2013. I-VI
 

A hazai orvosképzés kezdetei
Kapronczay Károly

Ez a szemlélet tehát az egészségügyre is vonatkozik, amelyet akkoriban még összekapcsoltak a szegénygondozással. Korábban e feladat az egyház (egyházak) és a kisebb közösségek (városok, megyék) hatásterületébe esett. Igaz, a középkori uralkodóknak az egészség védelmét, a járványvédelmet és a közegészségügyet szervező rendelkezései Európa-szerte ismeretesek, ám ezek csupán lehetőséget teremtő intézkedések voltak, nem bírtak általános érvénnyel. Jó példaként az uralkodók is alapítottak ispotályokat, beteggondozó intézményeket, alapítványokkal (adományokkal) segítették az orvosképzést, de a középkorban szervezett formában ennek intézményrendszere, jogszabályi formái a városokban alakultak ki. A középkori városi szabályzatok, védő- és óvórendszerek, ispotályok a polgárság anyagi erejét vették igénybe, bár a polgári intézmények mellett kiemelkedő volt az egyházak karitatív tevékenysége is. Nemcsak nálunk, hanem Európa csaknem minden területén eltérések mutatkoztak a közegészségügy és az orvosellátottság tekintetében. A pusztító járványok, a népbetegségek, a nagy halálozási arány arra késztette az uralkodókat, az államokat, hogy a szakemberképzés több szinten való megszervezésére, a beteggondozó intézményrendszer kiépítésére a közegészségügyet rendező országos érvényű jogszabályokat adjanak ki. Ez a folyamat valójában a XVIII. század első felétől figyelhető meg.
A Habsburg Birodalom területén 1714-től III. Károly már sorra adta ki kórházépítési rendeleteit, 1736-ban felállította a Birodalmi Egészségügyi Bizottságot (nálunk 1738-ban a Helytartótanácson belül az Egészségügyi Bizottságot), kiadta a birodalmi kórházi-szegényházi rendszabályt, a hadseregen belül felállította a katona-egészségügyi szolgálatot, sorra alapította a helyőrségi kórházakat, stb. E folyamat Mária Terézia uralkodása idején felgyorsult; a területi igazgatási egységeket, hazánkban a vármegyéket és a városokat orvostartásra kötelezték (1748, 1752); országos felméréseket végeztek az ellátottság vonatkozásában, közalapítványt teremtettek a kórházak, szegényházak építésére (Magyarországon 1756-ban létesült a Kórházépítési Alapítvány, amelyet II. József a feloszlatott szerzetesrendek vagyonából egészített ki). A magyar korona területén 1770-ben kiadták az egészségügyre vonatkozó jogszabálygyűjteményt (Codex sanitatis), 1769-ben orvosi karral egészítették ki az 1635-ben alapított nagyszombati magyar egyetemet. Mindez csupán része volt a Habsburg Birodalom területén lejátszódott folyamatoknak, ahol a Birodalmi Egészségügyi Bizottság elképzelései játszottak vezető szerepet. Kidolgozójuk Gerhard van Swieten, az uralkodónő hollandiai születésű tanácsosa volt, akinek tervei alapján 1754-ben megreformálták a prágai egyetemet, 1761-ben a bécsi orvosképzést, 1769-ben orvosi karral egészítették ki a magyar, 1771-ben a grazi egyetemet, 1784-ben a Monarchiához került Lembergben (Lwówban), négykaros egyetemet alapítottak. Az orvosképzésen belül két szintet szerveztek: a hatesztendős orvosképzés mellett elindították a hároméves sebészmesteri tanfolyamot is — az ezen végzettek valójában a vidék egészségügyének szakemberei lettek. Az orvosi karon egy-két éves bábaképzés is indult, hogy legalább járásonként alkalmazhassanak képzett és vizsgázott bábákat.


1. oldal következő>>

 

 

Név
E-mail

Tudományos Ismeretterjesztő Társulat
1088 Budapest, Bródy Sándor u. 16.
1431 Budapest, Pf. 176.
Tel: 06 1 327-8965
Fax: 06 1 327-8969