg a régi barát, Mitya, aki nemcsak arra figyelmezteti a boldog veteránt, hogy hamarosan érte jönnek, hanem maga is részt vesz későbbi letartóztatásában. Szergej az utolsó pillanatig kételkedik az események ilyetén fordulatában, s még útközben is Sztálinnal való közvetlen ismeretségét emlegeti. Egy félreértett mozdulata miatt azonban hamarosan fizikai erőszakot alkalmaznak vele szemben, s meg is bilincselik. De a befejező rész nem ez, hanem a lakásából a Kremlre látó Mitya tűnődése, miközben mögötte a vörös folyadékkal telt kád látható, s a nap fényét tényleg csak egy csalóka folt vibrálása mutatja.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969